9
BRIGID

Spade vissza­ment a nap­pa­li­ba, a dí­vány vé­gé­be ült, tér­dé­re kö­nyö­költ, és me­rőn néz­te a pad­lót. A lány bá­gyad­tán mo­soly­gott rá a ka­ros­szék­ből. Spade-nek égett, a sze­me, hom­lo­kán mély, füg­gő­le­ges ba­ráz­dák hú­zód­tak, orr­cim­pá­ja re­me­gett. Ami­kor már biz­tos volt, hogy Spade nem néz fel egy­ha­mar, Bri­gid ar­cá­ról is le­her­vadt a mo­soly, és egy­re nyug­ta­la­nab­bul fi­gyel­te a fér­fit.

Spade most hir­te­len fel­dü­hö­dött, és ha­rag­tól el­torzult arc­cal öt per­cen át át­koz­ta Dun­dyt; csak úgy öm­lött be­lő­le az is­ten­te­len szi­tok és trá­gár át­ko­zó­dás.

Az­tán fel­emel­te fe­jét, és za­var­tan vi­gyor­gott a lány­ra: – Gye­rek va­gyok, mi? De az is­te­nit neki, nem bí­rom, ha meg­üt­nek, és nem üt­he­tek vissza. – Óva­to­san az ál­lá­hoz nyúlt. – Nem mint­ha az ököl­csa­pás­tól len­nék úgy oda.

Ne­ve­tett, és lus­tán, ke­reszt­be ra­kott láb­bal el­nyúlt a dí­vá­nyon. – Így is elég ol­csón úsz­tam meg ezt a győ­zel­met. – Gú­nyo­san össze­rán­dult a szem­öl­dö­ke. –De azért nem egy­könnyen fe­lej­tem el.

A lány is­mét el­mo­so­lyo­dott, és mel­lé­ült a dí­vány­ra. – Ilyen ször­nyű vad­em­ber­rel még sose ta­lál­koz­tam – mond­ta. – Min­dig ilyen ha­tár­ta­la­nul fö­lé­nyes?

– Mi­ért, hi­szen hagy­tam, hogy meg­üs­sön, nem?

– Igaz, de hát még­is ő a ha­tó­ság.

– Nem azért – ma­gya­ráz­ta Spade –, ha­nem mert ami­kor el­vesz­tet­te a fe­jét és meg­ütött, túl­tak­ti­káz­ta a hely­ze­tet. Ha ak­kor be­le­me­gyek, nem tér­het ki. Vé­gig kel­lett vol­na ját­sza­nia a já­té­kot, és ak­kor mi is ki­ruk­kol­hat­tunk vol­na a rend­őr­sé­gen az­zal a ba­ro­mi szto­ri­val. – El­gon­dol­kod­va bá­mult a lány­ra: – Tu­laj­don­kép­pen mit csi­nált Ca­i­ró­val?

– Sem­mit. – El­pi­rult. – Meg­pró­bál­tam rá­ijesz­te­ni, hogy fog­ja be a szá­ját, amíg a rend­őrök el­men­nek, de vagy na­gyon be­ijedt, vagy csak meg­ma­ka­csol­ta ma­gát, és üvöl­te­ni kez­dett.

– Ak­kor hú­zott rá a fegy­ver­rel?

– Nem te­het­tem mást, meg­tá­ma­dott.

– Ugye mond­tam ma­gá­nak, hogy fo­gal­ma sincs, mit csi­nál? – mond­ta Spade lep­le­zet­len bosszú­ság­gal. – Vak­tá­ban ha­do­ná­szik, Is­ten se­ge­del­mé­vel.

– Ne ha­ra­gud­jon rám, Sam, saj­ná­lom – sut­tog­ta tö­re­del­me­sen a lány.

– Azt el­hi­szem. – Spade pa­pírt és do­hányt sze­dett ki a zse­bé­ből, ci­ga­ret­tát kez­dett so­dor­ni. Most, hogy el­be­szél­ge­tett Ca­i­ró­val, ve­lem is el­be­szél­get­het.

– Igen… per­sze… kezd­te Bri­gid. El­igaz­gat­ta kék ru­há­ja szé­lét a tér­dén.

Spade meg­nyal­ta és le­ra­gasz­tot­ta a ci­ga­ret­tát: – Nos? kér­dez­te, és az ön­gyúj­tó után nyúlt.

– Csak­hogy… az­tán… – foly­tat­ta Bri­gid las­san, szag­ga­tot­tan, mint­ha gond­dal vá­lo­gat­ná meg a sza­va­kat – …nem ju­tott idő, hogy be is fe­jezzük a be­szél­ge­tést. El­hall­ga­tott, és a tér­dét néz­te, majd ki­si­mult hom­lok­kal és őszin­te pil­lan­tás­sal fel­né­zett Spade-re. – Mire iga­zán be­le­me­le­ged­tünk vol­na, fél­be­sza­kí­tot­tak.

Spade na­gyot ne­ve­tett, szá­já­ból dőlt a füst. – Ta­lán te­le­fo­nál­jak neki, és hív­jam vissza?

A lány a fe­jét ráz­ta. Már nem mo­soly­gott, für­kész te­kin­te­tét le nem vet­te Spade-ről. Spade át­ka­rol­ta a lányt, Bri­gid hát­ra­dőlt Spade kar­já­ban. – Hall­ga­tom – mond­ta Spade.

A lány in­ger­ke­dő mo­sollyal né­zett fel rá: – Fel­tét­le­nül szük­sé­ges eh­hez a kar­ja is? – kér­dez­te.

– Nem. – Spade el­vet­te kar­ját, és a lány háta mögé ej­tet­te.

– Maga tel­je­sen ki­szá­mít­ha­tat­lan – mor­mol­ta a lány. Spade bó­lin­tott, és nyá­ja­san fe­lelt: – Még min­dig hall­ga­tom.

– Te jó­is­ten, néz­zen az órá­ra! – ki­ál­tott fel Bri­gid. A könyv te­te­jén bil­le­gő éb­resz­tő­óra vas­kos mu­ta­tói két óra öt­ven per­cet je­lez­tek.

– Moz­gal­mas es­ténk volt.

– Men­nem kell. – Bri­gid fel­állt.

Spade nem moz­dult. Meg­ráz­ta a fe­jét: – Ad­dig nem megy, míg min­dent el nem mond.

– De késő van – til­ta­ko­zott a lány. – Órá­kig tart, míg min­dent el­mon­dok.

– Van időm.

– Fo­goly va­gyok? – kér­dez­te Bri­gid vi­dá­man.

– Le­het, hogy még az a fic­kó is kinn áll­do­gál. Ta­lán alud­ni se megy haza.

Bri­gid le­her­vadt. – Azt hi­szi, még min­dig ott áll?

– Könnyen le­het.

Bri­gid meg­bor­zon­gott. – Meg­néz­né?

Spade egy per­cig Bri­gid ag­go­dal­mas ar­cát für­kész­te, az­tán fel­állt. – Per­sze. – Fel­vet­te ka­bát­ját, ka­lap­ját. – Tíz perc múl­va itt va­gyok.

– Csak vi­gyáz­zon – kér­te a lány, és kö­vet­te a be­já­ra­ti aj­tó­ig.

Spade üre­sen ta­lál­ta a Post Streetet. El­ment a kö­vet­ke­ző sa­ro­kig, át­ment az utca má­sik ol­da­lá­ra, vissza­fe­lé in­dult, két sa­rok­kal odébb vissza­ment a túl­ol­dal­ra, és el­ju­tott a ka­pu­já­ig, anél­kül, hogy bár­kit lá­tott vol­na. Csak egy ga­rázs­ban dol­go­zott még két sze­re­lő. Ami­kor ki­nyi­tot­ta az elő­szo­ba­aj­tót, Bri­gid O’Shaugh­nessyt a szo­ba­aj­tó­ban ta­lál­ta. Ca­i­ro re­vol­ve­rét szo­ron­gat­ta. – Még ott van – mond­ta Spade.

Bri­gid az aj­ká­ba ha­ra­pott, az­tán las­san meg­for­dult, és vissza­ment a nap­pa­li­ba. Spade kö­vet­te, hol­mi­ját egy szék­re tet­te: – Úgy, most lesz időnk be­szél­get­ni – mond­ta, és ki­ment a kony­há­ba. Ép­pen a ká­vét tet­te fel, és zsúr­ke­nye­ret sze­le­telt, mi­kor Bri­gid meg­je­lent az aj­tó­ban. Meg­állt a kü­szö­bön, és el­me­rül­ten fi­gyel­te Spade-et. Bal ke­zé­vel lus­tán si­mo­gat­ta a re­vol­ver csö­vét, me­lyet még min­dig a jobb ke­zé­ben szo­ron­ga­tott.

– Ott az ab­rosz – mu­ta­tott Spade a ke­nyér­kés­sel a po­hár­szék­re.

Bri­gid te­rí­tett, míg Spade meg­ken­te az ová­lis ke­nyér­sze­le­te­ket, és hi­deg vag­dalt húst tett kö­zé­jük. Az­tán ki­töl­töt­te a ká­vét, egy kis ko­nya­kot is ön­tött hoz­zá, majd asz­tal­hoz ül­tek. Bri­gid a keze ügyé­be tet­te a re­vol­vert. – Most rá­kezd­het, így fa­la­to­zás köz­ben – biz­tat­ta Spade.

A lány pa­na­szo­san el­fin­to­rí­tot­ta ar­cát. – Maga hi­he­tet­le­nül kö­ve­te­lő­ző. – Majd jó­ízű­en be­le­ha­ra­pott egy szend­vics­be.

– Igen, meg vad is, sőt, ki­szá­mít­ha­tat­lan. Szó­val mi az a hí­res ma­dár, ami­ért úgy be van­nak gő­zöl­ve?

A lány nyu­god­tan rág­ta a hú­sos ke­nye­ret, le­nyel­te a fa­la­tot, gon­do­san meg­vizs­gál­ta a ha­ra­pá­sa nyo­mán ke­let­ke­zett fél­hol­dat a szend­vi­csen, csak az­u­tán fe­lelt: – És ha nem mon­dom el? Ha egyet­len szót sem mon­dok er­ről? Ak­kor mit csi­nál?

– Úgy érti, a ma­dár­ról?

– Nem, az egész ügy­ről.

– Nem vol­nék túl­sá­go­san meg­lep­ve – mond­ta Spade szé­les vi­gyor­ral –, sőt, azt is tud­nám, hogy mi le­gyen a to­váb­bi te­en­dő.

– És mi vol­na? – Fi­gyel­mét a szend­vics he­lyett most Spade ar­cá­ra össz­pon­to­sí­tot­ta. – Ezt meg én sze­ret­ném tud­ni. Mit ten­ne ak­kor?

Spade a fe­jét ráz­ta.

A lány ar­cán gú­nyos mo­soly vil­lant. – Va­la­mi va­dat és ki­szá­mít­ha­tat­lant?

– Le­het. Csak azt nem ér­tem, mit nyer az­zal, hogy el­tus­sol­ja a dol­got. Las­sacs­kán úgy­is ki­de­rül. Igaz, hogy sok min­dent nem tu­dok, de van, amit igen, né­hány do­log­ra kö­vet­kez­te­tek, és ha még egy ilyen na­punk lesz, mint a mai, olyas­mit is meg­tu­dok, ami­ről még ma­gá­nak sincs fo­gal­ma.

– Azt hi­szem, már­is tud­ja – mond­ta a lány el­ko­mo­lyod­va. – De… édes is­te­nem, annyi­ra unom már, és úgy utá­lok be­szél­ni róla! Nem vol­na jobb ta­lán… ha vár­nánk, míg, ahogy mond­ja, be­szer­zi a szük­sé­ges in­for­má­ci­ó­kat?

Spade ne­ve­tett. – Azt nem tu­dom. Ezt ma­gá­nak kell el­dön­te­nie. Az én in­for­má­ci­ós mód­sze­rem az, hogy va­dul és ki­szá­mít­ha­tat­la­nul be­le­kö­pök a dol­gok­ba, és így rob­ban­tom a gé­pe­ze­tet. Ne­kem ez is meg­fe­lel, csak maga vi­gyáz­zon, hogy a szi­lán­kok meg ne sért­sék.

Bri­gid nyug­ta­la­nul vál­lat vont, de nem szólt. Né­hány per­cig szót­la­nul et­tek, Spade kö­zö­nyö­sen, Bri­gid el­gon­dol­koz­va. Az­tán a lány fá­tyo­los han­gon meg­szó­lalt: – Fé­lek ma­gá­tól.

– Nem igaz – mond­ta Spade.

– De igaz – bi­zony­ko­dott Bri­gid hal­kan. – Két fér­fit is­me­rek, aki­től fé­lek, s ma este mind­ket­tő­vel ta­lál­koz­tam.

– Azt el­hi­szem, hogy Ca­i­ró­tól fél – mond­ta Spade. – Ő kí­vül áll a maga ha­tó­su­ga­rán.

– Maga ta­lán nem?

– Nem egé­szen – vi­gyor­gott Sam.

A lány el­pi­rult. Újabb szend­vi­cset tett a tá­nyér­já­ra. Fe­hér hom­lo­kát rán­col­ta: – Mint tud­ja, egy fe­ke­te ma­dár­fi­gu­rá­ról van szó, fé­nyes és sima, va­la­mi só­lyom­fé­le, kö­rül­be­lül ilyen ma­gas – két ke­zé­vel mint­egy har­minc cen­tis tá­vol­sá­got mu­ta­tott.

– S mi­ért olyan fon­tos ez ma­guk­nak?

A lány ivott egy kor­tyot a ko­nya­kos ká­vé­ból, és a fe­jét ráz­ta: – Nem tu­dom. Ne­kem nem mond­ták. De öt­száz fon­tot ígér­tek, ha se­gí­tek meg­sze­rez­ni. Az­tán, mi­kor Joe-t ott­hagy­tuk, Flo­yd hét­száz­öt­ve­net ígért.

– Úgy? Ak­kor al­kal­ma­sint töb­bet ér.

– Per­sze, sok­kal töb­bet. Egyen­lő osz­toz­ko­dás­ról szó sem volt. Egy­sze­rű­en fel­bé­rel­tek arra, hogy se­gít­sek ne­kik.

– Se­gít­sen? De ho­gyan?

Bri­gid is­mét szá­já­hoz emel­te a csé­szét. Spade ci­ga­ret­tát kez­dett so­dor­ni, de sár­gás­szür­ke sze­mé­nek zsar­no­ki pil­lan­tá­sát nem vet­te le a lány ar­cá­ról. Mö­göt­tük a ká­vé­fő­ző zu­bo­gott a tűz­he­lyen.

– Meg­sze­rez­ni at­tól, aki­nél volt – mond­ta a lány las­san. – Egy Kemi­dov nevű orosz­tól…

– Ho­gyan?

– Á, nem fon­tos – til­ta­ko­zott Bri­gid –, nem is tar­to­zik ide, ma­gát se vi­szi előbb­re. És nincs is köze hoz­zá – mond­ta pi­masz mo­sollyal.

– Ez Kons­tan­ti­ná­poly­ban volt?

– Mar­mo­rá­ban – fe­lelt ha­boz­va a lány.

Spade a ci­ga­ret­tá­já­val le­gyin­tett. – Mind­egy. Az­tán mi tör­tént?

– Sem­mi. Hi­szen mond­tam. Öt­száz fon­tot ígér­tek, ha se­gí­tek ne­kik, meg is tet­tem, az­tán rá­jöt­tünk, hogy Ca­i­ro meg akar lóg­ni, el­vi­szi a sóly­mot, és egy fi­ty­in­get sem ad. Ezért meg­előz­tük, és mi tol­tunk ki őve­le. Csak­hogy én így sem jár­tam jól, mert Flo­yd­nak esze ágá­ban sem volt ki­fi­zet­ni a hét­száz­öt­ven fon­tot. Erre ak­kor jöt­tem rá, mi­kor San Fran­cis­có­ba ér­tünk. Az­zal hi­te­ge­tett, hogy New York­ba me­gyünk, ott el­ad­ja a ma­da­rat, és osz­to­zik ve­lem, de én mind­járt tud­tam, hogy eb­ből egy szó sem igaz. – Mél­tat­lan­ko­dá­sá­ban sze­me mély ibo­lya­színt öl­tött. – És azért for­dul­tam ma­gá­hoz, hogy se­gít­sen meg­ke­res­ni azt a sóly­mot.

– Na és ha meg­szer­zi? Mi lett vol­na ak­kor?

– Ak­kor olyan hely­zet­be ke­rü­lök, hogy én dik­tál­ha­tom a fel­té­te­le­ket Mr. Flo­yd Thurs­by­nek.

Spade hu­nyo­rí­tott: – És leg­alább tud­ta, hova vi­gye, hogy töb­bet kap­jon érte, mint amit ő ígért, vagy leg­alább annyit, amennyit Flo­yd re­mélt érte?

– Nem tud­tam – fe­lel­te a lány.

Spade ko­mo­ran néz­te a tá­nyér­ján hal­mo­zó­dó ha­mut.

– Mi­től ilyen ér­té­kes ez a szo­bor? – kér­dez­te. – Va­la­mit csak tud róla, vagy leg­alább­is sej­ti, nem?

– Fo­gal­mam sincs.

– Mi­ből van?

– Por­ce­lán­ból vagy va­la­mi fe­ke­te kő­ből. Mit tu­dom én? Sose volt a ke­zem­ben. Egy­szer lát­tam csak, ak­kor is né­hány perc­re. Mi­kor meg­sze­rez­tük, Flo­yd meg­mu­tat­ta.

Spade a tá­nyér­ján nyom­ta el a ci­ga­ret­ta vé­gét, és hú­zott egyet a ko­nya­kos ká­vé­ból. Ko­mor­sá­ga el­tűnt. Meg­tö­röl­te szá­ját egy szal­vé­tá­val, amit az­tán össze­gyűr­ve az asz­tal­ra do­bott. – Ha­zu­dik – mond­ta hi­de­gen.

A lány fel­kelt, és za­var­tan, pi­rul­va né­zett Spade-re. – Ha­zu­dok – mond­ta. – Min­dig is ha­zud­tam.

– Mit hen­ceg vele, ne gye­re­kes­ked­jen. – Oda­lé­pett Bri­gid mel­lé. – Eb­ben a link du­má­ban egyet­len igaz szó se volt.

Bri­gid le­haj­tot­ta a fe­jét. A pil­lá­ján könny csil­lant. – De volt… egy ke­vés – sut­tog­ta.

Spade meg­fog­ta a lány vál­lát, és fel­emel­te a fe­jét. Be­le­ne­ve­tett a könnyes szem­pár­ba: – Még előt­tünk az egész éj­sza­ka. Töl­tök még egy kis ká­vét ko­nyak­kal, és meg­pró­bál­juk újra – mond­ta.

A lány sze­me le­csu­kó­dott. – Olyan fá­radt va­gyok – mond­ta resz­ket­ve. – Úgy unom már, ma­ga­mat, a ha­zu­do­zást, a ha­zug­sá­gok ki­esze­lé­sét, las­san már ma­gam sem tu­dom, mi igaz, mi nem. Bár­csak… – Két keze közé fog­ta Spade ar­cát, nyi­tott szá­ját a fér­fi szá­já­ra szo­rí­tot­ta, egész tes­té­vel Spade-hez si­mult. Spade át­ka­rol­ta, ma­gá­hoz von­ta, kék inge uj­ján ki­da­gad­tak az iz­mok, egyik te­nye­ré­ben rin­gat­ta a lány fe­jét, uj­ja­i­val be­le­túrt a vö­rös hajzu­ha­tag­ba, má­sik ke­zé­nek ke­re­ső uj­jai vé­gig­szán­tot­tak a lány há­tán. Sze­me sár­gán égett.