REMÉNY

Az után a borzalmas este után kicsit változott a helyzet. Olga megijedt. Mindent megtenne, hogy apával maradhasson, így kénytelen volt kitalálni valamit. Miután rendesen kibőgtük magunkat, egy ágyban összebújva aludtunk mind a hárman. Nem volt kényelmes, de nem bántuk. Szükségünk volt egymás közelségére. Éjszaka megébredtem, mert kinyílt a szobánk ajtaja. Nem apa volt, ő közelebb jött volna, megpuszil, takarót igazgat, meg ilyenek. Olga volt, csak állt, és nézett minket. Gondolom, mert a szememet nem mertem kinyitni.

Reggel arra ébredtünk, hogy nagyon finom illat van a házban. Suttogva megtárgyaltuk, hogy palacsinta illatát érezzük. Szonja egyből kiugrott az ágyból. A palacsinta apa kedvence volt, nekünk sosem sütött, csak ha apa itthon volt. Szonját nem lehetett megállítani, rohant le, mi meg utána. A konyhában csak Olga volt, de tényleg palacsintát sütött. Nekünk. Nem tudtuk, mire véljük, gyanakvóan összenéztünk. – Üljetek le, mindjárt kész – mondta emberi hangon.

Szótlanul leültünk és vártuk, hogy mi fog ebből kisülni. Elénk rakta a palacsintát, míg megettük, előadta, mit talált ki.

– Nem tudlak szeretni titeket, és a mamátokat sem tudom pótolni. De együtt élünk, apátok kedvéért nem akarom, hogy a tegnap este megismétlődjön. Megkaptok mindent, ahogy eddig, és egy kicsit jobban is igyekszem majd – mutatott a palacsintára. – Kedvességet ne várjatok, de most az egyszer megkérdezem, van-e még valami, amit szeretnétek.

– Csak hagyj élni bennünket, néha elmennénk a barátainkhoz – kértem.

– Rendben. Mától Tánya, te vagy a felelős a húgaidért. Csak egyet kérek. Mindig tudni akarom, hogy hol vagytok, és mikor jöttök haza. Ha ezt betartjátok, felőlem azt csináltok, amit akartok. Addig, amíg jók a jegyeitek.

Betartotta, és mi is. Gyakorlatilag egyáltalán nem beszélt velünk, csak ha feltétlenül muszáj volt. De nem is bántott többé. Nyitott egy füzetet, ide kellett beírnunk, hogy hol vagyunk, és mikor jövünk. Egyszer késtünk öt percet, fenyegetően állt az ajtóban, aztán csak annyit mondott, ha még egyszer előfordul, vége a csavargásnak. Utána mindig ráhagytunk az időre, nem késtünk, inkább előbb értünk haza. A jegyeinkkel eddig sem volt gond, most még annál is jobban igyekeztünk. Minden héten egyszer ellenőrzést tartott, sosem dicsért meg, de elégedett volt velünk. A kaja is finomabb lett, tényleg igyekezett, palacsintát is gyakrabban kaptunk. Összességében az életünk kellemesebb lett. Azt egyáltalán nem bántuk, hogy nem beszél velünk, még örültünk is neki. És végre nem szólt ránk, ha nevetgéltünk. Szinte csak akkor láttuk, mikor enni adott nekünk. Az ideje többi részét a szobájában töltötte. Hogy mit csinált, nem tudom. De végre nem éltünk rettegésben, és le mertünk menni a konyhába egy pohár vízért. Hetente még egy kis zsebpénzt is kaptunk, hogy tízórait vehessünk. Persze csak azért, mert így ezzel sem neki kellett foglalkozni. Mi meg nagyon örültünk. Nem költöttük el mindet, gyűjtögettük, és egyszer elmentünk a cukiba sütit enni. Az pazar volt. Néha kaptunk feladatot is, természetesen írásban. Húzzunk tiszta ágyneműt, rakjunk rendet, hogy tudjon takarítani, meg hasonlók. Ezen kívül semmi másba nem szólt bele.

Így aztán az iskolanapot is felhőtlenül kiélvezhettük. Szonja nagyon boldog volt és ügyes, szöveget nem sokat kapott, de sokáig színpadon volt. Egyszer sem jött zavarba, tökéletesen uralta a feladatot. Másával nagyon büszkék voltunk rá. Láttam az ikreket is, és Sarát. Az egyik barátnője játszotta a főszerepet. Szenzációsat alakított. Én is egész belefeledkeztem, magával ragadó produkció volt, a végén pirosra tapsoltam a tenyerem.

Alig merem megjegyezni, de mintha Ray rám nézne néha, először az előadás alatt vettem észre. Tudom, ez még semmit sem jelent, de az eddigi nullához képest hatalmas előrelépés. És történt velem még egy nagyszerű dolog. Találkoztam

Sarával az iskolanap után.

Akkor is feladatot kaptam, kenyeret kellett hoznom, Sara meg épp erre sétált, és elkísért. Nagyon élveztem, hogy végre beszélgethetek valakivel. Kedves volt, talán van remény, és nem leszek már sokáig egyedül. Mindketten meglepődtünk, amikor visszaértünk a pékségből, és láttuk, hogy az új tanár bemegy hozzánk. Sara azért, mert nem értette, honnan ismerjük, én meg azért, mert aggódtam hogy mit keres itt megint. Gyorsan elköszöntem új barátnőmtől és bementem, hátha megtudom, miért jött ez az ember megint ide. Már bemutatkozott az iskolában is, az első vélemények szimpatikusnak találták. Nekem valami nem tetszik benne.

Beérve a házba hallottam, hogy most a konyhában beszélget Olgával. Bevittem a kenyeret, köszöntöttük egymást.

– Köszönöm, Tánya, felmehetsz a húgaidhoz, nemsokára csinálok szendvicset – zavart el ilyenkor szokásos negédes stílusában a mostohám.

Felmentem az emeletre és becsaptam egy ajtót, hogy azt higgye, bementem a szobába. Óvatosan lejjebb mentem, ahol még nem láthat meg, és füleltem. Nem féltem a lebukástól, mert az emeletre ő nem járt, csak ha muszáj volt, nekik lent volt a szobájuk.

– Nem kezdted el időben lefoglalni a helyet, mondtam, hogy mire jövök, legyen időpont – a tanár elég ideges volt.

Tegeződtek! A múltkor előttünk magázódtak! Tényleg ismerik egymást, úgy tűnik, elég jól.

– Én próbáltam! – védekezett Olga. – Nincs előbb hely, csak egy hónap múlva.

– Az elég messze van, nehogy késő legyen.

– Sajnálom, nem tudok mit tenni. Egyébként sem értem, miért olyan fontos ez – a mostohánk szinte alázatos volt.

– Neked nem is az a dolgod, hogy értsd, hanem, hogy megcsináld, amit kérek – sziszegte a férfi dühösen.

– Nem rajtam múlott.

– Mindegy, akkor egy hónap, remélem rendben lesz – ezzel Mr. Jones felállt, és elment.

A beszélgetésből semmit sem tudtam kihámozni, talán annyit, hogy valamin együtt dolgoznak. Vajon apa tudja ezt? Habár úgysem érdekelné. Én azért szemmel tartom őket, hátha rájövök, mi folyik itt.

Reggelente végre nem szomorúan, hanem jókedvűen mentünk a suliba. Szonja és Mása már szerzett magának barátokat. Mása csak visszafogottan, hagyta, ha körbevették, örült is, de ha épp nem jöttek, az sem zavarta. Neki ennyi elég volt. Szonja viszont teljes lendülettel vetette bele magát a barátok gyűjtésébe, nem könnyű neki ellenállni, ha valakit kinézett magának, az előbb-utóbb a barátja is lett. A divatszakértő és színészpalánta kishúgaim valamiféle tiszteletet is kivívtak irántunk, senki sem faggatott bennünket a hazánkról. Szóval végre jobban éreztük magunkat.

Én is minden reggel izgatottan vártam a sulit, ugyanis egyre biztosabb, hogy Ray figyel engem. De ha rajtakapom, azonnal félrenéz. Aztán ennyi. Se egy mosoly, vagy szemezés, semmi közeledés. Nem tudom hova tenni ezt az egészet. Nincs gond, türelmem az van, végül is már majd egy éve várok. Mit nekem még pár év!

Sarával nem beszéltem a találkozásunk óta, nehéz a közelébe jutni. Robin teljesen kisajátítja, ami ellen ő persze egyáltalán nem tiltakozik. Ha meglát, kedvesen integet és mosolyog, de olyan elfoglalt a barátaival és Robinnal, hogy úgysem lenne rám ideje. Mindez csak annyit jelent, hogy én még mindig egyedül vagyok. Néha egy kicsit zavar, de azért vannak jó jelek, optimistán várom a fejleményeket.

Mr. Jones és Olga ügyében még nem jöttem rá semmire, mert a tanár úr többször nem volt nálunk, de már tanítja az osztályunkat. Kiszemelte magának az ikreket, állandóan vizsgáztatja őket, néha már úgy tesznek, mintha nem tudnák a választ, de addig piszkálódik, míg ki nem szedi belőlük. Már nagyon unják szegények, hetek óta így megy. A többiek meg örülnek, mert egyelőre mást nem is feleltet. A tanulmányi kirándulást elhalasztotta, mert valami közbejött, de azt mondta, mindenképp megyünk, csak tolódik egy kicsit. Nem értem, miért akarja ennyire, addigra már hideg lesz és hó. De szerinte legalább szánkózhatunk is, és könnyebben észrevesszük az állatokat. Csak tudja, mit csinál. Remélem, azért jó meleg kandalló is lesz a szállásunkon.

Mostanában gyakran sétálok haza egyedül, a húgaim olyankor a barátnőikkel vonulnak csapatban. Sok kis csacsogó tini. Jó nézni őket. Néha elfelejtem, hogy én is tini vagyok. Egyébként nem szeretek egyedül mászkálni, a húgaim nélkül meztelennek érzem magam, állandóan azt hiszem, hogy valaki követ. Nem vagyok normális, tudom. De mit csináljak, ha így érzem!

Két héttel az iskolanap után egyik délután beterelték a tanulókat a tornaterembe, mert a színdarab résztvevői dicsérő oklevelet kaptak mindenki előtt. És egy felkérés is érkezett, egy másik iskolában is előadják majd a darabot. Szonja ugrándozott örömében.

– Tánya, idenézz, nézd mit kaptam, látod?

Nem tudtam megnézni, mert körülöttem rohangálva lobogtatta az oklevelet.

– Állj már meg, így nem látom! Add ide, még tönkreteszed örömödben – nagy nehezen sikerült megszereznem.

– Aha, nézzük: „Szonja Bikovnak, a színjátszó körben végzett kiemelkedő munkájáért”. Gratulálok, hugi.

– Köszi, Tánya, szeretnék maradni kicsit, megbeszéljük a vendégelőadást a társulattal – ejha, nagyon profi a kisasszony. – Csak egy órát! – kérte.

– Menj csak, Másának úgyis különórája van, addig beülök a termünkbe tanulni, keress meg, ha végeztél! – kiáltottam, mert a végét már futás közben hallgatta.

Legalább nekiállok a leckének, mindegy, hogy otthon csinálom, vagy itt. Ilyenkor a mi termünkben már nincs senki, nyugodtan tanulhatok. A folyosóról viszont láttam, hogy még ég a lámpa. Megálltam, nem tudom, akarok-e bárkivel is találkozni. Megvontam a vállam, valószínűleg úgysem marad sokáig, rajtunk kívül mindenki siet haza. Határozottan befordultam az ajtón. És földbe gyökerezett a lábam, azt hiszem, el is vörösödtem, a szívem kihagyott egy pillanatra, majd hatalmas dobbanással újraindult. Ray volt. Valamit keresett a padjában. Ő is meglepődött, mozdulatlanná merevedett, végre nem kapta el a tekintetét.

– Szi… szia – nyögtem, aztán a megfutamodást választottam. Megfordultam, és el akartam menni, de megállított.

– Gyere nyugodtan, csak a matekkönyvemet keresem – elájulok, hozzám szólt! Gyerünk, Tánya, ne légy nyuszi.

– Kösz. Meg kell várnom a tesóimat, gondoltam, addig megírom a leckét – bólintott egyet, én meg a helyemre sétáltam, és leültem.

Zavartan szedtem elő a könyveimet, tudtam, ha még sokáig marad, akkor ebből tuti nem lesz tanulás. Hát, fogalmam sincs, mit tart a padjában, de elég nehezen akart előkerülni az a könyv, végül azért meglett. Elégedetten felmutatta, majd bevágta a táskájába. Mehetett volna, de nem ment. Csak állt a pad mellett, és maga elé bámult. Aztán rám nézett. Most először igazán belenézhettem a szemébe. Olyan volt, mint mikor nyáron lefekszünk a fűre és nézzük az eget, csak sokkal kékebb, de ugyanolyan megnyugtató. Furcsa, az jutott eszembe, mikor kicsi koromban anyám az ölében ringatott. Ez pont olyan érzés volt. Nem tudhatom, hogy mi következik ezután, én ennek is nagyon örültem. Ha csak ennyi jut, az is boldoggá tesz. Az arca viszont nem éppen a nyugalomról árulkodott. Az arcon, amit a természet tökéletesre alkotott, dühöt és bánatot, talán csalódottságot láttam. A keze teljesen kifehéredett, olyan erősen szorította a táskát. Sokáig nézett, bizonytalan volt. Úgy éreztem, jönne, de valami visszatartja. Aztán hirtelen felkapta a táskáját, és már ott sem volt. Úgy kapkodtam a levegőt, mintha eddig víz alatt lettem volna. Hát, ez nem volt akármi. Vagy inkább, csak tudnám, mi akart ez lenni. Akkor most remélhetek, vagy nem? Mitől ilyen dühös? Miattam? Ha nem, akkor mivel küzd ennyire? Nagyon szeretném tudni, hogy mi az, ami visszatartja. És én most mit csináljak? Adjam valahogy a tudtára, hogy várom? Á, azt már tudnia kell. De ha nem teszek semmit és elszalasztom? Teljesen tanácstalan voltam. Most kellene egy barátnő, akivel az ilyesmit meg lehet beszélni. Vagy egy édesanya. Nekem jelenleg egyik sincs. A húgaim ehhez nekem túl szeleburdiak. Marad tehát a kivárás. Ültem a nyitott könyveim fölött, bámultam ki a sötét udvarra, és jót mosolyogtam magamon, mert még az ablaküvegben is az ő arcát láttam. Így telt el az egy óra.

Mása és Szonja nevetgélve léptek be az ajtón, amire én is felriadtam álmodozásomból. Szerencsére nem vették észre tompultságomat, pedig aznap már totál használhatatlan voltam. Egészen estig csicseregtek a fülembe, mivel teli voltak élményekkel, megelégedtek egyszavas válaszaimmal. Ketten is túl sokan voltak, mert folyton egymás szavába vágtak. Reménykedve vártam a holnapot. Lehet, hogy még mindig korai, de ki tudna ezek után nem bízni?

Korai volt. Másnap reggel rám se nézett, és egész nap sem. Ha tegnap futólag úgy is érezte, hogy érdeklem, mára meggondolta magát. Iszonyatos érzés volt. Alig vártam a nap végét, hogy jól kibőghessem magam. Az utolsó szünetnél tartottunk, már csak egy óra, és mehetek. Kint hideg van, nem mentünk ki az udvarra. Ray a folyosó végében könyvet olvasott, fel se nézett. Jobb is, mert leplezetlenül bámultam, ennyi jár nekem a hiú reményekért cserébe.

– Tánya! – valaki megzavart, le kellett vennem a szemem róla.

– Tánya! – Sara volt.

– Szia, bocs, elbambultam.

– Igen, észrevettem – Ray felé nézett, de nem érdekelt, hogy lebuktam-e.

– Tánya, volna kedved átjönni hozzám délután? – nem hiszek a fülemnek!

– Hozzád? Persze, igen, szívesen! – jaj, de jó! Ma mást is csinálok az álmodozáson kívül, aminek úgysincs értelme.

– Szuper, akkor várlak. Tudod, hol lakunk?

Nem tudtam, de elmondta, könnyen megtalálom, az a legnagyobb ház a városban. Nagyon izgatott lettem! Több mint egy éve nem voltam sehol! Így már gyorsan elrepült az utolsó óra, megbeszéltem a húgaimmal, hogy írjanak be otthon a füzetbe. Olyan aranyosak voltak, annyira örültek az én meghívásomnak, mintha ők kapták volna. Elkísértem őket hazáig, és mentem is tovább.

Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű és hatalmas házat. A délutáni szürkületben fehér faragott oszlopaival és széles lépcsőjével olyan volt, mint egy mesebeli kastély. Bent jöttem rá, hogy az is. Legjobban az a hatalmas kristálycsillár tetszett, ami az előtér közepére lógott be. Lentről is nagyon szép volt, ezer színben csillogott, fent, a lépcső tetejéről meg olyan közel volt, hogy meg is tudtam érinteni. Sara azt mondta, azért van ilyen közel, hogy tudják portalanítani, és cserélni az égőket. Ez nem egy tipikus amerikai ház, ez inkább egy kis palota, gyönyörű régi bútorokkal, festményekkel a falon, mindenütt ízléses kiegészítőkkel. Pont a megfelelő helyen egy párna, egy váza, vagy egy kis szobor. Órákig tudnék bogarászni náluk, ha mindent látni szeretnék, és tudni, hogy ki festette, honnan van, és így tovább. Sara azt mondta, egyszer, ha akarom, a nagymamája boldogan elmesél mindent, és válaszol az összes kérdésemre. Még örülne is, hogy mesélhet. Remélem, lesz rá alkalom. Csak a nagymamája volt otthon, aki tökéletesen illett a mesebeli kastélyba. A házat nem, de ezt a bűbájos nagyit egy egész picikét irigyeltem tőle. Láttam, hogy Sara is nagyon szereti.

Nagyon jól éreztem magam Sarával, még Rayről is megfeledkeztem. Megcsináltuk együtt a leckét, aztán lementünk a konyhába kakaóért és egy kis kekszért. Felvittük a szobájába, letelepedtünk az ágyon, és eszegettünk. Elfogadtam volna, ha akkor megáll az idő. Rég volt, hogy utoljára ilyen felszabadult voltam. Sara a húgaimról faggatott. – Tudod, nekem, sajnos, nincs testvérem, elvagyok jól, mert itt van nagyi, de nagyon jó lehet két hugival élni – mondta Sara.

– Tényleg az. Imádom őket. Soha nem bántottuk egymást, mikor picik voltunk se. Pedig mind a hárman teljesen mások vagyunk. Szonja lendületes, Mása álmodozó, én meg, azt hiszem, túl megfontolt vagyok. Anyánk is olyan volt, mint Szonja – szívesen meséltem neki, mert figyelt rám. Rám! Végre valaki.

– Mi történt a mamátokkal?

– Beteg volt. Nagyon sokáig szenvedett, és nagy fájdalmai voltak. Végignéztük, ahogy elsorvadt. Szonja nem is emlékszik rá, hogy milyen volt a betegsége előtt. Évekig tartott. Először csak a lendülete fogyott el, aztán a jókedve és a teste is. Végül minden erő elhagyta, de még akkor is fél évig kínlódott ágyhoz kötve. Borzalmas volt

Olyan jó végre kibeszélni magamból. Nem próbált vigasztalni hogy majd az idő megoldja, meg ilyenek, csak egyszerűen megölelt

– És a papád? – kérdezett tovább kedvesen.

Meséltem neki elvakult, tudós, csupa szív apánkról, és a mostohánk által rávetett hálóról.

– Még mindig olyan szigorú veletek?

– Egy kicsit jobb, látod, itt vagyok. De a beígért időre pontosan haza kell érnem, különben nem jöhetek többet.

– Az nem lenne jó, szeretném, ha máskor is jönnél.

– Tényleg?

– Igen, és azt is szeretném, ha a suliban nem ácsorognál egyedül, csatlakozz hozzánk.

– Biztos vagy benne? A többieket nem fogom zavarni?

– Nem, már régóta téma vagy, csak nem tudtuk, hogy közelítsünk.

– Ez nagyon jó hír nekem – de hirtelen elszomorodtam.

– Mi a baj, Tánya?

– Csak az, hogy van valaki, aki nem biztos, hogy örülne, ha közelebb kerülnék hozzátok. Ráadásul te jól is ismered.

– Ki az? Ugye Ray – rájött, persze, ahogy ma bámultam őt, nem volt nehéz kitalálni. Óriásit sóhajtottam.

– Igen, ő. Nem haragudnál ha…, tudod, senki sincs, akinek elmondhatnám ezt az egészet, pedig nagyon jó lenne.

– Tánya, jól ismerem Rayt, talán segíteni is tudok.

És végre könnyíthettem a szívemen. Beszéltem egyéves megpróbáltatásaimról, és hogy még rá is féltékeny voltam kicsit, végül elmondtam a tegnap esti találkozásunkat. Sara gondolkodott egy ideig, meg is ijedtem, hogy valami rosszat mondtam, azért hallgat.

– Tánya, Raynek nagyon nehéz mostanában. Nem könnyű tanácsot adni, mert amíg ő nem mondja el neked, hogy mi a gondja, addig én nem tehetem. De annyit mondhatok, hogy nem veled van baja, igenis érdekled, csak most saját magával küzd.

Ha ez igaz, akkor örülök. Legfeljebb még várnom kell, az meg már nagyon jól megy.

– Szerinted próbálkozzak valamivel?

– Mindenképpen, méghozzá egészen egyszerű dologgal. Beszélgess vele. Bármiről. Olyan kevés lehetősége van erre, hogy ennél fogva meg tudod közelíteni.

– Köszönöm, Sara! – most én öleltem meg.

Lejárt sajnos az időm, indulnom kellett, de máris érkezett valaki a helyemre. Robin épp akkor ért oda, mikor Sara kikísért. Olyan örömmel üdvözölt, mintha várta volna, hogy mikor futunk össze. Azt mondta, azért, mert Sara olyan sokat emlegetett. Úgy köszöntek el tőlem, hogy holnap a suliban találkozunk. Holnap. Egy új holnap lesz, nem olyan, mint az eddigiek. Mert már lesznek barátaim. És Rayjel sincs veszve minden. Ha eddig kitartottam, nem fogom pont most feladni.

Hogy is tehetném. Hiszen szeretem. Szerintem a lábam le se ért a földre, olyan boldog voltam. Odahaza is a szokott hangulat fogadott. Szóval minden rendben. Csak a húgaim nyaggattak, amíg mindent részletesen el nem meséltem. Rayt is, hiszen úgyis tudnak róla, nincs értelme eltitkolni. Egyébként sem bírtam volna magamban tartani.

A következő napok álmaimat is túlszárnyalták. Tényleg befogadott a csapat. Már másnap reggel Sara odahívott.

– Tánya, gyere! Srácok, bemutatom Tányát! – mondta viccesen, mintha idegen volnék. Erre mindenki meghajolt, és szertartásosan bemutatkozott. Anne, Donna, Gina, Scott és Tom.

– Akkor most, hogy túl vagyunk az udvariassági körön, sürgősen meg kell szerveznünk az első csajbulit veled. Mielőbb túl kell lenned rajta! – próbált Gina fenyegető arcot vágni, de nem nagyon sikerült neki.

– Üdv a bandában, végre nem leszek egyedülálló! – karolt belém Donna. Ugyanis a többiek mind párban voltak. Gina Scottal, Anne Tommal, és Sara, mint tudjuk, Robinnal. – Remélem, nem tervezed, hogy mostanában bepasizol – az nem rajtam múlik, gondoltam, és lopva összenéztünk Sarával.

Tom és Scott üdvözlésképpen eljárták körülöttem az esőtáncot. Nagyon vicces volt.

– Sajnálom, Tánya, ehhez hozzá kell szoknod. Időnként kimegy náluk a biztosíték – mondta Anne.

– Ha nektek sikerült, én is csak túlélem valahogy – mondtam, bár ha estig járták volna, azt sem bánom.

Donna rendesen ki is sajátított magának, szerinte hagyjuk a párocskákat édelegni, mi meg jól beszéljük ki őket. Persze, csak viccelt. De mindenhova együtt mentünk, az osztályban is mellette ültem. Olyanok voltak mindannyian, mintha már régóta barátok lennénk. Csodás nap volt. És szerencsére ez így is maradt. Fürödtem a barátaim – most már mondhatom – szeretetében, Rayjel kicsit kevesebbet foglalkoztam. Nem adtam fel, csak hagytam. Abból, amit Sara mondott, úgy gondoltam, időre van szüksége. Az egyik szemem persze mindig rajta volt. Közelebb is kerültem hozzá, mert Robin sokszor odacibálta a társasághoz. Nem sokat szólt, ahogy én se, de ott volt. Sőt, néha az is előfordult, hogy magától odajött. Azt nem merném kijelenteni, hogy miattam, nem is számít. De legalább érezhettem a közelségét. Időnként reggel ijedten ébredtem, attól féltem, hogy vége lesz. Hogy egyszer csak megyek, és elzavarnak. Aztán lassan megnyugodtam. Minden nap örültek nekem, még a húgaimat is befogadták.

Nagyon várom a csajos bulit. És továbbra is várom Rayt.