36

Kedves Te!

Legnagyobb bosszúságomra éppen most van az év végi ünnepek szezonja. Az évnek az a része, amit a Checquyn belül a legmagasabb öngyilkossági ráta jellemez. Már kezdjük látni az éves csúcsokat a poltergeist-betörésekben és az ilyenkor szokásos szöktetésekben, de rendszerint nem ezek miatt végeznek magukkal az ügynökeink. Sokkal inkább azért, mert ilyenkor hirtelen eszükbe jut, hogy kik ők. És hogy kik nem. Úgy értem, hogy persze vannak irodai partik, meg baráti összejövetelek, és közülünk néhányan a Checquyn belül és kívül is jó viszonyt ápolnak fontos személyekkel. Mégis, legtöbbünk, amikor lemegy az utcára és sétál egyet, ahogy figyeli a normális embereket, kissé negatív hangulatba kerül. A terapeutáinknak hirtelen sok dolga akad.

Annak ellenére, hogy nincs semmi magánéletem, általában egészen jól elvagyok karácsony környékén. Ezzel azt akarom mondani, hogy amennyire képes vagyok rá, igyekszem figyelmen kívül hagyni. Valakinek úgyis dolgoznia kell a szabadságolások idején, ezért én általában önként jelentkezem, és valamelyik huszár is ezt szokta tenni (többnyire Gubbins, mert neki és a feleségének nincsenek gyermekeik).

Együtt felügyeljük az ügyeletben lévőket, iszunk egy kis sherryt, telefonos konferenciahívás keretében koccintunk, aztán hazamegyek. Megint eltelt egy év, amikor alig éreztük a karácsonyi ünnepek szellemének depresszív hangulatát.

Van viszont két társas összejövetel ebben a szezonban, amit egyszerűen nem lehet elkerülni: a céges karácsonyi parti és a Tanács karácsonyi fogadása.

A céges partit már sikerült túlélnem, ez az, amire minden állomás vezetőjét meghívják, szerte az országból. Ez az esemény mindig borzasztóan kínos; az emberek kihasználják az alkalmat, megpróbálnak a Tanács bizalmába férkőzni, hogy előmozdítsák a karrierjüket. Ennek eredményeképpen a parti nagy részét azzal töltöm, hogy megpróbálom elkerülni azokat, akik arról mesélnek nekem, hogy milyen bámulatosak, és miért kellene őket előléptetni. Letudtam ezt az elragadó kötelességet, de még mindig előttem volt a Tanács fogadása, amin részt kellett vennem.

Ennek megfelelően két nappal karácsony előtt Mr. és Mrs. Conrad Grantchester rendkívül bájos ajtaján kopogtattam, ami az ő rendkívül bájos, folyóparti házukba vezet. A hó finoman szállingózott, én pedig mogorván szagolgattam a magammal hozott virágokat, amikor egy levertnek látszó szobalány kinyitotta az ajtót.

– Kérem, jöjjön be! – mondta.

– Emily, a vendégek máris érkeznek? – hallatszott egy hang, és Mrs. Conrad Grantchester libegett be, karján az ifjabb Grantchesterrel, egy elragadó szőke kisfiúval, akinek már csak az íj és a nyíl hiányzik a kezéből, és egy pár pelyhes kis szárnyacska a hátáról. – Myfanwy! De örülök, gyere be a hóról! – Caroline Grantchester amúgy harminckilenc éves. Pezsgőszínű koktélruhát viselt, és gyönyörű volt a sötét színű hajával, a világ legkékebb szemével, és olyan alakkal, ami minden kétséget kizáróan elárulta, hogy a gyermeket örökbe fogadták. De nem csak az alakja, hanem a nyomdai úton készült értesítő is, amit mindannyian megkaptunk postán, és az állt benne, hogy Grantchesterék örökbe fogadtak egy bébit.

– Myfanwy, találkoztál már a kis Henryvel? – kérdezte, miután a szobalány elvette a kabátomat és a virágokat. – Henry, ez itt Miffy nénikéd. – Henry az újonnan szerzett Miffy nénikéjét egy pillanatnyi zavart figyelemmel fogadta, aztán fújt néhány buborékot. Én udvariasan mosolyogtam, és gyorsan besiettem a fogadószobába. Grantchester egy bájos hölgyet vett el feleségül, akinek a családja a Hódításig vezette vissza az őseit, és ő maga is elvégezte a maga hódítását. A nő társadalmi kapcsolatrendszere, együtt a férje (mindig csak homályosan körülírt, de nyilvánvalóan kivételesen fontos) kormányzati szerepével oda vezetett, hogy gazdag és aktív társadalmi életnek örvendhettek.

– Nagyon szép a ruhád – hazudta a nő lelkesen. Még én magam sem kedveltem túlságosan, ami rajtam volt, de már örök idők óta ott lógott a szekrényben. És depressziósnak tűnt a vállfáján, úgyhogy szerintem megérdemelt egy napot, amikor szórakozhat. A gond csak az, hogy most azért tűnt depressziósnak, mert rajtam van.

– Conrad mesélte, hogy nagyon keményen dolgoztál folytatta Caroline, és rám nézett, mint aki valamiféle választ vár.

– Ó, nos, tudod – dadogtam – valakinek meg kell csinálnia. – A házastársaknak szóló fedősztori úgy hangzott, hogy a hírszerzés különböző területein dolgozunk, ami magas szintű diszkréciót követel meg. Ezért aztán tudta, hogy igazából nem beszélhetek a munkámról, de így meg kevés téma maradt, amiről beszélgethettünk volna. Tudtam, hogy maximum három hét maradt az életemből, és ezért ez a parti óriási, bár elkerülhetetlen időpocsékolásnak tűnt. Szerencsére a kopogtatás az ajtón megmentett a további csevegéstől. Szerencsétlenségemre viszont, a kis Henryt az ő megrettent Miffy nénikéjének karjaiba nyomták.

Minden szempontból ő volt a legfiatalabb személy, akivel valaha is kapcsolatba kerültem. Voltak gyerekek a Birtokon is, de nem találkoztunk velük, amíg nem lettek ötévesek. Ez a baba a kezemben egyéves lehetett. Úgy tűnt, nem képes beszélni, és ugyanazzal a nyugodt tekintettel nézett rám, mint korábban, aztán csorogni kezdett az orrából és a szájából mindenféle lé, méghozzá elég bőségesen. Kicsit távolabb tartottam magamtól, és kétségbeesetten néztem körül.

Kiderült, hogy Joshua Eckhart huszár és kerekded, bájos felesége, Phillipa, valamint négy gyermekük kopogtatott az ajtón. A gyermekek közül a két ikerfiú a húszas évei közepén járt, jó felépítésű srácok, elég jó felépítésűek ahhoz, hogy szégyellni kezdjem a ruhámat. És a hajamat. Aztán volt egy tinédzser lányuk, aki bizonyos lenézéssel tekintett rám, és egy tizenkét éves fiú, aki ügyet sem vetett rám. Nagyon reméltem, hogy Phillipa átöleli a vállamat, és megszabadít a gyerektől, de ő csak udvariasan kotkodácsolt, mikor Mrs. Grantchester megmutatta neki a kis Henryt, és az ikrek egyikét elküldte egy pezsgőkoktélért.

– Szóval Myfanwy, Caroline rád sózta a bébit, ugye? – vette észre Mrs. Eckhart. – Nem vagyok meglepve, mivel olyan ruhát visel, aminek az ára nagyjából Fiji bruttó nemzeti össztermékével egyenlő. Töröld meg az arcát a fürdőlepedőjével! – mondta segítőkészen. – Őszintén szólva, nem tudom, miért nem vettek fel egy dajkát.

– Szerintem van nekik. Azt viszont nem tudom, hogy hol lehet – mondtam, és reménykedve körülnéztem.

– Én ölni tudtam volna egy dajkáért – mélázott Phillipa –, vagy egy sokkolóért. Az ikrek nem is tudom hányszor gyújtották fel a házat, szerencsére csak majdnem…

– Tényleg? – szóltam meglepődve, és kínlódtam, hogy ilyenkor mit kell mondani. – Pedig… nem is tudom… olyan nyugodtnak tűnnek. És most, hogy már felnőttek, ők khmmm… ó, hála istennek, Conrad, nem akarja átvenni a kis Henryt?

– Nem – nézett rám értetlenül, aztán simán továbbment.

– Ó! – mondtam. Időközben a Tanács más tagjai is megérkeztek. Tulajdonképpen nem akartam csatlakozni hozzájuk, de ha megteszem, legalább lenne rá esélyem, hogy valaki kiveszi a gyereket a kezemből.

– Myfanwy, drágám, Josh valójában soha nem mesélte el teljesen világosan ezt a dolgot. Ti együtt dolgoztok az irodában? – kérdezte Phillipa valódi érdeklődéssel.

– Ó, nos, nem egészen. Mind a ketten részlegvezetők vagyunk – próbáltam kinyögni valamit, miközben a bébi elkezdett hangokat adni és nyugtalankodni a karomban.

– Tényleg? Te még olyan fiatal vagy. Hány éves is? – mielőtt válaszolni tudtam volna, mindkettőnk figyelmét elterelte az egyik iker, aki mindkettőnknek hozott pezsgőkoktélt.

– Köszönöm, Richard! Emlékszel Myfanwyra, ugye? Az apáddal dolgozik. Myfanwy, ez itt Richard.

– Helló! – mondta Richard kedvesen. – Szeretné, hogy átvegyem a bébit?

– Köszönöm! – suttogtam. Könnyedén a karjába kapta a kis Henryt, amivel alaposan meglepett, de aztán rájöttem, hogy vannak fiatalabb testvérei, ezért valószínűleg hozzászokott, hogy dajkálja őket.

– Lenyűgöző – mondta Phillipa, miközben Richard profi módon a térdén lovagoltatta a bébit. – Richard még mindig egyetemre jár, te pedig ilyen fiatalon magas posztot töltesz be a szolgálatnál.

– Nos, igen, tudja, nagyon jó vagyok a menedzsmentben. Ha szuperhős lennék, akkor ez lenne a szupererőm – tettem hozzá sietősen.

– Ez akkor is nagyon nehéz lehet. Joshnak keményen kell dolgoznia, és sok időt tölt távol a családjától. Persze tudtam, hogy mivel nézek szembe, amikor hozzámentem egy katonához… – ebben a pillanatban maga a katona is odajött hozzánk.

– Nos, a két legfiatalabb gyermekünk éppen traumatizálja Conradot és a feleségét – mondta mosolyogva a feleségének. – Azt hiszem, az várják, hogy a kis Henry mindig olyan békés és alkalmazkodó marad, mint amilyen most. Még öt perc egy udvariatlan tinédzserrel és egy hiperaktív tizenkét évessel bizonyára eléri náluk, hogy félni kezdjenek a jövőtől. Helló, Myfanwy. Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt, ööö… Joshua! – mondtam, elég furán. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy a titulusával együtt szólítsam meg, ami letompította volna a karácsony mesterséges hangulatát. – Elutaztok az ünnepekre?

– Ó, nem – mondta –, végül is teljes készültségben kell tartanunk az irodát karácsony másnapján. – Phillipa és Richard mindketten a szemüket forgatták.

– Ez nagyon is igaz – mondtam félve, nehogy bármiben ellentmondjak annak, amit a családjának beadott. – Ezért aztán nincs lehetőségünk elutazni. Kivéve persze, ha munkával kapcsolatos ügyről van szó. Abban az esetben viszont muszáj elutaznunk, mert hát, tudjátok, az országnak szüksége van ránk.

– Nyugi, Myfanwy – mondta nevetve –, nem kell, hogy minden lehetőséget felsorolj! Ez a lány – fordult a feleségéhez és a fiához – a legalaposabb ember, akivel valaha találkoztam. – A család a csodálattal rokon arckifejezéssel nézett rám, én pedig éreztem, hogy elvörösödök.

– Ó, nézzétek, itt van Alrich – szólaltam meg, hogy eltereljem magamról a figyelmet. Alrich egy rá egyáltalán nem jellemző módon visszafogott öltönyben jelent meg, csodálatos arcszíne így még jobban elütött a zakó sárgásszürke színétől.

– Egészen kivételesen néz ki – mondta Phillipa. – Évente csak egyszer találkozom vele, de meg mernék esküdni rá, hogy minden évben pontosan ugyanúgy néz ki. Myfanwy, mit tudsz róla, dolgozik egyáltalán?

– Nos, valószínűleg igen.

– Ó, bizonyára, többet is, mint Mrs. Grantchester, és mégis… – a hangja elgondolkodóvá vált – nem tudnám megmondani. Nem csoda, hogy Mrs. Grantchester mindig olyan boldogtalan, amikor meglátja. – Ez igaz volt, vendéglátónk feleségének testtartása olyan feszessé vált, mint egy hegedű húrja, a mosoly az arcán pedig az akarat diadala volt a botox fölött.

– Őt tényleg csak egy dolog érdekli az életben, hogy gyönyörű legyen, nem igaz? – kérdezte Richard. – Őszintén, engem meglep, hogy van egy gyerekük, a házuk nagyon bájos, de egyáltalán nem gyerekbarát. – Finoman átadta a kis Henryt egy döbbent arcot vágó szobalánynak.

– Nos, valószínűleg ez volt az egyetlen berendezési tárgy, ami hiányzott a házból – mondta Phillipa. – Csak azt nem tudom, hogyan fog beleférni egy gyerek az előkelő életformájukba. Gyanítom, egyikük sem kezeli majd túl jól, amikor a gyerek lehányja a szőnyeget, miután megette a születésnapi tortáját.

– Azért már bocsánatot kértem, anya – mondta Richard. – És ez már tizenöt éve történt.

– Tudom, drágám, és szinte azonnal mégis bocsátottam, de a helye még mindig ott van. Nos Myfanwy, szeretettel látnánk valamelyik este vacsorára.

– Ó, ez nagyon kedves tőled – ügyetlenkedtem, és belekortyoltam a pezsgőkoktélba, hogy elrejtsem a meglepetésemet. A Tanács tagjai alig járnak össze, sőt, valójában ez teljesen az üzleti ebédekre és a karácsonyi partira korlátozódik. Abban meg egyáltalán nem voltam biztos, hogy a meghívást hogyan hoznám össze az előttem álló emlékezetvesztéssel.

– Meg kellene hívnunk Alrichot is vacsorára, nagyon vékonynak tűnik – mondta, és ettől én majdnem kiköptem az italomat, végül fulladozó köhögés tört rám. Phillipa megütögette a hátamat, és adott egy szalvétát. Ezután óvatosan szürcsöltem az italomat, és hallgattam, ahogy a normális emberek darabokra szedik az én egyáltalán nem normális munkatársaim életét. Richard megjegyezte, hogy a Gestaltok eléggé különösek, és mindketten egyetértettek benne, hogy Gubbins nagyon kedves ember. Ekkor odajött hozzánk Richard ikertestvére, Luke, én pedig valahogy úgy éreztem magam, mint akit körbevesz az Eckhart család védőburka. Ahogy hallottam őket beszélgetni és perlekedni, egyre szentimentálisabb érzés kerített a hatalmába.

Az várható volt, hogy a parti furcsa lesz. Legalábbis Gestaltnak, Gubbinsnak és nekem, a Tanács három tagjának, akik a birtokon nevelkedtünk. Farrier, Grantchester és Eckhart életük késői részében jutottak erőik birtokába. Alrich pedig, nos, ő ezt az egészet már több mint egy évszázada csinálja. Ők mind tudták, milyen embernek lenni, nem csak eszköznek. De minket úgy neveltek fel, hogy elsősorban értéknek számítunk, másodsorban harcosoknak, és persze embernek is, ha marad némi idő arra is, hogy normális beszélgetést folytassunk.

Hiszen mi másról is beszélhetnénk, mint a munkáról. Arról, hogy Gestalt egyik teste mostanában jött vissza egyéves amerikai tartózkodásáról, ahol azért volt, hogy megszerezzen valamilyen közigazgatási diplomát, míg a másik három ezzel párhuzamosan titkos műveleteket hajtott végre szerte a Brit-szigeteken? Vagy arról, hogy Gubbins súlyos depressziótól szenved azóta, hogy öt férfit és hét nőt küldött a halálba egy apartmanban, Vatikánvárosban? Ami engem illet, nekem mindig ott volt az a lenyűgöző téma a személyiségem közelgő haláláról, amit valaki kitervelt, valaki, aki itt van ebben a szobában.

Ránéztem az emberekre, és mindenkit irigyeltem, még a nyáladzó babát is. Sőt, a nyáladzó babát leginkább. A normális emberek élhették a maguk mindennapi életét, a maguk jelentéktelen próbálkozásaival és szomorúságával, abban a biztos tudatban, hogy a természetfeletti nem fogja zavarni őket. Istenem, még csak nem is kellett hinniük a természetfelettiben! Ezzel nekünk kellett foglalkoznunk. A Tanács többi tagja pedig, akik ott ültek, itták az italaikat, és eszegették a zsúrszendvicseket, még ők is több szabadsággal rendelkeztek, mint én. Amennyire tudták, a jövőjük szép lesz, még szebb, mint a jelen. Én viszont tudtam, hogy az életem hamarosan véget ér az esőben.

A Checquy nem egy család. Még a legkevésbé működő családban sem küldöd a fivéreidet és nővéreidet veszélyes helyekre, tudva, hogy fájdalom, félelem és halál vár ott rájuk. Nem fogod felboncolni az idősebb testvéreid testét, minden darabkájukat katalogizálva és később megsemmisítve, aztán pedig nem hagyod őket síremlék nélkül, hogy csupán egy akta őrizze az emléküket.

Nem, nem vagyunk család.

De egy csapatnak kellene lennünk. Ha nem is kedveljük egymást, tisztelnünk kellene a másikat és lojálisnak lenni egymáshoz. Amikor bekerülsz a Birtokra, ez az egyetlen dolog, amit megígérnek neked. Azt, hogy a Checquyn belül megbízhatsz a körülötted levőkben.

Ahogy körülnéztem a bajtársaim körében, magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Mindig tudtam, hogy az olyan összejövetelek, mint ez, csak kellemes fikciók, de a ma esti mókázás és vidámság óriási hazugságnak tűnt. Miközben ott mosolyogtunk egymásra, és az időjárásról társalogtunk, az egyik kollégám azt tervezte, hogy megsemmisít engem.

Ki lehet az? gondolkodtam, miközben néztem őket. Kinek van ereje ahhoz, hogy elvegye az emlékeimet?

Farrier? Ő radíroztatna ki? Az a képessége, hogy be tud hatolni valakinek az elméjébe, és ott azt tesz, amit akar, őt tette a legvalószínűbb jelöltté, de ő tartozott nekem. Az életéről szóló kutatásaim során néhány igen érdekes dologra bukkantam, amiknek utánajártam. Elszánt ellenségeket szerzett a legutóbbi brit katonai konfliktusban, akiknek nemrégen sikerült felderíteniük a kilétét. Az elmúlt héten megpróbálták megölni az egész családját, de én megállítottam őket, rájuk küldtem a Barghesteket. Illegálisan. Elismerte, hogy tartozik nekem, és mivel éppen most bizonyítottam be neki a lojalitásomat, nem látom, hogy miért akarna megtámadni a vén szárcsa.

Alrich? Senki sem tudja pontosan, hogy mire képes az erejével, vagy hogy hol húzódnak a határai. Tudjuk, hogy a vámpíroknak erőteljes mentális adottságaik vannak, köztük a zsákmány hipnotizálásának képessége. De miért törődne velem? A róla szóló akták meglehetősen vastagok voltak, a keze benne volt számtalan mocskos ügyben, de minden akciója a Checquy érdekeit szolgálta. Soha nem merült föl még a gyanúja sem, hogy részt vett volna bármilyen árulásban.

Mindenkivel ugyanez volt a helyzet. Elkövethettek valamilyen bűnt, amit később ügyesen elrejtettek, de nem találtam semmi jelét annak, hogy bármi más motiválta volna őket, mint az emberek szokásos rosszindulata. Hiába az egész kutatás, nem találok válaszokat.

Szeretettel,

Én