Tánya mondta neked, hogy szakítottunk?

– Igen, és szigorú parancsba adta, hogy holnap el kell játszanom, hogy nem szeretlek. Ray szerint az lenne a legjobb, ha kicsit meg is aláználak, de azt végképp nem vállalom, így is ez nehezebb lesz, mint az összes eddigi küzdelmem. Főleg azért, mert neked is rossz lesz.

– Nem számít, közben gondolj arra, hogy épp az én védelmem miatt csinálod.

– Amit könnyen el is hiszek, régóta mondom, hogy nagyobb biztonságban lennél nélkülem.

– Robin, ugye nem gondolsz arra, hogy komolyan megteszed! Mert akkor inkább hagyjuk az egészet, hallod? Nem érdekel, hogy mi lesz velem! Nem bírom a gondolatát sem, hogy igazából szakítani akarsz velem! – magamból kifordulva, összes fájdalmamat a hangomba sűrítve kiabáltam.

– Csss. Eszemben sincs. Egy ronda, önző fráter vagyok, aki nem tud nélküled élni és harcolni. Az életet jelented nekem. Ha te nem lennél, már nem élnék – értettem, mire gondolt.

– Akkor… akkor jó. Többé ne ijessz meg – kértem zakatoló szívvel.

– Ne haragudj, most sem akartam, te reagáltál kicsit hevesen.

– Igazad van, csak rögtön eszembe jutott, hogy mennyire hiányoztál ma, fél ember voltam nélküled.

– Itt vagyok, és veled akarok maradni. Sara, mondanom kell valamit.

– Jaj, mondd, hogy nem rossz hír – elviselném azt is, ha muszáj, de szerencsére Robin elnevette magát.

Nem, ez kivételesen jó hír. Ray délelőtt elvitte nagyit Ellához, a kórházban azt mondták, hogy rokonok, és nagyi elviteti Ellát a saját orvosaihoz Ohióba. Már úton vannak.

– Ez remek. Akkor már értem, hogyan sikerült nagyit rávenni az utazásra.

– Vigyázni fog Ellára. Ray tényleg felhívta a régi ottani orvosunkat, aki szerzett helyet Ellának a kórházban.

– Nagyi hiányozni fog, de legalább a nagynénétek biztonságban van. Oda csak nem mennek utána. És a nagyanyám nem üzent valamit, mielőtt elment? – még soha nem vált el tőlem búcsúzás nélkül.

– Azt mondta, sajnálja, hogy nem tud nekünk többet segíteni, de Ellára vigyáznia kell valakinek, és mi nem válhatunk szét. És azt is, hogy ne féljünk, erősebbek vagyunk, mint gondolnánk.

– A kulcsról nem beszélt? – kérdeztem türelmetlenül.

– De igen. Ezért jönnek ők is – mutatott az ablakra, Ray és Tánya bebocsátásra vártak.

Fagyos, hideg levegőt hoztak magukkal a szobámba.

– Nos, készen álltok a felfedezőútra? – Ray vidáman lóbálta a kulcsot a kezében.

– Mit is fogunk felfedezni? – értetlenkedtem.

– Na, mondtam Tányának, hogy ne siessünk, mert nem fogjátok elkapkodni a beszélgetést.

Ray vigyorogva kacsintott Tányára.

– Ray, kérlek. Épp ebben a pillanatban akartam elmondani, hogy hova megyünk.

– Valaki felvilágosítana végre? – közbe kellett szólnom, különben ki tudja, meddig piszkálódtak volna.

– Nagyi rájött, hogy a ház mögötti szerszámoskamra egyik fala egy ajtót rejt. Az apja egyszer megmutatta neki, hogy oda el lehet bújni – mint mindig, Tányára most is lehetett számítani.

– Azt nem mondta, mi van ott?

– Nem, többre nem emlékezett, nekünk kell megkeresni. Mehetünk? – indult Ray izgatottan az ablakhoz.

– Használhatnánk az ajtót is – javasoltam.

– Negatív. Ha valaki figyelné a házat, nem kéne együtt látnia minket, és azt főleg nem, hogy hova megyünk – Ray felnyitotta a szemem, el is felejtettem a délutáni kísérőmet.

– Biztos figyelnek, délután hazáig követett valaki.

– Ez várható volt – mondta Robin a szekrényem mélyéről, majd felbukkant két vastag pulcsival a kezében, és felém dobta őket. Gyorsan beléjük bújtam, mert Ray már kitárta az ablakot. Robin korábban rakott fel kívülre is zárat, hogy szabadon járkálhasson, és ne maradjon nyitva az ablak, ha megszökünk. Farkasordító hideg volt odakinn, erős szél cibálta a fákat, és fütyült a fülünkbe. Teljesen lefagyott a kezem, ahogy a kamra falát tapogattam a többiekkel együtt, de nem találtunk semmit. Bementünk a kamrába, hátha belülről nyílik az a bizonyos ajtó. A fiúk villámgyorsan félredobálták a szerszámokat, belülről is áttapogattuk a falat, ismét sikertelenül.

– Sara, hozzatok zseblámpát. Ha nagyi azt mondta, akkor itt kell lennie, csak jól eldugta a dédapád. Muszáj megtalálnunk. – Tánya kiengedett minket a kamrából, és Robinnal előre mentünk a garázsba zseblámpáért, kettőt találtunk is gyorsan. Párban dolgoztunk. Minden centimétert átnéztünk és megkopogtattunk. A kamra legbelső sarkában, pár centivel a föld felett a fal kongó hangot adott. Robin ráütött, ott volt a zár egy vékony faldarabbal eltakarva.

– Ray, Tánya, gyertek, megtaláltuk – szóltam előre, ők a kamra bejáratánál kutattak.

Csatlakoztak hozzánk, egy pillanatra elbizonytalanodva összenéztünk, aztán Ray a zárhoz lépett, és belehelyezte a kulcsot. Olajozottan, nyikorgás nélkül elfordult a kulcs, és a kamra egész hátsó fala befelé mozdult. Meredek lépcsőt láttunk, amit nappali fénnyel árasztottak el a falon elhelyezett fénycsövek.

– Mielőtt bemegyünk, nézzük meg, hogy belülről hogyan nyílik – Tánya szokás szerint mindenre figyelt, azonban a zár belül is ugyanúgy működött.

Magunkra csuktuk az ajtót, hirtelen nagy csend lett. A vihar és a szélzúgás hangjai kívül maradtak, semmi sem hallatszott be. Az ajtó nem volt nehéz, mégis erősnek látszott, és tökéletesen hangszigeteit.

A lépcsősor vége fentről nem is látszott, kicsit ijesztő volt a mélység. Valószínűleg ezért volt annyira kivilágítva. Egymás után, egyesével tudtunk csak haladni, mert a járat nagyon keskeny volt, és olyan meredek, hogy úgy éreztem, szinte függőlegesen mentünk lefelé. De valaki, nagyon gondosan, kapaszkodókat rögzített a falhoz, ami egy kis biztonságot nyújtott. A fiúk közrefogtak minket, lányokat. Elöl ment Robin, és a sor végén Ray. Egyikünk sem beszélt, valahogy nem illett a helyzethez, és eléggé figyelni is kellett a lépéseinkre. Nekem rém hosszú időnek tűnt, mire végre Robin megszólalt.

– Már látom a végét, mindjárt leérünk.

Nem mertem előrenézni, a lábamra koncentráltam. Hamarabb megláttam az utolsó lépcsőfokot, mint gondoltam. Ismét egy ajtó előtt álltunk.

– Ray, remélem, nálad van a kulcs, könnyen lehet, hogy ezt is az nyitja – mutatott Robin a zárra.

– Persze, hogy nálam van, mutasd.

Robin jól gondolta, az ajtó kinyílt.

Ejha, ez igen! – szólalt meg Tánya helyettünk is.

Elképedve néztük az elénk táruló képet. Egy mindennel felszerelt, teljesen berendezett földalatti lakást találtunk. Még álablakok is voltak függönyökkel. Hatalmas konyha, hat szoba, két fürdőszoba és egy óriási nappali játékokkal. Csocsó, billiárd, darts, asztalitenisz, babaház, rajztábla és egy csomó apróság. A konyhából hatalmas raktár nyílt, tele élelmiszerrel. Konzervek és fagyasztóládák csurig megtöltve. Minden a helyén volt. A szobákban még ruhákat is találtunk mindenféle méretben gondosan a szekrényekbe hajtogatva, leginkább gyerekruhákat. Tányával lassan, ámuldozva mentünk egyik helyiségből a másikba, de a fiúk egy perc alatt körbefutottak mindent. Robin már az utolsó ajtónál járt.

– Gyertek ide – a hangjából érződött, hogy nem egy újabb hálószobát talált.

Az utolsó szoba egészen más célból készült. A falon, hatalmas szögeken erős lánctekercsek lógtak, nagyon sok tekercs volt. Az egész falfelületet beborították, pedig ez a szoba sokkal nagyobb volt a többinél. A tekercsek alatt polcok futottak körbe a fal mellett, roskadásig megpakolva mindenféle holmival. Az egyik oldalon a polc tele volt puskára hasonlító fegyverrel. A csöve hosszabb egy pisztolyénál, de rövidebb egy puskáénál. De a cső mögött kiszélesedett, tár és ravasz nem volt rajta, csak egy gomb a markolaton.

– Még ne nyúljunk semmihez, előbb nézzünk körül, hátha találunk valamit, ami segít eligazodni, hogy mire valók ezek a holmik – állítottam meg Robin kezét, amint épp egy fegyverért nyúlt.

– Sara, szerinted mi lehet ez? – Tánya egy másik polcot bámult, ahol kis szögekre akasztva homlokpántok lógtak. Csak ezeken nem márkajelzés volt, hanem kristályok.

Mindegyiken ugyanaz a minta. Azonnal felismertem, és a csuklómra néztem. Az első nap óta viseltem, soha nem vettem le a karkötőmet, amit a nagyi adott nekem, és a dédnagymamámé volt.

– Ugyanolyanok, mint a karkötőm. Csak ezeken a minta kristályokból van kirakva.

– És tudod, hogy mit jelent? – lépett oda Robin is.

– Azt nem, de nagyi azt mondta, hogy a karkötő megvéd engem, visszaveri a rám irányított támadás jelentős részét.

– Jól mondta, ezek is arra valók – Ray egy füzetből olvasta a magyarázatot.

– A támadásoknak csak egy részétől tudnak megvédeni, de a tudatot befolyásoló hatástól teljesen. Még akkor is, ha csak a zsebedben van. Szerintem tegyünk zsebre egyet – nézett fel Ray a füzetből, és leakasztott egy homlokpántot.

– Te is, Sara, legyél csak duplán bebiztosítva – Robin az én zsebembe is dugott egyet. – Ray, a fegyverről ír valamit? – odalépett a testvéréhez, közösen olvasták tovább a füzetet. Nekik ez érdekes volt, nekem szörnyű. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy a csaták valóban léteztek, és ma is folynak. Egy fegyverraktárt találtunk. Nem is értettem, mit keres itt egy csomó napszemüveg, olyan, ami oldalról is teljesen lezárja a szemet, semmi fényt sem enged be. Ártalmatlannak tűnt, egyet felpróbáltam. A világ azonnal sebesen forogni kezdett velem, és semmit sem láttam. Elszédülve kaptam le a fejemről, ha Robin nem kap el, csúnyán elvágódtam volna.

– Sara, nem te mondtad, hogy ne nyúljunk semmihez! – szidott meg a kedvesem.

De addigra Ray már felvette az egyik szemüveget, egyáltalán nem volt rosszul, inkább nagyon lelkesnek látszott.

Robin, vegyél fel egyet, ezt látnod kell! Fantasztikus! Sara, szerintem a te szemed még nincs készen erre, ezért lettél rosszul. Teljes körben látok, azt is, ami a hátam mögött van, meg ami felettem.

– A füzet szerint nemcsak tökéletes látást biztosít, hanem megvédi a szemeteket, amikor a fénypuskát használjátok – olvasta Tánya.

– Szóval fénypuska – Robin egyből lekapta a fejéről a szemüveget.

– Az. Saját generátorral. A markolat alján lehet bekapcsolni, és a nyomógombbal elsütni. De csak az ártók szemére irányítva hat. Ezért kellenek a láncok. Azzal kell mozgásképtelenné tenni őket, eltörni a gerincüket, utána jöhet a fénypuska – Tánya lecsapta a füzetet, többre nem volt kíváncsi.

Az ikrek persze sokáig lapozgatták. Részletes leírást találtak a lánc használatának megtanulásához, elhatározták, hogy gyakorolni fognak. Aztán lázas lelkesedéssel tanulmányozták a fegyver leírását, mintha egy játék használati utasítását olvasták volna.

– Hé! – ordítottam rájuk. – Nem a játékboltban vagytok, csak jelzem, hogy ezekkel itt ölni lehet! – mutattam körbe felháborodva és elkeseredve. A pasik hogy lehetnek ennyire érzéketlenek!

– Sara, nem annak örülünk, hogy ölni tudunk, hanem annak, hogy végre nem vagyunk tehetetlenek. Meg tudjuk védeni magunkat és titeket – Robin lágy hangja észhez térített.

– Csak annyira borzasztó ez az egész. Értitek ti ezt? Egyszer mindezt használni fogjuk, és örülni fogunk, ha nem mi halunk meg – a rémülettől összegörnyedtem.

Robin azonnal ugrott, de Tánya megállította.

– Gyere Sara, bízzuk ezt a fiúkra. Nézzük meg, mi van a szekrényekben és a konyhában.

Tánya ügyesen elterelte a figyelmemet, minden szekrénybe benéztünk, átnéztük a ruhákat, az ágyneműket és törölközőket. Nem voltak éppen divatos holmik, de jól bírták az éveket, teljesen újnak tűntek. Csak mindent át kellene mosni. Tánya azt mondta, majd akkor, ha szükség lesz rá. Minden jel arra utalt, hogy elsősorban gyermekek elbújtatására épült ez a hely. De miért épített dédapám ilyet? Miből gondolta, hogy szükség lehet rá? A konyhában ötven fő számára találtunk terítéket, bögrét, poharakat.

– Sara, hová ülne le ennyi ember? Nincs is annyi szék.

Egyáltalán nincs étkezőasztal! – mutatott körbe Tánya.

– Lennie kell valahol egy ebédlőnek – és meg is találtam.

Az egyik függöny mögött egy ajtó rejtőzött, benyitottam, és egy hatalmas ebédlőt fedeztem fel. Nem ötven szék volt ott, hanem legalább a duplája. És rengeteg asztal. Természetesen ez is fényárban úszott, ahogy az egész lakás. Szerintem a gyerekek miatt van ez a sok fény is, hogy jobban érezzék magukat – gondolkodtam hangosan.

Ez esetben csakis árnyékgyermekeknek készülhetett ez a hely. De ekkora? Sara, szerintem a dédapád nem magától találta ezt ki, hanem megbízták vele.

Lehet. Viszont semmit sem találtunk, ami erre utalna. Vagy bármire ezzel a hellyel kapcsolatban.

Még nem néztünk át mindent, vissza tudsz jönni a fegyverszobába keresgélni?

Persze, és Tánya… szóval kösz – hálás voltam a barátnőmnek, hogy kaptam egy kis időt.

A fiúk bosszankodva rakosgattak egy tekercs láncot, jöttünkre felkapták a fejüket.

Nem tudunk gyakorolni, nagyon kicsi itt a hely ilyen hosszú láncokhoz! – mérgelődött Ray.

Összenéztünk, mi lányok erre is tudunk megoldást. Tánya intett, hogy mondjam én, végül is én találtam meg.

– Talán próbáljátok meg az ebédlőben.

– Hol? – kérdezték egyszerre, csak intettem nekik, hogy jöjjenek utánam.

Naná, hogy megnémultak az óriási étkező láttán, de nem sokáig haboztak. Szokásos tempójukban egymásra pakolták az asztalokat és a székeket, aztán hozták a láncokat. Röptében egyszer Robin megérintette az arcomat, de ezen kívül tudomást sem vett rólam. Elhatalmasodott rajtuk a harci szellem, kedvetlenül ballagtam vissza Tányához.

– Sara, ne csináld ezt. Örülnöd kellene, hogy küzdeni és nyerni akarnak.

– Annak örülök is, de annak nem, hogy ennyire felvillanyozta őket ez a sok fegyver. Találtál valamit?

– Részletes leírást az építkezésről. A falakról, fűtésrendszerről, szellőzésről meg ilyenek. Hogy kinek és miért készült, arról semmit.

– Ha nagyi hazajön, megmutatjuk neki, hátha eszébe jut valami.

– Jó ötlet, egyszer csak rájövünk mindenre. Most viszont haza kell mennem, gyere, vegyük el a fiúktól a játékaikat –

Tánya hamiskásan mosolyogva belém karolt, és az ebédlő felé húzott.

Mikor beléptünk, egy lánc fütyülve repült a levegőben, szorosan rácsavarodott egy szék hátára, Robin a megfelelő pillanatban megrántotta, és a szék támlája darabokra tört. Megbabonázva figyeltem a szétrepülő faforgácsokat és Robin arcát. Abban a pillanatban rájöttem, hogy az ő számára ez egy lehetőség. Azt eddig is tudta, hogy kemény csata vár rá saját magával és az ellenségeivel szemben. Azt is tudta, hogy nagyon erős. De nem volt semmi kézzelfogható dolog, amivel az erejét megmutathatta volna. Nem tudta, mire és hogyan használja. Azt gondolta, csak fájdalmat és halált tud okozni, amihez nem volt szükség a testi erejére. Láttam az arcán, hogy a lánc lesz az ő kedvenc fegyvere. Ez volt az, amiben hatalmas ereje igazán megmutatkozott. Ettől a pillanattól kezdve szilárdan tudott hinni magában. Az arca ragyogott, apró verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán az erőlködéstől. Fejét büszkén megemelte, a sok szomorúságtól meghajlott háta most szálegyenes volt, sárga pontokkal tarkított szemei élénken csillogtak. Olyan volt, mint egy hadvezér a serege élén. Nagyon elszégyelltem magam korábbi ostobaságom miatt, de nem kellett magyarázkodnom most sem. Robin leolvasta az arcomról, hogy végre megértettem őt. Boldogan felkapott, és pörgött, cikázott velem a levegőben. Majdnem sikerült Rayt fejbe rúgni.

– Hé, vegyetek vissza! Ha befejeztétek a száguldozást, zárjatok be, én hazaviszem Tányát.

– Otthon találkozunk! – válaszolt Robin. – Otthon? Magamra akarsz hagyni?

– Dehogy, te bolond. Jössz te is velem. De hozhatnál több cuccot is, szeretném, ha ott aludnál minden este. Együtt kell maradnunk – mondta elkomolyodva, újra a földön.

– Egyetértek, egyébként sem tudnék aludni az aggodalomtól nélküled. Felmegyek és összepakolok.

– Várj, elvileg te most is a házban vagy. Az ablakon át viszlek.

Még nem szoktam meg, hogy megfigyelnek. Robin gondosan feltekerte és visszahelyezte a láncot a helyére, elégedetten nézett körbe, és a tulajdonos csillogó szemével mérte fel a tekercsek tekintélyes számát. Neki ez az egész természetes volt. Én még most is hitetlenkedve néztem vissza az ajtóból. Mindez a mi házunk alatt? De ő úgy kezelte ezt a dolgot, mintha erre várt volna, mintha hazaért volna.

Bezártuk az ajtót, és Robin visszarakta a szerszámokat úgy, ahogy voltak. A kamra úgy nézett ki, mint ahol évek óta nem járt senki.

– Szerinted hova tegyük a kulcsot? – kérdezte rakodás közben.

– Hm, az nem jó, ha magunknál tartjuk, mert bárkinek szüksége lehet rá. A házban kell eldugni. Egyelőre tegyük vissza a dobozba, ahol megtaláltuk, még mindig nagyi szobájában van.

Robin bólintott, aztán gyorsan berakott a szobám ablakán.

– Mindjárt jövök, megnézem, merre van az őröd, nehogy belefussunk.

Elraktam a kulcsot a helyére, összeszedtem pár holmit, és gondolkodtam, mit tehetnék a leskelődő kedvéért. A szél rengeteg szemetet hordott az ajtó elé, kimentem, és minden villanyt felkapcsolva felszedegettem. Aztán a konyhában nyitogattam a szekrényeket és a hűtőt, mintha kaját keresnék. Körbejártam a házat, lekapcsoltam a lámpákat, ellenőriztem az ablakokat. Látszatra lefekvéshez készülődtem, bár egy kicsit korai volt még. Robin már a szobámban várt.

– Ügyes vagy, éppen arra gondolt, hogy hazamegy, te úgysem mész már sehová – jelentette.

– Akkor várjunk egy kicsit, hadd menjen.

– El tudunk menni mellette, de várhatunk is, ha szeretnéd. Addig se pazaroljuk az időt.

Nagyon szerettem, mikor a hangja ilyen bársonyosan duruzsolt. Azt még jobban, hogy ezt rendszerint egy szenvedélyes ölelés kísérte. Ilyenkor nem volt benne feszültség, ahogy most sem. Nem kalandoztak százfelé a gondolatai, csak rám figyelt, csak engem akart. Sokáig és önfeledten néztük egymás arcát, elmerülve a másik szeméből sugárzó szeretetben. Ujjai finoman barangoltak a nyakamon és az arcomon, az arca lassan közeledett felém. Megcsókolt. Lassan és kóstolgatva. Aztán rájöttünk, hogy ez még mindig varázslatos, és kiéhezve tapadtunk egymásra. Már nem volt elég ennyi. Forró tenyere a pólóm alá tévedt, a hátam bőrét égette, oldalról csak egy pillanatra, talán véletlenül, megérintette a mellemet. Én is akartam. Érezni a bőrét a tenyerem alatt. Kitéptem a pólóját a nadrágból, izmos mellkasát és a hasát simogattam. A szenvedély követelőző lett. Nem tudtam uralkodni felette, át akartam adni magam, és megkapni őt. Nem érdekelt, hogy mi lesz. Robin az ágyhoz vitt és lefektetett, arcomat, nyakamat csókolgatta, a keze a csípőmön és a combomon járt. Le akartam húzni a pólóját, mert látni is akartam a csodát, amit az ujjaim éreztek. Nem engedte, felugrott, és a szoba legtávolabbi sarkába menekült. Zihálva fúrtam a fejem a párnába, próbáltam száguldó szívemet lecsillapítani. És szégyelltem magam. Megint. Robin kiment a fürdőbe, hallottam, hogy vizet locsolt az arcára. Nagyon sajnáltam. Miattam egy újabb küzdelmet kellett vívnia magával. A kellő távolságra tőlem, de mosolyogva jött vissza a fürdőből. Megkönnyebbülve mosolyogtam vissza.

– Ezek szerint nem haragszol?

– Én is akartam. Nagyon. Azért mosolygok, mert tudom, hogy ha egyszer végre az enyém leszel, az lesz életem legboldogabb napja, és ami történni fog, az tökéletes lesz.

Simogató hangja újra megkergette alighogy lecsendesedett véremet.

– Ne kínozz! – kértem suttogva, mire szégyenlősen vigyorogva lehajtotta a fejét, és kitartóan bámulta az ablakot.

Én meg őt. Olyan gyönyörű volt. Ahogy ott állt, kezével és hátával a falnak támaszkodva, a fejét kissé oldalt és lefelé hajtva, feszes pólóban, az arcán a nekem szánt szerelmes mosollyal, az fenséges volt. Szerettem volna odamenni és megkérni, hogy ne mozduljon. Hogy végigtapogathassam minden porcikáját, meg akartam győződni róla, hogy tényleg valódi. Mert felkorbácsolt véremmel a fejemben ez az egész álomszerű volt. Ezen a világon nem lehet ennyire tökéletes senki sem. Ezek a gondolatok egyáltalán nem használtak nekem, jobb lenne, ha nem bámulnám tovább. De hogyan nézzek másfelé, mikor ő itt van? És ő mit néz ennyire? Mi jár a fejében? Néha jó lenne belelátni. Ráadásul meg sem mozdult, mintha tudná, hogy mit szeretnék. Tudná? Vagy tudja!

– Robin! – persze azt is rögtön tudta, hogy rájöttem. Mert abban a pillanatban mellettem termett, és boldogan vigyorogva simogatta durcás arcomat.

– Ez nem járja, én is tudni akarom, hogy te mit gondolsz rólam.

– El is mondom majd neked, de nem most. Ha megtenném, még egyszer nem tudnám visszatartani magam. Akkor, amikor nem kell semmitől sem tartanunk, ígérem, elmondom neked – addig is egy újabb csókkal adta tudtomra véleményét.

– Tényleg jobb lesz, ha megyünk – nyögtem akadozó hangon mikor elengedett.

– Az emberünk nincs itt – mondta, miután kicsit kifelé figyelt. Felkapta a holmimat és engem, szokásunkhoz híven az ablakot használtuk kijáratnak, aztán magasan a fák felett elrepített hozzájuk. A biztonság kedvéért, ezzel indokolta a magasságot.

SZAKÍTÁS

Ray a konyhából kiabált ki nekünk.

– Épp jókor, kész a vacsora! – nahát, ilyet tőle még nem hallottunk.

– És ehető is? – kételkedett Robin.

– Bízhatsz benne, mivel nem én csináltam, csak megsütöttem.

Fagyasztott pizzát sütött. Nem számít, akkor is rendes dolog volt tőle, és nagyon éhesek voltunk.

– Nagyi telefonált, megérkeztek. Ella jól viselte az utat, minden rendben van – mesélte Ray a hasunk megtömése után.

– Nagyi is jól van? Beszéltél neki a lakásról? – nem értem be pár szóval, aggódtam nagyiért.

– Mondta, hogy aggódni fogsz. Azt mondta, ő rosszabbul viselte az utat, mint Ella, de nincs semmi baja – tessék, még Ray is, ma kicsit sokat turkáltak a fejemben.

– Ray!

– Bocs, csak egy pillanat volt – mentegetőzött, Robin meg halkan nevetgélt.

– Ha egyszer átváltozom, visszakapjátok! – fenyegettem meg őket, persze egyáltalán nem ijedtek meg. Inkább remekül mulattak, nem bírtam ki, velük nevettem én is.

– Na jó, szóval, a lakásról beszéltetek? – kérdeztem újra, amint meg bírtam szólalni.

– Mindent elmeséltem nagyinak, de ő legalább olyan meglepett volt, mint mi. Azt ígérte, gondolkodik, próbál visszaemlékezni. Ja, és figyelmeztetett, hogy legyünk résen. Szerinte egy héten belül véget ér ez az egész. Robin állapota most a legalkalmasabb az átváltozásra.

A jókedvünk elpárolgott.

– Nem értem, miért mondta, soha nem éreztem ilyen jól magam – Robin hangja komolyan, magabiztosan csengett.

– Talán éppen ezért – hűtötte le Ray, de csak rövid időre.

– Jó, akkor készüljünk. Először is megpróbáljuk elvonni a figyelmüket Saráról. Holnap nyilvánosan szakítani fogunk. Aztán minden délután gyakorolunk, ti pedig folytatjátok a kutatást, hátha találtok még bármit, ami segíthet – kezébe vette az irányítást, határozottsága nem csökkent, igazi parancsnok volt. Ray helyeslően bólogatott.

– A szakítás durva legyen, hogy mindenki erről beszéljen, és biztosan eljusson a tanár fülébe. Nem gyengülhetsz el.

Robin rám nézett, az arca kemény és eltökélt volt.

– Nem fogok, érte teszem.

– Rendben, nehéz nap lesz, próbáljatok pihenni egy kicsit. Jó éjt.

Ray visszavonult a szobájába. Robin nagyot sóhajtva felállt, engem is felvitt. Amíg letusoltam, megágyazott magának egy matracon az ágy mellett.

– Csak félek, hogy elveszítem a fejem, ha melletted alszom, és a mai napból ítélve már a te józanságodra sem számíthatok – magyarázta, és igazat kellett adnom neki.

– Elfogadom, de azért közelebb is húzhatnád. Túl messze vagy.

– Inkább elég messze vagyok – javított ki, a fürdőbe menet óvatos puszit nyomott meztelen vállamra. Még messzebb toltam a matracot, és gyorsan bebújtam az ágyba, állig betakaróztam, nem akartam ingerelni. Elmosolyodott, mikor meglátta a matracot és takaró alá rejtett barátnőjét. Nekem nem volt kedvem mosolyogni, igéző volt egy szál pizsamában előttem állva, friss illatot árasztva. Rémületemre közeledett felém, leült az ágy szélére, és a takaró alatt megkereste a kezem.

– Minél jobban be vagy takarva, annál izgalmasabb lenne kicsomagolni.

– Aludjak takaró nélkül, úgy jobb neked?

– Igazad van, inkább a takaró – a szeme fátyolos lett, ahogy elképzelt takaró nélkül.

Közelebb hajolt, kaptam egy puszit az orromra, és sokat a számra.

– Szeretlek – suttogta.

– Szeretlek. Lekapcsolta a lámpát, és lefeküdt. Aludni próbáltunk. Nagyon, de nem ment.

– Robin, ha átváltozom, szerinted nagyon más leszek?

– Hm, ezt nem tudhatjuk biztosan, de úgy gondolom, hogy nem.

– Mi lesz, ha nem tetszik neked az új Sara, mert nem olyannak szeretted meg? – Olyan nem lesz.

– Az előbb mondtad, hogy nem tudhatjuk, mennyire változik meg a természetem.

– Csak erősebb, keményebb és gyorsabb leszel, de akkor is te leszel.

– És az nem zavar téged?

– Mi? Hogy nem kell örökké vigyáznom rád?

– Igen, hogy már nem leszek ilyen esetlen.

– Sara, ha ilyen maradsz, ha más leszel, akkor is az én szerelmem leszel.

– Átváltozom, ez biztos, és látszani fog. Mit mondok Ginának? És a többieknek?

Majd kitalálunk valamit. Hihetetlen vagy. Te aggódsz, hogy tetszeni fogsz-e nekem, nem gondolod, hogy nekem jobban kéne emiatt aggódnom?

– Nem, mert én már úgy is láttalak, és úgyis szerettelek. Ha másról nem, a szerelmemről megismernél akkor is. És nem, mert te nem változol át, velünk maradsz. – Néha komolyan hiszek neked.

– Azt jól teszed. – Sara! – Hm?

– Csodálatos vagy.

– Te is.

Így jó volt, hogy a szavai visszhangoztak a fejemben, kitörölve minden mást, lágyan álomba ringattak.

Reggel egyedül ébredtem, Robin ágya bevetve, és a falnak támasztva állt. A földszintről felhallatszott az ikrek halk beszélgetése. Felkapkodtam a ruháimat, és szaladtam volna le, de eszembe jutott, hogy Robin szereti a rendet.

Megigazítottam és letakartam az ágyat, a ruháimat bedobtam a szekrénybe, elégedetten körülnéztem, aztán futottam le a lépcsőn hozzájuk.

– Jó reggelt! – fogadott Robin öleléssel, épp felállt az asztaltól. Ray teli szájjal bólintott, és a terített asztalhoz hívott.

Ettem egy keveset, Robin csendesen iszogatta a teáját. Gondterhelt arcát figyelve hamar elment a kedvem az evéstől.

– Sara, kerülővel hazaviszlek, otthonról kell indulnod a suliba. Nem mondom el előre, amit tenni fogok, hogy a meglepődésed és kiakadásod minél őszintébb legyen. De kérlek, ne haragudj rám nagyon – ma reggel nem a szerelmes

Robin ébredt fel, aki tegnap este elaludt, hanem a határozott és magabiztos Robin, harcra készen.

– Tedd, amit jónak látsz, bármilyen rossz is lesz. Ha már csináljuk, legyen hatásos.

– Bátor csaj! – Ray végre lenyelte az utolsó falatot, megtalálta a hangját.

– Gina biztos melléd áll majd, ha gondolod, menj vele délután haza, akár ott is alhatsz, talán a többi lány is csatlakozik hozzátok.

– Na nem, ezt ne várd tőlem! Nem fogom egész délután meg este a te szidásodat hallgatni, és az elhagyott szerelmest alakítani! Tőled bármit elviselek, de erre nem vagyok képes!

Nem kiabáltam, egyszerűen könyörögtem. Kibírhatatlan lett volna egy közös csajos siránkozás álszerencsétlenségem felett.

– Jól van, ha nem akarod, ne menj – csitított Robin.

– Nem akarom – makacskodtam a fiúk derültségére.

– Találjunk ki gyorsan valami mást, lassan indulni kéne – Ray az órára mutatott, alig egy óra volt becsengetésig.

– Nem kell semmit kitalálni, a rosszkedvemre hivatkozva egyszerűen hazamegyek és bezárkózom a házba.

– Szerintem ez rendben van – Ray lezártnak tekintette a vitát, vette a kabátját, és elviharzott Tánya elé.

– Mire hazaérsz, Rayjel lent leszünk a lakásban, de ne mozdulj, amíg nem megyek érted. Tányát odaküldhetjük hozzád, annak örülnél?

– Naná, Tánya jöhet.

– Ha készen állsz, indulhatunk.

Nem tudom, hogyan kell készen állni egy szörnyű napra, de kezdődjön végre, hogy minél előbb vége legyen. Robin szupergyorsan és nagyon magasan hazavitt, szerencsére az ablakom nappal sem látszik az utcáról. Csak egy leheletfinom puszival búcsúzott tőlem.

– Este itt leszek.

Nagyon várlak majd, jóvá kell tenned a mai napot.

Halványan elmosolyodott és eltűnt a szemem elől. Nem mintha szükségük lenne rá, de adtam nekik egy kis előnyt. Mászkáltam a házban, ittam egy kakaót, talán nem is nekik, hanem magamnak adtam ezt a pár percet. Több nem jutott, indulnom kellett.

Az utcán nem láttam senkit, de éreztem, hogy szemmel tartanak. Reméltem, az iskoláig követnek, és mindjárt hírét vihetik a nagyjelenetnek. Siettem, igyekeztem úgy tenni, mintha okkal sietnék vagy várna valaki. Azt akartam, hogy legyenek kíváncsiak rá, hova és miért igyekszem ennyire. Szívem szerint lasszóval húztam volna magam után az illetőt, hogy még véletlenül se maradjon le nyilvános megaláztatásomról. Ha már lejáratnak, legalább legyen értelme.

Mindenki ott volt már. Közvetlenül a bejáratnál Gina, Anne, Donna és a fiúk. Az ikrek és Tánya kicsit előbbre, a járda mellett vártak rám, de még hallótávolságon belül. Megtorpanásom igazi volt, lemerevedve bámultam Robinra, mert tanácstalan voltam, hogy mit csináljak. Mivel már tudtak a szakításunkról, azonnal fel is hívtam magamra a figyelmet. Néma csendben várta mindenki a fejleményeket. Tétován elindultam Gináék felé. Robin úgy tett, mintha most vett volna észre. Eddig háttal állt nekem, megfordult és végigmért. Napszemüveget viselt, de így is látszott undorodó arckifejezése.

– Na, az elkényeztetett úrilány is megérkezett! Nem is értem, hogy bírja elviselni a társaságunkat! Bár végül is rendes velünk, az anyja szerint legalábbis sajnál minket, hogy szegényesen élünk! És én még hagytam magam behálózni!

Szánalmas!

Robin, hagyd abba, nem beszélhetsz így a barátnőmről! – Gina tényleg azonnal mellém állt.

– Védjed csak! Titeket még nem sajnált le? Még megkaphatod! Mit szólnál, ha anyád munkáját és az otthonotokat becsmérelné!

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de csakis félreértés lehet, Sara nem ilyen.

Addigra Donna és Anne két oldalról közrefogtak, Gina háta mögött az ajtó felé vezettek. Ahogy elmentünk Robin mellett, hirtelen mögém ugrott, és nagyot lökött rajtam, jól választotta meg a pillanatot, nem estem nagyot, Scott pont el tudott kapni.

– Tévedsz, én nagyon is jól értettem – vetette oda Ginának, majd visszament Rayhez és Tányához, akik lehajtott fejjel vártak rá, szemlátomást szégyellték magukat a jelenet miatt.

Hú, a nehezén túl is voltunk. Azt hiszem, elég látványosra sikerült. Elfeledkezve a szerepemről kis híján felsóhajtottam örömömben, de még időben rájöttem, hogy most én jövök. Elő kell adnom az elhagyott és igazságtalanul megvádolt szerelmest. Még nem tudom, hogyan, de a lehető legegyszerűbb megoldást fogom választani.

– Sara, megmagyaráznád, mi volt ez? – Gina rögtön elővett, amint a teremben leültünk.

– Köszönöm, hogy megvédtél. Igazán.

– Ugyan, nem számít, mondd már!

– Én nem bántottam őket, nem értem, miért haragszanak ennyire.

– Tudtam! Ez is a kisvárosi pletyka következménye. Valaki suttogott valamit, amiből ez lett. Rémes! De nem hagyom ennyiben!

Gina, kérlek, hagyd! Majd tisztázódik, és minden rendbe jön!

– Azt már nem! Ezt a viselkedést nem lehet megbocsátani!

– Ne ítéld el ilyen hamar, nem ő tehet erről az egészről – mentegetőztem Robin nevében.

– A viselkedéséről igenis ő tehet!

– Gina, higgadj már le! Bízzuk ezt Sarára! – Donna a segítségemre sietett, észrevette, hogy milyen kínos ez nekem.

Az is volt, csak egész más okból, mint ahogy ő gondolta. Már épp arra készültem, hogy elsírom magam, elejét véve a további beszélgetésnek. Nem bírtam Robint szidni, mindenáron védeni akartam. Ezúttal a csengő a legjobbkor szólalt meg, szerencsére. Szerencsére? Biztos?

Mr. Jones lépett be az ajtón. Erre nem készültünk, azt hittük, ma sem jön. A szemem sarkából Robin felé pillantottam, egyenes háttal ült a széken, csak ökölbe szorított keze árulta el felindultságát. Nagyon féltettem. Ella támadása még túl friss volt, a tanár látványa bármit kiválthatott Robinból, és ezt ő nagyon jól tudta. Épp Robin asztala mellett állt meg a kezeit dörzsölgetve.

– Nos, látom, ma reggel mind együtt vagyunk. Nagyszerű alkalom a dolgozatírásra. Csukjatok be mindent, és vegyetek elő egy üres lapot.

Felírt a táblára pár feladatot, nekünk egyik sem volt nehéz, de nem végezhettünk túl hamar. Mármint csak én és Tánya, az ikrekről mindenki tudta, hogy gyorsak és nem hibáznak. Csakhogy az egyik példa direkt rosszul volt felírva. Olyan furmányosan rejtette el a hibát, hogy tutira csak mi jöttünk rá. Láttam, hogy Ray megböki Robint. Ők is észrevették. Ennek nagyon provokációszaga volt. És a tanár úr nagyon élvezte, vigyorogva megállt Robin asztalánál.

Nocsak, gondot okoz a feladat? Talán nem érzed jól magad? – ráhibáztam, piszkálta Robint.

Nem sokra ment vele, Ray besegített. Kiment a táblához, kijavította a hibát, aztán visszaült a helyére, és mindketten megoldották a feladatot. Egyszerre nyomták a kezébe a papírt.

– Nagyszerű, látom, még mindig hozzátok a formátokat. Csalódott lennék, ha nem vettétek volna észre a hibát.

– Nem kell félnie, magának sohasem fogunk csalódást okozni – Robin hangjától az egész osztály összerezzent, kemény volt és fenyegető.

– Igen, ebben biztos vagyok. Holnap is gyertek, ha itt vagytok, sokkal izgalmasabb az óra.

Mr. Jones gúnyos invitálása után elhagyta az osztályt, pedig még ki sem csengettek. A társaink csendben ültek tovább, mintha érezték volna, hogy itt valami rázós dolog történt. Senki sem kezdett hangoskodni, és senki sem nézett az ikrekre. A csengő megváltás volt, a srácok bénultsága varázsütésre megszűnt.

– Nem értem, minek piszkálja őket – jegyezte meg Tom. Gina kivételesen a tanár pártját fogta.

– Megérdemlik, legalább van valaki, aki betart nekik.

– Gina, a tanár akkor is szemét volt velük – Scott meg az igazságot védte.

– Sara, örülhetsz, hogy megszabadultál tőle – hát, Gina esküdt ellensége lett Robinnak, nem tudom, hogy fogjuk ezt helyrehozni később. Nem lesz egyszerű Ginával elhitetni valamit, aminek az ellenkezőjéről ma tökéletesen meggyőztük.

Hideg volt kint, de inkább töltöttem ott a szüneteket egyedül, mint a többiekkel, akik szánakozó arccal vettek körbe. Szeretetből tették, de én nehezen viseltem. Az azért megvolt bennük, hogy nem erőszakolták rám magukat. Hagyták, hogy egyedül legyek, csak arra figyeltek, hogy Robin ne kerüljön a közelembe. Feleslegesen aggódtak, esze ágában sem volt tovább alázni engem, tudtam, hogy rosszul viseli a távolságot közöttünk. Onnan tudtam, hogy én is szenvedtem tőle. Egyáltalán nem esett nehezemre a csendes, bánatos szerelmes szerepe. Nem mehettem oda hozzá, nem ölelt meg és nem fogta a kezem, pedig ott volt a közelemben, ennyi elég is volt a búskomorsághoz. Mindenki elhitte, amit reggel látott, újra elkerülték és messziről méregették az ikreket, összesúgtak a hátuk mögött, ahogy régen. Előszedték korábbi félelmeiket velük kapcsolatban, megint furcsaságukról beszélgettek, amik a történtek miatt beigazolódni láttak. Ez alól a barátaim sem voltak kivételek. Főleg Gina.

– Ez az egész várható volt. Nem is tudom, miért számítottunk másra – mondogatta minden szünetben, a többiek hümmögve hallgatták, választ nem kapott senkitől. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha én sem szólalok meg, nehogy elrontsam a játékot. Ez rendben is volt, némaságomat betudták a rosszkedvemnek, senki sem szólt hozzám.

– Kilométerekről látszik, hogy nem közénk valók. Igenis van bennük valami félelmetes. Jobb, ha távol maradunk tőlük – ismételgette egész nap, önmagát is győzködve a barátnőm.

Tom és Scott végül megunták, félreállva játszottak a telefonjukkal. Anne lelkesen bólogatott Gina minden szavára, de talán óvatosságból nem tett hozzá semmit. Csak Donnán látszott, hogy kételkedik. Zavarodottan hol rám nézett, hol Robinra. Tányával is beszélni akart, de Ray lerázta. Nem értette a dolgot, és nem is hitte igazán. Sejtette, hogy a mi szerelmünk sokkal több annál, hogy egy félreértés tönkretegye. Kicsit aggódtam, hogy kételkedésének hangot is ad, de nem tette. Viszont Ginát próbálta visszafogni, ami nagyon jól jött, mert a nap végére már annyira belejött az ikrek szidalmazásába, hogy személyes ellenségének tekintette őket.

– Azért ezt nem kellene ennyiben hagynunk. Ki fogok találni valamit, ami nekik is fájni fog.

Az utolsó szünetre bosszúszomjassá érett a dühe.

– Gina, hagyd már végre abba – Donnának elege lett.

– Eszemben sincs! Elég szomorú, ha ti nem így gondoljátok! – mire Anne lehajtotta a fejét, a fiúk meg úgy tettek, mintha meg sem hallották volna. Csak Donna állta Gina tekintetét.

– Nagyon sajnálom, ami történt, de nem ránk tartozik – mondta nyugodtan.

– Megsértették, megalázták a barátnőnket! Ez nem tartozik ránk? Ezek szerint, ha veled történik ilyen, ne is törődjünk vele? – a csengő kicsit elfojtotta a hangját, különben mindenki minket nézett volna.

– Természetesen törődünk vele, Gina, de nem avatkozunk bele. Ha Sara úgy gondolja, majd szól nekünk.

Mindketten rám néztek. Iszonyúan nézhettem ki, mert Gina nagyot sóhajtott.

– Látod, a haragoddal csak tovább bántod őt – magyarázta Donna.

– Én nem akartam Sarát bántani, csak totál kiakadtam – már csillapodott.

– Sara szereti Robint, így is, ha őt szidod, az Sarának is rossz. És azt sem tudjuk, mi az igazság, lehet, hogy hamarosan megint együtt lesznek.

– Szerinted egy ilyen csúnya balhé után ezt lehet még folytatni? – kérdezte Gina csodálkozva.

– Naná, hogy lehet! Hiszen szeretik egymást!

Ezt már nem bírtam, hányinger kerülgetett, szédültem, üvölteni akartam, hogy elég már. A tanárnő érkezése megmentett. Nagyokat sóhajtottam és reménykedtem, hogy az utolsó óra csendesen és gyorsan eltelik, aztán mehetek végre haza. Hány napig lesz ez így, meddig kell ezt elviselnem? Nem fog menni, ez az egy is sok volt. Holnapra ki kell találnom valamit, ami távol tart az iskolától, például egy kis torokgyulladást. Nem, az nem elég hatásos, Gina simán meglátogatna délután. Puszta szeretetből estig ott is maradna, aminek régen nagyon örültem volna, de most nem. Olyasmi kell, ami a házunktól is távol tartja őket. De az meg anyát tartja otthon, egész nap engem ápolna, nem tudnék lelépni. Marad a torokgyulladás, legfeljebb nem nyitok ajtót délután, mert mondjuk elnyomott a láz. Mindegy, csak ne kelljen több ilyen napot átélnem. Nem emlékszem, hogyan telt el az óra, arra meg pláne nem, hogy miről volt szó, de örömmel vettem észre, hogy mindenki pakol körülöttem. Tudtam, hogy megbocsátják nekem, ha menekülőre veszem a dolgot, ezért sietve kapkodtam össze a könyveimet.

– Sara, várj egy kicsit! – szólt utánam Gina, ennyit a menekülésről.

– Nem kellene ma egyedül lenned, gyere el hozzánk – csak néztem rá, mint aki nem fogja fel a szavak értelmét. Robin is ezt akarta. További kínzás? Csak azt ne!

– Igaza van, ha akarod, én és Anne is megyünk. Elterelhetnénk a figyelmedet valamivel, szóba se hozzuk többet őt – mutatott hátra Donna.

Őt! Aki szupergyors létére szuperlassan szedelőzködött, akinek a teste azt üzente nekem, hogy siessek haza, aki minden idegszálával rám figyelt, még ha ez nem is látszott.

– Ez kedves tőletek, de csak rontanám a hangulatot – nyögtem ki végre.

– Nem baj, veled vagyunk akkor is, legfeljebb együtt bámuljuk a falat – lépett mellénk Anne is.

– Jó ötlet, ha ez kell, veled búsulunk, és meg sem szólalunk – helyeselt Gina.

– Ne haragudjatok, de szeretnék inkább egyedül lenni.

Azért kösz.

Gina szomorúan bólintott.

– Ha meggondolnád magad, bármikor jöhetsz. De ne menj egyedül haza, legalább hadd kísérjünk el.

– Az tényleg jó lenne – egyeztem bele a hátam mögé intve, mintha tartanék még Robintól.

Ha ennyit kibírtam, ez a néhány perc még belefér, ezt már nem utasíthattam vissza. Csak az számított, hogy végre hazamehessek. Csapatban, barátokkal körülvéve ugyan, de most már elindulhattam. A teremből kilépve láttam, hogy a folyosó végében Mr. Jones Tánya húgaival beszélget. Donna is észrevette őket.

– Mindjárt megyek utánatok – és elindult feléjük.

Szonjával nagyon jóban voltak, biztosan hozzá ment. Néma csendben ballagtunk a házunk felé. Koncentráltam, hogy ne siessek nagyon, ne legyen feltűnő, hogy szívem szerint rohannék. A fiúkra figyeltem, akik a hátunk mögött, magukhoz hűen és a helyzetet nem túl komolyan véve, szokás szerint idétlenkedtek. Gina néha rosszallóan hátranézett rájuk, Anne csak legyintett. – Ezeknek semmi sem szent.

– Pasik, ne várj tőlük sokat, ha nem akarsz csalódni – ami azt illeti, barátnőm hangja elég csalódott volt. Futólépéseket hallottunk a hátunk mögött, Donna ért utol bennünket.

Ha, bocs, csak Szonjával megbeszéltem valamit. Már amikor végre szóhoz jutottam, mert épp sztoriban volt a kisasszony – lihegte kifulladva.

– Milyen sztoriban? Lemaradtunk valamiről? – érdeklődött Gina.

– Mi nem, csak Mr. Jones. Mikor odaléptem, Szonja épp a nap hírét mesélte neki.

Nem kellett részletezni, azok csakis mi lehettünk. Ez volt ma eddig a legjobb hír. A mi drága Szonjánk csicsergő szája gondoskodott róla, hogy a tervünk beváljon. Jó tudni, hogy nem volt hiába. Nem sikerült kifelé is figyelnem túlságosan, de nem éreztem, hogy követnének. Persze, ez lehetett attól is, hogy nem voltam egyedül. És nagyon hinni akartam, hogy elértük a célunkat, tudtunk egy kis időt nyerni. Megérkeztünk, zavartan toporogtak körülöttem, nem tudták, mit mondjanak. Megöleltem a lányokat, intettem a fiúknak, és bementem a házba. A függöny mögül figyeltem, ahogy megfordultak, és elmentek. Nem volt jó érzés, hogy átvertem őket. A barátaim voltak, szerettek engem, én meg becsaptam őket. Tisztában vagyok vele, hogy nekik sokkal jobb, ha nem tudnak semmiről, és biztonságosabb is. Ettől még a lelkiismeretem háborgott.

Nem sokáig, mert átvette a helyét az a bizonyos bizsergés, ami Robint jelezte nekem. Megfordultam, rohanni akartam, de egy lépést sem tehettem, mert két erős kar fonódott körém, tüzes lehelet perzselte a nyakam bőrét, és lángoló csók égette a számat. Elborított szerelmem illata, kirobbant belőlünk az egész nap fogva tartott szenvedély. Hosszú percekig álltunk összefonódva csendben, hallgattuk az egymással összekeveredő szívverésünk hangját, élveztük, hogy nincs távolság közöttünk.

Képtelen voltam estig várni. Tudtam, hogy nem fogsz haragudni rám, de éreznem is kellett.

– Pedig haragudtam volna – engedett a szorításán, meglepődve nézett rám. – Ha estig váratsz magadra – megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Körbejártam a környéket, egyelőre nem láttam senkit, de ne dőljünk be. Láthattad ma, a tanár úr nem egykönnyen csapható be.

– Nem, viszont, Szonjának hála, mindent tud a mai balhéról, Donna hallotta, amint erről beszéltek.

Elengedett, szigorú arccal hátrébb lépett.

– Figyelj rám, Sara! Ez a dolog most már véresen komoly. Mikor mellém állt, azért tette, hogy érezhessem az erejét. Engedte, hogy belelássak sűrű, füstszerű lelkébe. Azt hitte, megijedek. Hibázott, mert rájöttem, hogy sokkal erősebb vagyok nála, és mert ő nem ismeri az én erőmet. Ezért ment ki olyan gyorsan a teremből, és ezért kell résen lennünk. Nem biztos, hogy sikerült időt nyernünk. Ha beijed, kapkodni fog – nyugodtan, tiszta fejjel magyarázta a helyzetet.

Én pedig próbáltam szintén nyugodtan tudomásul venni, hogy a szemében sokkal több sárga terület van. Belül kétségbeesve kerestem az okát, miért érzem úgy, hogy valami nincs rendben. Valamit nem vettünk észre, átsiklottunk felette vagy egyszerűen csak rosszul gondoljuk.

– Akkor mi a következő lépés? Szerinted figyeltetni fog engem?

– Biztosan. Tudja, hogy átverhetjük. Meg kell győződnie róla, hogy tényleg nem vagyunk együtt. Láttasd magad nélkülem a házban. Tánya mindjárt jön, főzzetek valamit. A konyhába jól belátni.

– Rendben, de este jössz, ugye?

Mit gondolsz, kibírnám reggelig nélküled? – a válasz egyértelmű volt, a szorítása elárulta.

Aztán hirtelen megint egyedül maradtam. Dolga van, gyakorolni ment, készült a harcra. Ez még nem volna baj, de egyre inkább úgy láttam, hogy örült a felkészülésnek. Néha átfutott rajtam egy rossz gondolat, hogy talán már a rá váró harcnak is örül, és akkor sem hagyná ki, ha megtehetné. Elcsigázva dobtam le magam a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét, csak azért, hogy legyen valami hang körülöttem. Remélem, Tánya hamar ideér. Az igazság ismerete nélkül Ginának igaza volt, utáltam ma egyedül lenni. Én ugyanis egyáltalán nem élveztem ezt az idegtépő várakozást a borzalomra, ami talán elveszi tőlem Robint. Hirtelen bevillant, hol a hiba. Robin túlságosan magabiztos. Mi van, ha a tanár nem véletlenül mutatta gyengébbnek magát, hanem azért, hogy Robin elbízza magát. Elhiteti vele, hogy ő az erősebb, önteltté teszi, legyőzhetetlennek hiszi magát. Nem a tanár fog hibázni, hanem Robin. Nem azért sietett ki a teremből, mert megijedt, hanem mert attól félt, hogy elárulja magát. Mindkét verzió egyformán igaz lehet. Ezt eddig remekül kitaláltam. Kell nekem folyton kombinálni, sokkal egyszerűbb lenne elhinni, amit Robin mondott, bízni a sikerben és kész. De nem, én minden mögött látok még valamit, ami nem hagy nyugodni. Hogy melyikünknek volt igaza, az csak a végén fog kiderülni. Nem tudom semmivel alátámasztani az álláspontomat, nem is hinne nekem senki. Robin főleg nem. Ő már csak egy másik valóságot lát, a sajátját. Lelkének torzulása miatt nem veszi észre az apró jeleket, amiket korábban észrevett. Tehettünk mi bármit, Robin sajnos lassan, de biztosan haladt előre a tanár úr által kijelölt úton. Csak pillanatnyi győzelmeink voltak, amik erőt adtak nekünk, segítettek, hogy ne adjuk fel. A szerelmünk pedig lassította a folyamatot, hiszen én voltam az, akinek a kedvéért Robin visszafogta magát.

Már tudtam. Nem nyerhetünk. Mert az is én leszek, aki miatt majd képtelen lesz uralkodni magán. Valószínűleg én még tiszta vagyok benne, engem még ugyanúgy érez, de ha ezt is megzavarják, az végzetes lesz. És nem tudom, mit tehetnék ellene. Valaki hangosan dörömbölt az ajtón. Annyira vártam Tányát, hogy minden óvatosságot félretéve szélesre tártam az ajtót. Tényleg ő volt.

– Sara, elromlott a csengőtök? Már percek óta nyomkodom!

– Nem tudtam róla, bocs, majd szólok anyának, hogy nézesse meg.

– Jézusom, Sara, te pont úgy nézel ki, mintha a szakítás igaz lenne. Ennyire ne éld bele magad!

– Hát, a délelőtt elég kemény volt, de nem az a baj. Gondolkodtam, és rájöttem valamire.

Tánya kérdő tekintettel dobta le magáról a kabátot, Robin kérésének eleget téve a konyhába invitáltam.

– Itt üljünk le, szem előtt legyünk – intettem az ablak felé, Tánya mindent értett.

– Láttam egy idegen, üres autót parkolni két házzal lejjebb. Egyébként, ha az aggaszt, Robin is iszonyúan szenvedett, alig tudtuk visszatartani, állandóan hozzád akart menni.

– Nem erről van szó, már találkoztam vele, itthon várt. Tánya, Szonja nem mesélt valamit?

– Ezzel akartam kezdeni, csak megláttam a savanyú képedet, és megrémültem. – Bocs.

– Á, szóval Szonja szépen mindent elmesélt a tanárnak, mintha megkértük volna rá. De nem ez a lényeg. Alighogy befejeztük az ebédet és felmentünk tanulni, máris látogatónk érkezett. Tuti kitalálod, hogy ki volt. – Mr. Jones.

– Naná, rohant Olgához elmesélni a fejleményeket. Már profi vagyok a hallgatózásban. Csak most nagyon suttogtak, nem értettem mindent.

– Valamit azért hallottál?

– A „szakítottak” szót biztosan. De azt is, hogy nem hiszik el teljesen, utána akarnak járni. És hogy ki kell találniuk valami más tervet is, mert nincs sok idő, most kell cselekedni. Az viszont furcsa volt, hogy ennek ellenére elégedettnek tűntek, nem idegeskedtek, mint régebben, ha nem sikerült valami.

– Sajnos ez pont beleillik abba, amire rájöttem. – Beavatsz?

– Tánya, én azt hiszem, hogy minden a tanár úr tervei szerint halad. Lehet, hogy időnként kicsit módosítania kell a tervein és néha beleköpünk a levesébe, de ezek csak apró megtorpanások. Robint szép fokozatosan megnyeri magának.

Ma elhitette vele, hogy mindenkinél erősebb és győzhet. Öntelt lett, attól tartok, hibázni fog.

– Igen, Robin tényleg más. És a szeme is egyre sárgább, de már észre sem veszi.

– Biztosan észrevette, csak nem foglalkozik vele, mert nem tud mit tenni ellene.

– Viszont mi is itt vagyunk! – Tánya biztatóan szorította meg a kezem.

– Nem hiszem, hogy komolyan tartanak tőlünk. Inkább felhasználni akarnak majd bennünket.

– Azért abba nekünk is lesz némi beleszólásunk!

– Látod, Tánya, éppen ettől félek. Te is elbízod magad. Közben a legrosszabbra kellene számítanunk, olyan rosszra, amit elképzelni sem tudunk. Alábecsüljük őket.

Tánya megértett végre. Arcára döbbenet, szemébe rémület költözött.

– És az egymás iránt érzett szerelmetek? Az is segíthet – igen, az utolsó szalmaszálba kapaszkodott, most azt is kihúzom alóla.

– Ennek köszönhető a savanyú ábrázatom. Azt hiszem, éppen az irántam érzett szerelme taszíthatja Robint a pokolba. Ha csak így menthet meg engem, tudom, hogy megtenné.

Nagyon sajnáltam Tányát, amiért megint őt terheltem borús gondolataimmal, és nagyon hálás is voltam, hogy mellettem volt. Sokkal nehezebb lenne nélküle. A lehetőség, amit most szavakba öntöttem, mindig a fejünk felett lebegett, de eddig azt hittük, elfújhatjuk. Láttam Tánya arcán a változást, amikor felfogta, hogy ez nem egy lehetőség a sok közül, hanem ez az egyetlen lehetőség.

– Sara, akkor sem adhatjuk fel. Valamit tennünk kell.

– Egyetértek, de mit? Nagyi biztosan tudná, nagyon hiányzik.

– Próbáld a helyébe képzelni magad, mit szokott ilyenkor csinálni?

– Mindenkit elzavar, gondolkodik és kutat – drága nagyi, a hiánya most sokkal jobban fájt.

– Jó, a gondolkodás megvolt, jöhet a kutatás. Mit kutathatunk?

– Esetleg azt a füzetet a fegyverszobából. A fiúknak most úgysem kell, át kellene olvasni minden betűjét, hátha találunk valamit.

– És ugyanezt tehetnénk nagyi dobozával is. A múltkor eléggé letaglózott bennünket, könnyen lehet, hogy egy apró, de fontos részletet, feliratot, kis feljegyzést nem vettünk észre.

A feladat jót tesz levertség ellen, az ember nem érzi tehetetlennek magát. A füzetet holnapra halasztottuk, mivel nem tudtunk lemenni érte. De nagyi dobozát levittük a konyhába, kiborítottuk az asztalra, és egyesével tettünk mindent vissza, miután alaposan átforgattuk. Közben igyekeztünk úgy tenni, mintha családi képeket nézegetnénk. Szerencsére ez nem volt gond, hiszen képek is voltak a dobozban. Nagyon fájt a szívem Tánya miatt, ez a munka felidézte benne azt a délutánt, mikor először néztük meg ezt a dobozt. Megkeményített arccal, némán, de elszántan dolgozott. Találtunk pár furcsaságot. Számokat a lapok szélén, amik nem illettek a szöveghez. Egy-egy betűt a lapok alján vagy a hátulján, mintegy véletlenül odavetve. Minden lényegtelennek látszó dolgot aprólékosan feljegyeztünk egy lapra. Egyelőre semmi értelme sem volt.

– Hát, Sara, ha ezekben rejlik valami, és mi azt megtaláljuk, akkor igazán okosak lehetünk.

– Én úgy érzem, jó nyomon vagyunk. Az nem lehet, hogy ezeket csak úgy, ok nélkül firkálták ide. Talán épp a füzetben lesz a megoldás.

Lelkesedésem Tányára is átragadt.

– Igazad van, nem csüggedünk, holnap okosabbak leszünk.

Visszavittük a dobozt az emeletre, épp jókor, anya berobbant az ajtón, ki sem látszott a bevásárlószatyor mögül, beegyensúlyozott vele a konyhába.

– Helló, lányok, látom, tanultatok – pillantott rá a papírunkra. Összenéztünk, csak meg ne kérdezze, hogy mi az. – Nahát, rémesek ezek a számok. Engem inkább emlékeztetnek helyrajzi számokra, mint matekfeladatra.

Sosem szerettem a matekot, ma sem értem, miért kell a számok közé betűket keverni. Ez érdekes. Fogalmam sincs, mi ez a példa, de ezekből a betűkből ki lehet rakni az „Alaszka” szót. Na, mit szóltok az én megoldásomhoz?

– Szuper vagy, anya! – azért gyorsan kikaptam a kezéből és Tányának adtam lapot, mielőtt gyanús lesz neki. Ugyanis anyám maga sem hitte, de igenis okos volt. Csak olyan természetesen csinálta, hogy fel sem tűnt neki.

– Nem kell udvarolni. Van kedvetek egy finom vacsorához? – kipakolta a bevásárlást, és én rájöttem, hogy talán ma még a reggelin kívül nem is ettem. Hirtelen rám tört az éhség.

– De még mennyire! Farkaséhes vagyok!

Anya fél óra alatt csodás szendvicset csinált nekünk majonézzel, főtt tojással, finom sonkával és zöldségekkel ropogós zsemlében. Felséges volt! És a társasága is. Üdítően hatott ránk vidám hangja, ahogy a napjáról mesélt. Még érdekesek is voltak a legfrissebb városi hírek.

– Jaj, nem hittem volna, hogy ezek az itteni hölgyek ilyen lusták. Kezdhetem újra a toborzást, megint egyedül maradtam a kórházban. A többi Önkéntes hirtelen beteg lett, vagy megváltozott a beosztása, vagy a férjéé, szóval senki sem akarja tovább vállalni.

– Anya, nekik munkahelyük is van, meg háztartást is vezetnek – néha nem a földön járt, mindenkitől elvárta volna ugyanazt, amit ő csinál.

– Jó, jó, igazad van. De csak hetente egyszer kellene jönniük pár órára, nem igaz, hogy annyit nem tudnak kiszorítani. Mindegy, keresek másokat, vagy maradok egyedül, úgy is jó. Csak most nekem is kevés időm van, karácsonyra adományokat gyűjtök. Tényleg, a suliban nem tudnátok segíteni?

Hiába, mellette senki sincs biztonságban, előbb-utóbb mindenkit elkap a gépszíj.

– Pontosan mit is kellene segíteni? – kérdezte Tánya csillogó szemmel.

– Összegyűjteni a társaitok feleslegessé vált, de jó állapotú játékait, könyveit, amit aztán eljuttatunk szegény családoknak, hogy a gyerekeknek legyen ajándék a fa alatt.

– Én szívesen segítek! – ajánlkozott Tánya, csodálkoztam volna, ha nem teszi.

– Nagyszerű! Először is meg kell hirdetni, meg persze engedélyt kérni az igazgatótól.

– Holnap elintézem, és a faliújságra kiírhatjuk!

– Jó, adj meg mondjuk két hetet, amikor behozhatják a dolgaikat, én mindennap elhozom az iskolából. Van kedved a szétosztásban is segíteni? – anya bájosan mosolyogva megnyerte magának a barátnőmet. – Persze, hogy van!

– Sara, velünk tartasz? – hát hogyan lehetne erre nemet mondani! Remélhetőleg addigra nem lesz más dolgunk, karácsonyig még van egy kis idő.

– Igen, és szerintem a többi lány is csatlakozni fog.

– Akkor szuper kis csapatom lesz. Nyáron jöhettek a kórházba is dolgozni.

Az nem egészen olyan, mint az ajándékosztás, lehervadt arcunkról a mosoly.

– Nem kell így betojni, csak vicceltem. Nem nektek való az.

– Nem sok hasznunkat vennék, ha folyton ájuldoznánk. Isteni volt a kaja! – hálálkodtam anyának.

– Isteni volt nézni, hogy végre rendesen ettél. De ha jóllaktatok, én elvonulnék. Egy forró fürdőre és valami kellemes zenére vágyom, meg egy kiadós alvásra. Sziasztok.

Megvártuk, míg felér a lépcsőn, aztán Tánya előkapta a lapot.

– Ez hihetetlen, csak ránézett, és meglátta, hogy ebből Alaszka jön ki! Mi miért nem láttuk?

– Mert valami sokkal bonyolultabb dolgot kerestünk, lehet, hogy a számok is egy egyszerű dologra vezethetők vissza.

– Úgy legyen, de nekem most már haza kell mennem, tudod, Olga miatt. Azt hittem, Ray feljön egy kicsit – mondta bánatosan.

– Biztosan azért nem jött, hogy ne keltsen gyanút. Vagy teljesen megfeledkeztek az időről odalent – vigasztaltam.

– Vagy mindkettő. Semmi gond, csak hiányzik.

– Klassz, hogy jól megvagytok együtt.

– Az, amilyen nehezen indult, nem gondoltam, hogy ilyen jó lesz. Nagyon szeretem. Néha még mindig hihetetlen, hogy ez velem történik. Minden reggel zakatoló szívvel és izzadt tenyérrel várom, hogy eljön-e. És amikor meglátom, azt a boldogságot nem tudom neked szavakkal leírni. De nem is kell, hiszen te is tudod! – meredten néztem a barátnőm arcára kiülő boldogságot, és arra gondoltam, bármi lesz is, nagyon szerencsések vagyunk. Egyikünk sem vette észre, hogy Ray az ajtófélfának támaszkodva állt mögöttünk, ki tudja, mennyi ideje.

– Megengedi a kisasszony, hogy hazavigyem? – szólalt meg lánya mögött, mire a barátnőm a széket is felborította ijedtében.

– Ray, te itt vagy? És… és mióta?

– Elég ideje ahhoz, hogy megígérjem, minden reggel ott leszek.

Tánya szégyenlősen elpirult, de boldogan simult Ray ölelő karjaiba. Sugárzott róluk, hogy tényleg szeretik egymást.

Talán nem abban a mélységben, amiben mi, de ez nem számít.

– Azt hittem, megfeledkeztél rólam, már indultam haza – dünnyögte Tánya.

– Sosem tennék olyat. Sara, Robin is mindjárt jön, csak rendet csinál.

– Akkora rendetlenséget csináltatok?

– Hát igen. Vennünk kell majd pár új széket, ha egyszer szükség lesz rá. De Robin verhetetlen a lánchajításban.

– Ezt nem hihetjük addig, amíg nem ismerjük az ellenfél tudását.

– Mitől lettél ilyen pesszimista, történt valami?

– Nem, Ray, csak szerintem kicsit elbíztátok magatokat.

– Azt mondtad, nem ismerjük az ellenfél tudását. Te még Robin tudását sem ismered, ha ma láttad volna, másképp gondolkodnál. Indulhatunk? – Tánya olvadtan bólintott válaszul.

– Ray, mondd meg Robinnak, hogy hozza fel magával a füzetet, szeretném megnézni.

Ray egy rövid ideig a távolba koncentrált.

– Feladat teljesítve, azt üzente, két perc múlva a szobádban lesz. – Köszi. – Tánya, egyedül kell kimenned az utcáig, ott várlak.

Ray eltűnt, kikísértem a barátnőmet, és rohantam én is a szobámba. Nagyon kellett nekem egy kis boldogságfröccs. Már ott volt, és a füzet is az asztalomon. Az arca elégedettséget tükrözött. Igaza van Raynek, arról sincs fogalmam, hogy Robin mire képes valójában. Nincs jogom ítélkezni, egy feladatom van, maximálisan hinni benne. És ahogy végignéztem ezen a kőkemény, márványszobor szépségű, szerelmesen mosolygó pasin, rájöttem, hogy ez a világ legkönnyebb feladata lesz. A márványszobor elindult felém, huncut vigyorral megállt előttem.

– Nos, itt vagyok, készen állok.

– Mire is? – értetlenkedtem, bár ötleteim lettek volna.

– Azt mondtad, este jóvá kell tennem reggeli bűnömet.

Királynőm, rendelkezz velem.

– Szemtelenség így felkínálni magad, nem gondolod?

– Nem tehetek róla, hogy mindenről az jut eszedbe – az elégedettség még tovább hízott benne.

– Bocs, mindenről nem, csak rólad! De azzal is beérem, ha reggelig nem mozdulsz mellőlem.

– Ez nem jóvátétel, hanem ajándék nekem – meleg tenyere szinte sütötte a hátamat.

– Olyan forró vagy, nincs lázad? – mostanában gyakran éreztem nagyon melegnek a testét.

– Semmi bajom, csak meghajtottam magam odalent.

– Hallottam, Ray nagyon dicsért. Szerinte verhetetlen vagy.

– Általában igaza szokott lenni, remélem, nem ez lesz az első tévedése. Egyébként ő is nagyon jól csinálja.

– Örülök, de annak még jobban örülnék, ha soha nem kellene használnotok ezt a tudást. – Sara!

– Oké, tudom, elkerülhetetlen. Attól még féltelek.

– Miért kérted a füzetet?

– Találtunk nagyi dobozában néhány érdekes dolgot. Átnézzük ezt is, hátha van összefüggés.

Megmutattam neki a lapot, ő is rögtön kirakta az „Alaszka” szót, de a számokkal nem ment semmire. Ha ő sem, akkor mi hogyan is tudnánk megfejteni. Mérgesen félredobta a papírt.

– Mr. Jones tud a szakításunkról, kifaggatta Szonját – most már vigyáztam arra, hogy ha mérges volt, gyorsan eltereljem a figyelmét.

– Tudok róla, egész délután az őröd gondolatait figyeltem, eszméletlen mennyiségű mocsok mellett volt néhány használható is köztük.

Már a számon volt, hogy a Tányáéknál tett látogatásról is beszámolok, de meggondoltam magam. Nem kell tudnia, hogy a tanár úr tervei jól haladnak. Nem akartam elrontani a kedvét, majd később elmondom.

– És itt van még?

– Igen, de kikerüljük, ne félj.

– Nem félek, veled meg főleg nem.

– Akkor mennünk kellene, Rayt ne hagyjuk sokáig egyedül.

– Mehetünk, csak előbb szeretnék egy kis melegséget tőled.

Imádom, hogy még nem értem a mondat végére, de máris a karjaiba zárt. Gyengéden ölelt, óvatosan csókolt, sajnos csak rövid ideig, már nem bízott az önkontrollunkban. Hatalmas kerülővel mentünk, az ellenkező irányba indulva a házunktól, jó nagy kört megtettünk a város körül. Ha ezt valaki észrevette, az megérdemli, hogy lebuktasson bennünket. Ray nem volt otthon, de Robint friss kenyér várta az asztalon, amit ő módszeresen el is tüntetett, kifosztotta hozzá a hűtőt is. Óriási étvágya volt, ez a gyakorlás rengeteg energiát kivett belőlük. Amíg evett, főztem teát mindhármunknak, Ray biztos örül, ha megjön.

– Jöhetne már, nem szeretem, ha nem tudom, hogy merre jár.

– Nem hallod őt?

Csak akkor hallom, ha ő is akarja. Most nem találom.

Biztos még Tányával van, néha megszökteti az ablakon át, tudod.

– Tudom, és remélem, igazad van.

Egy kicsit én is aggódtam, tényleg nem szokott ilyen sokáig elmaradni. Elgondolkodva szürcsölgettük a teát, a csendben hirtelen megszólaló telefon hangjára összerezzentem. Robin felvette, pár szó után rájöttem, hogy nagyi jelentkezett.

– Ella hogy van? – kérdezte izgatottan, és hosszan hallgatta a választ.

– Nagyszerű, mondd meg neki, hogy szeretjük, és hamarosan meglátogatjuk – válaszolta boldogan, ezek szerint Ella szépen gyógyul. – Igen, Sara itt van – felém nyújtotta a telefont.

– Szia, nagyi, annyira örülök neked, nagyon hiányzol.

– Helló, kislány, te is hiányzol. Mesélj, hogy álltok.

– Igyekszünk. A fiúk gyakorolnak, próbálnak felkészülni valamire, amiről fogalmunk sincs, és ma látványosan szakítottunk a suliban.

– Az jó, de ezzel csak pár napot nyerhettek, rá fognak jönni.

– Sejtettem, de ez is valami. Nagyi!

– Tessék, drágám.

– Iszonyúan félek!

– Tudom. Tedd félre, koncentrálj a feladatra. Találtatok még valamit?

– Igen, átnéztük újra a dobozodat, és felfedeztünk a papírokon elszórva számokat, betűket. A betűkből anya rögtön kirakta, hogy Alaszka, de a számokat nem értjük.

– Alaszkára én is emlékszem, apám gyakran emlegette.

Azt mondta, ha ő már nem lesz, ott majd vigyáznak rám.

Arra nem emlékszel, pontosan hol?

Nem, de leírta valahova, az biztos. Keressetek tovább, talán onnan jön majd a segítség.

– Átnézzük még a lenti füzetet is.

– Helyes. Sara, mondd meg Robinnak, hogy ha szemben áll majd vele, soha ne méregből cselekedjen, megfontoltnak kell maradnia, bármilyen nehéz.

– Megmondom. Bár úgy gondolja, ő az erősebb.

– Ebben valószínűleg igaza is van, csak még nem ismerjük az ellenfél taktikáját, és nem igazán tudja kihasználni az erejét. Szóval csak óvatosan. Anyád jól van? – Remekül, ezerrel gyűjt karácsonyra, minket is beszervezett.

– Nem árt, ha mással is foglalkoztok egy kicsit. Sara, Robin ott van? – Igen.

– Akkor ne válaszolj, csak hallgass meg. Azt hiszem, az átalakulása szinte elkerülhetetlen, de ha sikerül megakadályozni, hogy elvigyék, akkor még mindig esélyünk lehet megmenteni. Megértettél? – Persze, nagyi.

– Tegyél meg mindent, hogy ne tudják elvinni. Bízz magadban, sikerülni fog. Jusson eszedbe, hogy különleges vagy, aki különleges feladatot kapott. Használd az eszedet, és találj segítséget. A kesergést hagyd későbbre. – Rendben.

– Jól van, most mennem kell. Majd jelentkezem.

– Oké, szia, nagyi.

– Szia, Sara.

Lassan tettem le a telefont, hogy legyen időm az arcomról eltüntetni a félelmet. Nem volt rá szükség, mert Robin maga elé bámulva máshol járt.

Ray! – kiáltotta, felugrott, és kirohant az ajtón.

Rohantam utána, azonnal rájöttem, hogy ezúttal Ray került bajba. Nem kellett messzire menni, a hátsó udvar felől hallottam Robin dühös ordítását. Mikor odaértem, a földön összegörnyedve rángatózó Ray mellett térdelt. Körülöttük három fekete ruhás alak lebegett mozdulatlanul a levegőben, sárga szemeiket Rayre szegezve, semmi mással nem törődve. Robin észrevett, átadta a helyet a testvére mellett, fölé hajoltam, a testemmel védve őt a támadástól. Nagyon rosszul lettem, kapásból hányni kezdtem, de éreztem, hogy Raynek kicsit könnyebb.

Robin puszta kézzel esett neki a támadóknak. Egyesével kapta el őket, valamiért nem számítottak rá, meglepődve és értetlenül védekeztek. Vagy annyira belemerültek a Ray elleni támadásba, hogy észre sem vettek bennünket. Ahogy Robin megzavarta őket, megszűnt a kapcsolat köztük és Ray között. Mindketten kezdtünk jobban lenni. Ray jól mondta, fogalmam sem volt Robin erejéről és gyorsaságáról. Ezek hárman tehetségtelen kezdő módjára, vaktában csapkodtak a levegőben, amit a Robin ütéseiből származó nyögések és a csontok reccsenésének hangjai kísértek. A küzdelem kimenetele nem volt kétséges, csak pár percig tartott. Összevert támadóink hamar belátták esélytelenségüket, és menekülőre fogták, egyszerűen eltűntek. De Robin még sokáig nézett utánuk, a távolban is tovább kínozva őket jeges tekintetével.

Már megint. Öröm helyett megint a kételkedés. Túl könnyű volt. Teljesen nyilvánvaló, hogy miért. Ray boldogan vigyorogva feküdt a földön, büszkén figyelte Robint harc közben. Az ő szupererős testvére ismét bizonyította legyőzhetetlenségét. Kinek is? Saját maguknak. Robin sértetlenül, diadalittas arccal közeledett felénk. A szeme sárgán csillogott, nem ijesztő volt, hanem gyönyörű. Ez a csillogás fogva tartotta a szememet, elképedve néztem káprázatos fényét, és tudtam, bármit kérne tőlem, gondolkodás nélkül megtenném. Mire odaért hozzánk, a csillogás halvány fénnyé szelídült. Ray mindezt nem látta, befelé figyelt, saját gyógyulásával volt elfoglalva. Míg az ikrek boldogan ölelkeztek és veregették egymást hátba, nekem is össze kellett szednem magam. Hiába szólnék, nem érdekelné őket. Nem értem, hogy ők miért nem látják azt, amit én. Vagy talán látják, csak nem foglalkoznak vele, mert úgysincs más választásuk, mint végigmenni az úton. Mr. Jones útján, amin ma Robin megint lépett egyet előre.

Nem szőhettem tovább a szálakat, mert hirtelen a levegőben találtam magam, két tüzes kar fogságában. Robin arcán határtalan boldogság tükröződött, öröme engem is magával ragadott. Ellenállhatatlan volt, én meg hagytam magam. Ki kell használni minden ilyen pillanatot, hogy erőt meríthessünk belőle. És bevallom, sokkal könnyebb volt vele nevetni, mint a kételyeimen rágódni.

Miután lehiggadt, visszamentünk a házba. Ray már a teáját iszogatta.

– Na végre, attól féltem, megfagytok odakint – két gőzölgő bögrét nyomott a kezünkbe.

– Az kizárt, Robin olyan forró, hogy órákig is kint lehetnénk, egy cseppet sem fáznék a karjaiban.

– Tényleg? – Ray hitetlenkedve lépett oda és tapogatta meg az arcát, kezét.

– Hű, ez ám a hőmérséklet! Nem érzed rosszul magad tőle?

– Egyáltalán nem, és nem tart sokáig, máris csökken – Robin lesöpörte magáról Ray kezét. – Inkább meséld el, hogy mi volt ez.

– Az rövid lesz. Mert fogalmam sincs, az egyik pillanatban minden rendben, a másikban meg őrületes fájdalom döntött le a lábamról. Nem is láttam őket, csak amikor már harcképtelenül feküdtek a földön.

– És milyenek voltak? Harc közben nem igazán tudtam megfigyelni őket.

Ray szóra nyitotta a száját, de közbevágtam.

– Gyanútlanok, esetlenek, tehetetlenek. Meglepődve néztek rám.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Robin ingerülten.

– Csak azt, hogy nem számítottak rád.

– Ez igaz! Fel se fogták, mi történik velük. Szédületesen gyors és lehengerlő voltál – Ray szavaira Robin ingerültsége eltűnt, önbecsülése meg fokozatosan nőtt, ahogy hallgatta a szenvedélyes előadást nagyszerűségéről.

Többet nem próbáltam figyelmeztetni őket, csendesen mosolyogva figyeltem a lelkesedésüket. Megbeszélték, hogy most már hoznak fel láncokat és fegyvereket a lakásból, hogy hasonló esetekre kéznél legyenek. Úgy mondták ezt, mintha nem lenne gond hasonló esetekkel találkozni. Csak a pasik képesek így rajongani egy kis csetepatéért. Odasúgtam Robin fülébe, hogy elmegyek fürödni. Magukra hagytam őket, még mindig nehezen fogadtam el, és nem szívesen hallgattam a felkészülésről szóló terveiket. És egy kicsit egyedül akartam lenni, átgondolni nagyi szavait.

Hosszan folyattam magamra a forró vizet, körülöttem sűrű pára gomolygott. Legalább a könnyeim szabadon folyhattak. Nagyi szavai szíven ütöttek. Mert tudtam, hogy igazak. Nem tudjuk megállítani, Robin lelke önálló úton járt. Még Rayt is húzta magával, ami érthető, nem tudnak elvonatkoztatni egymástól. De bíznom kell, mert nagyi szerint utána is van remény. Persze, ha találok segítséget. Egyedül nem fogom tudni megakadályozni, hogy elvigyék, és még ha valami csoda folytán sikerülne is, akkor sem tudnék segíteni Robinnak.

Átváltottam a forró vizet hidegre, nem kesereghetek tovább, dolgom van.

– Sara, jól vagy? Már fél órája folyatod a vizet! – Robin az ajtón dörömbölve szólongatott.

– Mindjárt megyek! – nyugtattam meg, aztán elzártam a vizet, és gyorsan megtörölköztem.

Az ágyamon ülve várt, aggódó arccal. Sietve az ölébe ültem, nehogy megszökjön a pillanat.

– Jól vagyok, csak jólesett a forró víz.

Megnyugodva fúrta a fejét a nyakamba, ajkaival finoman csókolgatva a bőrömet. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam a világot, ne is érzékeljem mindazt, ami benne van. Csak őt akartam érezni. Az érintését, az illatát, a csókjai ízét, a bizonyosságot, hogy lelkének folyamatos torzulása ellenére a szerelme változatlan.

– Jobb lesz, ha gyorsan ágyba bújsz – dörmögte valahol a fülem mögött.

– Nem szívesen, de egyetértek.

Kibontakoztam az öleléséből, és a takaró alá menekültem saját vágyaim elől. Vigyorogva nézte végig, ahogy eltüntetem magam a szeme elől.

– Még lemegyek egy kicsit Rayhez, hátha elalszol, mire visszajövök. Sokkal könnyebben el tudnék aludni én is.

– Számíthatsz rám, nagyon fáradtnak érzem magam.

– Akkor szép álmokat!

Hát az lesz, ha az utolsó ébren töltött perceket magammal tudom vinni, mert Robin búcsúzkodását kissé hosszúra nyújtotta a búcsúcsók. Miután elengedett és eltűnt, boldogan fészkeltem el magam az ágyban, és igyekeztem a csókra összpontosítva elaludni.

Még sötét volt odakint, mikor másnap reggel felébredtem. Mélyen, álomtalanul aludtam, arra sem emlékszem, hogy Robin mikor feküdt le. Pedig ott volt, hallgathattam csendes szuszogását, és közben arra gondoltam, milyen jó lenne odabújni mellé. Elejét véve a gondolat folytatásának inkább felkeltem, és halkan felöltöztem. Sokkal hasznosabb lenne, ha finom reggelivel várnám őket, ahelyett, hogy reménytelen dolgokról ábrándozom. Lent a nappali órája hat órát mutatott, a fiúk csak egy óra múlva ébrednek. Semmi kedvem sem volt a néma és sötét házban üldögélni, kitaláltam, hogy hozok a pékségből friss péksüteményeket reggelire. Biztosan örülnek majd neki.

Magamra kaptam a dzsekimet, és fellelkesülve léptem ki a sötét hidegbe. Odakint is néma volt minden, csak a jeges szél fütyült és csalt könnyeket a szemembe. Sietősre fogtam, mert a kezem még a zsebemben is lefagyott, valósággal vacogtam, hiányzott Robin melege. Talán félúton jártam, mikor leesett, hogy mit is csinálok éppen. Egyedül mászkálok a sötétben, ráadásul Robinék házából léptem ki. Nem mertem körülnézni, egyébként is mindegy. Ha figyelték a házat, akkor már úgyis lebuktam. Az utca végén hívogatóan világított a pékség bejárata, megnyugtató volt látni az egymás után érkező korai vásárlókat. Bent csodás illat és kellemes meleg fogadott, jókedvű emberek tréfálkoztak az ide remekül beillő, kissé duci eladónővel. Valahonnan ismerem. Megvan! Anyám bulijáról, ő beszélgetett Tánya mostohájával.

– Sara, még sosem láttalak itt ilyen korán! Mit szeretnél?

– Jó reggelt, kérek nyolc zsemlét és hat fánkot.

– Ejha, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó étvágyatok van édesanyáddal, úgy tudom, nagyanyád nincs itthon.

– Nincs, és nem egyszerre fogjuk megenni – hadartam, majd igyekeztem minél gyorsabban kihátrálni az üzletből.

Hát ezt jól elszúrtam, a zsemle finom lesz, de a fiúk nem lesznek elragadtatva tőlem. Ha eddig nem buktam le, most tuti. Olgának a fülébe fog jutni, hogy a kis Sara milyen éhes volt ma hajnalban. Utáltam magam a meggondolatlanságomért. Rohanni kezdtem, hogy mielőbb hazaérjek, és falba verhessem a fejem mérgemben. Váratlanul eltűnt a talaj a lábam alól, sőt a fák csúcsa fölött rohantam tovább. Megijedtem, de aztán megéreztem a meleget a derekam körül. Robin értem jött. Már nem is akartam olyan gyorsan hazaérni, de nem úszhattam meg. A kert felől mentünk, Robin ablaka nyitva volt. Berakott a szobájába, esetlenül megálltam középen kezemben a zsemlészacskóval és vártam, hogy rám zúdítsa a haragját. A hátam mögött becsukta az ablakot, mögém lépett, kivette a zacskókat a kezemből, letette, aztán maga felé fordított. Szó nélkül átölelt és megcsókolt, csak aggódást éreztem benne, haragot nem.

– Ha már elmentél érte, együk is meg – mutatott kicsit később a szerzeményeimre.

– Azt hittem, haragudni fogsz.

– Miért? Mert úgy viselkedtél, ahogy normális esetben kellene? Mert hoztál nekünk friss reggelit? Még örülök is, hogy meg tudtál feledkezni mindenről, és teljesen hétköznapian cselekedtél.

– Te is tudod, hogy meggondolatlan voltam.

– Ha akarod, hívhatjuk így is. A végeredmény szempontjából úgyis mindegy. Csak egy dolgot sajnálok. – Mit?

– A tegnapi álszakítást. Úgysem tudjuk átverni őket, messziről látszik rajtunk, hogy odavagyunk egymásért.

Feleslegesen kínoztalak.

– Ne mondd ezt, és nem is kínoztál. Áruld el, láttál most valakit?

– Nem, ettől még észrevehettek téged.

– Talán mégis átvertük őket, vagy ha nem, akkor valószínűleg most is a házunknál figyelnek.

– Talán, de a biztonság kedvéért hazaviszlek, hogy látszatra otthon ébredj.

– Kész vagyok, indulhatunk.

– Mi lenne, ha hagynánk Raynek pár zsemlét, én meg veled reggeliznék a szobádban – duruzsolta lágy hangon a fülembe.

Az egyik zacskót levitte a konyhába, addig összepakoltam, aztán újra nekivágtunk a hidegnek. Közben világos lett, és a hideget sem éreztem, mert ezúttal velem volt a melegítőm. A szokásos kerülőutat megtéve érkeztünk meg a szobámba. Már olyan keveset vagyok itt, hogy szinte hiányzik. Szeretem a szobámat, szerettem itthon lenni és a szobámban elbújva pihenni. Mostanában erre nem nagyon van időm. Sóhajtva járattam körbe a szemem, megnéztem a kedvenc fotómat apával, akiről még mindig nem tudok semmit. Egyszer annak is eljön az ideje. Nagyon remélem.

Robin kiment a fürdőbe, otthon nem volt rá ideje miattam. Nagyon gyorsan kellett felébrednie és elrohannia utánam. Kárpótolnom kell valamivel. Lementem a konyhába összeszedni a reggelihez valót. Most figyeltem, hogy csak egy bögre és egy tányér legyen látható. A felvágottat dobozba tettem, így nem látszott, hogy menynyi van benne. Robin tányérját és kakaóval teli bögréjét kicsempésztem a lépcsőre, az enyémet jól láthatóan tálcára pakoltam. Ha figyelte valaki, biztosan elégedett a látvánnyal.

Robin nem bírt várni, tele volt a szája fánkkal, mire felértem. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy zsemlével is teletömje magát. Irdatlanul sokat evett az utóbbi időben. Hozzá képest az általam elfogyasztott mennyiséget nem is lehet evésnek nevezni.

– Igaz is, láttál valakit a ház előtt? – remélem, hogy igen, inkább itt legyenek, mint Robin házánál.

– Igen, hűségesen kitart a tegnapi kísérőd. Bár folyton elalszik, és nagyon fázik. Alig várja, hogy elmenj végre a suliba.

– Hm, szerinted ma mi vár ránk? – kérdeztem kissé elszoruló szívvel.

– Nem tudom, nem lenne kedved ma kibékülőst játszani?

– Robin, ilyen hamar nem lehet, még ki kell tartanunk egy kicsit.

– Oké, csak fel akartalak vidítani. Ma könnyebb lesz, csak el kell kerülnünk egymást.

– Ja, és talán Gina is lehiggadt, jó lenne, ha nem szidna egész nap téged.

– Nagyon utál?

– Az nem kifejezés, annyira, hogy ha majd én megbocsátok neked, ő akkor sem fog, inkább engem is utál veled együtt.

– Komoly. Nem lesz könnyű vele sem, de szívesen tartanék már ott, hogy Gina az összes problémánk.

– Én is, de most menj, nekem is indulnom kell lassan.

Bólintott, majd kilépett az ablakon. Nem siettem, minél később érek oda, annál kevesebb idő lesz engem sajnálni és Robint szidni. Elnyúltam az ágyamon, adtam magamnak néhány percet. Mint minden reggel, most is attól féltem, hátha pont ez a nap lesz az, amikor elveszítem őt. Még nem lehet, nem vagyunk készen. Könyörögtem a láthatatlannak, hogy adjon még egy kis időt nekünk. Amiből most nekem nem jutott több, muszáj volt elindulni. Csendben levittem a kajás cuccot a konyhába, nem akartam anyát felébreszteni. Aztán fogtam a táskámat és határozottan, de remegő gyomorral nekivágtam a mai napnak. A szemem sarkából még láttam az autót, de amint feltűntem, gázt adott és elment.

Nagyon hideg volt, senki sem csoportosult a suli előtt, inkább a meleg teremben beszélgettek. Tánya, szokásához híven, most is a segítségemre sietett. Mikor beléptem, élénken magyarázott a többieknek valamit, közelebb érve rájöttem, hogy a gyűjtésről beszélt.

– Biztos mindenkinek van otthon legalább egy jó állapotú felesleges holmija, aminek más gyerek örülne.

– Naná, hogy van, szerintem több is – helyeselt Anne.

– Tehát segítetek? – nézett körbe Tánya, mindenki bólogatott.

– Mi az első lépés? – kérdezte Donna.

– Engedélyt kérni az igazgatótól.

– Azt én elintézem. Anyám sokáig gondozta az édesanyját, nekem nem fog nemet mondani.

Gina önként jelentkezett a feladatra, csak most vette észre, hogy megjöttem.

– Helló, Sara. Hogy vagy? – nyomban hozzám lépett, és mintha beteg lennék, a karomat fogva kísért a székemhez.

Könyörögve néztem Tányára.

– Megvagyok, kösz.

– Neked is jót fog tenni, ha segítesz a gyűjtésben. Ki vállalja a hirdetés megfogalmazását?

Tánya megkerülve, és ezzel hátrálásra kényszerítve, ügyesen eltávolította Ginát mellőlem, közben a figyelmüket is elterelte rólam.

Profi volt.

– Én megcsinálom, ti lányok nem értetek a szerkesztéshez – Scott megjegyzését élénk tiltakozás kísérte, de a csengő belénk fojtotta a további civakodást.

Az ikrek az utolsó pillanatban estek be a terembe, mindketten napszemüveget viseltek, de a szépségük ma valahogy sokkal jobban ragyogott, mindenki elnémult a látványtól. Még Tánya és én is rájuk csodálkoztunk, pedig már megszokhattuk volna.

– Nocsak, itt vagytok? Azt hittem, rossz terembe jövök, olyan csend van – lépett be a tanárnő, ismét volt min csodálkozni, Mr. Jonest vártuk. Lopva Robin felé pillantottam, nyugodtan, fegyelmezetten ült a helyén, nem látszott meglepettnek.

– A tanár úr sajnos megbetegedett, a héten én leszek veletek. Meghagyta, hogy ne vegyünk új anyagot, inkább gyakoroljunk és ismételjünk.

Ez vajon mit jelenthet ránk nézve. Tényleg beteg lenne? Vagy készül valamire, esetleg elutazott valahová. Nem hiszem, nem hagyná most itt Robint, mikor nyerésre áll. Az a legvalószínűbb, hogy tervet szövöget ellenünk. Nem hiányzik, de mégis jobb lett volna szemmel tartani. Így aztán bármikor lecsaphat ránk, még csak meg sem sejthetjük a viselkedéséből. Egyedül Tánya tudhat meg valamit, ha szerencsénk van. Viszont arra jó volt a hiányzása, hogy nem nyomasztott bennünket a jelenléte, sokkal felszabadultabbak voltunk. Mármint én és Tánya. Az ikrek egész nap szótlanul gubbasztottak a helyükön, még szünetben sem jöttek ki a folyosóra. Én ugyan csak befelé éreztem magam jobban, kifelé tovább játszottam a szomorú szerelmest. De Tánya abszolút elemében volt. Ginával elmentek az igazgatóhoz, természetesen megkapták az engedélyt az ajándékgyűjtésre. A bejárattal szemben kijelöltek egy helyet, ahol mindenki lerakhatja majd az adományát, eligazították Scottot, hogy mi legyen a felhívásban, és már a csomagolást tervezgették.

Messziről egészen úgy festettünk, mint egy gondtalan tinicsapat. Szép illúzió volt. Rólam mindenesetre teljesen megfeledkeztek, amit én egyáltalán nem bántam, sőt. Magamban hálálkodtam anyának és Tányának, hogy elfoglaltságot adtak a barátaimnak, így lekerültem a napirendről. Szerintem ők is örültek, nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, könnyebb volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Robin és én tabutéma lettünk, engem pedig hagytak csendesen búslakodni. És ez így rendben is volt.

Suli után az ikrek elsőként léptek le, ugyanolyan komor arccal, mint amivel reggel megérkeztek. Rossz érzésem volt, ennél sokkal kevésbé szigorú viselkedésre számítottam. Senki és semmi nem érdekelte őket, nem volt egyetlen óvatos pillantásuk sem felénk. Robint érthetném, de Ray is így viselkedett Tányával, amire nem volt semmi oka. Távozásuk után összenéztünk Tányával, próbáltunk minél hamarabb megszabadulni a barátainktól, hogy siethessünk haza. Hiszen tudtuk, hogy hova mennek.

– Szerinted mi bajuk van? – kérdezte Tánya, amint kettesben maradtunk, és szedtük a lábunkat hazafelé.

– Nem tudom, de történhetett valami, amiről még nem tudunk. Tényleg, te tudsz az esti támadásról?

– Igen, Ray még utána meglátogatott. Jó késő volt már, de azt mondta, látni akarta, hogy rendben vagyok-e – nekem eszembe sem jutott, hogy Tánya is bajba kerülhet, valamiért biztos vagyok benne, hogy őt nem bántanák.

– Helyes. Sürget az idő, Tánya. Már nem tudnak mást kitalálni, érzem, hogy én leszek a következő.

– Nem hiszem, ma is egyértelmű volt, hogy nem vagytok együtt.

– Csak az osztálytársainknak, ők elhitték. De akinek kellene, az nem biztos, hogy elhiszi. – Miért ne hinné?

Elmeséltem Tányának, hogy engem is láthattak este Ray mellett, és a reggeli botlásomat is.

– Hát, ezekből én is levenném, hogy nem egészen stimmel ez a szakítássztori. De biztosra kell menniük, nem hibázhatnak. Tehát minél később buktok le teljesen, annál több időnk lesz.

– Igazad lehet, csak nehéz megoldani, hogy vigyázzunk is egymásra, meg ne is legyünk együtt.

– Legalább a pékséget hagyd ki mostanában – kuncogott Tánya.

– Ezt tutira megígérhetem! De akkor most nem kéne lemennünk a lakásba sem, pedig szívesen megtudakolnám, hogy mi van velük.

– Én is, majd jelentkeznek, ne aggódj. Koncentráljunk a mi dolgunkra.

– Mindenképpen találnunk kell valamit. Este nagyival is beszéltünk, szerinte itt kell lennie a megoldásnak.

– Mi baj, Sara? Hirtelen elhallgattál és elsápadtál.

– Nagyi azt is mondta, hogy Robin átváltozása elkerülhetetlen, csak arra törekedjünk, hogy ne tudják magukkal vinni, és hogy keressünk segítséget. Ha nálunk marad és lesz, aki segít, talán még akkor is visszafordíthatjuk a folyamatot – Tánya volt az egyetlen nagyin kívül, akinek elmondhattam ezt. Ray nem tudhat róla, mert azt Robin is megtudná.

– Megtaláljuk. Nem véletlenül épült az a földalatti szuperbunker, ha kell, nagyítóval nézünk át mindent.

Megtaláljuk – egy apró kétség sem volt a hangjában.

Persze, egyedül is végigcsinálnám, ha muszáj. De örökké hálás leszek a sorsnak, még Olgának is, amiért Tányát mellém vezérelte. A házunk közelében most is láttunk egy kocsit parkolni, nem azt, amelyik reggel itt volt, de ez sem környékbeli autó, az biztos. Nem ült benne senki, mégis gyorsabban lépkedtünk mellette, és örültünk, mikor becsuktuk magunk mögött az ajtót.

– Sara, gyertek fel a szobádba – az ikrek a lépcső tetején vártak ránk, Robin hangja olyan váratlanul ért, hogy egészen megrémültem tőle.

Szótlanul felfutottunk a szobámba, a megérzésem igaz lesz, valami történt. A fiúk tele voltak feszültséggel, de azért egy ölelést mind a ketten kaptunk, csak utána szólalt meg Robin.

– Szigorú megfigyelés alá vonták a házat, egyfolytában köröznek körülötte, mi is alig bírtunk bejutni.

– Akkor hogy megyünk el este hozzátok? – megrémített a gondolat, hogy egyedül kell maradnom.

– Sehogy, mi is itt maradunk. Persze, ha nem zavarok – Ray néha bosszantóan udvarias tudott lenni.

– Nem is tudom. Na jó, mit szólsz nagyi szobájához? – titkon nagyon örültem a hírnek.

– Klassz, kösz. El kell mondanunk valamit. Reggel, ahogy kiléptünk a házból, a tanár úr ott állt az út túloldalán. Nem csinált semmit, csak nézett minket sokáig, aztán nevetni kezdett. Mikor befejezte, annyit mondott, hogy már nem tart sokáig, intett, és eltűnt.

– De mit nézett? – értetlenkedett Tánya.

– Véleményünk szerint csak megvizsgált bennünket, és elégedett volt az eredménnyel. Tehát eddig tényleg nem okoztam csalódást neki – Robin nem volt szomorú vagy elkeseredett, ahogy régen tette volna. Továbbra is szilárdan tartotta magát, végül is megfogadta, hogy nem adja fel.

– Most lemegyünk gyakorolni, ha sikerül lejutni. Este jövünk. Nem bánnám, ha Tánya időben hazamenne, mert nem tudom elkísérni – aggodalmaskodott Ray. – Hazamegyek, és ideszólok, ha megérkeztem.

Ray bólintott, aztán az ablakhoz léptek, és kifelé figyeltek. Kivárták a megfelelő pillanatot, majd egyesével eltűntek. Egy ideig bámultunk utánuk, amíg Tánya meg nem törte a csendet. – Éhes vagyok és sok a dolgunk, irány a konyha.

Odalent meglepi várt ránk, anya pitét sütött. Degeszre tömtük a hasunkat, megállapítottam, hogy anyám határozottan fejlődik. A pitéje utolérhetetlen. Együtt kezdtünk neki a füzet tanulmányozásának, Tánya nézte a jobb oldalt, én a másikat. Vastag füzet volt, unalmas órák vártak ránk. Az elején a lakás minden részletre kiterjedő műszaki leírását olvashattuk sok-sok oldalon keresztül. Következett a lakás felszerelésének leltárszerű listája, a ruháktól a tányérokig. Aztán a fegyverszoba tartalmának felsorolása és némi használati útmutató. Végül kivágott és ide ragasztott újságcikkek, rendőrségi felhívások tömege eltűnt gyermekekről. Nagyon sok volt, a füzetnek több mint a felét elfoglalta. Körülbelül a felénél járhattunk, mikor kezdtek feltünedezni itt-ott számok és betűk. Végre valami, megint mindent feljegyeztünk, és izgatottan folytattuk a kutatást. Egyre több helyen tűntek fel a véletlennek tűnő, odavetett széljegyzetek. Értelmetlen volt, ahogy tegnap is. Éppen ezért nem lehetett véletlen. Az utolsó oldalakkal hamar végeztünk, mert azokon már nem volt semmi. Jó taktika. Az emberek többsége egy hosszú könyvnek csak az elejét és a végét nézi meg, ezeket a jegyzeteket csak az fedezhette fel, aki találni akart valamit. Szóval jól gondolkodtunk. Már csak az összefüggést kell megtalálnunk.

– Sara, hozd ide a tegnapi papírt is – utasított Tánya, tudta, hogy jól eldugtam.

Egymás mellé tettük őket, és igyekeztünk nem túl bonyolult dogokat keresni.

– Tánya, a füzet betűi is Alaszkát formáznak, csak sokszor ismétli ugyanazt a szót, mert ugyanazok a betűk szerepelnek többször.

– Ebből arra következtethetünk, hogy amit keresünk, az Alaszkában van. Ahol az ikrek is születtek.

– Igen, de hol? – tanácstalanul bámultam tovább a lapokat.

– Azt a számok fogják elárulni nekünk – amiket Tánya erősen szuggerált.

– Megvan! – kiáltotta, a szívem majd kiugrott a helyéről. – Mutasd, hol?

– Itt! Nézd, Sara, ez a két számsor megegyezik! Ez lesz a megoldás!

Tényleg volt a zűrzavarban két teljesen egyforma, hat számból álló számsor: 213370.

– Gyerünk, keressünk rá a neten – javasoltam már a szobám felé indulva.

Türelmetlenül vártuk, hogy a gépem elinduljon. Nem vagyok nagy számítógépes, egy jó könyvet vagy egy jó zenét többre becsülök, és kutatni is jobban szeretek a könyvtárban, de most örültem, hogy anya rám erőltette. Beütöttük a számot a keresőbe, próbáltuk az „Alaszka” szóval és nélküle is. De csak annyit tudtunk meg, hogy valóban egy helyrajzi szám lesz, valószínűleg egy területet takar Alaszkában.

– Hogyan tudhatnánk meg, hogy kié ez a terület? – gondolkodott Tánya.

– Azt hiszem, van egy hivatal, ahol nyilvántartják ezeket. Nem értek hozzá, de talán a földhivatal – egyszer mintha nagyival jártam volna ott, a birtok határait akarta tudni.

– Nézd meg, hol van Montanában ilyen.

A kereső Missoulát dobta ki, oda kellene elmennünk érdeklődni.

– Én biztos nem tudok elmenni oda – szomorodott el a barátnőm.

– Ne csüggedj, ez nekem is gond. Elküldjük az ikreket.

– Hát persze, legalább hamarabb megtudjuk a választ.

Kiírtuk egy papírra az adatokat és a földhivatal címét, hogy könnyen megtalálják.

– Sara, indulnom kell, kezd sötétedni.

– Kár, hogy nem maradhatsz itt. Megkérhetnéd Olgát, hogy engedje meg.

– Jobb, ha ott vagyok és figyelek, nem szeretnék lemaradni egy jó kis hallgatózásról.

– El is felejtettem, hogy te vagy a fülünk.

– A húgaim is megtennék, de nem akarom belerángatni őket, csak ha muszáj lesz. Egyébként is első kézből hallani az igazi, hátha ők kihagynak egy fontos részletet.

– Te vagy a legjobb testvér és a legjobb barát.

– Kösz, de nélkületek semmi voltam. Örülök, hogy közétek tartozom.

– Pedig ez egy nehéz összetartozás.

– Viszont nagyon értékes – Tánya könnyes szemmel vette fel a kabátját, megölelt, és elment.

Még be sem csuktam az ajtót mögötte, máris hiányzott. Rám tört az idegtépő várakozás, a türelmetlen és tehetetlen magány érzése. Ha legalább a fiúkkal lehettem volna odalent, de már ezt sem tehettem meg. A rejtekhely leleplezését semmiképpen sem kockáztathattam. Ki kellett találnom valami elfoglaltságot, amivel múlathatom az időt. A pékség most is remek ötletnek tűnt, de még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Esetleg helyette főzhetnék vacsorát a fiúknak, farkaséhesek lesznek este.

Körülnéztem a hűtőben és a konyhában alapanyagot keresgélve. Mivel nem tudom, mikor szándékoznak vacsorázni, olyasmi kellene, amit hidegen is meg tudnak enni. Találtam sütni való húst és kenyeret is a fagyasztóban. Nagyszerű, sült lesz kenyérrel és salátával. A husit bevágtam a mikrosütőbe olvadozni, a kenyeret meg bevittem a kandalló mellé, ahol mindig égett a tűz. A saláta nem volt nagy ügy, ahhoz anya rendszeresen hozott friss zöldségeket. Csak összevágtam egy kis uborkát, paradicsomot, paprikát, póréhagymát, retket meg jégsalátát, nyakon öntöttem fokhagymás öntettel és kész. Közben Tánya megnyugtató telefonja is megérkezett, nem háborgatta senki hazafelé. A husi kiolvadt, de pácolásra nem volt idő, ezért inkább szeletekre vágva befűszereztem és mehetett is a sütőbe. Amíg sült, egyesével felhordtam a szobámba az üdítőt, a salátát, egy tányér pitét és a kenyeret. Felséges illat terjengett a házban, a hús omlósra és nagyon finomra sikerült.

Sajnos ezzel is készen voltam, a fiúkat terített íróasztal várta a szobámban. Megfürödtem, aztán megcsináltam a srácok fekhelyét. Ray nagyon jól járt, nagyi hatalmas ágya irtó kényelmes. Robinnak megint csak egy matrac jutott. Tuti nem bánja, a lényeg, hogy mellettem legyen. Kifogytam a szorgos hangyás ötleteimből, és elég késő is volt, kezdtem tényleg türelmetlen lenni. Nagyon utáltam a bizonytalanságot, mi van, ha történt velük valami, én meg nem is tudok róla. Bekapcsoltam a tévét, hátha akad egy műsor, ami leköt. De csak nyomkodtam a távirányítót, egyik csatornáról a másikra. Aztán megakadt a szemem egy gyerek fotóján. Kislány volt és gyönyörű. Vörös, göndör hajzuhatag, fehér bőr, csodálatosan szép, de szigorú arc és hozzá azok a bizonyos fekete szemek. Robin szemei. Az eltűnt gyermekek között mutatták be. Megbabonázva bámultam, még az ikrek érkezése sem tudott kizökkenteni. Persze ők is rögtön felfigyeltek rá, és őket is megnémította a látvány.

– Gondoljátok, hogy ő is? – dadogta Ray, miután eltűnt a képernyőről a káprázat.

– Szerintem igen. Sokan vannak, a füzet is tele van a képeikkel.

De nem mindegyik ennyire szép.

– Sara, találtatok mást is a füzetben? – Robin kérdése visszazökkentett minket a valóságba.

– Igen, egy alaszkai helyrajzi számot, rátok vár a feladat, hogy megtudakoljátok, mi van ott, és lehetőleg azt is, hogy kié – átadtam nekik a számot és a hivatal címét tartalmazó papírt.

– Holnap utánajárunk – szögezte le Ray.

– Az a sok finomság ránk vár? – Robin reménykedő szemekkel nézett rám.

– Ki másra? – azonnal nekiláttak, roppant elégedetten belapátolták az egészet.

– Odakint mi a helyzet? – kérdeztem valahol a hús és a pite között.

– Nem túl jó, többen is vannak, azért jöttünk ilyen soká, mert meg kellett várnunk, amíg csökken az érdeklődésük. Tánya? – mondta Ray két falat között. – Holnap reggel időben el kell indulnod a suliba, ha elmész, talán ők is eltűnnek, és mi is le tudunk lépni – folytatta.

– Oké, persze. Tánya rendben.

– Szuper, klassz volt a vacsora, én birtokba venném nagyi rezidenciáját, ha szabad. Egy perc alatt el tudnék aludni.

– Menj csak, Ray, megtalálsz mindent.

– Jó éjt.

Ray visszavonult, Robin elgondolkodva nézett maga elé. Összeszedtem a tálakat és óvatosan, lámpa nélkül levittem a konyhába. Anya nem fog örülni a rendetlenségnek, de hát mégsem állhattam neki ilyenkor elpakolni. Mire visszaértem, Robin a fürdőben volt. Fáztam, ezért betakaróztam és úgy vártam rá. Szokás szerint megdobogtatta a szívem, mikor illatosan és eszméletlenül gyönyörűen besétált.

– Lehetne, hogy egy kicsit kitakarózol és hozzám bújsz? Egész nap iszonyúan hiányoztál. Szavait tettekkel is kísérte, kitakart és magához húzott.

– Naná, hogy lehet. Egyébként is fázom, kötelességed megmelegíteni – boldogan bújtam bele közel 40 fokos ölébe. Néha direkt jól jön ez a kis túlfűtöttség.

– Annyira sajnálom azokat a gyerekeket – hát ez bántotta.

– Tudod, nem biztos, hogy rossz helyre kerültek – vigasztaltam az arcát simogatva.

– Ha túl leszek ezen, egyszer elmegyek Szibériába, és kiszabadítom őket.

– Ha addigra átváltozom, veled megyek.

– Szívből remélem, hogy nem így lesz – huncutság sugárzott a szeméből.

– Miért, akkor már nem kell féltened!

– Hát ez nem egészen igaz, de azt remélem, hogy a saját gyerekeinkkel leszel elfoglalva.

– Mi? Gyerekek? Azzal még nagyon ráérünk – olyan gyorsan ugrottam ki az öléből, mintha attól félnék, hogy rögtön neki akar fogni.

– Nem is a közeljövőre gondoltam. Ennyire elszörnyedtél?

– Nem, dehogy. Csak nekem ez még eszembe sem jutott.

– Én időnként gondolok a jövőnkre. Az esküvőnkre, a nászéjszakánkra, az otthonunkra, az együtt töltött rengeteg időre, aminek a gyerekek is részei lehetnek. Erőt ad nekem, mert semmi másra nem vágyom, csak erre az életre – szégyenlősen és esdeklően nézett rám vallomása közben.

– Így lesz, megígérem.

Visszabújtam az ölébe, hálásan mosolyogva fogadott. Forrósága megrészegített, a bőrömön éreztem szíve gyors dobogását. De nem kapott el a szenvedély vad hulláma, ez a pillanat egészen más volt. Még bensőségesebb. Nem a szenvedélyről szólt, inkább egy sokkal mélyebb kapocsról, ami összekötött bennünket. Átéltük a „pótolhatatlan” érzést. Egymás nélkül nem létezhettünk.

– Aludnunk kellene – suttogta két csók között.

– Ha még fél órát késtek, már rég aludnék.

– Azt hiszem, felébresztettelek volna. Szükségem volt a közelségedre.

– Nagyon fáradt lehetsz – a teste ezt jelezte, akkor volt ennyire meleg, ha nagyon kimerült.

– Nem tagadom. Viszlát, reggel – még kaptam egy puszit, mielőtt lefeküdt.

Kinyújtottam a kezem, hogy lekapcsoljam a lámpát, de meggondoltam magam. Robin egy perc alatt elaludt. Nem zavarta a fény. Kicsit kihasználtam a helyzetet, az álom elsöpörte a gondok árnyékát az arcáról, vonásai kisimultak, örökké feszült izmai ellazultak. Egyszer ilyen lesz majd az arca nappal is, abban a távoli, megálmodott jövőben. Meg akartam jegyezni minden apró részletet, hogy majd emlékezzek rá. Robin árnyék nélküli arcára.