3
HÁROM NŐ

Más­nap dél­előtt tíz óra­kor Spade be­lé­pett az iro­dá­ba, s ott ta­lál­ta Ef­fie Pe­ri­ne-t, amint a reg­ge­li pos­tát bon­tot­ta. Nap­sü­töt­te, fiús arca most sá­padt volt. Le­tet­te a nagy cso­mó bo­rí­té­kot meg a pa­pír­vá­gó kést, és halk, fi­gyel­mez­te­tő han­gon mond­ta: – Oda­bent van az iro­dá­ban.

– Nem meg­mond­tam, hogy tartsd tá­vol? – nya­fog­ta Spade. Ő is hal­kan be­szélt.

Ef­fie Fe­ri­ne bar­na sze­me ke­rek­re nyílt, most az ő hang­ja is in­ge­rül­ten csen­gett: – De igen, csak azt nem mond­tad, ho­gyan. – Le­huny­ta fé­lig a sze­mét, és a vál­lát is le­eresz­tet­te. – Csak ne légy olyan ha­ra­pós, Sam szólt fá­rad­tan. – Egész éj­sza­ka a nya­ka­mon ült.

Spade el­si­mí­tot­ta a lány ha­ját a vá­lasz­ték­nál. – Saj­ná­lom, tün­dér­ke, én iga­zán… – hir­te­len ab­ba­hagy­ta, ami­kor a bel­ső ajtó ki­nyílt. – Hel­lo, Iva – kö­szönt az asszony­nak, aki az aj­tót nyi­tot­ta.

– Ó, Sam! – mond­ta a nő. Sző­ke asszony volt, nem sok­kal har­minc fö­lött. Ar­cá­nak szép­sé­ge ta­lán csak öt év­vel volt túl leg­szebb vi­rág­ko­rán. Nagy­da­rab, de szép vo­na­lú, pom­pás tes­te volt. Tal­pig fe­ke­té­be öl­tö­zött, de gyá­sza nem lát­szott őszin­té­nek. El­hall­ga­tott, és hát­ra­lép­ve vár­ta, hogy Spade kö­ze­led­jen.

Spade el­húz­ta ke­zét Ef­fie Fe­ri­ne fe­jé­ről, és be­ment a bel­ső iro­dá­ba. Alig­hogy be­csuk­ta az aj­tót, Iva azon­nal oda­lé­pett hoz­zá, és szo­mo­rú ar­cát csók­ra nyúj­tot­ta. Spade még át se ka­rol­hat­ta, már­is szo­ro­san ma­gá­hoz ölel­te a fér­fit. Ami­kor meg­csó­kol­ták egy­mást, Sam egy apró moz­du­lat­tal le akar­ta fej­te­ni ma­gá­ról, de Iva an­nál szo­ro­sab­ban pré­sel­te ar­cát Sam mel­lé­hez, és zo­kog­ni kez­dett.

Sam meg­si­mo­gat­ta az asszony ke­rek csí­pő­jét: – Sze­gény­kém. – Hang­ja gyen­gé­den szólt. Sze­me a szo­ba túl­só sar­ká­ba, ha­lott tár­sá­nak író­asz­ta­lá­ra té­vedt, és ha­ra­gos ki­fe­je­zést öl­tött. Tü­rel­met­len gri­maszt vá­gott, foga ki­vil­lant. El­for­dí­tot­ta fe­jét, hogy ne kell­jen hoz­zá­ér­nie a nő ka­lap­já­hoz. Üzen­tél Mi­les báty­já­nak? kér­dez­te.

– Igen. Ma reg­gel át is jött. Hang­ja zo­ko­gás­ba ful­ladt, szá­ját Sam ka­bát­já­hoz szo­rí­tot­ta.

Sam is­mét el­fin­to­rí­tot­ta ar­cát, és le­haj­tot­ta a fe­jét, hogy lop­va a kar­órá­já­ra pil­lant­has­son. Át­ka­rol­ta Ivat, keze a nő bal vál­lán nyu­go­dott. Vissza­csú­szott man­dzset­tá­ja alatt az óra tíz óra tí­zet mu­ta­tott.

Az asszony meg­moz­dult, és is­mét fel­né­zett. Ka­ri­kás, kék sze­me csu­pa könny, szá­ja ned­ves.

– Ó, Sam – nyög­te –, te öl­ted meg?

Spade ki­gu­va­dó szem­mel me­redt rá. Cson­tos álla le­esett. El­vet­te a kar­ját, és hát­ra­lé­pett. Bosszú­san néz­te, és tor­kát kö­szö­rül­te. A nő kar­ja a le­ve­gő­ben ma­radt, úgy, ahogy ott­hagy­ták. Fé­lig le­hunyt sze­mét ag­go­da­lom fel­hőz­te. Pi­ros, lágy ajka resz­ke­tett.

Spade kur­tán, ke­mé­nyen fel­ne­ve­tett, és a na­rancs­szí­nű füg­göny­höz ment. Ott állt, hát­tal az asszony­nak, és a ré­sen át ki­né­zett az ud­var­ra. A nő fe­lé­je in­dult. Sam gyor­san el­for­dult, és az író­asz­tal­hoz lé­pett. Le­ült, az asz­tal­ra kö­nyö­költ, ál­lat két ök­lé­re tá­masz­tot­ta, úgy néz­te Ivat. Sár­gás sze­me elő­csil­lant össze­hú­zott szem­hé­ja kö­zül. – Hát ezt az el­més öt­le­tet hon­nan szed­ted? kér­dez­te hi­de­gen.

– Azt gon­dol­tam… – Szá­já­hoz emel­te a ke­zét, is­mét el­eredt a könnye. Oda­állt az író­asz­tal mel­lé; könnyed biz­ton­ság­gal és báj­jal moz­gott fel­tű­nő­en ki­csiny, ma­gas sar­kú ci­pő­jé­ben. – Légy ked­ves hoz­zám, Sam – szólt alá­za­to­san.

Sam rá­ne­ve­tett, sze­me csil­lo­gott.

– Meg­öl­ted a fér­je­met, légy leg­alább ked­ves hoz­zám.

Sam össze­csap­ta ke­zét: – Jé­zus Má­ri­ám!

Iva han­go­san zo­kog­ni kez­dett, és fe­hér zseb­ken­dő­jét az ar­cá­hoz szo­rí­tot­ta. A fér­fi fel­állt és át­ölel­te. Meg­csó­kol­ta a nya­kát. – Iva, drá­gám, ne sírj. – Arca ki­fe­je­zés­te­len ma­radt. Ami­kor Iva ab­ba­hagy­ta a sí­rást, szá­ját a nő fü­lé­re ta­paszt­va súg­ta: – Ma nem sza­badott vol­na ide­jön­nöd, szí­vecs­kém. Nem volt okos do­log. Nem ma­rad­hatsz itt, ott­hon kell len­ned.

Iva meg­for­dult az öle­lés­ben, szem­be­né­zett vele, és úgy kér­dez­te: – El­jössz este?

Sam gyen­gé­den ne­met in­tett a fe­jé­vel: – Ma nem.

– De nem­so­ká­ra el­jössz?

– El.

– Mi­kor?

– Amint tu­dok.

Szá­jon csó­kol­ta, az aj­tó­hoz kí­sér­te, ki­nyi­tot­ta és meg­ha­jolt: – Vi­szont­lá­tás­ra, Iva. – Be­csuk­ta az aj­tót, és vissza­ment az író­asz­tal­hoz. Mel­lény­zse­bé­ből ci­ga­ret­ta­pa­pírt és do­hányt vett elő, de nem so­dort ci­ga­ret­tát. Csak ült, a pa­pír az egyik ke­zé­ben, a do­hány a má­sik­ban, s tű­nő­dő szem­mel néz­te ha­lott tár­sa asz­ta­lát.

Ef­fie Fe­ri­ne lé­pett be az aj­tón. Bar­na sze­mé­ben nyug­ta­lan­ság ült, hang­ja azon­ban kö­zöm­bö­sen csen­gett: – Na? – Spade nem szólt egy szót sem. Tű­nő­dő sze­mét egy perc­re sem vet­te le tár­sa asz­ta­lá­ról. A lány össze­von­ta szem­öl­dö­két, és oda­lé­pett Spade mel­lé. – Na? – kér­dez­te most már han­go­sab­ban. – Mire ju­tot­tál az öz­veggyel?

– Azt hi­szi, én lőt­tem le Mi­lest. – Csak az ajka moz­gott.

– Azért, hogy most el­ve­hesd?

Erre Spade nem is vá­la­szolt. A lány le­vet­te Spade fe­jé­ről a ka­la­pot, és az asz­ta­lá­ra tet­te. Az­tán oda­ha­jolt hoz­zá, a do­hány­zacs­kót meg a pa­pírt ki­vet­te erőt­len uj­jai kö­zül.

– A rend­őr­ség pe­dig azt hi­szi, hogy én lőt­tem le Thurs­byt – mond­ta Spade.

– Az meg ki? – kér­dez­te Ef­fie, le­té­pett egyet a pa­pír­cso­mó­ból, és do­hányt szórt bele.

– Sze­rin­ted kit lőt­tem le? – kér­dez­te Spade. Nem ka­pott vá­laszt, hát foly­tat­ta: – Thurs­by az a pa­sas, akit a Won­derly lány meg­bí­zá­sá­ból Mi­les­nak kö­vet­nie kel­lett. Ef­fie kar­csú uj­ja­i­val meg­so­dor­ta a ci­ga­ret­tát. Meg­nyal­ta, ki­si­mí­tot­ta, be­csíp­te a két vé­gé­nél, és Spade szá­já­ba dug­ta. – Kösz, tün­dér – mond­ta Spade. Át­ka­rol­ta a lány kar­csú de­re­kát, ar­cát fá­rad­tan a csí­pő­jé­hez tá­masz­tot­ta, sze­mét le­huny­ta.

– El­ve­szed Ivát? – kér­dez­te a lány, és le­né­zett a fér­fi fakó ha­já­ra.

– Ne hü­lyés­kedj – mo­rog­ta Spade. Ajka kö­zött a meg­gyúj­tat­lan ci­ga­ret­ta föl-alá ug­rált be­széd köz­ben.

– Ő biz­tos nem tart­ja hü­lye­ség­nek. Mi­ért is?… Azok után, hogy ci­cáz­tál vele?

– Bár sose lát­tam vol­na – só­haj­tot­ta Spade.

– Most per­sze így gon­do­lod. – A lány hang­ja gu­nyo­ro­san csen­gett. – De va­la­ha más­kép­pen volt.

– Én már így va­gyok a nők­kel – mor­gott Spade. – Az­tán per­sze Mi­lest sem áll­hat­tam.

– Ha­zudsz, Sam – mond­ta a lány. – Tu­dod, hogy az a vé­le­mé­nyem a nő­ről, hogy nagy sze­mét, de ma­gam is szí­ve­sen sze­mét len­nék, ha olyan ala­kom len­ne, mint neki.

Spade tü­rel­met­le­nül dör­göl­te ar­cát a lány csí­pő­jé­hez, de nem szólt sem­mit. Ef­fie Fe­ri­ne aj­ká­ba ha­ra­pott, hom­lo­kát rán­col­ta, és elő­re­ha­jolt, hogy job­ban lás­sa Spade ar­cát: – Le­het, hogy Iva ölte meg?

Spade hir­te­len fel­ült, és el­vet­te kar­ját Ef­fie de­re­ká­ról. A lány­ra mo­soly­gott. Mo­so­lyá­ba vi­dám­ság ve­gyült. Ön­gyúj­tó­já­val meg­gyúj­tot­ta a ci­ga­ret­tát. – An­gyal vagy – mond­ta gyen­gé­den, füst­be bur­ko­lóz­va –, édes, csa­va­ros eszű an­gyal.

A lány ke­ser­nyé­sen mo­soly­gott. – Ugye? Hát még ha tud­nád, hogy bá­jos Ivád né­hány perc­cel előt­tem ért haza.

– Mit mon­dasz? – kér­dez­te Sam. Sze­me ébe­ren fi­gyelt, bár a szá­ja még mo­soly­gott.

– Az aj­tó­nál vá­ra­tott, míg le­vet­kő­zött, vagy leg­alább­is be­fe­jez­te a vet­kő­zést. Lát­tam a ru­há­it egy szék­re hány­va. Ka­lap­ja, ka­bát­ja leg­alul, a kom­bi­né­ja a ha­lom te­te­jén még me­leg is volt. Azt mond­ta, hogy aludt, de ez nem igaz. Föl­túr­ta az ágyát, de lát­szott, hogy nem fe­küdt ben­ne.

Spade ma­gá­hoz von­ta a lány fe­jét, és meg­si­mo­gat­ta. – Szü­le­tett de­tek­tív vagy, drá­gám, de Mi­lest nem ő ölte meg.

Ef­fie Fe­ri­ne el­rán­tot­ta fe­jét. – Sam, az a sze­mét hoz­zád akar men­ni – mond­ta ke­se­rű­en.

Spade tü­rel­met­len moz­du­la­tot tett. A lány dü­hö­sen né­zett rá: – Ott vol­tál az éj­jel?

– Nem.

– Becs­szó­ra?

– Becs­szó­ra. Drá­gám, már egé­szen olyan vagy, mint Dun­dy. Csak rosszul áll ne­ked.

– Dun­dy szi­ma­tol utá­nad?

– Aha. Tom Pol­haus tár­sa­sá­gá­ban, haj­na­li négy­kor lá­to­ga­tott meg egy kis itó­ká­ra.

– Tény­leg azt hi­szik, hogy te lőt­ted le azt az… izé… hogy­is­hív­já­kot?

– Thurs­byt. – A csik­ket be­dob­ta egy réz ha­mu­tar­tó­ba, és újat kez­dett so­dor­ni.

– Azt hi­szik? – kér­dez­te a lány ma­ka­csul.

– Tud­ja is­ten. – Sze­mét a ké­szü­lő ci­ga­ret­tá­ra sze­gez­te. – Va­la­mi ilyes­mi­re gon­dol­tak. Nem tu­dom, mennyi­re si­ke­rült őket meg­győz­nöm az el­len­ke­ző­jé­ről.

– Nézz rám, Sam. – Spade rá­né­zett, és olyan jót ne­ve­tett, hogy a lány ar­cán ag­go­da­lom he­lyett pil­la­nat­nyi derű su­hant át. – Ag­gó­dom ér­ted – mond­ta Ef­fie, és be­széd köz­ben is­mét el­ko­mo­lyo­dott. – Min­dig azt hi­szed, hogy tu­dod, mit csi­nálsz, de min­dig túl­kom­bi­ná­lod ma­gad. Majd rá­jössz egy­szer erre is.

Spade gú­nyo­san só­haj­tott egyet, és ar­cát a lány kar­já­hoz dör­zsöl­te. – Ezt mond­ja Dun­dy is, de ha si­ke­rül Ivat tá­vol tar­ta­nod tő­lem, ak­kor túl­élek min­den bajt. – Fel­állt, és fel­tet­te ka­lap­ját. – Vé­tesd le az aj­tó­ról a Spade & Ar­cher név­táb­lát, és té­tess a he­lyé­be egy Sa­mu­el Spade-et. Egy óra múl­va itt le­szek, vagy te­le­fo­ná­lok.

Spade vé­gig­sé­tált a St. Mark Ho­tel hosszú, bí­bor­szín elő­csar­no­kán, és a vö­rös hajú por­tás­tól meg­kér­dez­te, ott­hon van-e Miss Won­derly. A vö­rös­ha­jú utá­na­né­zett, majd meg­ráz­ta a fe­jét. – Ma reg­gel ki­je­lent­ke­zett, Mr. Spade.

– Kö­szö­nöm.

Spade el­sé­tált a por­ta mel­lett, és be­lé­pett egy be­nyí­ló­ba. Kö­vér­kés, har­minc­öt év kö­rü­li fér­fi ült a ma­ha­gó­ni te­te­jű író­asz­tal­nál, sö­tét ru­há­ban. Az asz­tal szé­lén, az elő­csar­nok felé for­dít­va ma­ha­gó­ni gúla állt, amely­re Mr. Freed ne­vét ír­ták réz­be­tűk­kel.

A pu­fók fér­fiú fel­állt, ki­jött az író­asz­tal mö­gül, és a ke­zét nyúj­tot­ta. – Na­gyon fáj­la­lom Ar­cher ha­lá­lát, Spade – mond­ta olyan han­gon, mint aki bár­mi­kor kész­sé­ge­sen együtt érez, a to­la­ko­dás lát­sza­ta nél­kül. Most ol­vas­tam az új­ság­ban. Teg­nap este benn volt ná­lunk.

– Kö­szö­nöm, Freed. Be­szélt vele?

– Nem. Es­te­fe­lé, mi­kor be­jöt­tem, ott ült a hall­ban. Nem áll­tam meg. Gon­dol­tam, hogy dol­go­zik, és tu­dom, hogy a ma­guk­faj­ta nem sze­re­ti, ha la­i­kus or­run­kat be­le­üt­jük a mun­ká­já­ba. Volt ta­lán va­la­mi kap­cso­lat ez­zel a…?

– Nem hi­szem, de még sem­mit sem tu­dunk. Min­den­eset­re, ha egy mód van rá, nem fog­juk be­le­ke­ver­ni a szál­lo­dát.

– Na­gyon kö­szö­nöm.

– Nincs mit. Ad­hat­na va­la­mi fel­vi­lá­go­sí­tást egy volt ven­dé­gé­ről, de az­tán fe­lejt­se el, hogy kér­dez­tem, jó?

– Hogy­ne.

– Egy bi­zo­nyos Miss Won­derly ma reg­gel tá­vo­zott. Sze­ret­nék egyet-mást meg­tud­ni róla.

– Nézzük csak – mond­ta Freed –, mit is tud­hat­nánk meg.

Spade állt, és a fe­jét ráz­ta. – Az én sze­mé­lye­met hagy­juk csak ki be­lő­le.

Freed bó­lin­tott, és ki­ment a be­nyí­ló­ból. A hall­ban hir­te­len meg­állt és vissza­jött. – Teg­nap este Har­ri­man volt a szol­gá­la­tos házi de­tek­tív – mond­ta. – Ő biz­tos lát­ta Ar­chert. Szól­jak neki, hogy tart­sa a szá­ját?

Spade a sze­me sar­ká­ból fi­gyel­te Freed­et. – In­kább ne. Úgy sincs je­len­tő­sé­ge, amíg nem ta­lál­nak kap­cso­la­tot köz­te és a Won­derly lány kö­zött. Har­ri­man ren­des srác, de sze­re­ti já­rat­ni a szá­ját, és jobb, ha nem tud meg olyat, ami­ről hall­gat­nia kell.

Freed is­mét bó­lin­tott, és el­ment. Ne­gyed­óra múl­va vissza­tért. – A hölgy múlt csü­tör­tö­kön ér­ke­zett, a be­je­len­tő sze­rint New York­ból. Nagy poggyá­sza nem volt, csak egy-két bő­rönd­je. Nem kap­csol­tunk te­le­fon­hí­vást a szo­bá­já­ba, és úgy lát­szik, le­ve­let se na­gyon ka­pott. Az egyet­len em­ber, aki­vel lát­ták, egy ma­gas, fe­ke­te, har­minc­hat év kö­rü­li fér­fi volt. Ma dél­előtt fél tíz­kor el­ment, egy óra múl­va vissza­jött, ki­fi­zet­te a szám­lá­ját, és ki­vi­tet­te a cso­mag­ját. A boy, aki se­gí­tett, azt mond­ja, egy csu­kott Nash ko­csi­hoz vit­te, a ko­csit va­ló­szí­nű­leg bé­rel­ték. Pos­ta­to­váb­bí­tás­ra a Los An­ge­les-i Am­bas­sa­dor Szál­ló cí­mét hagy­ta meg.

– Kö­szö­nöm, Freed – mond­ta Spade, és ki­lé­pett a St. Mark Ho­tel­ből.

Ami­kor vissza­tért az iro­dá­já­ba, Ef­fie Fe­ri­ne ab­ba­hagy­ta a gé­pe­lést, és kö­zöl­te: – Dun­dy ba­rá­tod járt itt. Meg akar­ta néz­ni a fegy­ve­re­i­det.

– Na és?

– Azt mond­tam, jöj­jön vissza, ami­kor te is itt vagy.

– Jó kis­lány vagy. Ha újra jön­ne, mu­tasd meg neki.

– És Miss Won­derly te­le­fo­nált.

– Leg­főbb ide­je. Mit mon­dott?

– Ta­lál­koz­ni akar ve­led. – Egy pa­pír­la­pot vett föl az asz­ta­lá­ról, és han­go­san ol­vas­ta: – A Ca­li­for­nia Street-i Co­ro­net-szál­ló­ban van, az 1001-es szá­mú lak­osz­tály­ban. Miss Leb­lan­cot ke­resd.

– Add ide – mond­ta Spade, és a pa­pír után nyúlt. Ön­gyúj­tó­já­val meg­gyúj­tot­ta a pa­pír szé­lét, várt, míg egy csü­csök ki­vé­te­lé­vel fe­ke­te ha­mu­vá nem égett az egész, az­tán a li­nó­le­um­pad­ló­ra szór­ta és szét­ta­pos­ta. A lány rosszal­ló­an néz­te. Spade rá­vi­gyor­gott: – Így van ez, drá­gám – szólt, és is­mét el­tá­vo­zott.