RAY

Az idő repül, pillanatok alatt eltelt ez a két hónap, és egész eddigi életemben összesen nem történt velem annyi minden, mint ebben a két hónapban. Például szerelmes lettem. Robinba, aki tökéletessége ellenére hihetetlen módon, de viszontszeretett engem. Ha valaki elmesélte volna, hogy ez milyen érzés, még az is lehet, hogy ijesztőnek találom. Mert ilyenkor nincs már „én”, csak „mi” van, de leginkább „ő”. Nagyon nehéz másra gondolni, mással foglalkozni rajta kívül. Ő van a vízcsobogásban, a napsütésben, a virágok illatában, a madarak hangjában, még az esőben és sajnos a tankönyvekben is.

Kifejezett erőfeszítésembe került a tananyagra koncentrálni. Muszáj sikerülnie, nem maradhatok le egy ilyen okos pasi mellett.

De folyton kevésnek érzem az együtt töltött időt, pedig mindig együtt vagyunk, amikor csak lehet. Elrepülünk az erdők mélyére, gyönyörű tavak partjára, a hegyek tetejére, ahol teljesen elbújunk a világ elől. Nincs más, csak mi és a természet. Robin olyan helyekre visz el, ahol talán még alig járt ember.

Az összhang bámulatos közöttünk, azt mondja, nem olvassa a gondolataimat, mégis, ha eszembe jut, hogy innék valamit, már ott is van egy pohár vízzel. Én is megérzem, ha szeretne valamit, de nem ilyen pontosan. Mióta együtt vagyunk, a lelke nagyon nyugodt, a szeme színe is változott. Már nem olyan szédítően fekete, kicsit világosabb, sötétszürke. Igaz, csak jó dolgok történnek velünk, a rosszak elkerülnek. Nem is lesz semmi baj, ha ez még sokáig így marad. Valami azért van, ami néha elfelhősíti ragyogó napjainkat. Ray.

Mivel Robin minden szabadidejét velem tölti, Ray magányos lett. Hiába küldöm néha haza, kettejük közt a kapcsolat megváltozott, ha együtt vannak sem olyan már, mint régen. Ray nem panaszkodik, csak valahogy egyre szomorúbb lesz. Ha kérdezzük, azt mondja, örül, hogy a testvére jobban van, és ez a fontos. Általam Robint a barátaim is befogadták, bár szerintem egy kicsit még most is tartanak tőle. Rayt is próbáltuk bevonni, de ő hajthatatlan. Nem beszélget és nem barátkozik senkivel, egyedül van. Talán beszélnem kellene Tányával, kicsit bátorítani. Nem jó Rayt így látni, de remélem, idővel ez is megváltozik.

Robin minden reggel értem jött, együtt mentünk a suliba.

Gina ennek persze nem örült, de nem kellett magyarázkodnom. Biztattam, hogy talán ő sem jár már sokáig egyedül. Csak legyintett. Lassan halad a Scott-ügy. Nagyit az utolsó beszélgetésünk óta csak futólag láttam, hiszen alig vagyok otthon, akkor is tanulok. Egyik reggel korán felkelt, nem tudtam megszökni előle. Tudom, hogy tartozom neki, még nem mutattam be Robint. Anya is reklamált már, és Ella is, hogy alig lát bennünket. Csak köszönünk, és megyünk is. Hát igen, mondtam, hogy minden percet ki akarok használni. De igaz, ez így nem mehet tovább, másokkal is törődnünk kell. Kezdjük mindjárt nagyival, egyébként sem tudnám most kikerülni.

– Jó reggelt, mami! – üdvözöltem nagy, korai puszival egy ködös, őszi péntek reggel.

– Á, még itt lakik a kis unokám! Már azt hittem, rosszul emlékszem, vagy lemaradtam valamiről – de azért cinkosan mosolygott.

– Bocs, nagyi. Repül velem az idő! – szó szerint.

– Persze, értem én. Viszont szeretnénk mi is megismerni őt, és akkor esetleg az ajtón is közlekedhetne, nem kellene az ablakodat használnia.

Azt hiszem, pipacsvörös lettem, már megint elfelejtettem, hogy nagyi előtt nincs titok. Erre nem tudok mit mondani.

– Szóval, anyád üzeni, hogy holnap délután várjuk teára. Kifogás nincs – meg sem merném próbálni.

Egyébként is jó lesz átesni rajta. Nem mondom, hogy nem izgulok.

– Igenis, nincs kifogás, itt leszünk – elégedett bólintás a válasz.

Befejeztem a kakaómat és léptem, mert éreztem, hogy ő már kint vár. A szokásos üdvözlés, felkapott, kaptam egy puszit, elvette a táskámat, kézen fogott, és indultunk. Ja, és hozzátartozik egy kótyagos, bamba vigyor mindkettőnk arcán. Minden egyes reggel megkönnyebbülök, amikor meglátom, hogy megint megjött. Még mindig hihetetlen.

– Holnap délután el kell jönnöd hozzánk, anyáék várnak teára – közöltem gyorsan, remélve, hogy nem ijed meg.

– Szeretem a teát, szívesen jövök.

Szédületes a pasi, miért is hittem, hogy el lehet ijeszteni?

– Nem is izgulsz? Figyelmeztetlek, nagyinak jobb szeme van, mint neked. Kiszúrta, hogy az ablakot használod ajtónak.

– Lebuktunk. De, izgulok, de régóta várom. Azt hittem, már sosem mutatsz be – ezt meg végképp nem gondoltam.

– Bocs, tudod, van egy iszonyat jó pasi, aki teljesen lefoglal, képtelen vagyok holmi hétköznapi dolgokra gondolni.

– Hasonlít rám egy kicsit? – annyira tud örülni, ha ilyeneket mondok.

– Nézzük csak, igen, azt hiszem, igen. Sőt, tulajdonképpen egészen olyan, mint te.

Nem spórolok az ilyen kijelentésekkel, mert a jutalom csodás. Puha, forró, szerelmes csók. Ahogy a válla fölött elnéztem, láttam, hogy Ray ott állt a túloldalon, minket nézett. Mikor észrevett, zavartan lesütötte a szemét, és továbbment.

– Ray hogy van? – kérdeztem Robint, tudom, hogy őt is aggasztja ez az állapot.

– Nem jól. Tegnap este, miután elváltunk, hívtam, hogy csavarogjunk egyet. Vele is szoktunk így röpködni mindenfelé, meg titokban leskelődni az ablakokban. Nem jött, azt mondta, fáradt.

– Valamit ki kellene találnunk, hogy kimozdítsuk ebből. Szereti a vidámparkot? Vagy a mozit? Esetleg egy jó túra?

Tűzrakás, szalonnasütés, meg ilyenek – én igyekeztem.

– Tűz? Az nem jó, a fénye túl erős nekünk.

– Tényleg? Azt hittem, csak a nap bánt titeket – csodálkoztam rá.

– Nem, a tűz is. Persze egy kis lángocska nem, de a nagyobb tűz igen. Azt gondolom, bármit is kínálunk fel neki, egyiket sem akarja majd, amilyennek mostanában a hangulatát érzékelem. A búskomor nagyon enyhe kifejezés.

– Jó, akkor legalább vegyük rá, hogy jöjjön el az iskolanapra. Nekem sincs sok kedvem, de hát megígértük Ginának, hogy ott leszünk az előadáson. És valahogy felhívhatnánk a figyelmét Tányára. Hátha örülne valakinek, aki hozzá tartozik.

– Végül is megpróbálhatjuk – Robin nem hitte igazán, de azért egyetértett velem.

A suli előtt mindenki a jövő heti nagy napról beszélt, meg az új tanár érkezéséről, aki az utána következő héten tanít először, de már a bulin is ott lesz. Állítólag a színdarab fergetegesre sikerült, és Gina nagyot alakít benne, miatta szívesen megnézem.

– Helló mindenki! – köszöntünk rájuk lelkesen, megkedveltük őket és remélem ez kölcsönös.

– Szevasztok, már megint andalogva jöttetek? Mindig lemaradtok a legfontosabb stratégiai megbeszélésekről – évődött Tom.

Mert ugye örökös szekatúrának vagyunk kitéve. – Miről volt szó? – kérdezte Robin.

– Vállaltuk a tornaterem berendezését. Velünk vagytok?

– Naná! – válaszoltuk egyszerre, amitől mindenki a fejét fogta, mi meg csak vigyorogtunk tehetetlenül. Ez van. A csengő megmentett bennünket. Ray nincs sehol, biztos bent gubbaszt a teremben. Így is volt, ott ült hátul, az utolsó padban, bámult kifelé az ablakon olyan arccal, hogy lehetőleg senki ne próbáljon mellé ülni. Nem is próbáltak. Megkeseredett a szívem, ha ránéztem. Hirtelen támadt egy ötletem. Őt is áthívom holnap teára. Nagyi tuti örülne, hogy mindegyiküket láthatja, Robin sem bánná.

Szünetben megbeszélem vele, és délután együtt meghívjuk. Majd azt mondom neki, hogy nagyi őt is látni szeretné. Érteni fogja, biztos elfogadja.

Türelmetlenül vártam az óra végét. Robin nagyon jó ötletnek tartotta, suli után náluk megvárjuk Rayt, legalább Ellával is találkozunk. A délelőtt további részében csak szünetekben láttam őt, akkor is csak messziről, mert a fiúk lefoglalták, hatalmas elánnal szervezték a feladatokat. De egyáltalán nem bántam, jó volt látni, hogy jól érezte magát köztük. Ahogy kicsengettek az utolsó óráról, Ray szokás szerint szupergyorsan eltűnt. Pechjére tudtuk, hova szalad.

Mi azért nem szabadultunk ilyen könnyen.

Sara, ma nem kell jönnöd este, nincs munka – szólt utánam Gina.

– Hogyhogy? - értetlenkedtem, ugyanis ezt természetesen sosem mellőztem.

– Anya szabadságon van, megcsinálta helyettünk a vasalást. Mondtam neki, hogy inkább pihenjen, de nem engedte. Legyek én szabad, neki az a pihenés – mindent megtesznek egymásért.

Egyébként valahogy kiderült, hogy Gináéknál milyen gondok vannak, azóta nemcsak én, hanem a többiek is segítenek. A lányok néha beszállnak a vasalásba, a fiúk meg bármilyen férfimunkát megcsinálnak. Múltkor egy hétig szervizben volt az autójuk, addig Scott vitte el reggelente a sütiket a saját kocsijukkal. Apropó, Scott. Kellene neki egy kezdőrúgás. Most is felkapta a fejét arra, hogy Gina ma este szabad lesz, rá kéne venni a cselekvésre.

– Tök jó, hogy szabad vagy, de ezt ki is kellene használni. Mit szólnátok este egy jó kis pizzához? – javasoltam, legalább a lehetőséget teremtsük meg.

– Benne vagyunk! – nem kellett kétszer mondani.

– Mi is jöhetünk? – nem tévedtem, Scottnak az egyik füle tuti minket hallgatott. – Nélkületek nem is lenne az igazi! – kiáltottam vissza.

Scott ajánlott is egy jó helyet, megegyeztünk az este hétben, és szétoszlottunk.

– Elkísérhetem, kedves? – duruzsolt a fülembe a világ legbársonyosabb hangja. Közben két kar fonódott a derekamra, egy meleg sóhaj érintette a nyakamat.

– Csak ha a világ végéig megyünk – sóhajtottam.

– Rendben, csak egy kicsit megállunk a házunknál – megállunk? Indultunk, és ott voltunk, ennyi.

Ray egyedül volt, a konyhában üldögélt egy csészét szorongatva.

– Hát ti? Mit kerestek itt? Ilyenkor rég túl vagytok árkon-bokron – morogta a csészébe, ránk se nézett.

– Hozzád jöttünk, Sara szeretne mondani valamit – Robin is leült, engem is hellyel kínált.

– Holnap délután gyertek át hozzánk, anya és nagyi vár titeket. Ők is imádnak teázni – intettem a csészére.

– Utálom a teát, csak vizet iszom. Minek menjek én oda, nem rám kíváncsiak – a csészét felénk lökte, láthatjuk, víz van benne.

– Ez nem igaz, Ray. Szoktunk együtt teázni és nem a tea a lényeg – kérte Robin amolyan csendes szeretettel.

– Az akkor volt, mikor még bármit is szoktunk együtt csinálni! Nem csak te változhatsz, én sem vagyok ugyanolyan! – indulatos, de még mennyire.

– Ray, kérlek. Nem kellene, hogy így legyen. Ha hívlak, sem jössz – nyugtatta Robin.

– Semmi értelme sem lenne. Nem éreznénk már ugyanúgy magunkat – eltűnt az indulat, visszatért a bánat.

– Nekünk te nagyon fontos vagy, mindenkinek könnyebb lenne, ha elfogadnád a helyzetet. Első lépése lehetne, hogy eljössz hozzánk, nagyon örülnék – közben megsimogattam a karját.

Durván ellökte a kezem, és felugrott.

– Pont oda? Az egésznek ti vagytok az oka! Amíg ide nem jöttetek, minden rendben ment! – kiabálta az arcomba.

– Ha nem jövünk, Robin hamarosan nagy bajban lenne! – védekeznem kellett.

– Vagy igen, vagy nem! Miért higgyek nektek? Akár az ellenkezője is igaz lehet!

Ray! – toppant be Ella. – Kérlek, fiam – de Ray már nem is volt ott. – Ne haragudjatok rá, nem könnyű neki mostanában – kérte halkan, és nagyot sóhajtva leült Ray helyére.

– Csak áthívtam hozzánk holnap délutánra – komolyan rosszul éreztem magam.

– Tényleg? Ez kedves tőletek. Ígérem, beszélek a fejével. Úgy érzem, mintha a fiúk helyet cseréltek volna, az egyikük végre megnyugodott, a másik kiborult – nagyon elkeseredett volt.

Nem csoda. Azt gondolta, Robin boldogságával beköszönt a nyugalom, nem így lett. Erre nem számítottunk. Sokáig beszélgettünk még Ellával, de nem lettünk okosabbak. Ella szerint bíznunk kell az idő jótékony hatásában, és kérte, hogy ne adjuk fel a próbálkozást. Mindent elkövet ő is, hogy holnapra előássa Ray jobbik formáját. Ebben bízva köszöntünk el tőle.

Ez a közjáték rátelepedett a hangulatunkra, csendesen sétáltunk a pizzázóig.

– Meglátod, lassan megoldódik majd – vigasztalt Robin. – Próbáld jól érezni magad – csak egy bólintásra telik, máris ránk ugrott a csipet-csapat.

– Nocsak, kivételesen nem késtetek – némi iróniát hallottam Anne hangjában.

Mindenki egyszerre érkezett, legnagyobb meglepetésemre Scott és Gina együtt. Láttukra egyszerre kiáltottunk egy „Vaó!”-t. Scott értetlenül nézett ránk.

– Haver, ne már! Épp ideje volt! – és kapott egy pár öklöst a gyomrára Tomtól, képletesen. Hurrá, most már nem egyedül mi leszünk a céltábla. Scott kicsit szégyenlős, de Gina mosolya mindent elárult, amit egy öleléssel a tudtunkra is adtak. A taktika bevált, jelezte felém a barátnőm egy kacsintással.

– Na, mára elég az érzelgősségből, talán ehetnénk végre – azt hiszem, Anne számára savanyú a szőlő. Ami az új párocskát egyáltalán nem érdekelte. Hiába a jó társaság és a finom pizza, Ray rosszkedve ránk ragadt. Pedig nagyszerű a hangulat, ez a sztorik estéje. Mindenkinek mesélnie kell egy sztorit valamelyik tanárról. Én kivétel vagyok, még nem volt elég időm a sztorigyűjtésre. Még Robin is mesélt egyet.

– Akkor történt, mikor kezdtük a középiskolát – kezdte kicsit zavartan, nincs hozzászokva a figyelemhez. – Emlékeztek, Sara előtt nem voltam túlzottan víg kedélyű, és volt az a fiatal, csinos tanárnő, azóta már elment, a nevét hirtelen nem is tudom.

– Miss Adams! – vágott közbe Tom, naná, hogy emlékszik!

– Igen, ő. Szóval, mindig cikizett, mogorva fiúnak hívott, meg ilyenek. Gondoltam, valahogy el kéne venni a kedvét a piszkálódástól. Egy nap észrevettem, hogy hátul lyukas a harisnyája. Szünetben utánamentem, és megszólítottam: „Tanárnő! Egy pillanatra!” Megfordult, és rám nézett. Elbátortalanodtam, dadogni kezdtem. „A… szóval… a… a harisnyája.” Egész közeljött, és azt kérdezte: „Tetszik?” Félreérthetetlen gesztusokkal kísérve. Annyira meglepődtem, hogy csak két szót tudtam kinyögni: „Nem. Lyukas.” Fülig vörös lett, soha többé nem cikizett – mikor befejezte, szégyenlősen mosolyogva várta a reakciót, ami meg is érkezett harsány hahota formájában.

Minden rosszkedvűnk ellenére azért tudtunk nevetni, az ilyen történeteknek nehéz ellenállni. Volt is lelkiismeretfurdalásom. Talán két óra telhetett el, mikor láttam, hogy Robin arca elborult, és rögtön megéreztem benne a feszültséget. Le kell lépnünk.

– Srácok, szuper este volt, mennünk kell, ma még nem voltam otthon – felszólalásomat hangos tiltakozás kísérte, Gina viszont a segítségemre sietett.

– Én is fáradt vagyok már, de jöhetnénk többször is – szeretne még Scottal is lenni egy kicsit, amit totál megértek.

Végül is szétoszlott a banda, egyébként is hamarosan kitessékelnének minket, mindjárt záróra. Robin nem szólt, hazaszáguldott velem, még mindig nyugtalanul. – Tudhatom, hogy mi a gond?

– Csak Ray. Lesett bennünket az utcáról. Elszáguldott valahova, meg kell keresnem – nagyon aggódott. – Holnap délután jövök, vagy talán jövünk.

– Tudasd velem, ha megtaláltad. Várlak mindkettőtöket – csak egy apró csók, és már nem is láttam.

Tiszta szívből kívánom, hogy gyorsan megtalálja. A házból asztalcsapkodást hallottam, és anya méltatlankodását. Megint kártyáztak, és mint mindig, nagyi nyert, anya kiakadt. Évente csak kétszer játszanak, mert a vereség után Marynek ennyi idő kell a feldolgozáshoz.

– Sziasztok! – épp végeztek, ugyanis a kártyalapok a levegőben röpködtek, amikor beléptem a nappaliba.

– Kislányom! Keresnünk kell egy profi kártyást, amíg nem tanít meg mindenre, nem vagyok hajlandó a nagyanyáddal kártyázni – fogadott az én eltiport, drága anyám.

– Miért nem kéred meg nagyit, hogy tanítson?

– Már megtettem. Nem akar beavatni, élvezi, hogy mindig nyer – dörmögte mérgesen duzzogva, és nagyi láthatóan tényleg élvezte, a kuncogásából ítélve.

Igaz is! Lesz szerencsénk holnap a barátodhoz? Ugye nem találtatok ki valami más programot, vagy kifogást?

– Nem is akartunk, szívesen jön. Ha nem gond, elhívtam a testvérét is, bár az nem biztos, hogy el is fogadja – ami azt illeti, ennek az esélye egyre kevesebb.

Nagyi viszont hevesen bólogatott, tetszett neki az ötlet, ahogy gondoltam.

– Helyes, mi pedig szívesen látjuk őket. Megyek is, és kialszom magam erre a nagy napra. Végül is most először találkozom a lányom fiújával. Remélem, nem lesz túl sok! – nézett vissza rám a lépcsőről.

– Anya! Kicsit korai ez a megjegyzés! – egy bocsánatkérő tekintetet kaptam, és egy távoli jóéjt puszit.

– Mi újság, kislány? – úgy látszik, most rajtam a sor, hogy letörjem mami jókedvét.

– Hát, újság az van – egyből elkomolyodik. – Robinnal minden rendben, de Ray megváltozott.

Elmeséltem a mai napot, izgatottan figyelt, a szemén láttam, hogy nem tetszett neki a dolog.

– Robin megtalálja, ne aggódj. Ha holnap nem jön el, akkor is találkoznom kell vele. De várjuk meg a holnapot. Most menjünk lefeküdni.

Ma nem szedek ki belőle többet, talán a találkozástól vár sokat. Utána úgyis elmondja a véleményét.

Már felfelé menet megéreztem Robin üzenetét, nem szavakat, csak egy érzést, amiből tudtam, hogy megkönnyebbült. Megtalálta. Nekem is nagy kő esett le a szívemről. Ma már nem fog eljönni hozzám, Rayjel maradt, és ez így is van jól. Én is sokat várok a holnapi naptól. Kellemesen fáradtan, de sok-sok reménnyel bújtam ágyba. Mielőtt elaludtam, még egy kicsit rá gondoltam. Minden este így aludtam el. Szó szerint vele feküdtem és vele ébredtem. Ő volt mindig az utolsó és az első gondolatom is.

Kopogott az eső az ablakon, a szél hangosan süvített. Olyan hangosan, hogy elég korán felébredtem miatta. Nem bántam, legalább lesz időm utolérni magam a tanulásban. Pár percig még jó nagyokat nyújtózkodtam, aztán elő is kaptam a tanulnivalót, amíg tart a lelkesedés. Szeretek az ágyban lustálkodva tanulni, attól lesz igazán hétvégehangulatom. A vihar miatt olyan sötét volt, mintha nem is reggel lenne, lámpát kellett kapcsolnom.

Algebra. Ki nem állhatom. Ha átváltoznék, nekem is könnyen menne a tanulás. Csak lehet, hogy túl nagy árat fizetnék érte. Inkább szenvedek még egy kicsit vele. Rá kell kapcsolnom matekból és biológiából, mert az új tanárunknál be kell vágódni, vagyis érdemes jól kezdeni. A biosszal nincs is gond, azt szeretem. De a matek, nagyon távol áll tőlem.

Lassan azért átrágtam magam rajta, mire végeztem, egész jól kitisztult a dolog. A többivel már gyorsabban boldogultam.

– Jó reggelt az ifjú hölgynek! – rontott be anya kopogás nélkül.

– Már a kakaódért is lusta vagy lejönni? – kezében egy hatalmas bögre finom illatú, meleg kakaó.

– Elfelejtettem, belemerültem a tanulásba, de köszi – eddig nem volt hiányérzetem, de az illat meghozta az étvágyamat.

– Helytelen és helyes – nekem ehhez még korán van, a Mary-logikához. – Mármint helytelen elfelejteni, és helyes tanulni – aha, minden világos. – Sara, arra gondoltam, sütök valami finom sütit délutánra. Mit szólsz hozzá? – azt, hogy ez ciki lesz.

– Nem kell fáradnod vele, elég a tea és kész.

Nem fáradság, és mégiscsak kellene valami az asztalra. Megyek és nekilátok – hát jó, legfeljebb majd előre szólok nekik, hogy óvatosan a sütivel.

Nagyon szurkolok, hogy Ella és Robin sikerrel járjanak, és Ray is itt legyen. Befejeztem a tanulást, összekaptam magam és a szobámat is egy kicsit, aztán megnéztem, mit csinál anya. A vihar nem csillapodott, az eső ömlött, a fákat félelmetes erővel csavargatta a szél. De a házban igazi melegség volt, a nappaliban ropogott a tűz, és isteni illat terjengett a levegőben, édes, fahéjas, mézes illat. Bárcsak az íze is ilyen jó lenne! Anya már békésen pihengetett a kanapén a tűz mellett, halk zene szólt a lejátszóból. Nem zavartam, inkább megnéztem nagyit. Csak halkan kopogtam, mert előfordult, hogy délelőtt elbólintott, ha éjjel rosszul aludt.

– Gyere csak! – engedély megadva. Az ablaknál ült, a vihart nézte.

– Nézd, nem félelmetes? Az elemi erő. Semmit sem tehetsz ellene – most csak a viharról beszélt?

– Dehogynem tehetünk, most is teszünk, bent a házban nem vagyunk kiszolgáltatva a viharnak – mert mi vagyunk az okosabbak. – Hogy meddig áll a házad, az csak a vihar erején múlik. Bármikor elsöpörhet a házzal együtt. Úgy érzem, Mary sütött valamit. Reméljük, evésre szánta, nem dobálózásra – szegény anya, úgy igyekszik.

– Az illata nagyon jó – keltem a védelmére.

– Akkor gyere, nézzük meg, az ebédet is megehetnénk, utána pihennék egy keveset, rosszul aludtam az éjjel. Azt látom, nincs jó formában a nagyi, remélem, a pihenés használni fog. A süti, bármilyen hihetetlen, de finom.

Egyszerű mézeskalács, teához isteni lesz. Míg nagyi lepihent, kártyáztam egyet anyával. Velem szívesen játszott, mert kiegyenlített a küzdelem, én sem vagyok túl jó kártyás. Most direkt jól jött, jobban ment az idő, és a gondolataimat is lekötötte.

– Bőrig áznak azok a srácok ilyen időben, remélem, kocsival jönnek – aggodalmaskodott anya. Hogy magyarázzam meg neki, hogy nem lesznek kint annyi ideig, amíg el tudnának ázni.

– Ella biztosan elhozza őket – ez megnyugtatta. – Megyek, és készítem a teát.

Már annyi az idő? Akkor kezdhetek hivatalosan is izgulni. Elhúztam a kandalló tűztere előtt a vasajtót, eltakarja a lángokat, így nem bántja majd a szemüket. Aztán odahúztam nagyi karosszékét az ablakhoz, néztem a sötét felhőket és az esőt. Csak várakoztam. Anya közben hangosan csörömpölve megterített a porcelánnal, beszélt is folyamatosan a jótékonysági gyűjtésről. Hogy már milyen sok pénz összegyűlt, amiből karácsonyra ajándékokat vesznek nehéz sorsú családoknak. Megemlítette az orosz családot is. Olga, vagy valami hasonló. Olyasmit mondott anya, hogy nem akart adományozni, mert ő sem kapott soha semmit. Nem igazán figyeltem rá, hanem inkább az érzéseimre, hogy azonnal tudjam, ha elindultak, és mire felfogom majd, itt is lesznek. Ray. Hová fajulhat ez a dolog, ha nem tudunk segíteni? Nem akarom, hogy ez bárkinek is fájdalmat okozzon. Nincs időm elgondolkodni, mert jönnek, vagyis legalábbis Robin biztosan jön, illetve már itt is van. Elindultam az ajtó felé még mielőtt megszólalt a csengő.

– Sara! Kinyitod? Mindjárt megyek! – kiáltotta anya a szobájából.

– Igen, nyitom! – hát itt vannak, mindketten.

Örömömben először Ray nyakába ugrottam, utána Robinéba.

Sara! Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésemért, igazságtalan voltam – úgy láttam, Rayt tényleg bántotta a dolog.

– Felejtős, szuper, hogy itt vagy. Gyertek be – sokkal nyugodtabbnak és kevésbé bánatosnak látszott. Zavartan álldogáltak, kezükben három hatalmas virágcsokorral, egyet meg is kaptam egy finom puszi kíséretében. Családom többi tagja is megérkezett végre.

– Anya, nagyi, bemutatom Rayt és Robint – kedvesen fogadták őket, anya mindjárt össze is tegeződött velük.

– Sara! Mutasd meg a házat, aztán gyertek a nappaliba, addigra kész lesz a tea.

Körbementünk, minden érdekelte őket. Honnan vannak a régi bútorok, mennyire régiek, hány vendégszoba van, kiket ábrázolnak a festmények, és így tovább. Alig győztem válaszolni, aztán szerencsére visszakanyarodtunk a nappaliba. Innen nagyi átvette az irányítást. A falon minden képről kiselőadást tartott, örült az új közönségnek.

– Nagyi, pihenj egy kicsit, gyertek teázni – mentette meg őket anya.

Ray nem tiltakozott a tea ellen, engedelmesen elvette a csészét. Ahogy minden édesanya ilyen helyzetben – rendkívül ciki módon anya rólam sztorizott. Miket mondtam pici koromban, hogyan estem-keltem, stb. Én mentem össze, de a srácok nagyon élvezték. Ray azért nem volt annyira lelkes, mint Robin. Nevetett ő is, de sokkal visszafogottabban. Anya nagyon belendült.

– Az volt a legaranyosabb, mikor egyszer céklapürét kapott babakorában ebédre. Csak tömtük, tömtük a szájába, nem vettük észre, hogy nem nyeli le. Egyszer csak köpött egy hatalmasat, és a saját arca meg az apukájáé is tiszta lila lett!

Néma csend. Anyám elvörösödött, aztán elsápadt. Azt mondta, apa etetett. Már megbánta, elszólta magát.

– Azt én is kiköptem volna – szólalt meg Robin.

Megint nagyi oldotta meg a kínos helyzetet, kártyapartit javasolt. Egyöntetűen megszavaztuk az ötletet, anya bizakodott, hogy ezúttal nem nagyi fog nyerni. A kis közjátéktól eltekintve – ami csak engem ütött szíven jól telt a délután. A fiúk méltó ellenfelei nagyinak, mi nem nagyon rúgtunk labdába, de anya boldog volt, mert mami rendre alulmaradt. Közben beesteledett, a vihar nem csitult.

Ray egyre gyakrabban nézett Robinra, látszott, hogy már menni szeretne.

– Köszönjük a meghívást, nagyszerűen éreztük magunkat

– állt fel Robin.

– Legközelebb nyerni fogok! – nagyi nem adja fel könnyen.

– Komolyan, bármikor szívesen látunk titeket – anya kikísért bennünket, mindegyik fiú kapott két puszit és egy kis sütit, mivel nagyon ízlett nekik.

– Mary, nem tudod, hova tettem a szemüvegem? – hallottuk nagyit a nappaliból, anya a segítségére sietett.

– Ray, nem bántad meg, hogy eljöttél? – az arcára volt írva, hogy mennyire menni akart, szinte menekült.

– Nem, persze, kitűnő volt, köszi – ennyi, már kint is volt.

– Később visszajövök – hallottam, amit el is várok, akartam mondani, csak nincs kinek.

Egyedül álltam az ajtóban. Akkor addig megyek pakolni.

– Sara, büszke vagyok rád. Ezek a srácok igazán helyesek. Nem is tudom, hogy tudtál választani köztük. Nehéz lehetett – anyám néha úgy tesz, mintha nem fogná fel a dolgokat.

– Anya! Nem gondolkodtam ilyesmin, nekem csak

Robin tetszett! – olyan képtelenségeket tud mondani.

– Jól van, oké. Összepakolom a konyhát.

Van mit. Sütés után mindent otthagyott. Nem tudom, megszólítsam-e nagyit, elcsendesedve ült a hintaszékben, talán időre van szüksége, hogy átgondolja a tapasztalatait. Sarkon fordultam, de megállított.

– Maradj, ülj ide te is – mellé húztam egy széket. – Ray nagyon igyekszik, de ami őt emészti, annak nem lehet parancsolni. Te sem tudtál, tőle sem várhatod el – nem értettem.

– Tessék? Miről beszélsz? Nem tudom, mire gondolsz.

Vagy talán igen, a lelkem mélyéről valami tolakszik kifelé, visszatolnám, de ezúttal nem megy.

– Igen, szerelmes beléd. Ő is, ugyanúgy, mint Robin.

Tudtam, mindig is, csak nem akartam észrevenni, nem akartam, hogy így legyen. A félelem szétterült bennem.

– Nem tudunk ezen segíteni, örökké marcangolni fogja. Elhagyta a testvére, és a szeretett lányt is magával vitte.

Minél boldogabbak lesztek, ő annál jobban fog szenvedni. Ezen a távolság sem változtatna. Ők ketten csak testben két külön ember, a lelkük nagyon összefonódott. Nincs az a távolság, ahonnan ne éreznék egymást. Ráadásul bennük a hosszú szenvedés nagy pusztítást tud okozni. Még az is lehet, hogy egyszer nem bírja tovább, és ellenetek fordul. Vagy belehal. Az ereje már most is gyengébb.

Ilyen érzés lehet, mikor egy ártatlan embernek felolvassák a halálos ítéletét. A szívem összezúzva, nem maradt semmi, csak az üszkös, fekete romok. Nem lehet összerakni. Legalább hadd sirassam el, hadd sírjak, amíg a romok hamuvá nem válnak, és szét nem fújja a szél. Nincs többé szívem. A felét rég odaadtam, az talán még megvan, mert a másik fele porrá lett. Mit tettem?

– Csak van valami. Bármit megteszek. Ha elhagynám Robint? – nagyinak könyörögtem, tőle vártam a csodát, de nem jött.

– Ha elhagyod, azzal beletaszítod a sötétségbe. Ray ettől nem lesz jobban, sőt. Csak egyiküknek segíthetsz, és a választás már megtörtént. Annyit tehettek, hogy előtte visszafogjátok magatokat, legalább nyilvánvalóan ne kínozzátok – kínozni? Istenem! Szörnyetegek lettünk. Hol rontottam el?

– Nem rontottad el – nagyi szavak nélkül is válaszolt, persze, hiszen belül ordítok. – Az ikreknél ez előfordul, normális estben is. Csak az ember képes ezen úrrá lenni, másik lányt keresni, aki egyébként nagyon hasonló lesz. Ők nem. Az ő ezer fokon égő lángolásukon nem lehet úrrá lenni – ezer fok, igen, azt érzem. Másik lány? Tánya!

Csengettek, nem bírtam felállni. Anya beengedte Robint.

– Bújj be, én épp indulok, még a nappaliban vannak – és ugyanazon ajtónyitással, hangos köszönés után el is ment, gondolom, már vártak rá valahol.

Robin nyomban rájött, hogy baj van. Ehhez kivételesen nem kellett különösebb tehetség, a könnyeim még javában záporoztak. Szótlanul mellém ült és átkarolt.

– Ray hogy érezte magát? – érdeklődött nagyi.

– Én is szeretném tudni, egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Bezárkózott a szobájába. Csak azt érzem, hogy valamitől nagyon szenved, nem tudom, mit tehetnék. Sara miért sír? – nem akartam, hogy miattam is aggódjon, de nem bírtam megnyugodni, mert nagyi neki is elmondta mindazt, amit nekem.

Robin összetört. Olyan erővel szorította a széket, hogy megroppant a fa. A vihar odakint még mindig tombolt, és most már Robinban is. Láttam, ahogy az eddig szépen felépített kártyavár összedőlt. Kártyavár volt, tudom. Érzelmekre nem lehet erős várat építeni. A szerelmem segít, de árt is, ezért kevés ahhoz, hogy megmentse. Nagyi bólogatott, tudja, hogy megértettem, neki nem hittem volna, magamnak kellett rájönnöm. Éreztem, ahogy visszaköltözött Robinba a sötétség és a robbanni kész feszültség. Átkaroltam, de nem számított. Könyörögve nézett nagyira, ő is remélt.

– Nincs jó megoldás, fiam. Rayt nem tudjuk megmenteni. Ha boldognak lát titeket, azért, de ha boldogtalannak lát, akkor azért. Ugyanis magát okolná, ami végzetes lehet. Mindhármatok érdekében, meg kell tanulnotok ezzel a teherrel élni, és mindenből a lehető legjobbat kihozni. A testvéredet nem tudod leválasztani magadról, mindig veletek lesz. Nektek pedig nagyon kell figyelnetek rá, és kerülnötök kell mindent, ami tovább mélyítheti a szakadékot. Remélem, most nem találnak rátok, mert egy újabb probléma nagy bajt okozhat.

Már nincs mit mondani, nagyi magunkra hagyott minket. Valahogy felmentünk a szobámba, nem repültünk, lépcsőztünk. Eldőltünk az ágyon, átöleltük egymást és így is maradtunk, nagyon sokáig. Próbáltam Robinra koncentrálni, szeretnék enyhíteni valamit azon a romboláson, ami végbement benne. Menteném, ami menthető. Nehéz, mert először magamat kellene előásnom abból a feneketlen kútból, ahol most vagyok. Mint amikor csúszós falon akarsz felmászni, és mindig visszaesel. Körülöttem sötétség, belül üresség. Nem, nem üresség. Csak a fájdalom. Kiszorított belőlem minden mást. Két ember szenved most miattam. Velük tartok, nem is tudnék mást tenni. Próbáltam gondolkodni, felfogni ezt az őrületet, ami körülvesz. Ami most fáj, de mégis mindennél fontosabb nekem. Tulajdonképpen, csak most élek igazán. Eddig az érzelmeim csak, mint egy béna végtag, csüngtek rajtam élettelenül. Jártam iskolába, megírtam a leckét, kényszeredetten vigyorogtam kortársaim idétlenkedésén és anya egymást követő partijain. De csak akkor éreztem jól magam, ha békén hagytak. Nem egészen így terveztem az érzelmeim felébresztését Csipkerózsika-álmukból, de legalább érzek. Ezzel együtt egy másik erő is feltámadt bennem. Már nem gondolom magam vékonyka, gyenge lánynak. Tudok bízni magamban, erős vagyok, és egyre erősebb leszek. Amiben most élek, az egy másik világ. Kitárta az ajtaját előttem, nem haboztam, és nem féltem belépni.

Robin nem mozdult, a lélegzését is alig hallottam. Igazából nincs is velem, nem tudom, hol járhat.

A szorítása nem lazult, kapaszkodott belém. Nemrég én kapaszkodtam az ő karjába. Talán akkor kellett volna elküldenie, még idejében. Egy emlék bukkant elő valahonnan a fejemből: „…azt nem élném túl, ha valami bajod esne, az mindennél rosszabb lenne…” Az első pillanattól kezdve! A labdát is elütötte előlem, szét is akart választani minket! Megpróbálta Robint lebeszélni rólam! Értem már! Kezdetek óta szeret. Nem vettem észre, mert csak Robint láttam. De ha észre is veszem, nem tudtam volna mit tenni. Mi lesz most szegény Tányával? Persze akaratlanul, de még vele is én szúrtam ki. Fogalmam sincs, hogyan tovább. Nincs más, csak a remény és a hit. Abban, hogy jó vége lesz. Halkan beszélni kezdtem Robinhoz, neki is elmondtam, amire rájöttem, és azt is, hogy bíznunk kell magunkban. El kell hinnünk, hogy minden rendben lesz. Még jobban szorított.

A vihar hangosan süvített. Odakint és idebent. Csak hallgattam a süvítést, én is szeretnék sikítani. Nem lehet. Az igazi feladat még csak most következik, az én kezemben van az ikrek jövője. Két szupererős srác egy kiscsaj kezében. Így alakult. Nem fogom elengedni őket. Lassan hajnalodott, néha kicsit aludtunk is. Már nem szorított annyira, mintha jobban lenne. A keze is megmozdult, tétován megsimogatott.

– Köszönöm – súgta.

Nem válaszoltam, csak viszonoztam a simogatást. Hálásan fogadta, közelebb húzott magához. A szeme. Feneketlen, örvénylő, fekete tenger. Láttára könnyek árasztották el az arcomat. Mindet lecsókolta, egyenként. Aztán minden fájdalmunkat egy szenvedélyes, őrült, tomboló csókba fojtottuk bele. A vágy elborította minden érzékünket, csak ketten voltunk, a szenvedély mindent feledtetett, jó lenne egészen belemerülni. Egyszerre eszméltünk. Nem tehetjük. Most nem. Így nem. Még nem felejthetünk.

– Időre van szükségem, kérlek, adj pár napot – kérte fojtott, elcsukló hangon, amit nem lesz egyszerű megadnom neki, de nem tehetek mást.

– Én itt leszek, várlak – bocsánatkérő, könnyízű, lágy csók, és magamra maradtam.

Összegömbölyödtem, elengedtem magam. Hadd folyjon, hátha a könnyeim kimossák a lelkemet, kiáztatják a fájdalmat. Olyan jól alakult, miért kell így lennie. Kint véget ért az éjszaka, de a vihar nem. Nagyi halkan bejött és betakart. Csendesen álomba sírtam magam. Dél körül járhatott, mikor arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó.

– Kicsikém, hoztam neked egy csésze levest, gyere, jól fog esni, hidd el – drága nagyi, ő meg engem nem fog magamra hagyni, ez erőt adott a felkeléshez.

– Köszönöm – tényleg jólesett, átmelegített a forró leves, enni úgysem tudtam volna.

Aztán nagyi ott maradt, mellém bújt, és halkan duruzsolva mesélt. Nem fogtam fel a történetet, de a hangja és a közelsége nagyon megnyugtató volt. Kicsit könnyebb lett a lelkem. Az idő számomra megszűnt, azt sem tudom, hogyan lett este. Siratta a lelkem azt a röpke boldogságot, ami megadatott. Na, nem. Ilyen könnyen nem adom fel. Ha nem is lesz már ugyanolyan, attól még jó lehet. Már csak Robin miatt is.

– Sara, nincs veszve minden. Szeretitek egymást, ez jó.

Erre kell támaszkodni – térjek végre magamhoz, sugallta nagyi.

– Igazad van, megyek, tusolok egy jót, és mindjárt jobban leszek – mosolyogtam nagyira.

Reggel összeszorult gyomorral vártam, hogy jön-e értem. Kicsit ugyan tartottam a találkozástól, azért, mert féltem, hogy milyennek látom majd. Mégis nagyon örülnék, ha láthatnám. Zavarosabban, de megérkezett a sugallat, megjött. Remegő lábakkal szaladtam hozzá, átölelt, megcsókolt ugyanolyan szerelemmel. Melengető, szívderítő érzés, hogy az érzelmei irántam nem változtak. A feketeség a szemében, ha lehet, még mélyebb lett.

– Tegnap tudtam beszélni Rayjel. Igaz, szeret téged. Amiért nem haragudhatok rá, hiszen te vagy a legédesebb lány a világon – a szeme sarkából rám pillantott, és megszorította a kezem. – Az fáj nagyon, hogy az én boldogságom árán lett ő boldogtalan. Azt kérte, ne legyünk vele szánakozóak, és hogy ez ne befolyásolja a kapcsolatunkat. Hát, annak már lőttek – mondta bánatosan.

– Nem akarlak elveszíteni, együtt megoldjuk. Sikerülnie kell. Legyél egy kicsit többet vele, csak ez segíthet – bár közben hiányozni fog, nagyon, mindig. – Akkor Tányával is hiába próbálkozunk. Legalábbis most – bólintással jelezte, hogy egyetért.

Szótlanul ballagtunk tovább. A következő napok fásultan teltek. Minden reggel értem jött, és délután hazakísért. Aztán hazament, néha később visszajött, de nem minden nap. A suliban többet voltunk Rayjel, előtte ültünk, szünetben is mellette ácsorogtunk. A barátaink értetlenül pusmogtak, de békén hagytak bennünket. Gina azért szólt nekem, hogy bármikor átmehetek, ha szeretnék. Mennék én, de mit mondjak. Ray miatt nem akarom, hogy bármit is megsejtsenek. Semmi szükség újabb szánakozó pillantásokra. Szerencsére lefoglalta őket a várakozás izgalma, már csak pár nap van hátra a nagy buliig. Nem volt idejük rajtunk rágódni.

Amikor Robinnal voltam, az majdnem olyan volt, mint korábban. Nem csavarogtunk már annyit, az idő is hűvösebb lett, inkább otthon, a szobámban töltöttük az időt. Sokat beszélgettünk, kerülve az érzékeny területeket. Annyit mondott, hogy Raynek kicsit könnyebb, legalább nem kell titkolóznia. És jólesik neki a törődés. Beszéltek Tányáról is.

– Kérdeztem tőle, hogy miért nem keres valakit, akivel jóban lehetne – mesélte Robin egyik délután, miközben hazafelé sétáltunk. – Van az a lány, Tánya. Ő is épp olyan magányos, mint te – mondtam neki. Először csak hallgatott, aztán azt mondta, nem hiszi, hogy érdekelné a lányt.

De Robin szerint beletettük a bogarat a fülébe. Örülök, majdcsak alakul valahogy. Aminek még jobban örülök, hogy az ölelésének ereje, a csókja hevessége és íze nem változott. Ugyanúgy szeret, ahogy én is őt. Az ezer fok ezer fok maradt.

A diákok nagy örömére végre a nagy nap is elérkezett, a suli lázasan készülődött a holnapi egész napos bulira. Kicsit sikerült visszarázódni a régi kerékvágásba, mert a srácok nem hagyták, hogy Robin kimaradjon az előkészületekből. Főleg, mert gondban voltak, Tom beszedett valami bacit, és az ágyat nyomta. Csodák csodájára Robin rávette Rayt, hogy segítsen. Ez nagyszerű, ma délután nem is jönnek haza, csinálják a tornatermet. Gina elkapott kifelé menet, nincs menekvés.

- Állj, kedves barátnőm! Én igazán elnéző vagyok, de hiányzol. A fiúk ma úgysem érnek rá, gyere át. Csapunk egy csajos estét, elpróbálom veletek a szerepemet még egyszer. Mindenki jön, neked is muszáj – jó, hogy ilyen barátaim vannak. – Oké, ott leszek.

Igazából örülök is, jó lesz kikapcsolódni. Egy kicsit valami mással foglalkozni. A csajok között talán Robin sem hiányzik annyira. Mert egyébként minden pillanatban hiányzott, amikor nem volt velem. Szóval nem sokat időztem otthon, megírtam a leckét, de csak, amit muszáj volt, aztán átmentem Ginához. És nagyszerűen éreztük magunkat. Gina szuper lesz holnap a színpadon. A nyomorultakat adják elő, ő lesz Cosette. Tátott szájjal bámultam, hogy mire képes. Teljesen átlényegült, valóban Cosette volt. A próba után Anne mindenkit kisminkelt, szerinte ez hozzátartozik a lánybulihoz. Fura érzés volt. Nem szoktam kikenni magam. Pedig azt mondják, jól áll. Én úgy láttam, egy másik arc nézett rám a tükörből, nem az enyém. Viszont, hála a lányoknak, egészen elfeledkeztem a gondjaimról.

Pompás este volt, kicsit sajnáltam is, mikor vége lett és mindenki hazament. A barátnőimet feldobta a várakozás, izgatottan készültek a holnapi bulira. Én nem annyira, nem szeretem a felfordulást. És az sem dobott fel, hogy valószínűleg ma már Robint sem látom. Nem is jött, hiába vártam, biztos őket is sokáig feltartották a fiúk.

Másnap reggel hatalmas volt a nyüzsgés a suliban. Mindenki sokkal felszabadultabb lett, a tanárok is mosolygósabbak. Mi a tantermünkben voltunk, vártuk az új tanárunkat. Most fog bemutatkozni nekünk. Aztán megyünk az előadásra. Gina nincs itt, már javában készülődik. Akkora zaj volt, hogy csak én vettem észre, amikor belépett.

Nem fiatal, középkorú, de nagyon jóképű férfi. Magas, erős és karcsú, a haja kissé őszes, a szeme szürkés. Megállt az ajtóban, nem bánta, hogy nem vették észre, körbenézett. Mindenkire vetett egy pillantást. Mi is sorra kerültünk. Látta, hogy én figyelem, kaptam egy mosolyt és egy bólintást. Megnézte az ikreket is, kicsit hosszabban, mint mást. Persze, mint rendesen mindenki, ő is rájuk csodálkozott, elvégre nem mindennap találkozhatunk ilyen szép és különös emberekkel. Gondolom, hírből már hallott róluk. Amikor végzett a szemlélődéssel, elindult a tanári asztal felé. Ezt már mindenki észrevette, gyorsan leültünk.

– Köszöntök mindenkit. Mr. Paul Jones vagyok. Csak egy pár percig tartalak fel titeket. Elnézést, hogy nem tudtam év elején kezdeni veletek, sajnos közbejött valami. De úgy hallottam, nagyon szépen haladtatok a tananyaggal. Azért kértem, hogy találkozzunk itt ma reggel, mert a bemutatkozáson túl van egy bejelentenivalóm. Hamarosan elmegyünk egy hétvégi táborozásra, tulajdonképpen nevezhetjük tanulmányi kirándulásnak is. Felfedezzük együtt a nemzeti parkot – az osztály hangos ovációval fogadta az ötletet.

– Örülök, hogy tetszik. Ott majd jobban megismerjük egymást. A részleteket jövő héten megbeszéljük. Még annyit kérek, hogy kifelé menet mindenki mutatkozzon be nekem. Nem fogom elsőre megjegyezni, de az arcotok legalább ismerős legyen hétfőre.

Szépen sorban mindenkivel kezet fogott, nagyon kedvesen. Az ikreket most is jobban megnézte, és Robin arcán pillanatnyi zavart is láttam. Később azt mondta, úgy érzi, nem fogják kedvelni egymást. Szerintem butaság ennyiből mindjárt ítélkezni, nekem szimpatikus. Mire véget ért a bemutatkozás, a diákok birtokba vették az iskolát. A legtöbben a színháznak berendezett tornaterem körül gyülekeztek. A srácok príma munkát végeztek, igazi színházi hangulatot teremtettek. A színpadot vörös függöny takarta előlünk, a terem tele volt székekkel, hatalmas reflektorok biztosították a megvilágítást. Az előadás szuperjó volt, néma csöndben néztük végig, a barátnőm szenvedélyesen játszott, teljesen elfelejtettem, hogy ő Gina. A végén hatalmas tapsot kaptak, Ginán látszott, hogy milyen boldog. Úgy láttam, még Raynek is tetszett. Bár többször nézett oldalra, mint előre. Ugyanis ott ült Tánya. Ez egy jó lehetőség volt, hogy jól megnézhesse magának. Szívesen olvasnék a gondolataiban! Mi meg rettenetesen büszkék voltunk Ginára! Főleg Scott! Igazi lovaghoz méltón egy nagy csokor virágot nyújtott fel a színpadra a művésznőnek. Gina úgy felpörgött, hogy egész nap alig bírtunk vele. Délelőtt mindenféle vetélkedőkön lehetett részt venni, mi az ikrekkel inkább maradtunk a szurkolásnál. Szükség is volt rá, mert a többiek szinte mindenre beneveztek, és jó párszor nyertek is. Naná, hát mert mi jól szurkoltunk. Főleg Robin és én, Ray csak szemlélődött. Természetesen ezek mind tananyagalapú versenyek voltak, leginkább matek, fizika és történelem témakörökből. A vetélkedők után kiéhezve csaptunk le a sütivásárra. Ismerős falatok voltak, Gina mamája sütötte mindet. Tele hassal benéztünk még a könyvvásárra is, de nem találtunk semmi érdekeset. Nekem ennyi elég is, elfáradtam. Ray már rég otthon van, ahogy lehetett, lelépett. Robinnal mi is elköszöntünk a többiektől, amit szemrehányó megjegyzések kísértek. Nekik eszükbe sem jutott még hazamenni, valószínűleg estig maradnak, és nehezményezték, hogy mi nem. Azért nem vitték túlzásba a marasztalást, szerettek minket, de szerintem az ikrek nélkül felszabadultabbak voltak. Szóval otthagytuk őket, viszont megígértették velünk, hogy este még visszajövünk. Nem siettünk haza, nagyon szép idő volt, Robinnak fel is kellett vennie a szemüveget.

– Van kedved csavarogni egyet? – de még mennyire! – Nézzük meg azt a nemzeti parkot, mit szólsz? – jó ötlet, kíváncsi vagyok, hova fogunk menni. Csak bólintottam egyet, és meg is érkeztünk. Közel van ugyan ez a park, de persze nem egy percnyire. Hát, Robin mellett nincsenek távolságok. Gyönyörű fenyves erdőben sétáltunk, a fák hatalmasra nőttek, biztosan öregek már. A levegő nagyon tiszta. Az erdőben több helyen is láttunk vendégházakat, valószínűleg mi is az egyikben leszünk elszállásolva.

Egészen estig maradtunk, élveztük a csendet és a nyugalmat. És megint tudtunk egymásra figyelni, egymással foglalkozni. Robin nem tudott ellenállni nekem, kénytelen volt mosolyogni. Mindent meg is tettem ennek érdekében, ha kellett, hozzábújtam, és ha másképp nem ment, megdobáltam tobozokkal. Persze egy se talált, mindet elkapta. Utána engem is elkapott, nekem pedig eszembe se jutott tiltakozni. Annyi csodálat volt irántam a szemében, a kezében és a csókjában, hogy tudom, semmi sem választhat el bennünket. Velem akart lenni, de a hasadás a lelkében nagyon lassan gyógyult. És ez elbizonytalanította.

– Néha olyan szomorú vagyok miattad – súgta a fülembe, miközben a naplementét figyeltük egy kis padon üldögélve.

– Miattam? Miért? – néztem rá tágra nyílt szemekkel.

– Ne nézz így! – Hogy?

– Hát ilyen értetlenül. Te is tudod, mire gondolok.

– Fogalmam sincs, úgyhogy hálás lennék, ha megmagyaráznád.

– Még csak nagyon rövid ideje vagyunk együtt, de már túl sok fájdalmat okoztam neked.

– Te? Bolond vagy? – kezdtem nagyon kiakadni.

– Ha nem engem választasz, hanem mondjuk Tomot, akkor most átélhetnéd a gondtalan tiniszerelmet. Ehelyett… – Igen, ehelyett mi? – türelmetlenül közbeszóltam.

– Ne akadj így ki! Igenis helyette kaptál egy csomó problémát, meg a vele járó bánatot.

– Te még mindig nem ismersz engem? Szerinted nem tudom eldönteni, hogy mi kell nekem?

– Őszintén? Nem – fogalmam sem volt, mit akart ebből kihozni.

– Akkor nem sok mindent nézel ki belőlem – húzódtam el kedvetlenül.

– Sara, ne érts félre! Úgy értettem, hogy szeretsz engem, de ez eltakarja előled a valóságot.

– Mi a valóság? Világosíts fel! Figyelek!

– Az a valóság, hogy mellettem nem vagy biztonságban. Körülöttem mindig lesznek gondok, amik neked fájdalmat okozhatnak.

– Még valami?

– Semmilyen jövőt nem garantálhatok neked, mert nem tudom, mit hoz a holnap.

– Egyéb?

– Ray. Amíg csak élünk, ez a dolog velünk marad.

– Ezen kívül?

– Nem, nincs más – visszakozott, látva a haragomat.

– Csak azért, mert ezzel semmi újat nem mondtál.

– Jobb lenne neked nélkülem, te is tudod.

– Nem gondolod, hogy ezzel kicsit elkéstél? Hát nem érted? Akármilyen lesz is veled, nélküled ezerszer rosszabb lenne. Nekem ez mind kell, veled együtt.

– Nem élném túl, ha miattam valami bajod lenne. Főleg, ha egyszer elborult aggyal én ártanék neked.

– Én hiszek benned és a szerelmünkben. Ez soha nem fog megtörténni.

– Hogy tudsz egy ilyen szörnyeteget szeretni? – karolt át szenvedélyesen.

– Nem vagy szörnyeteg, aki szeret, az mind tudja ezt.

– Szeretlek téged, Sara – szemében kavargott a fekete örvény, hagytam, hogy elolvasszon.

– Szeretlek téged, Robin. – Bolond vagy, Sara.

– Akkor örülj, hiszen ez a te szerencséd – suttogtam, mert forró leheletét a nyakamon érezve elakadt a hangom. Már csillagos volt az ég, mikor hazavitt és elsietett Rayhez. Az esti záróbulihoz egyikünknek se volt kedve. Kapunk majd a fejünkre, amiért nem mentünk el, az tuti. Sajnálom, nem bírom a zajos, összezsúfolt, ugrándozó tömeget. Inkább egy kártyaparti nagyival. Nem találtam senkit a földszinten, bekukkantottam nagyihoz, de már az ágyban szunyókált, halkan szólt mellette a rádió. Anya meg a telefonon lógott a szobájában, csak intett egyet. Ma már nem lesz kártyaparti. Sebaj, végre nyugodtabb vagyok, nem is vágyom másra, csak egy hatalmas, pihentető alvásra.

Már régen elhatároztam, hogy a hétvégén elmegyünk nagyival a városba. Mióta itt lakunk, csak a kertbe ment ki.

Először tiltakozott, de mikor megemlítettem a régiségkereskedőt, egyből megjött a kedve, és gyorsan összekapta magát. Anya imád vásárolni, kivéve, ha nagyi is ott van, a régiségektől meg otthon is szabadulna, nemhogy újabbakat vegyen. Így hát maximum a sofőr szerepét volt hajlandó vállalni a kis kiruccanásunkhoz. Akár gyalog is mehettünk volna, hiszen ez egy kisváros, csak nem akartam nagyit túlságosan kifárasztani.

Végigjártunk egy csomó üzletet, nagyi ragaszkodott hozzá, hogy ha már itt vagyunk, vegyünk nekem pár új holmit. Én sem bántam, rám fért egy kis frissítés. Persze ez csakis farmert és pulcsit jelentett, még nagyi sem tudott szoknyát és blúzt rám erőltetni. A régiségek boltjában jó hosszan elidőztünk, nagyikám mindent egyesével megnézett, az eladót rendesen megizzasztotta a kérdéseivel, de vásárolt is. Került egy új kép a nappaliban a falra, és egy állólámpa a hintaszék mellé. Szerencsére nem nekünk kell hazacipelni, majd kiszállítják. A bolt után egyenesen a cukrászdába vettük az irányt, mamit mintha madzagon húzták volna. Szerinte ennyi fáradozás után igazán megérdemlünk egy kis sütit. Majd ott megvárjuk anyát.

– Olyan régen ettem már tortát, be kell pótolnom – szegény, nehéz sorsú nagyi.

Épp a harmadik szeletet rendelte a pincértől, mikor megakadt a szeme valamin. Odafordultam, az új tanárunk lépett be az ajtón.

– Ismered azt a férfit? – faggatott, miután elment a pincér.

– Igen, ő az új tanárunk, most érkezett, jövő héttől tanítja nekünk a matekot és a bioszt. Tegnap mutatkozott be – tájékoztattam nagyit.

– Miért, a régi tanárral mi lett? Felmondott?

– Nem, mintha Gina azt mondta volna, hogy nagyon beteg – azt hallani, talán fel sem épül.

Beteg. És milyennek találod őt? – intett a tanár felé.

– Elsőre nagyon kedvesnek. Nemsokára elvisz minket a nemzeti parkba tanulmányi kirándulásra, meg hogy jobban megismerkedjünk.

Többet nem kérdezett, megérkezett a harmadik szelet torta, de úgy látom, ez már nem ízlik annyira.

– Nem jó, nagyi?

– De, finom, csak azt hiszem, a szemem nagyobb volt, mint a szám. Nem bírom megenni, kéred?

– Én? Tudod, hogy nem kedvelem a krémes sütiket – a torta ott maradt, nagyi feladta, és anya is megjött.

Nagyi úgy kifáradt – és talán a torta is sok volt -, hogy egész délután a szobájában pihent. Megcsináltam a leckét, pihentem is, de nem volt kedvem a szobában ülni. Robin csak este jön, gondoltam, megnézem, mit csinál Gina. Naná, hogy nem volt otthon, megfeledkeztem róla, hogy van már konkurenciám. Scott. Élvezik a gondtalan tiniszerelmet, ahogy Robin mondaná. Nem baj, Gina megérdemli, elég sokáig várt rá.

Mi legyen? Elindultam, és mentem, amerre a lábam vitt. Bebarangoltam a környéket. Itt minden ház olyan kedves és rendes, de egyben teljesen különböző is. Nem egyformára épített divatos épületek, amik azért olyanok, mert ezt diktálja a trend. Ezek szívvel megépített otthonok, amilyen nagyi háza is. Mindenkié olyan, amilyet a benne élők megálmodtak. Séta közben azt találgattam, hogy amelyik nekem is tetszett, abban vajon milyen emberek élhetnek. Elképzeltem, ahogy körbeülik az asztalt szülők és gyerekek egy olyan háznál, ahol játékok voltak az udvaron. Egy másikba magányos, idősebb hölgyet gondoltam, a sok cica miatt.

Aztán megláttam egy házat, ami kilógott a sorból. Sokszögű, jobbról-balról és elölről is kiszögellésekkel, a falon faberakásokkal, az ablakok körül körbefutó csipkeszerű díszítéssel. Nem láttam még ilyet. Kicsit közelebb sétáltam, kíváncsi voltam. Hamar rá is jöttem, hogy kié lehet ez a ház, ugyanis Tánya lépett ki az ajtón.

– Sara! Hogy kerülsz ide? – jött felém mosolyogva.

– Csak sétálgattam, véletlenül keveredtem ide, nem tudtam, hogy itt laktok. Becsszó, nem akartam leselkedni – mentegetőztem.

– Semmi gond, oké.

– Azt bevallom, hogy miután megpillantottam a házatokat, jobban meg akartam nézni, mert olyan különleges. Te meg pont kijöttél.

– A pékségbe indultam kenyérért, nincs kedved arra sétálgatni?

Persze, hogy volt. Látszott rajta, nagyon szeretné, hogy elmenjek vele. Nekem sem volt ellenemre a társasága.

– Láttalak titeket az előadáson, a barátnőd nagyon jól játszott. Gina, ugye?

– Igen, szerintem is szuper volt – ha más is így gondolja, akkor tuti.

– Az én kishúgom is játszott – ez kellemetlen, nem emlékszem rá.

– Ne haragudj, de nem vettem észre.

– Nem is tudtad volna, úgy el volt maszkírozva, és csak nagyon kicsike szerepe volt. Egy volt a felkelők közül.

– A középső húgod?

– Nem, Mását nem lehetne ilyesmire rávenni. Szonja volt, ő a legkisebb közöttünk. Ti merre is laktatok eddig?

Nagyon lassan ballagtunk, húzta az időt, éreztem, hogy nem siet haza. Pár mondatban leírtam neki Kaliforniát, aztán ő is mesélt Szibériáról.

Tudom, hogy nektek zord vidéknek tűnik, de mi szerettünk ott élni, és nem is olyan zord. Az emberek jobban egymásra vannak utalva, ezért összetartóak. Sok közös programot szerveznek, így sok barátunk is volt. Itt nincsenek ilyen programok – fejezte be kicsit elszomorodva.

– Barátaitok itt is lehetnek – jelentkeztem.

– Ez kedves tőled, eddig nem volt sok sikerünk. De itt a mi életünk is teljesen más.

– Miért, mi változott?

– Apánk sokat dolgozik, a mostohánk meg nagyon szigorú lett, neki sincsenek barátai, ezért hozzánk sem jöhet senki.

– Sajnálom, nem lehet egyszerű egy igazi mostohával élni. De titeket elenged, nem?

Közben megvettük a kenyeret, és visszafordultunk. Hálásan nézett rám, hogy visszafelé is elkísérem.

– El, ha nem késünk. Te hogyhogy egyedül sétálgatsz szombat délután? Semmi közöm hozzá, de úgy láttam, együtt vagytok Robinnal.

– Jól láttad. Majd este találkozunk, délután Rayjel van.

– Rayjel? Valami gond van vele? Mostanában még mogorvábbnak látszik.

– Nehéz időszakot él át – tudtam, hogy nagyon érdekli, de be kellett érnie ennyivel.

– Ismerős helyzet – szomorodott el.

– Ennyire rossz? – milyen nő lehet a mostohájuk, ha ennyire megnehezíti a nevelt lányai életét.

– Tudod, mi ismertük az édesanyánkat, én tizenkettő voltam, mikor meghalt. Az csak egy dolog, hogy Olga, a mostohánk, milyen. Ott van még anya hiánya is – a szeme elfátyolosodott, nem tudtam, mit mondhatnék.

Visszaértünk a házhoz. Nagyot néztem, mert Mr. Jones is épp akkor ért oda. Ismerősként köszönt Tányának, és bement hozzájuk.

– Ez az új tanárunk volt? – ostoba kérdés, de a saját szememnek is alig hittem.

– Aha, már volt nálunk, a mostohánk ismeri valahonnan. Jobb, ha bemegyek – rémült arccal elköszönt, és beszaladt. Pedig még megkérdeztem volna, hogy holnap is találkozunk-

e. Majd legközelebb. Elgondolkodva sétáltam haza. Sajnálom, hogy Ray már nem tudja megszeretni Tányát. Mindketten egyformán kétségbeesettek, igazán szükségük lenne egymásra. Nagyon meleg barátság még kialakulhat köztük, ami közel van a szerelemhez. Kilátástalannak tűnik, én mégis szurkolok nekik. Meglátjuk.

Otthon nagyi rosszul volt. Gyomorgörcs. Kihányta az összes tortát. Anya fel-alá rohangált a borogatással, a teáscsészével, a takaróval, vagy amivel éppen kellett. Én is beszálltam a rohangálásba, nagyi nagyon rossz beteg, rajtunk veri el, ha nem érzi jól magát.

– Legközelebb ne engedd, hogy ennyi tortát egyen – kaptam egy jó kis fejmosást anyától.

– Szerinted le lehetett volna állítani? – kérdeztem. – Nem is evett olyan sokat, két szeletet, a harmadikat otthagyta! – védekeztem, de csak legyintett rám.

– Mary, kész van már a teám? – minden gondja ellenére nagyi hangja erőteljesen szólt az emeletről.

– Viszem már!

– Sara, hozd fel légy szíves a hintaszékből a kispárnámat!

– Megyek, nagyi!

Még körülbelül fél óráig bírta, aztán már nem tudott mit kitalálni. Meg bele is fáradt. Anya gyorsan le is lépett valami találkozóra. Odaültem nagyi ágya mellé, és felolvastam a könyvéből. Nem hiszem, hogy el tudná mesélni, mit hallott, mert fel sem tűnt neki, ha hosszabb szünetet tartottam. Bambán nézett maga elé.

– Sara, hogy vagytok mostanában?

Becsuktam a könyvet, az olvasásnak vége. Nem kellett kifejtenie, tudtam, hogy mire kíváncsi.

– Jobban. Robin kezd helyrejönni, és Ray is tudja kezelni ezt a helyzetet. Rob sokat foglalkozik vele.

– Az jó, nagyon jó – mormogta inkább csak magának, mint nekem. – Sara, figyelj rám! – hirtelen nagyon éber lett.

Amikor határozottá válik, az általában semmi jót nem jelent. Nem akarok több rossz hírt.

– Nem tudom biztosan, csak gyanú, vagy megérzés. Nagyon vigyázz azzal az új tanárral, akit a cukrászdában láttunk.

– Most megijesztettél! Miért vigyázzak?

– Figyelj, még nem tudok mást mondani, csak hogy figyelj. És ne szólj Robinnak, egyelőre.

– Nem értelek, nagyi. Délután is találkoztam vele, nekem úgy tűnik, rendben van.

Úgy értettem, hogy nem mogorva, nincs rajta semmi különös, szép, de nem annyira, mint az ikrek.

– Találkoztál vele? Hol? – élénkült fel nagyi.

Beszéltem neki az orosz lányokról, és hogy náluk járt a tanár.

– Tánya azt mondta, a mostohaanyjuk ismeri.

– Milyen ember a mostohájuk, és mi történt a mamájukkal?

– A mamájuk meghalt, csak annyit tudok, hogy a mostohájuk meg elég szigorúan fogja őket. Még alig beszélgettünk, nagyi.

– Jól van, légy résen, tartsd a kapcsolatot ezzel a kislánnyal. Ami nem lesz nehéz, ha jól sejtem, vágyik a jó szóra. Mit mondtál, honnan is jöttek? – hiába, nagyi néha kihagy.

– Oroszországból, Szibériából – úgy ugrott fel, mintha semmi baja se lenne.

– Apám annak idején említette, hogy anyám sokat beszélt Szibériáról – na nem, mondtam, hogy semmi rossz hír. Még egy kis ideig, legalább.

– Nagyi, azt hiszem, nem akarom tudni, hogy ez mit jelent – könyörögtem, de a kétségbeesés hullámokban tört rám, a szemem megtelt könnyel.

Odajött hozzám, kezébe fogta az arcomat.

– Nyugodj meg, még nincs semmi baj. Ez mind puszta véletlen is lehet – ezt ő sem hiszi komolyan.

– Nagyi, ha te gyanakszol, az nem véletlen. Abban általában van valami.

– Én is tévedhetek, öreg vagyok. És paranoiás, mióta tudok az ikrekről.

– Oké, akkor?

– Akkor nyitott szemmel jársz, és mindenről beszámolsz nekem – hurrá, nagyon megnyugodtam.

Téma lezárva. Pár sort még olvastatott velem, aztán elaludt. Kimerítette a sok izgalom. Ez a Szibéria. Befészkelte magát az agyamba, és nem hagy békén. Mi lehet ott? Az a rossz érzésem támadt, hogy egy egészen picikét sok a véletlen egybeesés. De ha nem véletlen, akkor mi? Ezzel csak az a gond, hogy én nem is hiszek a véletlenekben. Úgy gondolom, mindennek oka van. Azt hiszem, most benne vagyok a pácban. Ezt már nem fogom tudni megértetni saját magammal sem. Egyébként is, nem szabad találgatni, mindenféle koholmányokat kitalálni. Ez tényleg tiszta paranoia. Eddig semmi nem történt, miért épp most történne. Azért egyszer majd megkérem Tányát, hogy meséljen. Persze ehhez még egy kicsit jobban meg kell ismerkednünk. Nem akarom, hogy olyan íze legyen, mintha csak azért barátkoznék vele, hogy faggathassam. Természetesen ez nem így van, de akkor is rossz érzés. És ha rájönne, hiába magyarázkodnék. Nem egyszerű. Vállalnom kell ezt a kockázatot, ha van összefüggés Szibéria és az ikrek között, azt csak tőle tudhatom meg.

Mami már békésen szuszogott. Kicsit irigyeltem. Betakargattam, megpusziltam vékony bőrű, sűrűn barázdált arcát, és kisettenkedtem. Drága nagyi! Mi lenne velem nélküled!

Este Robin csak pár percet maradt. Ella sincs jól, nem akarta Rayt egyedül hagyni. Egy futó ölelés, mára ennyi jutott. Még Tányáról sem tudtam mesélni neki. De holnap átmegyek hozzájuk, meglátogatom Ellát, és segítek, ha kell.

Éjszaka megint rosszat álmodtam, mostanában egyre gyakoribb. Havat láttam, szikrázott a napfényben. Gyönyörű volt. Érezni akartam, ahogy csikorog a talpam alatt, és látni a csizmám nyomát. Ráléptem. A lábam mellett vörös áradat borította el a hófehér havat. Vér. Felnéztem, mindenütt vérpatakocskák bukkantak elő a fehérségből. A hátam mögül egyre közeledő vérszomjas kutyaugatást hallottam. Aztán csak sikítottam. Nem csak álmomban, a saját sikításomra ébredtem. Még csak hajnali egy óra volt.

Huh! Féltem újra elaludni, nem voltam kíváncsi a folytatásra.

Halkan zenét hallgattam, hogy megnyugodjak. Hosszú ideig néztem a plafont, és forgolódtam. Reggelig azért még egész jól kipihentem magam. Kinéztem az ablakon, attól tartva, hogy fehér takaró borít majd mindent. Tudom, még kicsit korai, de nem lehetetlen. Nem esett hó. Fellélegeztem. Az álom megmarad álomnak. Sietve felöltöztem, minél előbb indulni akartam, aggódtam Elláért. Persze nagyiért is, első utam hozzá vezetett. Hallottam, hogy ébren van, rádiót hallgatott.

– Szia, nagyi. Hogy vagy?

Teljesen felesleges kérdés volt, ugyanis már javában pirítóst falatozott.

– Farkaséhes voltam! – adta tudtomra tele szájjal.

– Nagyszerű! Legközelebb nem kapsz ennyi tortát. – nem örült, csúnyán nézett.

– Megérte, az a kis hányás nem számít – tessék, mondtam, hogy úgysem lehet leállítani.

Nem tehetek róla, akkor is imádom!

– Nagyi, átmegyek Robinhoz. A nagynénjük sem érezte jól magát tegnap, megnézem, hogy van, és segítek, ha kell.

– Helyes, menj csak, és segíts. Én már remekül vagyok – dőlt hátra, mint egy jóllakott kismalac.

Útközben azt vártam, hogy Robin elém jön. Biztosan érzi már, hogy jövök. Hiába, nem lepett meg egy szupergyors felbukkanással. Ez nem sok jót jelentett, ha minden rendben lenne, ő is itt lenne. Csak a bejárati ajtó nyílt ki előttem varázsütésre, mielőtt csengethettem volna. Olyan sötét volt bent, hogy a kinti fény után teljesen vak voltam. Nem láttam, de éreztem. Két erős kart a derekamon, és egy finom, puha forróságot a számon.

– Ella nagyon rosszul van – suttogott a fülembe. –

Iszonyúan fáj a feje. Csendesen kell lennünk, mert zavarja a hang. És a fény is – mutatott körbe.

– De hát Ray… – akartam kérdezni, de a szavamba vágott.

– Nem értjük, mi történt, nem működik. Ray még csak enyhíteni sem tudta.

– Hol van? – muszáj megnéznem.

– A szobájában.

Amennyire halkan csak lehet, felmentünk az emeletre. Ray kétségbeesve üldögélt az ágy mellett a földön. Láthatóan nagyon megrázta, hogy nem tudott segíteni. Ella mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt a sötét szobában.

– Ella – szóltam olyan halkan, ahogy tudtam. Nem válaszolt, csak nyögött.

– A beszéd is fáj neki – kommentálta Ray.

– Ella, ki kell hívnunk a mentőt, nem maradhatsz így, valamit tennünk kell.

Újabb nyögés a válasz. Tanácstalanul néztünk egymásra, aztán eszembe jutott valami.

– Ella, ha igen, mozdítsd meg egyszer az ujjadat, ha nem, kétszer.

Izgatottan vártuk a reakciót. Megmozdult az ujja egyszer. Kicsit vártunk, de nem mozdult többet. Kihívtam a mentőt. Nekem kellett, ezek a fiúk hírből sem ismerték a betegséget, és a mai napig a nagynénjük se, fogalmuk se volt, hogy mit kell tenni ilyenkor. Gyorsan ideért a mentő, nagyon körültekintőek voltak. Bekötöttek egy infúziót, amiben kapott egy bivalyerős fájdalomcsillapítót, csak akkor mozdították meg, mikor egy picit enyhült a fájdalom. Aztán elvitték. A srácok azonnal utána akartak menni, kicsit vissza kellett fognom őket, nem érhetünk a mentő előtt a kórházba. Hiába, így is mi értünk oda hamarabb. Megvártuk, míg megjönnek és betolják, majd bementünk mi is. Sokáig vizsgálták, csináltak koponya CT-t is. Azt mondták, valamitől kicsit tágabbak voltak az erek az agyában. Ez okozta a fájdalmat. Kapott rá gyógyszereket, mire kiszabadult az orvosok karmaiból és bemehettünk hozzá, már sokkal jobban volt.

– Ne haragudjatok rám, hogy ekkora gondot okoztam! – fogadott minket bocsánatkérő arccal.

– Ella, hogy mondhatsz ilyet! Miért haragudnánk? Nekünk kellene bocsánatot kérni tőled. Ha Sara nem jön, ki tudja, meddig szenvedtél volna – Ray nagyon haragudott magára.

– Köszönöm, Sara!

– Ne köszönd, ez természetes. Szuper, hogy jobban vagy.

– Tényleg sokkal jobb, már csak tompa nyomást érzek, na meg iszonyatos fáradtságot.

De már jött is a nővér az újabb adag gyógyszerrel, megkért minket, hogy hagyjuk Ellát pihenni, most nagyon sokat fog aludni, és utána újra a régi lesz. Megnyugodva hagytuk ott, mire feleszméltem, otthon is voltunk. Kiszellőztettük a házat, és nekiálltunk kaját keresni. A fiúk nem mertek elmozdulni a nagynénjük mellől, mostanra kopogott a szemük az éhségtől. Találtunk a fagyasztóban pizzát, gyorsan megsült, be is faltuk mindet. Jóllakottan már bírtak gondolkodni is, ennek az lett az eredménye, hogy Ray megint kiakadt.

– Nem bírom felfogni, nem értem! Órákon keresztül próbáltam, de semmi!

– Nyugodj meg, nem biztos, hogy veled van gond – meg sem hallotta, csak mondta a magáét.

– Sokszor kívántam, hogy bár lehetnék egyszerű, átlagos, mindenféle szupererőtől mentes srác, most viszont megőrjít a gondolat, hogy talán nincs már semmi különös bennem.

Ray, mielőtt minket is megőrjítesz, inkább derítsük ki, hogy mi a helyzet veled – kérte Robin.

– Mégis, hogyan? Te megkínzol valakit, nekem meg vagy sikerül megakadályozni, vagy nem? Így gondoltad? – ez övön aluli volt.

Robin elfelhősödött szemmel, sokáig nézte meredten a testvérét. Nagyon kikívánkozott belőle valami, de visszatartotta.

– Megyek, megnézem, Ella jól van-e – és ezzel elviharzott. Szerintem leginkább ki akarta engedni a gőzt, Ella kiváló indok volt ehhez. Kettesben maradtunk Rayjel. Nem beszéltünk még, mióta tudom, hogy szeret. Kellemetlen csend telepedett ránk. Pedig ez egy nagyszerű lehetőség, hogy tisztázzuk a kapcsolatunkat. Nekem ő is fontos volt. Még azt sem mondhatom, hogy nem szeretem, mert nem igaz. Ő annyira Robinhoz tartozik, olyan sok közös van bennük, annyira része Robnak, hogy nem tudom nem szeretni.

Persze, nem szerelemmel Csak ahogy egy testvért szeretünk, ami eddig nekem nem volt. Nagyon szeretném, hogy ez a köztünk lévő feszültség ilyen szeretetté szelídüljön. Attól tartok, ez a mostani állapotában hiábavaló igyekezet lenne.

– Kérsz egy teát? – törtem meg a csendet. Tudom, hogy beszélgetni akart, különben már nem lenne itt.

– Igen, kérek – ült le megkönnyebbülve a konyhaszékre.

– Ez nem volt szép tőled, ugye tudod.

Újabb csend. Nem szólalt meg, amíg csináltam a teát.

– Igen, tudom, és sajnálom. Én… én nem akartam megbántani, csak… csak még ez is – csapott az asztalra indulatosan.

Megértettem és megsajnáltam. Robintól eltávolodott, én nem őt szeretem, Ella beteg, és még a képességeivel is baj van. Minden romokban. Nincs semmi, amibe kapaszkodhatna, ami kihúzhatná a gödörből. És mint kiderült, még nem is értettem a lényeget.

– Mióta az eszemet tudom, én voltam a szerencsésebb. Engem mindenki jobban szeretett, mint Robint. Nekem az egész eddigi élet könnyebb volt. Titokban ez tetszett nekem, egy kicsit csak, de örültem, hogy nem én vagyok Robin. Most boldogan cserélnék vele, ehelyett megfizetek mindenért, amit kaptam.

Erre nem számítottam, a helyzet még rosszabb, mint gondoltam. Ekkora lelki teher mellett nem csoda, ha gyengülnek a képességei. Bevillant, hogy nagyi ezt megjósolta. Sajnos, megint igaza lett.

– Keresned kell valamit, ami más, ami rajtunk kívül van, ami eltereli a gondolataidat, és kizökkent ebből az őrületes levertségből – mellé ültem, és megfogtam a kezét.

Akartam, hogy érezze, tényleg szeretnék segíteni. Hagyta, és csak nézte a kezemet az ő kezében. Lehet, hogy ezt mégsem kellett volna.

– Rajtatok kívül? – kényszeredetten felnevetett. – Olyan nincs, mert az a semmi – még mindig a kezemet nézte, óvatosan megpróbáltam elhúzni. Először engedte, aztán hirtelen visszahúzta.

– Miért fogtad meg a kezem? – kérdezte, és közben nagyon szorított.

– Ray, ez fáj.

– Kérlek, válaszolj!

– Hogy tudd, segíteni szeretnék, és fontos vagy nekem.

– Fontos? Hogy lehet az, hogy te, pont te vagy az első ember, aki nem engem választott, hanem Robint.

Nem akarhatsz mindent magadnak! – most már dühös voltam.

– Érted cserébe mindent odaadnék – csak most nézett rám.

Tengerkék szemének összes ragyogása odalett. Pont úgy, mint mikor egy virágot beragyog a nap, aztán egy felhő miatt hirtelen árnyékba kerül. Nem szabad engednem a kitörni készülő gyengédségnek, nem kelthetek felesleges reményt.

– Én nem lehetek a tiéd. Az első pillanatban Robint választottam. Igazán sajnálom – eltökéltségem őt is megkeményítette, elengedte a kezem. – Tudom – mondta rekedten.

– De bármi egyebet, ha tehetek érted, akkor szólj – gúnyosan elmosolyodott.

– Ha, ennyi maradt nekem – és felugrott a székről.

– Ne menj még! – nekem ez még nem volt befejezve.

– Miért? Mi „egyebet” kérjek? Mit mondhatnék még?

– Szedd össze magad! – kiabáltam rá. – Először életedben neked jutott a kevesebb, és mindjárt össze kell zuhannod?! Játszanod a nagy mártírt? Arra nem is gondolsz, hogy ez nekünk is rossz? És Ellának is? Csak te, és te vagy a fontos? Robin hányszor adhatta volna fel! Megszámoltad? – a hátának ordítottam, ami hullámzott a méregtől

Kész, ennyi, most kiadtam magamból, kiürülve rárogytam egy székre. Csak állt előttem, még mindig háttal. Mikor lenyugodott, megfordult. Már nem volt dühös. Szomorú volt, de valahogy másképp. Leült mellém, megittuk a teát. Hideg volt, de teljesen kiszáradt a szám, jólesett. Egyszer csak halkan megszólalt.

– Igazad van, önző vagyok, eddig nem is tudtam, hogy mennyire.

Szuper, most sikerült még mélyebbre lökni. Ezt jól megcsináltam! Rendesen hátba veregethetem magam. Ügyes kislány.

– Talán csaknem tudod, hogyan kell kezelni az ilyesmit – ez elég gyenge próbálkozás.

– Az előbb azt mondtad, kérhetek valamit.

– Igen – kaptam fel a fejem reménykedve.

– Beszélj, mesélj nekem. Csak beszélgessünk, úgy mindenféléről. Mit csinálsz otthon, milyen könyvet olvasol, mit csináltál tegnap, ilyesmi.

Magamban ujjongva, boldogan meséltem. Ahogy kérte, összevissza, mindenről. A kuszaságról gondoskodott, mert minden érdekelte. Elkezdtem valamit, de folyton belekérdezett, és a végén egészen máshol kötöttünk ki, mint ahol én elkezdtem.

– Kaliforniában anya igazi társasági dáma volt. Elegáns klubokba, partikra járt, és partikat adott. Állandóan pörgött.

– Te is vele mentél?

– Eleinte elcipelt magával, de szerinte tönkretettem az estéit az unalmas képemmel, és miattam korán el kellett jönnie, így aztán hamarosan békén hagyott.

– Nem szeretted ezeket az összejöveteleket?

– Mit lehet ezen szeretni? Egy csomó gazdag ember versenyez egymással, hogy kinek van a legdrágább kocsija, vagy ki viseli a legújabb ruhakölteményt.

– De a mamádnak tetszett – jegyezte meg.

– Neki sem tetszett ez a része, csak a társaság, a sok program.

– Akkor most boldogtalan?

– Nem, dehogy. Társaságot már talált magának, a programokat meg ő csinálja. Szerintem neki az északi sarkon is lenne teleírt határidőnaplója.

Ezek szerint a nagyanyádra jobban hasonlítasz – jó szeme van.

– Nagyi csodás. Mi ketten egy kevésbé lendületes életet kedvelünk, mint anya. Mami sokszor szavak nélkül is ért engem, Mary-nek meg hiába magyarázok el valamit ezerszer, akkor sem fogja fel.

– Mary? Így hívod?

– Néha igen, ő szoktatott rá, nem akarta, hogy anyának hívjam a bulijain. Szerinte a „Mary” sokkal divatosabb.

– Nagyanyádnak is van valamilyen képessége?

– Neki? Nem olyan látványosan, mint nektek, de mindig mindent tud, vagy megérez. Ha akarnám, se tudnék eltitkolni valamit, vagy hazudni neki. Azonnal rájön. Vagyis, tutira van neki. Azért van valami, amit nagyon látványosan tud csinálni! – és elmeséltem a tegnap esti nagyiféle premiert.

Észre sem vette, hogy nevetett. Megfenyegettem, hogy legközelebb el kell jönnie ápolni a nagyit, ha kinevet minket. De rájöttünk, hogy az nem lenne jó, mert már azelőtt teljesítené a kis beteg kérését, mielőtt kimondaná. Teljesen tönkretenné a drámai hangvételt, és ezzel nagyi előadását is. A második bögre tea készítése közben jutott eszembe. Kockázatos dolog, éppen most. De az is igaz, hogy vagy most, vagy ki tudja, mikor.

– Tegnap délután találkoztam Tányával. Véletlenül épp a házuk felé sétáltam, és észrevett.

– Miért mondod ezt nekem? – komolyodott el.

– Mert még mindig ott motoszkál a fejemben, Robinnal is meg akartam beszélni, de mint tudjuk, este nem ért rá. – Valami gond van vele? – Talán igen, úgy érzem, törődnöm kellene vele.

Az utolsó szóig elismételtem, amit Tánya mesélt. Illetve, majdnem. A tanár urat kifelejtettem. Fogjuk rá.

Te mit gondolsz? – mag elültetve, labda feldobva, vagy ahogy akarjátok, lássuk, ért-e valamit.

– Azt, hogy nagyon magányos lehet. A testvérei ott vannak ugyan, de mint legnagyobbnak, neki a legrosszabb. Egyetértek veled, megérdemli a törődést. Gyere már be! – szólt valahova kifelé, és Rob megjelent az ajtóban. Robin? Vajon mióta hallgatózik.

– Csak most jött, megvárta, míg befejezed a sztorit – nem kérdeztem! Hangosan biztos nem!

– Ray! Mégis milyen gyakran csinálod ezt? – rosszul viselem, ha más is tudja, mit gondolok.

– Bocs, tényleg csak egy pillanat volt, elengedtem magam.

– Ne szokj rá! Ella? – próbáltam szóra bírni az én gyönyörűséges pasimat, azonban egyelőre úgy nézett ki, mint aki meg se tud szólalni. – Robin, hogy van Ella? – ismételtem meg nyomatékosabban, mire végre feleszmélt. – Jól, alszik – motyogta.

– Ez nem volt túl meggyőző, inkább én is megnézem – Ray lelépett.

– Ezt… ezt hogy csináltad? Ez a régi Ray volt! Te kis boszorkány! – már megint a levegőben voltam, mázli, hogy nem vagyok tériszonyos.

A válasz igazán nem is volt fontos, bírtam, hogy sikerült kicsit javítani az általam okozott károkon. Nagyi ezt is jól mondta, az idő segíthet, lassan minden a helyére kerül. Annyi a dolgunk, hogy elkerüljük a bajt. Ez eddig rendben is van, ha ez ilyen egyszerű lenne, ha csak rajtunk múlna, akkor mostantól boldogan élnénk és pont. A baj, mint tudjuk, nem szokta hagyni, hogy elkerüljék, jön és ránk telepszik. És ennek egy szuper pasi mellett elég nagy az esélye.

Beszéltél Ellával? – érdeklődtem, miután enyhült a szorítása, és levegőhöz jutottam.

– Nem, nagyon mélyen alszik, csak üldögéltem mellette egy picit. Azon gondolkodtam, mihez kezdjek Rayjel, te meg közben szépen megoldottad.

– Ne kiabáld el. Szerinted tényleg érdekelte, amit Tányáról mondtam? – arra gondoltam, talán megérzett valamit, míg hallgatózott.

– Figyelt, az biztos, de semmi egyéb. Ennél többet nem tehetsz, az már „kerítés” lenne. A többi rajtuk múlik.

– Azért szurkolni lehet – és egy kicsit Tányát bátorítani, persze, csak óvatosan. Robinnak ezt már nem mondtam, még kikiáltana kerítőnőnek. Távol áll tőlem az ilyesmi, de Scott példájából kiindulva néha kell az a bizonyos kezdőlökés.

– Gyere, mutatni szeretnék valamit – megfogta a kezem, és a szobájába vitt.

– Ülj le, és csukd be a szemed. Majd szólok, ha nézhetsz.

A fotelban ültem, a kezembe adott egy nagyobb papírlapot. Vastagabb, mint egy füzetlap, inkább rajzlap lehetett.

– Kinyithatod.

Megtettem, és ez egy olyan pillanat volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Vannak ilyen pillanatok, nem sok, de ezek örökre beleégnek az ember lelkébe, annyi erőt adnak, hogy egész életedben újra és újra táplálni tudnak, ha rájuk gondolsz. Erről a pillanatról mindig az fog eszembe jutni, hogy milyen az, ha az embert valóban szeretik. Úgy, ahogy van.

Egy képet láttam. Rólam. Lefestett engem. Színes virágokkal teli, napfényes mezőn ültem, a virágok fölé tartott tenyeremet a szél által lágyan lengetett szirmaik simogatták. Az arcom olyan élethű volt, akárha tükörbe néztem volna. Mosolyogtam, a szemem csillogott, és az egyikből épp egy könnycsepp gördült ki. Természetesen csakis örömkönnycsepp. Lélegzetelállítóan gyönyörű kép, ilyennek lát engem, vagy inkább mindig ilyennek szeretne látni. Az érzés, amit a képre festett, megjelent a szívemben is, és a könnycsepp is a szememben.

– Nem tetszik? – kérdezte megijedve.

– Ez csodálatos! – suttogtam teljesen megilletődve.

– De sírsz!

– Igen, amiért a képen is.

Megkönnyebbült mosollyal felkapott, és az ölébe ültetett.

Én meg csak gyönyörködtem.

– Nem mondtad, hogy festeni is tudsz. Ráadásul így.

– Én sem tudtam. Csak volt bennem egy ilyen kényszer, tudod – naná, hogyne tudnám, nekem is van mindennap! – Állandóan téged látlak, muszáj volt megmutatnom, hogy milyen vagy, hogy mit teszel velem. Ki kellett engednem azt a szépséget, amivel elárasztottál. A suliban láttam egyszer egy srácot rajzolgatni, onnan az ötlet.

– Vettél festéket meg ecsetet, és ez lett belőle.

– Nem, nem vagyok ilyen elbizakodott – nevetett. – Egyik délután, mikor Rayt őriztem, de nem volt hajlandó még beszélgetni sem, unalmamban firkálgattam. Mivel akkor is rád gondoltam, egyszer csak megjelent az arcod a kezem alatt – odament az íróasztalhoz, és megmutatta az eredeti rajzot is, az is fantasztikus volt. – Szép, mert te az vagy, de ez a szürkeség nem illik hozzád. Kellettek a színek, hogy ragyogó légy, amilyen a lelkemben is vagy – létezik ennél szebb vallomás? Nekem biztosan nem.

– Olyan hihetetlen, hogy te ilyennek látsz engem. Csak egy egyszerű, átlagos csaj vagyok, átlagos külsővel.

Másnak lehet, magadnak is lehet. De nekem, nekem te egyedülálló, és pótolhatatlan vagy. Mert te az én Saram vagy.

Szeretsz, és engeded, hogy szeresselek.

– Nem, nem engedem. Követelem.

– Mellesleg szerintem nagyon szép vagy – nem bírtam tovább, ennyi szépséget képtelenség elviselni, ha tovább mondja, kitör belőlem egy megállíthatatlan zokogás. Most nem sírni akartam. Álltunk egymással szemben, körülöttünk izzott a levegő. Odaléptem hozzá egész közel, a tenyerem izzadt, a vérem őrült száguldásba fogott és dobolt a fülemben. Néztem szépséges arcát, a szemében ugyanazt a vágyat láttam, amelyik bennem is tombolt. Akartuk egymást. Minden porcikánk, minden sejtünk akarta, és a másik nevét sóhajtotta. A vágy elemi erővel ránk törő forró hullámai egymás felé taszítottak bennünket. A csókunk nem tapogatózó volt és lágy, hanem kemény és követelőző. Végighúztam a kezem izmos mellkasán, le egészen a köldökéig. Ettől megremegett, és elakadó lélegzettel eltolt magától.

– Ne, ne tedd ezt velem – könyörögtem.

– Kérlek, értsd meg, még nem lehet – könyörgött ő is.

– De miért? – annyira fájt, az üresen hagyott szenvedély égetett.

– Amit teszel velem, attól elveszítem minden más érzékelésemet, nem tudom kontrollálni magam, csak egy pillanat kellett még, és nem tudtam volna, hogy mit teszek.

– Ahogy mi érzünk egymás iránt, abból rossz dolog nem születhet.

– Ez nem biztos. Ennél jóval kisebb érzelmi viharok is nagyon rossz következményekkel jártak, tudod te is.

– Mert azok nem szerelemből születtek! – még nem akartam feladni, de a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van.

Ha csak rólam lenne szó, nem érdekelne. Csakhogy a nagyobb veszély ebben az estben Robint fenyegette. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha az én türelmetlenségemért neki kellene a lelkével megfizetni.

– Akkor mikor? – tudta, hogy megértettem, nem fogom rávetni magam.

– Amikor teljesen rendben leszek, ha már nem árthatok se neked, se magamnak. Tudsz addig várni rám? – aggódott, nagyon.

– Mi az, hogy, ilyen könnyen nem szabadulsz, és jelzem, rengeteg restanciád lesz – közöltem vele kicsit lenyugodva, és elhatározva, hogy mindet be is fogom hajtani. Boldogan és idétlenül vigyorogva zárt a karjába újra.

– Ígérem, kamatostul megfizetem, és még ráadás is lesz!

– Ajánlom is! – bújtam hozzá.

A vágy csak lassan csillapodott, vigyáztunk, hogy ne korbácsoljuk fel újra. Be kellett érnem azzal, hogy mellette fekhetek, a mellkasára hajthatom a fejem és hallgathatom a hangját. Azért nem kell sajnálni, nem volt kedvem ellen való állapot. Ha így maradhatunk, simán kivárom, míg eljön a mi időnk. Ezután már mindig óvatosak voltunk, én jobban, mint ő. Még a lehetőségét sem akartam megadni annak, hogy csökkentsük az esélyeinket. Minden szempontból az a legjobb, ha minél hamarabb rendbe jön. Tudom, hogy egyszer eljön az a nap, amikor már nem lesznek sötét foltok a lelkében és többé nem kell félnünk semmitől.