2
HALÁL A KÖDBEN

A sö­tét­ben hár­mat csen­gett a te­le­fon. Ágy­ru­gók csi­kor­gá­sa, fán ma­ta­tó uj­jak zaja hal­lat­szott, majd egy ke­mény tárgy kop­pa­ná­sa a sző­nye­gen, újabb csi­kor­gás, az­tán egy fér­fi­hang: – Hal­ló… Az be­szél. – Meg­halt? Igen. – Ne­gyed­óra múl­va. Kö­szö­nöm.

Kap­cso­ló kat­tant, az­tán a há­rom arany­lán­con füg­gő mennye­zet­lám­pa el­árasz­tot­ta fénnyel a szo­bát. Spade me­zít­láb, zöld koc­kás pi­zsa­má­ban ült az ágy szé­lén. Mo­gor­ván me­redt az asz­ta­lon álló te­le­fon­ra, míg keze egy cso­mag pa­pí­rért meg a do­há­nyért nyúlt. A nyi­tott ab­la­kon hi­deg, pá­rás le­ve­gő áradt a szo­bá­ba, és per­cen­ként hat­szor be­hal­lat­szott az Al­cat­raz köd­kürt­jé­nek tom­pa bő­gé­se. Egy kró­mo­zott éb­resz­tő­óra, mely bi­zony­ta­la­nul im­boly­gott Duke Ame­ri­ka hí­res bűn­ügyei című, nyit­va le­bo­rí­tott köny­ve te­te­jén, két óra öt per­cet mu­ta­tott.

Spade kö­rül­te­kin­tő gon­dos­ság­gal so­dor­ta a ci­ga­ret­tát, töm­pe ujja pre­cíz mennyi­sé­get csí­pett fel a bar­na szá­lak­ból, és a be­haj­lí­tott pa­pír­ra he­lyez­te, szét­te­re­get­te a do­hányt, hogy min­den­ho­vá jus­son, kö­zé­pen kis­sé be­nyom­ta, hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­já­val össze­so­dor­ta a pa­pír szé­le­it, majd nyel­vé­vel meg­ned­ve­sí­tet­te, az­tán össze­csíp­te a vé­ge­ket, le­si­mí­tot­ta a ned­ves sze­gélyt, és len­dü­le­tes kéz­moz­du­lat­tal a szá­já­ba dug­ta. Fel­emel­te a föld­ről disz­nó­bőr to­kos nik­kel ön­gyúj­tó­ját, meg­gyúj­tot­ta, és az égő ci­ga­ret­tá­val szá­ja sar­ká­ban fel­állt. Ki­bújt a pi­zsa­má­ból. Vas­kos kar­ja, lába, tör­zse, ha­tal­mas, göm­bö­lyű, csa­pott vál­la, akár a med­véé. Per­sze in­kább bo­rot­vált med­vé­re em­lé­kez­te­tett csu­pasz mel­lé­vel, sima és gyer­me­ki­en ró­zsás bő­ré­vel.

Meg­va­kar­ta a tar­kó­ját, az­tán öl­töz­ni kez­dett. Fe­hér tri­kó al­só­ru­hát, szür­ke zok­nit, fe­ke­te zok­ni­tar­tót és sö­tét­bar­na ci­pőt vett föl. Mi­kor meg­kö­töt­te a ci­pő­fű­ző­jét, te­le­fo­non ta­xit ren­delt. Zöld csí­kos fe­hér ing­be bújt, puha, fe­hér gal­lér­ral, zöld nyak­ken­dőt kö­tött, az­tán az elő­ző nap vi­selt szür­ke öl­tönyt, bő tweed fel­öl­tő­jét és sö­tét­szür­ke ka­lap­ját vet­te fel. Ép­pen kul­cso­kat, do­hányt és pénzt tett zseb­re, ami­kor meg­szó­lalt a ka­pu­csen­gő.

Ahol a Bush Street át­ívelt a Stock­ton Street fö­lött, mi­előtt le­eresz­ked­nék a kí­nai ne­gyed­be, Spade fi­ze­tett, és ki­szállt a ta­xi­ból. A San Fran­cis­có-i vé­kony, ra­ga­dós és cson­tig ha­to­ló éj­sza­kai köd el­ho­má­lyo­sí­tot­ta az ut­cát. Né­hány lé­pés­nyi­re egy cso­port fér­fi áll­do­gált, és a zsák­ut­ca felé bá­mult. A Bush Street má­sik ol­da­lán két nő és egy fér­fi állt, ők is a zsák­ut­cát fi­gyel­ték. Az ab­la­kok­ban fe­jek je­len­tek meg.

Spade át­vá­gott a jár­dán, vas­kor­lá­tos le­já­rók kö­zött, me­lyek ko­pár, csúf lép­csők­re nyíl­lak, a mell­véd­hez lé­pett, és a ned­ves kő­pár­kány­ra tá­masz­kod­va le­né­zett a Stock­ton Street­re. Oda­lent az alag­út­ból dü­bö­rög­ve buk­kant fel egy autó, s mint­ha csak ki­lőt­ték vol­na, to­vább­ro­bo­gott. Az alag­út tor­ko­la­tá­tól nem messze, a két áru­ház kö­zöt­ti űrt be­töl­tő pla­kát­fal­nál, amely­re film- és ben­zin­rek­lá­mo­kat ra­gasz­tot­tak, egy em­ber ku­por­gott. A gug­go­ló fér­fi fe­jét a jár­da szint­jé­ig haj­tot­ta, hogy át­lás­son a hir­de­tő­fal alatt, fél ke­zét a jár­dá­hoz ta­pasz­tot­ta, a má­sik­kal a hir­de­tő­táb­la zöld ke­re­té­be ka­pasz­ko­dott, s így gro­teszk test­tar­tás­ba me­re­ve­dett. A hir­de­tő­fal túl­só vé­gé­nél két fér­fi állt; fél­sze­gen le­sel­ked­tek át a fal és az épü­let kö­zöt­ti ré­sen. A túl­ol­da­lon álló épü­let szür­ke tűz­fa­la a pla­kát­fal mö­göt­ti te­lek­re né­zett. Fé­nyek ve­tőd­tek a tűz­fal­ra, em­be­rek ár­nya moz­gott a fény­csí­kok­ban.

Spade el­for­dult a mell­véd­től, vé­gig­ment a Bush Stree­ten a zsák­ut­cá­ig, ahol a cso­por­to­su­lást lát­ta.

Bur­ritt Street – hir­det­te kék ala­pon fe­hér be­tűk­kel egy zo­mán­co­zott táb­la. Alat­ta egyen­ru­hás rend­őr állt, ki sem vet­te szá­já­ból a rá­gó­gu­mit, úgy kér­dez­te Spade-et:

– Maga mit ke­res itt?

– Sam Spade va­gyok. Tom Pol­haus ér­te­sí­tett.

– Aha. – A rend­őr le­en­ged­te a kar­ját. – Hir­te­len nem is­mer­tem meg. Ott van­nak. – Hü­velyk­uj­já­val vál­la fölé bö­kött. – Ron­da ügy.

– Elég ron­da – bó­lin­tott Spade, az­tán vé­gig­bal­la­gott a zsák­ut­cán. Fél­úton, nem messze az utca tor­ko­la­tá­tól, fe­ke­te men­tő­ko­csi állt. A men­tő­au­tó mö­gött, bal­ra, a si­ká­tort víz­szin­tes desz­kák­ból össze­rótt de­rék­ma­gas­sá­gú ke­rí­tés ha­tá­rol­ta. A ke­rí­tés­től a Stock­ton Stree­ten álló hir­de­tő­fa­lig me­re­de­ken lej­tett a ta­laj. A ke­rí­tés fel­ső desz­ká­já­ból egy há­rom­mé­te­res da­rab ki­sza­kadt a tar­tó­osz­lop mel­lől, s most a má­sik tar­tó­osz­lop­ról fi­tye­gett. Vagy négy-öt mé­ter­nyi­re, a lej­tőn, la­pos, si­má­ra ko­pott kő­da­rab állt ki. A kő és a lej­tő kö­zöt­ti haj­lat­ban Mi­les Ar­cher fe­küdt a há­tán. Két fér­fi ha­jolt fö­lé­je. Az egyik zseb­lám­pá­val vi­lá­gí­tot­ta meg a holt­tes­tet. A lej­tőn so­kan jár­kál­tak, zseb­lám­pá­val a ke­zük­ben:

– Hel­lo, Sam! – üd­vö­zöl­te az egyik Spade-et, amint fel­kec­mer­gett a zsák­ut­cá­ba. Nagy­da­rab, hor­dó­ha­sú fér­fi volt, okos, apró szem­mel, vas­tag száj­jal és ha­nya­gul bo­rot­vált, bo­ros­tás ál­lal. Ci­pő­jét, tér­dét, ke­zét, ar­cát bar­na agyag má­zol­ta össze. – Gon­dol­tam, meg aka­rod néz­ni, mi­előtt el­visszük – mond­ta, és át­lé­pett a ke­rí­té­sen.

– Kösz, Tom – fe­lel­te Spade. – Mi tör­tént? – Egyik tar­tó­osz­lop­ra kö­nyö­költ, le­né­zett az em­be­rek­re, s bó­lin­tott azok­nak, akik kö­szön­töt­ték.

Tom Pol­haus pisz­kos uj­já­val bal mel­lé­re bö­kött. – Egye­ne­sen a ke­tye­gő­jét lőt­ték ke­resz­tül, ez­zel ni. – Vas­kos re­vol­vert hú­zott elő a ka­bát­zse­bé­ből, és Spade orra alá tar­tot­ta. A re­vol­ver ré­se­i­ben vas­ta­gon ra­gadt a sár. – Web­ley. An­gol gyárt­mány. Igaz?

Spade le­vet­te kö­nyö­két az osz­lop­ról, és le­ha­jolt, hogy szem­ügy­re ve­gye a fegy­vert, de nem nyúlt hoz­zá. – Az – mond­ta. – Web­ley-Fos­bery au­to­ma­ta re­vol­ver. Az bi­zony. Ha­minc­nyol­cas, nyolc­lö­ve­tű. Ma már nem gyárt­ják. Hány go­lyó hi­ány­zik?

– Csak egy ug­rott. – Tom is­mét mel­lé­re bö­kött. – Ha­lott volt már, mi­kor a ke­rí­tést át­sza­kí­tot­ta. – Fel­emel­te a sá­ros re­vol­vert. – Is­me­red?

Spade bó­lin­tott. – A tí­pust is­me­rem – mond­ta szá­ra­zon, az­tán gyor­san hoz­zá­tet­te: – Ide­fent lőt­ték le, mi? Ott állt, ahol most te, hát­tal a ke­rí­tés­nek. A tá­ma­dó meg itt.

Meg­ke­rül­te To­mot, mell­ma­gas­ság­ban fel­emel­te ke­zét, és elő­re­nyúj­tot­ta mu­ta­tó­uj­ját. – A pa­sas el­sü­ti, Mi­les ha­nyatt esik, ma­gá­val ránt­ja a ke­rí­tést, le­zu­han, az­tán fenn­akad a kö­vön. Így van?

– Így bi­zony – fe­lel­te Tom las­san, és össze­húz­ta a szem­öl­dö­két. – A go­lyó meg­pör­köl­te a ka­bar­ját.

– Ki ta­lál­ta meg?

– Shil­ling, a szol­gá­la­tos rend­őr. Vé­gig­jött a Bush Stree­ten, ami­kor ide­ért, egy ko­csi ép­pen for­dult, és a fény­szó­ró­ja pont ide­vi­lá­gí­tott. Shil­ling meg­lát­ta a lógó desz­kát, kö­ze­lebb lé­pett, hogy meg­néz­ze, és ak­kor ta­lál­ta meg Ar­chert.

– Mi­lyen ko­csi volt az?

– Hal­vány gő­zünk sincs róla. Shil­ling nem fi­gyel­te meg, mert nem tud­ta, mi tör­tént. Azt mond­ja, egy lé­lek se jött ki in­nen, míg ő er­re­fe­lé tar­tott a Po­well Street fe­lől – ha­jon, ész­re­vet­te vol­na. Más­fe­lé pe­dig csak a Stock­ton Street-i hir­de­tő­fal alatt le­he­tett vol­na ki­jut­ni. Arra sem ment sen­ki. A köd mi­att sá­ros a ta­laj, de nem ta­lál­tunk más nyo­mot, csak azt, ahol Mi­les le­csú­szott, meg en­nek a fegy­ver­nek a nyo­mát, ahol le­gu­rult.

– Hal­lot­ta va­la­ki a lö­vést?

– Az is­ten áld­jon meg, Sam, mit akarsz? Csak most ér­tünk ide. Biz­to­san hal­lot­ta va­la­ki. Majd meg­ta­lál­juk.

Meg­for­dult, és át­ve­tet­te lá­bát a ke­rí­té­sen. – Át­jössz és meg­né­zed, mi­előtt el­vi­szik?

– Nem – fe­lel­te Spade.

Tom lo­vag­ló­ülés­ben ült a ke­rí­té­sen, és a meg­le­pe­tés­től össze­szű­kült szem­mel né­zett vissza Spade-re.

– Elég, ha te lát­tad. Én se lát­ha­tok mást – mond­ta Spade.

Tom Spade-re bá­mult, két­ke­dőn csó­vál­ta fe­jét, és vissza­húz­ta lá­bát a ke­rí­tés­ről. – Ar­cher re­vol­ve­re a far­zse­bé­ben ma­radt – szólt. – Nem hasz­nál­ta. A fel­öl­tő­je be volt gom­bol­va. Száz­hat­van-egy­né­hány dol­csi van a zse­bé­ben. Dol­go­zott va­la­ki­nek, Sam?

Spade egy pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után bó­lin­tott.

– Nos? – kér­dez­te Tom.

– Meg­bíz­ták, hogy kö­ves­sen egy Thurs­by nevű pa­sast – fe­lel­te Spade, az­tán pon­tos le­írást adott Thurs­by­ről, úgy, ahogy Miss Won­derly­től hal­lot­ta.

– Mi­nek?

Spade ke­zét a zse­bé­be mé­lyeszt­ve ál­mo­san pis­lo­gott Tom­ra. Tom tü­rel­met­le­nül is­mé­tel­te: – Mi­nek?

– Va­la­mi an­gol pa­sas le­he­tett. Fo­gal­mam sincs, mire ment ki a já­ték. Azt akar­tuk meg­tud­ni, hol la­kik. – Spade bá­gyad­tán mo­soly­gott, ki­húz­ta ke­zét a zse­bé­ből, és meg­ve­re­get­te Tom vál­lát. – Te csak ne szo­ron­gass. Keze is­mét el­tűnt a zse­bé­ben. – Me­gyek, kö­zöl­nöm kell a dol­got Mi­les fe­le­sé­gé­vel. – Meg­for­dult.

Tom bosszú­san rán­col­ta a hom­lo­kát, ki­nyi­tot­ta a szá­ját, az­tán szó nél­kül is­mét be­csuk­ta, és meg­kö­szö­rül­te a tor­kát. Ar­cá­ról el­tűnt a bosszú­ság, da­ra­bos gyen­géd­ség­gel így szólt: – Pi­szok do­log, hogy így el­in­téz­ték. Nem mon­dom, Mi­les­nak is volt hi­bá­ja, csak­úgy, mint mind­annyi­unk­nak, de biz­tos volt jó ol­da­la is.

– Biz­tos – hagy­ta rá Spade szá­raz, kö­zöm­bös han­gon, és el­bal­la­gott.

Egy éj­jel-nap­pa­li bü­fé­ben, a Bush és a Tay­lor Street sar­kán, be­lé­pett a te­le­fon­fül­ké­be. – Tün­dér­kém – mond­ta, mi­után fel­tár­csáz­ta a szá­mot –, Mi­lest le­lőt­ték… Igen, meg­halt… Jó, jó, csak nyu­ga­lom… Igen… Te mondd meg Ivá­nak… Egy frászt, én nem. Ne­ked kell… Ara­nyos kis­lány vagy… És tartsd tá­vol Ivat az iro­dám­tól… Mondd neki, hogy majd… szó­val va­la­mi­kor meg­lá­to­ga­tom… Jó, de en­gem ne ke­verj sem­mi­be, hal­lod?… Na, er­ről van szó. An­gyal vagy. Pá!

Spade króm éb­resz­tő­je há­rom óra negy­ve­net mu­ta­tott, ami­kor is­mét meg­gyúj­tot­ta a lám­pát. Ka­lap­ját és fel­öl­tő­jét az ágy­ra dob­ta, ki­ment a kony­há­ba, és po­hár­ral meg egy üveg Ba­car­di­val tért vissza a há­ló­szo­bá­ba. Töl­tött, az­tán áll­va ki­it­ta. Az üve­get és a po­ha­rat le­tet­te az asz­tal­ra, le­ült az ágy­ra, és ci­ga­ret­tát so­dort. A har­ma­dik po­hár Ba­car­di­nál és az ötö­dik ci­ga­ret­tá­nál tar­tott, ami­kor meg­szó­lalt a ka­pu­csen­gő. Az éb­resz­tő­óra mu­ta­tó­ja fél ötön állt. Spade só­haj­tott, föl­kelt az ágy­ról, és a te­le­fon­hoz lé­pett. Meg­nyom­ta a ka­put nyi­tó gom­bot. – Nya­va­lyás tyúk – mo­tyog­ta, és dü­höd­ten bá­mult a te­le­fon­ké­szü­lék­re, zi­hál­va szed­te a le­ve­gőt, ar­cá­ba vér szö­kött.

A lift­aj­tó nyi­kor­gó, kat­ta­nó zaja be­hal­lat­szott a fo­lyo­só­ról. Spade is­mét só­haj­tott, és az elő­szo­ba­aj­tó felé in­dult. Zaj­ta­lan, ne­héz lép­tek hal­lat­szot­tak kint­ről a sző­nye­ges fo­lyo­só­ról, két em­ber lép­tei. Spade arca fel­de­rült, a zak­la­tott­ság el­tűnt a sze­mé­ből, és gyor­san aj­tót nyi­tott. – Hel­lo, Tom – kö­szönt a nagy­da­rab, hor­dó­ha­sú de­tek­tív­nek, aki­vel a Bur­ritt Stree­ten be­szél­ge­tett, és: – Hel­lo, had­nagy úr – üd­vö­zöl­te a má­sik fér­fit. – Ke­rül­je­nek bel­jebb.

Mind­ket­ten bó­lin­tot­tak, és egyet­len szó nél­kül be­lép­tek. Spade be­csuk­ta az aj­tót, és be­ve­zet­te őket a há­ló­szo­bá­ba. Tom az ab­lak­nál álló dí­vány sar­ká­ba ült, a had­nagy az asz­tal mel­lett álló szék­re. Erős test­al­ka­tú em­ber volt, ke­rek fejű, rö­vid­re nyírt őszes haj­jal, mar­káns arca és szür­kés ba­ju­sza volt. Nyak­ken­dő­jét egy öt­dol­lá­ros arannyal tűz­te meg, ka­bát­haj­tó­ká­ján apró, fi­nom művű gyé­mánt­ke­re­tes jel­vény, va­la­mi tit­kos tár­sa­sá­gé.

Spade po­ha­ra­kat ho­zott a kony­há­ból, mind­hár­muk­nak töl­tött a Ba­car­di­ból, oda­nyúj­tot­ta ven­dé­ge­i­nek az italt, ő meg a po­ha­rá­val az ágya szé­lé­re ült. Arca nyu­godt volt és kö­zöm­bös. Fel­emel­te a po­ha­rat. – Bű­nö­ző­ink egész­sé­gé­re! – szólt, és le­haj­tot­ta a bort.

Tom is ki­ürí­tet­te po­ha­rát, az­tán le­tet­te maga mel­lé a pad­ló­ra, és sá­ros ke­zé­vel meg­tö­röl­te a szá­ját. Az ágy vé­gét bá­mul­ta, mint­ha em­lé­kez­tet­né va­la­mi­re, csak nem tud­ja, mire. A had­nagy né­hány pil­la­na­tig a po­ha­rat néz­te, be­le­kor­tyolt, az­tán le­tet­te, és az asz­tal­ra kö­nyö­költ. Ke­mény, ha­tá­ro­zott pil­lan­tás­sal mé­re­get­te a szo­bát, majd Tom­ra né­zett. Tom za­var­tan fész­ke­lő­dött a dí­vá­nyon, fel sem né­zett, úgy kér­dez­te: – Meg­mond­tad Mi­les fe­le­sé­gé­nek, Sam?

– Egen – vá­la­szolt Spade. – Hogy fo­gad­ta?

Spade a fe­jét ráz­ta. – Nem ér­tek a nők­höz.

– Nem a nya­va­lyát – je­gyez­te meg Tom hal­kan.

A had­nagy a tér­dé­re te­nye­rel­ve elő­re­ha­jolt. Zöld sze­mét fur­csa, me­rev pil­lan­tás­sal sze­gez­te Spade-re. Mint­ha a szem­go­lyót egy szer­ke­zet irá­nyí­ta­ná, és csak egy kal­lan­tyút kel­le­ne meg­húz­ni, vagy egy gom­bot meg­nyom­ni ah­hoz, hogy pil­lan­tást vált­son. – Mi­lyen fegy­vert vi­sel? – kér­dez­te.

– Sem­mi­lyet. Nem ra­jon­gok érte. Az iro­dám­ban per­sze van egy­né­hány.

– Sze­ret­ném lát­ni – mond­ta a had­nagy. – Nincs vé­let­le­nül ma­gá­nál?

– Nincs.

– Néz­zen csak kö­rül.

Spade mo­soly­gott, és egy pi­cit meg­ló­bál­ta üres po­ha­rát. – Fe­lő­lem az­tán föl­for­gat­hat­ja ezt az odút, ha úgy tet­szik. Nem si­kí­tok, meg­ígé­rem… ha van ház­ku­ta­tá­si pa­ran­csa.

– Menj a franc­ba, Sam! – mor­dult rá sér­tő­döt­ten Tom.

Spade le­tet­te a po­ha­rát az asz­tal­ra, fel­állt, és a had­nagy­hoz lé­pett. – Mond­ja, Dun­dy, mit akar? – kér­dez­te met­sző han­gon, hi­deg szem­mel.

Dun­dy had­nagy pil­lan­tá­sát Spade sze­mé­be irá­nyí­tot­ta. Tom odébb csú­szott a dí­vá­nyon, ha­tal­ma­sat fújt, és pa­na­szo­san zsém­belt: – Értsd meg, Sam, nem aka­runk sem­mi­fé­le zűrt.

Spade ügyet sem vet­ve Tom­ra, Dun­dy­hoz for­dult: – Hát maga mit akar? Ki vele. Mit gon­dol, ki az is­ten maga, egy­sze­rű­en csak rám tör, és el akar­ja kap­ni a nya­ka­mat?

– Na jó – mond­ta Dun­dy a ba­ju­sza alatt –, ül­jön le és hall­gas­son ide.

– Hogy ál­lok-e vagy ülök, ah­hoz ma­gá­nak sem­mi köze – fe­lelt Spade, és nem moz­dult.

– Az is­ten sze­rel­mé­re, le­gyen már eszed – kö­nyör­gött Tom. – Mi a franc­nak kö­te­ke­del? Ha tud­ni aka­rod, mért nem pa­kol­tunk ki, meg­mond­ha­tom: mert mi­kor Thurs­by­ről kér­dez­te­lek, csak ép­pen a po­fám­ba nem vág­tad, hogy sem­mi kö­zöm az egész­hez. Ezt azért nem csi­nál­ha­tod ve­lünk, Sam. Pi­szok el­já­rás, és nem is mész vele sem­mi­re. Ne­künk is van kö­te­les­sé­günk.

Dun­dy had­nagy fel­ug­rott, egé­szen kö­zel lé­pett Spade-hez, szög­le­tes ar­cát a ma­ga­sabb fér­fi­é­hoz emel­te. – Több­ször fi­gyel­mez­tet­tem, hogy előbb-utóbb el­csú­szik egy ba­nán­hé­jon – mond­ta.

Spade meg­ve­tő­en le­biggyesz­tet­te aj­kát, és fel­húz­ta szem­öl­dö­két. – Előbb-utóbb min­den­ki el­csú­szik – mond­ta sze­líd gúnnyal.

Ez­út­tal maga lesz az.

Spade mo­so­lyog­va ráz­ta a fe­jét. En­gem ne félt­sen! Kü­lön­ben kö­szö­nöm szí­ves ag­go­dal­mát. Már nem mo­soly­gott, fel­ső aj­kát föl­rán­tot­ta, össze­szű­kült szem­mel égő pil­lan­tást ve­tett a had­nagy­ra. Hang­ja foj­tot­tan szólt, mint a had­na­gyé. – Nem tet­szik ne­kem ez a do­log. Mit szag­lász­nák itt kö­rü­löt­tem? Vagy meg­mond­ják, vagy men­je­nek a fe­né­be, és hagy­ja­nak alud­ni.

– Ki az a Thurs­by? – kér­dez­te Dun­dy.

– Tom­nak már el­mond­tam, amit tu­dok róla.

– Amit Tom­nak mon­dott, az édes­ke­vés volt. – Nem is tu­dok töb­bet.

– Mi­ért kö­vet­ték?

– Nem én kö­vet­tem, ha­nem Mi­les, ab­ból az egy­sze­rű ok­ból, mi­vel egy ügy­fe­lünk ha­mi­sí­tat­lan USA-dol­lár­ral meg­fi­ze­tett.

– Ki az ügy­fél?

Spade már vissza­nyer­te nyu­gal­mát. Rosszal­ló­an vá­la­szolt: – Iga­zán tud­hat­ná, hogy ezt nem mond­ha­tom meg, amíg az ügy­fél fel nem ha­tal­maz rá.

– Vagy ki­kö­pi most rög­tön, vagy a bí­ró­sá­gon fog róla val­la­ni – dü­hön­gött Dun­dy. – Gyil­kos­ság­ról van szó, ha ne­ta­lán nem tud­ná!

– Egen. Ha vi­szont ne­ta­lán maga nem tud­ná, drá­ga­sá­gom: az, hogy mit mon­dok meg és mit nem, az az én szí­ves dön­té­sem­től függ. El­múlt már az az idő, ami­kor el­pi­tye­red­tem, ha a rend­őr bá­csi gör­be szem­mel né­zett rám.

Tom fel­állt a dí­vány­ról, és az ágy vé­gé­be ült. Rosszul bo­rot­vált, sár­ral össze­má­zolt arca fá­radt volt és tö­rő­dött. – Le­gyen eszed, Sam – kér­lel­te. – Se­gí­te­ned kell. Hogy de­rít­sük ki a té­nye­ket Mi­les meg­gyil­ko­lá­sa kö­rül, ha meg­tar­tod ma­gad­nak, amit tudsz róla?

– Emi­att sose fáj­jon a fe­jed – mond­ta Spade. – Ma­gam te­me­tem el a ha­lot­ta­i­mat.

Dun­dy had­nagy le­ült, és tér­dé­re tá­masz­ko­dott. Sze­me zöld ko­rong­ja me­le­gen fény­lett. – Gon­dol­tam – mond­ta, és kár­ör­ven­dő elé­ge­dett­ség­gel mo­soly­gott. – És ép­pen ezért va­gyunk itt, igaz, Tom?

Tom fel­mor­dult, de nem szólt. Spade gya­nak­vó­an fi­gyel­te Dun­dyt.

– Pont ezt mond­tam Tom­nak is – foly­tat­ta a had­nagy. – Mon­dom: „Te, Tom, van egy spu­rim, hogy Sam Spade olyan em­ber, aki­nél a csa­lá­di ba­jok a csa­lád­ban is ma­rad­nak.” Szó­ról szó­ra így mond­tam.

Spade sze­mé­ből el­tűnt a gya­nak­vás; már csak una­lom ült ben­ne. Tom­hoz for­dult, és ha­nyag ele­gan­ci­á­val kér­dez­te: – Meg­mon­da­nád ne­kem, hogy most mi pisz­kál­ja tisz­telt ba­rá­tod cső­rét?

Dun­dy föl­ug­rott, és be­gör­bí­tett uj­já­val meg­ko­pog­tat­ta Spade mel­lét. – Csu­pán­csak ez – mond­ta, gon­do­san ügyel­ve arra, hogy min­den szót tisz­tán és ért­he­tő­en ejt­sen, mi­köz­ben min­den szó­tag­nál kop­pan­tott egyet: – Thurs­byt a szál­ló­ja előtt le­lőt­ték, har­minc­öt perc­cel az­u­tán, hogy maga el­ment a Bur­rit Street­ről.

Most Spade szó­lalt meg, ha­son­ló­kép­pen ügyel­ve min­den sza­vá­ra: – Ne nyúl­jon hoz­zám a ko­szos man­csá­val.

Dun­dy el­húz­ta ko­pog­ta­tó uj­ját, de a hang­ja nem vál­to­zott: – Tom sze­rint annyi­ra si­e­tett, hogy meg se néz­te a tár­sát.

Tom rös­tel­ked­ve mo­rog­ta: – Az is­te­nit neki, Sam, úgy ro­han­tál, mint a nyúl.

– Mi­les la­ká­sá­ra sem ment el, hogy a ha­lál­ese­tet kö­zöl­je az asszonnyal – foly­tat­ta a had­nagy. – Be­ug­rot­tunk hoz­zá, ott ta­lál­tuk azt a lányt a maga iro­dá­já­ból, azt mond­ta, maga küld­te oda.

Spade bó­lin­tott. Nyu­godt arca most már szin­te bár­gyú ki­fe­je­zést öl­tött.

Dun­dy had­nagy is­mét Spade felé emel­te az uj­ját, az­tán gyor­san le­eresz­tet­te. – Szá­mí­tá­som sze­rint tíz per­ce volt, hogy te­le­fo­nál­jon a lány­nak, to­váb­bi tíz arra, hogy Thurs­by szál­lá­sá­hoz ér­jen – Ge­ary­be, Le­aven­worth mel­lett –, könnyen, meg­jár­ha­tó ennyi idő, vagy mond­juk leg­fel­jebb ti­zen­öt perc alatt, így még min­dig tíz-ti­zen­öt perc­cel meg­előz­te Thurs­byt.

– Tud­tam ta­lán, hogy Thurs­by hol la­kik? – kér­dez­te Spade. – És azt is tud­tam, hogy Mi­les ki­nyí­rá­sa után nem ment egye­ne­sen haza?

– Tu­dott, amit tu­dott – fe­lelt Dun­dy ma­ka­csul. Hány­kor ért haza?

– Öt perc­cel há­rom­ne­gyed négy előtt. Sé­tál­tam az ut­cán, és a fe­je­met tör­tem.

A had­nagy in­gat­ta nagy, busa fe­jét. – Azt tud­juk, hogy fél négy­kor még nem volt itt­hon. Te­le­fo­non pró­bál­koz­tunk. Mer­re sé­tált?

– A Bush Stree­ten, egy da­ra­bot oda, az­tán vissza.

– Ta­lál­ko­zott va­la­ki­vel, aki…?

– Nem, ta­núm az nincs – mond­ta Spade, és ba­rát­sá­go­san ne­ve­tett. – Ül­jön le, Dun­dy, van még egy kis pia a po­ha­rá­ban. Hozd te is a po­ha­rad, Tom.

– Kösz, Sam, nem ké­rek – mond­ta Tom. Dun­dy le­ült, de a po­hár­ra egy pil­lan­tást sem ve­tett.

Spade töl­tött ma­gá­nak, ki­it­ta, le­tet­te az üres po­ha­rat az asz­tal­ra, és vissza­ült az ágya szé­lé­re. – Na, most vég­re tu­dom, hon­nan fúj a szél – mond­ta, és ba­rát­sá­go­san mé­re­get­te a két nyo­mo­zót. – Saj­ná­lom, hogy meg­kö­töt­tem ma­gam, de aho­gyan ti, jó­ma­da­rak, be­ál­lí­tot­ta­tok és ne­kem es­te­tek, az ha­tá­ro­zot­tan ide­ge­sí­tett. Már azon is ki­bo­rul­tam, hogy Mi­lest le­puf­fan­tot­ták, és az­tán jöt­tök ti, és meg­pró­bál­tok cső­be húz­ni. Most, hogy tu­dom, mire megy ki a buli, le­hűl­tem.

– Rá se ránts – je­gyez­te meg Tom. A had­nagy egy szót se szólt.

– Thurs­by ki­nyúlt? – kér­dez­te Spade.

A had­nagy té­to­vá­zott. Tom ki­bök­te: – Ki.

A had­nagy meg dü­hö­sen hoz­zá­tet­te: – És ha ép­pen tud­ni akar­ja – ha ed­dig még nem tud­ta vol­na –, vége volt, mi­előtt bár­mit is köp­he­tett vol­na.

Spade ci­ga­ret­tát so­dort. Fel sem né­zett, úgy kér­dez­te: – Ezt meg hogy érti? Gon­dol­ja, hogy én tud­tam va­la­mit?

– Úgy ér­tem, ahogy mond­tam – fe­lel­te Dun­dy szenv­te­le­nül.

Spade mo­so­lyog­va né­zett rá, egyik ke­zé­ben a kész ci­ga­ret­tá­val, ön­gyúj­tó­val a má­sik­ban. – Csak nem akar már­is le­kap­csol­ni, Dun­dy? – kér­dez­te. Dun­dy zöld sze­mé­vel szú­ró­san né­zett Spade-re, de nem szólt sem­mit.

– Eb­ben az eset­ben – foly­tat­ta Spade – nincs kü­lö­nö­sebb okom arra, hogy a maga tisz­telt vé­le­mé­nyé­vel tö­rőd­jem, nem igaz, Dun­dy?

– Ugyan, Sam, légy ész­nél – szólt köz­be Tom. Spade rá­gyúj­tott, és ne­vet­ve fúj­ta ki a füs­töt. – Ész­nél le­szek, Tom – ígér­te. – Hogy is nyír­tam ki ezt a Thurs­byt? Már el­fe­lej­tet­tem.

Tom meg­ve­tő­en fel­hor­kant.

Dun­dy had­nagy vá­la­szolt: – Négy­szer lőt­ték hát­ba egy negy­ven­né­gyes­sel vagy negy­ven­ötös­sel, az utca túl­ol­da­lá­ról, ami­kor be akart lép­ni a szál­lo­dá­ba. Nem lát­ta sen­ki, de ez a va­ló­szí­nű.

– Egy Lu­gert vi­selt a ka­bát­ja alatt, szí­jon – tet­te hoz­zá Tom. – Ab­ból azon­ban nem hi­ány­zik egyet­len go­lyó sem.

– A szál­lo­dá­ban mit tud­nak róla? – kér­dez­te Spade.

– Sem­mi mást, csak azt, hogy egy hé­tig la­kott ná­luk.

– Egye­dül?

– Egye­dül.

– Mit ta­lál­ta­tok nála? Vagy a szo­bá­já­ban?

Dun­dy aj­kát be­szí­va kér­dez­te: – Mit kel­lett vol­na ta­lál­nunk?

Spade ha­nyag kört írt le a pety­hüdt ci­ga­ret­tá­val. – Va­la­mit, ami róla vagy a dol­ga­i­ról árul­ko­dik. Ta­lál­tak ilyet?

– Azt hit­tük, er­ről maga tud bő­veb­bet mon­da­ni. Spade sár­gás­szür­ke sze­me szin­te túl­zott nyílt­ság­gal né­zett a had­nagy­ra: – Thurs­byt so­sem lát­tam, sem élve, sem hol­tan.

Dun­dy had­nagy föl­állt; elé­ge­det­len­nek lát­szott. Tom ásít­va nyúj­tóz­ko­dott és fel­tá­pász­ko­dott. – Meg­kér­dez­tünk min­dent, amit akar­tunk – mond­ta Dun­dy. Ke­mény, zöld ka­vics­ra em­lé­kez­te­tő sze­me fö­lött bosszús rán­cok­ba fu­tott a hom­lo­ka. Ba­ju­szos fel­ső aj­ká­val vi­cso­rí­tott, az al­só­val for­mál­ta a sza­va­kat. – Töb­bet mond­tunk ma­gá­nak, mint maga mi­ne­künk. Nem le­het ki­fo­gá­sa, úgy hi­szem. Is­mer en­gem, Spade. Akár be­szélt, akár nem, tud­hat­ja, hogy ré­szem­ről be­csü­le­tes el­já­rást vár­hat, és ha rá­jö­vünk va­la­mi­re, több­nyi­re azt is kö­zöl­jük ma­gá­val. Nem mon­dom, hogy hi­báz­tat­nám ma­gát, ha ki­de­rül­ne, hogy még­is… de azért nyu­godt lé­lek­kel el­kap­nám.

– Elég­gé be­csü­le­tes – mond­ta Spade nyu­god­tan. – De azért sze­ret­ném, ha ki­ürí­te­né a po­ha­rát.

Dun­dy had­nagy az asz­tal­hoz lé­pett, fel­vet­te a po­ha­rat, és las­san ki­it­ta. – Jó éj­sza­kát – mond­ta, és a ke­zét nyúj­tot­ta. Ün­ne­pé­lye­sen ke­zet ráz­tak. Tom és Spade is ün­ne­pé­lye­sen ke­zet ráz­tak. Spade ki­kí­sér­te őket. Az­tán le­vet­kő­zött, el­ol­tot­ta a vil­lanyt, és le­fe­küdt.