2
HALÁL A KÖDBEN
A sötétben hármat csengett a telefon. Ágyrugók csikorgása, fán matató ujjak zaja hallatszott, majd egy kemény tárgy koppanása a szőnyegen, újabb csikorgás, aztán egy férfihang: – Halló… Az beszél. – Meghalt? Igen. – Negyedóra múlva. Köszönöm.
Kapcsoló kattant, aztán a három aranyláncon függő mennyezetlámpa elárasztotta fénnyel a szobát. Spade mezítláb, zöld kockás pizsamában ült az ágy szélén. Mogorván meredt az asztalon álló telefonra, míg keze egy csomag papírért meg a dohányért nyúlt. A nyitott ablakon hideg, párás levegő áradt a szobába, és percenként hatszor behallatszott az Alcatraz ködkürtjének tompa bőgése. Egy krómozott ébresztőóra, mely bizonytalanul imbolygott Duke Amerika híres bűnügyei című, nyitva leborított könyve tetején, két óra öt percet mutatott.
Spade körültekintő gondossággal sodorta a cigarettát, tömpe ujja precíz mennyiséget csípett fel a barna szálakból, és a behajlított papírra helyezte, szétteregette a dohányt, hogy mindenhová jusson, középen kissé benyomta, hüvelyk- és mutatóujjával összesodorta a papír széleit, majd nyelvével megnedvesítette, aztán összecsípte a végeket, lesimította a nedves szegélyt, és lendületes kézmozdulattal a szájába dugta. Felemelte a földről disznóbőr tokos nikkel öngyújtóját, meggyújtotta, és az égő cigarettával szája sarkában felállt. Kibújt a pizsamából. Vaskos karja, lába, törzse, hatalmas, gömbölyű, csapott válla, akár a medvéé. Persze inkább borotvált medvére emlékeztetett csupasz mellével, sima és gyermekien rózsás bőrével.
Megvakarta a tarkóját, aztán öltözni kezdett. Fehér trikó alsóruhát, szürke zoknit, fekete zoknitartót és sötétbarna cipőt vett föl. Mikor megkötötte a cipőfűzőjét, telefonon taxit rendelt. Zöld csíkos fehér ingbe bújt, puha, fehér gallérral, zöld nyakkendőt kötött, aztán az előző nap viselt szürke öltönyt, bő tweed felöltőjét és sötétszürke kalapját vette fel. Éppen kulcsokat, dohányt és pénzt tett zsebre, amikor megszólalt a kapucsengő.
Ahol a Bush Street átívelt a Stockton Street fölött, mielőtt leereszkednék a kínai negyedbe, Spade fizetett, és kiszállt a taxiból. A San Franciscó-i vékony, ragadós és csontig hatoló éjszakai köd elhomályosította az utcát. Néhány lépésnyire egy csoport férfi álldogált, és a zsákutca felé bámult. A Bush Street másik oldalán két nő és egy férfi állt, ők is a zsákutcát figyelték. Az ablakokban fejek jelentek meg.
Spade átvágott a járdán, vaskorlátos lejárók között, melyek kopár, csúf lépcsőkre nyíllak, a mellvédhez lépett, és a nedves kőpárkányra támaszkodva lenézett a Stockton Streetre. Odalent az alagútból dübörögve bukkant fel egy autó, s mintha csak kilőtték volna, továbbrobogott. Az alagút torkolatától nem messze, a két áruház közötti űrt betöltő plakátfalnál, amelyre film- és benzinreklámokat ragasztottak, egy ember kuporgott. A guggoló férfi fejét a járda szintjéig hajtotta, hogy átlásson a hirdetőfal alatt, fél kezét a járdához tapasztotta, a másikkal a hirdetőtábla zöld keretébe kapaszkodott, s így groteszk testtartásba merevedett. A hirdetőfal túlsó végénél két férfi állt; félszegen leselkedtek át a fal és az épület közötti résen. A túloldalon álló épület szürke tűzfala a plakátfal mögötti telekre nézett. Fények vetődtek a tűzfalra, emberek árnya mozgott a fénycsíkokban.
Spade elfordult a mellvédtől, végigment a Bush Streeten a zsákutcáig, ahol a csoportosulást látta.
Burritt Street – hirdette kék alapon fehér betűkkel egy zománcozott tábla. Alatta egyenruhás rendőr állt, ki sem vette szájából a rágógumit, úgy kérdezte Spade-et:
– Maga mit keres itt?
– Sam Spade vagyok. Tom Polhaus értesített.
– Aha. – A rendőr leengedte a karját. – Hirtelen nem ismertem meg. Ott vannak. – Hüvelykujjával válla fölé bökött. – Ronda ügy.
– Elég ronda – bólintott Spade, aztán végigballagott a zsákutcán. Félúton, nem messze az utca torkolatától, fekete mentőkocsi állt. A mentőautó mögött, balra, a sikátort vízszintes deszkákból összerótt derékmagasságú kerítés határolta. A kerítéstől a Stockton Streeten álló hirdetőfalig meredeken lejtett a talaj. A kerítés felső deszkájából egy háromméteres darab kiszakadt a tartóoszlop mellől, s most a másik tartóoszlopról fityegett. Vagy négy-öt méternyire, a lejtőn, lapos, simára kopott kődarab állt ki. A kő és a lejtő közötti hajlatban Miles Archer feküdt a hátán. Két férfi hajolt föléje. Az egyik zseblámpával világította meg a holttestet. A lejtőn sokan járkáltak, zseblámpával a kezükben:
– Hello, Sam! – üdvözölte az egyik Spade-et, amint felkecmergett a zsákutcába. Nagydarab, hordóhasú férfi volt, okos, apró szemmel, vastag szájjal és hanyagul borotvált, borostás állal. Cipőjét, térdét, kezét, arcát barna agyag mázolta össze. – Gondoltam, meg akarod nézni, mielőtt elvisszük – mondta, és átlépett a kerítésen.
– Kösz, Tom – felelte Spade. – Mi történt? – Egyik tartóoszlopra könyökölt, lenézett az emberekre, s bólintott azoknak, akik köszöntötték.
Tom Polhaus piszkos ujjával bal mellére bökött. – Egyenesen a ketyegőjét lőtték keresztül, ezzel ni. – Vaskos revolvert húzott elő a kabátzsebéből, és Spade orra alá tartotta. A revolver réseiben vastagon ragadt a sár. – Webley. Angol gyártmány. Igaz?
Spade levette könyökét az oszlopról, és lehajolt, hogy szemügyre vegye a fegyvert, de nem nyúlt hozzá. – Az – mondta. – Webley-Fosbery automata revolver. Az bizony. Hamincnyolcas, nyolclövetű. Ma már nem gyártják. Hány golyó hiányzik?
– Csak egy ugrott. – Tom ismét mellére bökött. – Halott volt már, mikor a kerítést átszakította. – Felemelte a sáros revolvert. – Ismered?
Spade bólintott. – A típust ismerem – mondta szárazon, aztán gyorsan hozzátette: – Idefent lőtték le, mi? Ott állt, ahol most te, háttal a kerítésnek. A támadó meg itt.
Megkerülte Tomot, mellmagasságban felemelte kezét, és előrenyújtotta mutatóujját. – A pasas elsüti, Miles hanyatt esik, magával rántja a kerítést, lezuhan, aztán fennakad a kövön. Így van?
– Így bizony – felelte Tom lassan, és összehúzta a szemöldökét. – A golyó megpörkölte a kabarját.
– Ki találta meg?
– Shilling, a szolgálatos rendőr. Végigjött a Bush Streeten, amikor ideért, egy kocsi éppen fordult, és a fényszórója pont idevilágított. Shilling meglátta a lógó deszkát, közelebb lépett, hogy megnézze, és akkor találta meg Archert.
– Milyen kocsi volt az?
– Halvány gőzünk sincs róla. Shilling nem figyelte meg, mert nem tudta, mi történt. Azt mondja, egy lélek se jött ki innen, míg ő errefelé tartott a Powell Street felől – hajon, észrevette volna. Másfelé pedig csak a Stockton Street-i hirdetőfal alatt lehetett volna kijutni. Arra sem ment senki. A köd miatt sáros a talaj, de nem találtunk más nyomot, csak azt, ahol Miles lecsúszott, meg ennek a fegyvernek a nyomát, ahol legurult.
– Hallotta valaki a lövést?
– Az isten áldjon meg, Sam, mit akarsz? Csak most értünk ide. Biztosan hallotta valaki. Majd megtaláljuk.
Megfordult, és átvetette lábát a kerítésen. – Átjössz és megnézed, mielőtt elviszik?
– Nem – felelte Spade.
Tom lovaglóülésben ült a kerítésen, és a meglepetéstől összeszűkült szemmel nézett vissza Spade-re.
– Elég, ha te láttad. Én se láthatok mást – mondta Spade.
Tom Spade-re bámult, kétkedőn csóválta fejét, és visszahúzta lábát a kerítésről. – Archer revolvere a farzsebében maradt – szólt. – Nem használta. A felöltője be volt gombolva. Százhatvan-egynéhány dolcsi van a zsebében. Dolgozott valakinek, Sam?
Spade egy pillanatnyi habozás után bólintott.
– Nos? – kérdezte Tom.
– Megbízták, hogy kövessen egy Thursby nevű pasast – felelte Spade, aztán pontos leírást adott Thursbyről, úgy, ahogy Miss Wonderlytől hallotta.
– Minek?
Spade kezét a zsebébe mélyesztve álmosan pislogott Tomra. Tom türelmetlenül ismételte: – Minek?
– Valami angol pasas lehetett. Fogalmam sincs, mire ment ki a játék. Azt akartuk megtudni, hol lakik. – Spade bágyadtán mosolygott, kihúzta kezét a zsebéből, és megveregette Tom vállát. – Te csak ne szorongass. Keze ismét eltűnt a zsebében. – Megyek, közölnöm kell a dolgot Miles feleségével. – Megfordult.
Tom bosszúsan ráncolta a homlokát, kinyitotta a száját, aztán szó nélkül ismét becsukta, és megköszörülte a torkát. Arcáról eltűnt a bosszúság, darabos gyengédséggel így szólt: – Piszok dolog, hogy így elintézték. Nem mondom, Milesnak is volt hibája, csakúgy, mint mindannyiunknak, de biztos volt jó oldala is.
– Biztos – hagyta rá Spade száraz, közömbös hangon, és elballagott.
Egy éjjel-nappali büfében, a Bush és a Taylor Street sarkán, belépett a telefonfülkébe. – Tündérkém – mondta, miután feltárcsázta a számot –, Milest lelőtték… Igen, meghalt… Jó, jó, csak nyugalom… Igen… Te mondd meg Ivának… Egy frászt, én nem. Neked kell… Aranyos kislány vagy… És tartsd távol Ivat az irodámtól… Mondd neki, hogy majd… szóval valamikor meglátogatom… Jó, de engem ne keverj semmibe, hallod?… Na, erről van szó. Angyal vagy. Pá!
Spade króm ébresztője három óra negyvenet mutatott, amikor ismét meggyújtotta a lámpát. Kalapját és felöltőjét az ágyra dobta, kiment a konyhába, és pohárral meg egy üveg Bacardival tért vissza a hálószobába. Töltött, aztán állva kiitta. Az üveget és a poharat letette az asztalra, leült az ágyra, és cigarettát sodort. A harmadik pohár Bacardinál és az ötödik cigarettánál tartott, amikor megszólalt a kapucsengő. Az ébresztőóra mutatója fél ötön állt. Spade sóhajtott, fölkelt az ágyról, és a telefonhoz lépett. Megnyomta a kaput nyitó gombot. – Nyavalyás tyúk – motyogta, és dühödten bámult a telefonkészülékre, zihálva szedte a levegőt, arcába vér szökött.
A liftajtó nyikorgó, kattanó zaja behallatszott a folyosóról. Spade ismét sóhajtott, és az előszobaajtó felé indult. Zajtalan, nehéz léptek hallatszottak kintről a szőnyeges folyosóról, két ember léptei. Spade arca felderült, a zaklatottság eltűnt a szeméből, és gyorsan ajtót nyitott. – Hello, Tom – köszönt a nagydarab, hordóhasú detektívnek, akivel a Burritt Streeten beszélgetett, és: – Hello, hadnagy úr – üdvözölte a másik férfit. – Kerüljenek beljebb.
Mindketten bólintottak, és egyetlen szó nélkül beléptek. Spade becsukta az ajtót, és bevezette őket a hálószobába. Tom az ablaknál álló dívány sarkába ült, a hadnagy az asztal mellett álló székre. Erős testalkatú ember volt, kerek fejű, rövidre nyírt őszes hajjal, markáns arca és szürkés bajusza volt. Nyakkendőjét egy ötdolláros arannyal tűzte meg, kabáthajtókáján apró, finom művű gyémántkeretes jelvény, valami titkos társaságé.
Spade poharakat hozott a konyhából, mindhármuknak töltött a Bacardiból, odanyújtotta vendégeinek az italt, ő meg a poharával az ágya szélére ült. Arca nyugodt volt és közömbös. Felemelte a poharat. – Bűnözőink egészségére! – szólt, és lehajtotta a bort.
Tom is kiürítette poharát, aztán letette maga mellé a padlóra, és sáros kezével megtörölte a száját. Az ágy végét bámulta, mintha emlékeztetné valamire, csak nem tudja, mire. A hadnagy néhány pillanatig a poharat nézte, belekortyolt, aztán letette, és az asztalra könyökölt. Kemény, határozott pillantással méregette a szobát, majd Tomra nézett. Tom zavartan fészkelődött a díványon, fel sem nézett, úgy kérdezte: – Megmondtad Miles feleségének, Sam?
– Egen – válaszolt Spade. – Hogy fogadta?
Spade a fejét rázta. – Nem értek a nőkhöz.
– Nem a nyavalyát – jegyezte meg Tom halkan.
A hadnagy a térdére tenyerelve előrehajolt. Zöld szemét furcsa, merev pillantással szegezte Spade-re. Mintha a szemgolyót egy szerkezet irányítaná, és csak egy kallantyút kellene meghúzni, vagy egy gombot megnyomni ahhoz, hogy pillantást váltson. – Milyen fegyvert visel? – kérdezte.
– Semmilyet. Nem rajongok érte. Az irodámban persze van egynéhány.
– Szeretném látni – mondta a hadnagy. – Nincs véletlenül magánál?
– Nincs.
– Nézzen csak körül.
Spade mosolygott, és egy picit meglóbálta üres poharát. – Felőlem aztán fölforgathatja ezt az odút, ha úgy tetszik. Nem sikítok, megígérem… ha van házkutatási parancsa.
– Menj a francba, Sam! – mordult rá sértődötten Tom.
Spade letette a poharát az asztalra, felállt, és a hadnagyhoz lépett. – Mondja, Dundy, mit akar? – kérdezte metsző hangon, hideg szemmel.
Dundy hadnagy pillantását Spade szemébe irányította. Tom odébb csúszott a díványon, hatalmasat fújt, és panaszosan zsémbelt: – Értsd meg, Sam, nem akarunk semmiféle zűrt.
Spade ügyet sem vetve Tomra, Dundyhoz fordult: – Hát maga mit akar? Ki vele. Mit gondol, ki az isten maga, egyszerűen csak rám tör, és el akarja kapni a nyakamat?
– Na jó – mondta Dundy a bajusza alatt –, üljön le és hallgasson ide.
– Hogy állok-e vagy ülök, ahhoz magának semmi köze – felelt Spade, és nem mozdult.
– Az isten szerelmére, legyen már eszed – könyörgött Tom. – Mi a francnak kötekedel? Ha tudni akarod, mért nem pakoltunk ki, megmondhatom: mert mikor Thursbyről kérdeztelek, csak éppen a pofámba nem vágtad, hogy semmi közöm az egészhez. Ezt azért nem csinálhatod velünk, Sam. Piszok eljárás, és nem is mész vele semmire. Nekünk is van kötelességünk.
Dundy hadnagy felugrott, egészen közel lépett Spade-hez, szögletes arcát a magasabb férfiéhoz emelte. – Többször figyelmeztettem, hogy előbb-utóbb elcsúszik egy banánhéjon – mondta.
Spade megvetően lebiggyesztette ajkát, és felhúzta szemöldökét. – Előbb-utóbb mindenki elcsúszik – mondta szelíd gúnnyal.
Ezúttal maga lesz az.
Spade mosolyogva rázta a fejét. Engem ne féltsen! Különben köszönöm szíves aggodalmát. Már nem mosolygott, felső ajkát fölrántotta, összeszűkült szemmel égő pillantást vetett a hadnagyra. Hangja fojtottan szólt, mint a hadnagyé. – Nem tetszik nekem ez a dolog. Mit szaglásznák itt körülöttem? Vagy megmondják, vagy menjenek a fenébe, és hagyjanak aludni.
– Ki az a Thursby? – kérdezte Dundy.
– Tomnak már elmondtam, amit tudok róla.
– Amit Tomnak mondott, az édeskevés volt. – Nem is tudok többet.
– Miért követték?
– Nem én követtem, hanem Miles, abból az egyszerű okból, mivel egy ügyfelünk hamisítatlan USA-dollárral megfizetett.
– Ki az ügyfél?
Spade már visszanyerte nyugalmát. Rosszallóan válaszolt: – Igazán tudhatná, hogy ezt nem mondhatom meg, amíg az ügyfél fel nem hatalmaz rá.
– Vagy kiköpi most rögtön, vagy a bíróságon fog róla vallani – dühöngött Dundy. – Gyilkosságról van szó, ha netalán nem tudná!
– Egen. Ha viszont netalán maga nem tudná, drágaságom: az, hogy mit mondok meg és mit nem, az az én szíves döntésemtől függ. Elmúlt már az az idő, amikor elpityeredtem, ha a rendőr bácsi görbe szemmel nézett rám.
Tom felállt a díványról, és az ágy végébe ült. Rosszul borotvált, sárral összemázolt arca fáradt volt és törődött. – Legyen eszed, Sam – kérlelte. – Segítened kell. Hogy derítsük ki a tényeket Miles meggyilkolása körül, ha megtartod magadnak, amit tudsz róla?
– Emiatt sose fájjon a fejed – mondta Spade. – Magam temetem el a halottaimat.
Dundy hadnagy leült, és térdére támaszkodott. Szeme zöld korongja melegen fénylett. – Gondoltam – mondta, és kárörvendő elégedettséggel mosolygott. – És éppen ezért vagyunk itt, igaz, Tom?
Tom felmordult, de nem szólt. Spade gyanakvóan figyelte Dundyt.
– Pont ezt mondtam Tomnak is – folytatta a hadnagy. – Mondom: „Te, Tom, van egy spurim, hogy Sam Spade olyan ember, akinél a családi bajok a családban is maradnak.” Szóról szóra így mondtam.
Spade szeméből eltűnt a gyanakvás; már csak unalom ült benne. Tomhoz fordult, és hanyag eleganciával kérdezte: – Megmondanád nekem, hogy most mi piszkálja tisztelt barátod csőrét?
Dundy fölugrott, és begörbített ujjával megkopogtatta Spade mellét. – Csupáncsak ez – mondta, gondosan ügyelve arra, hogy minden szót tisztán és érthetően ejtsen, miközben minden szótagnál koppantott egyet: – Thursbyt a szállója előtt lelőtték, harmincöt perccel azután, hogy maga elment a Burrit Streetről.
Most Spade szólalt meg, hasonlóképpen ügyelve minden szavára: – Ne nyúljon hozzám a koszos mancsával.
Dundy elhúzta kopogtató ujját, de a hangja nem változott: – Tom szerint annyira sietett, hogy meg se nézte a társát.
Tom röstelkedve morogta: – Az istenit neki, Sam, úgy rohantál, mint a nyúl.
– Miles lakására sem ment el, hogy a halálesetet közölje az asszonnyal – folytatta a hadnagy. – Beugrottunk hozzá, ott találtuk azt a lányt a maga irodájából, azt mondta, maga küldte oda.
Spade bólintott. Nyugodt arca most már szinte bárgyú kifejezést öltött.
Dundy hadnagy ismét Spade felé emelte az ujját, aztán gyorsan leeresztette. – Számításom szerint tíz perce volt, hogy telefonáljon a lánynak, további tíz arra, hogy Thursby szállásához érjen – Gearybe, Leavenworth mellett –, könnyen, megjárható ennyi idő, vagy mondjuk legfeljebb tizenöt perc alatt, így még mindig tíz-tizenöt perccel megelőzte Thursbyt.
– Tudtam talán, hogy Thursby hol lakik? – kérdezte Spade. – És azt is tudtam, hogy Miles kinyírása után nem ment egyenesen haza?
– Tudott, amit tudott – felelt Dundy makacsul. Hánykor ért haza?
– Öt perccel háromnegyed négy előtt. Sétáltam az utcán, és a fejemet törtem.
A hadnagy ingatta nagy, busa fejét. – Azt tudjuk, hogy fél négykor még nem volt itthon. Telefonon próbálkoztunk. Merre sétált?
– A Bush Streeten, egy darabot oda, aztán vissza.
– Találkozott valakivel, aki…?
– Nem, tanúm az nincs – mondta Spade, és barátságosan nevetett. – Üljön le, Dundy, van még egy kis pia a poharában. Hozd te is a poharad, Tom.
– Kösz, Sam, nem kérek – mondta Tom. Dundy leült, de a pohárra egy pillantást sem vetett.
Spade töltött magának, kiitta, letette az üres poharat az asztalra, és visszaült az ágya szélére. – Na, most végre tudom, honnan fúj a szél – mondta, és barátságosan méregette a két nyomozót. – Sajnálom, hogy megkötöttem magam, de ahogyan ti, jómadarak, beállítottatok és nekem estetek, az határozottan idegesített. Már azon is kiborultam, hogy Milest lepuffantották, és aztán jöttök ti, és megpróbáltok csőbe húzni. Most, hogy tudom, mire megy ki a buli, lehűltem.
– Rá se ránts – jegyezte meg Tom. A hadnagy egy szót se szólt.
– Thursby kinyúlt? – kérdezte Spade.
A hadnagy tétovázott. Tom kibökte: – Ki.
A hadnagy meg dühösen hozzátette: – És ha éppen tudni akarja – ha eddig még nem tudta volna –, vége volt, mielőtt bármit is köphetett volna.
Spade cigarettát sodort. Fel sem nézett, úgy kérdezte: – Ezt meg hogy érti? Gondolja, hogy én tudtam valamit?
– Úgy értem, ahogy mondtam – felelte Dundy szenvtelenül.
Spade mosolyogva nézett rá, egyik kezében a kész cigarettával, öngyújtóval a másikban. – Csak nem akar máris lekapcsolni, Dundy? – kérdezte. Dundy zöld szemével szúrósan nézett Spade-re, de nem szólt semmit.
– Ebben az esetben – folytatta Spade – nincs különösebb okom arra, hogy a maga tisztelt véleményével törődjem, nem igaz, Dundy?
– Ugyan, Sam, légy észnél – szólt közbe Tom. Spade rágyújtott, és nevetve fújta ki a füstöt. – Észnél leszek, Tom – ígérte. – Hogy is nyírtam ki ezt a Thursbyt? Már elfelejtettem.
Tom megvetően felhorkant.
Dundy hadnagy válaszolt: – Négyszer lőtték hátba egy negyvennégyessel vagy negyvenötössel, az utca túloldaláról, amikor be akart lépni a szállodába. Nem látta senki, de ez a valószínű.
– Egy Lugert viselt a kabátja alatt, szíjon – tette hozzá Tom. – Abból azonban nem hiányzik egyetlen golyó sem.
– A szállodában mit tudnak róla? – kérdezte Spade.
– Semmi mást, csak azt, hogy egy hétig lakott náluk.
– Egyedül?
– Egyedül.
– Mit találtatok nála? Vagy a szobájában?
Dundy ajkát beszíva kérdezte: – Mit kellett volna találnunk?
Spade hanyag kört írt le a petyhüdt cigarettával. – Valamit, ami róla vagy a dolgairól árulkodik. Találtak ilyet?
– Azt hittük, erről maga tud bővebbet mondani. Spade sárgásszürke szeme szinte túlzott nyíltsággal nézett a hadnagyra: – Thursbyt sosem láttam, sem élve, sem holtan.
Dundy hadnagy fölállt; elégedetlennek látszott. Tom ásítva nyújtózkodott és feltápászkodott. – Megkérdeztünk mindent, amit akartunk – mondta Dundy. Kemény, zöld kavicsra emlékeztető szeme fölött bosszús ráncokba futott a homloka. Bajuszos felső ajkával vicsorított, az alsóval formálta a szavakat. – Többet mondtunk magának, mint maga minekünk. Nem lehet kifogása, úgy hiszem. Ismer engem, Spade. Akár beszélt, akár nem, tudhatja, hogy részemről becsületes eljárást várhat, és ha rájövünk valamire, többnyire azt is közöljük magával. Nem mondom, hogy hibáztatnám magát, ha kiderülne, hogy mégis… de azért nyugodt lélekkel elkapnám.
– Eléggé becsületes – mondta Spade nyugodtan. – De azért szeretném, ha kiürítené a poharát.
Dundy hadnagy az asztalhoz lépett, felvette a poharat, és lassan kiitta. – Jó éjszakát – mondta, és a kezét nyújtotta. Ünnepélyesen kezet ráztak. Tom és Spade is ünnepélyesen kezet ráztak. Spade kikísérte őket. Aztán levetkőzött, eloltotta a villanyt, és lefeküdt.