18
A BŰNBAK

Spade nem en­ged­te el a lányt, bá­gyad­tán mo­soly­gott át a feje fö­lött. – Per­sze, be­szél­ges­sünk. – Gut­man háj­göm­böcs­kéi üte­me­sen re­zeg­tek, amint há­rom lé­pést hát­ra­ka­csá­zott az aj­tó­ból.

Spade és a lány együtt lép­tek be. A fiú és Ca­i­ro kö­vet­ték őket. Ca­i­ro meg­állt az aj­tó­ban. A fiú el­tet­te egyik re­vol­ve­rét, és szo­ro­san Spade mögé állt. Spade hát­ra­for­dult, és vál­la fö­lött a fi­ú­ra né­zett.

– Szállj le ró­lam.

– Áll­jon nyu­god­tan, és fog­ja be a po­fá­ját – mond­ta a fiú.

Spade sza­po­ráb­ban szed­te a lé­leg­ze­tet, de hang­ja nyu­godt ma­radt: – Tűnj el. Ha rám te­szed a man­cso­dat, kény­te­len le­szel a fegy­vert hasz­nál­ni. Kér­dezd csak meg a fő­nö­kö­det, akar­ja-e, hogy le­puf­fants, mi­előtt szó­hoz ju­tok.

– Hagyd bé­kén, Wil­mer – mond­ta a kö­vér em­ber. El­né­ző­en mo­soly­gott Spade-re. – Ön, uram, úgy lát­szik, na­gyon ma­kacs egyé­ni­ség. Nos, fog­lal­ja­nak he­lyet.

– Kö­zöl­tem már ma­gá­val, hogy ezt a kis va­ran­gyot utá­lom – mond­ta Spade, és Brig­idet az ab­lak mel­lett álló dí­vány­hoz ve­zet­te. Egy­más mel­lett ül­tek, a lány feje Spade bal vál­lán nyu­go­dott, a fér­fi át­ka­rol­va tar­tot­ta a lányt. Bri­gid már nem resz­ke­tett, nem zi­hált. Gut­man­nak és tár­sa­i­nak je­len­lé­te szem­mel lát­ha­tó­an meg­fosz­tot­ta ele­mi moz­gá­si és ér­zel­mi sza­bad­sá­gá­tól. Gut­man óva­to­san le­eresz­ke­dett a pár­ná­zott hin­ta­szék­be. Ca­i­ro az asz­tal­nál álló ka­ros­szé­ket vá­lasz­tot­ta. Wil­mer nem ült le, Ca­i­ro he­lyét fog­lal­ta el az aj­tó­ban, ol­da­la mel­lett ló­gat­ta re­vol­ve­re­it, és gön­dö­rö­dő pil­lái alól Spade mel­lé­re sze­gez­te te­kin­te­tét. Ca­i­ro maga mel­lé tet­te a re­vol­vert az asz­tal­ra. Spade le­vet­te ka­lap­ját, és a dí­vány má­sik vé­gé­be lök­te. Gut­man­ra vi­gyor­gott. Laza alsó aj­ká­val és fel­hú­zott szem­öl­dö­ké­vel, arca va­la­mennyi V be­tű­jé­vel egy sza­tír fes­lett mo­so­lyát idéz­te. – A ked­ves lá­nyá­nak na­gyon csi­nos ha­siká­ja van, iga­zán kár gom­bos­tű­vel össze­kar­mol­ni.

Gut­man mo­so­lya nyá­jas volt, szin­te mé­zes­má­zos. A fiú elő­re­lé­pett az aj­tó­ból, re­vol­ve­rét csí­pő­ma­gas­ság­ba emel­te. Min­den­ki rá­né­zett. Bri­gid O’Shaugh­nessy és Ca­i­ro na­gyon is kü­lön­bö­ző pil­lan­tá­sá­ban volt va­la­mi fur­csán azo­nos rosszal­lás. A fiú el­pi­rult, vissza­lé­pett, le­en­ged­te a re­vol­vert, és is­mét úgy állt ott, mint az előbb, te­kin­te­tét Spade mel­lé­nek sze­gez­ve. A pi­ru­lás hal­vány volt, és csak egy pil­la­na­tig tar­tott, de így is meg­le­pő­en ha­tott egyéb­ként olyan hi­deg és ér­zé­ket­len ar­cán.

Gut­man ola­jos mo­so­lyá­val is­mét Spade-hez for­dult. Hang­ja be­hí­zel­gő­en bú­gott. – Iga­za van, uram, disz­nó­ság volt, de azt el kell is­mer­nie, hogy a cél­nak meg­fe­lelt.

Spade össze­húz­ta a szem­öl­dö­két. – Bár­mi meg­tet­te vol­na. Per­sze si­et­tem ma­gá­hoz, amint a sóly­mot meg­ka­pa­rin­tot­tam. Kész­pénz­ben fi­ze­tő vevő, mi­ért is ne? Bur­lin­game-be men­tem, mert arra szá­mí­tot­tam, hogy ezt a tisz­telt gyü­le­ke­ze­tet majd ott ta­lá­lom. Nem gon­dol­tam, hogy olyan ügyet­len, hogy va­cak fél­órás ké­sés mi­att nem si­ke­rül en­gem el­ten­nie láb alól, és el­kap­nia Ja­co­bit, mi­előtt rám ta­lál.

Gut­man elé­ge­det­ten kun­co­gott. – Ha csak ez az óha­ja, uram, most meg­tart­hat­juk azt a kis ta­nács­ko­zást.

– He­lyes. Mi­kor haj­lan­dó ki­fi­zet­ni az első rész­le­tet, és át­ven­ni a sóly­mot?

Bri­gid O’Shaugh­nessy hir­te­len fel­egye­ne­se­dett, és meg­le­pet­ten bá­mult Spade-re. Spade ha­nya­gul meg­ve­re­get­te a vál­lát. Sze­mét Gut­man­ra sze­gez­te. Gut­man vi­dá­man pis­lo­gott háj­gömb­jei kö­zött. – Nos, uram, ami ezt il­le­ti… és ka­bát­ja bel­ső zse­bé­be nyúlt. Ca­i­ro elő­re­ha­jolt a szék­ben, szá­ja fé­lig ki­nyílt. Fe­ke­te sze­me úgy csil­lo­gott, mint a lakk. Öt szem­pár – a fi­ú­ét is csak fé­lig ta­kar­ta el a szem­pil­la­er­dő – sze­ge­ző­dött a bo­rí­ték­ra. Gut­man da­gadt ke­zé­ben for­gat­ta a bo­rí­té­kot, elő­ször a cím­ol­da­lát vizs­gál­ta, majd a le­ra­gasz­tat­lan há­tát. Föl­emel­te fe­jét, ba­rát­sá­go­san mo­soly­gott, és a bo­rí­té­kot oda­ha­jí­tot­ta Spade-nek.

A bo­rí­ték nem volt vas­kos, de elég sú­lyos ah­hoz, hogy re­pül­jön. Ne­ki­ütő­dött Spade mel­lé­nek, és az ölé­be esett. Spade meg­fon­tol­tan emel­te fel és ki­nyi­tot­ta, kar­ját el­vet­te a lány vál­lá­ról. A bo­rí­ték va­do­na­túj, ro­po­gós ezer­dol­lá­ros bank­je­gye­ket tar­tal­ma­zott. Tíz da­rab volt ben­ne. Spade mo­so­lyog­va né­zett fel, és sze­lí­den meg­je­gyez­te: – Több­ről volt szó.

– Szó! – mond­ta Gut­man. – De csak szó! Ez azon­ban va­ló­di pénz, uram, va­ló­di arany­fe­de­zet­tel! Egy ilyen dol­lá­rért töb­bet vá­sá­rol­hat, mint szó­ban em­lí­tett tíz dol­lá­rért. Zsír­göm­böcs­kéi hang­ta­lan ne­ve­té­sé­től ráz­kód­tak. Mi­kor a göm­böcs­kék le­csil­la­pod­tak, va­la­mi­vel ko­mo­lyab­ban, de még min­dig nem egé­szen ko­mo­lyan tet­te hoz­zá: – Most töb­bünk­ről kell gon­dos­kod­nom. Pil­lo­gó sze­mé­vel és ha­tal­mas fe­jé­vel Ca­i­ro felé in­tett. És… hát szó­val, uram, az igaz­ság az, hogy a hely­zet meg­vál­to­zott.

Míg Gut­man be­szélt, Spade szé­pen el­egyen­get­te a bank­jegy­kö­te­get, és vissza­tet­te a bo­rí­ték­ba. Tér­dé­re kö­nyö­köl­ve elő­re­ha­jolt, mu­ta­tó- és hü­velyk­uj­ja közé fog­ta a bo­rí­ték sar­kát, és ide-oda ló­bál­ta. Könnye­dén vá­la­szolt a kö­vér em­ber­nek: – Ez igaz. Mind­annyi­an együtt van­nak, de most a só­lyom az enyém.

Joel Ca­i­ro csú­nya ke­zé­vel a szék kar­fá­ját mar­kol­ta, elő­re­ha­jolt, és vé­kony, ma­gas hang­ján af­fek­tál­tan szólt:

– Ta­lán fö­lös­le­ges is fi­gyel­mez­tet­nem, Mr. Spade, hogy bár ön­nél van a só­lyom, mi önt tart­juk fog­va.

Spade vi­gyor­gott. – Igyek­szem le­küz­de­ni ret­te­gé­se­met – fe­lel­te. Fel­egye­ne­se­dett, a bo­rí­té­kot fél­re­tet­te a dí­vány­ra, és Gut­man­hoz for­dult: – A pénz­re még vissza­té­rünk. Most egye­lő­re más­sal kell fog­lal­koz­nunk. Bűn­ba­kot kell ta­lál­nunk. – A kö­vér em­ber ér­tet­le­nül húz­ta fel szem­öl­dö­két, de mi­előtt szól­ha­tott vol­na, Spade már­is to­vább ma­gya­rá­zott: – A rend­őr­ség­nek tet­tes­re van szük­sé­ge, aki­re rá­ken­he­ti a há­rom gyil­kos­sá­got. Mi…

Ca­i­ro iz­ga­tott, el­csuk­ló han­gon sza­kí­tot­ta fél­be Spade-et: – Csak két gyil­kos­sá­got, Mr. Spade… az ön part­ne­rét két­ség­kí­vül Thurs­by ölte meg.

– Jó, le­gyen ket­tő – hagy­ta rá Spade. – Ez úgy­se szá­mít. A lé­nyeg az, hogy a rend­őr­ség­nek be kell ad­nunk va­la­mi…

Most Gut­man vá­gott köz­be, bi­zal­mas mo­sollyal és nyá­jas ma­ga­biz­tos­ság­gal: – Nos, uram, aho­gyan ma­gát is­mer­jük, alig­ha kell ez­zel baj­lód­nunk. A rend­őr­sé­get nyu­godt lé­lek­kel ma­gá­ra bíz­hat­juk. Nem lesz szük­sé­ge a mi szak­sze­rűt­len se­gít­sé­günk­re.

– Ha ezt hi­szi – mond­ta Spade –, ak­kor, úgy lát­szik, még­sem is­mer elég­gé.

– Ej­nye, ej­nye, Mr. Spade. Csak nem akar­ja ve­lünk el­hi­tet­ni, hogy tart a rend­őr­ség­től, vagy hogy nem azt csi­nál ve­lük, amit akar?

Spade fel­hor­kant. Elő­re­ha­jolt, is­mét tér­dé­re kö­nyö­költ, és in­ge­rül­ten vá­gott köz­be: – He­lye­sen mond­ja, nem tar­tok tő­lük, és azt csi­ná­lok ve­lük, amit aka­rok. Hisz ép­pen ezt ma­gya­rá­zom ma­guk­nak. Csak­hogy en­nek az a mód­ja, hogy kon­cot do­bunk ne­kik, olyan ál­do­za­tot, aki­re rá­ken­he­tik a disz­nó­sá­go­kat.

– Nos, el­hi­szem, uram, hogy ez az egyik mód­ja, de…

– Nincs „de”, az is­ten­fá­ját! Ez az egyet­len le­he­tő­ség. – Sze­me iz­zott, ha­lán­té­kán a seb­hely ki­vö­rö­sö­dött. – Tu­dom, mit be­szé­lek. Nem elő­ször tör­té­nik ilyes­mi, nem is utol­já­ra. Elő­for­dult, hogy a Leg­fel­sőbb Bí­ró­sá­got min­de­nes­tül el­küld­tem a franc­ba, és meg­úsz­tam. Azért úsz­tam meg, mert so­sem fe­led­kez­tem el ar­ról, hogy el­jön a le­szá­mo­lás nap­ja. Arra na­gyon vi­gyá­zok, hogy ami­kor el­jön a le­szá­mo­lás nap­ja, emelt fej­jel lép­hes­sek be a pa­rancs­nok­ság­ra, ma­gam előtt hajt­va az ál­do­za­tot, és nyu­god­tan mond­has­sam: – Na, fiúk, meg­van a tet­tes! – Ha ezt meg tu­dom ten­ni, nyu­god­tan sza­már­fü­let mu­tat­ha­tok a nagy könyv min­den tör­vé­nyé­nek. A leg­el­ső al­ka­lom­mal, ha ez nem si­ke­rül, vé­gem van. De ilyen al­ka­lom még nem volt. És most sem lesz. Ez fix.

Gut­man­nak meg­vil­lant a sze­me, ola­jos fé­nye kis­sé meg­za­va­ro­so­dott, ar­cá­nak ró­zsás gömb­je­it azon­ban nyá­ja­san ren­dez­te el, hang­ja is nyu­godt ma­radt: – En­nek a mód­szer­nek nagy elő­nyei van­nak, ked­ves uram… igen nagy elő­nyei! S ha eb­ben az eset­ben prak­ti­kus­nak bi­zo­nyul­na, én len­nék az első, aki biz­tat­nám, hogy „csak raj­ta!” De saj­nos erre a spe­ci­á­lis eset­re nem al­kal­maz­ha­tó, így van ez, uram, a leg­jobb mód­sze­rek­kel is. El­jön az idő, mi­kor ki­vé­telt kell ten­nünk, és a bölcs em­ber ilyen­kor ki­vé­telt is tesz. Nos, uram, így ál­lunk most, és őszin­tén meg kell mon­da­nom, vé­le­mé­nyem sze­rint bu­sá­san meg­fi­zet­tük ön­nek ezt a ki­vé­te­les el­já­rást. Le­het­sé­ges per­sze, hogy a le­bo­nyo­lí­tás több ne­héz­ség­be üt­kö­zik, mint hogy­ha elő­ál­lít­hat­ná a bűn­bak­ját a rend­őr­sé­gen – ne­ve­tett és ki­tár­ta kar­ját –, ám ön nem olyan em­ber, aki egy kis ne­héz­ség­től vissza­ri­ad. Is­me­ri a dör­gést, és akár­mi tör­té­nik, biz­tos, hogy a tal­pá­ra esik. – Gut­man szá­ját csü­csö­rí­tet­te, és le­huny­ta fél sze­mét. – Si­ke­rül­ni fog, uram.

Spade sze­mé­ben ki­aludt a fény, arca fakó volt és egy­ked­vű. – Tu­dom, mit be­szé­lek – mond­ta hal­kan, tü­rel­me­sen. – Itt élek, és is­me­rem a já­ték­sza­bá­lyo­kat. Le­het, hogy ez­út­tal a tal­pam­ra es­nék, de ha leg­kö­ze­lebb meg­pró­bá­lom ki­cse­lez­ni őket, úgy el­gán­csol­nak, hogy ke­reszt­be nye­lem le a fog­so­ro­mat. Egy frászt. Ma­guk ad­dig­ra New York­ban vagy Kons­tan­ti­ná­poly­ban, vagy a fene tud­ja, hol lesz­nek. Ne­kem itt van a mun­ka­he­lyem.

– Igen – kezd­te újra Gut­man –, de biz­to­san tud…

– Nem tu­dok – mond­ta Spade ha­tá­ro­zot­tan. – És nem is aka­rok. Punk­tum. – Fel­egye­ne­se­dett. Ba­rát­sá­gos mo­soly de­rült fel az ar­cán. Gyor­san be­szélt, kel­le­mes, meg­győ­ző mo­dor­ban. – Fi­gyel­jen rám, Gut­man. El­mon­dom, hogy mi a leg­jobb meg­ol­dás mind­annyi­unk­nak. Ha nem szol­gál­ta­tunk ki bűn­ba­kot a rend­őr­ség­nek, nya­ka­mat te­szem rá, hogy előbb-utóbb tu­do­mást sze­rez­nek a só­lyom­ról. Ak­kor az­tán ma­gá­nak kell el­tűn­nie a sóly­má­val, akár­hol van is, és nem csi­nál­hat vele bom­ba üz­le­tet. Szol­gál­tas­son bűn­ba­kot, és be­töm­jük a szá­ju­kat.

– De uram, hisz ép­pen ez a bök­ke­nő – mond­ta Gut­man, alig ész­re­ve­he­tő nyug­ta­lan­ság­gal a sze­mé­ben. – Hogy si­ke­rül-e be­töm­ni? Nem lesz a bűn­bak ép­pen újabb bi­zo­nyí­ték, mely akar­va-aka­rat­lan a só­lyom nyo­má­ra ve­ze­ti őket? És kü­lön­ben is, nem gon­dol­ja, hogy ép­pen ak­kor fog­nak el­hall­gat­ni, ha mi sür­gő­sen le­lé­pünk?

Spade hom­lo­kán ki­da­gad­tak az erek. – Az úr­is­te­nit! Hi­szen maga nem tud­ja, mi­ről van szó – mond­ta foj­tott han­gon. – Ért­se meg, Gut­man, ezek nem al­sza­nak. Les­ben áll­nak, és vár­nak. Én ma­gam is fü­lig ülök az ügy­ben, ezt is jól tud­ják. De ez mind rend­ben van, amíg cse­le­ked­ni tu­dok, ha itt az ide­je. De ha nem tu­dok, baj lesz. Meg­győ­ző­en pró­bált ér­vel­ni. – Hall­gas­son rám; Gut­man, fel­tét­le­nül bűn­ba­kot kell ki­szol­gál­tat­nunk. Nincs más ki­bú­vó. Ad­juk ki ne­kik ezt a kis va­ran­gyot. – Ba­rát­sá­go­san in­tett az aj­tó­ban álló fiú felé. – Hi­szen úgy­is ő ölte meg Thurs­byt meg Ja­co­bit is, nem igaz? Kü­lön­ben is na­gyon al­kal­mas erre a sze­rep­re. Meg­szer­keszt­jük el­le­ne a szük­sé­ges bi­zo­nyí­té­ko­kat, és ki­ad­juk.

Az aj­tó­ban álló fi­ú­nak meg­fe­szült a szá­ja sar­ka, azt le­he­tett vol­na hin­ni, hogy hal­vány mo­soly­ra hú­zó­dott. Spade ja­vas­la­ta lát­szó­lag nem ha­tott rá. Joel Ca­i­ró­nak le­esett az álla, tág­ra nyílt a sze­me, sár­gás ar­cán meg­döb­be­nés tük­rö­ző­dött. Zi­hál­va szed­te a lé­leg­ze­tet, nő­i­e­sen dom­bo­rú mell­ka­sa sza­po­rán emel­ke­dett és süllyedt, le nem vet­te Spade-ről a sze­mét. Bri­gid O’Shaugh­nessy el­hú­zó­dott Spade mel­lől, össze­göm­bö­lyö­dött a dí­vá­nyon, és úgy bá­mult rá. Ar­cá­nak meg­hök­kent za­va­ra mö­gött ki­tör­ni ké­szü­lő hisz­té­ri­ás ne­ve­tés buj­kált.

Gut­man arca egy hosszú per­cen át nyu­godt, ki­fe­je­zés­te­len ma­radt. Az­tán ne­ve­tés­re ha­tá­roz­ta el ma­gát. Har­sog­va, jó­ked­vű­én ka­ca­gott, majd meg­szó­lalt: – Is­te­nem­re, uram, maga az­tán szé­dü­le­tes egy pofa! – Fe­hér zseb­ken­dőt vett elő, és meg­tö­röl­te sze­mét. – Min­dig va­la­mi vá­rat­lan do­log­gal áll elő, ami­re sen­ki sem szá­mít, és az holt­biz­tos, hogy min­dig meg­döb­ben­tő, amit mond.

– Nincs eb­ben sem­mi fur­csa. – A kö­vér em­ber ne­ve­té­se nem sér­tet­te Spade-et, nem is ha­tott rá. Úgy foly­tat­ta, mint aki csö­kö­nyös, de sem­mi­kép­pen sem ér­tet­len ba­rát­já­hoz be­szél.

– Ez a leg­biz­to­sabb hú­zás. Ha őt ad­juk a rend­őr­ség ke­zé­re, mi…

– De drá­ga uram – vá­gott köz­be Gut­man –, hát nem érti? Ha át­fu­tott is az agya­mon ez az es­he­tő­ség… De ez is ne­vet­sé­ges. Úgy sze­re­tem Wil­mert, mint a sa­ját fi­a­mat, higgye el. De ha tör­té­ne­te­sen el­fo­gad­nám is a maga ja­vas­la­tát, mit gon­dol, mi tar­ta­ná vissza Wil­mert, hogy ki­ad­jon min­ket a só­lyom­mal együtt?

Spade go­no­szul vi­gyor­gott. – Ha na­gyon mu­száj – mond­ta hal­kan –, meg­öl­het­nénk a le­tar­tóz­ta­tás­nál való el­len­sze­gü­lés cí­mén. De erre nem lesz szük­ség. Hadd du­mál­jon, amennyi a szá­ján ki­fér. Azt meg­ígér­he­tem, hogy a kis­uj­ju­kat sem fog­ják moz­dí­ta­ni, ez könnyen el­in­téz­he­tő.

Gut­man hom­lo­kán rán­co­kat ve­tett a ró­zsa­szí­nű hús­tö­meg. Le­haj­tot­ta fe­jét, dup­la to­ká­ja össze­nyo­mó­dott a gal­lér­ja fö­lött. – Ho­gyan? – kér­dez­te. Az­tán egy hir­te­len moz­du­lat­tal is­mét fel­ve­tet­te fe­jét, úgy­hogy zsí­ros ar­cán min­den göm­böcs­ke meg­rez­dült és egy­más­nak ütő­dött, majd vil­lám­gyor­san hát­ra­for­dult, a fi­ú­ra né­zett, és har­so­gó ha­ho­tá­zás­ban tört ki. Hát eh­hez mit szólsz, Wil­mer fiam? Vic­ces, mi?

A fiú hi­de­gen pil­lan­tott elő sűrű szem­pil­lái alól. Halk, de ért­he­tő han­gon fe­lel­te: – Na­gyon vic­ces… hogy az a…

Spade most Bri­gid O’Shaugh­nessy­hez for­dult: – Na, tün­dér­ke, hogy ér­zed ma­gad? Job­ban vagy?

– Ó, sok­kal job­ban, csak… – annyi­ra le­hal­kí­tot­ta hang­ját, hogy az utol­só szót már fél mé­ter­nyi­re sem le­he­tett hal­la­ni – …fé­lek.

– Ne félj – mond­ta Spade könnye­dén, és Bri­gid tér­dé­re tet­te ke­zét. – Nem lesz sem­mi baj. In­nál va­la­mit?

– Kö­szö­nöm, most nem. – Hang­ja is­mét el­hal­kult. – Vi­gyázz, Sam.

Spade vi­gyor­gott, és Gut­man­ra né­zett. A pil­lan­tá­suk ta­lál­ko­zott. A kö­vér em­ber ba­rát­sá­go­san mo­soly­gott: – Ho­gyan? – kér­dez­te.

Spade nem ér­tet­te. – Mit ho­gyan?

A kö­vér em­ber újabb ha­ho­tá­zást tar­tott szük­sé­ges­nek, majd ma­gya­rá­zat­tal is szol­gált: – Nos, uram, ha va­ló­ban ko­mo­lyan gon­dol­ja ezt a… ja­vas­la­tát, a leg­ke­ve­sebb, amit az ele­mi ud­va­ri­as­ság meg­kö­ve­tel, hogy vé­gig­hall­gat­juk. Szó­val, hogy tud­ja el­ren­dez­ni a dol­got úgy, hogy Wil­mer – szü­ne­tet tar­tott, és újra el­ne­vet­te ma­gát ne ke­ver­hes­sen baj­ba mind­annyi­un­kat?

Spade meg­ráz­ta fe­jét. – Nem – mond­ta –, nem aka­rok vissza­él­ni az ud­va­ri­as­sá­guk­kal, akár­mennyi­re is ele­mi. Fe­lejt­sék el az egé­szet.

A kö­vér em­ber össze­rán­tot­ta ar­cán a háj­göm­böcs­ké­ket. – Ugyan, ugyan – til­ta­ko­zott –, ha­tá­ro­zot­tan ké­nyel­met­len hely­zet­be hoz, uram, nem kel­lett vol­na ne­vet­nem. Fo­gad­ja őszin­te és alá­za­tos bo­csá­nat­ké­ré­se­met. Nem akar­tam ki­gú­nyol­ni ja­vas­la­tát, Mr. Spade, tá­vol áll­jon tő­lem, bár­mennyi­re is nem ér­tek vele egyet; mert tud­nia kell, uram, hogy éles­el­mé­jű­sé­gét rop­pan­tul tisz­te­lem. Ké­rem, ért­se meg, az ön ja­vas­la­ta szá­munk­ra sem­mi­kép­pen sem hasz­no­sít­ha­tó még ha el­te­kin­tünk is at­tól a tény­től, hogy Wil­mert sa­ját vé­rem­nek ér­zem –, mind­azon­ál­tal sze­mé­lyem irán­ti kü­lö­nös kegy­nek és bo­csá­na­ta je­lé­nek ven­ném, ha szí­ves vol­na elénk tár­ni el­gon­do­lá­sát.

– Vi­lá­gos az egész – mond­ta Spade. – Bryan sem más, mint a leg­több ál­lam­ügyész. Csak az ér­dek­li, ho­gyan fest a jegy­ző­könyv, sem­mi egyéb. Egy két­sé­ges ügyet in­kább el­ejt, sem­hogy tár­gya­lás­ra vi­gye és el­ve­szít­se. Azt nem mond­ha­tom, hogy va­la­ha is ko­holt vád­dal il­le­tett vol­na olyan em­bert, aki­nek az ár­tat­lan­sá­gá­ról meg­győ­ző­dött, de el­kép­zel­he­tet­len, hogy bár­kit ár­tat­lan­nak nyil­vá­nít­son mind­ad­dig, míg akár a föld alól is elő nem ka­par, vagy a leg­komp­li­kál­tabb mó­don fel nem épít va­la­mit a vád­lott bű­nös­sé­gé­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra. Hogy biz­to­san ítél­hes­sen el egyet­len em­bert, in­kább fut­ni hagy­ja egy tu­cat ugyan­olyan bű­nös cin­ko­sát… mert ha mind­egyi­ket el­ítél­né, za­va­ros­sá vál­na az ügy. Ha ezt a san­szot ad­juk neki mi is, kap­va kap raj­ta. Bryan nem kí­ván­csi a só­lyom­ra. Ha­nyatt-hom­lok siet meg­győz­ni sa­ját ma­gát ar­ról, hogy amit ez a kis va­rangy po­fá­zik, csu­pa ha­lan­dzsa, hogy össze­ku­szál­ja az ügy szá­la­it. A do­log ki­me­ne­te­lét rám bíz­hat­ja. Be­bi­zo­nyí­tom neki, hogy ha so­kat okos­ko­dik és min­den­kit ki­hall­gat, úgy meg­ke­ve­ri az ügyet, hogy egyet­len es­küdt­szék sem tud ki­oko­sod­ni be­lő­le, míg ha meg­ma­rad en­nél a kis va­rangy­nál, tisz­ta és egy­ér­tel­mű íté­le­tet ér­het el.

Gut­man jó­in­du­la­tú hely­te­le­ní­té­se ki­fe­je­zé­sé­re buz­gón in­gat­ta fe­jét. – Nem, uram – mond­ta –, at­tól tar­tok, hogy így nem old­hat­juk meg a dol­got. Azt hi­szem, hogy még ez a ma­guk ál­lam­ügyé­sze sem tud kap­cso­la­tot te­rem­te­ni Thurs­by, Ja­co­bi és Wil­mer kö­zött, anél­kül, hogy…

– Ön nem is­me­ri az ál­lam­ügyé­sze­ket – mond­ta Spade. – A Thurs­by-ügy nyil­ván­va­ló. Bér­gyil­kos volt, ez a kis sze­mét is az, Bryan­nek már­is ké­szen áll er­ről az el­gon­do­lá­sa. Ezen nem aka­dunk meg. Az úr­is­te­nit, hi­szen úgy­is csak egy­szer köt­he­tik fel ezt a sze­mét­lá­dát. Mi­nek tár­gyal­ja­nak a Ja­co­bi-féle gyil­kos­ság­ról, ha már Thurs­by ki­nyí­rá­sá­ért egy­szer el­ítél­ték? Az­zal zár­ják majd a jegy­ző­köny­vet, hogy ő a bű­nös, és ennyi­vel be is érik. Kü­lö­nö­sen, ha mind­ket­tő­nél ugyan­azt a fegy­vert hasz­nál­ta, még a go­lyók is stim­mel­ni fog­nak. Min­den­ki meg lesz elé­ged­ve.

– Igen, de… – Gut­man el­hall­ga­tott, és a fi­ú­ra né­zett. A fiú me­rev lép­tek­kel kö­ze­le­dett az aj­tó­tól a szo­ba kö­ze­pe felé, majd Gut­man és Ca­i­ro közé állt. Kis­sé elő­re­ha­jolt csí­pő­ből, vál­lát elő­re­ej­tet­te. A fegy­vert még az ol­da­la mel­lett tar­tot­ta, de úgy meg­mar­kol­ta, hogy keze fe­jén ki­fe­hér­lett a csont. Fi­a­tal ar­cát em­ber­te­len­né tor­zí­tot­ta az izzó gyű­lö­let és a je­ges rossz­in­du­lat. Szen­ve­dély­től el­csuk­ló han­gon mond­ta Spade-nek: – Gye­rünk, gaz­em­ber, talp­ra, és hoz­za azt a pisz­tolyt! – Spade csak mo­soly­gott a fi­ú­ra.

– Na, raj­ta, áll­jon föl, és in­tézzük el pisz­tollyal, ha van hoz­zá mer­sze. Ele­gem van a hék­li­zés­ből.

Spade mo­so­lya egy­re vi­dá­mabb lett. Gut­man­ra né­zett: – Cow­boy­ro­man­ti­ka – ve­tet­te oda könnye­dén. – Ta­lán meg­mond­hat­ná neki, hogy el­ront­ja az üz­le­tet, ha lelő, mi­előtt a só­lyom­ra rá­te­het­nék a, ke­zü­ket.

Gut­man­nak nem si­ke­rült mo­solyt csal­nia ar­cá­ra, csak egy torz gri­masz je­lent meg sze­der­jes ké­pén. Ki­szá­radt nyel­vé­vel szik­kadt szá­ját nya­lo­gat­ta. Az ed­di­gi intő, apai hang he­lyett nyer­sen, re­ked­ten csi­ko­rog­tak a sza­vai: – Ugyan, Wil­mer – mond­ta –, hagy­juk ezt a stí­lust, nem kell min­dent úgy mell­re szív­ni. Te…

A fiú le sem vet­te a sze­mét Spade-ről, csak úgy a szá­ja sar­ká­ból ve­tet­te oda, foj­tott han­gon: – Ak­kor in­téz­ze el, hogy le­száll­jon ró­lam. Ki­nyí­rom, ha to­vább ug­rál.

– Jó, jó, Wil­mer. – Gut­man most Spade-hez for­dult. Fé­kez­te ma­gát. – Az ön ter­ve, uram, ahogy már az előbb is em­lí­tet­tem, egy­ál­ta­lán nem ki­vi­te­lez­he­tő. Er­ről te­hát ne be­szél­jünk to­vább.

Spade egyik­ről a má­sik­ra né­zett. Arca ko­moly volt, ki­fe­je­zés­te­len. – Azt mon­dom, ami ne­kem tet­szik – kö­zöl­te.

– Ter­mé­sze­te­sen – si­e­tett Gut­man a vá­lasszal –, és ép­pen ezt cso­dál­tam ön­ben min­dig. De ez a meg­ol­dás, mint mond­tam, egy­ál­ta­lán nem prak­ti­kus, így te­hát tel­je­sen hi­á­ba­va­ló a to­váb­bi vita, ezt ön is be­lát­hat­ja.

– Nem lá­tom be – mond­ta Spade. Ha­ra­go­san né­zett Gut­man­ra. – Hi­á­ba ma­gya­rá­zok ma­gá­nak? Ez­zel a sze­mét­tel be­szél­jek?

– Nem, uram – vá­gott köz­be Gut­man –, na­gyon he­lye­sen te­szi, ha ve­lem tár­gyal.

– Rend­ben van. Van még egy ja­vas­la­tom. Nem olyan jó, mint az első, de jobb, mint a sem­mi. Akar­ja hal­la­ni?

– De még mennyi­re.

– Ad­juk ki Ca­i­rót.

Ca­i­ro hir­te­len az asz­ta­lon fek­vő re­vol­ve­re után ka­pott, és két kéz­zel meg­mar­kol­ta. Arca is­mét el­sár­gult. Fe­ke­te sze­me arc­ról arc­ra reb­bent.

Gut­man, mint aki nem hisz a fü­lé­nek, újra kér­dez­te: – Mit csi­nál­junk?

– Ad­juk ki a rend­őr­ség­nek Ca­i­rót.

Gut­man mint­ha ne­vet­ni akart vol­na, de az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát. – A min­den­sé­git, uram! – ki­ál­tott vé­gül erőt­le­nül.

– Per­sze, ez nem olyan jó, mint ha a kis va­ran­gyot ad­nánk ki – mond­ta Spade. – Ca­i­ro nem bér­gyil­kos, ki­sebb re­vol­vert is hord, mint ami­vel Thurs­byt és Ja­co­bit le­lőt­ték. Több prob­lé­mánk lesz a vád meg­szer­kesz­té­sé­vel, de még ez is jobb, mint­ha sen­kit sem adunk ki.

Ca­i­ro éles, ma­gas han­gon ri­kol­tott mél­tat­lan­ko­dá­sá­ban: – Ta­lán ad­juk ki ma­gát, Mr. Spade vagy Miss O’Shaugh­nessyt, ha már min­den­áron aka­runk va­la­kit!

Spade a le­van­te­i­re mo­soly­gott, és nyu­god­tan vá­la­szolt:

– Ma­guk vi­szont a sóly­mot akar­ják. A só­lyom ná­lam van. Egy bűn­bak is ré­sze az ár­nak, amit ké­rek érte. Ami Miss O’Shaugh­nessyt il­le­ti – szenv­te­len te­kin­te­te vé­gig­sik­lott a lány kré­ta­fe­hér ar­cán, az­tán vissza Ca­i­ró­ra, köz­ben alig ész­re­ve­he­tő­en meg­von­ta vál­lát –, ha úgy gon­dol­ja, hogy rá tud­ja be­szél­ni erre a sze­rep­re, én haj­lan­dó va­gyok tár­gyal­ni róla.

A lány tor­ká­hoz ka­pott, rö­vid, ful­dok­ló si­koly tört elő be­lő­le, és még tá­vo­labb hú­zó­dott Spade-től. Ca­i­ro egész tes­té­ben resz­ket­ve az iz­ga­lom­tól, fel­ki­ál­tott: – Úgy lát­szik, el­fe­lej­ti, hogy az adott hely­zet­ben nem erő­sza­kos­kod­hat!

Spade nyer­sen, hor­kant­va fel­ne­ve­tett. Gut­man igye­ke­zett nyu­godt, szi­lárd han­gon be­szél­ni: – Ké­rem, ura­im, ne ra­gad­tas­suk el ma­gun­kat; bár ab­ban, amit Mr. Ca­i­ro mond, ha­tá­ro­zot­tan van va­la­mi. Min­den­kép­pen te­kin­tet­be kell ven­nie a…

– Egy frászt kell – vág­ta oda Spade bru­tá­li­san. Ha meg­öl­nek, hogy jut­nak hoz­zá a ma­dár­hoz? Hogy akar­nak rám ijesz­te­ni, és ki­csal­ni tő­lem a ma­da­rat, ha úgy­is tu­dom, hogy nem öl­het­nek meg, amíg ki nem adom ma­guk­nak?

Gut­man fél­ol­dalt bil­len­tet­te fe­jét, és fon­tol­gat­ta a kér­dést. Apró, össze­hú­zott sze­me csil­lo­gott. Az­tán nyá­ja­san vá­la­szolt:

Nos, uram, a meg­győ­zés­nek van más mód­ja is, nem­csak a fi­zi­kai meg­fé­lem­lí­tés.

– Nyil­ván­va­ló – mond­ta Spade –, de nem so­kat ér, ha nem áll mö­göt­te ha­lá­los fe­nye­ge­tés, ami­vel az ál­do­za­tot sa­rok­ba szo­rít­hat­ják. Ha olyas­mit pró­bál­nak ten­ni, ami ne­kem nem tet­szik, nem tá­mo­ga­tom ma­gu­kat. Úgy fo­gom a dol­got irá­nyí­ta­ni, hogy kény­te­le­nek le­gye­nek le­mon­da­ni róla, vagy meg­öl­ni en­gem, an­nak tu­da­tá­ban per­sze, hogy az utób­bit nem en­ged­he­tik meg ma­guk­nak.

– Is­te­nem­re, uram, maga az­tán ke­mény­fe­jű em­ber – mond­ta Gut­man.

Joel Ca­i­ro fel­ug­rott, meg­ke­rül­te a fiút és Gut­man hin­ta­szé­két. Há­tul­ról fö­lé­je ha­jolt, és ke­zét a szá­ja előtt tart­va, sut­to­gott va­la­mit a kö­vér em­ber fü­lé­be. Gut­man fi­gyel­me­sen, le­hunyt szem­mel hall­gat­ta. Spade Bri­gid O’Shaugh­nessy­ra vi­gyor­gott. A lány ajka hal­vány mo­soly­ra hú­zó­dott, de sze­mé­ben még min­dig me­rev, ret­te­gő te­kin­tet ült. Spade a fi­ú­hoz for­dult: – Tí­zet te­szek egy el­len, hogy ezek most ki­áru­sí­ta­nak, fi­acs­kám.

A fiú nem fe­lelt. De a tér­de resz­ket­ni kez­dett. Spade most Gut­man­hoz for­dult: – Re­mé­lem, nem be­fo­lyá­sol­ja ma­gát ezek­nek a zseb­ban­di­ták­nak a fegy­ver­csör­te­té­se?

Gut­man ki­nyi­tot­ta sze­mét. Ca­i­ro ab­ba­hagy­ta a sut­to­gást, és fel­egye­ne­se­dett Gut­man szé­ke mö­gött.

– Már van egy kis gya­kor­la­tom, ho­gyan kell mind­ket­tő­jük­től el­ven­ni a re­vol­vert, úgy­hogy nincs sem­mi hiba. A va­rangy…

A fiú gyű­lö­let­től el­csuk­ló han­gon fel­ki­ál­tott: – Hát csak raj­ta! – és fel­emel­te a re­vol­vert. Gut­man ne­héz tes­tét si­et­ve fel­rán­tot­ta a hin­ta­szék­ből, el­kap­ta a fiú csuk­ló­ját, és re­vol­ve­res­tül le­nyom­ta. Joel Ca­i­ro a fiú má­sik ol­da­lá­ra ug­rott, és a má­sik kar­ját fog­ta le. Bir­kóz­tak a fi­ú­val, le­szo­rí­tot­ták a kar­ját, ő meg te­he­tet­le­nül ver­gő­dött ket­tő­jük kö­zött. A bir­kó­zó cso­port­ból szó­fosz­lá­nyok hal­lat­szot­tak; a fiú össze­füg­gés­te­len mon­dat­tö­re­dé­kei: „Hát csak… men­jen… disz­nó!”; Gut­man: „Ugyan, Wil­mer!”je, amit több­ször is­mé­tel­ge­tett; és Ca­i­ro: „Ne, ké­rem, ne!” és „Hagy­ja abba, Wil­mer!” ki­ál­tá­sai.

Spade me­rev arc­cal, ál­mo­do­zó te­kin­tet­tel fel­kelt a dí­vány­ról, és a cso­port­hoz lé­pett. A fiú kép­te­len volt meg­bir­kóz­ni a rá­ne­he­ze­dő súllyal, hát fel­ad­ta a har­cot. Ca­i­ro nem en­ged­te el a fiú kar­ját, de meg­nyug­ta­tó sza­va­kat mor­molt neki. Spade gyen­gé­den fél­re­tol­ta Ca­i­rót, és egy bal­ke­zes ho­rog­ütést mért a fiú ál­lá­ra. A fiú feje hát­ra­csuk­lott, de mert a kar­ja­it még tar­tot­ták, nyom­ban elő­re­esett. Gut­man dü­hö­sen fel­ki­ál­tott: – No de mi­cso­da…? – mire Spade vá­la­szul egy jobb­ke­zes ho­rog­ütést akasz­tott le Wil­mer­nek.

Ca­i­ro el­en­ged­te a fiú kar­ját, a fiú Gut­man kö­vér po­cak­já­nak esett. Ca­i­ro Spade-re ve­tet­te ma­gát, de Spade ki­fúj­ta a le­ve­gőt, és el­lök­te a le­van­te­it. Ca­i­ro is­mét rá­ug­rott. Sze­mé­ben könny csil­lo­gott, szá­ja szé­le resz­ke­tett, sza­va­kat for­mált, de hang nem jött ki a tor­kán. Spade-ből fel­böf­fent a ne­ve­tés: – Nya­va­lyás! – ki­ál­tott, és olyan po­font kent le neki nyi­tott te­nyér­rel, hogy Ca­i­ro az asz­tal­nak esett. Ca­i­ro, vissza­nyer­ve egyen­sú­lyát, har­mad­szor is ne­ki­ug­rott Spade-nek. Spade ki­nyúj­tott kar­ral elő­re­tar­tott te­nyér­rel ál­lí­tot­ta meg. Ca­i­ro, mint­hogy rö­vid kar­já­val nem érte el Spade ar­cát, a kar­ja­it kezd­te dön­get­ni. – Meg­bán­ja – mo­rog­ta Spade.

– Gyá­va frá­ter! – ki­ál­tott fel hát­rál­va Ca­i­ro.

Spade fel­szed­te a föld­ről Ca­i­ro és a fiú re­vol­ve­re­it. Fel­egye­ne­se­dett, mind­ket­tőt a bal keze mu­ta­tó­uj­ján him­bál­ta, a sá­tor­vas­nál fog­va. Gut­man a hin­ta­szék­be ül­tet­te le a fiút, és gond­ter­hel­ten néz­te. Ca­i­ro le­tér­delt a szék mel­lé, és dör­zsöl­get­ni kezd­te Wil­mer er­nyedt ke­zét. Spade meg­ta­pin­tot­ta a fiú ál­lat: – Nem tört el – mond­ta.

– Le­fek­tet­jük a dí­vány­ra. – Min­den lát­ha­tó eről­kö­dés nél­kül fel­emel­te, és a dí­vány­hoz vit­te.

Bri­gid O’Shaugh­nessy gyor­san fel­állt, és Spade le­fek­tet­te a fiút. Jobb ké­zé­vel vé­gig­ta­po­gat­ta a ru­há­ját, meg­ta­lál­ta a má­so­dik re­vol­vert, a má­sik ket­tő mel­lé akasz­tot­ta bal ke­zé­re, és há­tat for­dí­tott a dí­vány­nak. Ca­i­ro már­is a fiú fe­jé­nél fog­lalt he­lyet.

Spade meg­csör­get­te a ke­zé­ben levő fegy­ve­re­ket, és vi­dá­man mo­soly­gott Gut­man­ra. – Nos – mond­ta –, itt van a bűn­ba­kunk.

Gut­man arca el­szür­kült, a sze­me fel­hős lett. Nem né­zett Spade-re. A pad­ló­ra me­redt, és egy szót sem szólt.

– Ne le­gyen már olyan os­to­ba. Elő­ször hagy­ja, hogy Ca­i­ro sug­dos­son ma­gá­nak, az­tán fog­ja a fiút, mi­köz­ben én pép­pé ve­rem. Ezen hi­á­ba ne­vet, de ha még­is meg­pró­bál­ja, kény­te­len len­nék le­lő­ni ma­gát. – Gut­man a sző­nye­get néz­te, szót­la­nul.

– A má­sik do­log pe­dig – foly­tat­ta Spade –, hogy vagy azon­nal igent mond, vagy föl­je­len­tem ma­gát a ma­dár­ral és az egész ban­dá­val együtt.

Gut­man föl­emel­te fe­jét. Foga kö­zött szűr­te – a szót: – Ez ne­kem nem tet­szik, uram.

– Nem is fog tet­sze­ni – fe­lel­te Spade. – Nos?

A kö­vér em­ber só­haj­tott, sa­va­nyú ar­cot vá­gott és szo­mo­rú­an vá­la­szolt: – Jó, meg­kap­hat­ja.

– Prí­ma! – mond­ta Spade.