26

– KISZEDETT BELŐLE BÁRMIT IS? – kérdezte Ingrid egy tál leves fölött. A börtönőr ragaszkodott hozzá, hogy külön szobát kapjanak az ebédhez, és szégyenlősen elnézést kért, miután Myfanwy egy kis diszkréciót kért tőle. Kívül az ajtó előtt állt a mérgező gyalog és a két magas rangú őr, három testőr pedig az ablakok előtt lógott kívülről, hegymászó kötélen. Mivel Myfanwy ragaszkodott hozzá, kifelé néztek.

– Talán – mondta Myfanwy.

– És ő kiszedett önből valamit?

– Szeretném azt gondolni, hogy nem.

– Rájött, hogy elvesztette a memóriáját? – kérdezte Ingrid mintegy mellékesen. Myfanwy igencsak meglepődve nézett fel rá. Elméjével körbefogta Ingrid testét, és mindent elvágott, kivéve a hangját, a látását és a hallását.

– Azt hiszem, erre számítanom kellett volna – szólt Ingrid. – Az irodában olyan pletykák terjengnek, hogy most már kontrollálni tudja az embereket anélkül is, hogy megérintené őket.

– És ezt élőben nem látta? – kérdezte Myfanwy. – Rávettem egy embert az egész Tanács jelenlétében, hogy kést döfjön saját magába. – A hangját megacélozta kissé, és remélte, hogy Ingrid felfogta a tény, hogy ha akarná, vele is meg tudná csináltatni ugyanezt. Azt belátta, hogy Ingrid kezében most éppen leveses kanál volt, de Myfanwy azért biztos volt benne, hogy azzal is ki tudna találni valami vidámat.

– Nos, ne feledkezzen meg róla, hogy éppen fulladoztam és tapogatóztam magam körül abban a ködben, amit Grantchester futó produkált – mutatott rá Ingrid.

– Hát persze – bólintott Myfanwy. Szünet következett, és Myfanwy ezt kényelmetlennek érezte, Ingrid pedig viszonylag elégedettnek tűnt annak ellenére, hogy az izmai le voltak bénítva.

– Na, mindegy, ami azt az apróságot illeti, amit az előtt említett…

– Az amnéziája – mondta Ingrid segítőkészen.

– Igen, az – válaszolt Myfanwy –, bár én nem szeretek így gondolni rá.

– Nem szeret úgy gondolni a teljes memóriavesztésére, mint amnéziára?

– Ez teljesen logikátlannak tűnik?

– Én csak pontosságra törekszem, Thomas bástya – mondta Ingrid.

– És mégis Thomas bástyának hív – szólt Myfanwy.

– Ön hívja magát Thomas bástyának – tisztázta Ingrid.

– Mindegy, ne vesszünk el a részletekben. Mióta tud erről?

– Azóta az este óta, amikor bementem az irodámba, és Myfanwy Thomas bástyát a padlón összegömbölyödve találtam, könnyek között és arról motyogva, hogy érzi, ahogyan az emlékei elpárolognak.

– Myfanwy rábámult. – Ez persze a másik Myfanwy Thomas volt – tette hozzá Ingrid segítőkészen. – Az, amelyik ön volt, mielőtt ön önné vált.

– Aha – mondta Myfanwy.

Ingrid egyenesen ránézett, és akkorát sóhajtott, amekkorát a teste engedélyezett neki.

– Hát ez történt – mondta Ingrid.

KÉSŐ VOLT MÁR, és Ingrid nem örült neki, hogy éppen a Sánc liftjében kell lennie. Idősebbik lánya, Amy vonaton érkezett Yorkból, oda járt egyetemre, és hétvégére jött, Ingrid pedig szeretett volna hazaérni. Csak akkor vette észre, hogy a lánya ajándékát az asztalfiókban felejtette, amikor már kihajtott a föld alatti parkolóból, és megkerült egy késő éjszakai tüntetőt. Ez volt az utolsó kellemetlenség egy kivételesen hosszú és nehéz nap végén.

Először ott volt a szökött hárpia eszeveszett tempójú felderítése Stoke-on-Trent belvárosában. Aztán az utolsó percben fedezték fel, hogy a miniszterelnöknek aznap küldendő jelentésben számos nagyobb hiba található, és újra aprólékosan át kell nézni az egészet. Ingridnek bűntudata volt, hogy egyedül hagyja Thomast az irodában, mert a kis bástya még mindig a jelentés utolsó verzióját nézte át, de a főnöke tudott Amy érkezéséről, és arra biztatta, hogy menjen csak haza.

– De komolyan, Ingrid, menjen! – mondta Thomas. – Mindjárt végzek vele. Aztán jóváhagyom, és a bástya küldönce rögtön átviszi a kinyomtatott verziót a Tízes Számba. Utána felmegyek a rezidenciámra, és itt alszom. Az autómat lemondta, ugye? – Ingrid mosolygott és bólintott.

– Hát akkor, jó éjszakát, Thomas bástya! – mondta Ingrid. – És próbáljon meg pihenni valamennyit a hétvégén.

– Hm? – mondta Thomas, aki már újra elmerült a jelentésben. – Ó, igen. Ön is, Ingrid. Jó szórakozást a családdal! – Ingrid még nézte, a bástya pedig közben teljes figyelmét újra az előtte fekvő papírra fordította, oda sem figyelt, ahogy a haját kisimította az arcából. Az asszisztens megrázta a fejét, és tudta, hogy a főnöke a hétvége nagy részét az irodában fogja tölteni. Egy pillanatra megsajnálta, de aztán fogta magát és távozott. A személyzet legnagyobb része már elment haza, ő pedig élvezte a csendes folyosók homályát.

Lefelé menet elment a publikációs részleg előtt, és látta, hogy ott még égnek a fények, és számos fej hajlik a papírok fölé. Most, ahogy szaporán igyekezett vissza az irodája felé Amy ajándékáért, mindenki pakolt, és távozásra készülődött. Thomas bástya nyilván jóváhagyta a jelentést, amit biztonságban kiküldtek Toby védelmező nyelőcsövében, ő volt azon az estén a bástya hírvivője.

Ha ez a nő még nem ment fel a rezidenciájába, gondolta Ingrid, és úgy találom, hogy valami mást olvas, akkor el fogom kobozni a szövegkiemelőjét, és ágyba küldöm. Az ajtórés alatt nem látszott fény, ami feltehetően azt jelentette, hogy Thomas bástya már visszatért a rezidenciájába, ahol minden valószínűség szerint tovább dolgozott.

– Nos, legalább nincs az irodájában – morogta Ingrid maga elé, de egy hirtelen, váratlan hang felriasztotta a mélázásból. Mozgást érzékelt onnan, ahol nem kellene mozgásnak lennie.

Ingrid olyan asszisztens volt, aki úgy lépett be a Checquybe, hogy nem esett át évekig tartó szigorú kiképzésen a Birtokon, hanem előzőleg tizenhat évet töltött közszolgálatban. Nem rendelkezett emberfeletti képességekkel, csak egy jó adag józan ésszel, és azzal a tulajdonsággal, hogy rendben tudta tartani a dolgokat. Azonban egy évtized a Checquyben megtanította neki, mennyire megjósolhatatlan az élet. Ez a hang akármi is lehetett. Ingrid óvatosan lépett be az irodába, figyelmesen hallgatózott további hangok után, mielőtt óvatosan kinyitotta az ajtót.

– Thomas bástya – suttogta Ingrid. Az irodában a lámpákat lekapcsolták, és amikor a kapcsolót megtalálva felkapcsolta a lámpát, félig-meddig megkönnyebbült, hogy nincs ott senki. Bűntudatosan bekukkantotta főnöke irodájába is, de az ugyanígy üres volt, és a portréajtó, ami a rezidenciához vezetett, be volt zárva. Ingrid sóhajtott, és megpróbálta kigondolni, hogy mit tegyen. Biztos, hogy hallotta azt a hangot? Megér ez annyit, hogy zavarja Thomas bástyát?

A bástya privát fürdőszobájából kiszivárgó hang megoldotta Ingrid dilemmáját. Óvatosan megközelítette a portréajtót, ami egy előző bástyát ábrázolt nagy, púderezett parókában és összetett szemekkel. Átfutott rajta a gondolat, hogy indiszkréciót követ el. Elhagyhatná az irodát, és becsukhatná maga mögött az ajtót. Hívhatná a biztonságiakat, vagy előkeríthetné a Checquy valamelyik magasabb rangú munkatársát, hogy segítsen neki.

Az egyetlen probléma az volt, hogy ha az ember a Checquynek dolgozott, hamar rájött, hogy a konvencionális értelemben ésszerű ötletekről gyakran derül ki, hogy nem konvencionális értelemben inkább őrültségek. Mint például annak a takarítónőnek az esete, aki kinyitott egy szekrényajtót, mert panaszos segélykérő sírást hallott a belsejéből. Vagy Declan, a könyvelő, aki azt gondolta, hogy a legjobb lesz csendesen visszavonulni, és megpróbálni segítséget szerezni, amikor a megszökött portugál szárazföldi polip közeledett felé a folyosón. Nem kétséges, hogy abban a pillanatban ezek a döntések ésszerűnek tűntek, de a takarítónő steril lett és vak, míg Declan suttogó telefonhívása miatt a szárazföldi polip veszélyben érezte magát. Ennek eredményeként a könyvelő maradandóan bíborszínűvé vált, és kénytelen volt megtanulni a nyelvével használni a számológépet, mert kezei már nem voltak.

Ingrid fájdalmas suttogást hallott kiszűrődni a fürdőszobából, és azonnal felismerte a hangot. Lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. A mosdó előtt a padlón fekve találta Thomas bástyát, a térde fel voltak húzva a mellkasához, a teste pedig megállíthatatlanul remegett. A sokktól Ingrid hátrálni kezdett.

Thomas szeme tágra nyílt, az ajka vérvörös volt. Nem is, javította ki magát Ingrid rémülten, nem egyszerűen vörös volt, hanem sebes és véres. Úgy nézett ki, mintha valaki finom dörzspapírral néhányszor végigsimított volna a fiatal bástya száján.

– Minden összeomlik – nyögte Thomas –, darabokra hullok.

– Ó, Myfanwy – suttogta Ingrid rémülten –, mi történt önnel?

– A gondolataim – lehelte Thomas elkeseredetten. Felnézett Ingridre, a megrémült titkárnő látta, ahogy vér csordul az ajkán. – Elsodródnak tőlem. Kiszívta őket belőlem, most pedig elhalványulnak.

– Micsoda? Ki tette ezt önnel? – kérdezte Ingrid, miközben térdre ereszkedett, és kinyújtotta remegő kezét. Thomas összerázkódva eltávolodott tőle. – Myfanwy, megyek, hozok segítséget. Hívom a biztonságiakat és az orvosokat… – Ingrid már elindult, amikor a főnöke meglepően erősen megragadta a karját.

– Nem teheti, mert ennek az egésznek nem így kell lejátszódnia – mondta Thomas kétségbeesetten. – Ma van a napja, hogy távoznom kell. Azonkívül pedig senkiben sem bízhatok, lehet, hogy megpróbálnak megölni. Áruló van köztünk. Van egy… – a homloka ráncba szaladt. – Már el is tűnt – az arcát a kezébe temette. – Eltűnt. Pedig végre tudtam. Végre tudtam, hogy ki az, és… az istenit neki! – kiáltott fel. Ingrid felugrott a váratlan és erős hangtól, és látta, hogy Thomas égő szemekkel néz rá. Thomas kétségbeesetten nézett körül. – Hallotta ezt?

– Ki kell juttatnunk önt innen – mondta Ingrid élénken.

– Bárki legyen is az, tudni fogja, hogy itt kell keresnie.

– Van egy ajtó – mondta Thomas –, egy ajtó az irodában.

– Nagy nehezen feltápászkodott a térdére, de még mindig rettenetesen remegett.

– Az, amelyik a rezidenciához vezet? – kérdezte Ingrid.

– Nem, abból az irányból érkeztek – mondta Myfanwy a szemét forgatva. – Néhány már halott, mások pedig elájultak, de tudom, hogy többen is bejuthatnak. – Megmerevedett. – Többen is feljöttek a rezidenciára, érzem a jelenlétüket. Az ajtó be van zárva, de ez nem fogja megállítani őket.

– Halott emberek vannak a rezidenciáján? – kérdezte Ingrid.

– Kérem, segítsen átmenni az irodába – sürgette Myfanwy, figyelmen kívül hagyva Ingrid kérdését. Látható erőfeszítéssel sikerült a falnak támaszkodva felállnia. Megbillent, Ingrid pedig sietve odakapott, hogy megtámassza. Érezte, ahogy megfeszülnek az izmai, aztán pedig hirtelen ellazulnak, amikor Thomas erői átáramlottak belé. Ingrid egy pillanatig a fiatalabbik nő szemén keresztül látott, konkrétan a saját arcát. Az ajka égett, és a fájdalom átjárta az egész fejét. Aztán minden visszaugrott a normális kerékvágásba.

– Sajnálom – motyogta Thomas gyengén.

– Semmi baj – mondta Ingrid –, ne törődjön ezzel! Most pedig – mondta fürgén –, az irodájába?

– Siessünk, közelegnek – mondta Thomas.

– Biztos ebben!

– Érzem őket.

Ingrid nyugodtan bámult a főnökére. Bár elvileg titokzatoskodó emberekből állt, a Checquy viszonylag kis közösség volt. Thomas tehetségének természete és határai mindenki számára ismertek voltak.

– Érzi őket? – ránézett Thomasra, és sötét színű zúzódásokat látott megjelenni a szeme körül. – Ó, Jézus!

– Siessünk! – együtt sikerült átmenniük az irodába, és Ingrid elindult egyenesen a portrék felé.

– Ne, nem ott – mondta Thomas. Átdülöngélt a szoba másik sarkába, és elhúzta a függönyt. A padlóba épített fém csapóajtó tűnt elő, rajta nyomógombokkal. A bástya letérdelt, beütött egy kódot, a fémből készült ajtó pedig finoman kinyílt, mögötte előtűnt egy rendkívül meredek és keskeny, spirális lépcsőház, amibe belenézve csak a nagy sötétséget látták.

– Ez hová vezet? – kérdezte Ingrid. Egy kissé megrökönyödött a felfedezéstől, hogy titkos járat található abban az irodában, amiben több százszor megfordult már. De ezen az éjszakán nem ez volt a legmegdöbbentőbb dolog, ami történt.

– Garázs. Privát szekció a mélygarázsban, az utca másik oldalán – mondta Thomas.

– Autók? Nem vezethet ilyen állapotban. Felállni is alig tud – mondta Ingrid hitetlenkedve.

Thomas kinyitotta a száját, mert mondani akart valamit, aztán apró, szaggatott bólintás lett belőle, köszönetképpen. Lerázta Ingrid kezét a válláról, kissé megingott, de aztán egyenesen megállt, a két keze közé fogta a fejét, és mély, remegő lélegzetet vett. Ingrid rémült pillantásától kísérve a bástya szemei visszafordultak normális helyzetükbe. Ingrid beharapta az ajkát, de azt gondolta, hogy ez a rész szándékos volt.

Eltelt néhány perc, amíg Ingrid folyamatosan és szorongva nézegetett vissza a válla fölött, felkészülve rá, hogy ami ezt tette Thomas bástyával, egyszer csak kilép egy portré mögül, rémisztő fegyvereket lóbálva. Hirtelen, minden előzetes jelzés nélkül a bástya elkezdett remegni. A feje még a két keze közt, és egyenesen állt, de úgy tűnt, mintha a nő testének minden izma rángatózni kezdett volna. Ingrid tehetetlenül állt mellette, félt megérinteni, nehogy Thomas bástya erői legyűrjék. Végül aztán abbamaradt a roham, Thomas pedig elengedte a fejét.

– Minden rendben – mondta a bástya, és közben nehezen lélegzett. A tekintete kitisztult, és úgy tűnt, hogy sokkal inkább kontrollálni tudja magát, mint előtte.

– Minden rendben? – ismételte Ingrid. – Mi van rendben? És mi volt ez?

– Csináltam dolgokat az agyammal – mondta Thomas. – Ez valami olyan, amit korábban soha nem csináltam, és jó eséllyel igen rossz ötlet volt. De azt hiszem, hogy van még egy kevés időm, mielőtt teljesen elveszítem.

– Mit veszít el?

– Az összes emlékemet – mondta Thomas. – Szóval mennem kell. Azonnal. Amíg még tudok.

– Várjon! Ne felejtse itt a kabátját! Erősen esik odakint – mondta Ingrid. A bástya elkapta a pillantását, és a két nő egymásra mosolygott, eszükbe jutott, hányszor emlékeztette Ingrid, hogy kabátra lesz szüksége.

Thomas hagyta, hogy Ingrid felsegítse rá a kabátot, aztán leereszkedett a csapóajtón keresztül, de felnézett, amikor Ingrid megragadta a csuklóját.

– Azt mondta, hogy tudja, ki tette – mondta Ingrid sürgetően. – Ki tette ezt önnel?

– Sajnálom, de nem értem, hogy miről beszél – mondta Thomas, és a homlokát ráncolta. Egy pillanatig csak bámult Ingridre. – Köszönöm – mondta esetlenül. – Mindent köszönök – aztán a figyelmét arra fordította, hogy le tudjon menni a meredek lépcsőkön. Eltűnt, a fedél pedig magától bezáródott mögötte.

Odakint még jobban eleredt az eső.

– EZ VOLT AZ UTOLSÓ, AMIT MÉG LÁTTAM BELŐLE – mondta Ingrid. – Azonnal elhagytam az irodát, és a tűzlépcsőn lerohantam a mélygarázsba, beszálltam az autómba, és felvettem a lányomat az állomáson. Aztán az egész hétvégét zárt ajtók és ablakok mögött töltöttem, arra várva, hogy mikor csörren meg a telefon. Ez nem történt meg, így aztán hétfőn bementem a Sáncba. Amikor ön besétált, nem tudtam, hogy mit gondoljak.

– És nem mondott semmit – mondta Myfanwy óvatosan.

– Nem.

– Miért nem?

– Kihez kellett volna beszélnem? – kérdezte Ingrid védekezve. – Önhöz? Nem tudtam, hogy mi történt, bár az ajka és a szeme úgy nézett ki, mint Thomas bástya ajka és szeme. Azt mondta, hogy eltűnnek az emlékei, ezért arra gondoltam, hogy ön talán még ő, és csak a legutóbbi néhány nap emléke tűnt el. Persze semmit nem akartam elmondani Gestalt bástyának. És minden, amit elmondhattam volna a futóknak vagy a Checquy vezetőinek, csak még több problémát okozott volna Thomas bástyának.

– És ön ennyire törődött Myfanwy Thomasszal? – kérdezte Myfanwy.

– Igen, nyilvánvalóan – mondta a titkárnő. Itt egy furcsa kis szünet következett. – Most is törődök vele. – A két nő óvatosan egymásra mosolygott.

– Szóval egyszerűen csak eltűnt a lefelé vezető csigalépcsőn – mondta végül Myfanwy.

– Igen.

– Azt hiszem, meg kell néznem azt a menekülőútvonalat – mondta Myfanwy elgondolkodva. – Talán találok valamilyen nyomot odalent, amiből kiderül, hogy mi történt.

– És mi történt? – kérdezte Ingrid. – Mit nem adnék, ha tudhatnám.

– Nos – mondta Myfanwy, aki közben már döntésre jutott. Visszavonta az Ingrid köré font erőit, és az idősebb nő kissé lejjebb csúszott a székben, ahogy az izmai ellazultak. – Kinyitottam a szememet, és ott álltam az esőben…

VÁZLATOSAN ELMESÉLTE A TÖRTÉNETET, kerülve Bronwyn említését. Myfanwy arra is ügyelt, hogy ne fedje fel, mennyi információt hagyott hátra számára az elődje.

– Szóval ön nem vált növénnyé – mondta Ingrid. – Kezdetben egy kicsit aggódtam amiatt, hogy a mellettem levő irodában a testrablóknak valamiféle inváziója zajlik.

– És miért gondolta meg magát?

– Egy növény sem lenne képes olyan látványosan nyilvánvaló módon nem Thomas bástyaként viselkedni. Különösen, mivel, ismerjük el, őt nem volna nehéz megszemélyesíteni. Ehhez csak annyit kell tenni, hogy az ember lehajtja a fejét és alázatosnak tűnik. A feltűnése után az első négy órán belül már eléggé bizonyos voltam a dologban. Aztán a fogadáson már biztosan tudtam. Az a Thomas bástya, akit én ismertem, soha nem viselte volna a karmazsin ruhát. Ezért is javasoltam, hogy azt vegye fel.

– És azt gondolja, hogy valaki más is javasol valamit? – kérdezte Myfanwy óvatosan. Megtartotta magának azt a tényt is, hogy Farrier tudta, hogy ő kicsoda, és hogy ki nem. Ingrid sóhajtott, és megdörzsölte a szemét.

– Ezt igazán nem tudom – mondta a titkárnő óvatoskodva. – Olyan nehéz időket élünk. Utánaolvastam, és a Grafterek képviselik az egyetlen olyan erőt, ami valaha is közel került ahhoz, hogy tényleg legyőzzön bennünket. De most nagyon-nagyon közel voltak. Most hirtelen itt vannak, és úgy tűnik, mintha már hosszú ideje köztünk lettek volna. Ismerte ön Richard Whitlamet? – Myfanwy lassan megrázta a fejét. – Nos, a régi Thomas bástya ismerte őt. Mindenki ismerte. Nagyon aranyos figura volt. Alrich futó egyik segédjeként szolgált harminc éven keresztül. Egyenesen az egyetemről toborozták, és mindig nagyon kedves volt az összes új csatlóshoz. Mindent megtett, hogy úgy érezzük, szívesen fogadnak bennünket.

Elmosolyodott. – Az első napomon lejött az irodámba, és adott nekem egy kaktuszt, azt, amelyik még most is az asztalomon van. Nagyon kedves, igazán aranyos ember volt, és teljesen elkötelezett a Checquy irányába. – Ingrid sóhajtott. – Az irodában keringő hírek szerint a fogadáson elővett egy rövid tőrt, ami csontból készült, és megpróbálta vele ledöfni a futót. – Ingrid kétségbeesetten nézett Myfanwyra.

– Ha egy ilyen ember, aki vigyázott a Tanács egyik tagjára, amikor az aludt, akinek a lojalitását soha nem vonták kétségbe, akit szerettek, Grafter lehet, akkor nem tudom, hogy mit tehetnénk, mert Thomas bástya, nem tudom, hogy a Tanács tagjai tudomásul veszik-e, de a Grafterek már tudják a titkainkat.

Myfanwy úgy érezte, hogy hirtelen átsuhan rajta a balsors érzete. Ingridnek igaza volt. Mivel sokkolta őket az, hogy megtámadták őket a fogadáson, a Tanács tagjai már nem látták a nagyobb összefüggéseket. Attól féltek, hogy ledöfi őket a titkárnőjük vagy a takarítónő. Pedig a titkárnőknek és a takarítónőknek semmi mást nem kellett tennie, mint kinyitni a bejárati ajtókat és szertartásosan bevezetni a Graftereket.

Javítás: a Grafterek maradékát, mert a többi már itt van.

– Ezek az emberek nem sebezhetetlenek, Ingrid – mondta Myfanwy, és óriási erőfeszítésébe került, hogy nyugodt maradjon. – Ott a fogadáson az az egész dolog nem volt előre eltervezve. Nem voltak felkészülve a zendülésre.

– Nem gondolja, hogy a fegyverek becsempészése az Apexbe komoly előkészületeket igényel? – kérdezte Ingrid. – Megölhettek volna mindnyájunkat.

– Igen, talán akkor, ha a parlamentről lenne szó, de ez a Checquy Tanácsa – mondta Myfanwy. – Rátámadni Eckhartra egy tőrrel meg egy pisztollyal felfegyverkezve nagyjából olyan, mintha egy tanknak esne neki valaki egy darab vajjal. Nem tudom elhinni, hogy egy több évszázados szervezet be akar szivárogni a köreinkbe, és úgy dönt, hogy puccsot hajt végre olyan fegyverekkel, amik nagyjából egy tollseprűvel egyenértékűek. Talán már készülődtek, és ezért volt fegyver mindegyiküknél. De ha puccsot terveztek, akkor azt nem ezen a fogadáson akarták végrehajtani. Nem, ez azért történt, mert kiiktattam Gestaltot.

– Szóval úgy gondolja, hogy Gestalt bástya áll az egész mögött? – kérdezte Ingrid kissé felélénkülve. – Ha Gestalt lenne a Grafter beszivárgás feje, akkor…

– Akkor több évszázad sem volt elég a Grafterek számára, hogy kifejlesszenek valami tehetségfelismerő képességet. Gestaltról sok mindent el lehet mondani, de a közelében sincs annak, hogy elég kifinomult legyen ahhoz, hogy egy puccs élére álljon. Olvastam a feljegyzéseket és tudom, hogy Gestaltot azért nevezték ki a Tanácsba, mert rendkívüli harci képességei vannak.

– Persze, és ezért nevezték ki önt mellé, hogy ellensúlyozza őt – mondta Ingrid, és egy pillanatra nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy az még egy teljesen másik személy volt. – Mindenki számára világos volt, hogy szükség van valakire, aki foglalkozik a Sánc napi ügyeivel és a belföldi műveletekkel.

– Nos, igen, szükségük volt olyasvalakire is, aki nem akar kellemetlen módon érvényesülni – mondta Myfanwy szárazon. – Gestaltnak kicsusszant a száján ez az apróság, amikor megmutattam neki a félelmetes arcomat. Engem a Grafterek juttattak be a Tanácsba.

– Egy ember nem lett volna elég ahhoz, hogy bejuttasson valakit a Tanácsba, még egy olyan ember sem, akinek négy teste van – mondta Ingrid.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Myfanwy rossz érzéssel.

– Azt mondom, hogy több Grafter-ügynök is van a Tanácsban.