15
HÁJFEJŰEK

Spade és Pol­haus disz­nó­láb­ko­cso­nyát evett sa­va­nyú ká­posz­tá­val Big John né­met sö­rö­ző­jé­ben. Pol­haus jó adag ko­cso­nyát vett a vil­lá­já­ra, és meg­szó­lalt:

– Te, Sam, ide fi­gyelj! Ne ha­ra­gudj az éj­sza­kai muri mi­att. Dun­dy csú­nyán mel­lé­fo­gott, de nem cso­da, hogy el­vesz­ti a fe­jét, ha így rá­mász­nak.

Spade el­gon­dol­kod­va néz­te a de­tek­tí­vet. – Ezért akar­tál ve­lem be­szél­ni? – kér­dez­te.

Pol­haus bó­lin­tott, a ko­cso­nyát a szá­já­ba tet­te, le­nyel­te, és is­mét bó­lin­tott egyet: – Ezért is.

– Dun­dy kül­dött?

Pol­haus un­dor­ral el­húz­ta szá­ját. – Na­gyon jól tu­dod, hogy nem. Épp­olyan nya­kas, mint te.

Spade mo­so­lyog­va ráz­ta a fe­jét. Csak azt hi­szi ma­gá­ról.

Tom mér­ge­sen vag­dal­ta a disz­nó­lá­bat. – Sose nő már be a fe­jed lá­gya? – zsör­tö­lő­dött. – Mit nya­fogsz még min­dig? Hi­szen ő húz­ta a rö­vi­deb­bet. Mire jó ez a ha­rag­tar­tás? Csak ma­gad­dal tolsz ki.

Spade gon­do­san tá­nyér­já­ra he­lyez­te a kést és a vil­lát, az­tán az asz­tal­ra kö­nyö­költ. Hű­vö­sen mo­soly­gott. – Ha egy nagy­po­fá­jú alak egy ki­csit lár­má­zik, mit szá­mít? Ész­re sem ve­szem.

Pol­haus el­vö­rö­sö­dött. – Na­gyon ked­ves vagy.

Spade fog­ta a kést és a vil­lát, és ne­ki­lá­tott a ko­cso­nyá­nak. Pol­haus is evett. – Lát­tad azt az égő ha­jót a ki­kö­tő­ben? – kér­dez­te Spade.

– A füs­töt lát­tam. Térj ész­hez, Sam. Dun­dy té­ve­dett, és be is lát­ta. Mért nem elég­szel meg ennyi­vel?

– Ta­lán men­jek el hoz­zá, és kér­dez­zem meg, nem fájt-e az ál­lam a tisz­telt ök­lé­nek? Phil Ar­cher adott még né­hány ilyen élet­re­va­ló tip­pet?

– Fújd fel ma­gad! Dun­dy nem hit­te, hogy le­lőt­ted Mi­lest, de mi mást te­he­tett vol­na? Le kel­lett nyo­moz­nia. A he­lyé­ben te is ezt tet­ted vol­na.

– Igen? – Spade sze­me gú­nyo­san vil­lant. – És mi­ért ju­tott arra a meg­győ­ző­dés­re, hogy még­sem én tet­tem? És te? Te mit gon­dolsz? Én vol­tam?

Pol­haus megint el­vö­rö­sö­dött. – Mi­lest Thurs­by ölte meg.

– Igen?

– Igen. A Web­ley az övé volt, ami­vel Mi­lest le­lőt­ték.

– Biz­tos? – kér­dez­te Spade.

– Holt­biz­tos – fe­lel­te a nyo­mo­zó. – El­kap­tunk egy srá­cot, kül­dönc Thurs­by ho­tel­jé­ben, az lát­ta meg a szo­bá­já­ban, ép­pen az­nap reg­gel. Azért is fi­gyel­te meg annyi­ra, mert még so­sem lá­tott ilyen tí­pust. Én sem. Te is azt mon­dod, hogy már nem gyárt­ják. Nem va­ló­szí­nű, hogy akad még egy pél­dány be­lő­le, meg kü­lön­ben is, ha nem Thurs­byé, hát ak­kor az övé­vel mi tör­tént? Meg a Mi­les­ban ta­lált go­lyó pon­to­san abba il­lik. – Ke­nye­ret akart a szá­já­ba ten­ni, de meg­gon­dol­ta. – Azt mon­dod, lát­tál már ilyen fegy­vert az­előtt is. Hol? – Szá­já­ba vet­te a fa­lat ke­nye­ret.

– Ang­li­á­ban, a há­bo­rú előtt. – Na ugye.

Spade bó­lin­tott. – Ezek sze­rint te­hát csak Thurs­byt öl­tem meg.

Pol­haus fész­ke­lő­dött a szé­ké­ben, arca vö­rös volt, és fény lett. – A krisz­tu­sát, hát nem vagy haj­lan­dó le­száll­ni a té­má­ról? – Most már ko­mo­lyan mél­tat­lan­ko­dott. – Ezt le­tár­gyal­tuk, te is épp­olyan jól tu­dod, mint én. Olyan has­fá­já­sod van mi­at­ta, mint­ha ma búj­tál vol­na ki a to­jás­ból. Te ta­lán még sose al­kal­maz­tál ilyen trük­köt?

– Úgy ér­ted, ami­vel be akar­ta­tok húz­ni a cső­be? Pol­haus ká­rom­ko­dott egyet a ba­ju­sza alatt, és ne­ki­esett a ma­ra­dék ko­cso­nyá­nak.

– Rend­ben van – mond­ta Spade. – Ket­tőnk sze­rint le van tár­gyal­va, de mit mond Dun­dy?

– Sze­rin­te is.

– Hogy jött rá?

– Ugyan, Sam, nem is gon­dol­ta ő azt ko­mo­lyan… – De Spade mo­so­lya Pol­haus tor­ká­ra fa­gyasz­tot­ta a szót. Nem fe­jez­te be a mon­da­tot.

– Fel­ku­tat­tuk Thurs­by múlt­ját.

– Igen? Na és ki volt?

Pol­haus apró, okos sze­mé­vel für­kész­te Spade ar­cát. Spade in­ge­rül­ten ki­ál­tott: – Bár­csak fe­le­annyit tud­nék er­ről az ügy­ről, mint ahogy ti, nagy­oko­sok, hi­szi­tek!

– Bár mind­annyi­an tud­nánk – zsém­belt Pol­haus. – Szó­val elő­ször mint St. Louis-beli gengsz­ter­ről hal­lunk róla. Ki­sebb dol­go­kért időn­ként el­kap­ták, de mi­vel az Egan-cso­port­hoz tar­to­zott, nem na­gyon bán­tot­ták. Nem tu­dom, hogy bújt ki a vé­dő­szár­nya­ik alól, de egy­szer az­tán New York­ban kap­ták el, egy já­ték­bar­lang­ban. A tyúk­ja adta fel. Egy évig volt sit­ten, míg Fa­li­on le nem lép­tet­te. Né­hány év­vel ké­sőbb Jo­li­et­ben akadt ho­rog­ra: ká­bí­tó­szer-csem­pé­szés. Az­u­tán le­pak­tált Di­xie Mo­na­han­nel, és baj nél­kül ke­rült ki, va­la­hány­szor le­sit­tel­ték. Ak­ko­ri­ban Di­xie majd­nem olyan nagy­ágyú volt a sze­ren­cse­já­ték­ban, mint Chi­ca­gó­ban a gö­rög Nick. Thurs­by volt Di­xie test­őre, és vele lé­pett meg, mi­kor Di­xie össze­ka­pott a fi­úk­kal va­la­mi adós­ság mi­att, amit nem akart vagy nem tu­dott ki­fi­zet­ni. Ez né­hány éve tör­tént, ak­kor­tájt, mi­kor a New­port Beach Jacht klu­bot be­zár­ták. Azt nem tu­dom, volt-e ben­ne ré­sze Di­xie-nek is. Min­den­eset­re et­től kezd­ve ő is, Thurs­by is el­tűnt.

– Di­xie-t lát­ták az­óta?

Pol­haus fe­jét ráz­ta. – Nem. – Sze­me össze­szű­kült. – Ha­csak te nem lát­tad, vagy nem is­mersz va­la­kit, aki lát­ta.

Spade hát­ra­dőlt a szék­ben, és ci­ga­ret­tát kez­dett so­dor­ni. – Én nem lát­tam – mond­ta sze­lí­den. – Mind­ez új­ság a szá­mom­ra.

– Azt el­hi­szem – hor­kant fel Pol­haus.

Spade vi­gyo­rog­va kér­dez­te: – Hát Thurs­by ada­ta­it hon­nan szed­té­tek?

– Egy ré­szét a bűn­ügyi nyil­ván­tar­tó­ból, a töb­bit meg itt-ott csi­pe­get­tük fel.

– Ca­i­ró­tól pél­dá­ul? – Most Spade né­zett rá éle­sen.

Pol­haus le­tet­te a ká­vés­csé­szét, és fe­jét ráz­ta. – At­tól ugyan egy szót sem. An­nak az­tán jól be­fog­tad a szá­ját. – Spade ne­ve­tett. – Azt aka­rod be­me­sél­ni, hogy két ilyen nagy­stí­lű de­tek­tív, mint te meg Dun­dy, egy egész éj­sza­ka dol­goz­ta­tok ezen a má­ju­si gyöngy­vi­rág­szá­lon, és nem tud­tá­tok meg­tör­ni?

– Mi az, hogy egész éj­sza­ka? – mor­dult fel Pol­haus. – Egy-két órán át pró­bál­koz­tunk, de lát­tuk, hogy nem me­gyünk vele sem­mi­re, és fut­ni hagy­tuk.

Spade is­mét ne­ve­tett, és az órá­já­ra né­zett. Oda­in­tet­te Johnt, és a szám­lát kér­te. – Ran­de­vúm van az ál­lam­ügyésszel dél­után – mond­ta, míg a vissza­já­ró pénz­re várt.

– Hí­va­tott?

– Igen.

Pol­haus hát­ra­lök­te a szé­két, és fel­állt. – Ha el­mon­dod neki, hogy be­szél­tem ve­led, nem te­szel vele nagy szí­ves­sé­get – mond­ta.

El­ál­ló fülű, nyur­ga fiú ve­zet­te be Spade-et az ál­lam­ügyész iro­dá­já­ba. Spade könnye­dén, mo­so­lyog­va lé­pett be. – Hel­lo, Bryan! – kö­szön­töt­te.

Bryan ál­lam­ügyész fel­állt, és ke­zet nyúj­tott. Kö­zép­ter­me­tű, sző­ke hajú, negy­ven­öt éves fér­fi volt, fe­ke­te sza­la­gos csíp­te­tő­je mö­gött erő­sza­kos kék szem­mel, nagy, szó­no­ki száj­jal és szé­les, göd­röcs­kés ál­lal. Vissza­foj­tot­ta ér­ces, zen­gő hang­ját, ami­kor a be­lé­pőt kö­szön­töt­te: – Üd­vöz­löm, Spade!

Az ál­lam­ügyész meg­nyo­mott az asz­ta­lán egy csen­gőt, és az aj­tó­ban meg­je­le­nő nyur­ga if­jú­nak oda­szólt: – Ké­re­tem Mr. Tho­mast és Mr. He­alyt. – Az­tán szé­ké­ben hin­táz­va, ke­dé­lye­sen meg­kér­dez­te Spade-től: – Va­la­mi kis zűr­je tá­madt a rend­őr­ség­gel, igaz? – Spade ha­nya­gul le­gyin­tett. Sem­mi ko­moly fe­lel­te könnye­dén. – Dun­dy egy kis­sé túl­buz­gó volt.

Nyílt az ajtó, és két fér­fi lé­pett be. Az egyik, aki­nek Spade „Hel­lo, Tho­mas”-szal kö­szönt, zö­mök, bar­na bőrű, har­minc év kö­rü­li em­ber volt, ru­há­ja és haja egy­aránt ren­det­len. Szep­lős ke­zé­vel Spade vál­lá­ra csa­pott: – Hogy megy a bolt? – és le­ült mel­lé. A má­sik ke­se­ha­jú fi­a­tal­em­ber volt. Kis­sé tá­vo­labb ült a töb­bi­ek­től, gyors­író jegy­zet­töm­böt és ce­ru­zát vett elő.

Spade oda­né­zett, és kun­cog­va kér­dez­te Bryan­től: – Bár­mit mon­dok, föl­hasz­nál­hat­ják el­le­nem?

Az ál­lam­ügyész mo­soly­gott. – So­sem árt. – Le­vet­te szem­üve­gét, az­tán vissza­csíp­tet­te az or­rá­ra. Spade-re né­zett, és meg­kér­dez­te:

– Ki ölte meg Thurs­byt?

– Nem tu­dom – fe­lel­te Spade.

Bryan két ujja kö­zött mor­zsol­gat­ta a fe­ke­te csíp­te­tő sza­lag­ját, és je­len­tő­ség­tel­je­sen mond­ta: – Le­het, hogy nem tud­ja, de biz­to­san van va­la­mi ki­tű­nő el­kép­ze­lé­se.

– Van­ni van, de nem mon­dom meg. – Az ál­lam­ügyész­nek hom­lo­ká­ra sza­ladt a szem­öl­dö­ke. – Nem mon­dom – is­mé­tel­te Spade nyu­god­tan. – Le­het, hogy az el­kép­ze­lé­sem ki­tű­nő, le­het, hogy egy ha­jí­tó­fát sem ér, min­den­eset­re sze­gény jó anyám nem ej­tett fej­re, hogy egy ál­lam­ügyész, a he­lyet­te­se meg egy gyors­író je­len­lé­té­ben ta­lál­gas­sak.

– Mi­ért ne, ha nincs tit­kol­ni­va­ló­ja?

– Min­den­ki­nek van tit­kol­ni­va­ló­ja – fe­lel­te Spade sze­lí­den.

– Ma­gá­nak is?

– Pél­dá­ul az el­kép­ze­lé­se­im.

Az ál­lam­ügyész előbb az író­asz­ta­lát néz­te, majd Spade-et. Cvik­ke­rét erő­seb­ben csíp­tet­te az or­rá­ra. – Ha za­var­ja ma­gát a gyors­író, el­küld­het­jük. Csak ké­nyel­mi szem­pont­ból hí­vat­tam be.

– En­gem az­tán nem za­var fe­lel­te Spade. Haj­lan­dó va­gyok írás­ba adni min­dent, amit mon­dok, sőt alá is írom.

– Sem­mit sem óhaj­tunk ma­gá­val alá­írat­ni mond­ta Bryan. – Sze­ret­ném, ha nem te­kin­te­né ezt a be­szél­ge­tést for­má­lis ki­hall­ga­tás­nak. És ne gon­dol­ja, ké­rem, hogy hi­szek, vagy bí­zom, azok­ban az el­mé­le­tek­ben, ame­lye­ket a rend­őr­ség ala­kí­tott ki.

Spade só­haj­tott, és ke­reszt­be rak­ta lá­bát. – En­nek örü­lök. – Pa­pír és do­hány után ku­ta­tott a zse­bé­ben. – Mi a ma­guk el­mé­le­te?

Bryan elő­re­ha­jolt. Sze­me ugyan­olyan kris­tá­lyo­san vil­lo­gott, mint előt­te az üveg­len­cse. – Mond­ja meg ne­kem, ki­nek a meg­bí­zá­sá­ból kö­vet­te Ar­cher Thurs­byt, és ak­kor meg­mon­dom, hogy Thurs­byt ki ölte meg.

Spade rö­vi­den, gú­nyo­san fel­ne­ve­tett. – Maga épp­úgy té­ved, mint Dun­dy – mond­ta.

– Ne ért­sen fél­re, Spade – mond­ta Bryan. – Nem ál­lí­tom, hogy a maga ügy­fe­le ölte vagy ölet­te meg Thurs­byt, de azt igen­is ál­lí­tom, hogy ha meg­tu­dom, ki a maga ügy­fe­le, vagy volt ügy­fe­le, ha­ma­ro­san rá­jö­vök arra is, hogy Thurs­byt ki ölte meg.

Spade rá­gyúj­tott. Szip­pan­tott egyet, ki­eresz­tet­te a füs­töt, és szín­lelt meg­le­pe­tés­sel mond­ta: – Ezt nem egé­szen ér­tem.

– Nem érti? Ak­kor ta­lán így mon­da­nám: hol van Di­xie Mo­na­han?

Spade arca to­vább­ra is meg­le­pe­tést tük­rö­zött. – Ha így mond­ja, az sem so­kat se­gít. Még így sem ér­tem.

Az ál­lam­ügyész le­vet­te a csíp­te­tőt, és a ha­tás ked­vé­ért meg­ráz­ta. – Tud­juk, hogy Thurs­by Mo­na­han test­őre volt, és vele ment, mi­kor Mo­na­han jobb­nak lát­ta el­tűn­ni Chi­ca­gó­ból. Tud­juk, hogy Mo­na­han kö­rül­be­lül két­száz­ezer dol­lár fo­ga­dá­si pénz­zel ló­gott meg. Azt még nem tud­juk, kik vol­tak a hi­te­le­zői. – Is­mét föl­tet­te a csíp­te­tőt, és ko­mo­ran tet­te hoz­zá: – De azt mind­annyi­an tud­juk, mi vár egy sze­ren­cse­já­té­kos­ra, aki meg­lép a pénz­zel, ha­son­ló­kép­pen a testőré­re is, ha a hi­te­le­zők meg­ta­lál­ják.

Spade meg­nyal­ta szá­ja szé­lét, és csú­nyán vi­gyor­gott. Sze­me vil­lo­gott, nya­ka is el­vö­rö­sö­dött. Hal­kan, re­ked­ten, de szen­ve­dé­lye­sen szó­lalt meg: – Szó­val én öl­tem meg a hi­te­le­zői he­lyett? Vagy csak meg­ta­lál­tam, és ki­szol­gál­tat­tam ne­kik?

– Ugyan, de­hogy – til­ta­ko­zott az ál­lam­ügyész. – Fél­re­ért en­gem.

– Re­mé­lem is – fe­lel­te Spade.

– Ide fi­gyel­jen – mond­ta Bryan. – Te­gyük fel, hogy el­megy ma­gá­hoz va­la­ki, és meg­bíz­za, hogy ku­tas­sa fel Mo­na­hant, mert ál­lí­tó­lag itt tar­tóz­ko­dik a vá­ros­ban. Be­ad­hat az il­le­tő ma­gá­nak egy tel­je­sen link me­sét, vagy azt is mond­hat­ná, hogy Mo­na­han meg­szö­kött a pénz­zel, de a rész­le­tek­re nem tér­ne ki. Hon­nan tud­hat­ná maga, mi van a do­log mö­gött? Hon­nan tud­hat­ná, hogy nem kö­zön­sé­ges de­tek­tív­mun­ká­ról van szó? És eb­ben az eset­ben nem ter­he­li fe­le­lős­ség, hogy vál­lal­ta, ha­csak – hang­ja el­hal­kult a ha­tás ked­vé­ért, és ta­gol­tan, las­san be­szélt –, ha­csak nem lesz a bűn­tár­suk az­ál­tal, hogy el­tit­kol­ja a maga ál­tal is­mert gyil­kos ki­lé­tét, vagy meg­ta­gad olyan in­for­má­ci­ót, amely a gyil­kos fel­is­me­ré­sé­hez ve­zet­ne.

A ha­rag el­tűnt Spade ar­cá­ról, sze­lí­den kér­dez­te: – Így ér­tet­te?

– Így.

– Jól van, ak­kor nem ha­rag­szom. De még­is té­ved.

– Bi­zo­nyít­sa be.

Spade fe­jét ráz­ta. – Most nem bi­zo­nyít­ha­tok sem­mit. Csak annyit mond­ha­tok, soha sen­ki nem járt ná­lam Di­xie Mo­na­han­nel kap­cso­la­tos ügy­ben.

Bryan és Tho­mas össze­néz­tek. Az­tán Bryan újra Spade-hez for­dult. – De sa­ját be­val­lá­sa sze­rint meg­bíz­ta va­la­ki, hogy jár­jon el a test­őre, Thurs­by ügyé­ben.

– Igen, az ex­test­őre ügyé­ben.

– Biz­tos ab­ban, hogy Thurs­by nem állt már kap­cso­lat­ban Mo­na­han­nel? Egé­szen biz­tos?

Spade ki­nyúj­tot­ta ke­zét, és a csik­ket az asz­ta­lon álló ha­mu­tar­tó­ba dob­ta. Az­tán csak úgy oda­ve­tet­te: – Biz­to­san sem­mit sem tu­dok, csak annyit, hogy ügy­fe­le­met Mo­na­han nem ér­de­kel­te, sem ak­kor, sem az­előtt. Úgy ér­te­sül­tem, Mo­na­han Ke­let­re vit­te Thurs­byt, ahol az­tán el­tűnt.

Az ál­lam­ügyész és he­lyet­te­se is­mét össze­né­zett. Tho­mas rosszul lep­le­zett iz­ga­lom­mal vá­gott köz­be: – Ez új ol­dal­ról vi­lá­gít­ja meg a hely­ze­tet. Le­het, hogy Mo­na­han ba­rá­tai tet­ték el Thurs­byt láb alól, ami­ért Mo­na­hant el­tá­vo­lí­tot­ta.

– Ha­lott sze­ren­cse­já­té­kos­nak nin­cse­nek ba­rá­tai – je­gyez­te meg Spade.

– Még két le­he­tő­ség nyí­lik – mond­ta Bryan. Hát­ra­dőlt, né­hány pil­la­na­tig a mennye­zet­re bá­mult, az­tán hir­te­len fel­egye­ne­se­dett. Szó­no­ki áb­rá­za­ta fel­de­rült. – Sőt: há­rom le­he­tő­ség. Elő­ször: Thurs­byt azok a sze­ren­cse­já­té­ko­sok öl­ték meg, akik elől Chi­ca­gó­ból meg­lé­pett. Nem tud­ták, hogy Thurs­by meg­sza­ba­dult Mo­na­han­től, vagy nem hit­ték el; meg­öl­ték, mert Mo­na­han szö­vet­sé­ge­se volt, vagy azért, hogy el­tá­vo­lít­sák az út­ból, és hoz­zá­fér­hes­se­nek Mo­na­han­hez, vagy ta­lán azért, mert Thurs­by nem volt haj­lan­dó őket Mo­na­han nyo­má­ra ve­zet­ni. Má­sod­szor: Mo­na­han ba­rá­tai öl­ték meg. Vagy har­mad­szor: ki­ad­ta Mo­na­hant az el­len­sé­ge­i­nek, az­tán maga is össze­ka­pott ve­lük, és el­tet­ték láb alól.

– Vagy ne­gyed­szer – tet­te hoz­zá Spade vi­dám mo­sollyal –, vég­el­gyen­gü­lés­ben halt meg. Tré­fál, ugye?

A, két fér­fi Spade-re bá­mult, de nem szól­tak egy szót sem.

Spade vi­dám te­kin­te­tét egyik­ről a má­sik­ra já­rat­ta, majd meg­ráz­ta fe­jét, és gú­nyo­san foly­tat­ta: – Biz­tos Ar­nold Rothste­in jár az eszük­ben.

Bryan te­nye­ré­be csa­pott. – A há­rom ka­te­gó­ria va­la­me­lyi­ké­ben van a meg­ol­dás. – Hang­ere­jét már nem foj­tot­ta le. Mu­ta­tó­uj­ját Spade mel­lé­nek sze­gez­te: – És maga olyan in­for­má­ci­ó­val szol­gál­hat, amellyel meg­ha­tá­roz­hat­juk a ka­te­gó­ri­át.

Spade er­nyed­ten fe­lelt: – Va­ló­ban? – Arca ko­mor volt. Ide­ges kis rán­cok je­len­tek meg hom­lo­kán. Han­go­san fúj­ta ki a le­ve­gőt, az­tán rossz­ked­vű­en szó­lalt meg: – Arra az in­for­má­ci­ó­ra, amit én ad­ha­tok, ma­gá­nak nincs szük­sé­ge, Bryan. Nem tud­ná hasz­nál­ni. Be­fű­te­ne a bosszú­ál­ló sze­ren­cse­já­té­kos-el­mé­let­nek.

Bryan ki­húz­ta ma­gát. Hang­ja szi­go­rú­an csen­gett. – Ezt maga nem ítél­he­ti meg. Akár iga­zam van, akár nincs, még­is én va­gyok az ál­lam­ügyész.

Spade fel­hú­zott ajka mö­gül ki­vil­lant a szem­fo­ga. – Azt hit­tem, hogy nem for­má­lis ki­hall­ga­tás­ról van szó.

– A nap hu­szon­négy órá­já­ban a tör­vényt kép­vi­se­lem – mond­ta Bryan –, és akár for­má­lis a be­szél­ge­tés, akár nem, nincs joga egy bűn­tény bi­zo­nyí­té­ka­it előt­tem el­hall­gat­ni, ki­vé­ve per­sze – je­len­tő­ség­tel­je­sen bó­lin­tott – bi­zo­nyos jogi ala­pon.

– Úgy érti, ha ma­ga­mat ke­ver­ném gya­nú­ba? – kér­dez­te Spade. Hang­ja nyu­godt volt, szin­te de­rűs, de az arca nem. – Nos, ko­mo­lyabb jog­ala­pom van rá, leg­alább­is olyan, amely ne­kem job­ban meg­fe­lel. Ügy­fe­le­im­nek jo­guk van ti­tok­tar­tást kö­ve­tel­ni tő­lem. Le­het, hogy a bí­ró­ság előtt be­szél­nem kel­le­ne, de ed­dig még nem idéz­tek meg, és holt­biz­tos, hogy ügy­fe­le­im dol­ga­it nem szel­lőz­te­tem, amíg nem kény­sze­rí­te­nek rá. Egyéb­ként pe­dig ma­guk és a rend­őr­ség az­zal vá­dol­nak, hogy kö­zöm van az éj­sza­kai gyil­kos­ság­hoz. Nem elő­ször ke­ve­red­tem né­zet­el­té­rés­be ma­guk­kal. Úgy lá­tom, hogy a ma­gam tisz­tá­zá­sá­ra nincs más mód, mint hogy meg­kö­töz­ve ál­lít­sam elő a gyil­ko­so­kat. És arra, hogy meg­fog­jam őket, és össze­kö­töz­ve elő­ál­lít­sam, egyet­len le­he­tő­sé­gem van: az, hogy tá­vol tar­tom ma­ga­mat mind ma­guk­tól, mind a rend­őr­ség­től, mert a je­lek sze­rint egyi­kük­nek sincs fo­gal­ma, mi­ről is van szó tu­laj­don­kép­pen. – Fel­állt, és a vál­la fö­lött oda­szólt a gyors­író­nak: – Fel tu­dott je­gyez­ni min­dent, fiam? Vagy túl gyor­san be­szé­lek?

A gyors­író meg­le­pet­ten né­zett rá: – Nem, uram, min­dent fel­je­gyez­tem.

– He­lyes – mond­ta Spade, és Bryan felé for­dult: – Ha ezek után az igaz­ság vég­re­haj­tá­sá­nak aka­dá­lyo­zá­sa cí­mén vissza akar­ja von­ni az en­ge­dé­lye­met, csak raj­ta. Már más­kor is meg­pró­bál­ta, és nem ment sem­mi­re, leg­föl­jebb kö­rül­rö­hög­ték. – Fog­ta a ka­lap­ját.

– De ért­se meg… – kezd­te Bryan.

– A to­váb­bi­ak­ban nem óhaj­tok ilyen nem for­má­lis be­szél­ge­té­se­ken részt ven­ni. Nincs mon­da­ni­va­lóm sem a ma­guk, sem a rend­őr­ség szá­má­ra, és na­gyon unom, hogy bár­me­lyik háj­fe­jű köz­al­kal­ma­zott min­den­nek el­mond­hat. Ha akar­nak tő­lem va­la­mit, ál­lít­sa­nak elő, vagy idéz­tes­se­nek meg ta­nú­ként, és ügy­vé­dem tár­sa­sá­gá­ban fo­gok meg­je­len­ni. – Fel­tet­te ka­lap­ját. – Le­het, hogy a bí­ró­sá­gon még ta­lál­kozunk tet­te hoz­zá, és mél­tó­ság­tel­je­sen el­vo­nult.