40

– JÓ ESTÉT, GRANTCHESTER FUTÓ!

Valami nagyon-nagyon félrecsúszott, gondolta Myfanwy, látva, hogy a konferenciateremben gyanús módon nincsenek jelen tanúk és a Tanács nem áruló tagjai. Nincs idő habozni.

– Lőjék le! – mondta a testőreinek. Azok előrántották a fegyvereiket, Myfanwy lehunyta a szemét, és két lövés dördült mindkét oldalán. Amikor kinyitotta a szemét, Grantchester még mindig ott ült előtte, nem volt semmi baja, és gúnyos arcot vágott.

– Jár a pont a gyors gondolkodásért – mondta Grantchester. Myfanwy hátranézett a testőreire, és látta, hogy mindkettő a padlón fekszik, lőtt sebbel a fejük hátulján. Mögötte – óvatosan, néhány méter távolságban – az ajtó előtt posztoló két őr állt, mindketten őt célozták a fegyverükkel. Myfanwy kinyúlt az erejével, és a két fegyveres egyszerre fordította el a fegyverét, és kölcsönösen lelőtték egymást. – Nagyon gyors gondolkodás – mondta Grantchester, és az arcán a nyugodt mosoly kissé fenyegetővé változott.

Myfanwy óvatosan kiterjesztette az erőit. Az érzékelés egész folyama forrt a bőre alatt. Ahogy figyelte Grantchestert, látta, hogy a szeme színe megváltozik, mintha tintapatak öntötte volna el a szeme fehérjét. Sötétség borította mindkét íriszét. Myfanwy hunyorított, és szorosabbra fogta elméjével a testet. A férfi enzimekből és kémiai anyagokból álló tartalékai háborogtak, megpróbáltak kivezető utat találni maguknak. A pórusai, ezek az egészen apró, finoman rezgő kis rések most nem tudták ellátni a funkciójukat, hála Myfanwy beavatkozásának. Grantchester kitátotta a száját, Myfanwy pedig rájött, hogy az ereje gátolja a férfi reakcióit.

Grantchester támadórendszere azonban annyira komplikált volt, teli független alrendszerekkel, hogy a kordában tartása igénybe vette Myfanwy teljes koncentrációját. Ha egy kissé alábbhagyott volna a figyelme, a termet megtöltötte volna a szerves kemikáliák valamiféle koktélja. Nem tudta csökkenteni az erőkifejtést, ami megállította a futót a mozgásban: a férfi a térdre esett, és erősen zihált.

– A fenébe is, ez meglehetősen bosszantó – mondta Grantchester érdes hangon. – Azt hiszem, figyelembe kellett volna vennem az új képességeit. Legutóbb… nos, legutóbb is felülmúlta a várakozásokat. De ez egyszerűen elképesztő.

Nos, ez mókás kis döntetlen, gondolta Myfanwy. Egyikünk sem tudja használni az erőit, hogy semlegesítse a másikat. Eszébe jutott a pisztolya a bokájára csatolt tokban, és azon gondolkodott, hogy merjen-e érte nyúlni, de a lehető legrosszabb ötletnek tűnt, hogy megossza a figyelmét.

A férfi hirtelen elkiáltotta magát.

– Norman, Miriam, gyertek be!

Újabb őrök, hogy megtörjék a patthelyzetet, gondolta. A konferenciaterembe nyíló oldalajtó kinyílt, és két ember tűnt fel. Sokkal kisebb termetűek voltak, mint amire számított. Az egyikük alacsonyabb volt, mint Myfanwy. A másik magasabb volt, de rettenetesen vékony és furcsán nyúlánk.

Miféle titkosügynököket alkalmaz Grantchester, gondolkodott Myfanwy, aztán pedig alaposan szemügyre vette őket. Ó… fiatalokat. Az alacsonyabbik egy nagyjából tizenegy éves lány volt, a magasabb pedig egy csupa csont és ádámcsutka tinédzser fiú. És pikkelyei vannak jegyezte meg. Mindkettőjüknél fegyver volt, de nem csak ez ragadta meg a figyelmét.

A nyúlánk fiút borító, hússzínű pikkelyek csillogtak a fényben. A szája sarkából kiindulva hosszú sebhely vágta ketté az arcát. A kislánynak éles karmok meredeztek az ujjain. Mindketten halott szemekkel bámulták Myfanwyt.

Minden bizonnyal a Camp Caiuson végeztek, gondolta egyre növekvő rettegéssel. Most mit tegyek? Ha elengedem Grantchestert, akkor használni tudja az erőit. De csak nem fogja elgázosítani a saját embereit, nem igaz? gondolkodott, aztán gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy szinte biztosan elgázosítaná őket. Most mit tegyek? Ezen a ponton a futó döntött helyette.

– A tiéd – mondta a fiúnak. Az mosolygott, és elindult Myfanwy felé, kinyitotta a száját, sziszegő hangot hallatott, szájának belseje vérvörös volt.

– Ne – fakadt ki Myfanwy pánikba esve, és az erői elengedték Grantchestert. Mielőtt még megragadhatta volna velük a fiatal fiút, a kislány rontott neki, emberfeletti sebességgel mozogva, felugrott, és eltalálta az állát egy horogütéssel.

Myfanwy megtántorodott, hanyatt esett, és küzdött, hogy eszméleténél maradjon. Távolról Grantchester hangját hallotta, kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.

– Még nem halott, ugye? – kérdezte a futó.

– Nem uram – mondta a kislány. – Szeretné, ha halott lenne? – Az ujjain a karmok megnőttek, és sűrű fekete folyadék kezdett csöpögni belőlük. Visszahúzta az ajkát, és kivillantotta az egész száját betöltő tépőfogakat.

Myfanwy erőtlenül kinyújtotta felé a kezét és az erőit is, hogy elhárítsa a kislány támadását, de ott termett a pikkelyes fiú. Száraz ujjai megragadták a kezét, és Myfanwy érezte, hogy a parancsai elakadnak. A lány egy kissé megrándult, de ennyi volt az egész. Myfanwy viszont egyre terjedő bénultságot tapasztalt, szétterjedt a testében, elhomályosítva minden érzetet, ami körülvette. Próbált ellenállni neki, de a képességei megszűntek.

Ó, ez meg mi a pokol lehet?, gondolta. Érezte a képességeit, de nem tudta használni őket. A képzelete játszott vele, vagy tényleg azt érezte, ahogy a szinapszisai üresen kattognak.

– Ez kissé tovább tartott, mint általában, Norman – mondta Grantchester finoman.

– Egészen jól küzdött, uram – felelte a pikkelyes fiú, mentegetőzve.

– Ne nyafogj! – mondta Grantchester keményen, és mindkét segédje felegyenesedett.

– Igen uram – mondták egyszerre.

– Ültessétek fel – parancsolta Grantchester. A fiatal fiú továbbra is szorosan fogta az ujjait, de a másik kezével ülő pozícióba segítette. Myfanwy finoman megmozdította az állkapcsát, és összerándult. Eléggé meglepődött, de úgy érezte, hogy az állkapcsa még mindig kapcsolódik a koponyája többi részéhez. Ennek a kis ribancnak elég jó a jobb keze, gondolta ködösen.

– Myfanwy! – Tekintetét a futóra emelte. – Most, hogy túl vagyunk ezen a formalitáson, és ön egy kissé már kezelhetőbb, talán folytathatnánk kényelmesebb körülmények közt is.

Anélkül, hogy megvárta volna a választ, megfordult és elsétált. A Camp Caiusból való kölykök felállították. A végtagjai alig akartak engedelmeskedni, akárcsak az erői, de képes volt csoszogva követni Grantchestert, aki az oldalajtón keresztül, egy folyosón át az irodájába vezette őket.

A fájdalom, amit az állkapcsára mért ütés okozott, kissé enyhülni kezdett, és kíváncsian körülnézett. Az iroda kellemes látványt nyújtott, sokkal inkább, mint az övé. Meglátszott rajta, hogy komoly vagyon áll mögötte. Lángok lobogtak a kandallóban. A falakat meleg faburkolat fedte, és nagyméretű portrék lógtak rajtuk, hasonlóak az ő irodáját díszítő képekhez. Nehéz függönyök kereteztek egy óriási ablakot, de a tekintetet egy jókora íróasztal vonta magára, ami mögé Grantchester ült le. Intett, és Myfanwyt az asztal előtt álló székhez vezették. A pikkelyes fiú fenntartotta a kontaktust, de a kezét most a nyaka oldalán tartotta. A kislány a futó mögött foglalt helyet.

– Nos, itt volnánk – mondta Grantchester. – Rengeteg dologról kell beszélnünk, de mielőtt nekikezdenénk, jól jönne egy ital. Eléggé késő van, és ez a nap is eléggé hosszú volt, ideje, hogy legurítsunk egy koktélt. – Felkelt, kinyitott egy ajtót, ami mögött jól felszerelt bár tűnt fel.

Szóval úgy fogunk tenni, mintha ez egy normális beszélgetés lenne?, gondolta Myfanwy. Oké, én képes vagyok udvarias szerepet játszani, ha ő is.

– Ez nagyon kedves öntől, de én jól vagyok – mondta Myfanwy hűvösen. Nézte, ahogy Grantchester összeönti, megkeveri és kiönti az italát. Milyen jóképű férfi, gondolta. Magas és jó felépítésű, szépen nyírt, sötét hajjal. Méretre készült öltönyt visel, és kellemes az illata. Milyen kár, hogy áruló.

– Hallottam a readingi eseményekről – jegyezte meg Grantchester a válla fölött. – Tényleg annyira nehéz volt a helyzet, hogy megkívánta az ifjú Callahan jelenlétét?

– Akkor úgy tűnt, hogy ez a legjobb választás. Csak a szerencsének volt köszönhető, hogy megsemmisítettük az entitást, mielőtt Callahan megérkezett.

– Milyen szerencsés, hogy viszonylag komolyabb bántódás nélkül megúszta – mondta Grantchester, miközben visszaült a székébe. – De most térjünk a tárgyra. Gondolom már kitalálta, hogy a Tanács többi tagja nem fog megérkezni. Nem is kapták meg a meghívást. – Myfanwy szíve összeszorult. Nem sok reményt fűzött hozzá, de most bármit megadott volna érte, hogy lássa, amint Alrich belép az ajtón, vagy akár a Lord és a Lady. – Wattleman a biztonságos rezidenciáján alszik, Farrier azzal tölti az éjszakát, hogy átnézi a Birtok összes diákjának álmait, Alrich pedig Skóciában van. Köszönhetően a megemelt biztonsági szintnek, és annak, hogy át kell vizsgálni az embereket, az Apex House csökkentett személyzettel működik ezen a hétvégén.

– De honnan tudta, hogy le fogom leplezni önt? – kérdezte Myfanwy megzavarodva.

– Az ön és az asszisztense irodája is be van poloskázva – mondta vidám hangon. – Lehallgató készülékeim vannak ott azóta, hogy az én irodám volt. Meg lenne döbbenve, ha tudná, milyen dolgokról beszélnek az emberek, miközben arra várnak, hogy találkozzanak önnel. Igazából már évek óta nem használtam őket, de a legutóbbi eseményeket követően ráállítottam valakit, hogy folyamatosan lehallgassa az irodákat. – Mosolygott, és kortyolt egyet a Martiniből.

– Szóval – folytatta Grantchester –, amikor hallottam, hogy azt mondja, tudja, ki a másik kettős ügynök a Tanácsban, felhívtam valakit a Sáncban az embereim közül. A Sánc parancsnoki irodájában szolgál őrként, és megparancsoltam neki, hogy állítsa meg az asszisztensét, és azt a fiatal gyalogot. Nos, hogy állítsa meg, és lője le őket – javította ki magát. Myfanwyt átjárta a gyász fájdalma ezekre a szavakra, és pislognia kellett, nehogy kicsorduljanak a könnyei.

– Valójában – mondta Grantchester – mindenki, aki őrszolgálatot ad a parancsnoki irodában, az én emberem. Stratégiailag kell gondolkodni az embereivel kapcsolatban, tudja? Amúgy miért hurcolta magával azt a fiatal gyalogot? Már ha megengedi a kérdést – érdeklődött kíváncsian.

– Csak most kapcsolódott be a dolgokba – mondta Myfanwy lágyan. – Hallotta, hogy beszélek a Grafterekről, és nem akartam megkockáztatni, hogy bárkinek elmondja.

– Pontosan tudom, mire gondol – mondta Grantchester. – Végül is én sem hagyhattam, hogy beszéljen a megosztott hűségemről, így van? És ez ugyanahhoz a kérdéshez vezet minket. Honnan tudta? – Myfanwy elgondolkodott rajta, hogy ad neki néhány kreatív ötletet, hogy hová menjen, és ott mit csináljon, de inkább visszafogta magát.

Mondd el, mondta magának, nyerj egy kis időt! Talán adódik valami, felmerül valamilyen lehetőség. Vett egy mély lélegzetet.

– Nos, talán emlékszik rá, hogy közvetlenül azután, amikor Gestalt lelepleződött, mint áruló, elmentem az Akasztófa-toronyba, hogy találkozzam vele – kezdte.

– Igen, de ő biztosított róla, hogy nem mondott önnek semmi használhatót – mondta Grantchester, és kortyolt egyet. Tessék, gondolta Myfanwy, természetesen tartotta velük a kapcsolatot.

– Valójában mondott nekem néhány dolgot, amit nagyon is érdekesnek találtam – mondta Myfanwy. Az elégedettség hullámát érezte, amikor Grantchester arca fanyar kifejezést vett fel.

– Valóban? – kérdezte Grantchester. – És pontosan mit mondott?

– Nos, az egyik apró tény, ami kicsúszott a száján, az volt, hogy a Tanácsban van még egy áruló – mondta Myfanwy. Ha mást nem is érek el ezzel, talán Gestaltot bajba keverhetem – és nekem nem esett nehezemre, hogy ezt elhiggyem – tette hozzá, egyenesen a férfi szemébe nézve.

– Nem vagyok benne biztos, hogy értem.

– Belebotlottam néhány dologba, ami nem igazán tűnt logikusnak – mondta Myfanwy, aztán hátradőlt a székben, és az ujjain számolta a pontokat. – Kezdjük azzal, hogy van egy titkos kiképző tábor egy privát hadsereg számára, amit Checquy-védnökség alatt hoztak létre: Camp Caius – a név említésekor érezte, hogy a pikkelyes fiú keze megmozdul a nyakán, a Grantchester mögött álló lány pedig kényelmetlenül megrándult. – Lent van Walesben, egy kissé félreeső helyen, egy kissé spártai körülmények között, de van néhány nagyon kellemes orvosi létesítménye. És persze illegális, akár a többi dolog.

– Másodszor, ott van az a fájdalmasan nyilvánvaló tény, hogy Gestalt soha nem lenne képes véghezvinni egy ilyen komplikált adminisztratív konspirációt. Pénzügyi bűvészkedés, hogy jelentős pénzeket lehessen elszipkázni, és mindezt úgy, hogy közben elkerüljék a törvényszéki vizsgálatot. Jogilag lefedni azt, hogy olyan gyerekekhez jussanak hozzá, akiknek egyáltalán nincsenek természetfeletti képességeik, olyan gyerekekhez, akik nyilvánvalóan kívül esnek a Checquy működési körén. Nos, mindketten tudjuk, hogy Gestalt azért került be a Tanácsba, mert kiválóan tud segget rugdalni, nem pedig az intellektusa miatt.

– Aztán volt egy kis négyszemközti beszélgetésem a Broederschap egyik főnökével. Lenyomozott engem, annak ellenére, hogy titokban hagytam el a Sáncot egy föld alatti kijáraton keresztül. Valaki nyilván leadta neki a drótot.

– És aztán, nos, ott van az az egészen apró dolog az engem ért támadással. Nem a ma délutáni támadásról beszélek, mint azt nyilván érti, bár ezt is elfuserálták. Az az elbűvölő incidens Bathban szintén nem volt különösebben kellemes. De most arról a támadásról beszélek, ami úgy végződött, hogy állok a parkban, körülöttem csatlósok holttestei, és semmilyen emlékem nincs arról, hogy ki vagyok.

– És ezt el akarta mondani az egész Tanácsnak? – kérdezte Grantchester.

– Nos, abban reménykedtem, hogy a memóriámmal kapcsolatos dolgokat megtarthatom magamnak – mondta Myfanwy –, de hajlandó lettem volna felfedni ezt is, ha ezzel le tudom győzni önt. – Grantchester csak bámult rá, helyes arcán nem látszott semmilyen érzelem. – Szóval Gestalt nagy valószínűséggel nem tudta mozgatni a szálakat, de önről ez könnyen elképzelhető. Hosszú évekig bástya volt, hatalma volt a pénz fölött. Ön is, meg én is elég sok fedett akciót terveltünk ki ahhoz, hogy tudjuk, hogyan működik ez. Ön képes volt alapítani egy kis iskolát, és fenn is tudta tartani, miután a futó rangjára emelkedett. Végső soron ön volt felelős az egész szervezet pénzügyeinek a rendbetételéért. Mindenféle dolgot el lehet titkolni egy ilyen átszervezés folyamán.

Grantchester ráemelte a tekintetét, kezeivel piramist formálva az asztalon, de Myfanwy nem zavartatta magát, folytatta.

– Gestalt azt is említette, hogy szándékosan vettek fel a Tanácsba, a Grafterek akarták. De arra nagy összegű fogadást kötnék, hogy az ötlet öntől származott. Öntől, aki arról híres, hogy unortodox előléptetéseket kezdeményez, amik aztán rendre remek ötletnek bizonyulnak. Ön meg tudja ítélni az emberek erősségeit és gyengéit. Ön tudta, hogy kitűnő bástya leszek. Hogy biztosítom a szervezet gördülékeny működését. És hogy kompenzálni fogom Gestalt nyilvánvaló hiányosságát ebben a tekintetben. Hogy túlságosan el leszek foglalva mindenféle kellemetlen anomáliák kivizsgálásával, és hogy túlságosan zárkózott vagyok ahhoz, hogy az útjába álljak, még akkor is, ha ráakadnék valamire.

– Nos, amikor elérkezett az az idő, hogy találkozzam Graaf Gerd de Leeuwennel, bevallom, azt gondoltam, hogy Alrich futó ültetett fel. Úgy értem, egy night klubban voltam a barátaimmal, és ő odajött vacsorázni. Egymásba szaladtunk, és rögtön ezután körülvett egy rakás nagydarab, béna mozgású belga. Gondoltam, Alrich kiszipolyozta az emberét, aztán gyorsan felhívott egy belga mobilszámot.

– Az is érdekelheti önt, Conrad, hogy miután két hete megtámadtak, kiszöktem egy átjárón, ami az irodámból egy privát garázsba vezet. Ott pedig, bár épp egy mentális összeomláson mentem keresztül, csapdát állítottak nekem. Azokhoz az alagutakhoz csak a bástyák férnek hozzá. És Gestaltnak azon az estén mind a négy teste máshol volt, nem voltak a városban.

– Hajlandó vagyok arra is fogadni, hogy van néhány privát bejárata és némi megfigyelőhálózata is, így jutott be a Sáncba, és vette el az emlékezetemet. Az is valószínű, hogy innen tudta, hogy szórakozni megyek, így volt alkalma megszervezni, hogy kövessenek.

– Nos, ez nem túl erős bizonyíték – mondta Grantchester. Szórakozottnak tűnt, amitől Myfanwyt elöntötte a düh.

– Nem – mondta Myfanwy –, és ezért nem is mondtam semmit. De nem olyan régen átrostáltam az összes hivatalos és személyes levelezésemet, és beleakadtam egy bejelentésbe, hogy ön és a felesége adoptáltak egy babát. – Myfanwy vett egy mély lélegzetet, és azt számolgatta magában, hogy most hogyan folytassa. – Különösen érdekelt a család portréja. Tudja, a felesége ismerősnek tűnt. És nem csak azért, mert ő Mrs. Grantchester. Amikor Gestaltot kérdezgettem, volt alkalmam az ő szemein keresztül nézni a világot. Az összes szemén keresztül – tette hozzá sötéten.

– Kiderült, hogy Gestaltnak van egy ötödik teste, egy kisebb teste, és az az ön feleségének társaságában volt, akinek felejthetetlen kék szeme van. Ezért kicsit kutakodtam, és kiderült, hogy Eliza Gestalt nem olyan régen hosszabb időre elhagyta a szolgálatot, és csak kicsivel azelőtt tért vissza, hogy ön örökbe fogadta a babát. De van még pár másik dolog is. Tudom, hogy sebhelyet visel a hasán keresztben és hogy visszavonultan él az utóbbi időben. Röviden, azt gondolom, hogy Gestalt babáját fogadta örökbe. Szerintem az ön gyereke Gestalt.

– Ön a Graftereknek dolgozik, ugye Conrad? Nem csoda, hogy minden darabka új információra szüksége volt, ezért kellett átküldenem őket az Apexbe, az ön stratégiai kockázatelemzéséhez. Biztos akart lenni abban, hogy mindent tud, amit mi tudunk.

– Nos, ez nagyon lenyűgöző – mondta Grantchester. Úgy mosolygott, hogy Myfanwy legszívesebben eltörte volna az orrát. – Ön mindent nagyon alaposan számításba vett. Ez igen alapos detektívmunkára utal.

– És ez biztos nagyon szórakoztatta önt – mondta Myfanwy hűvösen –, figyelni engem, amint összevissza keresgélek, és megpróbálom eltitkolni az amnéziámat.

– Nos, valójában nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy mennyi tűnt el a memóriájából. Jó tudni, hogy azért működött a dolog – mondta könnyed hanghordozással.

Ezt nem mondhatja komolyan, gondolta Myfanwy. Még csak nem is tudták?

– És melyik dolog működött? – kérdezte.

– Nos, ez egy hosszú történet – mondta Grantchester. – Biztos benne, hogy még mindig nem szeretne egy italt? – Myfanwy csendben maradt. – Nem kell így bámulnia rám, csak a jó modor része, hogy megkínálom. Amúgy meg tényleg bűnös vagyok, figyelmen kívül hagytam az etikettet. Mielőtt továbbmennénk, engedje meg, hogy bemutassam a pártfogoltjaimat. Ez itt Norman, akivel korábban már találkozott, bár úgy tűnik, nem emlékszik rá. – Myfanwy megrázta a fejét. – Nos, legalább ezt rendesen elintézte. Tudja, Norman a felelős az ön jelenlegi amnéziájáért. – Myfanwy hátrapillantott rá a válla fölött.

– Ó, igen – folytatta Grantchester. – Ő is velem volt néhány csatlóssal együtt, amikor a Sáncba mentünk, hogy elfogjuk önt, kiirtsuk a személyiségét, és eltávolítsuk az épületből.

– De miért? – kérdezte Myfanwy.

– Volt néhány lehetőségünk – mondta Grantchester. – Igazából nem sok választásom maradt. Meg lenne döbbenve, hogy mennyire formálható lehet egy olyan ember, akinek nincsenek emlékei. Ha a megfelelő helyzetbe hozza őket, akkor nagyon is hallgatnak a sugalmazásra.

– Az volt a terve, hogy rávesz, dolgozzak a Graftereknek? – kérdezte Myfanwy rémülten.

– Vagy az, hogy változatos módokon szerezzek élvezetet – mondta Grantchester. Myfanwy érezte, hogy felfordul a gyomra, és ez valószínűleg meglátszott az arcán is, mert Grantchester nevetésben tört ki. – Vicceltem – mondta, és a szemét törölgette. – Ne legyen nevetséges! Nem, nem, egy rakás tesztet végeztünk volna önön, aztán pedig felboncoljuk.

– Értem – mondta Myfanwy, és megkönnyebbülten fellélegzett.

– Vagy legalábbis valami ilyesmi, de ez egy elég hirtelen döntés volt.

– És miért döntöttek így hirtelen? – kérdezte. – Nem volt ez túl kockázatos? Úgy gondolták, hogy senki nem veszi észre, ha eltűnök?

– Természetesen lett volna vizsgálat – mondta Grantchester. – A Tanács egyik tagjának eltűnését igen komolyan kivizsgálták volna. De az egyik futó önként jelentkezett volna, hogy személyesen vezesse a vizsgálatot, méghozzá a maga által kiválasztott csapat segítségével. Ezt az ajánlatot a másik bástya köszönettel vette volna. Biztosíthatom róla, hogy az ön sietős eltüntetése után maradó minden bizonyítékot gondosan a szőnyeg alá söpörtünk volna.

– De mindezt gyorsan kellett intéznünk, mert azon az estén a tudomásomra hozták, hogy Myfanwy Thomas bástya néhány héttel korábban belépett a Camp Caius területére. Az egyik őrnek valamilyen rohama volt, vagy ilyesmi. Minden ilyen eseményt igen alaposan kivizsgálnak, mert attól félnek, hogy a Caius valamelyik növendékének esetleg előre nem látott hatása lehet az őt körülvevőkre. Kiterjedt vérvizsgálatok, CT-szkennelés, ismeri az eljárást. Ebben az esetben bizonyítékot találtak rá, hogy ön kontrollálta az őrt, megtalálták a pszichikai ujjlenyomatát. Emlékszik arra a rengeteg vizsgálatra a Birtokon? Nos, azoknak az eredményét nem hivatalos formában megosztották a Caius személyzetével, és a csapat egyik tagja felismerte az ön erőinek egyértelmű jegyeit.

– Be kell látnom, hogy kezdetben hitetlenkedtem. A kis Myfanwy Thomas folyton csak a könyveket bújta. Túlságosan mélyen lefoglalták a Checquy belföldi műveletei ahhoz, hogy legyen ideje a munkakörén kívüli kutatásokat folytatni. Legalábbis mi így gondoltuk – tette hozzá Grantchester.

– És akkor hirtelen úgy tűnt, hogy felfedeztek bennünket. Csak azért nem semmisültünk meg teljesen, mert ön megmagyarázhatatlan módon hallgatott. A mi szerencsénkre. – Önelégült képet vágott. – Én mindig gyorsan reagáltam krízishelyzetben. Az egyik dolog, amit megtanultam a terepi munka során, hogy ha valaki kést tart a torkodhoz, akkor nem habozol.

– Habozás nélkül mozgósítottam egy csapatot. A Camp Caius számos végzősét tartom itt az Apexben egy diszkrét testőri létesítményben. Átmentünk velük a Sáncba. Ahogy azt ön is kitalálta, számos titkos bejárata van az épületnek, amiket csak én ismerek. Ezek egyike a bástyák privát lakhelyéhez vezet. Megvártam, amíg ön belép a rezidenciájába, és ott üdvözöltem.

– Csak önnek mondom, Myfanwy, hogy sokkal nyugodtabban fogadta az egész dolgot, mint ahogy vártam. Nem hiszem, hogy valaha is el tudnám felejteni az akkori pillantását. Egy lány, aki általában cincogni kezd, ha valaki váratlan dolgot mond neki, aki összerezzen, ha valaki hirtelen feláll. Nos, azon az éjszakán nem így viselkedett. Besétált és meglátta, hogy a heverőn ülök, a vállamnál pedig Norman áll. A szeme tágra nyílt, de amúgy semmilyen változást nem mutatott az arckifejezése.

– Ekkor a többi segítőim ön mögé léptek, és bezárták az ajtót. Ön csak átsétált a szobán, és megállt, szemtől szemben velem. Abszolút nyugodt volt, a tekintete pedig hűvös. – Grantchester félbeszakította a mondandóját, aztán egy keserű kis mosollyal az ajkán megrázta a fejét.

– Kérdéseket akartam feltenni önnek arról, hogy hogyan szerzett tudomást Camp Caiusról, és hogy miért nem szólt erről senkinek. De ön csak bámult rám, és be kell vallanom, hogy egy kissé elbátortalanodtam ettől. Elkezdtem beszélni önhöz, ön pedig csak annyit mondott, hogy „csak fogja be, és tegye meg, maga mocskos áruló”. Ezt mondta nekem Myfanwy Thomas, a Checquy történetének legszánalmasabb bástyája. – A hangja elfulladt a gyűlölettől, de aztán összeszedte magát.

– Ezért aztán – mondta könnyedén –, felálltam, pofon vágtam önt, és önre eresztettem a csatlósaimat.

– Priya és Mark megragadták önt a vállánál fogva, hogy nyugton maradjon, és Norman simán elérhesse önt. Kesztyűt viseltek természetesen, erősen fogták, hogy ne tudjon mozogni, de azt hiszem, hogy a Birtokon tanultakból egy kevés megmaradt önben. Beléjük rúgott és kibillentette őket az egyensúlyukból. Megérintette Mark arcát, aki ettől hirtelen megvakult. Mint később kiderült, rávette a pupilláit arra, hogy teljesen összezáródjanak.

– Priya még rosszabbul járt. Olyan szintű erőt vetett be, amit a Birtokon soha nem mutatott, valahogyan rávette az arcizmait, hogy ellene forduljanak. Nyilvánvaló, hogy azok törték darabokra a koponyáját. – Átható tekintettel bámult Myfanwyra, aki megvonta a vállát. – Szerencsére ekkorra Norman már képes volt a hatalmába keríteni önt.

– Norman a Camp Caius egyik terméke, amiről – úgy tűnik – ön már mindent tud. Igen figyelemreméltó, de komolyan. Egy teljesen normális gyermeket radikálisan fel lehet javítani, ha hajlandó az ember felnyitni a koponyáját és a testét a szokásos módon, és barkácsol benne egy kicsit. Na és mindennap beinjekciózza különböző gonosz koktélokkal. És az erek és hólyagok és csatornák új rendszerét varrja a testbe. És védelmi funkciót ellátó szigetelést plántál a bőrébe. – Myfanwy rémülettel teli pillantást vetett a válla fölött a pikkelyes fiúra, aki csak állt ott, és cseppet sem zavartatta magát, miközben Grantchester a rajta végrehajtott módosításokat sorolta. Myfanwy megborzongott és visszafordította tekintetét a futóra.

– Persze törődni kell velük, nagyon kényesek. Norman, akit itt lát, valójában már nem is táplálkozik rendes étellel, ugye, Norman? – Grantchester nem várt választ. – Hét intravénás infúzió csöpög belé, amíg alszik, tele mindenféle tápanyaggal, hormonnal és vegyszerrel, ami biztosítja, hogy a szervezete egyensúlyban maradjon. Ez igen komoly munkát jelent.

– Az eredménye viszont olyan katona, akinek nagyon speciális képességei vannak. Sajnos nem telepatikus – mondta, és sóhajtott egyet –, de ha fizikai kontaktust tud létrehozni, akkor Norman bizonyos mértékig képes ellenőrzést szerezni az agy fölött. Mindez persze nagyon alapszintű: ki tudja ütni az embereket, meg tudja akadályozni őket, hogy aktiválják az erőiket, meg ehhez hasonló dolgok. Ha viszont ennél bensőségesebb kontaktusra van lehetősége, akkor sokkal stílusosabb munkát tud elvégezni. Ezen a ponton már hozzá tud férni az emlékekhez is.

Myfanwy kényelmetlenül mocorogni kezdett a székben a gondolatra, hogy Norman próbaidőre felvett társai bensőséges kontaktusba lépnek vele.

– Igen, Norman trükkjei nagyon hasznosnak bizonyultak ebben a kis vállalkozásban – mondta Grantchester. – Már számos alkalommal lelepleződtünk volna, ha nem sikerül végrehajtanunk néhány szelektív törlést az elmékben. Persze szó nincs olyan komoly dologról, mint ami önnel történt. Ha hirtelen mindenütt amnéziás emberek bukkannak fel, akkor bizonyosan felmerül pár kérdés. Néha viszont valaki lát vagy hall olyan dolgot, amit nem kellene, és mégsem ölhetjük meg csak úgy egyszerűen. Ekkor lép be a képbe Norman, és kitöröl néhány terhelő, gyanús emléket. Tényleg kár, hogy az ilyenfajta ügynök létrehozásának folyamata ennyire bonyolult, mert több is elkelne belőlük, nem csak ez az egy. Norman munkája viszont elégnek bizonyult a szükségleteinkhez… egyetlen jelentékeny kivétellel. – Grantchester megállt, és vesébe látó tekintettel nézett rá.

– Azon az estén Norman elkezdte tenni a kötelességét, ami viszonylag könnyen ment, ugye Norman? – A nyúlánk fiú bólintott egyet. – Kiiktatta az ön erőit, és elkezdte törölni a személyiségét. Úgy éreztük, hogy ön sokkal kisebb eséllyel csap le bárkire, ha nincsenek emlékei. Norman befejezte, ön pedig a szófán feküdt, a szemhéja remegett, ahogy az ilyen körülmények között normális, mi pedig a megsemmisült csatlósok felé fordultunk, és felkészültünk arra, hogy elszállítsuk önt egy laboratóriumba, amikor a legmegdöbbentőbb dolog történt.

– Ön sikoltva felült.

– Általában, Myfanwy, azok, akiket alávetünk Norman manipulációjának, képtelenek bármit is tenni azt követően. Különösen igaz ez a teljes törlés esetén. Az elme túlságosan elfoglalt, hogy reagáljon az erőszakos törlésre, így nem tud az aktuális dolgokra reagálni. A személyiség eltűnik, és még legalább egy óráig eltart, mielőtt megjelenik egy új, jóval simulékonyabb személy. Ezért aztán sokkolt bennünket az ön reakciója. Az a sikoltás, nos, rendkívül nyugtalanító volt. De korántsem volt annyira nyugtalanító, mint az a pszichikai támadás, ami lecsapott ránk. Olyan volt, mintha kalapáccsal fejbe vágtak volna. Mire Norman és én ébredezni kezdtünk, már több perc is eltelt, ön pedig eltűnt, valószínűleg a Sánc termeiben csoszogott valamerre.

– Ennek természetesen nem örültünk. Nem volt túl nagy esélye annak, hogy képes legyen elmondani bárkinek azt, amit korábban tudott, de ez még mindig elviselhetetlenül nagy kockázatot jelentett. Nem vállalhattuk annak a kockázatát sem, hogy találkozik a Checquy valamelyik tagjával, ezért a lojális csatlósaimból álló csapatot a Sáncon belüli folyosókra irányítottam.

– Mint később kiderült, ezt egyikük sem élte túl – mondta Grantchester. – Többüket is megtalálták holtan egy parkban Pinnerben, nekem pedig takarítócsapatot kellett utánuk küldenem. Ó, amúgy nálunk van az autója. A többi ügynökünk közül jó néhány nem jelentkezett többé, ezért abból indultam ki, hogy őket is megsemmisítette. – Myfanwy a garázsba vezető föld alatti folyosóban rothadó hullákra gondolt, de nem szólt egy szót sem. – Aztán jött az a katasztrofális incidens a bankban. Azok a szegény emberek intenzív fiziológiás és pszichológiai terápiára szorultak, miután ön megtámadta őket. Ez is nagy kár volt, mert ők alkották a legjobb beszivárgócsapatomat. Követni tudták önt a hotelig, igazán briliáns húzás volt, de ön használta a kártyáját a hotel ATM-jében, hogy megnézze a számlája egyenlegét. Belehallgattak a taxisofőrje rádióbeszélgetésébe, hogy előbb érkezhessenek a bankba, miután ön megdöbbentően tekervényes utat választott.

– Meg akartam nézni néhány nevezetességet – mondta Myfanwy méltósággal. – Arról honnan tudtak, hogy milyen útvonalon megyek?

– Ez London – mondta Grantchester. – Elég kameránk van a belvárosban, hogy egy lányt kövessenek, ahogy elmegy a bankba. Ezután viszont elvesztettük önt. A kómás állapotban hátrahagyott csapattal voltunk elfoglalva.

– Soha nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy milyen mértékben vesztette el a memóriáját. Norman égre-földre esküdözött, hogy alaposan elvégezte a munkát, hogy az ön identitásának minden maradványát eltüntette, és csak egy üres lap maradt hátra. Azt mondta, ön megtartja némelyik képességét és a nevelésből fakadó tudásának egy részét, de azok a gondolatok és emlékek, amelyek önt Myfanwy Thomasszá tették, már eltűntek. Pozitívan állt a dologhoz.

– Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy miután végzett önnel, ön meg lesz fosztva a cselekvőképességétől. A Londonban szerteszét heverő holttestek viszont elég egyértelműen cáfolták ezt a kijelentést.

Sóhajtott egyet, mint aki kissé kizökkent a kerékvágásból.

– Na mindegy, azon a hétfőn ön úgy jött be dolgozni, mint aki egy háborún van túl. Be kell vallanom, hogy ettől kissé pánikba estem. Habozás nélkül aktiváltam a lehallgatókészülékeket az irodájában, és folyamatos megfigyelés alá helyeztem. Ha bármi olyat tett volna, ami arra utal, hogy emlékszik, ha vádakat fogalmazott volna meg, nos, vannak tartalék terveink azt illetően, hogy hogyan szerezzük meg a hatalmat a Checquy fölött. Macerás lett volna és kockázatos, de azt hiszem, megoldottuk volna.

– De ön csak tette a dolgát, és soha nem hozott fel semmilyen kellemetlen témát. Kissé mintha össze lett volna zavarodva, kissé sokat habozott akkor is, amikor rutindolgokról volt szó, de én azt gondoltam, hogy talán csak néhány napnyi emlékét veszítette el, vagy talán csak órákat. Mindenesetre ön tudta, hogy kicsoda, és teljes egészében el tudta végezni a munkáját. Gestaltnak, aki nem tudott semmit az ön memóriamódosításáról, eszébe sem jutott, hogy történt valami, bár azt észrevette, hogy a szokásosnál magabiztosabb és rámenősebb.

– Nem mondták el Gestaltnak?

– Minél kevesebb ember tud egy titokról, annál könnyebb megtartani azt – mondta Grantchester. – Amúgy nem voltam biztos az egészben. De hála a ma esti kis leleplezésének, most már tudom, hogy Normannak igaza volt, ön nem ő. És bárkivé vált is ön időközben… nos, azt már bebizonyította, hogy túl sokat tud. – Myfanwy tudatába megint beszivárogtak a hosszú ujjak, amiket a nyakán érzett. – Valahol azért sajnálom. Szerettük volna kivizsgálni ezt a dolgot, rájönni a nyitjára, de ezen a ponton kénytelen vagyok redukálni a veszteségeimet.

– Megint kitörölnek? – kérdezte Myfanwy remegve. – Ugyanúgy, ahogy eltüntették Thomas személyiségét is?

– Vagy inkább annak a hiányát – mondta Grantchester. – De amúgy igen. Viszont most nem csinálhatjuk ugyanúgy. Korábban egy együttműködő, hajlítható elmét szerettünk volna az ön testében. Olyat, aki hatékonyan tud kommunikálni, és hasznosnak bizonyul. Világos, hogy ezt a kockázatot nem vállalhatjuk fel újra. Ezúttal Norman teljes egészében ki fogja pucolni az agyát. A következő személy, aki kinéz majd azokon a szemeken, tökéletes újszülött lesz. Életben fogjuk tartani önt néhány vizsgálat erejéig, követjük az impulzusokat, megnézzük, hogyan reagál laboratóriumi körülmények között. Aztán később felvágják önt olyan apró részekre, hogy mikroszkóppal keresztül lehessen látni rajtuk.

– Parancsol? – szólt Myfanwy.

– Mindig is úgy terveztük, hogy alapos vizsgálatnak vetjük alá – mondta a futó kicsit túl bőbeszédűen. – Ön megrémíti a Graftereket. Egy nő, aki kontrollálni tudja az élő anyagot. A nagy előnyeik, azok a fegyverek, melyekkel csapást tudnak mérni a Checquyre, mind biológiai természetűek. Nem lennének képesek elsütni a fegyvereiket, ha ön úgy döntene, hogy ne süssék el őket. Bármilyen fejlesztés, amivel az ügynökeik rendelkeznek, megsemmisítheti önmagát az ön irányítása alatt. Ön, drágám, az ő legszörnyűbb rémálmuk. És persze a legnagyobb lehetőségük is. Ön a mi urániumunk. Ha vissza tudnánk fejteni azt, ami önben megvan, akkor bármit elérhetnénk.

– A Birtok tudósai nem tudták megcsinálni – mutatott rá Myfanwy feszülten. Norman ujjai lefelé csúsztak a nyakáról az overallja alá, a vállaira.

– A Birtok tudósai legóval játszadozó gyerekek ezekhez az emberekhez képest – horkant fel Grantchester lenézően. – A Grafterek ezt már évszázadok óta csinálják. Már akkor feltérképezték a humán genomot, amikor még Viktória királynő ült a trónon. Átvizsgálták az emberi test minden területét, és felhőkarcolókat építettek.

– A tekintete valahova Myfanwy mögé nézett. – Ó, talán szeretne beszélni a többi vendégemmel is, mielőtt kitöröljük önt. – A szeme sarkából Myfanwy két alakot látott, amint megkerülik az asztalt, és Grantchester mögé állnak.

Eliza és Alex Gestalt rettenetes gyűlölettel nézett Myfanwyra.

– Persze Eliza nem örül némelyik megjegyzésének, amit a szülés utáni depressziójáról mondott, de talán szeretne gratulálni a gyermekem szüleinek – mondta derűs arckifejezéssel. – Nekem most mennem kell, de Gestalt kifejezte azt a vágyát, hogy végignézze, amint Norman elvégzi a dolgát. További szép estét – mondta és felkelt. Myfanwy hallotta a lépteit, ahogy átsétált a termen, kinyitott egy portrét, és felment a mögötte található lépcsőn.

– Szóval, Thomas ribanc – szólaltak meg a Gestalt testvérek egyszerre. – El sem tudom mondani, mennyire jó érzés, hogy megkötözve látlak. Ezt kimondottan élvezni fogom, miután egy hétig kellett rejtőzködnöm Grantchester rezidenciáján.

– El tudja képzelni, hogy milyen volt? – kérdezte a Gestalt nővér.

– Attól rettegni, hogy belépjek a többi testembe, hiszen lehet, hogy az Akasztófa hóhérai éppen megcsonkítják? Vagy hogy éppen akkor nyitom ki a szemem, amikor megölik őket? – Áthajolt az asztal fölött, és pofon vágta Myfanwyt.

– Ez annyira csodálatos érzés lesz – mondta a fiútestvér.

Myfanwy nem szólt egy szót sem, még arról sem akart hazudni, hogy mi történt a másik testekkel. Valójában Teddyvel és Roberttel eddig nem csináltak semmit. Most éppen összekötözve, a szemüket bekötve, hangszigetelt szobákban várakoztak. Alrich és néhány tudós meg kínvallató megpróbáltak kitalálni egy olyan megközelítési módot, amivel előnyükre tudják fordítani Gestalt heves természetét, és így mind a négy testet párhuzamosan tudják megkínozni. Myfanwy egy kissé elmosolyodott lelkes ötleteiken, és úgy döntött, hogy jobb, ha ehhez neki semmi köze. Most már azt kívánta, bárcsak ő is bekapcsolódott volna.

Norman továbbra is Myfanwyn tartotta a kezét, miközben maga felé fordította a székét, aztán pedig lábra állította. A fiú belebámult a szemébe, Myfanwy pedig visszarettent. A bőrét érzéketlennek érezte ott, ahol megérintette a fiú, aki aztán közelebb húzta magához. A fagyos érzés lefelé terjedt a kezéig, amit Norman megragadott, hogy ne tudjon kapálózni. Ha megpróbálta volna megrúgni, csak a sípcsontját találta volna el, mintha egy gyerek hisztériázna. Myfanwy ellenállt a sürgető érzésnek, hogy sikítson egyet, amikor a fiú kinyitotta a száját, és fölé hajolt. A lélegzete az arcát érte, Myfanwy pedig az orrát fintorgatta, ahogy megérezte a kémiai anyagok szagát. Teljesen olyan szaga volt, mint a klubban azé a Grafteré.

Norman sápadt bíborszínű nyelvéből hirtelen hosszú, fehér rostok nőttek ki. A hajszálvékony tapogatók a szájához értek, mint valami rémálomban, amire csak félig emlékszik. A fiú ajka az övéhez dörzsölődött, amint bedugta a nyelvét a szájába. Öklendezni kezdett, ahogy lassan lecsúszott a torkán.

Myfanwy szeme vadul forgott, és újabb emlékképeket adtak ahhoz az emlékezethez, amiről tudta, hogy hamarosan megszűnik. Az egyik oldalán a kislány állt, aki szenvtelenül nézte őket. Mögötte a két Gestalt légzése hallatszott. Támadójának pikkelyes arca finoman megérintette az övét, miközben mohón próbált hozzáférni az elméjéhez.

Már közel van a végzetem, gondolta. Az érzékelése kiélesedett, minden részletnek jelentősége lett. A cipője szorításának, a bokájához csatolt pisztolytáska durva érintésének, az overallja puhaságának és a kabátja kényelmes melegének. Ujjai a ruhája puhaságát cirógatták. Mindez el fog tűnni, gondolta, és ekkor megérzett valamit a keze alatt.

Jobb kezét bedugta a kabátja zsebébe, és amikor kihúzta, volt valami a markában. Tedd meg! Gondolta elkeseredetten. Harcolj! Megér egy próbát! Érezte, ahogy a fiú visszahúzódik, és felkészül rá, hogy lecsapjon hitvány erőinek teljes erejével. Hirtelen fogást váltott, hogy jobban meg tudja markolni a tárgyat. Norman megérezte a mozdulatot, és habozott. Myfanwy összeszorította az öklét, és támadójának szemébe bámulva beledöfte a combjába az epinefrines injekciót, amit Thomas tett minden kabátjának zsebében arra az esetre, ha megcsípné egy méh vagy darázs.

Egy halk kattanás hallatszott.

A rugó átlökte a tűt az epinefrines fecskendő tetejét fedő membránon keresztül, mire az áthatolt Norman nadrágján. A tű átszúrta a fiú bőrét, és bejuttatott 0,3 milligramm epinefrint a szervezetébe.

A molekulák elérték Norman vérkeringését, és hozzákötődtek a testében a megfelelő receptorokhoz. Myfanwy nézte, ahogy a fiú pupillái kitágulnak. Hallotta, ahogy a szívverése felgyorsul. A vegyszerek összetétele megváltozott, és testének ember által alkotott hozzáadott részei mintha sikoltottak volna. Erőinek szorítása meglazult, aztán teljesen eltűnt. Myfanwy kinyúlt az elméjével, és áttörte a fiú tudatát védő pajzsot. Mindketten mozdulatlanul álltak borzalmas csókban egyesülve, és Myfanwy érezte, ahogy a fiú meghal. Mindaz a finom rendszer, amit a Grafterek összefűztek benne, most tönkrement, és a törékeny egyensúly teljes egészében felborult. Még ne, gondolta. Irányítása alatt a fiú szíve továbbra is dobogott, a lábai pedig álló helyzetben tartották. A nyelve az összes kis rosttal együtt visszahúzódott a szájába, de az ajkaik még mindig összetapadtak. Kár volna most elrontani.

Csak haladjunk szépen sorban.

A kislány felemelte a fegyverét, és akarata ellenére rálőtt a Gestalt testvérekre. Alexet a vállán találta el, aki a padlóra esett, és riadt kiáltást hallatott, Elizát a nyakán és fején érte a találat, hátratántorodva nekiütközött az ablaknak. Pókhálószerű repedések jelentek meg körülötte, aztán meghalt, átesett az üvegen, bele a sötét éjszakába. Mély, rettenetes nyöszörgés tört fel a padlón vergődő testvéréből.

A kislány ostoba tekintettel bámulta a fegyvert a kezében, amikor Gestalt – mostanra már egyetlen – szabad teste dühös üvöltéssel, az asztalba kapaszkodva feltápászkodott. Pisztolyt rántott, és beleürítette a tárat a kislányba, aki leroskadt a földre. Gestalt keze görcsösen markolta az asztalt, de aztán láthatóan erőt vett rajta a sokk, és hanyatt vágódott. Myfanwy tett róla, hogy ne legyen képes felállni, aztán a figyelmét a következő elintézendő dologra fordította.

Oké, most már meghalhatsz, gondolta, és hagyta leállni Norman szívverését.

– Ó – sóhajtott, mert mintha apró nyögést vélt volna hallani abban a hangban, amit Norman teste adott ki, amikor elszakadt az övétől. Keze fejével megtörölte a száját, és látta, hogy véres lett a keze. Érezte, ahogy a bőr a szeme körül megduzzad és felhorzsolódik. Ez ismerős érzés, gondolta ernyedten, és levegő után kapkodva rádőlt Grantchester asztalára.

– Te kurva! – hallatszott egy kétségbeesett hang, Myfanwy pedig lenézett a padlóra az asztal mögött.

– Ó, helló Gestalt! – mondta fáradtan.

– Te rohadt kurva! Tudod, hogy mit csináltál? – kérdezte. – Ő volt az egyetlen, aki ki tudott volna hordani egy újabb gyermeket, én pedig most meg fogok halni.

– Tessék? – kérdezte Myfanwy nehézkesen, miközben mélyeket lélegzett.

– Nem tudok új testekre szert tenni. Ahhoz, hogy az új gyerek a részem legyen, mindkét szülőnek az én testemnek kell lennie, most pedig… – megtörten zokogni kezdett. – Most az egyetlen test, aki kihordhatna egy gyermeket, meghalt, és én is meghalok. – Myfanwy rémülten nézett rá, amint felfogta, hogy mit jelentenek Gestalt szavai. Pillantása a Grantchester család fényképére esett az asztalon. Már az a tudat is eléggé kellemetlen volt, hogy a szőke babában Gestalt elméje lakozik, de hogy ráadásul vérfertőzés terméke, ahol mindkét szülő elméje ugyanaz, az új gyermek pedig… az egésztől felfordult a gyomra. Te jó isten, Gestalt halhatatlan lehetett volna, és lehetett volna belőle egy egész hadsereggel. Lenézett a siránkozó, vérző alakra a padlón, és nem tudta, hogy mit érezzen.

Be kell hoznom azt a bébit, hogy a Tanács döntse el, mit tegyünk vele. Gestalt nem tud az amnéziámról… a fenébe, Grantchester. Felvette Norman fegyverét és a portrékat nézte, mielőtt a telefonhoz nyúlt volna, hogy segítséget hívjon.

– Myfanwy – szólt bele Grantchester a túloldalon.

– Conrad – sóhajtotta.

– Végignéztem az egészet a kamerán keresztül – mondta a futó. – Nagyon meggyőző… Ön nyilvánvalóan sokkal többre képes, mint az elődje. Gondolom, nem szeretne csatlakozni hozzánk. – Ettől az arcátlanságtól elakadt Myfanwy lélegzete, aki inkább nem is válaszolt. – Szóval nem? Nos, azt hiszem, erre számítanom kellett. De bárhogy is legyen, az már nyilvánvaló, hogy ebben a csatában vereséget szenvedtem. Ennek megfelelően visszavonulok az Apexből, és egy kissé nyugodtabb vidékre költözöm. Már régóta készen áll a terv egy ilyen eshetőségre. – Úgy tűnik, nem Thomas volt az egyetlen, aki szeretett mindenre felkészülni, gondolta Myfanwy.

– De legyen nyugodt, Myfanwy Thomas bástya, vagy bárkinek is gondolja magát – és a hangja itt megkeményedett –, éveket töltöttem azzal a Checquyn belül, hogy kikövezzem a Grafterek érkezése előtt az utat. Eljönnek és győzni fognak, és akkor ön meg én újra beszélünk – kattanás hallatszott a vonal másik felén, és Grantchester eltűnt.

Myfanwy elgyengült ujjakkal tette le a telefont. Egy perc múlva értesíti a biztonságiakat, és letartóztatja Gestaltot, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Megtudja, hogy sikerült Eckhart rajtaütése, és összehívja a Tanácsot, hogy elmondja nekik, mi történt. Aztán megnézi, hogy rendben van-e Bronwyn és felhívja Shantayt az új hírekkel. Aztán meggyászolja Ingridet és a kis Alan gyalogot.

Meg fogja tenni mindezeket, de először szüksége van egy percre, hogy összeszedje a gondolatait, melyeknek az elvesztéséhez olyan közel került.