28

– HÉ, SZIA! – mondta Bronwyn lelkesen, mikor kinyitotta az ajtót, hogy beengedje Myfanwyt. – Remekül nézel ki, eltekintve a rajtad lévő ruhától – a nővérek egy kicsit esetlenül megölelték egymást.

– Hát, mit mondjak, egyenesen az irodából jövök, és nem így terveztem a pénteket. – Myfanwyn kosztüm volt, de előásott egy normális farmert és egy fekete pólót a rezidencia gardróbjából.

– Az irodád nyilván unalmas hely. Szerintem a farmer jó lesz, de kerítenünk kell neked egy jobb felsőt. Gyere be! – Bronwyn bevezette Myfanwyt a lakásba, amiről kiderült, hogy elég rendetlen, és meglátszott rajta, hogy két, egymástól merőben eltérő ember lakja. – Elnézést a rendetlenségért, most, hogy Jonathan nincs itt, szabadon szétdobálhattam a cuccaimat. – Myfanwy észrevett a heverőn egy halom szövetet, és egy varrógépet a konyhapulton.

– Rögtön befejezem az öltözködést – mondta Bronwyn, és eltűnt a folyosó mélyén. – És keresek neked is valamit. – Myfanwy kíváncsian körülnézett. Ha nem szippantotta volna be a Checquy, akkor talán az ő élete is ilyen lenne. Körbejárt a szobában, és annyira elmerült a gondolataiban, miközben a kandallópárkányon álló fotókat bámulta, hogy észre sem vette, a húga által tervezett ruhákon tapos. Sok kép volt egy párról, akik nyilván a szüleik lehettek, és mások, amelyeken Bronwyn és egy pasas látszott: ez meg bizonyára a fivérük, Jonathan.

– Oké, találtam neked néhány cuccot – mondta Bronwyn. Myfanwy odanézett, és felvonta a szemöldökét. Bronwyn olyan ruhát viselt, amilyet a gazdag örökösnők szoktak hordani, mikor elmennek egy klubba, hogy a fényképük bekerüljön a bulvárlapokba. A ruha elterelte magáról a figyelmet, és azokra a helyekre irányította, amiket nem takart el. Myfanwy már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, előtört belőle a genetikailag kódolt, az idősebb nővérre jellemző józanság. Bár, gondolta Myfanwy, én is viseltem a karmazsin színű ruhát, szóval ki vagyok én, hogy ítélkezzem. Azonkívül meg, ha bárki molesztálni próbálná a kishúgomat, majd ráveszem őket, hogy seggbe rúgják saját magukat.

– Rendben – mondta Myfanwy –, szerinted mit kellene viselnem, mert… ó a pokolba, ne már! Ez nem fog rám jönni. – Olyan merész ruhát, mint az a karmazsin színű, évente csak egyszer vagyok hajlandó felvenni.

– Miért, mi a baj vele? – kérdezte Bronwyn szórakozottan. Bronwynéhoz képest ez még egészen erkölcsösnek hatott, bár Bronwyn ruhájához képest a meztelenség is erkölcsösnek hatott volna.

– Mert azt sugározza, hogy szívesen szexelek bárkivel, aki meghív egy koktélra. Sőt inkább azt üzeni, hogy szívesen szexelek bárkivel, aki csak rám néz – mondta Myfanwy. – Azonkívül szerinted nem fagyunk halálra, ha kimegyünk így az utcára?

– Szerintem kicsit túlreagálod – mondta Bronwyn. – Na és ez milyen lenne? – Myfanwy még jó pár ruhát visszautasított, mielőtt Bronwyn kijelentette, hogy kettőjük közül ő tanult divatot, ő tudja, hogy hová mennek, és ő az, aki eldönti, hogy Myfanwy mit viseljen. Ennek megfelelően, mikor néhány perccel később lesétáltak oda, ahol Myfanwy leparkolta a kocsit, Myfanwy valami olyan ruhát viselt, amit Bronwyn egyik barátja készített az iskolában.

– Szent szar! – mondta Bronwyn. – Ezt vezeted, amikor nem a kormányzati autóval furikáznak? – Mindketten ránéztek a piros sportautóra, ami közben már odavonzott néhány elragadtatott rajongót. – Talán nekem is át kellene mennem a közszolgálatba.

Myfanwy, aki közben már aggódni kezdett, hogy talán hiba volt elhozni a sportkocsit, motyogott valamit a lízingről, és végrehajtotta a komplikált manővert, ami a beszálláshoz volt szükséges, mert a kocsi annyira alacsony építésű volt, hogy az ember szinte az úttesten ült benne.

– Ezt a kocsit nem fogjuk leparkolni a klub közelében – figyelmeztette Bronwyn. – Megkarcolják, vagy ellopják, vagy akármi.

Átmanővereztek a forgalmon, közben Bronwyn a mobiltelefonján csacsogott, időpontokat egyeztettek a barátaival, és magyarázta az utat egy biztonságos garázs felé. Miután a járművet sikerült elhelyezniük egy ismerősnek tűnő ötcsillagos hotel garázsában, ahol megbízható emberek őrizték, a nővérek beálltak a sorba a klub előtt, amiről Bronwyn azt mondta, hogy ez a tökéletes hely az ivászatra és a táncra.

Amikor végre beengedték őket, Myfanwy érdeklődve nézett körül. Belülről a klub jóval szegényesebb benyomást keltett, és jóval hangosabb volt, mint amire számított. Bronwyn megfogta a kezét, odavezette a bárhoz, és a zenét túlüvöltve megkérdezte, hogy mit akar inni. Akármit!, tátogta Myfanwy a húga irányába, és egy bankjegyet csúsztatott a lány kezébe. Bronwyn kacsintott, aztán átnyomakodott a tömegen, a bárpulthoz. Myfanwy egy kissé elgondolkodott, vajon hogyan fog Bronwyn italt szerezni ebben a tömegben, de aztán eszébe jutott a top, amit viselt. Ha a pultos férfi, akkor valószínűleg egy egész hordóval ad neki. Megpróbált lábujjhegyre állni, hogy elkapja húga pillantását, de a tömeg többi tagja normális magasságú volt, így ez nem jött össze.

Amikor Bronwyn végül előtűnt a tömegből, két nagy poharat hozott, tele baljós mennyiségű folyadékkal. Az italaikkal óvatosan egy kupac fotel felé vették az irányt, ahol Bronwyn barátai ültek, mindegyikük magasnak, szépnek és normálisnak tűnt. Myfanwy udvariasan mosolygott, hallgatta a pletykákat, és azzal szórakoztatta magát, hogy a tömeget figyelte. Itt ez a rengeteg ember, és egyikük sem tud semmit azokról a titkokról, amikről én igen. Óvatosan kortyolt egyet a koktéljából, aztán húzott belőle egy nagyobbat is, és hátradőlt a kényelmes fotelben, és képességeinek szűrőjén keresztül nézegette a táncparkettet. A tömeg érzékelési mintázata ott hullámzott előtte. A táncolók szíve egy ritmusra vert a zenével. A tüdejük zihálva szűrte a levegőt, és izzadság csillogott a bőrükön.

Ki kell szellőztetnem a fejemet, gondolta.

– Megyek, hozok vizet – mondta Bronwynnak. Miközben Myfanwy átvágott a klubon, megfeszítette az elméjét, és finoman irányította a táncolók mozgását. A tömeg szétnyílt előtte, és újra összezárult mögötte. Ahogy odasétált a bárpulthoz, az emberek félrehúzódtak előle, de még csak észre sem vették. A fenébe, de jó vagyok, gondolta. Rendelt egy pohár vizet, és amikor hátrahajtotta a fejét, a kontroll kicsúszott a kezéből. Egy testes fickó nekiütközött, és ő is ügyetlenül belebotlott valakibe. – Nagyon sajnálom – kért bocsánatot, miközben megfordult, és szemtől szembe találta magát Alrich futóval.

Myfanwyban két érzés küzdött egymással. Az egyik a félelem volt, hogy Alrich bizonyára a Tanács áruló tagja, és azért cserkészte be, mert meg akarja ölni. A második a felháborodás volt, amiatt, hogy az univerzum képes ezt tenni vele az egyetlen éjszakán, amikor végre szórakozni megy.

Megrökönyödve, és talán az alkoholfogyasztás szokatlansága következtében a második reakció győzött.

– Ó ne már! – üvöltötte Myfanwy, és lecsapta a poharát a bárpultra, amitől víz és jég spriccelt mindenfelé.

– Thomas bástya? – mondta Alrich, aki teljesen összeszedettnek tűnt a lány dühét látva.

– Mi a jóistent csinál itt? – dühöngött tovább. – És hol vannak?

– Kik? – kérdezte a futó nyugodt hangon.

– A testőrei. – Hevesen körbenézett olyan embereket keresve, akik bíborszínű ruhát viselnek, és készen állnak, hogy Grafter fegyvereikkel megöljék.

– Myfanwy, nekem egyáltalán nincsenek testőreim.

A nő csak bámult rá.

– Hogyan? – kérdezte elgyengülve.

– Nincsenek velem testőrök.

Ha nincsenek testőrei, akkor csak úgy kijött az éjszakába, minden biztosítás nélkül. Myfanwy az erejével kinyúlt Alrich irányába, és nem volt rettenetesen meglepve, amikor azt tapasztalta, hogy nem működik.

Persze hogy nem, gondolta, rajta nem. Nincs szüksége erősítésre, hogy elintézzen. Talán még ez az egész klubnyi civil sem lenne képes megállítani Alrichet. Mindannyiukat le tudná nyomni néhány pillanat alatt, és az egészről még csak véleménye sem lenne. Na, mindegy, eddig még nem tört ketté, szóval lehet, hogy nem ő az áruló. Áttekintette a lehetőségeit.

1. lehetőség: harcolni.

Olyan erők nélkül, amik hatnának rá, ez elég értelmetlen lenne.

Lyukat tudna ütni a testemen anélkül, hogy kilöttyintené az italát.

2. lehetőség: menekülni.

Még ha megúsznám, és eljutnék az autómig valószínűleg akkor is el tudna kapni. És ha nem ő az áruló, én pedig elrohanok, az a következő néhány találkozást igen kínossá tenné.

3. lehetőség: segítségért kiáltani.

Ha Alrich az áruló, akkor lásd az erőszak eredményeit az első lehetőségnél. Ha Alrich nem áruló, akkor lásd a kellemetlenségeket a kettes lehetőségnél.

4. lehetőség: udvarias társalgásba kezdeni.

Ez talán segíthet az információgyűjtésben, hogy Alrich áruló-e.

Azonkívül talán nyerek vele némi időt, és addig is életben maradok.

Myfanwy úgy döntött, hogy a negyedik lehetőséget választja.

– Szóval, hm, Alrich, mit csinál itt? – kérdezte.

– Kint jártam a városban – mondta Alrich hanyagul –, és megéreztem a szagát a levegőben.

– Megérezte? – mondta Myfanwy elgyöngülve. Ellenállt a késztetésnek, hogy beleszippantson a terem levegőjébe.

– Igen – mondta Alrich. – Az illata ott lógott a levegőben, és én kíváncsi voltam, vajon mit csinál Myfanwy Thomas, amikor éjszakai szórakozásra indul. Különösen érdekesnek tűnt a dolog, amikor kiderítettem, hogy egy kétes hírű night clubba ment.

– Nem értem. Kijött és nincsenek önnel testőrök. De amúgy is, valami megváltozott… – sokkolva bámulta a férfi vállára omló hajzuhatagot. – Szőkére festette a haját? – Myfanwy tett egy lépést hátrafelé, és hirtelen észrevette Alrich öltözékét. – És milyen ruhát visel? – kérdezte, miközben a szűk bőrnadrágot és az áttört inget nézte. – Úgy néz ki, mint egy selyemfiú.

– Mondja ezt az a lány, aki azt a karmazsinszínű ruhát viselte a fogadáson – mondta Alrich, miközben szórakozottan felvonta az egyik szemöldökét.

– Igen, nos, hm – esetlenkedett Myfanwy. – De ma este legalább nem az van rajtam – lőtt vissza, aztán kitört belőle a nevetés.

– Hadd hívjam meg egy italra – mondta a férfi.

– Rendben, de valami gyönge legyen, úgy tűnik, hogy egyáltalán nem bírom az alkoholt.

Alrich futó

Egy vámpír.

Ennek ellenére javaslom, hogy ne lóbálj előtte semmilyen szent szimbólumot a Tanács gyűlésein. Attól eltekintve, hogy egyáltalán nem használna semmit, még rossz modorról is árulkodna, és szokatlan törést okozna a gyűlés napirendjében.

Most, hogy lefektettük a vámpírillem alapjait, rátérhetünk a dossziéjára.

Alrich 1888-ban jött a világra egy londoni udvarházban.

Képzelj el egy helyiséget falikárpittal borítva, a padlón pedig vastag szőnyegekkel. Lángok lobognak a kandallóban.

Az égő fa édeskés, idegen illatot áraszt. A szoba közepén, aranyból és rézből készült talapzaton egy tojás áll. Elég nagy ahhoz, hogy beleférjen egy felnőtt férfi magzatpózban. A tojás félig áttetsző anyagból van, sötét barnásvörös a színe.

A felszíne nem sima, hanem rücskös és göröngyös. Valójában amint meglátod, leginkább az jut az eszedbe, hogy heges, ótvaros vagy rühös. Ha közelről megnézed, ujjak nyomát látod rajta, ami azt sugallja, hogy nem tojták, hanem formázták. Ha még közelebbről nézed, hogy a tűz fénye átsüssön a tojáson, halványan egy alakot is látsz a belsejében.

Még több fát dobnak a tűzre, és a szobában a hőség egyre nő, amíg végül már érzed az izzadságot, ahogy csiklandozva folyik lefelé a két lapockád között, egészen a derekadig. A levegő szinte már égeti a torkod, aztán látod, hogy a tojás – úgy, ahogy te is – izzadni kezd. Vöröses folyadékcseppek, mint a mocskos vér, jelennek meg a felszínén, és maga a héj egy kissé áttetszőbbé válik.

Ahogy nézed, észreveszed, hogy a tojás megpuhul, az alakja elkezd változni. Rugalmas az egész. Aztán a teteje közelében karmokban végződő kéz döfi át a héjat, és ettől vérpatak meg fehérje csorog lefelé a felszínén, és csöpög le az ősi szőnyegre.

Közben végig tudod, hogy egy hang sem hagyhatja el a torkodat.

A kéz leszakítja a most már bőrszerűvé vált héjat, és hátrahúzza a maradékait, befelé. Az egész széttörik, és folyadék ömlik ki belőle. A benne levő dolog esetlenül kiemelkedik, haja csapzott, a bőrét világosra színezi a folyadék. Kicsusszan, de a végtagjai még nem működnek, a szőnyegen térdre esik. Te rémülten nézed, az pedig hátraveti a fejét, és üvölt.

A hangja nem emberi.

Hosszú percek múltán végre abbahagyja az üvöltést. Aztán hihetetlen módon elkezdi szétszaggatni a tojást, és megeszi a maradékát. Az egész esemény alatt erős voltál, kitartottál, de ez már túl sok. A torkodban valami emelkedni kezd, és menekülnöd kell. Kibújsz a rejtekhelyedről, az pedig feléd fordítja a fejét, és habozva elindul feléd. Lerántod az egyik faliszőnyeget, ami mögött egy ablak van elrejtve, és elkeseredetten kiveted magad az üvegen keresztül, bele a havas éjszakába.

Amint menekülsz, megkockáztatsz egy pillantást visszafelé a hulló hópelyheken keresztül, és egy alakot látsz az ablakban, aki téged néz.

Ezek voltak egy vámpír világra jövetelének körülményei, ahogyan azt Eleanor Thurow, a Checquy egyik ügynöke leírta. Kaméleonszerű képességekkel és kíváncsi elmével volt megáldva. Valójában ez nem Alrich kikelése volt, hanem a testvéréé, Pitté. Alrich egy héttel később született.

Abban az időben a Checquy nem hitt a vámpírok létezésében. A szervezet hivatalos álláspontja az volt, hogy a vámpírok nem többek, mint gótikus elbeszélések szereplői, kiknek figuráját elég pocsék formában vették át a kelet-európai népmesékből. Thurow gyalog azonban eltöltött némi időt Kelet-Európában, az ottani népek között, és bár nem látott szemtől szemben vámpírt, azért hallott anekdotákat. Nagyon meggyőző anekdotákat. Amikor visszatért Britanniába, feltett néhány óvatos kérdést, melyekre nagyon kemény válaszokat kapott.

Az egyik bástya egyszer belevigyorgott Thurow gyalog arcába, és számos tanú jelenlétében kijelentette, hogy „csak a leghiszékenyebb és legnaivabb emberek hihetnek ilyen nevetséges és valószínűtlen fantáziákban”, ami eléggé mókásan hangozhatott egy olyan ember szájából, akinek a teste deréktól lefelé szikrázó ködből állt. Bárhogy volt is, Thurow gyalogot nem tántorította el feljebbvalóinak gúnyos hozzáállása, hanem belevetette magát egy privát projektbe, hogy felderítsen egy valódi vámpírt.

Amit Thurow tett, az a Brit Birodalom legjobb hagyományainak folytatása volt: egyszerre fedezett fel egy új fajt és kezdett háborút ellene. Ennek megfelelően a Checquy hivatalos álláspontja a vámpírokról szinte azonnal átváltott a „ne légy nevetséges, te ostoba kislány, ilyen dolog nem létezik”-ből a „rendben van, léteznek, és úgy néz ki, hogy simán megölnek bennünket”-be.

Thurow több hónapnyi nyomozás után megtalálta Alrich és Pitt teremtőjét. Elolvastam a jelentéseit, ott találtam azt a leírást is, amit az előbb olvastál, és ezek alapján úgy tűnik, hogy nagyon elkötelezett és okos nő volt. Azonkívül semmilyen veszélyes szituáció nem volt idegen számára, mert a képességei és a vérmérséklete ideális beszivárgóvá és megfigyelővé tették. Olyan nő volt, aki ott volt, de nem látták, és figyelt, méghozzá rosszallóan, amikor egy, az érzelmeket bálványozó kultusz vezetője megpróbálta létrehozni a gyűlölet megtestesülését az egyik rajongó tanítványával együtt. Miután lelőtte mindkét majdnem-szülőt (in flagrante delicto), átcsusszant a nézők megrémült gyülekezetének tagjai között, és kinyitotta a kapukat a Checquy katonái előtt.

Azonkívül ugyanabban az évben egy kicsit korábban több hónapot eltöltött az utcán, mint prostituált. Ez része volt a Metropolitan Police-szal akkor meglevő csereprogramunknak, mert akkoriban több szerencsétlen szexmunkás sorozatgyilkosát keresték. Szinte egy fél mondatot sem érdemel, hogy a Checquy sem jött rá soha, hogy ki volt a hasfelmetsző, vagy hogy volt-e egyáltalán az egész dolognak bármilyen természetfeletti vonatkozása.

Mindegy is, hogy pontosan hogyan, de Thurow-nak a Metropolitan Police-nál eltöltött szolgálati ideje eléggé kiélesítette nyomozói képességeit. Az, hogy megtalálta a vámpírt, sok türelemmel, privát helységekben és irodákban való lapulással telt, miközben lehetővé vált azok beszélgetéseinek kihallgatása, akik észreveszik egy vámpír jelenlétét. A kutatás a helyi rendőrőrsöktől az episzkopális egyház palotáin keresztül olyan önkormányzati iskolákig vezette, ahol az érintettek furcsa vérveszteséget szenvedtek el.

Aztán egyszer Thurow a nyomozása közben egy villához jutott a Regent’s Park közelében. Belopózott, és a házat üresen találta, kivéve két szobát, melyekben az előbb említett tojások voltak fejedelmi pompával körülvéve.

Thurow gyalog számára világos volt, hogy valami furcsa dolog történik ebben a házban, de nem jött rá azonnal, hogy miről van szó. Te is tudod, hogy a vámpírokról szóló tudás nagy része kitaláción és népmeséken alapul (a Dracula csak 9 évvel később jelenik meg), így aztán nem állt össze neki a kép. Átnézte az összes szobát, de nem talált sem koporsókat, sem fejjel lefelé alvó embereket, még a szekrényekben sem. Nem volt frissen kiásott föld a pincében. Eléggé megdöbbent, amikor egy keresztet talált a villa kápolnájában. Akárhogy kereste is, nem talált semmilyen teremtményt, aki vagy ami a tojásokat létrehozhatta volna. Ezért úgy döntött, hogy ott marad, és megvárja, amíg leszáll az éj.

Én nem így döntöttem volna, de én nem vagyok két revolverrel meg azzal az elhatározással felfegyverkezve, hogy most bebizonyítom a főnökeimnek, hülyeségeket beszélnek.

De persze én egy kicsit többet tudok a vámpírokról, mint ő.

Bárhogy is volt, Thurow kiválasztotta az egyik szobát, ahol tojás volt, aktiválta az álcázóképességét, és türelmesen várt. Hét órával később, amikor a nap lebukott a látóhatár alá, egy magas férfi lépett a szobába, és nagy odafigyeléssel tüzet rakott. Thurow a naplójában úgy írja le, hogy „feltűnő jelenség hosszú, nagyon szőke hajjal, és olyan arccal, amit mintha az orránál fogva benyomtak volna”.

A férfi meggyújtotta a tüzet, megrakta illatos fákkal, és fűszeres illatú olajokat öntött a lángokba. Ezután kezdődött a kikelésnek az a folyamata, amit az előbb leírtam. Ötletem sincs, hogy a vámpírszülő, aki az ablaknál állt, miért nem üldözte Thurow-t, amikor elmenekült a házból, talán Pitt-tel kellett törődnie, talán attól félt, hogy a hajnal már túl közel van. Akárhogy volt is, Thurow gyalognak elég időt hagyott rá, hogy visszatérjen a Francis House-ba (a bástyák akkori főhadiszállására), ahol persze felindultan tájékoztatta a többieket arról, hogy talált egy vámpírt, látta, ahogy egy másik megszületik, és szerinte hamarosan egy harmadik is a világra jön.

Csak amikor azt is megemlítette, hogy mindez azon a környéken történt, ahol a főnökei is laknak, akkor vetődött fel, hogy némelyik befolyásos és gazdag család veszélyben lehet. Hitetlenkedve ugyan, de kivezényelték a Checquy erőit a helyszínre, amit akkor már lángokban találtak. Thurow gyalogot furcsán méregették, megveregették a fejét, és azt mondták neki, hogy ideje hazamenni.

Eleonor Thurow bosszankodva hazament, és dühében leírta az egészet a naplójába.

Másnap pedig egyszerűen nem ment be dolgozni.

Elküldték egy csatlóst Thurow házához, akit fejjel lefelé a hálószobája falához szögezve találták.

Azonnal átkutatták a házát. Megtalálták a naplóját, amit bevittek további vizsgálatra. A testét óvatosan leszedték a falról, megvizsgálták, és azt találták, hogy egy picit több vér hiányzik belőle a várhatónál, még akkor is, ha figyelembe veszik… a csöpögést. Miután ezt felfedezték, a Checquy ügynökei egy karót vertek át a szívén, levágták a fejét, teletömték fokhagymával, és jó kereszténynek kijáró temetésben részesítették.

Jó volna tudni, hogy az a nagyon idióta bástya hogyan magyarázta el a csapatainak, hogy a nőnek, akit ő lefitymált, valójában igaza volt, de mindegy is, mert másnap a testét kettévágva találták, méghozzá hosszában. Úgy nézett ki, hogy Thurow behatolása a kikeléskor valamiféle vendettát indított el, és mivel visszasietett a főhadiszállásra, nyomot hagyott a vámpírnak, amin egészen a Checquyig követhette. Ezzel olyan éjszakai háború kezdődött, ami a felmorzsolódásról szólt.

Úgy kezdődött, hogy először éjszakánként egyvalaki halt meg. Nem volt az egészben semmilyen mintázat, egyik éjszaka egy bástya, a következőn egy csatlós, a következőn egy gyalog, aki hivatalnokként dolgozott. Nagyon hatékony volt, ha az volt a cél, hogy látványos pánikot keltsen. A Checquy ügynökei Londonban is kővé dermedtek, és nem voltak hajlandók elhagyni a szervezet erődítményeit. De aztán kiderült, hogy ezek a létesítmények sem olyan biztonságosak, ahogy hitték róluk. Holttesteket találtak Checquy-épületek belsejében is, némelyikből kiszívták a vért.

Minden éjszaka egyet.

Tizenegy nappal később a gyilkosságok száma megduplázódott. Annak ellenére, hogy emelték a biztonsági szintet, minden éjszaka két Checquy-hullát találtak. Az emberek elkezdtek csoportosan aludni, és szabályokat vezettek be, melyek kötelezték a Checquy tagjait, hogy soha ne maradjanak egyedül. Minden reggel izgatott létszámellenőrzés kezdődött, és minden reggel kiderült, hogy két ember hiányzik. A testeket időnként együtt találták meg, máskor külön szobákban, megint máskor teljesen különböző épületekben. Találtak holttesteket a folyosókon, az irodákban és a Checquy legbiztonságosabb helyiségeiben is. Ez a kiszámíthatatlanság tovább növelte a félelmet.

Tizenhét nappal azután, hogy Eleanor Thurow tanúja volt Pitt születésének, a halálozási ráta megint megemelkedett. Éjszakánként három halál, de most már mások voltak a gyilkosságok, jobban kiszámítottak. Az emberek arra ébredtek, hogy aki mellettük aludt, halott szemekkel bámul rájuk. Az őrök odafordultak a társukhoz, hogy kérdezzenek tőle valamit, és azt látták, hogy az a földön fekszik, és kitépték a torkát. Az egyik nőt a titkárnője vérébe fojtották bele.

Aztán egyik reggel a létszámellenőrzésnél kiderült, hogy senki nem halt meg egyik londoni létesítményben sem. Ellenőrizték, aztán újra ellenőrizték. A megkönnyebbülés óriási lehetett, spontán ünneplés kezdődött a folyosókon. De aztán a nap során pánikot tükröző üzenetek érkeztek a Checquy cardiffi és cheltenhami irodáiból, meg egy fogadóból St. Bees-ből, ahol a Checquy egyik kutatója a nyaralását töltötte.

A következő héten országszerte öltek Checquy-ügynököket.

Végül harminchárom nap és hetvenkét gyilkosság után a Lord és a Lady arra ébredt erősen védett bunkerében, hogy a testőreiket kómába delejezték, és egy vámpír néz le rájuk. Heller, a vámpírok szülője bemutatkozott, és azt állította, hogy az előző néhány hét során fiatalabbik ivadékára nagy hatást tett a Checquy tevékenysége és szándékai. Miközben megismerkedett a szervezet céljával és hatóerejével (és bár Heller ezt nem mondta, de megölte a tagjait), fiatalabbik ivadéka, Alrich egy kissé beleszeretett ebbe az egészbe.

Elfogadná-e a Lord és a Lady egy időre a szolgálatait?

Megdöbbent az események hirtelen irányváltása?

A Lord és a Lady is így volt vele.

De soha nem emelkedtek volna a Checquy élére, ha nem képesek a gondolkodásukat elég gyorsan a körülményekhez igazítani.

Alrich gyalogként lépett be a Checquyhez, megegyezések és megállapodások egész tömegét hozva magával. Persze a Checquy-ügynökök gyilkolása abbamaradt, a másik két vámpír pedig minden nyom nélkül eltűnt. A Checquy számára ismeretlen volt Alrich alvóhelye, és minden este megjelent a Francis House-ban, hogy közöljék vele a feladatát. Kezdetben nagyon fura volt az egész, részben azért, mert senki nem tudta pontosan, hogy mik a képességei, és nem kötelezhették arra, hogy leteszteljék, részben pedig azért, mert senki nem tudta, hogy hány Checquy-kollégájukat ölte meg. Azonkívül ott volt az az ésszerű félelem is, hogy esetleg hirtelen úgy dönt: újrakezdi az emberek gyilkolását és a vérük kiszívását. Akkorra már egy ember sem volt az egész szervezetben, aki ne vesztette volna el legalább egy ismerősét a vámpírok tevékenysége következtében. Ennek eredményeképp kimondottan ellenséges hangulat uralkodott az újonccal szemben, de ahhoz senki nem volt elég hülye, hogy megpróbáljon bosszút állni rajta.

Az első néhány hónapban Alrich egyedül dolgozott, főként harci helyzetekben. Néhány bérgyilkosság, amiket egy frissen kinevezett és rendkívül ideges bástya rendelt el. Néhány küldetés, mikor szörnyeket ölt. Fegyverként szolgált, olyan fegyverként, amit az emberek féltek használni. Aztán kijelöltek mellé egy partnert, egy Rupert Campbell nevű férfit, aki tüzet vérzett, és aki épp akkor veszítette el a feleségét (szülés közben, nem a vámpírok miatt, ennyire még a Checquy sem tapintatlan). Campbell nagyon jó ügynök volt, de akkor teljesen szétesett, majdnem az öngyilkosságig jutott, és rengeteget ivott. Két problémás ügynök együtt. Semmi kétségem afelől, hogy a Tanács abban reménykedett, hogy megsemmisítik egymást. Ehelyett Alrich talált magának egy barátot és mentort, Campbell pedig talált valamit, ami elterelte a figyelmét a kétségbeeséséről. Ketten együtt nagyszerű dolgokat vittek véghez.

Ha tudni akarod a részleteket, elolvashatod Alrich hivatalos aktáját, de úgy érzem, elég annyit mondani, hogy a hőstetteik eredményeképpen mindketten a futó rangjára emelkedtek. Alrich ott is maradt, Campbell pedig meghalt 1929-ben.

Alrich mélyen és részletesen ismeri a Checquyt és a nemzetet, végül is jóval több, mint száz éve dolgozik nekünk. Félelmetes és hatékony harcos, de a rettenetes intellektusa az, ami miatt a szervezet legértékesebb vagyontárgya. Nagyon sokat tud a szervezetről (több hónapig próbáltam rábeszélni, hogy írja is le mindezt), és ráadásul briliáns módon kezeli a szerepét.

Gyakorlatilag minden, amit a vámpírokról tudunk, annak köszönhető, hogy Alrich tagja a csapatnak, bár ő híresen keveset beszél, és még mindig nem tesztelték le. Még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell vámpírokat létrehozni, ez volt az egyik feltétel, amit Alrich felállított, mielőtt belépett a Checquybe: soha nem kérdezhetjük erről az eljárásról, és soha nem kérhetjük meg rá, hogy hozzon létre egy új vámpírt. Úgy értem, azt tudjuk, hogy tojásból kelnek ki, de ennyi az egész. Nem tudjuk, honnan kerülnek oda a tojások, vagy hogy milyen anyag van a belsejükben. Beleraknak valamit, hogy átváltozzon? Egy hullát? Egy élő embert? Egy kisbabát? Az is lehet, hogy nem tesznek bele semmit, és Alrich csak úgy nőtt. Az is lehet, hogy normális ember volt valamikor. Nem fogja elmondani.

Ami a többi vámpírt illeti, nos, a másik kettőt, Pittet és Hellert senki nem látta többé. Fogalmunk sincs, hogy életben vannak-e még, ahogy arról sem, hogy az Egyesült Királyságban vannak-e. Amióta Alrich csatlakozott hozzánk, két vámpírt találtak, mind a kettőt megölték, az egyik figyelemre méltó módon éppen Gestalt. A testük nem szolgált semmilyen információval, mert vérré és vízzé folytak szét, amikor meghaltak. A tárgyaik sem utaltak az eredetükre, meg arra sem, hogy vannak-e további társaik. Gondolkodtam rajta, hogy az a kettő, akiket a Checquy ölt meg, valahogyan rokonságban állhatott Alrichhal, hogy a saját privát hadseregeként használta-e fel a Checquyt, miközben manipulált bennünket egy olyan harcban, ami a vámpírok között zajlik. Ez egy elég aggasztó teória, és nincsen semmilyen reális alapja a saját paranoiámon túl.

A Checquyn belül Alrich irányába a félelem, a büszkeség és az elfogadás különös keveréke nyilvánul meg. Ő vámpír, és néhányan tudják, hogy régebben a Checquy ellensége volt. De ő a mi vámpírunk, azonkívül meg nagyon régóta velünk van. Szinte mindenkinél régebben. Az új belépők kezdetben tartanak tőle, de szinte a büszkeség jele nem tudomást venni arról, hogy nem emberi, vagy legalábbis lényegtelennek gondolni ezt.

Amúgy meg közülünk senki sem normális.

Alrich a vonzerő megtestesülése, ezért könnyű megfeledkezni róla, hogy valójában ragadozó, aki emberi prédára vadászik. Nem kell megölnie a zsákmányát, és mivel képes hipnotizálni az áldozatait, azoknak tudnia sem kell a létezéséről. Ugyanakkor észrevettem azt is, hogy azok, akik Alrich alatt dolgoznak, mintha fiatalabban halnának meg a várhatónál. A csapatának tagjai betegszabadságra is gyakrabban mennek, mint a Checquy bármely más részlegének munkatársai. Ha erről szólnék a szervezetnél, arra valószínűleg történne valami. Alrich vajon a csapatával táplálkozik? Megváltoztatja az emlékeiket? Nem tudom biztosan, de egy hivatalos nyomozás nem tenne jót a Checquy számára.

A Tanácson belül már így is óvatoskodnak vele. Azt mindenki tudja, hogy Alrich soha nem fog a futó rangja fölé emelkedni. Vajon dühös emiatt? És mik a prioritásai? Örökké a Checquyben fog maradni, vagy ez egyszerűen csak a tanonckodással töltött idő, amolyan serdülőkori fázis? Lehet, hogy egyik este egyszerűen kinyitja a szemét, és lelép. A motivációi teljesen idegenek számunkra.

Ha Alrich az ellenségünk, akkor olyan ellenséggel nézünk szembe, akinek minden szinten van hatalma. Az erejét úgy képzeld el, hogy simán összeroppant, mint egy száraz levelet. A mentális képességei megbéníthatnak, hogy képtelen légy megmozdulni. A sebessége bőven lepipálja a leggyorsabb reflexeidet. Dörzsöltsége és tekintélye megakadályozza, hogy a szervezeten belül támogatókat találj ellene. És mivel nem emberi, egy másodpercig sem fog habozni, hogy elpusztítson, ha úgy látja jónak.

Ugyanakkor a ragadozó természet azt is jelenti, hogy előtte még el fog játszadozni veled.

– Szóval, mit csinál itt testőrök nélkül? – kérdezte Myfanwy. – Clovis biztonsági főnök rám állított két embert, akik folyamatosan követnek, és ráadásul teljesen képtelenek elvegyülni, ezért le kellett koptatnom őket. – Bár ebben a szent pillanatban nem ez tűnik a legjobb döntésnek, amit valaha meghoztam. – Hála istennek, Clovis nem láthat bennünket így együtt. Roppant dühös lenne – mondta, és finoman kortyolt egyet az almás martiniból, amit Alrich rendelt neki. Ha Alrich azt tervezné, hogy megöl, akkor biztosan nem foglalkozna azzal, hogy vegyen nekem egy italt. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem áruló.

– A szokásaim miatt szükségem van némi magányra – mondta Alrich, és közben mindenfelé nézett, csak Myfanwy-ra nem.

– A szokásai? – visszhangozta Myfanwy. – Nem ért… ó – gondolom, nehéz lehet felszedni friss húst, ha éjszakai műszakban dolgozol a Checquynek –, de night clubban? Platinaszőkére festett hajjal?

– Nincs befestve, csak éhes vagyok – mondta Alrich. – De amúgy sincs igazán szükségem testőrökre. Azonkívül meg nehéz úgy fölszedni édes fiatalokat, ha közben figyelnek. Nem mindenki ért egyet az életstílusommal.

Az biztos, gondolta Myfanwy.

– És mi van vele? – Diszkréten az állával egy fiatal, jóképű férfi irányába bökött, aki amúgy nagyon hasonlóan nézett ki, mint Alrich, csak nem volt olyan felséges, hosszú haja, és sokkal kisebb büdzséből kellett megoldania az öltözködést.

– Ó, igen, ő megfelelőnek tűnik – mondta Alrich finoman.

– Akkor rajta – mondta Myfanwy. – Nekem amúgy is vissza kell térnem a barátaimhoz, mielőtt elkezdenek keresni. – Alrich lerakta érintetlen italát, felé fordult, és körülményesen meghajolt. – Nagyon kedves, de sokkal jobban meghatódnék, ha ez nem egy előre kiszámított mozdulat lett volna annak érdekében, hogy az egész klub megcsodálhassa a hátsóját.

Alrich kacsintott, és kifinomult mozgással elindult a táncoló szőke irányába. Suttogott valamit a fiú fülébe, mire a srác arcán széles vigyor terült szét. Megfogta Alrich kezét, és kivezette a táncparkettről a kijárat irányába.

A fenébe. Ez tényleg lenyűgöző, gondolta Myfanwy. Annak a kölyöknek fogalma sincs, hogy mibe keveredik. Olyan éjszakája lesz, amit soha nem felejtene el, ha nem lenne benne a pakliban a hipnózis.

Visszament Bronwynékhoz, ahol néhány reményteljes fiatalember beszélgetésbe elegyedett a divatot tanuló lányokkal.

– Ki az a fickó? – kérdezte Bronwyn. – Nagyon jól néz ki.

– Egy kollégám – magyarázta Myfanwy. És potenciális gyilkos áruló.

– Charisma azt gondolta, hogy biztos modell.

– Bemutattalak volna neki, de ő meglehetősen konkrét céllal jött ide.

– Ja, azt észrevettem. Kár érte. Amíg el nem ment azzal a fickóval, reménykedtem, hogy rád hajt. Miért meleg az összes pasi, aki jól néz ki? – kérdezte.

– Hát igen – mondta Myfanwy. Vagy vámpír.

– Akarsz táncolni? – kérdezte Bronwyn.

– Egyáltalán nem – válaszolta Myfanwy.

– Nagyszerű, akkor menjünk! – mondta Bronwyn, és magába döntötte az itala második felét, aztán hirtelen felállt.

Mint kiderült, Myfanwy nem volt egy született tánctehetség. Bronwyn és a barátai úgy himbálóztak, amit Myfanwy nagyjából felismert abból a néhány zenei videóból, amit valaha látott. Azon ő maga is meglepődött, hogy ennek ellenére egészen jól érezte magát. Ellazult, jobban, mint bármikor azóta, hogy kinyitotta a szemét a parkban. Néhány koktél már lötyögött benne, és ő táncolt (pocsékul, de kevésbé pocsékul, mint először) a testvérével és a barátaival. A zene lüktetett, ő pedig az emberek lüktetését figyelte maga körül. Myfanwy becsukta a szemét, és hagyta, hogy a ritmus mozgassa. Aztán valaki a vállára tette a kezét, ő pedig megfordult. Meglepődött, kinyitotta a szemét, és egy állat látott.

Jóféle, erőt sugárzó áll volt, egy erős, jóféle emberhez hozzánőve. Elég furán táncolt, és kissé mintha kínosnak érezte volna, hogy a nő terhére van. Mondott valamit, de a szavai elvesztek a zene harsogásában.

– Bocs, nem hallak – kiabálta, és örült neki, hogy egy normális fickó odament hozzá egy klubban. Myfanwy az ajkait nézte nagy odafigyeléssel, arra számított, hogy biztos meg akarja hívni egy italra, de végül egy szót sem tudott kivenni az egészből. – Tessék?

A pasas széthúzta az ajkait, és kiderült, hogy a mosolya borotvapengékből áll.

Hát persze.