11

MIÉRT VONAKODOTT ANNYIRA Thomas képességeinek felhasználásától? Myfanwy ezen elmélkedett, miközben a kocsi kihajtott a Sánc területéről, és egy gasztronómiai szempontból jóval érdekesebb körzet felé vitte. Ami őt magát illeti, nagyon is tudatában volt a képességeinek. Ahogy átnézett a bíborba öltözött sofőrt tőle elválasztó sötétített üvegen, tudta, hogy ki tudná oltani a fényt a szemében. Persze, ez valószínűleg a védőkorláttal való frontális ütközéshez vezetett volna. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy megtehetné, ha úgy döntene. Nem lenne szüksége arra sem, hogy megérintse, ahogy Thomas utalt rá levelében. Úgy tűnik, elődje nem jól ítélte meg hatalmának mértékét.

Bárhogyan is, nyilvánvaló, hogy a kiképzés, amin Thomas átesett a Birtokon, adottságainak sokkal kifinomultabb uralását tette lehetővé számára, mint amire Myfanwy pillanatnyilag képes volt. Thomas levelei említettek olyan fortélyokat, amelyeknek kivitelezéséről Myfanwynak fogalma sem volt. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy kizárólag a legalapvetőbb testi funkciókat tudja befolyásolni. Volt azonban egy eltérés közte és elődje között: sóvárgott utána, hogy feltárja képességeit. Bárcsak leülhetnék valakivel néhány órára és tanulmányozhatnám a szervezetét, sokkal jobban megérteném a világot. Sajnálatos módon nem tudta elképzelni ezt más módon, mint egy prostituált szolgálatainak igénybevételével. Ami kétségtelenül nem felelne meg a jellemének.

Myfanwy még mindig mélyen elmerült a gondolataiban, amikor lerakták Simpsonék bejárati ajtajánál. A legtrendibb fiatalok olyan formálisan voltak öltözve, amennyire csak a pénztárcájuk engedte, míg a már valós hatalommal rendelkező idősek úgy öltözködtek, ahogy amúgy is szoktak. Egy madam keresztülvezette a tömegen, fekete szemével néha az asztal irányába tekintett, amelynél, teljes jelentőségének fényében, ott ült Lady Linda Farrier.

– Jó estét, asszonyom! – szólt Myfanwy, és elgondolkodott egy pillanatra, ne csináljon-e pukedlit. Ő volt az asszony az álmából, efelől kétsége sem volt. Az a szem, az a belülről fakadó koncentráció és a rendíthetetlen nyugalom, ami a hatalom velejárója… Amikor utoljára beszéltek, mindketten aludtak, és Myfanwy csak pár órája létezett.

Volt egy rövidke szünet, amíg Farrier folyamatosan őt nézte, majd intett neki, hogy üljön le. Amíg a tekintete rászegeződött, Myfanwy a szoknyája igazgatásával és az evőeszközök vizsgálatával töltötte az időt.

– Tudja, ki vagyok? – kérdezte végül a hölgy.

– Ön Lady Linda Farrier, a Checquy női vezetője – válaszolta Myfanwy behízelgő hangon.

– Tudja, hogy ön kicsoda?

– Bizonyos fokig.

– Csakugyan? – kérdezte Farrier. – Amikor utoljára beszéltünk, fogalma sem volt, hogy bármelyikünk kicsoda. Legalább egy probléma megoldódott.

– Igen, asszonyom.

– Aztán valahogy felbukkant hétfőn a Sáncban, és elkezdte tenni a dolgát. Felettébb lenyűgöző. Soha fel sem merült önben, hogy elmenjen. Én ugyan tudom, hogy elveszítette a memóriáját, de afelől kétségeim vannak, hogy a többiek közül ezt bárki is elhitte volna. És, persze, senki nem hagyhatja el a Checquyt. Myfanwy Thomas a legmagasabb szintű államtitkok ismerője volt. Még ha el is veszítette azokat az emlékeket, egyszerűen azzal, hogy megjelent ma a munkahelyén, olyan dolgokat tudott meg, amit a szervezeten kívül állók közül senki nem tudhat meg. Ön rettentő biztonsági kockázatot jelent. Mégis halványan reménykedem, hogy el tudok érni az ön számára valamiféle megegyezést. Talán egyfajta csendes nyugdíjas időszakot.

– Ennyi? – kérdezte Myfanwy. – Nem tartozik ön Myfanwy Thomasnak egy szívességgel? Jut eszembe, ki kell találnom, milyen adósságról lehet szó, gondolta magában.

– Kisasszony, nem tudom, mit gondol, milyen kapcsolatban voltam Myfanwy Thomasszal, de mi nem voltunk barátok. A maga sajátos módján számos dologgal kapcsolatban folytatott velem küzdelmet. Mindig megtartottuk a civilizált formákat, ami már önmagában sem volt kevés. Az, hogy megőrzöm az ön titkát – csak közbevetőleg mondom, hogy egy komoly kihatásokkal rendelkező titkot –, és megengedem, hogy élje ezt az életet, úgy gondolom, megfelelő ellentételezés az adósság visszafizetésére.

– És mi lenne, ha megölnének? Nyilvánvalóan vannak ellenségeim. Nem hagyhat valakit szabadon kóvályogni, akinek semmiféle emléke nincs arról, hogy kicsoda! – Elképzelése sem volt róla, mit is várhatna Farriertől, de az, hogy hagyja magába süllyedni, nem tűnt kimondottan segítségnek.

– Akár megeshet az is. És nagyon sajnálom, de ha önt megölnék, az egyszerűen csak egy kényelmetlen helyzet megszűnését jelentené számomra. – Farrier nyugodtan beszélt, miközben belekortyolt a borába.

– Egy kényelmetlen helyzet – ismételte Myfanwy.

– Mit ér egy bástya, akinek semmi emléke nincs arról, hogy kicsoda? A legjobb esetben is ön egy probléma, rosszabb esetben pedig súlyos veszedelem. Szerencsére sokkal rugalmasabbnak bizonyult, mint vártam – mondta Farrier némi elégedettséggel a hangjában.

– Tessék?

– Kétségtelen. Ön semmit sem tudott, és most, két nappal később, megtudtam, hogy otthonosan mozog a Sáncban, sikeres találkozókon van túl az ország leghatalmasabb embereivel, és felügyeletet gyakorol olyan dolgok felett, amelyek egyszerre titkosak és rettentőek! Nem találja ezt roppant különösnek?

– Lady Farrier, nem ez a legkülönösebb dolog, amit ma hallottam. Még a tíz legérdekesebbe sem fér bele – mondta Myfanwy nyugodt hangon.

– Nem, magam is így gondolom – mondta Farrier diszkrét mosollyal. – Ez a probléma a mi hivatásunkkal. Alig akad valami, amin meglepődhetnénk. – Megérkezett a pincér, és érzékelve a két nő közötti feszültséget, igen idegesen vette fel a rendelést. – No, azért hébe-hóba még mindig meglepődhetünk.

És ön, hosszú ideje ön a legmeglepőbb dolog, amivel találkoztam. Kíváncsi vagyok, hogyan tudta meg, hogy kicsoda és micsoda is tulajdonképpen?

Myfanwy rábámult, és egy pillanatra kísértésbe esett. Vajon megemlítheti, hogy Thomas tudta, mi következik – tudta, és megtette az előkészületeket? Farriernek nagy hatalma volt, és értékes szövetségessé válhatott. És ráadásul, gondolta magában, így egy szál magamban nehéz ezt végigcsinálnom. Csak egy napot dolgoztam, és máris mennyi rettenetes dologról tudok. Egy szörnyű hadsereg készül lecsapni az országra. Valaki a Tanácsból a halálomat akarja, és még nem tudom, miért. Felelős vagyok ezeknek a dolgoknak a rendben tartásáért, és még csak a középső nevemre sem emlékszem. Beszélni akarok valakivel minderről!

Szívszaggató érzés volt, és mégis, Myfanwy tudta, hogy nem teheti meg. Ha örökölte Thomas képességeit, akkor örökölte az ellenségeit is. Farrier vagy igazi ellenség, vagy nem, de biztosan nem barát.

– Úgy tűnik, villámgyorsan tanulok – mondta Myfanwy, és hosszasan kortyolt a vizespoharából.

– Rossz néven veszi, ha felteszek egy személyes természetű kérdést? – kérdezte Farrier.

– Csak tessék! – mondta Myfanwy.

– Talán furán hangzik, de kinek gondolja magát? Úgy gondol magára, mint Myfanwy Thomasra, a Checquy bástyájára? Vagy csak egy személyre, aki viseli Thomas testét? Van bármiféle emléke arról, hogy valaha Ő volt?

– Jó kérdés – mondta Myfanwy kis mosollyal az ajkán –, még mindig dolgozom rajta, hogy ezt eldöntsem.

– De…

– De én nem ő vagyok. Egyet pislantott, és amikor legközelebb kinyílt ez a szem, már egy új személy tekintett a világra.

Alrich felébredt.

– Kérdezhetek öntől valamit? – most Myfanwy kérdezte Lady Farriert.

– Feltételezem – válaszolta kétkedő hangsúllyal.

– Milyen volt Thomas? – kérdezte, amivel észrevehetően megütközést váltott ki.

– Óh, istenem! – kotorászott esetlenül Farrier, aki láthatóan megdöbbent. – Olyan… kedves volt.

– Kedves? Kedves volt?

– Meg kell értenie, kissé lehangoló, hogy önnek beszélek arról, hogy mit gondoltam Myfanwy Thomasról – érkezett a nem éppen ésszerűtlenül hangzó válasz.

– Hogyne, de nem azt kérdezem öntől, hogy rá merte volna bízni a Bentley-jét vagy sem. Én csak tudni akarom, hogy milyen volt.

– Ó, igen, adjon egy kis időt – mondta Farrier. Szeme ugyanúgy a távolba révedt, mint amikor három nappal ezelőtt úgy meglepődött Myfanwy álmában. – Thomas egyszerre volt rettenetesen kiábrándító és értékes nyereség. Amikor megszereztük azt a gyermeket, az merész sakkhúzás volt. Egy merőben újfajta tehetség, melynek nem voltak figyelmeztető gyengeségei vagy torzulásai. Tudja, hogy ez milyen ritkaság? Egy ilyen kicsi szigeten. A szervezet behatóan, a legapróbb részletekig tanulmányozta az életét. Ha szeretné, a Birtok feljegyzéseiben megtalálhatja, mit evett vacsorára esténként abban a három hónapban, ami hatalmának kiteljesedése és aközött telt el, hogy felvettük magunk közé. Hetekig néztem annak a kicsiny lánynak az álmait, és minden egyes percéről feljegyzést készítettem, miközben a mentális instabilitás legapróbb nyomai után kutattam. Interjúkat készítettem vele, és gondom volt rá, hogy minden olyan álom be legyen építve a vizsgálatba, ami árulkodó reakciót válthat ki… – Farrier hangja elhalt.

– És? – kérdezte Myfanwy azonnal.

– És minden a lehető legjobban alakult. Egészséges volt, boldog volt, és a lelke is tiszta volt és egészséges. Hozzánk tartozott.

Egy vonzó fiatalembert vezettek Alrich szobájába, és Alrich szeme felragyogott.

– Akkor hogyan lett a vége kiábrándulás? – kérdezte Myfanwy, bár már tudta a válasz egy részét, de hallani akarta Farrier szemszögéből is az eseményeket.

– Ez volt az egyik dolog, amit nem lehetett előre látni. Egy ragyogó eszű kislány, a jelek szerint lelkileg nem sérülékeny, csak éppen a változásra nem reagált megfelelően. Sok gyermeknek támadnak problémái, amikor elveszik őket a szüleiktől, de a Birtokot úgy alakították ki, hogy a lehető legkisebb legyen a megrázkódtatás. A cél az, hogy késlekedés nélkül befogadják a diákokat, kényelmessé tegyék számukra az itt-tartózkodást, szeretetteljes környezetet teremtsenek, és megtanítsák őket, hogy minél hatékonyabban tudják használni a képességeiket. De Myfanwy Thomas magába fordult. Csaknem betegesen szégyenlősnek tűnt. Bizonyos mértékig, úgy vélem, ez elfogadható. Viszont egy olyan tehetségnél, ami, mint kiderült, csakis fizikai kapcsolaton keresztül működik, katasztrofálisnak bizonyult. És mi nagyon nagy reményeket fűztünk önhöz… vagyis hozzá. – Farrier elhallgatott, és elgondolkodva nézett a vele szemben ülő nőre.

Tudom, mire akarsz kilyukadni, Lady Farrier. Arra vagy kíváncsi, hogy Thomas képességei átadódtak-e a testével együtt. Azon gondolkodsz…, hmm, ha minden agysejt meghalt, és Thomas elhagyta a helyszínt, azok az agylebenyek, amelyek lehetővé tették számára, hogy más emberek teste fölött uralkodjon, szintén tönkrementek? Akkor ezért nem akartál kezet fogni velem.

– Így hát ott voltunk egy kislánnyal, aki azon túl, hogy irányítani tudott másokat, úgy tűnt, arra is képes, hogy áthatolhatatlan érzelmi és szociális falat húzzon maga köré. De fel sem merült, hogy hagyjuk elmenni, mivel a Checquyt senki sem hagyja el.

– Még a gyerekek sem? – kérdezte Myfanwy nyugodtan.

– Még ők sem – mondta Farrier. – Meg voltunk akadva vele, a beteljesületlen képességek mementója volt számunkra. És ne gondolja, hogy egyszerűen feladtuk volna önt, mint valami rossz üzletet. A Birtok személyzete és tanárai éveket töltöttek el önnel. Olyan kiábrándító. – Farrier rázta a fejét.

Elfelejtette egy pillanatra, hogy én nem ugyanaz a személy vagyok, gondolta Myfanwy, míg Lady Farrier tekintete körbejárt a helyiségben. Lenne még valami kis bűntudata?

Kell, hogy legyen.

Alrich az asztalánál ült, nagy figyelemmel jelentéseket olvasott, törölgette a száját, miközben háta mögött, a kanapén egy ember hortyogott.

– Amikor világossá vált, hogy Myfanwy Thomas képességei reménytelenül korlátozottak, a Tanács már nem szentelt olyan megkülönböztetett figyelmet a neveltetése hátralevő idejére – folytatta Farrier. – Szép csendben átesett a kiképzésen, és mellesleg, kiváló nevelést kapott, majd belépett a Checquy szervezetébe.

Ahol feltűnés nélkül dolgozni kezdett, és te eldugtad egy jelentéktelen pozícióba valami viszonylag nyugalmas részlegben, folytatta Myfanwy magában, mintha filmet feliratozna.

– Aztán, hála istennek, újra bízni kezdtek benne. Meglehetősen jónak bizonyult. Több mint jónak, tényleg… briliánsnak. A keze alatt a Checquy adminisztrációja forradalmi változáson esett át, és a bástya rangjára emelkedett.

Ó, és fogadok, hogy Te megrémültél ettől. Hogy a hibád, amit a szőnyeg alá akartál söpörni, most a szoba közepén éktelenkedik.

– Ő volt a Checquy történetének egyik legjobb vezetője, egy olyan szervezetben, ami évszázadokig kitartott, és az ország legjobb elméiből válogathatott. Csak a dolgok tisztázása végett: Myfanwy Thomas megérdemelte a bástya pozícióját – mondta Farrier.

MYFANWY ÉS FARRIER KÜLÖN KOCSIN MENTEK az Apex House-ba, a találkozóra. Thomas jegyzeteiből kiderült, hogy a Checquynek az országban mindenütt vannak telephelyei, de a három legjelentősebb a Sánc, az Annexe,{11} ahol a külföldi hadműveletek megtervezése zajlik, és ez a hely – az Apex House – a főhadiszállás. Ahogy közeledtek a nagy, félhold alakú épülethez, leginkább kíváncsiságot érzett.

A méltóságteljes épületet oszlopok és faragott ablakpárkányok díszítették. Ez volt a Lord, a Lady és a futók bázisa, itt volt a szervezet jogi és pénzügyi apparátusának nagy része. És ezen a helyen találkozott a Checquy Tanácsa minden pénteken, hogy koordinálja a részlegek tevékenységét.

Most mihez kezdjek? gondolta Myfanwy elkeseredetten, miközben átlapozta a mappát. Nem tudom, kivel találkozom, és hogy mit csinálnak itt. Ó, a fenébe, a fenébe! Hiszen adminisztrátor voltál, Thomas. Nem bírtad volna beleírni a feljegyzéseidbe? Myfanwy már majdhogynem megbolondult, amikor végre odakeveredett ahhoz a részhez, aminek a címe

A Tanács

A Checquy Tanácsa egy végrehajtó hatalommal felruházott vezető testület, aminek az a feladata, hogy felügyelje az egész szervezet működését. És miután a sakkjáték elterjedt a Brit szigeteken, a Checquy hierarchiája a sakkbábuk köré rendeződött.

Ez egy szörnyű rendszer.

Problémák:

A Checquy a kormány szervezete egy olyan országban, aminek az államformája királyság. Így mégsem lehet, hogy bizonyos emberek jártukban-keltükben királynak és királynőnek nevezzék magukat, amikor nem ők a király és a királynő. Különösen, ha természetfeletti hatalommal bírnak, és egy magánhadsereget irányítanak. Elkerülhetetlen, hogy a dolog híre a valódi király és királynő fülébe jusson, ami semmiképpen nem esne jól nekik. Ennek következtében, néhány indulatos hangulatú beszélgetés után, a Checquy vezetőinek nevét Lordra és Ladyre változtatták, ami elválik a sakk világától, de még mindig elég ellenszenves, bár lehetne rosszabb is.

A Lord és Lady címek utalnak a viselőjük nemére, így meglehetősen kínos a helyzet, amikor üresedés történik, és a posztra leginkább méltó személynek nem megfelelőek a nemi szervei. Ennek köszönhetően, az 1920-as években a szervezetet kellemetlenül érintette a nagy szakállú Lady Richard Constable kényelmetlen regnálása, aki egy ízben leharapta egy megszállott ír farkaskutya fejét. Ő követte Lady Claire Goldsworthyt, és puszta rosszindulattól fűtve visszautasította címének megváltoztatását. Constable még akkor is elutasította pozíciója lecserélését, amikor az akkori Lord meghalt.

Bár, mint láthattuk, a Checquy alkalmanként eltért a sakk adta keretektől, máig ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy minden posztot ketten is betöltsenek. (Igen-igen, technikailag minden tisztségből négynek kellene lennie, de ez egy egészen más történet.) A párunkkal megosztjuk a működési területünkért viselt felelősséget, és a határok egyáltalán nincsenek tisztázva. Logisztikai és felelősségi szempontból ez egy rémálom.

Szokásjog, hogy a bástyák például minden belső konfliktusban konzultálnak, és együttes megoldásra törekszenek. Bizonyos esetekben ez nagyon magától értetődően megy. Gestalt bástya és én kiegészítjük egymást, már amennyiben én megcsinálom az összes adminisztrációt, és Gestalt végzi a terepmunkát. Igaz, mindig is voltak kevésbé sikeres párosítások. Egy emlékezetes alkalommal, 1967-ben a bástyák véletlenül egyidejű támadást indítottak ugyanazon gorgonfészek ellen, egyszerűen azért, mert arra is képtelenek voltak, hogy beszéljenek egymással.

A futók persze nem futnak… Már jó ideje nem.

A huszárok pedig nem szükségszerűen lovagolnak.

Címeinket nem használhatjuk civilek előtt, ami időnként igencsak suta szituációkhoz vezet.

Némelyek úgy érzik, hogy a gyalogok címe (amit néha parasztnak is mondunk) kellemetlen másodlagos jelentést hordoz. Mi abban a tudatban nőttünk fel, hogy bármikor feláldozhatók vagyunk a világ jobbá tételéért, de az a tudat, hogy gondolkodás nélkül fel lehet minket áldozni, néha eléggé csüggesztő.

A szervezet nem minden tagja kap sakk-címet. Ha valakinek nincsen semmilyen különleges tehetsége, akkor nem gyalog, hanem csatlós. Az, hogy személyzetünk jelentős része elkülönül mindenki mástól, nem tesz jót a közösségi szellemnek.

Alkalmanként valaki rámutat ezekre a hátulütőkre, és kísérletet tesz változások bevezetésére, de ez mindig elutasításra kerül. Az elutasítás okai pedig a következők:

Ha valaki a Tanácshoz tartozik, és van egy jól hangzó címe, nem akarja valami márka nélküli, rosszabbul csengő névre lecserélni.

Tradíció.

Emlékeztet minket a stratégia és a rang fontosságára.

Jól hangzik.

Röviden felsorolom a Tanács tagjait, csupán a neveket és a tisztségeket. Aztán vannak oktatókártyák a hivatali asztalod fiókjában.

Bástyák (felelősek az országon belüli műveletekért; a bázisuk a Sánc)

1. A Gestalt testvérek (Alex, Teddy, Robert, Eliza)

2. Myfanwy Thomas (ez Te vagy)

Igen, köszönöm ezt az értékes információt, gondolta ingerülten.

Huszárok (felelősek a külföldi műveletekért; bázisuk az Annexe-ben)

1. Joshua Eckhart ezredes

2. Gubbins eretnek

 

Futók (a Checquy felügyelői, a vezetők tanácsadói; bázisuk az Apex House-ban)

1. Alrich

2. Conrad Grantchester

 

Lord és Lady (a Checquy vezetői; bázisuk az Apex House-ban)

1. A Tiszteletre méltó Linda Viscountess Farrier

2. Sir Henry Wattleman

Sajnos nem volt róluk fénykép, de még csak egy rajz sem. Ahogy elnézem, rögtönöznöm kell, gondolta Myfanwy. Egész jó lettem ebben. Ahogy a kocsi megállt, felnézett. Így közelről nézve kitűnt, hogy az épületbe beleivódott a rengeteg régi pénz és a diszkrét tekintély. Az autó ajtaját a legkövérebb ember nyitotta ki, akit valaha látott. Minden ruhája bíborszínű volt, és úgy nézett ki, mint valami elkényeztetett szilva.

– Jó estét, Thomas bástya! Elvihetem azokat a tanácsterembe? – kérdezte, és a bíborszínű mappára és aktatáskára mutatott.

– Nem, köszönöm! – mondta szórakozottan, miközben az Apex bejáratát díszítő hatalmas oszlopokat bámulta.

– De, mégis – kiáltott fel, újra átgondolva a helyzetet. Tekintve, hogy fogalmam sincs róla, hova kell mennem –, ha megtenné, az pompás lenne.

Követte a férfit, ahogy az eltotyogott a lifthez, majd át a hatalmas termeken. Megragadta az alkalmat, hogy tanulmányozhatja a szervezetét. Összehasonlítva a radikálisan megváltoztatott Van Syockal, a normális emberi lény biológiája harmonikus, sőt elegáns volt. Koncentrált, hogy minden pillanat impulzusait és kapcsolatait nyomon tudja követni. Bámulatos volt az izmok és idegsejtek játéka, a bonyolultság, ami egy lépés megtételéhez, egy fejfordításhoz vezetett. Próbaként kibocsátott egy gondolatot, és kinyíltak az ember ujjai, az aktatáska a földre esett.

– Nagyon sajnálom, Thomas bástya – szólt a csatlós, és ahogy lehajolt, látszott rajta, hogy meglepődött. – Lyukas a kezem.

– Oda se neki – mondta Myfanwy könnyedén, és rámosolygott. Egymás mellett haladtak, és szinte beszippantotta gerincvelejének tomboló energiája, a zümmögve ide-oda rohanó üzenetek a férfi agya és testének többi része között. Ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha látott.

– Thomas bástya? – szólt egy távoli hang.

– Hm?

– Ó, itt vagyunk – szólt a kövér csatlós, óvatosan odanyújtva táskáját és mappáját. Visszahívta magába az erőit és elvette a dolgait.

– Sajnálom – mondta. Óvatosabbnak kell lennem, gondolta. Mindenesetre sokat javultam. Minden egyes alkalommal, amikor valakire alkalmazta a képességeit, jobban értette, hogyan működnek az erői, ösztönösen megérezve az összefüggéseket.

A csatlós kinyitotta az ajtót, és Myfanwy belépett a tanácsterembe, ahol kissé megdöbbent. Amit a Tanácsról hallott, és a saját irodájáról szerzett benyomásai alapján is valami lenyűgözőt várt, valamit, ami elkápráztatja. Kíváncsi volt, vajon hagyományos eleganciát lát majd, mindenütt fényesre polírozott fával, vagy high-tech berendezést, csupa üveggel és fémmel. Egyáltalán nem számított egy sivár szobára, amire igazán ráférne már egy friss festés. A középpontban egy ütött-kopott asztal állt, mindkét oldalán két-két férfi ült. A négyből kettő Gestalt volt. Az ikrek.

– Thomas bástya – szólalt meg valaki, aki nem volt Gestalt, és felemelkedett, hogy üdvözölje. Magas volt, és vékony, az ötvenes éveiben járt, és különlegesen jóvágású embernek számított. Hullámos, fekete haja a halántékán már kissé hátrébb húzódott, de kékesszürke szeme hipnotikus erőt sugárzott. Myfanwy nem tudta, hogy csak a képzelete játszik-e vele, de a férfi válla körül mintha finom, fekete füstből álló indákat látott volna. Homályosan ismerősnek tűnt, de mégsem tudta hová tenni.

– Jó estét! – mondta Myfanwy, és mosolyt villantott a férfi felé. A korkülönbség ellenére úgy érezte, tüzes tekintete felmelegíti, és enyhén elvörösödött, amikor megfogta a kezét.

– Gondolom, egyelőre még nem óhajtja elmondani, miért hozták előre a találkozót.

– Ó, igen, úgy vélem, várnunk kell, amíg mindenki itt lesz – mondta Myfanwy.

– Igaz, igaz – mondta a férfi mosolyogva. – És milyen a lakosztálya? A berendezés még mindig elbűvölő? – kérdezte. Ó! Hohó! Ez Conrad Grantchester, a portréról, aki miatt az a furcsa kerek ágy van a hálószobámban, jutott eszébe, és az emlékezetében felbukkanó kép hatására újra elpirult. Fogadok, hogy azt a kerek matracot elég sokat használták, és eldöntötte, hogy ha csak teheti, nem alszik rajta.

– Igen, Grantchester futó, a dekoráció továbbra is csodás – mondta Myfanwy udvariasan, visszatartva egy úri hölgyhöz nem illő horkantást. Figyelmét a szobában jelen lévő másik idegenre fordította, aki szintén felemelkedett, hogy üdvözölje. Dús, göndör, barna haja volt, nem volt szemöldöke, nagy bajusza akár a rozmáré. Nem volt különösebben vonzó ember, de a szeme kedvességet sugárzott.

– Thomas bástya, de jó, hogy látom – mondta, amennyire meg tudta ítélni, őszinte mosollyal. Első pillantásra megszerette. – Mi az ördög történt a szemével?

– Rablók, sajnálatos eset – válaszolta, miközben elkeseredetten próbálta kisütni, kivel beszél. – Két férfi rám ugrott, és megpróbálta elvenni a pénztárcámat.

– Te jó isten! – kiáltott fel őszinte felháborodással. – Jól van?

– Ó, már igen – mondta Myfanwy –, tudja, akárki húz velünk ujjat, biztosan megbánja.

– Igen, persze – mondta a férfi. – Jó pár embert ismerek, akik erővel keresik a lehetőséget, hogy megbüntessenek néhány gonosztevőt. Egyik könyvelőm rákapott, hogy hírhedt vidékeken őgyelegjen, abban a reményben, hogy valaki rátámad. Mindig elégedetlen, szegény fickó. Gondolom, senki sem akar megtámadni egy olyan alakot, aki úgy néz ki, mint a rhodoszi kolosszus – tűnődött, szórakozottan felemelve a lábát a padlóról, és a sarkával hátul megérintve a derekát.

– Igen, persze, ön úgy néz ki, ön… igen – fűzte hozzá, és próbálta elérni, hogy a szeme ne essen ki. A férfi visszabillent a másik lábára, és már nem egyensúlyozott a sarkán. – Bármi, nos, újdonság az irodában? – Szerencsére Farrier érkezése megakadályozta a további beszélgetést. Egy mogorva kinézetű, idős úriember karján vonult be, és mindenki tisztelettel fejet hajtott. Sir Henry Wattleman, nyilallt bele a sejtés Myfanwyba. A Lord és a Lady mindenkit név szerint üdvözölt, ami segített Myfawnynak abban, hogy azonosítsa a göndör hajú gumiembert: Gubbins eretnek, a két huszár egyike.

Amikor a Lord és a Lady üdvözölte Myfanwyt, legelbűvölőbb mosolyát sugározta rájuk, amit Wattleman elismerő tekintettel jutalmazott, Farrier pedig egy lapos pillantással, észrevehette, hogy a helyzet szórakoztatja Myfanwyt.

Épphogy leültek, amikor egy másik ember jött be sietve, cigarettázva és villámgyorsan beszélve egy mobiltelefonon. Mindenkit külön-külön üdvözölt egy-egy biccentéssel, és tovább osztotta utasításait a telefonon keresztül.

– Nem, nem, nem. Hagyod leszállni a gépről, hagyod, hogy odamenjen a vámhoz, aztán jelzed, hogy gond van a vízumával, és odakíséred az interjúszobába, amit felállítottunk. – Szünet következett. – Nem kaphat semmit enni, ha elmegy a női mosdóba, akkor kíséretet kap, és biztosítod, hogy minden, ami elhagyja a testét, össze legyen gyűjtve. Tartsd távol minden vízvezetéktől, ami a nagyobb rendszerhez van kapcsolva! Vizet kaphat. A kérdéseire ne válaszolj! – Összecsukta a telefont, és mindenkit üdvözölt. – Jó estét mindenkinek! Bocsássanak meg, hogy késtem! Én vagyok az utolsó? Természetesen nem, még várunk Alrichra, nemde? – Akkor ő lehet Eckhart, gondolta.

Szemben ült le Myfanwyval, és új cigarettára gyújtott a régiről. Myfanwy érdeklődéssel nézett rá. Joshua Eckhartnak ritkuló szőke haja volt, és edzett ember benyomását keltette. Barna bőre arra utalt, hogy idejének jó részét a napon tölti, fizikai munkával. Tartása katonás volt, tekintete éber. Amikor szájához emelte a cigarettáját, Myfanwy meglátta a kezén lévő sok sebhelyet.

Aztán Alrich futó lépett be, és Myfanwy levegő után kapott.

Alrich magas volt, halvány szeplőkkel telehintett, elefántcsontfehér bőrrel. Mindene szögletes, férfias és tökéletes volt. Vérvörös haja a derekáig omlott, és kitűnő szabású, tengerészkék öltönyt viselt.

– Sajnálom, hogy várniuk kellett rám. Mivel éjszakai műszakban dolgozom, ez a legelfoglaltabb időszakom. – Alrich rekedt, mély hangon beszélt, ami elütött finom, csiszolt megjelenésétől. – Thomas bástya, ön valahogyan furcsán néz ki.

– Ó, talán azért, mert nemrég a szart is kiverték belőlem – mondta.

– Á, így már érthető – válaszolt Alrich, és hajlékony eleganciával leült a mellette lévő székbe. – Nos, mi volt az a sürgős ügy, ami szükségessé tette ezt a korai találkozót?

– A Grafterek – mondta Myfanwy nyugodtan. Gestaltnak kéne levezetni ezt az eseményt, jobb, ha befogom a csőröm, amíg lehet. Körbejáratta a szemét a Tanács különböző méltóságain, amint felfogták az információt. A reakciók különbözőek voltak, Eckhart és Grantchester szeme összeszűkült, Gubbins eretnek úgy nézett ki, mint aki rögtön elhányja magát. Mellesleg azt is észrevette, hogy semmiféle változás nem volt látható Alrich testtartásában vagy viselkedésében. – Ezen a reggelen a Grafterek egyik ügynökét, név szerint Peter Van Syocot letartóztatták egy kedves kis vendégszobában, Harrowban. A további vizsgálatok során megtudtuk, hogy a belgák küldték. Gestalt, kérem! – A Rendezett Iker meglepetten felnézett, és kotorászni kezdett a jegyzetei után.

– Ó, köszönöm, Thomas bástya! Hogy az elején kezdjem, csak most kaptuk meg a nyomozás anyagait. Bár még mi sem láttuk, sem én, sem Thomas bástya, szerintem ez majd világossá teszi a történteket.

A fények elhalványultak, Myfanwy és Alrich mögött egy vetítővászon ereszkedett le a mennyezetből, aztán villant egyet. Mindenki odafigyelt.

A vendégszoba igen jó volt. A Graftereknek nyilvánvalóan jó utazási ügynökük volt, mert az ágy kényelmesnek látszott, és a szoba ízlésesen volt berendezve. Biztos, hogy Van Syoc jól érezte magát, amikor a szobában töltötte az idejét. Kissé hátborzongató volt látni, ahogy teljes hétköznapisággal mozog a szobában, miután ugyanaznap korábban már látta egy székhez kötözve és megkínozva. A teste akkor füstölt, most pedig látta, ahogy megnézi a minibárt, és eszik pár szem földimogyorót.

Myfanwy kissé nevetségesnek érezte, hogy az ország biztonsági erői egy videót néznek, amin egy ember az ágyán ül, és nassolnivalót csipeget, mielőtt felhúzza a zokniját és a cipőjét. Az idő végtelenül lassan folydogált, ahogy Van Syoc megkötötte a nyakkendőjét, és megnézte a frizuráját a tükörben. Mindeközben Joshua Eckhart szívta végtelennek tűnő cigarettáit, és Gubbins eretnek idegesítően bonyolult pózokba rendezte a testét. Mindnyájan mozgolódtak állítható székeikben, kivéve Alrichet, aki olyan mereven és tökéletes tartással ült, mint egy Donatello-szobor. Myfanwy éppen arra gondolt, hogy milyen jó lenne egy pattogatott kukorica vagy egy regény, amikor bejött egy nő a fürdőszobából, és összezárta a ruhája elejét.

– A nő ott volt egész idő alatt? – kérdezte Sir Henry. – Ő is egy Grafter? – Nyilván nem olvasta a jelentést.

– Ez egy kurva – mondta Lady Farrier fagyos hangon, amin mindenki megdöbbent.

– Nos – mondta a nő a videón –, ha szükséged lenne még valamire, megvan a számom.

– Csak egy dologra – mondta a férfi, és a nő meglepettnek látszott. Van Syoc kinyújtotta felé a kezét.

Jaj, ne fogd meg!, gondolta Myfanwy megrettenve. De a nő megfogta a férfi kinyújtott kezet, és elmosolyodott. Van Syoc arcán ugyanolyan mosoly volt, ami megmerevedett, amikor simulékonyan magához húzta a nőt. Myfanwy bámulta, majdnem átdöfte a szemével a vásznat, amint a nő belefordult a karjaiba, mint egy táncos. Egy pillanatig úgy festettek, mint az aranykor hollywoodi sztárjai, a férfi keze a nő arcára simult, a szemük összekapcsolódott, majd a férfi megfeszült, és letépte a nő arcát.

Myfanwy kínosan összeszorította az ujjait az ölében, de aztán rémülten a szájához kapta őket, hogy elnyomjon egy sikolyt. Kapkodta a levegőt, úgy érezte, a szíve kiugrik a mellkasából.

Ó, a rohadt életbe, mibe keveredtem? Amikor Van Syoc teljesen öncélúan kitörte a nő nyakát, Myfanwy körülhordozta tekintetét a társain, és némileg megkönnyebbülve látta, hogy mindenki megrémült. Még Alrich is – aki eddig meglehetősen közömbösnek tűnt – tágra nyílt szemekkel bámult meglepetésében.

A vásznon Van Syoc éppen az ajkait csücsörítette, mintha csókolni készülne, amikor hangos kopogás hallatszott az ajtón, amitől minden néző ugrásra készen megfeszült. Van Syoc is felugrott, ledobta a testet és a letépett arcot a padlóra; az egyszerre cuppanó és puffanó hang elborzasztotta a közönséget.

– Csak egy pillanat – mondta Van Syoc, miközben tekintetével az ajtóra tapadva lopva az aktatáskájáért nyúlt, és előhúzott egy pisztolyt.

– Mr. Van Syoc? – hallatszott egy asszony tiszteletteljes és bizonytalan hangja.

– Igen? – kérdezte, miközben a fegyverét lövésre emelte.

– Louisa vagyok a recepcióról. Sajnálom, hogy zavarnom kell, de gond van a papírjaival. – Van Syoc nem eresztette le a fegyvert. A szobán át hátrált, távolodva az ajtótól. – Kérem – folytatta Louisa –, ha kijönne, akkor talán meg tudnánk oldani a dolgot.

– Ó, igen, sajnálom, éppen a zuhany alá készültem – hazudta Van Syoc, aztán felemelte a pisztolyt, és az ajtóra célzott. – Jó lesz, ha lemegyek, miután végeztem?

– Ó, persze, teljesen. Sajnálom, hogy zavartam.

Aztán az ajtó berobbant a szobába.

Myfanwy ugrott egyet a székében, és nyüszítő hangot hallatott. Szerencsére ugyanígy tett Gubbins is, így nem érezte túlságosan nevetségesnek magát. Kínos pillantást váltottak egymással az asztalon keresztül. Mindenki más a vászonra meredt.

Füst kavargott az ajtóban, az ajtókeret teteje lehetetlen módon lógott, mintha éppen most próbálna leszakadni a plafonról. Van Syoc meg se rezzent, nem adott hangot, teljesen nyugodtan állt, fegyverét rutinosan és óvatosan az ajtóra szegezve. Semmit sem lehetett látni a befelé hullámzó, sűrű füstön keresztül. Egyre nőtt a feszültség, még a Tanács tagjai között is. Aztán három férfi tört elő a füstből, hatalmas puskákkal. Fekete páncélba voltak öltözve, esetlen sisakot hordtak, szemüvegük baljós, zöld fényt bocsátott ki. Úgy néznek ki, gondolta Myfanwy, mint valami szamuráj bogarak.

– Ne mozdulj, te tetű – ordította az egyik katona –, dobd el a fegy… – abban a pillanatban vége volt, ahogy Van Syoc keresztüllőtte a szemüvegét. Fülsiketítő ordítás hangzott fel, amit sietve elnémítottak a videón, majd ólomgolyók záporoztak a két különlegesen nagy puskából, és becsapódtak Van Syoc felsőtestébe. Alakja megrázkódott, a földre zuhant.

Ó, gondolta Myfanwy. Ez bámulatosan gyors volt. Kíváncsi lennék, hogy…, de gondolatai szétestek, amikor Van Syoc felállt, és két lövéssel leterítette a két nehézfegyverzetű Checquy-katonát.

Myfanwy büszke volt rá, hogy nem nyüszített fel újra, és Gestalt mondott valamit a páncélon is áthatoló lövedékekről. Arra azért mégiscsak leesett az álla, amikor Van Syoc talpra szökkent, és a golyók kezdtek kipréselődni a húsából. Most egy fiatal nő jött elő a füstből, és Myfanwy teljesen összezavarodott, mikor látta, hogy nincsen a testén páncél, nincs nála fegyver, csak egy egyszerű edzőruha van rajta, és egy zsebekkel teli heveder a mellkasán átvetve. Mindkét kezén gyászosan fekete anyagból készült, súlyos, párnázott kesztyűt hordott.

Van Syoc szintén meglepettnek tűnt, de Myfanwynak meg kellett hagynia, hogy egy pillanatot sem késlekedett, azonnal tüzelt. A nő kezei elmosódtak a felvételen, ahogy felnyúlt, és elkapkodta a golyókat a levegőben. Myfanwy hallotta a golyók becsapódásának tompa puffanásait, amint belefúródtak a kesztyűbe. Van Syoc sokkos állapotban lehetett, de profi volt, és felegyenesedett. Teste egy pillanatra megrázkódott, aztán a karizmai nőni és duzzadni kezdtek. Mint valami szőlőfürtök, erőtől duzzadó gumók dudorodtak ki a végtagjain. Vajon Myfanwy csak képzelte, vagy tényleg hallotta, amint Van Syoc húsa átalakítja saját magát?

Aztán az arcának alakja kezdett el változni. Homloka megduzzadt, szemöldöke pillanatok alatt kigömbölyödött, a szeme körül a bőr kiemelkedett, hogy védelmet nyújtson. A nyak megvastagodott, amíg elérte, majd túlhaladta a fej szélességét. Olyan volt, mintha a test felső része kihegyesedett volna. Van Syoc orra elvált az arctól, mintha zsanéron lógna, majd összezsugorodott, csak két könnycsepp alakú nyílás maradt utána az arcon.

Myfanwy elborzadt az átváltozás láttán; bámulta, amint Van Syoc haja visszahúzódik a fejbőrébe. Erősen beleharapott az alsó ajkába, és átnézett Alrichra, akinek szeme a vászonra tapadt.

– Ugye nincs magánál egy papírzacskó? – kérdezte nyugodtan. A férfi ránézett, és egészen apró, bocsánatkérő mozdulattal megrázta a fejét. Szerencsére addigra a transzformáció teljesnek látszott. Egy másik gyalog jött be a szobába, középkorú férfi, úgy volt öltözve, mint egy történészprofesszor, a könyökén bőrfoltokkal, meg minden, és egy hátizsákot cipelt. Van Syoc a nőre vetette magát, aki ledobta a kesztyűit, és előrehajolt, ugyanazzal az őrjítő sebességgel. Odavágott a férfinak a nyak és váll tájékára, speciális nyomáspontokat célozva és találva el. De az ütései lepattantak a férfi nyakáról, ami láthatólag rugalmas, szivacsos anyagból állt. Van Syoc elkapta a vállát, és nekivágta a falnak. A nő keze villámgyorsan járt, de a férfi – nem zavartatva magát – szó szerint átnyomta a falon, ki a folyosóra.

A professzorszerű gyalog csak elszörnyedve bámult, és nyilvánvalóan tanácstalan volt, hogy mit is tehetne. Egyértelmű volt, hogy nincs meg az ereje Van Syoc semlegesítéséhez. Odanyúlt a hátán lévő csomaghoz, és fürge kézmozdulattal előrántott egy hosszú, roppant finom korbácsot. A gyalog egy csapással körültekerte Van Syoc felsőtestét, és teljes súlyával húzta, amitől Van Syoc elveszítette az egyensúlyát. A behemót alak fordult egyet az újonnan létrehozott ajtónyílásban, és koponyájának mély zugaiban ülő szeme összeszűkült. Közömbösen kidobta az asszonyt a folyosóra, egyet visszább lépett a szobába, és szilárdan megmarkolta a korbácsot. A gyalog, aki azonnal felismerte, hogy ezt a kötélhúzást nem nyerheti meg, eldobta a korbácsot, mindkét kezével hátranyúlt, és előhúzott a csomagjából még kettőt.

– Hány ilyenre lesz még szüksége a harc folytatásához? – kérdezte Eckhart cigarettázva. Mindnyájan nézték, ahogy a gyalog fürgén és ügyesen összegabalyítja Van Syoc lábait, és kirántja őket. Újabb villámgyors csuklómozdulat, és a következő korbács már az ellenség nyakán feszült. A női gyalog megint felbukkant, ezúttal Van Syoc mögött, roppant megviselten a falon való erőszakos átkeléstől. Villámgyors kezeivel lenyúlt, és gúzsba kötötte a Graftert, mégpedig úgy, hogy a fejét lehúzta egészen a könyökei alá. A férfi vaskos kezei még így is hadonásztak, és mindent összezúztak, amit elértek. Két további korbács is előkerült, és a gyalogok ráadásul átdöfték és mozgásképtelenné tették a kezét, egész hosszában körültekerve vastag, fonott kábellel. Aztán a nő a heveder egyik zsebéből elővett egy hatalmas fecskendőt, és gondosan a füle mögé szúrta, befecskendezve a tartalmát. Van Syoc egy rövid ideig még küszködött, a csapkodása vonaglássá szelídült, és végül már csendesen feküdt. Izmai összezsugorodtak, és a férfi meg a nő meghúzta a csomókat. Van Syoc teste öntudatlanságba süllyedt.

– Innom kell valamit – mondta a nő fáradtan, miközben a halott katonák pulzusát nézte.

– Kellene egy gyorstapasz – mondta a férfi, miközben a kezét vizsgálta. Hirtelen Van Syoc felélénkült, és megpróbált kiszabadulni. – Uramisten, azt gondoltam, ez az anyag kiüt egy elefántot is.

– Hát, éppenséggel arra használják. Ez elefántnyugtató – mondta ingerülten a nő, és a fülére nyomta a kezét. – Most egy darabig nyugtunk lesz tőle, de küldjék be Depuy gyalogot. – Van Syoc nekifeszült a kábeleknek, és nyöszörgött. – Mit gondol, eltépi őket? – A Professzor (ahogy Myfanwy gondolatban elkeresztelte) ránézett a padlón vonagló gyilkosra, és beletörődően bólintott. Néhány további kötelet húzott elő a csomagjából, kezdte megerősíteni velük a Van Syocot körülvevő hálózatot. – Jézusom! Ez ezeket is elszaggatja! Most azonnal szóljanak Depuynek!

Bottal járó, idősebb ember jelent meg az ajtóban, egy nővér formaruhába öltözött nő társaságában. Odavonszolta magát a padlón vonagló köteghez, lehajolt az arcához, és egyetlen, villámgyors kilégzést csinált. Van Syoc azonnal elveszítette az izomtónusát, Depuy pedig máris sarkon fordult, és kiballagott.

– Akkor ez rendben is van – lélegzett fel a gyalog nő. – Azt hiszem, jobban tesszük, ha elvisszük. Takarjuk le néhány lepedővel, hozzuk a tolókocsit, és kezdjünk el takarítani.

– VAN SYOCOT A SÁNCBA SZÁLLÍTOTTÁK – mondta Gestalt –, ahol egy szigorúan ellenőrzött rendszerbe helyezték, hogy semmiképpen ne aktiválhassa az implantátumait. Dr. Crisp aztán felébresztette a kábulatból, és a bástyák meg a szekcióvezetők jelenlétében megkezdte a kihallgatását. Megtudtuk, hogy a Grafterek ügynöke, és hogy azoknak különleges cselekvési tervük van. – Megállt, és Myfanwy megragadta a lehetőséget, hogy folytassa a történetet.

– Van Syoc meghalt a kihallgatás alatt, a körülményeket még vizsgálják. Felvetődött, hogy valamilyen önmegsemmisítő mechanizmust aktiválhatott. De bizonyos részleteket sikerült kiszedni belőle. Úgy tűnik, hogy Van Syoc felderítő volt, és mint a Grafterek inváziójának előkészítője volt bevetésen. – Gestalt komolyan biccentett a fejével, de mindenki más kétkedve nézett. Gondolom, nehéz lehet felfogni. Ez úgy hangzik, mintha a normannok fontolgatnának visszatérést. Először Wattleman tért magához, és a huszároknak, Eckhartnak meg Gubbinsnak szegezte a kérdést:

– Uraim, önök felelősek a külföldi hadműveletekért. Volt akár a leghalványabb megérzésük azzal kapcsolatban, hogy ilyesmi lehet a láthatáron? – Myfanwy hirtelen megsajnálta a huszárokat, akik közül az egyik a cigarettájával volt elfoglalva, a másik pedig mintha csomót akart volna kötni a kezeire.

– Nos, Sir Henry, bizonyára tisztában van vele, hogy nincs rálátásunk az egész világra – mutatott rá Eckhart szelíd hangon. – Ha ez lenne a feladatunk, sokkal nagyobb lenne a költségvetésünk.

– Ha küszöbön áll az ország megtámadása, nem tűnik ésszerűtlen elvárásnak, hogy önök tudjanak róla – mondta Lady Farrier.

– Én is úgy gondolom – válaszolta Eckhart –, de mi nem egy kémhálózat vagyunk. Hanem fegyverek. Velünk céloznak és lőnek. A kormánynak vannak más szervei, melyek nemzetközi hírszerzéssel foglalkoznak. Ők mondják meg nekünk, mi jelent fenyegetést, mi pedig gondoskodunk róla, hogy ne legyen baj.

– Nos, jelen esetben úgy tűnik, az ön itthoni kollégái már azonosították a bajt, most önön a sor, hogy gondja legyen rá – szólt hidegen Wattleman.

– Bocsánat – szólalt meg Conrad Grantchester –, de fel tudná valaki frissíteni a memóriámat azzal kapcsolatban, hogy mit kell tudni a Grafterekről? – Mindenki várakozással fordult Myfanwy felé, aki megdermedt. Á, úgy látszik, én vagyok az agytröszt. Hála az égnék, megcsináltam a házi feladatomat.

– A Grafterek a Wetenschappelijk Broederschap van Natuurkundigen, amit nagyjából „Természetkutatók Tudományos Testvériségének” lehetne fordítani – kezdte.

– Fülbemászó – mondta Eckhart.

Myfanwy gyorsan adott egy rövid összefoglalót a lényegről, mire Farrier elismerően (és meglepetten) bólintott feléje.

– Nos, akkor… kit fogunk értesíteni?

– A Palotát – mondta Farrier.

– A miniszterelnököt – mondta Wattleman.

– A védelmi minisztert – mondta Eckhart.

– Talán a titkosszolgálati hivatalok főnökeit – javasolta Gubbins.

– Ó, istenem, muszáj? – kérdezte Grantchester fáradtan. – Mindig olyan utálatosak, amikor olyasmit közlünk, amiről nem tudnak, és minden, ami a legcsekélyebb mértékben is szokatlan, felidegesíti őket. El tudják képzelni, mit csinálnának, ha látnák ezt a videót? Olyan zavarba ejtő, amikor a kémek sírni kezdenek.

– Mennyit vagyunk kötelesek elmondani nekik? – kérdezte Gubbins, aki éppen kitörte a saját nyakát, azáltal hogy nagyobb mértékben jobbra csavarta, mint amennyire az egy emberi lénynél normális.

– Gondolom, valamennyien tudják, hogy amikor a londoni bombázások után a katasztrófaelhárítási rendszert beüzemelték, a Checquy speciális felhatalmazást kapott bizonyos intézkedések meghozatalára – mondta Eckhart. – A repülőtereken és kompokon megemelhetjük a biztonsági szintet a kontinensről újonnan érkezőkre koncentrálva. Még a csomagokat sem szükséges ellenőrizni.

– Minek? – csodálkozott Grantchester. – Nyilvánvalóan minden fontos dolgot a testükbe is el tudnak rejteni. És a fémdetektorok feltehetően nem mutatják ki a fejlesztéseiket.

– Ez igaz – értett egyet Myfanwy –, de a keresőkutyák a jelek szerint észlelik őket. A kutyákat idegesítette Van Syoc, ez volt az egyik dolog, ami ráterelte a figyelmünket. Minden tulajdonát átkutatták a repülőtéren, és a testüregeit is átvizsgálták. Amikor a repülőtéri biztonságiak nem tudtak rájönni, mi őrjíti meg a kutyákat, értesítették a Checquyt.

– Adott bármilyen magyarázatot Van Syoc arra, hogy mi váltja ki a kutyák érdeklődését? – kérdezte Alrich.

– Azt válaszolta, hogy Amszterdamból jött, ahol kiélvezett néhány dolgot, ami ott legális, de itt nem – felelt Myfanwy.

– Okos – mondta Henry – és logikus.

– Az volt a bökkenő, hogy a kutyákkal dolgozó biztonságiak egyike a mi ügynökünk – mondta Myfanwy. Egy ötlet formálódott a fejében, miközben beszélt. – Az ügynökünknek kiemelkedően jó a szaglása, mégsem tudott semmiféle kábítószert kiszagolni rajta. Igazság szerint semmi rendkívüli szagot nem érzett. Szóval, úgy gondolom, tartsuk rajta a szemünket mindenkin, aki iránt a kutyák különös érdeklődést mutatnak, és kutassuk át őket. Ha nem kerül elő kábítószer, jelöljék meg a gyanús egyént a Checquy számára. Így megfigyelhetjük a Graftereket anélkül, hogy a kormány többi szervezetének figyelmét felhívnánk rá, hogy milyen komoly problémával állunk szemben.

– Nagyon bölcs, Thomas bástya – mondta Wattleman elismerően.

– Tudom – értett egyet Myfanwy, mire kapott néhány meghökkent pillantást.

– De hogyan lehet mindezt észrevétlenül végrehajtani? – tűnődött Farrier. – Nem szeretnék semmilyen formális bejelentést… túl sok kérdést tennének fel, amire nem akarunk válaszolni.

– És azzal tisztában vannak, hogy nem ellenőriznek automatikusan mindenkit, aki átjön a kontinensről? – kérdezte Alrich.

– Az ördög vinné el ezt az egész hülye EU-t! – mondta Wattleman. – Addig nagyon jó, amíg olcsó és finom sajtot lehet kapni, de senki nem gondolta végig, hogy az európai kontinens összeköttetésben van olyan helyekkel is, melyek nem szükségszerűen… nos…

– Barátságosak? – javasolta Myfanwy.

– Biztonságosak? – ajánlotta Eckhart.

– Tele vannak olcsó és kiváló sajtokkal? – mondta Gubbins.

Farrier bosszús pillantást vetett Gubbins felé.

– Talán ha az új módszert finoman vezetnénk elő a megfelelő embereknek… – próbálkozott Grantchester.

– Igen! Kapitális ötlet! Előhozhatnám a belügyminiszternek a klubban – hangzott Wattleman lelkes helyeslése. – Ő tudni fogja, hogyan lehet ezt elintézni. Nos, ez akkor meglenne. Mi a következő sürgős feladat?

– De honnan tudjuk, hogy nem ma este akarnak megszállni bennünket? – kérdezte Gubbins. – Arra gondolok, hogy lehet néhány szörnyetegük, amit ledobhatnak valahol ejtőernyővel. Néhány szerencsétlen flótás pedig arra ébred egy eldugott faluban, hogy máris élve megették őket.

– Kétlem – mondta Eckhart. – A felderítő előőrsöt nem az ország invázióját megelőző reggelen szokták kiküldeni.

– Igen, roppant jó érv – mondta Grantchester. – A józan ész így kívánja.

– Abban biztosak vagyunk, hogy ez csak egy előzetes felderítő volt? – kérdezte Farrier.

– Teljes mértékben – jelentette ki magabiztosan Eckhart. – Ha három gyalog le tudta gyűrni, semmiképpen sem jelenthette a Grafterek képességeinek csúcspontját.

– Ráadásul – jegyezte meg Rendezett Iker – ő is ezt mondta a kihallgatáson.

– Nincsen elég adatunk a következő lépés megtervezéséhez – mondta Myfanwy. Némelyek közöttünk azt sem tudják, ki az ellenség. – Többet kell megtudnunk.

– Kiváló! Jó érvelés, Thomas bástya! – mondta boldogan Wattleman. – A bástyák és a huszárok együtt átgondolják a helyzetet, és előadják a következtetéseiket a futóknak holnap este. Kivéve, persze, ha időközben megszállnak bennünket. Ebben az esetben minket is talpon találnak. Hahaha! – Senki más nem nevetett, amikor Wattleman és Farrier felemelkedett a székéből, és elindult az ajtó felé. Grantchester bólintott, és halványan a többiekre mosolygott, mint aki nem vállal semmilyen felelősséget az említett problémáért. Miközben elhagyta a termet, halvány füst kavargott mögötte.

A bástyák, a huszárok és Alrich ülve maradtak a helyükön. Ó, istenem, olyan meseszép, gondolta Myfanwy. Csak legalább néha pislantana egyet. Vagy megmozdulna. Olyan hátborzongató. Ami azt illeti, a jelek szerint Alrich futó a többieket is megőrjítette. Gubbins az idegességtől mintha kificamította volna az ujjait, Eckhart pedig sokkal elmélyültebben foglalkozott a cigarettájával, mint amennyire az indokolt lett volna.

– Nem irigylem önöket – mondta Alrich, és hátborzongatóan kifinomult mozdulattal hirtelen felállt a székéből. – Mégis, ismerve önöket, csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy találnak valamilyen megoldást. – És már ott sem volt.

A Tanács négy maradék tagja (na jó, öt, ha Gestaltot kettőnek számoljuk, ami Myfanwyban fel sem merült) egymást bámulta.

– Ja, igen, felveti a Klubban! – mondta Gubbins. – Vajon mit készül mondani? Ó, nagyon szépen lejátszotta ezt a backgammon partit, Chumsey. Jólesne még egy brandy? Ó, most jut eszembe, van itt egy egészen pocsék dolog. Belga mutánsok misztikus csapata, ami pár száz éve megpróbált meghódítani bennünket, most ismét visszatért, hogy befejezze az akciót. Persze, külföldiek, mi? Na, hol is van a Times sportrovata? Hihetetlen… – Felállt, felemelte a lábait a levegőbe, és a két könyökén egyensúlyozott az asztalon.

– Lenne kedves ezt abbahagyni? – kérdezte Myfanwy. – Végtelenül idegesítő látvány.

– Bocsánat! – mondta Gubbins, és visszaereszkedett a lábára.

– Nos – szólalt meg Eckhart –, akkor mit kellene tennünk?

– Megóvni az országot – mondta Vagány Iker, olyan hangon, mintha ez kézenfekvő lenne.

– Ó, természetesen. Mindössze tizenkétezer-négyszáz és még huszonkilenc kilométernyi tengerpart – mondta Eckhart megsemmisítő, maró gúnnyal. – Lehet, hogy érdemes lenne riadóztatni a világítótornyok üzemeltetőit és a halászokat.

– Magasabb készenléti fokozatba helyezhetnénk a nemzetbiztonságiakat – mondta Gubbins lassan.

– Akkor azt is meg kell nekik mondanunk, hogy miért – mutatott rá Myfanwy,

– Aztán be kell avatnunk az amerikaiakat – mondta Eckhart. Senkit sem dobott fel ez a lehetőség.

– Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig! – mondta Myfanwy. – Annyi információnk van, mint bárki másnak. Észrevett önök közül bárki bármit is, ami arra utalna, hogy invázió fenyeget? – Valamennyien rázták a fejüket. – Nos, akkor nyugodtan feltehetjük, hogy van még egy kis időnk. Nagy-Britannia megszállása nem kis vállalkozás – folytatta aztán elgondolkodva. – Információkat kell gyűjtenünk a Grafterekről, a külföldi lépéseikről, és a nálunk kifejtett aktivitásukról is.

– Csoportokat kell felállítanunk. Eddig az egyetlen nyomunk Van Syoc. Tudom, hogy a Sáncban zajlik a boncolása, így hamarosan fogalmat alkothatunk a Grafterek jelenlegi képességeiről. Ésszerűen hangzik? – Senki nem válaszolt, de Gubbins valahogy olyan állapotba hozta magát, hogy bólinthatott, mielőtt Myfanwy folytatta.

– Egy másik csapatot is kijelölünk, ami visszafelé követi a mozgását, és kideríti, hogy honnan is érkezett. A Sánc csapata megkapja az összes rendelkezésünkre álló adatot, és kiosztja minden érintettnek. Önök, uraim – mondta Gubbinsra és Eckhartra mutatva –, biztosan rendelkeznek bevethető ügynökökkel a kontinensen. Állítsák rá őket a Grafterekre! Holnap reggel találkozunk, és egyeztetünk. – Myfanwy felállt. – Most, ha megbocsátanak, nagyon hosszú napom volt, hasogató fejfájásom van, hazamegyek. – Mindenki követte, amikor kiment, és az ő kocsija hajtott el először.

Az autó pillanatok alatt Myfanwy Thomas házába röpítette.