A DOBOZ ÉS TITKAI

Robin nem kísért haza suli után, megrémítette a gondolat, hogy tele van a ház emberekkel, akik ráadásul csodabogárnak tartják őket. Most pláne nem volt kedve kutató, méricskélő pillantásokhoz. Nem erőltettem, szívem szerint én is menekültem volna, de reggel megígértem nagyinak, hogy nem hagyom cserben. Azért kicsit húztam az időt, nem siettem, kényelmesen ballagtam hazafelé. Csak pár perc nyugalom, egy szusszanás, semmi több, csak ennyit kaptunk. Aztán Tánya hozta az újabb rossz híreket még tegnap este. Tehát nagyon valószínű, hogy Mr. Jones az, aki el akarja kapni Robint. Kötelességemnek éreztem, hogy megpróbáljam egy kis időre háttérbe állítani őt, próbáltam rábeszélni, hogy várjunk, ne jöjjön ma suliba. De tulajdonképpen értettem, hogy miért nem akarja, hogy miért akar ő is és Ray is szembenézni Mr. Jonesszal. Én is éreztem magamban az erőt és a késztetetést, én is akartam, hogy végre történjen valami, hogy elinduljunk egy úton, aminek a végén ott a lehetőség, hogy Robin szabad lesz. De rettegtem is a másik lehetőség miatt. Tudtam, hogy ezt a harcot nem kerülhetjük el, csak szerettem volna jobban felkészülni. Abban viszont igazuk van, hogy nem tudhatjuk, mi lesz a következő lépése. Talán mégis nyertünk egy kis időt. Ma reggel a suliban nagyon ledöbbent a kedves tanár úr, mikor meglátta Robint. Már nyeregben érezte magát, azt képzelte, csak egy utolsó csapás van hátra, és nyert. Talán sikerült elbizonytalanítani, ez egy kicsit lelassíthatja.

Sajnos hazaértem. A ház zsongott, csurig volt emberekkel, mindenki beszélt. Fel se tűnt, hogy beléptem. Utálom az ilyet, de különben anya nagyszerűen végezte a dolgát. Most a medvetámadás áldozatául esett családnak gyűjt, és ahogy látom, sikeres is lesz, mert rengeteg embert tudott maga mellé állítani. Anya észrevett, megpróbálta átverekedni magát a tömegen hozzám.

– Sara, végre hazaértél! A svédasztal a konyhában van, nagyit is ott találod, oda bújt el.

– Kösz, anya – már fordultam is a konyha felé, ha nagyinak jó, talán én is meghúzhatom ott magam.

– Ha ettél, gyere, és bemutatlak néhány embernek, az iskolán kívül nem is ismersz senkit a városban – kapta el anyám a karomat.

– Anya, kérlek, muszáj? Nekem elég az, akit ismerek, nem kell több – nem bírom a kötelezővigyor-partikat.

– Nem, nem muszáj. Javíthatatlan vagy. Pedig érdekes is lehetne, még orosz vendégünk is van – ezzel otthagyott.

Orosz vendég? Azt kétlem, hogy Tánya családján kívül lenne még másik orosz család is ebben a kisvárosban. Az apja meg sosem ér rá, akkor ez csakis a mostohája lehet. Eszem ágában sincs bemutatkozni neki és beszélgetni vele, de szívesen megnézném magamnak. Csakhogy ekkora tömegben nem lesz könnyű kiszúrni. A konyhában eléggé lerabolt kajás tálcákat találtam, ezek szerint a díszes társaság már jóllakott. Nagyi lehangoltan üldögélt egy széken az ablaknál, de felvidult az arca, amikor meglátott.

– Kislányom, már azt hittem, anyád egyből magával cibált, gondolhattam volna, hogy nem hagyod magad!

– Szia, nagyi. Sokáig maradnak még?

– Fogalmam sincs, remélem nem. Képzeld, még a szobámba is beengedte őket Mary, tapogatták a bútoraimat, a képeimet. Mindent leszedtek, megfogdostak az egész házban.

Teljesen ki volt kelve magából, háborgatták az ő magánszféráját. Tuti holnap hívatja a takarítókat.

– Már szóltam a takarítónőnek, hogy holnap csináljon egy alapos takarítást, tüntesse el ezeknek a nyomait mindenről – ugye, mondtam!

– Mami, ugye az én szobámat békén hagyták? Ott nincs semmi néznivaló, nincsenek régi képek meg bútorok – győzködtem magam.

– Én nem lennék ebben olyan biztos, jobban jársz, ha mész, és bezárod az ajtót.

Rosszul viselem, ha piszkálják a holmimat, nyomban elindultam, hogy megvédjem, ami az enyém. A lépcsőn annyi ember volt, hogy folyamatosan elnézést kellett kérnem, és kerülgetni őket. A kristálycsillár és a családi képek mindenkit ámuldozásra késztettek. De legalább velem nem törődtek.

Nagy nehezen végre felértem a lépcsőn, és befordultam a folyosón a szobám felé. Az ajtóm előtt egy nő állt. Enyhén molett alkat, régimódi kontyba tűzött szőke haj, vizenyős kék szem, ölni képes tekintet. Bemutatás nélkül is rögtön tudtam, hogy kicsoda. Csakis Olga lehet, Tánya kínzója. És a mi lehetséges kínzónk is, vagy legalábbis annak segítője. Régebben, ha szembekerültem az emberi söpredék egy tagjával, akiről sejtettem, hogy ártatlanokat bánt, azonnal nekiestem és elmondtam mindennek. Mint egyszer a régi sulimban az udvarosnak, aki örökké piszkálta és ijesztgette a kicsiket. Igaz, nem számított igazi ellenségnek. Ezúttal más volt a helyzet. Olga valódi ellenség, de én is más lettem. Nem borított el a düh. Világosan láttam, hogy nem árulhatom el magam, ne higgye, hogy gyanakszom rá.

– Olga, láttad már ezt a gyönyörű szobrot? – hívta a pékmester felesége, egy kedves, mosolygós, kövér asszonyság, aki tökéletesen illett a kenyérboltba, és a hasonlóan termetes ura mellé. Olga szemlátomást megkönnyebbülve és rólam tudomást sem véve csatlakozott ámuldozó barátnőjéhez. A háta mögött gyorsan magamra csuktam a szobám ajtaját. Bent volt nálam, tuti. A kép, amin apa is látható, nem az éjjeliszekrényem szélén volt, az ágyam felé fordítva, ahogy én mindig leteszem, mert így fekve is látom, hanem középre tette vissza. Más jelet nem láttam, de ez éppen elég. Körülnézett, de minek? Azt remélte, talál valamit Robinról? Végül is, ha naplót vezetnék, abból sok mindent megtudhatott volna.

Tessék, nekem lett igazam. Anya biztatott mindig, hogy írjak naplót. Nem tudott rávenni, mert szerintem veszélyes mindent papírra vetni, az már nem titok, ami le van írva, bárki elolvashatja. Pedig akkor még nem is voltak titkaim. Kulcsra zártam az ajtót, elejét véve a további kíváncsiskodásnak, és visszamentem a konyhába, támogatni az én zaklatott nagyikámat.

– Nos, elkéstél, igaz? – legyintett lemondóan. – Ezek semmit sem kímélnek – intett a nappali felé.

– Szerintem Olga, tudod, Tánya mostohája járt a szobámban, pont kijött, mikor felértem.

– Tudtommal nem találhatott semmit, igaz? – nagyi ismerte a véleményemet a naplóról.

– Robinról nem. De apám képét megnézte – nagyi felkapta a fejét.

– A közös képeteket nézte, nem feltétlenül apád miatt.

– Lehet, de nemcsak ránézett, ahogy egy családi képre szokás, hanem elvette a helyéről, és alaposan megnézte.

– Ez nem jelent semmit, mondtam az előbb, hogy mindent összefogdosnak, nem elégszenek meg a látvánnyal – nagyi megint lerázott, mint mindig, ha apa szóba kerül. – Mi történt a suliban? Találkoztatok a tanárral? – terelte másra a szót.

Beletörődve soron következő lerázásomba, ecseteltem neki Mr. Jones mai elképedését és önkezű lejáratását. Nyugodtan beszélgethettünk, mi magunk is alig hallottuk egymást a hangzavar miatt, nem kellett aggódnunk, hogy illetéktelen fülekbe is eljut a mondandónk. Nagyi elégedetten bólogatott.

– Robin nagyon erős, meglátod, a végén ő lesz a győztes. Ray hogy van? Tegnap valahogy másnak láttam.

– Azt hiszem, Tánya miatt lehetett, ugyanis tegnap este végre összejöttek.

– Tényleg? Akkor mégis túllépett rajtad? – csodálkozott nagyi.

– Azt mondta, nem egészen, engem mindig szeretni fog, de Tányát is megszerette, és nagyon örül, hogy tartozhat valakihez. Nekem úgy tűnt, rendben lesznek – ugyanis ők is idióta módon vigyorogtak, mint mi az elején.

– Az jó, Ray okos fiú, így sokkal könnyebb lesz neki. Holnap délután ugye mindenki eljön?

– Persze, már alig várják! – annyira bíztunk abban a dobozban, remélem, nem csalódunk.

A zaj odakint egyre nagyobb lett, nagyit nagyon zavarta, és engem is. De imádtuk anyát, a kedvünkért vállalta, hogy ideköltözünk, az a minimum, hogy néha mi is eltűrjük az ő dolgait.

– Nagyi, mi lenne, ha kártyáznánk egyet, míg ennek vége lesz.

– Remek ötlet, Sara – ragyogott fel boldogan az arca.

Jót játszottunk, de az idő így is nagyon hosszúnak tűnt, mire végre meghallottuk a búcsúzkodás hangjait. Játék közben megettük a szendvicsek maradékát, most gyorsan nekiálltam összepakolni a tálcákat, hogy legyen hová behordani a poharakat. Nagyi meg a kezét dörzsölgetve, az ablakból figyelte a távozó csoportokat.

– Remélem, eleget fizettek anyádnak, mert úgy mennek ki innen, mint a gyerekek az édességboltból tömött zsebbel. Olyanok, mintha fődíjat nyertek volna, teljesen fel vannak pörögve.

– Nagyi, ne légy már ilyen!

– Milyen! Közszemlére tettük az otthonunkat, hónapokig fognak róla beszélni! – morogta.

– De ha kibeszélték magukat, legalább többé nem lesznek kíváncsiak ránk – nagyi is pont olyan volt, mint egy duzzogó gyerek.

Anya becsukta az ajtót, az utolsó vendég is elment. Ráment az egész délután erre a bulira, még nem is tanultam, pedig lenne mit, és mindjárt este lesz.

– Ide nézzetek, mennyi adományt gyűjtöttem! Még nem számoltam meg, de ránézésre is több annál, amit vártam – mutatta Mary boldogan a perselyt.

– Örülök, hogy elérted a célod, és nagyon szép tőled, hogy ilyesmit felvállalsz – ölelte meg a lányát nagyi.

– Köszi, de igazából kicsit önzésből is teszem. Nagyon jó érzés átadni az adományokat a rászorulóknak.

– Akkor szurkoljanak, hogy önző maradj.

– Anya, iszonyúan büszke vagyok rád! – öleltem át én is, ettől már teljesen meghatódott.

– Köszönöm, és azt is, hogy kibírtátok – szipogta.

– Ennyi áldozatot mi is vállalhatunk. Bár a szobám miatt kicsit ideges voltam – feddte meg anyát nagyi.

– Tudom, és bocs, de esküszöm, nem engedtem, hogy bármihez is hozzányúljanak, csak körülnézhettek – mentegetőzött anya.

– Ez nagyon rendes tőled, én el is fáradtam, felmegyek, és pihenek – vagyis ma már ne zavarjuk, örül, hogy csend lett körülötte.

– Sara, elpakoltál a konyhában? – tényleg egész rend lett, csak egy halom tálca volt a mosogató mellett.

– Semmiség, gyere, segítek behordani a poharakat – ajánlottam fel a további segítséget is.

– Szó sem lehet róla, ma még egy csepp nyugalmad sem volt, és biztos van tanulnivalód is. így is nagyon hálás vagyok neked. Az én bulim, majd én elpakolok, kicsim – kaptam egy nagy puszit az arcomra, mielőtt kiviharzott a nappaliba.

Annyira más, mint mi, mégis csodálatos és imádnivaló az anyám. Ahol ő van, jó dolgok születnek. Nem lett védő, de a vérében van az emberek szeretete és a kényszer, hogy segíthessen. Szegényebb lenne a világ nélküle. Azt a pár órát, ami még hátravolt a napból, próbáltam tanulással tölteni, de szerintem a tegnapi nap összes feszültsége kijött rajtam, mert folyton aludni akartam. Ennek ellenére sokkal könnyebben ment a tanulás, ránéztem a matekra, és megvilágosodtam. Amin eddig gondolkodnom kellett, az most nyilvánvaló volt. Éppen csak elolvastam egy leckét párszor, és benne volt a fejemben, úgy, mintha mindig ott lett volna. Nagyinak igaza volt, tegnap valami megváltozott bennem. Hát, ez a része nagyon tetszett. A fáradtságomon így sem tudtam úrrá lenni, alig vártam, hogy végezzek, és átadhassam magam az újra és újra rám törő álmosságnak, szerintem egy perc alatt elaludtam.

Reggel úgy ébredtem, hogy tisztán emlékeztem az

álmomra. Megint viharban álltam. Körülöttem visított a szél, az égen fekete felhők rohantak, letört faágak röpködtek a fejem mellett. Fényes villanásokat láttam, de nem villámok voltak, nem fentről jöttek, hanem valahonnan a sötétségből. Kiabálást hallottam, és valaki nevetett is. Én nagyon nyugodt voltam, egy kicsit sem féltem, pedig tudtam, hogy hamarosan közelről fogom hallani és látni őket, de szinte vártam, hogy odaérjenek. Sőt, menni akartam, de valamiért nem mehettem. Már korábban is álmodtam a viharral, csak akkor még féltem. Ha ebből az álomból is valóság lesz, tudni fogom, hogy mit kell tennem. Nem voltam izzadt, nem volt hányingerem, nem reszkettem. Iszonyatos volt az a hajnali vérfürdő, de általa sokkal erősebb lettem. Még a készülődés is gyorsabban ment, nem vonszoltam magam, mint régen, hanem fürgén kiugrottam az ágyból, és rekordidő alatt elkészültem. Hatalmas önbizalommal felvértezve hagytam el a néma házat, anya és nagyi még nem heverték ki a tegnapi összejövetel hatásait, szerintem délig fel sem kelnek. Természetesen Robin várt rám.

– Ejha, azt hittem, még vagy tíz percig szobrozhatok, mire előkerülsz – fogadott szokatlanul nevetgélős hangulatban.

– Én is meglepődtem saját magamon, valahogy tegnap óta egyszerűbben és gyorsabban mennek a dolgok – dicsekedtem.

– És mihez kezdjünk ezzel a felesleges tíz perccel? – karolt át és szorított magához, nem adva túl sok választási lehetőséget.

– Például azt, hogy elmondod, jól érzed-e magad!

– Azt hittem, ez elég egyértelmű, neked ezt látnod kell rajtam – sötétedett el az arca.

– Azt látom, hogy labilis vagy. Az előbb még túl vidám voltál, most meg dühös vagy.

– Nem vagyok dühös! – mondta dühösen.

– Ray is rendben van? – tereltem el a szót, mielőtt nagyon felhúzná magát.

– Nagyon is, Tánya elé ment! – közölte velem újra vidáman.

– Szuper.

Most nem siettünk, normál tempóban sétáltunk a suliba, Robin végig csillogó szemekkel, jókedvűen lépkedett mellettem. Ez megint nem az én Robinom volt, nem jellemző rá a túlzott vidámság, ő nem ilyen. Igen, látnom kell rajta, hogy milyen a hangulata. Épp ezért kérdeztem, láttam, persze, hogy láttam, és az minden volt, csak nem megnyugtató. Magamba fojtva, de elszorult szívvel aggódtam érte. A sulinál találkoztunk a többiekkel. Ray kicsit sem volt jókedvű, és Tánya sem. Tudtam, hogy megint történt valami, amit máskor Robin is észrevett volna, most nem. Rá se nézett Ray-re. Félrevonszoltam Robint.

– Kérlek, figyelj oda Rayre, látom rajtuk, hogy valami gond van. Ők is beszélni akartak velünk, mert rögtön csatlakoztak hozzánk.

– A tanár megint náluk volt az este – mondta Ray, aztán

Tánya mindent elmesélt Olga és Mr. Jones beszélgetéséről. Tényleg veszélyben vagyunk, nemcsak Robin, hanem mi is, és Ella is.

– Robin, ma ne nézz rá, kérlek, akármit is csinál – kérte Ray.

– Rendben – Robin érces, halk hangon felelt, a jókedve elszállt. Ray rám nézett, ő is tudta, amit én, hogy Robin nincs jól. Nem tudom, minek köszönhető, de a tanár úr ma nem jött órára. Persze ennek mindenki örült, minket kivéve. Ki tudja, milyen utakon jár, de hogy annak köze van hozzánk, az biztos. Robin egész nap csendes volt, csak annyit mondott, hogy beleőrülne, ha nekünk valami bajunk lenne. Hát igen, pont ez a céljuk. Az utolsó óra után hazamentek megnézni Ellát, mi, lányok meg elindultunk hozzánk, de nagyon hamar utolértek bennünket.

– Ezek szerint Ella jól van – nyugtázta Tánya.

– Igen, nem akartuk megijeszteni, még nem mondtunk neki semmit – Ray bizonytalan volt, mint aki nem tudja, hogy jól döntött-e.

Nagyi készült, teával és sütivel várt minket a szobájában. Mikor meglátta Robint, lehervadt az arcáról a mosoly, de nem szólt.

– Egyetek pár falatot, aztán nézzük át azt a holmit, bármilyen apró segítség is jól jönne most nekünk.

– Nagyi, nem ehetnénk utána? Hadd nézzünk bele végre!

– napok óta erre vártunk, a süti ráér.

– Rendben, tegyük középre, és üljük körbe.

Kinyitottuk a dobozt, képek és papírok voltak benne.

– Tánya, nagyi még nem tudja, hogy tegnap este miket hallottál – jutott eszembe.

– Megint nálatok volt? – kérdezett rá egyből nagyi.

Tánya neki is elmesélte, amit megtudott.

– Még nem is mondtam neked, hogy tegnap a mostohád is itt volt anyám buliján, és szerintem körülnézett a szobámban.

– Az biztos, nem hiszem, hogy a jótékonykodás miatt jött ide, hanem szimatolni. Az önzetlenség szónak nem ismeri az értelmét – az év elején ezt még szomorúan mondta volna, most csak tényként közölte. Ő is erősebb lett.

– Tánya, ezek itt nem orosz betűk? – mutatott Robin egy képre.

– Mutasd, de igen, és nagyon ismerős ez a hely.

– Mi van odaírva? – a képen egy kopár téli tájat láttam, nagy, szürke, dísztelen házzal, a ház előtt pár gyerek futkosott.

– Nehezen olvasható, eléggé elmosódott az írás, de valami olyasmi, hogy „otthon”.

– Ezek nagyon régi képek és papírok, még a gyermekkorom előttről valók – emlékeztetett bennünket nagyi.

Tánya tovább tanulmányozta a képet, kutatott az emlékeiben, hátha rájön, hogy mire emlékezteti. Ray elmélyülten olvasott egy papírt.

– Ray, mi van benne? – látszott rajta, hogy fontosat talált, sóhajtva ránézett Robinra.

– Csak a válasz arra, hogy miért kell nekik annyira Robin – közben nem vette le a szemét Robinról, az engedélyére várt, hogy akarja-e hallani. Robin bólintott.

– Az árnyékgyermekek sem egyformák, az erejük és a tudásuk is változó. De néha születik egy-egy olyan gyermek, aki minden tudást birtokol. Gyors mozgás, gondolatolvasás, amit tud irányítani, az emberi és az állati viselkedés befolyásolása, félelemkeltés, fájdalomokozás, lassú és szenvedéssel járó halál okozása, járványok elszabadítása, gyilkolás és gyilkolásra buzdítás. Az erejük olyan nagy, hogy emberek millióira is hatni tudnak egyszerre.

– De miért olyan biztosak benne, hogy Robin ilyen gyermek? – csak nagyi bírt megszólalni.

– Azért, mert ilyen gyermek csakis egy védő és egy ártó együttlétéből születhet, ami többnyire erőszak következménye, és csak ikerterhességből. Olyan ártó szülőtől, aki végigment az átalakuláson. Ami nagyon ritka, de ilyenkor az ikrek közül az egyik, az, amelyik fekete szemmel születik, ilyen gyermek lesz.

Ray elhallgatott, nem bírta tovább mondani, odaadta Tányának a papírt.

– Tánya, kérlek, tudom, hogy van még valami, most már szeretnék végre tisztán látni, ne hagyj ki semmit – szólalt meg Robin eltökélt, szomorú hangon.

Tánya letette a földre a lapot, mert annyira remegett a keze, hogy nem bírta tartani. Ray megmutatta, hogy honnan kell folytatnia, de csak a levegővételig jutott, nem jött ki hang a torkán. Nagyi felvette a papírt, beleolvasott, aztán ránk nézett.

– Bármilyen kegyetlen is, tudomásul kell vennünk, csak akkor nyerhetünk, ha mindennel tisztában vagyunk – és folytatta. – Még egyetlen egyszer sem sikerült a védőknek ilyen gyermeket megmenteni, túl erős benne a pusztítási vágy, igazából senki sem tudja, hogy ők egyáltalán át tudnáke fordítani az erejüket, és használni tudnák-e a védők oldalán – olvasta nagyi.

Mind Robint figyeltük, és mind reszkettünk érte. A fájdalom égetett belülről, nem azért, mert mindez valóra válhat, az még egyáltalán nem biztos, hanem azért, amit most érezhet. Akarata ellenére is egy szörny lehet belőle, aki talán nem is emlékszik majd a korábbi énjére, válogatott borzalmakat követhet el, amiket még élvezni is fog. De Robin nem omlott össze, inkább erősebb lett, kihúzta magát, és felemelte a fejét.

– Nem adom magam könnyen, ami eddig nem volt, az nem jelenti azt, hogy sohasem lehet. Van még valami? – tartotta magát, csak a szeme árulta el belső szenvedését, ami megint örvénylő és félelmetesen sötét lett.

– Igen, van – nézett nagyi újra a papírra.

– Az ikergyerekeket elszakítják anyjuktól, hogy az ne tudjon segíteni nekik, mert félnek, hogy az anyai szeretet pici korban hatással lehet a gyerekre. Rendszerint magukra hagyják őket, hogy minél több szenvedéssel találkozzanak, a gyermek minél többet legyen dühös, és használja óvatlanul a tudását a saját védelmükben, ami fejleszti sötét erejét – ez már nagyinak is sok volt.

Felállt, ivott egy kis teát, és folytatta.

– Tinikorukban, még a 18. születésnapjuk előtt, a szeretteik közül valakinek a megkínzásával, vagy halálával idézik elő az átváltozást, de előtte már felborítják ingatag egyensúlyát azzal, hogy olyan helyzeteket teremtenek, ahol kénytelen használni az erejét. Amikor már sárga foltok vannak a szemében, akkor mérik rá a végső csapást. Az átváltozás fájdalmas, utána megtanítják minden gonoszságra, és rászabadítják a világra. Nem kell többé félniük a védőktől, mert a közelükbe sem jutnak, egyedül képes az ártók élén uralni a világot. A bukását saját magának okozhatja, amikor saját magát kell már féltenie erejének hatalmától, ami belülről emészti fel, halála mindig erőszakos.

Nagyi összehajtotta a papírt, ezzel jelezte, hogy végre a végére ért.

– Keressünk tovább, talán akad itt némi jó hír is – nyúltam újra a doboz felé.

Mindenki kivett egy újabb csomagot, még Robin is. Valóban nagyon erős, és tudtam, hogy elkötelezte magát a harc mellett, nem fog megtörni, bármit is találunk még. Tánya még mindig a képet nézte, és talált a házról többet is. Nekem egy kis notesz akadt a kezembe, amiben csupa orosz betű volt.

– Tánya, olvasd el – nyújtottam át neki a füzetet.

– „Két napja dolgozom az intézetben, de lehet, hogy nem is fogok sokkal tovább. Itt a gyerekeket agyonhajszolják, tanulnak és edzenek egész nap. Játékaik nincsenek, a játék tiltott dolog. Nevetniük és beszélgetniük sem szabad. Éjszaka hallom, ahogy a kisebbek sírnak. A nagyoktól félek, a tekintetük gyilkos, testi erejük félelmetes. Rengeteg vad kutyát tartanak, azokkal harcoltatják a gyerekeket, utána, aki annyira megsebesül, hogy magától nem tud bejönni, azt kint hagyják az udvaron, és nem engedik, hogy segítsenek egymásnak. Ha reggel még él a gyerek, akkor beviszik. Az egyik szakácsnő súgta a fülembe, mikor osztottuk az ebédet, hogy elég gyakran meghalnak reggelre, de szerinte az a gyerek jobban jár, aki meghal. Megkérdeztem, miért, csak annyit felelt, hogy az már nem ember többé, hanem állat.” Tánya befejezte, de valami szöget ütött a fejébe.

– Kutyák… Olga ilyen helyen dolgozhatott, mindig vitte a kutyáknak a kaját. Minden maradékot összeszedett, azt mondta, sok kutya van, és örökké éhesek – gondolkodott hangosan. – Megvan! A kép! Az intézetről készült, egyszer elmentünk oda apával Olgáért, csak most nem egészen ilyen, sokkal nagyobb, és be van kerítve, de a bejárat ugyanez! – kiáltott fel.

– Tehát Olga az ártók egy szibériai átváltoztató intézetében dolgozott, onnan ismeri Mr. Jonest. Tudjátok, hogy mit jelent ez? – nézett ránk nagyi felhúzott szemöldökkel, és várta a választ, de bamba képünk láttán legyintett egyet. – Azt jelenti, kedveseim, hogy az ikreket régóta szemmel tartják, nem most találtak rátok. Ami eddig történt veletek, az pontosan beleillik az ő terveikbe. Ez a tanár nem lehet akárki, ha rábízták Robint.

– Mi sem véletlenül költöztünk ide, igaz? – Tánya nagyon sápadt lett.

– Igaz, és az is igaz, amire gondolsz – válaszolt nagyi Tánya kimondatlan kérdésére is, ami könnyeket csalt barátnőm szemébe.

Kérdőn néztünk nagyanyámra.

– Erős a gyanúm, hogy Tánya édesanyja sem véletlenül halt meg. Kellett a hely Olgának, és egy olyan család, amelyik áttelepíthető Amerikába.

– Anya sejtett valamit, régóta könyörgött apának, hogy költözzünk el onnan, mielőtt meghalt, azt kérte, legalább minket vigyen el Szibériából – az emlék nagyon felkavarta Tányát, elgyengülve borult Ray vállára.

– Még nem is tudtál rólunk, máris ártottunk neked – suttogta Ray bánatosan, és úgy ölelte őt, mintha ezzel kárpótolni tudná.

Hagytuk őket, nagyon sajnáltam Tányát. Végignézte a mamája küzdelmét a halállal, amit egy életen át magával cipel, de ez nem elég. Rátettünk még egy lapáttal, most már azt is tudja, hogy az édesanyját megölték. Egy ikerpár miatt, akinek az egyik tagjába később beleszeretett. Azt hittem, kettőnk közül nekem a nehezebb. Nem így van, neki sem könnyebb.

Robinnal és nagyival tovább kutattunk. Hosszú névlistákat találtunk, feljegyzéseket családokról, pár régi európai címet a védők bázisairól, sok leírást az ártók által elkövetett gonoszságokról. Ezeket el sem olvastuk, nagyi mindet kikapta a kezünkből és eltette.

– Ezt nektek nem kell látni, én el fogom olvasni, és tudatni fogom, ha bármi használhatót találok bennük – hálásan megsimogattam a kezét, még Robin is rámosolygott.

Már majdnem a doboz aljára értünk, amikor újabb képcsomag akadt a kezembe. A táj hasonlított az előző képekhez, viszont a ház sokkal szebb volt, és a gyerekek is vidáman integettek a fotón.

– Nézzétek, mintha ez is valami intézet lenne – adtam körbe a képet, közben néztem a többit is.

– Ez biztosan nem ugyanaz – állapította meg Tánya, már újra köztünk volt.

– Találtam egy másikat, „Alaszka” felirattal.

– Alaszka? Mi is ott születtünk! – mondták a fiúk szinte egyszerre.

– Nézzük csak meg alaposan azokat a képeket még egyszer. Keressetek bármilyen kicsi írást, a képek hátuljára is figyeljetek – utasított minket mindnyájunk nagyija.

Szót fogadtunk. Sokkal kedvesebb fotók voltak, mint az előző köteg. Gyerekek, felnőttek vegyesen, de mindig mosolyogva, csoportosan fotózták őket, vagy játék közben. Az „Alaszka” felirat többször is szerepelt, esetleg évszámmal, de semmi több. Robinnak nem volt türelme a képekhez, inkább olvasgatta az iratokat.

– Találtál valamit? – fordultunk hozzá, miután végeztünk a fotókkal.

– Ezek mind különböző csatákról, küzdelmekről szólnak. – Az érdekes, folytasd – sürgette nagyi.

– Azt írják, hogy nagy háborúkat sosem vívnak a védők és az ártók egymással, mert a gonoszság nem összetartó. Az ártók csoportjai az emberek felhasználásával indítanak gyilkos áradatot, a védők az ellenük küzdő embereket segítik. De a kisebb csaták örökösek, egy-egy emberért vagy árnyékgyermekért folynak az egész világon. Ha az ártóknak sikerül erőfölénybe kerülni, az általában háborúkhoz, járványokhoz vezet, ami emberek millióinak a halálát okozza. Létük értelme a pusztítás. De őket nem könnyű elpusztítani.

– Valahogy mégiscsak lehet, különben nem félnének az ellenfeleiktől, és a világ már nem létezne – szóltam közbe, de lepisszegtek, Robin folytatta.

– Nagyon erős fénysugár a szemükbe, vagy a tűz rögtön megöli őket, ehhez először azt kell elérni, hogy mozgásképtelenek legyenek, például gerinctöréssel. De egy védő egyedül ezt sosem éri el, mert az ártók azonnal rátámadnak a fájdalommal, amit a test ereinek tágításával, szétszakításával okoznak. Ha többen szállnak szembe egy ártóval, akkor nem tud egyvalakire koncentrálni, ez meggyengíti, és legyőzhető lesz – Robin letette a papírt, bizakodva nézett ránk. – Mi nem vagyunk egyedül, mi sokan vagyunk!

– Na látod, fiam, csak találtál valami jó hírt is – veregette meg a vállát nagyi.

Az én különleges, egyedülálló, gyönyörűséges pasimnak ilyen kevés is elég, hogy bízni tudjon, és újra reméljen. Büszkén bújtam hozzá és szívtam be mámorító illatát. Legyőzhetetlennek éreztem magunkat.

– Van itt még valami, vagy mindent kipakoltunk? – bújt bele Ray a dobozba, de nem talált semmit. Azért még felfordította, és jól megrázta.

Kiesett egy kulcs. Úgy bámultuk, mintha aranyból lenne. Nagyi felvettel, és tanácstalanul forgatta a kezében. Átlagos formájú kulcs volt, csak annyiban volt más, hogy vasból készült.

– Láttam én már ezt a kulcsot, egyelőre fogalmam sincs, hogy mit nyit, de eszembe fog jutni. Ma nem, elfáradtam, gondolom, ti is.

Senki sem tiltakozott. Mára elég volt a meglepetésekből.

– Nekem muszáj hazamennem, csak úgy kerülhetem el a mostohámat, ha betartom a szabályokat. Ha nem lennének a húgaim…

– Tánya, tudom, hogy nem könnyű, de sokat segíthetsz, ha szemmel tartod – bátorította nagyi.

– Tudom, persze. Tudok várni, főleg így, készülve a bosszúra – állt fel Tánya elszántan.

– Gondolkozzatok rajta, hogyan tudnánk Ellát és Sarát megvédeni – vetette fel nagyi, miközben visszapakolt a dobozba.

– Sara rendben lesz, nem hagyom egyedül.

– Ez szép tőled, Robin, de sajnos kevés lehet – lovagom leszegett fejjel vette tudomásul a kritikát.

– Én is mindig a közelükben leszek – Ray gyorsan a tesója segítségére sietett.

– Helyes. Ellát nem tudjátok egy időre elküldeni valahová?

– Megpróbálhatjuk, de nem lesz egyszerű – Robin tudta, hogy Ella nem lesz hajlandó elválni tőlük.

– Muszáj valahogy rábeszélni.

Ezzel nagyi egy fáradt sóhaj kíséretében kitessékelt minket a szobájából. Ma már nem is fog előbújni, nemcsak a kimerültség miatt, hanem mert újraelemez minden friss információt. Olyan mélységekbe tud belegondolni, amilyenekbe mi képtelenek vagyunk. Az is lehet, hogy újra elolvassa a legfontosabb részleteket, hogy a legapróbb összefüggést is megtalálja. Tánya és Ray gyorsan elköszöntek tőlünk, minket a gyomrunk és az illatok lecsalogattak a konyhába.

– Helló, Robin, hetek óta nem láttalak! Beteg voltál? Olyan fehér vagy – anya ebben csalhatatlan, azonnal megérzi, ha valaki gyenge és segítségre szorul. Éppenséggel az most Robinra is ráférne.

– Volt egy kis gondom, de már jól vagyok. – Mi ez a finom illat? – szaglásztam körbe.

– Pitét sütöttem. Aggódom is nagyanyád miatt, már egy fél órája a sütő mellett kellene ácsorognia.

– Nagyival semmi gond, most voltunk nála – néztünk össze Robinnal.

– Azért én viszek neki pár szeletet, a saját szememmel akarom látni, hogy megeszi. Egyetek ti is, és Sara, csomagolj Raynek és Ellának is!

– Szerintem akármilyen fáradt, a nagyanyád odalesz a pitéért – a gondolat mosolyt csalt Robin arcára. – Az tuti. – És én is odavagyok érte!

Robin lelkesen látott neki egy hatalmas tál pitének, amit elé raktam. Nem hagyott egy morzsát sem. Nekem nehezen csúsztak a falatok, pedig tényleg finom volt.

– Sara, eljönnél velem hozzánk? Szeretném, ha te is és Ella is a közelemben lennétek.

– Nekem mindegy, hogy hol vagyunk, csak veled lehessek.

Nagyon hiányzott már a közelsége, az érintése. Egész nap csak a problémák, rossz hírek, sötét jóslatok, kilátástalan jövő. Nem panaszkodom, harcolni fogunk újra és újra. Holnap. Ma hadd legyünk egy-két órányit csak ketten, hadd érezzük csak egymás ízét és illatát, hadd halljuk csak egymás hangját. Hadd töltsön el bennünket a szerelem. Már ha a főgonoszok is úgy akarják. Attól való félelmemben, hogy esetleg nem így lesz, a biztonság kedvéért nyomban az ölébe ültem. Ha netán csak egy percem lenne, semmi esetre sem akartam elvesztegetni. A szuperpasikban az a legszuperebb, hogy nem kell holmi szócsépléssel pazarolni az időt, egyszerűen kitalálják, hogy mit szeretnék. Robin sem késlekedett, az arcomon éreztem meleg leheletét, már majdnem összeért az ajkunk, mikor meghallottuk anya lépteit.

– Semmi baja, az éjjel nem aludt jól. De a pite megtette hatását – mutatta felénk anya az üres tányért, és elégedetten nyugtázta a mi üres tányérjainkat is, meg az összekészített csomagot.

– Átmegyünk Ellához. Isteni volt a pite – intettem vissza az ajtóból, Robint magam után húzva.

Anyában az is jó rengeteg klassz tulajdonsága mellett, hogy nem piszkál engem, megbízik bennem, és rám bízza a dolgaimat. Egyszer megdumáltuk, hogy ha zűrbe keveredek, akármilyen nagyba, akkor neki fogok szólni először. Megígértem, könnyen, mert engem hidegen hagytak a tinizűrök. Hát, most elég nagy zűrben vagyok, és megszegem a szavam, mert neki fogok szólni utoljára, az ő érdekében. Bármit megtennék, hogy legalább anya kimaradhasson ebből. Nem terveztem, hogy ma még hazajövök, ezért előszőr a szobámba mentünk, összeszedtem pár holmit meg a holnapi cuccomat. Szuperelőny, hogy a tanulásra már nem kell túl sok időt fordítanom. Elég fél óra, vagy egy pillantás a leckére óra előtt. Siettem a pakolással és siettettem Robint is, minél előbb ott akartam folytatni, ahol a konyhában abbahagytuk. Akár közhely, akár nem, az idő nekünk valóban drága volt. Ella és Ray nem voltak otthon. Kicsit csodálkoztunk, de kicsit örültünk is.

– Mintha valamit félbehagytunk volna – duruzsolta Robin útban a szobája felé.

– Segítenél? Nem emlékszem pontosan mi is volt az – a szívem őrülten kergette a véremet, minden porcikám átforrósodott tőle.

– Boldogan – ajkai újra az arcomat cirógatták, nem sietett, tett egy kerülőt a nyakam felé, mielőtt a számhoz kanyarodott. Az egész testem lúdbőrös lett, mikor a keze a derekamon meztelen bőrömhöz ért. Éreztem a testén átáramló reszketést, ahogy a tenyerét végigsimította a hátamon. Csak kóstolgatta a számat, sokszor, egyre hosszabb ideig szorítva az övét az enyémre. Annyira csodás volt, olyan mindent feledtető, a világot megszüntető, tökéletes boldogságot teremtő pillanat. Nem akartam, hogy vége legyen. Kifulladtan rogytunk le az ágyra, szorosan magához ölelt. Aztán a pillanat nyugalma felszínre hozta bennem a kimerültséget, egyszerűen leragadt a szemem, nem tudtam tovább harcolni ellene, Robin karjaiban végre elengedtem magam. Már elmosódott tudattal, félálomban hallottam Robin hangját.

– Megjött Ray, egy kicsit lemegyek hozzá, aludj nyugodtan – kaptam egy meleg takarót és egy finom puszit, aztán átadtam magam az édes öntudatlanságnak. Azt sem tudom, Robin mikor dőlt le mellém.

Valaki kiabált, vagyis inkább sikoltozott. Egy másik hang gúnyosan nevetett. Megint álmodom, gondoltam magamban félelem nélkül, kíváncsian a folytatásra. De a hangok erősödtek, hirtelen iszonyatos sikoltást hallottam, amire Robin is kiugrott az ágyból, és eltűnt mellőlem. Rohantam utána. Már tudtam. Ella sikoltozott. Mire kiértem a ház elé, Ray és Robin javában küzdöttek Ella támadóival.

Sokan voltak, legalább hatan, ahol érték, ütötték és rugdosták őt, az egyiknek a kezében egy véres kést is láttam. Az ikrek hatalmas erejével egyikük sem bírt, de túlerőben voltak. Mindig volt egy, aki hozzáfért Ellához, rögtön láttam, hogy hol a helyem. Tudtam, hogy az ikreknek sikerülni fog leszerelni őket, nekem Ellát kell védenem. Már majdnem odaértem, mikor az egyik támadó artikulátlanul felröhögött, a fiúk felkapták a fejüket, ő pedig teljes erejéből hasba szúrta Ellát. Robin ordított, abban a pillanatban az összes támadó térdre esett és a hasát markolászta, saját hányásukban fuldokolva hörögtek, a szemük kidülledt, a szájuk habzott. Ray a nagynénjük mellett térdelt, segíteni próbált, és esdekelve nézett rám. Le kellett állítanom Robint. Odaálltam elé, megfogtam a kezét.

– Robin, nézz rám, engedd el őket, elég lesz! – kiabáltam, a vállát ráztam, próbáltam a szemébe nézni. Hiába, nem látott engem.

– Robin, nézz Ellára, segítened kell, kórházba kell vinni! Kérlek! – ezt már meghallotta, mert valóban ránézett a nagynénjére, sikerült elterelni a figyelmét.

– Térj magadhoz, segíts nekünk! – hajtogattam, és lassan lecsillapodott.

Ray csak erre várt.

– Elviszem Ellát a kórházba, tüntessétek el őket innen, mielőtt valaki meglátja, és gyertek utánunk – felkapta a nagynénjét, még ránézett a testvérére, aztán elfutott.

Robin mozdulatlanul állt, a csatateret nézte. Megérintettem a karját, jelezve, hogy ott vagyok. A támadók eszméletlenül feküdtek szanaszét a járdán és az úton. Egyikükre rámutatott. Odamentem és megnéztem. Halott volt. Üveges szemekkel bámult a semmibe. Csak sejthettem, hogy Robin mit érez, de muszáj volt félretenni.

– Figyelj, Ella kedvéért, most ne magaddal törődj. Nem találhatnak rájuk itt, mert rögtön összefüggésbe hozzák Ella sérüléseivel – a tenyerembe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam.

– Mit csináljak? – végre a szemembe nézett. Vértelen, összeszorított szája alig látszott sápadt arcában. Tekintete akár egy macskáé, piszkossárga szem, beszűkült pupilla.

– Vidd el mindet jó messzire, aztán gyere vissza értem.

Mint egy robot, ment és tette a dolgát. Kettesével hordta őket, fogalmam sincs, hová, és nem is akarom tudni. Remélem, olyan messze, hogy még a hírük se jusson el hozzánk. Nagyon féltem, mikor az utolsó kettőt is elvitte, hogy nem jön vissza. Nem tudtam, milyen állapotban van, mennyire tudja még, hogy hova tartozik. Összerezzentem, mikor hirtelen megállt előttem.

– Emlékszel, mit mondtál a nagyinál pár órával ezelőtt? – hátat fordított nekem, a kezébe temette az arcát. – Azt mondtad, nem adod magad könnyen, hogy te a mi oldalunkon leszel, hogy harcolni fogsz. – óvatosan megsimogattam a hátát, megkerültem.

Finoman lefejtettem a kezét az arcáról.

– Robin, maradj velem – ez hatott, a szerelmünk nagyon erős, mint egy vastag hajókötél, ami lehorgonyozva tartja őt.

Mindenekfelett velem akar lenni. Ez az érzés hihetetlen mélységekből is vissza tudja húzni őt, talán pont ez lesz az, amivel legyőzhetjük az átkot, talán a többi szuperárnyékgyermeket nem támogatta a szerelem. Sokáig álltunk az utcán egymásnak dőlve, a fejét az enyémre hajtotta. Szorítottam a kezét, hogy bárhol is jár, érezze, hogy vele vagyok. A vihar nem csitult benne, de tudatosan küzdött ellene.

– Szeretném látni Ellát – mondta rekedten, képes volt feldúlt lelkét irányítani, és a fájdalom mellett mással is foglalkozni.

A kórházban Rayt a folyosón találtuk, idegesen mászkált fel-alá.

– Még a műtőben van – válaszolt szavak nélküli kérdésünkre.

Pokol. Ez a szó vibrált a fejemben, amíg vártunk. Átéltem mostanában rossz dolgokat, de ilyet nem. Ennél nem létezik rosszabb. Tehetetlenül várni, hogy visszakapod-e azt, akit szeretsz. Felugrani minden közeledő orvos vagy nővér miatt, akik csak biztatóan mosolyognak és továbbmennek. Megkönnyebbülten nézni utánuk, mert amíg nem mondanak semmit, addig van remény. Ray abbahagyta a mászkálást, és Robin mellé ült. Érte is aggódott. Robinnak nem használt ez a várakozás, én is éreztem benne a fel-feltörő dühöt, egyre nehezebben küzdött meg vele. Megint közeledett egy orvos, aki már egyenesen hozzánk jött. Nem bírtam az arcára nézni, csak ültem bénultan, attól féltem, ha felállók, elájulok.

– Rendbe fog jönni, a sérülései nem súlyosak, a szúrások nem értek létfontosságú szerveket. Holnapra sokkal jobban lesz. Most nem mehetnek be hozzá, még megfigyeljük és aludnia kell. – Nagyon köszönjük – nyögte ki Ray.

Robin fújtatva ült vissza a székre, de Ray felállította és elindult vele kifelé. Ahogy kiértünk, mindkettőnket felkapott és iszonyú gyorsan repültünk. A nap épp felkelőben volt a látóhatáron, vörös fénnyel ragyogta be az eget. Hozzájuk képest nagyon sokáig mentünk, Ray messzire repített bennünket, elképzelni sem tudtam, hogy miért. Fokozatosan lassított le, gondolom nem Robin miatt, hanem miattam. Egy sötét erdőben voltunk óriási sziklák között. Ray odavezette Robint a sziklákhoz, aztán otthagyta. Elképesztő energiának, pusztító erőnek voltam szemtanúja. Nincs a földön olyan fegyver, ami ezt legyőzhetné. Robin öklének egyetlen csapására hatalmas sziklatömbök porladtak el. Karjának erejétől óriási fák szakadtak ki a földből. Egy órán keresztül tombolt az erdőben. Mikor kimerülten összerogyott, több kilométeres letarolt erdő volt körülötte. De annyira legyengült, hogy járni sem tudott. Ray érte ment, és letette mellettem.

– Egyszer, még amikor néha bekukkantottam a fejedbe, ott találtam rá az ötletedre. Arra gondoltál, hogy valamivel le kellene vezetni ezt a rengeteg energiát. Engem akartál megkérdezni.

– Emlékszem.

– Hát, most válaszolok – mutatott körbe.

Magunkra hagyott bennünket, és nekilátott a munkának. Az összes fát visszaültette a helyére. Valamivel tovább tartott, mint kitépni őket. Robin egy sziklának dőlve, csukott szemmel pihent, a keze és a ruhája csupa piszok lett. Néztem viaszfehér, de most is gyönyörű arcát, hallgattam lassan elcsituló légzését, és figyeltem, ahogy néha megremeg a keze vagy megrebben a szemhéja. Az imént egy tomboló óriást láttam, most meg egy szenvedéssel teli, tehetetlen fiút, aki arra várt, hogy valaki a kezét nyújtsa felé, és felsegítse. Mindkettőt szerettem. Közelebb húzódtam hozzá, és átöleltem. Hálásan hajtotta a fejét a karomra. Közben az erdő már majdnem visszanyerte eredeti formáját.

– Most láthattad, mire vagyok képes. Megértem, ha megijedtél – váratlanul ért a hangja, egészen beleborzongtam.

Hirtelen felugrott, és eltávolodott tőlem.

– Mondhatsz bármit, a borzongásod elárulta, hogy félsz tőlem – maga elé tartott kézzel és lehajtott fejjel hátrált.

– Soha egyetlen pillanatig sem féltem tőled.

Ellenkezőleg. Büszke vagyok rád.

– Büszke? Hogy lehetnél büszke egy szörnyetegre! – kiáltotta.

– Éppen azért vagyok büszke rád, mert vissza tudtad fogni a szörnyeteget – halkan és higgadtan beszéltem hozzá, nagyon elkeseredett volt.

– Te is ott voltál! Nem emlékszel? Megöltem egy embert!

– Önvédelemből tetted, én is megtettem volna. Ha nem teszed, Ella halott lenne.

Egyre közelebb mentem hozzá, már nem hátrált előlem. Fának dőlve, szomorú arccal nézte a földet. Ugyanúgy a szívére tettem a kezem, ahogy első alkalommal a parkban. Ő is emlékezett, rátette a kezét az enyémre, és végre rám nézett. A hajnal közben elkergette az éjszakát, világos lett. Jól láthattam elkínzott tekintetében a sárga foltokat, arcán a bánatot és a reményt.

– Semmi sem változott. Attól, hogy csak most láttam, én nagyon jól tudtam eddig is, hogy milyen vagy. A szörnyeteget is ismerem. Szeretlek téged, vele együtt.

– Akkor ilyen egy mázlista szörnyeteg.

– És ilyen egy buta, szerelmes lány.

A sárga foltok és a gonosz térhódítása ellenére még mindig velem volt. El tudta hinni, hogy őszintén szeretem. Hozzábújtam, az arcomat a vállába fúrtam. Először a közelségem idegessé tette, aztán lassan feloldódott, és a karjai tétován átöleltek. Ray végzett a romeltakarítással, hallottam közeledő lépteit a hátam mögött. Robin megfogta a kezem, és a testvére felé indult.

– Megint köszönöm – egy bólintás és egy mosoly volt a válasz.

– Mi legyen? Megyünk suliba? – kérdezte Ray.

– Menjetek haza, majd én elmegyek a suliba – bíztam benne, hogy Ray is észreveszi, miért mondtam ezt. Robint nem láthatják így az iskolában.

– Oké, én vigyázok Ellára, te meg aludd ki magad – szerencsére vette a lapot, és Robin sem tiltakozott.

Ray egyenesen a kórházba ment, engem Robin hazavitt a táskámért, de nem engedtem, hogy a suliba is elvigyen.

Egyébként is bőven volt még időm, ezért amíg Robin rendbe hozta magát, főztem egy kanna teát. Felét bele is diktáltam, aztán krumpliszsákként eldőlt az ágyon, és egy pillanat alatt elaludt. Szépséges szörnyetegem ártalmatlanná szelídült. Kicsit még üldögéltem mellette, olyan jó volt hallgatni egyenletes, nem ziháló szuszogását, és nézni kisimult arcát. De muszáj volt otthagynom, egyszerre hárman nem hiányozhattunk. Főleg én nem, a tanár semmi esetre sem sejthette meg, hogy mennyit tudok az ikrekről. És arra is kíváncsi voltam, hogyan reagál az ikrek hiányzására. Suliba menet Tánya felé kerültem, hiszen a barátnőm még nem tudja, mi történt éjszaka, biztosan megrémül, ha Ray nem megy érte. Amikor megismertem az ikreket és később megtudtam igazi kilétüket, meg azt, hogy mi vár rájuk, azt gondoltam, sok időnk van még. Hogy addig sok kis csatát megvívunk majd Robin lelkéért, és az elkerülhetetlen háborút megerősödve várhatja. A szívem mélyén, titkon azt reméltem, hogy nem is lesz háború soha. Arra igazán nem számítottam, hogy csak hónapokat kapunk, melyekre sötét felhők borítanak árnyékot. Ez a fekete árnyék a jövőnkre is rátelepedett. Egyikünk sem sejthette, mi lesz a vége. Rossz érzés volt egyedül sétálni, akkor is, ha tudtam, hogy Robin jelenléte nélkül nem érhet baj. Az én kínzásomnak is a szeme előtt kell történnie. Ez rettenetes gondolat, mert az jön ki belőle, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha nem lennénk együtt. Ugyanakkor felesleges is. Mászkálhatunk külön, tehetünk úgy, mintha nem számítana a másik, ettől még továbbra is szeretnénk egymást. És így az én fájdalmam semmivel sem okozna kisebb kárt Robinban. Gonoszhoz méltó, igazi ördögi kör bilincselt meg bennünket. A szerelmünk segíthetett és árthatott neki a legtöbbet. Mindenképpen időt kell nyernünk. Robinnak meg kell erősödnie, amihez sajnos még sok időre van szüksége. Ellát meg kell győznünk, hogy amint jobban lesz, utazzon el.

Remélem, nem lesz késő. Oké, de velem mi legyen?

– Sara, várj meg!

Észre sem vettem, hogy jócskán elhagytam Tánya házát, csak a hangjára figyeltem fel, futva ért utol a parknál.

– Sara, hogyhogy te itt vagy? És a többiek? – de az arcomról már le is olvasta, hogy történt valami.

– Ellát este megtámadták. Ne ijedj meg, már lábadozik a kórházban, rendbe fog jönni. – Robin? – Megölte az egyik támadót – kimondtam.

És felfogtam, hogy mit mondtam. Meghalt egy ember, aki valószínűleg nem önszántából, hanem befolyás alatt cselekedett. Robin nem szerette őt, de a halálát nem fogja tudni feldolgozni. A tanár úr kicsi, de biztos lépésekkel haladt előre. Amennyire képes voltam rá, elmeséltem a történteket egészen a találkozásunkig. Megosztottam Tányával a gondolataimat is rólam és Robinról, és egészen jó ötlete támadt.

– Álszakítás. Tegyetek úgy, mintha nem járnátok. Talán megzavarhatjuk, és időt nyerünk. Most ez a legfontosabb, nem?

– Igen, és bármilyen kicsi az esély, mindent meg kell próbálnunk – mondjuk, nem tudom, mennyire lesz hiteles egy szakítás totál szerelmesen.

– Mit mondunk, miért nincsenek itt? – kérdezte gyakorlatiasan Tánya.

– Nem tudom, mit szólsz hozzá, szerintem mondjuk el az igazat. Hogy Ellát megtámadták, és a fiúk vele vannak a kórházban – javasoltam, még mindig utáltam hazudni.

– Tetszik. Ebből nem fogja tudni, hogy Robin hogy van. És egyúttal elkezdhetnénk hinteni a magot a szakításotokról.

Tányának megint igaza van, minél előbb elhintjük, annál előbb jut kedvenc tanárunk fülébe.

– Egyetértek, csak attól félek, nekem nem fog menni – még a gondolat is kiakasztott, képtelen lennék kimondani, hogy szakítottunk.

– Bízd rám. Te csak legyél szomorú, úgy látom, az menni fog. Pláne, mert Robin fog kirúgni téged – Tánya tervezgetett, engem meg a hányinger kerülgetett.

– Sara, ennyire ne éld bele magad. Gondolj arra, hogy Robinnak lesz nehezebb. Neki úgy kell tennie, mintha örülne, hogy megszabadult tőled – hát, ettől nem lettem jobban.

– Nem kellene előbb megbeszélni vele? – próbáltam kicsit elodázni a dolgot.

– Ha nem tetszik neki, akkor legfeljebb kibékültök. De ma akkor is megzavarhatjuk Mr. Jonest.

Sóhajtva beleegyeztem. Tánya nagyon jó barát. Vele nem kell a részleteket megbeszélni, így is pontosan tudta, mit szeretnék. Ez egyébként nem volt sok. Csak annyi, hogy engem ne faggasson senki. Ahogy a suliba értünk, leültetett a hátsó padba. Köszönés helyett csak intettem a barátainknak, értetlenül néztek rám. Tánya visszament hozzájuk, és belekezdett szívszaggató szakításunk történetébe. Nem is tudtam, hogy mit mondott, de nem számított. Halálsápadtan alakítottam a kirúgott szerelmest, akaratomon kívül jól csinálhattam, mert messzire elkerültek. Szegény Robin, hogy fogják utálni emiatt!

Azért ők, akiknek fontos vagyok, nem tudták mindezt szó nélkül hagyni. Illetve nem szóltak, csak odajöttek hozzám, kaptam egy-egy érintést, simogatást. Még Scott és Tom is tudott viselkedni, egész nap nagyon komolyak voltak. Át is futott rajtam, hogy Tánya mivel ijeszthette meg őket ennyire. Csak az utolsó óránk volt Mr. Jonesszal. Belépett a terembe, nem kellett körülnéznie, tudta, hogy nincsenek itt az ikrek. Halvány mosoly féle jelent meg az arcán. Nem kérdezett semmit, látszott rajta, hogy biztos a sikerben.

Ő minden óra után megvárta, míg mindenki kimegy a teremből, ilyenkor szokott megnézni bennünket. Tettetett meglepetéssel csodálkozott rá szomorú arcomra. Gina észrevette, és amikor letette elé az asztalra a mintákat, csak annyit mondott elfintorodva, hogy „szakítás”. A tanár úr felvilágosult arckifejezéssel vette tudomásul a hírt, aztán elgondolkodott. Biztos azon törte a fejét, hogy ez neki most jó, vagy nem jó. Talán tényleg sikerült bizonytalanná tenni, óvatosabb lesz, meg kell gondolnia, hogy mit csinál. Órák után gyorsan kislisszoltunk a suliból, csak Tánya szólt a húgainak, hogy otthon mentsék ki. Azonnal Robin felé vettem az irányt, de Tánya megállított.

– Sara, most szakítottatok, nem mehetsz oda!

– De hát látnom kell, hogy van! Csak megnézem és megyek!

– Te is tudod, hogy nem így lenne. Nem hibázhatunk mindjárt az elején, ki tudja, kivel figyelteti az ikrek házát.

– Akkor mit csináljak? Menjek haza és várjak? Azt nem bírnám, Tánya.

– Pedig muszáj hazamenned. Robin vagy Ray észrevétlenül el tud menni hozzád, ígérem, az egyiküket utánad küldöm a hírekkel.

– És ha Robin még alszik, Ray meg nincs otthon?

– Akkor elmegyek hozzád, és később visszanézek.

– Várj, reggel én zártam be, van kulcsom!

Mindenképpen nézz rá Robinra, és siess!

Felmarkolta a kulcsot és elindult arra, amerre én is menni akartam. Egy egész délelőtt nélküle, és még ki tudja, mennyi. Álltam az utcán és vártam, hogy az eszem úrrá legyen a szívem parancsán. Nagy nehezen sikerült megfordulnom és elindulnom hazafelé. Nem siettem, minél később érek haza, annál kevesebb időt kell várakozással töltenem. Nagyon hiányzott Robin, iszonyúan magányosnak és elhagyottnak éreztem magam. Pont olyan volt, mintha igazából szakítottunk volna. De rettegtem a találkozástól is, attól, hogy milyennek látom majd. Hogy sikerült-e újra legyőznie önmagát. Attól tartok, ezúttal nem egészen. Ez a tragédia már mélyebb nyomot hagy benne. Ha sikerül is legyőzni a tanár urat, akkor is segítségre lesz szükségünk Robin miatt. Tuti, hogy nem ez volt az utolsó megmozdulása, még pár ilyen alkalom, és Robin állapotát nem tudjuk majd kezelni. Nagyon remélem, hogy nagyi kitalált valamit.

Újult lelkesedéssel gyorsítottam fel a lépteimet, már volt miért hazasietnem. A hátam mögött is felgyorsuló lépteket hallottam, meg kellett tudnom, hogy követnek-e. Hirtelen megálltam és a táskámban kotorásztam, mintha keresnék valamit. Az illető lassított, de nem állt meg, kivártam, míg elmegy mellettem. Nem sokat láttam belőle, egy férfi volt fekete kabátban és sapkában. Hagytam, hogy jól eltávolodjon, aztán újra elindultam, de csak lassan. Szinte a házunkig előttem ment, az utolsó utcánál elkanyarodott. Nem szoktunk ilyet, de most becsuktam magam után a nagykaput, gondoltam, nem könnyítem meg a dolgát. Legalább az ablakaink alatt ne tudjon szaglászni. Pár percig a kapu mellett, egy kis résen leskelődtem, hamarosan fel is bukkant az illető, megállt, a házunk felé nézett, aztán elment. Tényleg engem követett. Az én drága barátnőm jól sejtette. Nem ijedtem meg, tudtam, hogy egyelőre nem bántanak. Hátha mégis én leszek majd az aduász, amit kijátszhatnak Robin előtt.

Irány az én okos nagyikámhoz!

– Sara miért csuktad be a kaput? Tudod, hogy utálom nyitogatni, olyan lassú – szólt ki anya a nappaliból, ahogy beléptem az ajtón.

– Bocs, csak olyan rossz érzésem volt, mintha követtek volna – feleltem, és leültem mellé a kanapéra. Nem akartam szó nélkül a nagyihoz rohanni, nehogy megbántódjon.

– Értem. Van néha ilyen rossz érzése az embernek, ha egyedül mászkál. Apropó, hogyhogy Robin nem kísért el?

– Valami pasis dolga van – hadartam el ezt az átlátszó indokot, de anya nem gyanakodott, hanem mindentudóan bólogatott. Nagyi nem vette volna be.

– Ha éhes vagy, van ebéd a hűtőben.

– Kösz, anya, de előbb megnézem nagyit is – indultam el a lépcső felé.

– Őt ne keresd! – szólt utánam anya, nekem meg lemerevedett a lábam. Nem, nagyinak nem lehet baja, anya nem lenne ilyen nyugodt.

– Miért, hol van? – fordultam vissza.

– Nagyanyáddal csoda történt. Állítólag Ella meghívta, hogy menjen el vele Ohióba, ahol régebben laktak. Valamit el kell intéznie, és nem volt kedve egyedül utazni.

– És nagyi elment? – csodálkoztam egy nagyot, közben a fejemben ezerrel száguldoztak a gondolatok.

– Ez a csoda. Elment, méghozzá szívesen. Azt mondta, jót tesz neki egy kis kikapcsolódás. Neki, aki utál utazni. Nem értem, mi történt vele – hitetlenkedett anya.

– Ellával? Ohióba? – próbáltam kitalálni az összefüggést.

– Ugye, milyen furcsa? – bizonygatta anyám.

– Az, furcsa. Akkor megyek, eszem valamit – kimentettem magam, hogy nyugodtan újragondoljam ezt a dolgot.

Ohio. Ott laktak, mielőtt ideköltöztek volna. Tényleg oda mentek, vagy nagyi csak ezzel magyarázta a távollétét? Ella még nem lehet szállítható állapotban, bár el tudom képzelni, hogy Ray kitalált valamit, és nagyi segít neki. Ez eddig rendben is van, de mi lesz az én kérdéseimmel? Vagyis csak egy van, hogyan tovább. Főleg nagyi nélkül hogyan tovább. Ha kitalált valamit, azt Ray biztosan tudja. Nincs mese, várnom kell. Ettem pár falatot, hogy anya ne aggódjon. Nem is esett nehezemre, rendesen ki voltam éhezve. Csőben sült zöldséges tészta volt, még az is lehet, hogy anya csinálta, habár a konyha tisztasága nem erre utalt.

– Köszi, finom volt az ebéd, megyek tanulni! – kiáltottam neki felfelé menet.

– Sara, ma későn jövök haza, a barátnőmmel színházba megyünk! Lehet, hogy nála is alszom! Nem baj? – jött utánam a lépcső aljáig.

– Persze, hogy nem. Érezd jól magad – visszaszaladtam egy puszira meg egy ölelésre.

– Este hívd át Robint, ne légy egyedül, vagy menj át te.

– Ne aggódj, nem leszek egyedül. Mostanában szinte sosem vagyok – szégyenlősen elpirultam.

– Tudom, és örülök neki – kaptam még egy puszit, aztán anya el is búcsúzott tőlem, sietett a barátnőjéhez szépítkezni.

Felmentem a szobámba, és megint rám tört a magány. Nagyon üres volt a ház nagyi nélkül. Akkor is, ha többnyire a szobájában tartózkodott. Tudtam, hogy ott van, és ez elég volt. Remélem, hamarosan jelentkezik valaki, tényleg nem szeretnék egész éjjel egyedül lenni. Gépiesen bepakoltam a holnapi tankönyveimet, és villámgyorsan megcsináltam a házit. Ennél több tanulásra már nem volt szükségem, olyan könnyen és természetesen ment minden, mintha így születtem volna. Egyébként nem tudom, hol tartanék, semmi türelmem nem volt a tanuláshoz. Hirtelen az üres magány érzését felváltotta a bizonyosság, hogy Robin jön. Kapkodva ugrottam az ablakhoz, mire kinyitottam, már ott is volt.

Szia – üdvözölt rekedtes hangon. Gondosan becsukta az ablakot, majd hozzám lépett.

– Szia – köszöntem én is boldog, de elszoruló szívvel.

Az arca még mindig elgyötört volt, a fekete szempár megtelt elmosódott, sárgás pontokkal. De a szeretet az ugyanúgy áramlott felém, mint eddig is.

– Hogy van a buta, szerelmes lány? – óvatosan megfogta a kezem, és közelebb lépett.

– Nagyon szerelmesen. És a mázlista szörnyeteg? – átkaroltam a nyakát, és a fülébe súgva kérdeztem.

– Kevésbé szörnyeteg, de annál szerelmesebb – súgta vissza.

Ölelésemtől felbátorodva magához szorított, az érzelmek elemi erővel törtek ránk. Félelem attól, hogy el kell válnunk, keserűség a ránk váró fájdalmak miatt, szomorúság a másik szenvedése miatt és a mindezt kiváltó eltéphetetlen szerelem. Feltétel nélküli, önzetlen, a másik minden porcikáját imádó szerelem. Mindketten tudtuk, hogy ez az érzés mindent túl fog élni. Legalábbis a megpróbáltatásokat, amiket még biztosan el kell viselnünk. De ha ez a Robin meghal, a szerelmünk is vele hal. Nekem nem lesz miért tovább élnem. Eszembe jutott, hogy talán nincs is sok időnk, minden percet ki kell használni. Az arcunkon szétkenődött könnyeim miatt sós ízű számmal ajkai keresésére indultam, amikor rátaláltam, azt kívántam, álljon meg az idő, hadd maradjak így örökre, Robint csókolva. Lehetetlen vágyam nem teljesült, de legalább a csókunk hosszúra nyúlt, olyan hosszúra, hogy elég erőt adjon nekünk, és hitet újra, abban, hogy együtt nem veszíthetünk.

– Mindjárt jön Tánya és Ray is. Csak előreküldtek, hogy egy kicsit ketten lehessünk – de még mindig szorosan átölelve tartott, lassan kibontakoztam szorításából.