15
HÁJFEJŰEK
Spade és Polhaus disznólábkocsonyát evett savanyú káposztával Big John német sörözőjében. Polhaus jó adag kocsonyát vett a villájára, és megszólalt:
– Te, Sam, ide figyelj! Ne haragudj az éjszakai muri miatt. Dundy csúnyán melléfogott, de nem csoda, hogy elveszti a fejét, ha így rámásznak.
Spade elgondolkodva nézte a detektívet. – Ezért akartál velem beszélni? – kérdezte.
Polhaus bólintott, a kocsonyát a szájába tette, lenyelte, és ismét bólintott egyet: – Ezért is.
– Dundy küldött?
Polhaus undorral elhúzta száját. – Nagyon jól tudod, hogy nem. Éppolyan nyakas, mint te.
Spade mosolyogva rázta a fejét. Csak azt hiszi magáról.
Tom mérgesen vagdalta a disznólábat. – Sose nő már be a fejed lágya? – zsörtölődött. – Mit nyafogsz még mindig? Hiszen ő húzta a rövidebbet. Mire jó ez a haragtartás? Csak magaddal tolsz ki.
Spade gondosan tányérjára helyezte a kést és a villát, aztán az asztalra könyökölt. Hűvösen mosolygott. – Ha egy nagypofájú alak egy kicsit lármázik, mit számít? Észre sem veszem.
Polhaus elvörösödött. – Nagyon kedves vagy.
Spade fogta a kést és a villát, és nekilátott a kocsonyának. Polhaus is evett. – Láttad azt az égő hajót a kikötőben? – kérdezte Spade.
– A füstöt láttam. Térj észhez, Sam. Dundy tévedett, és be is látta. Mért nem elégszel meg ennyivel?
– Talán menjek el hozzá, és kérdezzem meg, nem fájt-e az állam a tisztelt öklének? Phil Archer adott még néhány ilyen életrevaló tippet?
– Fújd fel magad! Dundy nem hitte, hogy lelőtted Milest, de mi mást tehetett volna? Le kellett nyomoznia. A helyében te is ezt tetted volna.
– Igen? – Spade szeme gúnyosan villant. – És miért jutott arra a meggyőződésre, hogy mégsem én tettem? És te? Te mit gondolsz? Én voltam?
Polhaus megint elvörösödött. – Milest Thursby ölte meg.
– Igen?
– Igen. A Webley az övé volt, amivel Milest lelőtték.
– Biztos? – kérdezte Spade.
– Holtbiztos – felelte a nyomozó. – Elkaptunk egy srácot, küldönc Thursby hoteljében, az látta meg a szobájában, éppen aznap reggel. Azért is figyelte meg annyira, mert még sosem látott ilyen típust. Én sem. Te is azt mondod, hogy már nem gyártják. Nem valószínű, hogy akad még egy példány belőle, meg különben is, ha nem Thursbyé, hát akkor az övével mi történt? Meg a Milesban talált golyó pontosan abba illik. – Kenyeret akart a szájába tenni, de meggondolta. – Azt mondod, láttál már ilyen fegyvert azelőtt is. Hol? – Szájába vette a falat kenyeret.
– Angliában, a háború előtt. – Na ugye.
Spade bólintott. – Ezek szerint tehát csak Thursbyt öltem meg.
Polhaus fészkelődött a székében, arca vörös volt, és fény lett. – A krisztusát, hát nem vagy hajlandó leszállni a témáról? – Most már komolyan méltatlankodott. – Ezt letárgyaltuk, te is éppolyan jól tudod, mint én. Olyan hasfájásod van miatta, mintha ma bújtál volna ki a tojásból. Te talán még sose alkalmaztál ilyen trükköt?
– Úgy érted, amivel be akartatok húzni a csőbe? Polhaus káromkodott egyet a bajusza alatt, és nekiesett a maradék kocsonyának.
– Rendben van – mondta Spade. – Kettőnk szerint le van tárgyalva, de mit mond Dundy?
– Szerinte is.
– Hogy jött rá?
– Ugyan, Sam, nem is gondolta ő azt komolyan… – De Spade mosolya Polhaus torkára fagyasztotta a szót. Nem fejezte be a mondatot.
– Felkutattuk Thursby múltját.
– Igen? Na és ki volt?
Polhaus apró, okos szemével fürkészte Spade arcát. Spade ingerülten kiáltott: – Bárcsak feleannyit tudnék erről az ügyről, mint ahogy ti, nagyokosok, hiszitek!
– Bár mindannyian tudnánk – zsémbelt Polhaus. – Szóval először mint St. Louis-beli gengszterről hallunk róla. Kisebb dolgokért időnként elkapták, de mivel az Egan-csoporthoz tartozott, nem nagyon bántották. Nem tudom, hogy bújt ki a védőszárnyaik alól, de egyszer aztán New Yorkban kapták el, egy játékbarlangban. A tyúkja adta fel. Egy évig volt sitten, míg Falion le nem léptette. Néhány évvel később Jolietben akadt horogra: kábítószer-csempészés. Azután lepaktált Dixie Monahannel, és baj nélkül került ki, valahányszor lesittelték. Akkoriban Dixie majdnem olyan nagyágyú volt a szerencsejátékban, mint Chicagóban a görög Nick. Thursby volt Dixie testőre, és vele lépett meg, mikor Dixie összekapott a fiúkkal valami adósság miatt, amit nem akart vagy nem tudott kifizetni. Ez néhány éve történt, akkortájt, mikor a Newport Beach Jacht klubot bezárták. Azt nem tudom, volt-e benne része Dixie-nek is. Mindenesetre ettől kezdve ő is, Thursby is eltűnt.
– Dixie-t látták azóta?
Polhaus fejét rázta. – Nem. – Szeme összeszűkült. – Hacsak te nem láttad, vagy nem ismersz valakit, aki látta.
Spade hátradőlt a székben, és cigarettát kezdett sodorni. – Én nem láttam – mondta szelíden. – Mindez újság a számomra.
– Azt elhiszem – horkant fel Polhaus.
Spade vigyorogva kérdezte: – Hát Thursby adatait honnan szedtétek?
– Egy részét a bűnügyi nyilvántartóból, a többit meg itt-ott csipegettük fel.
– Cairótól például? – Most Spade nézett rá élesen.
Polhaus letette a kávéscsészét, és fejét rázta. – Attól ugyan egy szót sem. Annak aztán jól befogtad a száját. – Spade nevetett. – Azt akarod bemesélni, hogy két ilyen nagystílű detektív, mint te meg Dundy, egy egész éjszaka dolgoztatok ezen a májusi gyöngyvirágszálon, és nem tudtátok megtörni?
– Mi az, hogy egész éjszaka? – mordult fel Polhaus. – Egy-két órán át próbálkoztunk, de láttuk, hogy nem megyünk vele semmire, és futni hagytuk.
Spade ismét nevetett, és az órájára nézett. Odaintette Johnt, és a számlát kérte. – Randevúm van az államügyésszel délután – mondta, míg a visszajáró pénzre várt.
– Hívatott?
– Igen.
Polhaus hátralökte a székét, és felállt. – Ha elmondod neki, hogy beszéltem veled, nem teszel vele nagy szívességet – mondta.
Elálló fülű, nyurga fiú vezette be Spade-et az államügyész irodájába. Spade könnyedén, mosolyogva lépett be. – Hello, Bryan! – köszöntötte.
Bryan államügyész felállt, és kezet nyújtott. Középtermetű, szőke hajú, negyvenöt éves férfi volt, fekete szalagos csíptetője mögött erőszakos kék szemmel, nagy, szónoki szájjal és széles, gödröcskés állal. Visszafojtotta érces, zengő hangját, amikor a belépőt köszöntötte: – Üdvözlöm, Spade!
Az államügyész megnyomott az asztalán egy csengőt, és az ajtóban megjelenő nyurga ifjúnak odaszólt: – Kéretem Mr. Thomast és Mr. Healyt. – Aztán székében hintázva, kedélyesen megkérdezte Spade-től: – Valami kis zűrje támadt a rendőrséggel, igaz? – Spade hanyagul legyintett. Semmi komoly felelte könnyedén. – Dundy egy kissé túlbuzgó volt.
Nyílt az ajtó, és két férfi lépett be. Az egyik, akinek Spade „Hello, Thomas”-szal köszönt, zömök, barna bőrű, harminc év körüli ember volt, ruhája és haja egyaránt rendetlen. Szeplős kezével Spade vállára csapott: – Hogy megy a bolt? – és leült mellé. A másik kesehajú fiatalember volt. Kissé távolabb ült a többiektől, gyorsíró jegyzettömböt és ceruzát vett elő.
Spade odanézett, és kuncogva kérdezte Bryantől: – Bármit mondok, fölhasználhatják ellenem?
Az államügyész mosolygott. – Sosem árt. – Levette szemüvegét, aztán visszacsíptette az orrára. Spade-re nézett, és megkérdezte:
– Ki ölte meg Thursbyt?
– Nem tudom – felelte Spade.
Bryan két ujja között morzsolgatta a fekete csíptető szalagját, és jelentőségteljesen mondta: – Lehet, hogy nem tudja, de biztosan van valami kitűnő elképzelése.
– Vanni van, de nem mondom meg. – Az államügyésznek homlokára szaladt a szemöldöke. – Nem mondom – ismételte Spade nyugodtan. – Lehet, hogy az elképzelésem kitűnő, lehet, hogy egy hajítófát sem ér, mindenesetre szegény jó anyám nem ejtett fejre, hogy egy államügyész, a helyettese meg egy gyorsíró jelenlétében találgassak.
– Miért ne, ha nincs titkolnivalója?
– Mindenkinek van titkolnivalója – felelte Spade szelíden.
– Magának is?
– Például az elképzeléseim.
Az államügyész előbb az íróasztalát nézte, majd Spade-et. Cvikkerét erősebben csíptette az orrára. – Ha zavarja magát a gyorsíró, elküldhetjük. Csak kényelmi szempontból hívattam be.
– Engem aztán nem zavar felelte Spade. Hajlandó vagyok írásba adni mindent, amit mondok, sőt alá is írom.
– Semmit sem óhajtunk magával aláíratni mondta Bryan. – Szeretném, ha nem tekintené ezt a beszélgetést formális kihallgatásnak. És ne gondolja, kérem, hogy hiszek, vagy bízom, azokban az elméletekben, amelyeket a rendőrség alakított ki.
Spade sóhajtott, és keresztbe rakta lábát. – Ennek örülök. – Papír és dohány után kutatott a zsebében. – Mi a maguk elmélete?
Bryan előrehajolt. Szeme ugyanolyan kristályosan villogott, mint előtte az üveglencse. – Mondja meg nekem, kinek a megbízásából követte Archer Thursbyt, és akkor megmondom, hogy Thursbyt ki ölte meg.
Spade röviden, gúnyosan felnevetett. – Maga éppúgy téved, mint Dundy – mondta.
– Ne értsen félre, Spade – mondta Bryan. – Nem állítom, hogy a maga ügyfele ölte vagy ölette meg Thursbyt, de azt igenis állítom, hogy ha megtudom, ki a maga ügyfele, vagy volt ügyfele, hamarosan rájövök arra is, hogy Thursbyt ki ölte meg.
Spade rágyújtott. Szippantott egyet, kieresztette a füstöt, és színlelt meglepetéssel mondta: – Ezt nem egészen értem.
– Nem érti? Akkor talán így mondanám: hol van Dixie Monahan?
Spade arca továbbra is meglepetést tükrözött. – Ha így mondja, az sem sokat segít. Még így sem értem.
Az államügyész levette a csíptetőt, és a hatás kedvéért megrázta. – Tudjuk, hogy Thursby Monahan testőre volt, és vele ment, mikor Monahan jobbnak látta eltűnni Chicagóból. Tudjuk, hogy Monahan körülbelül kétszázezer dollár fogadási pénzzel lógott meg. Azt még nem tudjuk, kik voltak a hitelezői. – Ismét föltette a csíptetőt, és komoran tette hozzá: – De azt mindannyian tudjuk, mi vár egy szerencsejátékosra, aki meglép a pénzzel, hasonlóképpen a testőrére is, ha a hitelezők megtalálják.
Spade megnyalta szája szélét, és csúnyán vigyorgott. Szeme villogott, nyaka is elvörösödött. Halkan, rekedten, de szenvedélyesen szólalt meg: – Szóval én öltem meg a hitelezői helyett? Vagy csak megtaláltam, és kiszolgáltattam nekik?
– Ugyan, dehogy – tiltakozott az államügyész. – Félreért engem.
– Remélem is – felelte Spade.
– Ide figyeljen – mondta Bryan. – Tegyük fel, hogy elmegy magához valaki, és megbízza, hogy kutassa fel Monahant, mert állítólag itt tartózkodik a városban. Beadhat az illető magának egy teljesen link mesét, vagy azt is mondhatná, hogy Monahan megszökött a pénzzel, de a részletekre nem térne ki. Honnan tudhatná maga, mi van a dolog mögött? Honnan tudhatná, hogy nem közönséges detektívmunkáról van szó? És ebben az esetben nem terheli felelősség, hogy vállalta, hacsak – hangja elhalkult a hatás kedvéért, és tagoltan, lassan beszélt –, hacsak nem lesz a bűntársuk azáltal, hogy eltitkolja a maga által ismert gyilkos kilétét, vagy megtagad olyan információt, amely a gyilkos felismeréséhez vezetne.
A harag eltűnt Spade arcáról, szelíden kérdezte: – Így értette?
– Így.
– Jól van, akkor nem haragszom. De mégis téved.
– Bizonyítsa be.
Spade fejét rázta. – Most nem bizonyíthatok semmit. Csak annyit mondhatok, soha senki nem járt nálam Dixie Monahannel kapcsolatos ügyben.
Bryan és Thomas összenéztek. Aztán Bryan újra Spade-hez fordult. – De saját bevallása szerint megbízta valaki, hogy járjon el a testőre, Thursby ügyében.
– Igen, az extestőre ügyében.
– Biztos abban, hogy Thursby nem állt már kapcsolatban Monahannel? Egészen biztos?
Spade kinyújtotta kezét, és a csikket az asztalon álló hamutartóba dobta. Aztán csak úgy odavetette: – Biztosan semmit sem tudok, csak annyit, hogy ügyfelemet Monahan nem érdekelte, sem akkor, sem azelőtt. Úgy értesültem, Monahan Keletre vitte Thursbyt, ahol aztán eltűnt.
Az államügyész és helyettese ismét összenézett. Thomas rosszul leplezett izgalommal vágott közbe: – Ez új oldalról világítja meg a helyzetet. Lehet, hogy Monahan barátai tették el Thursbyt láb alól, amiért Monahant eltávolította.
– Halott szerencsejátékosnak nincsenek barátai – jegyezte meg Spade.
– Még két lehetőség nyílik – mondta Bryan. Hátradőlt, néhány pillanatig a mennyezetre bámult, aztán hirtelen felegyenesedett. Szónoki ábrázata felderült. – Sőt: három lehetőség. Először: Thursbyt azok a szerencsejátékosok ölték meg, akik elől Chicagóból meglépett. Nem tudták, hogy Thursby megszabadult Monahantől, vagy nem hitték el; megölték, mert Monahan szövetségese volt, vagy azért, hogy eltávolítsák az útból, és hozzáférhessenek Monahanhez, vagy talán azért, mert Thursby nem volt hajlandó őket Monahan nyomára vezetni. Másodszor: Monahan barátai ölték meg. Vagy harmadszor: kiadta Monahant az ellenségeinek, aztán maga is összekapott velük, és eltették láb alól.
– Vagy negyedszer – tette hozzá Spade vidám mosollyal –, végelgyengülésben halt meg. Tréfál, ugye?
A, két férfi Spade-re bámult, de nem szóltak egy szót sem.
Spade vidám tekintetét egyikről a másikra járatta, majd megrázta fejét, és gúnyosan folytatta: – Biztos Arnold Rothstein jár az eszükben.
Bryan tenyerébe csapott. – A három kategória valamelyikében van a megoldás. – Hangerejét már nem fojtotta le. Mutatóujját Spade mellének szegezte: – És maga olyan információval szolgálhat, amellyel meghatározhatjuk a kategóriát.
Spade ernyedten felelt: – Valóban? – Arca komor volt. Ideges kis ráncok jelentek meg homlokán. Hangosan fújta ki a levegőt, aztán rosszkedvűen szólalt meg: – Arra az információra, amit én adhatok, magának nincs szüksége, Bryan. Nem tudná használni. Befűtene a bosszúálló szerencsejátékos-elméletnek.
Bryan kihúzta magát. Hangja szigorúan csengett. – Ezt maga nem ítélheti meg. Akár igazam van, akár nincs, mégis én vagyok az államügyész.
Spade felhúzott ajka mögül kivillant a szemfoga. – Azt hittem, hogy nem formális kihallgatásról van szó.
– A nap huszonnégy órájában a törvényt képviselem – mondta Bryan –, és akár formális a beszélgetés, akár nem, nincs joga egy bűntény bizonyítékait előttem elhallgatni, kivéve persze – jelentőségteljesen bólintott – bizonyos jogi alapon.
– Úgy érti, ha magamat keverném gyanúba? – kérdezte Spade. Hangja nyugodt volt, szinte derűs, de az arca nem. – Nos, komolyabb jogalapom van rá, legalábbis olyan, amely nekem jobban megfelel. Ügyfeleimnek joguk van titoktartást követelni tőlem. Lehet, hogy a bíróság előtt beszélnem kellene, de eddig még nem idéztek meg, és holtbiztos, hogy ügyfeleim dolgait nem szellőztetem, amíg nem kényszerítenek rá. Egyébként pedig maguk és a rendőrség azzal vádolnak, hogy közöm van az éjszakai gyilkossághoz. Nem először keveredtem nézeteltérésbe magukkal. Úgy látom, hogy a magam tisztázására nincs más mód, mint hogy megkötözve állítsam elő a gyilkosokat. És arra, hogy megfogjam őket, és összekötözve előállítsam, egyetlen lehetőségem van: az, hogy távol tartom magamat mind maguktól, mind a rendőrségtől, mert a jelek szerint egyiküknek sincs fogalma, miről is van szó tulajdonképpen. – Felállt, és a válla fölött odaszólt a gyorsírónak: – Fel tudott jegyezni mindent, fiam? Vagy túl gyorsan beszélek?
A gyorsíró meglepetten nézett rá: – Nem, uram, mindent feljegyeztem.
– Helyes – mondta Spade, és Bryan felé fordult: – Ha ezek után az igazság végrehajtásának akadályozása címén vissza akarja vonni az engedélyemet, csak rajta. Már máskor is megpróbálta, és nem ment semmire, legföljebb körülröhögték. – Fogta a kalapját.
– De értse meg… – kezdte Bryan.
– A továbbiakban nem óhajtok ilyen nem formális beszélgetéseken részt venni. Nincs mondanivalóm sem a maguk, sem a rendőrség számára, és nagyon unom, hogy bármelyik hájfejű közalkalmazott mindennek elmondhat. Ha akarnak tőlem valamit, állítsanak elő, vagy idéztessenek meg tanúként, és ügyvédem társaságában fogok megjelenni. – Feltette kalapját. – Lehet, hogy a bíróságon még találkozunk tette hozzá, és méltóságteljesen elvonult.