6
A KIS MÉRETŰ KOPÓ

Joel Ca­i­ro tá­vo­zá­sa után Spade vagy egy fél­órát ül­dö­gélt az író­asz­ta­lá­nál, tű­nőd­ve és gond­ter­hel­ten. Majd, mint­ha ez­zel akar­ná el­hes­se­get­ni a prob­lé­mát, han­go­san mond­ta: – Hát jó, vé­gül is meg­fi­ze­ti. – Egy üveg Man­hat­tan kok­télt és egy pa­pír­po­ha­rat vett elő a fi­ók­ból. Töl­tött, ki­it­ta, az­tán az üve­get vissza­rak­ta a fi­ók­ba, a po­ha­rat a pa­pír­ko­sár­ba lök­te, ka­bá­tot és ka­la­pot vett, el­ol­tot­ta a vil­lanyt, és le­ment a fény­ben úszó esti ut­cá­ra. Oda­lent, a sar­kon, egy húsz-hu­szon­két éves, fel­tű­nő­en ala­csony fi­a­tal­em­ber áll­do­gált, szür­ke sap­ká­ban és fel­öl­tő­ben.

Spade a Sut­ter Stree­ten el­ment a Ke­arny Street sar­ká­ig, be­tért egy tra­fik­ba, és do­hányt vá­sá­rolt. Ami­kor ki­jött, a fi­a­tal­em­ber, har­mad­ma­gá­val, a túl­só ol­da­lon vil­la­mos­ra várt. Spade a Po­well Stree­ten va­cso­rá­zott, Her­bert biszt­ró­já­ban. Há­rom­ne­gyed nyolc­kor lé­pett ki a biszt­ró­ból; a fic­kó most egy szom­szé­dos rő­fös­bolt ki­ra­ka­tát must­rál­gat­ta. Spade a Bel­ve­de­re-szál­ló­ba ment, a por­tá­nál Mr. Ca­i­ro után ér­dek­lő­dött, és meg­tud­ta, hogy Ca­i­ro nincs ott­hon. A fiú a hall túl­só vé­gé­ben ül­dö­gélt egy ka­ros­szék­ben. Spade a Ge­ary Szín­ház­hoz ment, nem lát­ta Ca­i­rót az, elő­csar­nok­ban, s így szem­ben a szín­ház­zal, a jár­da szé­lén posz­tolt. A fic­kó Mar­quard ét­ter­me kö­rül ődön­gött a töb­bi ődön­gő kö­zött.

Joel Ca­i­ro tíz perc­cel nyolc után buk­kant fel a Ge­ary Stree­ten, és ap­ró­zó lép­tek­kel kö­ze­le­dett. Csak ak­kor vet­te ész­re Spade-et, ami­kor a ma­gán­de­tek­tív meg­érin­tet­te a vál­lát. Egy má­sod­per­cig mér­sé­kelt meg­le­pe­tést mu­ta­tott. – Ja per­sze, hi­szen lát­ta a je­gyet – mond­ta.

– Igen. Sze­ret­nék va­la­mit mu­tat­ni. – Spade Ca­i­rót a sa­rok felé húz­ta, tá­vo­labb a szín­ház­ba igyek­vő tö­meg­től. – Azt a sap­kás fiút arra lej­jebb, a Mar­quard előtt.

– Majd meg­né­zem – dünnyög­te Ca­i­ro, és az órá­já­ra pil­lan­tott. Az­tán vé­gig­né­zett a Ge­ary Stree­ten. Előbb a szín­ház fény­rek­lám­já­ra esett a te­kin­te­te, az­tán ad­dig for­gat­ta fe­ke­te sze­mét, míg meg nem lát­ta a sap­kás fic­kó hű­vös, sá­padt ar­cát, le­sü­tött sze­mét.

– Ki ez? – kér­dez­te Spade.

– Én nem is­me­rem – mo­soly­gott Ca­i­ro Spade-re.

– Min­de­nütt a nyo­mom­ban van.

Ca­i­ro meg­nyal­ta aj­kát: – Bölcs do­log­nak tart­ja ak­kor, hogy együtt lás­son min­ket?

– Most már mind­egy – fe­lel­te Spade.

– Be­csü­let­sza­vam­ra, Mr. Spade – mond­ta lát­szó­lag őszin­tén Ca­i­ro –, nem is­me­rem. Arra is sza­va­mat adom, hogy sem­mi kö­zöm hoz­zá. Sen­ki­től nem kér­tem se­gít­sé­get, csak ön­től, ezt higgye el ne­kem.

– Ak­kor ta­lán a má­sik fél bé­rel­te föl?

– Meg­le­het.

– Csak azért akar­tam tud­ni, mert ha kel­le­met­len­ked­ni kez­de­ne, kény­te­len len­nék igen ha­tá­ro­zot­tan le­sze­rel­ni.

– Cse­le­ked­jék leg­jobb be­lá­tá­sa sze­rint. Ne­kem nem ba­rá­tom.

– Ak­kor nincs hiba. Mind­járt kez­dő­dik az elő­adás. Jó mu­la­tást – mond­ta Spade, és át­vá­gott az ut­cán, a vil­la­mos­meg­ál­ló­hoz. A sap­kás szin­tén fel­szállt.

Spade a Hyde Street­nél szállt le, és föl­ment a la­ká­sá­ba. Fel­tű­nő ren­det­len­ség nem volt a szo­bák­ban, de a la­kást min­den két­sé­get ki­zá­ró­an át­ku­tat­ták. Spade meg­mos­dott, tisz­ta in­get vett, és is­mét el­ment. Vé­gig­sé­tált a Sut­ter Stree­ten, és új­ból vil­la­mos­ra szállt. A fiú is. Né­hány sa­rok­kal a Co­ro­net-szál­ló előtt Spade le­lé­pett, és be­ment egy ma­gas, bar­na bér­ház elő­csar­no­ká­ba. Egy­szer­re – há­rom csen­gő­gom­bot nyo­mott meg. Az elekt­ro­mos aj­tó­nyi­tó züm­mö­gött. Spade be­lé­pett, el­ha­ladt a lift és a lép­cső­ház mel­lett, vé­gig­ment egy hosszú, sár­ga falú fo­lyo­són, az épü­let hát­só trak­tu­sá­ban egy la­kat­ra zárt aj­tó­ra buk­kant, könnyű­szer­rel ki­nyi­tot­ta, és egy szűk ud­var­ban ta­lál­ta ma­gát. Az ud­var sö­tét mel­lék­ut­cá­ba nyílt. Spade két sa­rok­nyit ment elő­re, az­tán át­vá­gott a Ca­li­for­nia Street­re, és be­lé­pett a Co­ro­net-szál­ló­ba. Még fél tíz sem volt.

A lel­ke­se­dés, amellyel Bri­gid O’Shaugh­nessy Spade-et üd­vö­zöl­te, arra val­lott, hogy nem bí­zott a jö­ve­te­lé­ben. Ki­vá­gott kék se­lyem­ru­hát vi­selt, a sze­zon di­vat­ja sze­rint kal­ce­don­nal ki­ra­kott váll­pán­tok­kal, kék ha­ris­nyá­val és kö­röm­ci­pő­vel. A vö­rös és krém­szí­nű sza­lont rend­be hoz­ták, a zö­mök, fe­ke­te-ezüst vá­zák­ban friss vi­rág. A kan­dal­ló­ban há­rom kér­ges fa­rönk égett. Míg Bri­gid fel­akasz­tot­ta a ka­la­pot és ka­bá­tot, Spade a tűz­be bá­mult.

– Jó hí­re­ket ho­zott? – kér­dez­te a lány. Mo­so­lyá­ban fe­szült­ség buj­kált, lé­leg­ze­tét is vissza­tar­tot­ta.

– Nem kell töb­bet nyil­vá­nos­ság­ra hoz­nunk, mint ami­ről úgy­is tud­nak.

– A rend­őr­ség­nek nem kell tud­nia ró­lam?

– Nem.

Bri­gid meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott, és le­eresz­ke­dett a ka­na­pé­ra. Egész tes­te meg­pi­hent. Mo­so­lyog­va, el­ra­gad­ta­tott pil­lan­tás­sal né­zett fel Spade-re. – Hogy csi­nál­ta? – kér­dez­te in­kább cso­dá­lat­tal, mint kí­ván­csi­ság­ból.

– San Fran­cis­có­ban min­dent meg le­het ven­ni. Vagy el le­het ven­ni.

– És maga nem ke­ve­re­dik baj­ba? Ül­jön le. Odébb hú­zó­dott a ka­na­pén.

– Bi­zo­nyos ha­tá­ro­kon be­lül a baj el­len nincs ki­fo­gá­som – mond­ta Spade, kis­sé ön­tel­ten.

A kan­dal­ló előtt állt, és lep­le­zet­le­nül mé­re­get­te a lányt. Bri­gid alig ész­re­ve­he­tő­en el­pi­rult a nyíl­tan für­ké­sző te­kin­tet alatt, kezd­te nye­reg­ben érez­ni ma­gát, bár sze­mé­ben még min­dig ott lap­pan­gott a fé­lénk­ség, ami il­lett is hoz­zá. Spade ad­dig állt a kan­dal­ló előtt, míg meg nem ér­tet­te a lánnyal, hogy az imén­ti hely­kí­ná­lás­ra nem tart igényt, majd a ka­na­pé­hoz lé­pett. – Maga nem egé­szen az a nő, aki­nek mu­tat­ja ma­gát, igaz? – kér­dez­te és le­ült.

– Nem tu­dom, ezt hogy érti – szólt fá­tyo­los hang­ján Bri­gid, és ér­tet­le­nül né­zett Spade-re.

– Di­ák­lá­nyos mo­dor, he­be­gés, pi­ru­lás, meg ilyes­mi – ma­gya­ráz­ta.

Bri­gid el­pi­rult: – Dél­után már em­lí­tet­tem, hogy rossz va­gyok… rosszabb, mint hin­né – ha­dar­ta.

– Na, erre gon­do­lok. Va­ló­ban így mond­ta, ugyan­ezen a han­gon, ugyan­ezek­kel a sza­vak­kal. Mint va­la­mi be­ta­nult szö­ve­get.

Bri­gid már-már el­sír­ta ma­gát za­va­rá­ban, az­tán fel­ka­ca­gott. – Iga­za van, Mr. Spade, va­ló­ban nem az va­gyok, aki­nek mu­ta­tom ma­gam, ha­nem nyolc­van­éves, el­kép­zel­he­tet­le­nül go­nosz, és fog­lal­ko­zá­som­ra néz­ve vas­ön­tő. Ha pó­zo­lok is, már na­gyon be­le­szok­tam, és re­mé­lem, nem vár­ja tő­lem, hogy le­mond­jak róla?

– Jó lesz így is – nyug­tat­ta meg Spade. – Csak az vol­na baj, ha a na­iv­sá­ga va­ló­di vol­na. Nem jut­nánk sem­mi­re.

– Nem le­szek naiv – ígér­te Bri­gid, ke­zét a szí­vé­re téve.

– Ma este Joel Ca­i­ró­val ta­lál­koz­tam – mond­ta Spade, mint­ha csu­pán az ud­va­ri­as be­szél­ge­tést foly­tat­ná.

Bri­gid el­ko­mo­ro­dott. Előbb ré­mül­ten, majd óva­to­san fi­gyel­te Spade-et. Spade föl sem né­zett, ki­nyúj­tott lá­bát szem­lél­te üres te­kin­tet­tel, ki­fe­je­zés­te­le­nül.

A lány hosszú hall­ga­tás után, nyug­ta­la­nul kér­dez­te: – Maga… is­me­ri?

– Ma este ta­lál­koz­tunk – is­mé­tel­te Spade, könnyed tár­sal­gá­si stí­lus­ban. – Szín­ház­ba ké­szült.

– Be­szélt is vele?

– Csak egy-két per­cet, az első csen­ge­té­sig.

A lány fel­állt, és a kan­dal­ló­hoz lé­pett. Meg­pisz­kál­ta a tü­zet, meg­iga­zí­tott egy dísz­tár­gyat a kan­dal­ló­pár­ká­nyon, át­ment a szo­ba túl­só sar­ká­ban álló asz­tal­ká­hoz, ci­ga­ret­tá­ért, el­egyen­get­te a füg­gönyt, és vissza­tért a ka­na­pé­hoz. Vo­ná­sai ki­si­mul­tak. Spade ol­dal­ról rá vi­gyor­gott: – Jól csi­nál­ja, na­gyon jól.

Bri­gid­nek a sze­me se reb­bent. – Mit mon­dott? – kér­dez­te hal­kan.

– Mi­ről?

– Ró­lam… – vá­la­szolt té­to­váz­va.

– Sem­mit. – Spade rá­gyúj­tott. Me­rev, sá­tá­ni ar­cá­ban csak a sze­me volt ele­ven.

– Még­is, mit mon­dott? – nó­gat­ta fé­lig tré­fá­san a lány.

– Öt­ezer dol­lárt aján­lott a fe­ke­te ma­dá­rért.

Bri­gid össze­rez­zent, ijed­té­ben a ci­ga­ret­tá­já­ba ha­ra­pott, egy ide­ig ré­mül­ten bá­mult Spade-re, az­tán las­san el­for­dult.

– Re­mé­lem, nem kez­di újra a tűz­pisz­ká­lást és a rend­ra­kást – mond­ta Spade bá­gyad­tán.

Bri­gid csi­lin­ge­lőn fel­ka­ca­gott, szét­mar­can­golt ci­ga­ret­tá­ját a ha­mu­tar­tó­ba dob­ta, és vi­dám, csil­lo­gó szem­mel né­zett Spade-re. – Nem, de­hogy. Na és maga mit mon­dott?

– Öt­ezer dol­lár nagy pénz.

A lány el­mo­so­lyo­dott, de Spade ko­mor­sá­gát lát­va, a mo­soly las­san le­her­vadt ar­cá­ról, he­lyé­be sér­tett­ség és döb­be­net lé­pett. – Ugye, nem fog­lal­ko­zik ko­mo­lyan az aján­lat­tal?

– Mi­ért ne? Mint mon­dot­tam, öt­ezer dol­lár nagy pénz.

– De Mr. Spade, hi­szen meg­ígér­te, hogy ne­kem se­gít! – Meg­fog­ta Spade kar­ját. – Bíz­tam ma­gá­ban! Nem te­he­ti… – El­hall­ga­tott, ke­zét tör­del­te.

Spade sze­líd mo­sollyal né­zett a lány za­vart sze­mé­be. – Kár bon­col­gat­ni, hogy maga mennyi­re bí­zott ben­nem – mond­ta. – Meg­ígér­tem, hogy se­gí­tek, ez igaz, de maga egy szót sem szólt hol­mi fe­ke­te ma­dár­ról.

– De hi­szen tu­dott róla, kü­lön­ben nem em­lí­tet­te vol­na. Min­den­eset­re most már tud­ja. Ezt nem te­szi… nem te­he­ti ve­lem! – Ko­balt­kék sze­me csu­pa kö­nyör­gés volt.

– Öt­ezer dol­lár na­gyon nagy pénz – mond­ta Spade har­mad­szor is.

A lány re­mény­te­len moz­du­la­tot tett, mint aki el­is­me­ri, hogy le­győz­ték.

– Akár­hogy sze­ret­ném meg­nyer­ni ma­gát, annyit so­ha­sem tud­nék fi­zet­ni – mond­ta szín­te­len han­gon.

Spade rö­vi­den, fa­nya­rul fel­ne­ve­tett. – Ez az­tán jól hang­zik, s ép­pen a maga szá­já­ból. Adott-e ed­dig va­la­mit pén­zen kí­vül? A bi­zal­mát? Az igaz­sá­got? Se­gít­sé­get, hogy tá­mo­gat­has­sam? Hi­szen ed­dig is csak pénz­zel akart meg­nyer­ni! Ha már az árum­mal há­zal­nom kell, mért ne an­nak ad­jam, aki a leg­töb­bet kí­nál­ja?

– Én min­den pén­ze­met oda­ad­tam. – Könny ra­gyo­gott a sze­mé­ben. Hang­ja re­kedt volt, és re­me­gett. – Ki­szol­gál­tat­tam ma­gam a ké­nyé­re-ked­vé­re, meg­mond­tam, hogy a se­gít­sé­ge nél­kül el­vesz­tem. Mit te­he­tek még? – Hir­te­len szo­ro­san Spade mel­lé hú­zó­dott: – A tes­tem­mel ve­gyem meg ma­gát? – ki­ál­tot­ta dü­hö­sen.

Ar­cuk majd­nem össze­ért. Spade a lány ar­cát két keze közé fog­ta, és va­dul, meg­ve­tő­en csó­kol­ni kezd­te a szá­ját. Az­tán vissza­hú­zó­dott. – Ezen még gon­dol­ko­zom. – Arca meg­me­re­ve­dett dü­hé­ben.

A lány csön­de­sen ült, ká­bult fe­jét még min­dig úgy tar­tot­ta, ahogy Spade meg­fog­ta. Spade fel­állt: – Egye meg a fene, nincs en­nek sem­mi ér­tel­me. – Két lé­pést tett a kan­dal­ló felé, meg­állt, és fo­gát vi­cso­rít­va mo­gor­ván me­redt a tűz­be.

A lány nem moz­dult. Spade meg­for­dult, orra fö­lött két füg­gő­le­ges, mély redő hú­zó­dott. – Fü­tyü­lök a be­csü­le­tes­sé­gé­re – mond­ta a lány­nak, s igye­ke­zett nyu­god­tan be­szél­ni. – Nem ér­de­kel, hogy mi­ben sán­ti­kál, vagy mik a tit­kai, de azt bi­zo­nyít­sa be leg­alább, hogy tud­ja, mit akar.

– Tu­dom, ké­rem, higgye el, hogy na­gyon is tu­dom, és hogy a leg­job­bat aka­rom, és…

– Bi­zo­nyít­sa be – pa­ran­csol­ta Spade. – Haj­lan­dó va­gyok se­gí­te­ni, ed­dig is min­dent meg­tet­tem. Ha szük­sé­ges, va­kon foly­ta­tom, de több bi­zal­mat kell hogy érez­zék, mint most. Győz­zön meg ar­ról, hogy tisz­tá­ban van min­den­nel, hogy nem­csak vak­tá­ban ha­do­ná­szik ab­ban a re­mény­ben, hogy a vé­gén min­den jóra for­dul.

– Nem tud­na bíz­ni ben­nem, és vár­ni még egy kis ide­ig?

– Mennyi az a kis idő, és egy­ál­ta­lán mire vár?

A lány aj­ká­ba ha­ra­pott, és le­sü­töt­te a sze­mét. – Joel Ca­i­ró­val kell be­szél­nem – sut­tog­ta alig hall­ha­tó­an.

– Akár ma este is ta­lál­koz­hat vele – mond­ta Spade, órá­já­ra néz­ve. – Az elő­adás­nak nem­so­ká­ra vége. Fel­hív­hat­juk te­le­fo­non a szál­lo­dá­ban.

Bri­gid ijed­ten né­zett fel. – Ide nem jö­het! Nem sza­bad tud­nia, hogy hol la­kom. Fé­lek tőle.

– Ta­lán ná­lam le­het­ne? – ja­va­sol­ta Spade.

A lány ha­bo­zott, az aj­kát rág­ta: – Gon­dol­ja, hogy ma­gá­hoz el­megy?

Spade bó­lin­tott.

– Jól van – ki­ál­tot­ta Bri­gid, és csil­lo­gó szem­mel fel­ug­rott.

Át­ment a má­sik szo­bá­ba. Spade az asz­tal­hoz lé­pett, és csön­de­sen ki­húz­ta a fi­ó­kot. Két pak­li já­ték­kár­tyát, egy bridzs-író­töm­böt, egy réz­csa­vart, egy da­rab pi­ros ma­dza­got és egy arany­ce­ru­zát ta­lált ben­ne. Be­csuk­ta a fi­ó­kot, és rá­gyúj­tott. Bri­gid apró, fe­ke­te ka­lap­ban és szür­ke őz­bőr ka­bát­ban je­lent meg, Spade ka­bát­ját, ka­lap­ját is hoz­ta.

A taxi Spade ka­pu­ja előtt állt meg, egy csu­kott fe­ke­te ko­csi mö­gött. Iva Ar­cher ült a kor­mány­nál. Spade ka­la­pot emelt, és Bri­gid O’Shaugh­nessy­val be­ment a ház­ba. Az elő­csar­nok­ban meg­állt egy pad­nál: – Le­gyen szí­ves, vár­jon itt egy perc­re. Mind­járt jö­vök.

– Ter­mé­sze­te­sen – fe­lel­te Bri­gid, és le­ült. – Rá­érek. Spade ki­ment a ko­csi­hoz. Ami­kor ki­nyi­tot­ta az aj­tót, Iva kap­kod­va kez­dett be­szél­ni: – Sam, be­szél­nem kell ve­led. Nem me­het­nék föl? – Arca fal­fe­hér volt.

– Most nem.

Iva a fo­gát vi­cso­rí­tot­ta: – Ki ez a nő?

– Csak egy per­cem van, Iva – mond­ta Spade tü­rel­me­sen. – Mi a baj?

– Ki ez a nő?! – is­mé­tel­te az asszony a kér­dést, és fe­jé­vel a kapu felé bö­kött. Spade vé­gig­pil­lan­tott az ut­cán. A túl­só sar­kon, a ga­rázs előtt egy húsz-hu­szon­egy éves, fel­tű­nő­en ala­csony fi­a­tal­em­ber őgyel­gett, szür­ke sap­ká­ban és fel­öl­tő­ben. Spade ha­ra­go­san rán­col­ta a hom­lo­kát, majd is­mét Iva fe­szült ar­cá­ba né­zett. – Mi a baj? – kér­dez­te. – Tör­tént va­la­mi? Ilyen ké­sőn nem sza­bad­na itt len­ned.

– Las­san ma­gam is ezt hi­szem – pa­na­szol­ta Iva. – Előbb azt mon­dod, ne men­jek az iro­dá­ba, most meg már ide se jöj­jek. Le akarsz ráz­ni? Ak­kor mért nem mon­dod meg őszin­tén?

– Nincs hoz­zá jo­god, hogy így vi­sel­kedj.

– Tu­dom, hogy nincs. Úgy lát­szik, ve­led kap­cso­lat­ban már sem­mi­fé­le jo­gom sincs. Ed­dig azt hit­tem, hogy van. Ál­lí­tó­la­gos sze­rel­med fel­jo­go­sí­tott rá…

– Azt hi­szem, az idő­pont al­kal­mat­lan erre a vi­tá­ra, szí­vecs­kém. Mért akar­tál ve­lem be­szél­ni?

– Itt nem mond­ha­tom el, Sam. Fel­me­he­tek?

– Most nem.

– Mért nem?

Spade nem fe­lelt.

Iva össze­pré­selt száj­jal rán­tott ma­gán egyet, a kor­mány mögé hú­zó­dott, és be­in­dí­tot­ta a mo­tort. Ha­ra­go­san né­zett maga elé.

– Jó éj­sza­kát – mond­ta Spade. Be­csap­ta a ko­csi­aj­tót. Állt a jár­da szé­lén, és a tá­vo­lo­dó ko­csi után né­zett. Az­tán be­ment a ház­ba.

Bri­gid O’Shaugh­nessy mo­so­lyog­va állt fel a pad­ról.

Föl­men­tek Spade la­ká­sá­ra.