16

– THOMAS MYFANWY BÁSTYA A CHECQUYTŐL, bemutatom Shantay Petoskey futót a Croatoantól – jelentette be Ingrid csengő tónusú hangján. Mit csinál ez a nő? Beszédleckét vesz?, gondolta Myfanwy a haragtól elvörösödve. A mondat visszhangja még ide-oda verődött a szobában, amikor Petoskey futó belépett és Myfanwy kinyitotta a szemét, amit zavarában szorosan bezárt. Ránézett Petoskey-re, és tágra nyílt a szeme. Nem tudta, mire is számítson, de Shantay Petoskey-hez hasonlót biztosan nem várt.

A nő talán öt évvel lehetett idősebb nála, és nagyon csinos volt. A haja fekete, vékony, és elegáns lénye szinte valószínűtlenül magas. A ruhájáról nehéz lett volna bármit is mondani, azon kívül, hogy tündökletesen állt rajta: lehetett felkavaróan drága, vagy lehangolóan olcsó is.

Uram, add, hogy az ágyakon keresztül vezetett az útja a csúcsig, gondolta Myfanwy. Nincs olyan emberi lény, aki megérdemli, hogy nemcsak ilyen szép, de még okos is legyen.

Petoskey arckifejezése arra utalt, hogy nehezére esik visszatartani a kitörni készülő nevetést.

– Ó, igen, köszönöm ezt a kedves bemutatást, Ingrid – mondta Myfanwy.

– Ez hagyomány – mondta Ingrid nyugodtan.

– Igen, persze – mondta Myfanwy. – Petoskey futó – mondta, és hivatalosnak meg méltóságteljesnek szánt, de sokkal inkább bizarr, sőt valószínűleg nevetséges mozdulattal bólintott.

– Thomas bástya, örömömre szolgál, hogy találkozhatom önnel – mondta Petoskey. – Kérem, szólítson Shantaynak.

– Én pedig Myfanwy vagyok – válaszolta. Ó, hála istennek, hogy még nem találkoztunk!, gondolta. Óvatosan Shantay mögé nézett, de csak Ingridet látta, aki éppen visszament az asztalához. – Sajnálom, Ingrid azt mondta, hogy mindkét futó jön.

– Morales futó nem érzi jól magát, így a hotelben maradt.

– Ó, remélem, semmi komoly – mondta Myfanwy.

– Biztosan az utazás. Kimerítette – magyarázta Shantay. – Tudtuk, hogy nem jön el erre a találkozóra.

– Semmi gond. Háromnegyed órával ezelőtt még azt sem tudtam, hogy egyáltalán lesz találkozó, így igazán nem nagy dolog.

El sem hiszem, hogy képes voltam ezt mondani!

– El sem hiszem, hogy képes volt ezt mondani – szólt Shantay.

Egy pillanatig feszültség vibrált a levegőben, ami alatt Myfanwy felkészült a küzdelemre. Aztán Shantay szélesen elmosolyodott. – Ön sokkal viccesebb, mint amire számítottam – kacsintott, Myfanwy visszamosolygott rá, és érezte, hogy máris megszerette ezt az nőt.

Akkor tűnt csak fel neki, hogy még mind a ketten állnak.

– Nagyon sajnálom – mondta –, üljünk le! Ne oda! – és megakadályozta, hogy Shantay a szándékosan kényelmetlenné tett székre üljön. – Üljünk a díványra! Kér egy forró italt? – Hamarosan belesüppedtek a puha kanapéba, és Ingrid behozta a kávéjukat.

– Nos, Shantay! – mondta Myfanwy, miközben kényelmesen hátradőlt, és élvezte, hogy a párnák szinte elnyelik.

– Igen, Myfanwy? – vette fel a fonalat Shantay ugyanolyan kényelmesen és szórakozottan.

– Mi hozta ilyen hirtelen Angliába? Nem mintha nem lenne kivételes öröm, hogy itt van!

– Ja, persze. Hogy valahol elkezdjem, az egész Tanácsra nagy hatást gyakorolt a jelentése – mondta a futó, miközben gondosan eligazgatta a ruháját. – És figyelemreméltóan időszerűnek bizonyult.

– Tényleg?

– Igen. Négy órával korábban a gyalogok egy csapata letartóztatott egy személyt, aki a Los Angeles-i repülőtéren át lépett be az országba. Alaposan átvizsgálták, és találtak benne néhány igencsak speciális implantátumot. – Shantay jelentőségteljesen szünetet tartott. – Nem szilikonból voltak.

– Hadd találgassak – mondta szárazon Myfanwy. – Grafter-fejlesztések? – Shantay mogorván bólintott. – Hogy az a… – sóhajtott. – A kutyák hívták fel rá a figyelmüket?

– Nem – mondta Shantay. – Még nem vetettünk be kutyákat.

– Ó, tényleg?

– Igen. Azért követtük, mert Belgiumból jött – mondta Shantay tompán.

– Érdekes – mondta halkan Myfanwy. – Nem hiszem, hogy ez működne nálunk. És egyszerűen csak megőrült ott a repülőtéren?

– Ó igen, valószínűleg megbolondult volna azzal a három albínóval, akik követték – jött a válasz. – Bár azok eléggé diszkrétek voltak. Komolyra fordítva a szót, csak úgy kidurrant, provokálni sem kellett.

– Ez riasztó.

– Borzasztóan. Amint informáltak minket, Morales futó és én azonnal intézkedtünk, hogy idejöhessünk. – És mindez két órával ezelőtt történt, álmélkodott Myfanwy. Talán a legjobb az lesz, ha nem is kérdezek semmit. – A Grafterek nyilvánvaló veszélyt jelentenek mindkettőnk országára – folytatta Shantay. – Egynek a megjelenése is elég okot ad az aggodalomra, de kettő egy ilyen rövid időn belül… nos, az egy kicsit idegesítőbb.

– Az alany még mindig életben van? – kérdezte Myfanwy.

– Igen, bár egyáltalán nem volt könnyű ártalmatlanná tenni – mondta sötéten Shantay. – Tizenhárom embert ölt meg a repülőtéren.

– Remélem, nem civileket?

– Négy civilt, kilenc gyalogot.

– Ó, istenem, nagyon sajnálom – mondta Myfanwy. – Nyilvánosságra került?

– Kész lehetetlenség eltitkolni egy ilyen méretű eseményt, ha egy repülőtéren történik. Csak arra futotta az erőnkből, hogy néhány bizarr részletet elrejtsünk. Még szerencse, hogy a gyalogok nem aktiválták a képességeiket nyilvánosan.

– Akkor hogyan… – csodálkozott Myfanwy.

– Mesterlövészek – volt a tömör válasz.

– Tényleg? A mi fickónkról kiderült, hogy golyóálló.

– Mi nem használunk golyókat.

– Aha. Kérem, fogadja legmélyebb együttérzésemet, és szervezetünk a Checquy is hasonlóan érez ezzel a tragédiával kapcsolatban.

Shantay bólintott, hogy elfogadja a részvétnyilvánítást.

– A huszárjaikat egy órán belül hivatalosan is értesítjük, de itt akartunk lenni, hogy mielőbb megtárgyaljuk a dolgokat.

– Helyes. Bocsásson meg, de azt mondta, hogy az alany még mindig él. Megkezdték már a vizsgálatát?

– Eddig nem volt szerencsénk. A nevadai bázisunkon őrizzük, de kómás állapotba hozta magát, és eleddig senki sem tudta felébreszteni a mieink közül.

– Az egyik gyalogunknak sikerült szóra bírnia Van Syocot – mondta Myfanwy, miközben visszagondolt dr. Crisp gondosan kivitelezett eljárására. – Biztos vagyok benne, hogy ki tudunk dolgozni valamiféle megegyezést. Dr. Crisp a fő információkinyerőnk. Meg tenyérolvasó, és haruspex, vagyis béljós, szóval kívül-belül olvas az emberekből. Pillanatnyilag könyékig benne van a Grafterben, de valószínűleg több információt tud kinyerni egy élő emberből, mint egy halottból.

– Ha ő mégsem járna sikerrel, nálunk van egy asszony, aki egészen szépen boldogul a halottakkal – mondta Shantay. – És nem akarok tapintatlan lenni, de nem ölte meg dr. Crisp az utolsó személyt, akit vizsgált?

Myfanwy megállt egy pillanatra. – Nem, dr. Crisp nem ölte meg Van Syocot. A Grafterek tették. – Aztán mindent elmondott, amit dr. Crisptől hallott.

– Jézusom! – mondta Shantay. – Akkor a nő, akit őrzünk… akár meg is parancsolhatják neki, hogy semmisítse meg magát.

– Senkinek sem kell semmit parancsolnia – mondta Myfanwy. – Megoldhatják a beleegyezése nélkül is.

– Akár rosszabb is történhet – mondta Shantay. – Mindjárt telefonálok, és utánanézek, el tudják-e helyezni egy leárnyékolt helyen, ahol nem érik el.

– Jó ötlet. De ne bánkódjon, ha nem sikerül! Mi Van Syocot öt emelettel tartottuk a föld alatt. Megkérem majd dr. Crispet, hogy beszéljen velük, lehet, hogy lesz pár jó ötlete. – Néhány percig a két nő ügyet sem vetett egymásra, míg Shantay sürgős hívást bonyolított a mobiltelefonján, Myfanwy pedig elmagyarázta a helyzetet Ingridnek. Amikor mindketten ellátták a beosztottjaikat utasításokkal, visszafordultak egymáshoz.

– Ebéd? – kérdezte Myfanwy.

– Az nagyon jó lesz – mondta Shantay.

Kedves Te!

A kutatást, még annak a kutatását is, hogy ki akar megölni, mindig megnyugtatónak találtam. Végül is, hatalmas mennyiségű információval dolgozom így is, úgy is. A legtöbb adat elérhető a házon belüli számítógép-hálózaton. Ez egy zárt rendszer, így egyetlen olyan számítógép sem csatlakozik a világhálóhoz, ami a Checquyhez köthető anyagokat tartalmaz. Az egyik Checquy-irodából a másikba menő e-mailek az egyik műholdunkon keresztül jutnak át, így nem fordulhat elő, hogy egy utálatos amerikai tinédzser, akinek túl sok szabadideje van, behatol a rendszerünkbe. Nincsen átjárás, és ha arra gondolsz, hogy egy ilyen dolog létrehozása drága mulatság lehet, akkor fogalmad sincs, hogy mennyire így van.

Ami azt illeti, bármit felvihetek a gépemre, és bástya pozíciómból kifolyólag gyakorlatilag korlátlanul hozzáférek minden anyaghoz. Így átvizsgálhatok minden fájlt. Nagy ritkán szükségem van valamire, amit még nem vittek számítógépre. Ha az anyag elérhető a Sáncban, lesétálok az archívumba, ami igazán hangulatosan van berendezve. Sötétzöld szőnyegek, nagy tölgyfa könyvszekrények, csendes tudósok – egyszerűen imádok itt lenni. Szeretem követni az információfolyamot, miközben polctól polcig sétálok, elhaladva eleganciát sugárzó, holt dolgokkal teli üvegtárlók mellett, és aztán a fémajtókon át belépek a boltozatos pincébe.

A pincében vannak közönséges folyosók és titkosak is. Magas vitrinek csillogó fafiókokkal. Viasszal lezárt irattartók. Dobozokba rendezett papírok. Aztán túlmegyek azokon a szobákon is, felveszek egy kabátot, és bemegyek a hűtött részlegbe, ahol nehéz acélszekrények őrzik a titkokat.

A lényeg mindig a részletekben van.

Bizonyos információk azonban nem elérhetők a Sáncban, de ha egy másik londoni intézményünkben megvannak, átmegyek a hétvégén, és átböngészem az Annexe vagy az Apex House aktáit. Ha a jelentések máshol vannak, áthozatom őket. A kopott mappák, amiket Ingridnek kell az aláírásával átvennie, mindenféle zsugorfóliába és műanyag tokba csomagolva bukkannak fel az asztalomon. Mindig szeretem megnézni a helységek nevét, ahonnan jöttek. Bath, Stirling, Orkney-szigetek, Man-sziget, Manchester, Portsmouth, Edinburgh, Whitby, Exeter. Mindenhol ott vagyunk.

Most éppen a pénzügyi adatokon megyek át, ami nem is száz, hanem ezer oldalakra rúg. Az öreg Checquy pénzügyi módszerek és rendszerek rémálomszerűen tekervényesek, és még az új rendelkezések is olyan bonyolultak, amennyire az egy gigantikus, többé-kevésbé független, a világ minden táján titokban működő kormányzati hivatalnál csak lehetséges. Számsorok kígyóznak a szemem előtt… elszámolási számlaszámok, tranzakciós számok, a személyzet azonosítószámai, felhatalmazási számok, célállomások számai. A hátam libabőrös a fekete kasszáktól, gyanúsnak találom a vagyonkezelő alapokat, és kellemetlen kérdések merülnek fel bennem a szabadon felhasználható pénzügyi keretekkel kapcsolatban.

Hogy minek nézem át a pénzügyi jelentéseket? Nos, azért, mert a karrierem során megtanultam, hogy még a hatalomnak, misztikumnak és rejtett csodáknak ebben a titkos világában is mindennek a hátterében a pénz áll. És igazán kíváncsi vagyok, hogy vajon a számokkal és a pénzügyekkel kapcsolatos képességeim és a Checquy jelentéseihez való hozzáférésem szolgáltatja-e azt az okot, amiért valaki a Tanács tagjai közül meg akar semmisíteni. Talán aggódnak, hogy rajtakapom őket valami pénzügyi disznóságon.

Amit, mint kiderült, talán már meg is tettem. Nem valami nagy dolog, de úgy tűnik, Sir Henry és Gestalt pénzügyei egyaránt egy kissé… eltérnek a megszokottól, finoman szólva unortodox módon intézik a dolgokat. Nos, ennek az is lehet az oka, hogy mindkettőjük élete nagyon egyedien alakult. Sir Henry életkora jelentősen magasabb, mint az általános, és jó néhány különböző néven és személyazonossággal tevékenykedett, így a helyzet magától értetődően komoly elemzést igényel. Pénz mindenképpen hiányzik. Gestalt négy ember fizetését kapja, de nem világos, hány ember adóját fizeti be.

Nos, a helyzet úgy áll, hogy amiről beszélek, egyáltalán nem kézzelfogható. Nem tudom biztosan, hogy egyáltalán követett-e el bármelyikük csalást. Bármiféle bűntény kivizsgálása – ami adott esetben a pénzügyeik teljes átvizsgálását jelentené – több időt venne igénybe, mint amennyit rá tudok szánni. Ugyanakkor, ami a kezemben van, az is elég ahhoz, hogy az alapján egy minden részletre kiterjedő vizsgálat induljon. Ezért aztán ez része a zsarolási vészforgatókönyvnek.

De azt nem gondolnám, hogy bármelyikük pénzügyi visszaélései okot szolgáltatnának a megsemmisítésemre. Valami másnak kell lennie a háttérben. Így aztán minden este, minden reggel, minden autóúton és minden ebédidőben (azon ritka alkalmakkor, amikor van rá időm), amikor éppen nem a Tanács jelentéseinek részleteit bújom, pénzügyi iratokat tanulmányozok. Természetesen a Checquy vagyona hatalmas és nagyon sokféle, és nem tudok mindent számításba venni. De mint bástya, kettős auditálási rendeltem el a kétségesebb esetekben, sőt, a feladattal rivalizáló részlegeket bíztam meg, hogy az együttműködés gyanúja se merüljön fel. Időközben személyesen tekintem át a Checquy portfoliójának nagyobb tervezeteit. Ezek elég komplikáltak, ami megkönnyíti a pénzügyi zavarosban való halászást.

Ráadásul egy kész téboly ezeket ellenőrizni.

Most éppen derékig süllyedtem annak a költségvetésnek a mocsarában, amit a Birtok kap minden egyes évben, és ne gondold, hogy aprópénzről lenne szó. Minden egyes személy, aki tizenkilenc évesen végez, a legjobb oktatást és nevelést kapja, amit csak egy egyetem nyújthat, kőkemény katonai kiképzésben részesül, és a lehető legteljesebben kitanítják rá, hogy a képességeit mesteri szinten tudja alkalmazni. A költségvetés magába foglalja az ország legjobb iskolájának az összes háttérintézményét, az emberfeletti képességek széles skálájának diagnosztizálásához és teszteléséhez szükséges felszereléseket, a genetikailag instabil diákállomány elhelyezésére szolgáló szálláshelyeket, a világ legnyitottabb elméjű és legmagasabban kvalifikált tanárainak bérét, és a biztonsági intézkedések költségeit, ami ahhoz szükséges, hogy mindez titokban maradjon. Nem is szólva a terápiáról a résztvevők számára.

Azért mondom el mindezt neked, mert a hetek óta halmozódó túlórák, a pénznek a – néha az anyagcserémet is gátló – nyomon követése során találtam egy másik szabálytalanságot is, ami talán elég súlyos ahhoz, hogy okot adjon a megsemmisítésemre.

Mihelyt bevettem egy aszpirint, ráállok az ügyre.

Fejfájós híved:

Én

– NA, EZ JOBBNAK LÁTSZIK, mint az ebédre szánt szendvics, amit otthon csináltam – mondta Myfanwy a város legexkluzívabb éttermében, ahol csak úgy áradt a napfény az asztalukra. – A Shantay érdekes név. Valaminek a rövidítése?

– Amennyire én tudom, nem – mondta Shantay. – Miért, a tied valami rövidítés?

– Myfanwy? Minek lehetne a rövidítése?

– Csak a jóisten tudja, de a nevek titokzatosak. Különösen a kitalált, egyedi nevek.

– A tied kitalált? – kérdezte Myfanwy kíváncsian.

– Nem – mondta Shantay.

– Szóval milyen név is ez?

– Hűha, a Shantay francia eredetű – mondta Shantay, miközben rábólintott a hajlongó pincér által kínált palack borra.

– És mit lehet tudni a Petoskey-vel kapcsolatban? Nem nézel ki lengyelnek.

– Az csippeva, és azt jelenti „A Felkelő Nap”. A hangzása mindig megzavarja az embereket, ne legyen rossz érzésed emiatt!

– Te legalább biztos lehetsz benne, hogy jól ejted ki a nevedet.

– Hát igen. Honnan jön a Myfanwy? Skót?

– Walesi.

– Tényleg? Semmit sem tudok a walesiekről – mondta Shantay barátságos, társalgási tónusban.

– Hát én sem.

– A szüleid nem beszéltek neked a hagyományaitokról? – kérdezte az amerikai futó felháborodott hangon, miközben visszahívta a pincért. – Az én családtagjaim folyton a kulturális és etnikai hátteremről meséltek. Jó lesz, kérjük az egész palackkal – az utolsó szavakat a pincérnek mondta, aki nyilvánvalóan megkereste a ma esti borravalóját.

– Az igazság az, hogy nem ismerem a szüleimet – mondta Myfanwy, gondosan megigazítva a napszemüvegét.

Egyértelműen ennek az étteremnek a terasza volt a legjobb hely, ha az ember Londonban akar ebédelni egy napos délutánon. Hideg volt, de elegáns fűtőtesteket állítottak be. Normális esetben igen híresnek kellett ahhoz lenni, hogy valaki a teraszon kapjon asztalt, de Ingrid valahogy elérte, hogy minden étteremmel jó kapcsolatot tartson fenn a városban. Amikor Myfanwy és Shantay felbukkant, egyikük valódi aranyból készült hitelkártyával, a másik pedig úgy nézett ki, mint egy núbiai istennő, azonnal megkapták a legjobb helyet, és előbb ülhettek asztalhoz, mint az a néhány sivítozó mozisztárt, akik már tíz perce voltak kénytelenek várakozni.

– Nem ismered a szüleidet? – ismételte meg Shantay.

– Nem, elvettek tőlük, amikor kilencéves voltam – mondta Myfanwy, megkockáztatva egy kortyot a borból.

– Ó, istenem, elfelejtettem! Nálatok ezt így csinálják, ugye? – kérdezte Shantay elborzadva.

– Aha – erősítette meg Myfanwy.

– Tudod, nem akarok tapintatlan lenni – mondta Shantay –, de tényleg nem bírom elhinni, hogy gyerekeket vesztek el a szüleiktől.

– Ez a hagyomány – válaszolta Myfanwy, miközben egy szimpatikus elnevezésű étel hosszú és részletes leírását tanulmányozta. Ha már ilyen tetemesen megterheli a Checquy költségszámláját, olyasmit akart rendelni, amivel alaposan megdolgoztatja a séfet. – Az olyan emberek, mint mi, nemzeti tulajdonnak számítanak.

– Nos, nekünk is volt egy hasonló hagyományunk odaát az Államokban… tudod, emberek, akik mások tulajdonai. Aztán volt egy kis háborúskodás, és azóta ennek a hagyománynak vége.

– Természetesen – mondta Myfanwy. Abban a pillanatban megjelent a pincér, és felvette a rendelést. Ez a procedúra most tovább tartott a szokásosnál, mivel mindkét nő ragaszkodott hozzá, hogy teljes egészében elolvassa a leírásokat.

– És emlékszel a szüleidre? – kérdezte Shantay, miközben a pincér a sok kulináris melléknév súlya alatt eltántorgott.

– Egyáltalán nem – mondta Myfanwy teljes őszinteséggel.

– És ez nem zavar téged? – kérdezte Shantay.

– Nem nagyon – mondta Myfanwy, vállat vonva. Tétován arra gondolt, Thomas vajon mit érezhetett ezzel kapcsolatban. – De hogyan kerültél te a Croatoanba?

– Korán teszteltek. Külön programunk van rá… nagyon alapos. Olyan kevés esetünk van, hogy nem engedhetünk meg magunknak egyetlen veszteséget sem. No, mindegy, ott voltak a szüleim Flintben, Michiganben. Jártál már ott? – kérdezte hirtelen.

– Azt hiszem, hallottam róla – mondta Myfanwy. – Nem ott szaladgált körbe egy egyszarvú tavaly?

– Nem, az East Lansingben volt – mondta Shantay elutasítóan. – Na, visszatérve, amikor kicsi voltam, a szüleim nehéz időket éltek, különösen, hogy három gyermekük volt.

– Ha jól tudom, mi is hárman voltunk – mondta Myfanwy.

– Ó, tényleg? Te hányadik voltál?

– Szinte biztos vagyok benne, hogy én vagyok a középső gyerek – válaszolt, miközben erősen próbált visszaemlékezni.

– Én a legidősebb voltam – mondta Shantay. – És igaz, hogy nem éheztünk, de közel álltunk hozzá. Aztán a szüleim kaptak egy nagyon hivatalos külsejű levelet.

– A kormánytól?

– Nem, valami kiemelkedően drága bentlakásos iskolától, valahol New Hampshire-ben, ami ingyenes lakhatást, teljes ellátást és tanulmányi ösztöndíjat ajánlott fel.

– No, akkor – mondta Myfanwy – hálát adhatunk az amerikai kormány természetfeletti részlegének kínosan becsületes hozzáállásáért – kicsit megállt, teret engedve tompa fegyverként használt ösztönös szarkazmusának. – De a ti rendszeretek mennyiben etikusabb a mienknél?

– Az én szüleimnek volt választásuk. A tieidnek, ha az elmondásod alapján jól értem a helyzetet, nem volt.

– Igen, bár vannak bizonyos előnyei a mi rendszerünknek is. Volt bármi egyéb?

– Haza kellett mennem a vakációkon – mondta Shantay.

– Na, ezen a téren biztosan megfogtál – mondta Myfanwy.

* * *

AZ ÉTEL POMPÁSNAK BIZONYULT. A desszert után megbeszélték a nemzeteik közti biztonsági egyezmény bonyodalmait, miközben hazaautóztak a Sáncba.

– Thomas bástya – mondta a sofőr úgy látszik, a tüntetők barikádot akarnak emelni a parkoló bejáratánál. A biztonságiak dolgoznak rajta, hogy eltávolítsák őket, de az időbe telik.

– Akkor kitehet minket előtte – mondta Myfanwy, miközben felhúzta a kesztyűjét. – Köszönöm, Martin! – Ahogy a két nő kiszállt a kocsiból, ellenszenvvel néztek a tüntetők felé.

– Nem gondoltál rá, hogy rájuk kellene küldeni a rendőröket? – kérdezte Shantay.

– Azt hiszem, csak a sajtót csalnánk ide vele – mondta Myfanwy, akinek a szeme megakadt egy ismerős külsejű nőn a túloldalon.

– Talán valami bandaháború lehet?

– Ez London, nem Los Angeles – mondta Myfanwy –, ráadásul ez az üzleti negyed. – A beszélgetés megszakadt, amikor az ismerős kinézetű nő átjött az úton, és feléjük vette az irányt.

– Elnézést – mondta a fiatal nő. – Nem akarom zavarni önöket.

– Igen? – kérdezett vissza Myfanwy. Tényleg kimondottan ismerős – talán a Checquyből?

– Ön…Muvvahnwee Thomas?

– Talán – mondta Myfanwy. – Elnézést, találkoztunk már?

– A nevem Bronwyn – a lány habozva nézett rá, úgy tűnt, valamilyen reakciót vár. – Bronwyn Thomas. A nővéred vagyok.