„MOSTOHA” SORS

Eltelt több mint egy hónap a suliból, és a helyzet rosszabb, mint tavaly. Több oka is van. Nem Sara miatt, már rájöttem, hogy Robinra hajt, Rayt meghagyta nekem. Meg is

ismerkedtünk, tetszik nekem. Ráadásul sorstársak vagyunk, azzal a nem éppen apró különbséggel, hogy az ő szerelmét valószínűleg viszonozzák. Többször láttam őket együtt. Elsősorban persze Ray az oka keserűségemnek. Elképzelni sem tudom, mi lehet vele. Eddig magányos nyugalom és megbékélés a világgal volt az arcára írva, a szemei ragyogtak. Mostanra megkopott a fényük, az arcán a totális belső háború jelei látszanak. Nagyon szeretnék mellette lenni, csak nem tudom, hogy fogjak hozzá. Talán éppen Sara tudna segíteni.

Ki kell lépnem saját magam bűvköréből, ha bármit is akarok. Szóval, ezt is meg kell oldanom.

A nagyobb baj otthon van. Apát a suli kezdete óta nem is láttuk. Egyszer meghallottam, amint az Olga nevű szörnyeteg azt mondja apának a telefonba, hogy minden rendben van velünk, nem kell hazasietnie miattunk. Semmi sincs rendben. Olga mindenért üvölt velünk. Elég hozzá egy morzsa a padlón, egy félredobott zokni vagy hangos nevetés. Csak akkor ehetünk, ha ő szólít minket. A saját házunkban néma csendben élünk, semmit sem merünk csinálni. A mostohánk valóban mostoha lett.

Én elmenekülök előle az álmodozásba, Mása egy könyvbe. Szonja viszont nagyon szenved, neki társaság, csacsogás, bolondozás kellene. Néha kitör belőle, aminek általában büntetés a vége. Valamire ez is jó. Kínjukban a lányok nyitottabbak lettek. Szonja elvállalt egy szerepet az iskolai színdarabban, egy kis mellékszerep csak, ami senkinek sem kellett, de ő rettenetesen boldog vele. Megdicsértem a bátorságát. Megígértette velünk, hogy megnézzük a darabot. Ki nem hagynám semmi pénzért.

Mását láttam beszélgetni az udvaron az évfolyamtársaival. Egy divatmagazint nézegettek, és Mása hozzászólt a témához. Mindent tud a divatról, szokott rajzolgatni is ruhákat. Mióta erre rájöttek, egyre többször kérnek tőle tanácsot. Az iskolai bulin egy csomó lány Mása ötletei alapján fog felöltözni. Kishúgom mindezt egykedvű természetességgel veszi tudomásul. Szonja a szünetekben többnyire próbán van, Mását körülveszik a társai. Két magányos ember van az iskolában. Ray és én. Délutánonként alig tudom a húgaimat összeszedni, annyira elfoglaltak lettek. Szerencsére. Nem is akarnak sietősen hazamenni, most már jobb a suliban, mint otthon. Örülök, csak a késésért is büntetés jár.

– Gyertek, lányok! – szóltam megint sokadszor.

De Szonja még végszavaz egy másik színészpalántával, Másának meg el kell döntenie, hogy milyen színű lánc illik egy mélyvörös ruhához. Sajnálom őket, de muszáj mennünk.

– Én elindultam, otthon találkozunk! – nekem ez a végszavam, tudom, hogy nem mernének egyedül hazamenni.

– Kérhetnénk apától engedélyt, hogy egy kicsit maradhassunk délután – lihegte Mása futás közben.

– Jó, majd ezt kérjük karácsonyra, akkor talán látni fogjuk – mondjuk, ebben én egyáltalán nem bízom.

– Valamit tennünk kell, holnap délután főpróba lesz, sokáig itt kellene maradnom. Nem hiányozhatok. Azzal mindent elrontanék – Szonjának most esett le, hogy mi vár rá.

– Ne aggódj, majd én szólok neki – vállaltam magamra a feladatot.

Hangosan fújtatva, az utolsó pillanatban beestünk a házba. Legnagyobb meglepetésünkre mézes-mázos hang köszönt ránk.

– Gyertek beljebb, kislányok! – pedig ez Olga, bármilyen hihetetlen.

– Itthon van apa! – csillant fel boldogan Szonja szeme. Hát, az most nagyon jól jönne.

– Mindegyikük oda jár? – kérdezte egy idegen férfihang, csalódottan néztünk össze.

– Igen, persze, már mindegyik középiskolás, és nagyon jól tanulnak. Beléptünk a nappaliba. Az idegen letette a kávéscsészét, és bemutatkozott.

– Szervusztok. Mr. Jones vagyok.

Még egy nagyon szép ember. Idősebb, a haja őszes, de ez semmit sem vett el a szépségéből. Csak a szeme, az nagyon furcsa, nem természetes a színe, olyan betegesen szürkés, sárgás. Mint illedelmes kislányok, mi is bemutatkoztunk.

– Örülök, hogy találkoztunk. Legalább már lesz valaki ismerősöm az iskolában. Nem is egy, hanem három gyönyörű ifjú hölgy.

– Az iskolában? - bátorkodtam megszólalni mostohaanyám villámló tekintetének kereszttüzében.

– Óh, bocsánat, még nem említettem, ott fogok tanítani. Magácskát biztosan – nézett rám.

Azt gondoltam, ez egy ragyogó alkalom, látszik, hogy fontos neki ez az idegen, nem fog előtte nekünk esni.

– Akkor biztosan tud már az iskolanapról. Remélhetjük, hogy ott lesz? – tudok én kedélyesen társalogni, ha kell.

– Igen, feltétlenül. Úgy tudom, lesz egy előadás is, arra nagyon kíváncsi vagyok – nagyszerű, még meg is könnyítette a dolgomat.

Szonja felkapta a fejét, most jött rá, hogy mire megy ki ez az egész. Elsápadva várta a fejleményeket.

– Akkor nagyon jó hírem van! Szonja is szerepelni fog.

– Igazán? Nagyon büszke lehet rá a család, ez egy nagyon komoly darab lesz. Kedves Olga is eljön megnézni? – hát ez jobb, mint gondoltam.

Mostohánk arca mindenféle színben játszott, mire meg bírt szólalni.

– Nem, sajnos én nem tudok menni, sok a teendő a ház körül – dadogta nagy nehezen.

– Esetleg gyere el holnap délután a főpróbára, úgyis nekünk is ott kell maradni sokáig – hívtam kedvesen, kihasználva az alkalmat.

Ezért még kapni fogok. A pasi érdeklődve várt a válaszra.

– Sajnálom, holnapra időpontom van a fogorvoshoz – a méregfogát tényleg kihúzathatná.

– Majd én megnézem holnap is, és a premiert is jövő héten, és elmesélem önnek – ha előre megbeszéltük volna, akkor érteném. Honnan tudja mindig a tökéletes választ?

– Köszönjük, tanár úr.

Tudta. Biztos, hogy tudta, mit köszönök meg. Nem tudom, hogy csinálja, de kedvemre való.

– És egyébként milyenek a társaitok? – a kérdést egyértelműen nekem címezte.

– Nem igazán sikerült még beilleszkednünk, nem nagyon barátkoznak velünk.

Olgának nem kell tudnia semmiről, jobb, ha azt hiszi, senkivel sem beszélünk.

– Nahát, ez nem szép tőlük. Talán nehezen fogadják be az idegeneket? Magam miatt is érdekel, hogy tudjam, mire számíthatok – túlzottan erőltetett volt a kedvessége, mint aki akar valamit.

– Talán így van – óvatosabb lettem.

– Van még más diák is az iskolában, aki ideköltözött?

– Igen, az ikrek. Ők itt kezdték a középiskolát – árulkodtam.

– Akkor őket már biztosan befogadták.

Az én drága Szonja húgom eddig bírta szó nélkül, ez az ő területe, nem maradhat ki a társalgásból. Csak ha elkezdi, nem lehet leállítani.

– Azt éppen nem mondhatnánk! – a tanár kézmozdulata felbátorította. – Szerintem nem is fogják őket befogadni, mert olyan furcsák. Nagyon helyesek, de mogorvák, nem szólnak senkihez. Viszont állítólag mindent tudnak.

Csak egyvalami tudja a húgomat leállítani, és az Olga sokat sejtető arckifejezése.

– Elég, Szonja! A tanár úr már mindent tud – igen, azt is tudja, hogy mennie kell. – Figyelni fogom a színpadon! – intett oda Szonjának.

Úgy éreztem, ez nem elsősorban nekünk szólt, hanem Olgának. De én tudtam, hogy hiába minden, borzasztóan dühös. Némán hallgattuk a búcsúzkodást, és vártuk a sorsunkat. A lányok ösztönösen a hátam mögé húzódtak. Aztán becsapott a villám.

– Megtudhatnám, hogy mi volt ez? A tudtom nélkül?

Színdarab? Mit képzeltek magatokról?

Fröcsögött a nyál a szájából.

– Ha szólunk, nem engedted volna!

– Abban biztos lehetsz, drágaságom! Ha ez a Mr. Jones nem tudna róla…

– Ez iskolai program, a tanárok kérték rá Szonját. Te nem tilthatsz meg iskolai programot!

Én megpróbáltam, akartam higgadt maradni.

– Mi? Még szemtelenkedsz is? Minek nézel te engem? Azt tiltok meg, amit akarok!

Elszabadult a pokol. Pofonütött. Belekapaszkodott a hajamba, és teljes erejéből rángatta, a másik kezével ütötte a fejemet. A lányok kiabáltak, hogy hagyja abba. Nem tudom, hogy történt. Nem is éreztem a fájdalmat, a hangokat tompán hallottam. Egyszer csak elengedett. Arra eszméltem, hogy a hasát fogja, és sugárban hány. Nagyon sokáig, már azt hittem, megfullad. Utána bevonszolta magát a fürdőbe. Hallottuk, hogy locsog a víz, és még ott is hányt. Jó időbe telt, mire kijött. Megállt előttünk mélységes gyűlölettel a szemében, aztán megfordult, és magára csukta a szobájuk ajtaját. Feltakarítottunk, hogy apa ne lássa a nyomokat, ha netán hazajön. Ettünk pár falatot a konyhában, aztán felmentünk, és megpróbáltunk tanulni. Először Másából tört ki a sírás, nekünk sem kellett több. Egymást átölelve zokogtuk ki a fájdalmunkat. Tudom, hogy mindhárman ugyanarra gondoltunk.

Anyánkra.