16
A HARMADIK GYILKOSSÁG

Spade a Sut­ter-szál­ló­ba ment, és fel­hív­ta az Ale­xand­ri­ai. Gut­man nem volt ott, hoz­zá­tar­to­zói sem. Ak­kor a Bel­ve­de­re-be te­le­fo­nált. Ca­i­ro sem ment haza, az­nap még nem lát­ták.

Spade vissza­ment az iro­dá­ba. Egy nap­bar­ní­tott, ola­jos bőrű fér­fi várt rá a kül­ső szo­bá­ban, fel­tű­nő öl­tö­zék­ben.

– Ez az úr be­szél­ni óhajt ön­nel, Mr. Spade – mond­ta Ef­fie Fe­ri­ne.

Spade mo­soly­gott, és ki­nyi­tot­ta iro­dá­ja aj­ta­ját. – Fá­rad­jon be. – Mi­előtt maga is be­lé­pett vol­na, hát­ra­szólt Ef­fie Pe­ri­ne-nek: – Van va­la­mi új­ság a má­sik ügy­ben?

– Nincs, Mr. Spade.

A nap­bar­ní­tott fér­fi egy Mar­ket Street-i mozi tu­laj­do­no­sa volt. Az­zal gya­nú­sí­tot­ta az egyik pénz­tá­ro­sát és a por­tást, hogy össze­ját­sza­nak és be­csap­ják. Spade meg­hall­gat­ta a tör­té­ne­tet, meg­ígér­te, hogy „utá­na­néz a do­log­nak”, öt­ven dol­lárt kért és ka­pott, és rö­vid fél­óra le­for­gá­sa alatt meg­sza­ba­dult a kli­ens­től.

Amint a mo­zis mö­gött be­csu­kó­dott az elő­szo­ba aj­ta­ja, Ef­fie Fe­ri­ne be­jött az iro­dá­ba. Arca ag­go­dal­mat és két­sé­get árult el. – Még nem ta­lál­tad meg? – kér­dez­te.

Spade fe­jét ráz­ta, és ha­lán­té­kát dör­zsöl­get­te.

– Hogy vagy? – kér­dez­te Ef­fie.

– Elég jól, de a fe­jem azért fáj.

A lány mö­gé­je lé­pett, le­vet­te Spade ke­zét a ha­lán­té­ká­ról, és gyen­géd uj­ja­i­val si­mo­gat­ni kezd­te. Spade hát­ra­ha­jolt, s a szék tám­lá­ja fö­lött Ef­fie mel­lé­hez tá­masz­tot­ta fe­jét. – An­gyal vagy – mond­ta.

A lány elő­re­ha­jolt, és Spade ar­cá­ba né­zett: – Meg kell ta­lál­nod, Sam. Már több mint egy nap­ja, és…

Spade meg­moz­dult, és tü­rel­met­le­nül köz­be­vá­gott: – Sem­mi dol­gom sincs, de ha meg­en­ge­ded, hogy ezt az átok fe­je­met egy-két per­cig pi­hen­tes­sem, me­gyek és meg­ke­re­sem.

– Sze­gény­kém – sut­tog­ta a lány, és to­vább si­mo­gat­ta. – Tu­dod, hol van? Vagy leg­alább sej­ted? – kér­dez­te hir­te­len.

Meg­szó­lalt a te­le­fon. Spade föl­vet­te a kagy­lót. – Hal­ló… Igen, Sid, rend­ben zaj­lott a do­log, kö­szö­nöm… Nem… Biz­tos. Kez­dett pi­masz­kod­ni, de nem hagy­tam ma­gam… Va­la­mi sze­ren­cse­já­té­kos-cse­te­pa­té­ra gon­dol… Hát nem csó­ko­lóz­tunk össze bú­csú­zó­ul… Meg­mond­tam a ma­ga­mét, az­tán kész… Ez a te gon­dod… He­lyes. Visz­lát. – Le­tet­te a kagy­lót, és is­mét hát­ra­dőlt.

Ef­fie Fe­ri­ne elé­be lé­pett. – Mit gon­dolsz, hol le­het az a lány, Sam? – kér­dez­te.

– Csak azt tu­dom, hogy hova ment – fe­lel­te mér­ge­sen a fér­fi.

– Hova? – kér­dez­te Ef­fie iz­ga­tot­tan.

– A ha­jó­hoz, ame­lyik ma égett.

– Sam – ki­ál­tot­ta Ef­fie –, te itt ülsz, és köz­ben le­het, hogy…

– Oda­ment – mond­ta Spade ha­tá­ro­zot­tan. – Nem kap­ták el. A te la­ká­sod he­lyett oda­ment a ha­jó­hoz, ami­kor meg­tud­ta, hogy be­fu­tott. Mi a fe­nét akarsz? Ta­lán sza­lad­gál­jak az ügy­fe­le­im után, és kö­nyö­rög­jek, hogy en­ged­je­nek se­gí­te­ni?

– De Sam, hi­szen mond­tam ne­ked, hogy a hajó égett!

– Az dél­ben volt, ne­kem meg előbb Pol­ha­usszal, az­tán Bryan­nel volt ta­lál­kám.

Ef­fie össze­hú­zott szem­mel né­zett Spade-re. – Sam Spade – mond­ta –, Is­ten leg­utá­la­to­sabb te­remt­mé­nye tudsz len­ni, ha akarsz. Csak azért, mert csi­nált va­la­mit, ami­ről nem szá­molt be ne­ked, ké­pes vol­nál itt ülni ölbe tett kéz­zel, mi­kor tu­dod, hogy ve­szély­ben van, tu­dod, hogy…

Spade el­vö­rö­sö­dött. – Na­gyon is jól tud vi­gyáz­ni ma­gá­ra, és azt is tud­ja, hova for­dul­jon se­gít­sé­gért, ha szük­sé­ge van rá.

– Duz­zogsz – mond­ta a lány. – Ez az igaz­ság. Azért vagy dü­hös, mert a maga feje után ment, és ne­ked nem szólt. Pe­dig hát te sem vagy ép­pen gáncs nél­kü­li lo­vag. Nem ér­de­mel­ted ki a fel­tét­len bi­zal­mát.

– Na, most már elég lesz – mond­ta Spade.

Ef­fie sze­mé­ben egy pil­la­nat­ra nyug­ta­lan­ság tük­rö­ző­dött, de az­tán hát­ra­ve­tet­te fe­jét. Szá­ját ke­mé­nyen össze­szo­rí­tot­ta. – Ha azon­nal nem mégy oda, Sam, ak­kor hí­vom a rend­őr­sé­get, és ma­gam me­gyek le. – Hang­ja meg­csuk­lott. – Iga­zán, Sam, menj oda!

Spade foj­tot­tan ká­rom­ko­dott. – Úr­is­ten – mond­ta –, még min­dig jobb lesz a fe­jem­nek, mint hogy itt ül­jek, és a nya­fo­gá­so­dat hall­gas­sam. – Az órá­já­ra né­zett. – Te meg zárd be itt a bol­tot, és menj haza.

– Nem me­gyek – vá­gott vissza a lány. – Itt vá­rok, míg vissza­jössz.

– Azt csi­nálsz, amit akarsz. – Spade fel­tet­te ka­lap­ját, és be­vág­ta maga mö­gött az aj­tót.

Más­fél óra múl­va vi­dá­man vissza­jött. – Mi­ért olyan ne­héz ve­led ki­jön­ni, drá­gám? – kér­dez­te kö­szö­nés he­lyett.

– Ve­lem?

– Igen, ve­led. – Meg­nyom­ta Ef­fie orra he­gyét. A kö­nyö­ké­nél fog­va fel­emel­te a lányt, és meg­csó­kol­ta az ál­lát. Az­tán le­eresz­tet­te és meg­kér­dez­te: – Tör­tént va­la­mi, míg el­vol­tam?

– Az a Luke nem-tu­dom-mi­cso­da hí­vott fel a Bel­ve­de­re-ből, úgy fél­órá­ja, hogy Ca­i­ro meg­jött.

Spade úgy csuk­ta be a szá­ját, hogy a foga csat­tant, az­tán meg­for­dult, és hosszú lép­tek­kel az ajtó felé in­dult.

– Meg­ta­lál­tad? – szólt utá­na a lány.

– Majd el­mon­dom, ha vissza­jö­vök – fe­lel­te és el­ro­hant.

Tíz perc múl­va már a Bel­ve­de­re előtt tet­te le a taxi. Luke-ot a hall­ban ta­lál­ta. A szál­lo­da de­tek­tív­je vi­gyo­rog­va kö­szön­töt­te Spade-et. – Ne­gyed­órát kés­tél, a ma­da­rad ki­re­pült.

Spade át­ko­zó­dott.

– Ki­je­lent­ke­zett, és el­ment kof­fe­res­tül – mond­ta Luke. Ütött-ko­pott jegy­zet­köny­vet sze­dett elő, meg­nyal­ta hü­velyk­uj­ját, vé­gig­nyá­laz­ta a la­po­kat, és az egyik ol­dalt oda­tar­tot­ta Spade orra alá. – Itt a taxi szá­ma, ame­lyik el­vit­te. Ez min­den.

– Kösz. – Spade fel­ír­ta a szá­mot egy bo­rí­ték há­tá­ra. – Le­vél­cí­met ha­gyott?

– Nem. Egy nagy kof­fert ci­pelt, ami­kor meg­jött; föl­ment a szo­bá­já­ba, be­cso­ma­golt, az­tán cuc­cos­tul le­jött, ki­fi­zet­te a szám­lát, ta­xit ho­za­tott, de azt sen­ki sem hal­lot­ta, hogy mi­lyen cí­met adott meg a so­főr­nek. Mi lett a ha­jó­kof­fer­ral?

Luke-nak le­esett az álla. – Te jó­is­ten! Azt egé­szen el­fe­lej­tet­tem! Gye­rünk föl.

Föl­men­tek Ca­i­ro szo­bá­já­ba. A ha­jó­kof­fer ott volt. Nem zár­ták be. Fel­emel­ték a te­te­jét. Üres volt. – Eh­hez mit szólsz? – kér­dez­te Luke.

Spade nem szólt sem­mit.

Vissza­ment az iro­dá­já­ba. Ef­fie Fe­ri­ne kér­dőn né­zett rá.

– El­passzol­tam – mo­rog­ta Spade, és be­ment a bel­ső iro­dá­ba.

A lány kö­vet­te. Spade le­ült a szé­ké­be, és ci­ga­ret­tát so­dort. A lány föl­ült az asz­tal­ra, és a lába he­gyét Spade szé­ké­nek tá­masz­tot­ta. – Mi van Miss O’Shaugh­nessy­val?

– Őt is el­passzol­tam – fe­lel­te –, de ott volt.

– A „La Pa­lo­má”-n?

– ”A La”… ilyen nincs. Ta­nul­tál va­la­ha nyelv­tant?

– Ne hü­lyés­kedj, Sam. Mondd már meg, mi van.

Spade rá­gyúj­tott, zseb­re tet­te ön­gyúj­tó­ját, és meg­ve­re­get­te Ef­fie lába szá­rát: – Igen, a „Pa­lo­má”-n. Teg­nap kora dél­után ér­ke­zett oda. – Hom­lo­kát rán­col­ta. – Ki­szállt a ta­xi­ból a komp­nál, és oda­ment. Né­hány mó­ló­val volt csak odébb. A ka­pi­tány nem volt a ha­jón. A neve Ja­co­bi, és a nő név sze­rint ér­dek­lő­dött utá­na. A ka­pi­tány­nak a vá­ros­ban volt dol­ga. Ez azt je­len­ti, hogy nem vár­ta őt, leg­alább­is nem ab­ban az idő­ben. Bri­gid négy órá­ig várt, míg a ka­pi­tány vissza­jött. Va­cso­rá­ig a ka­bin­já­ban tar­tóz­kod­tak, az­tán együtt va­cso­ráz­tak. – Be­szív­ta, majd ki­fúj­ta a füs­töt, az­tán ol­dalt for­dult, hogy ki­köp­jön egy do­hány­szá­lacs­kát. – Va­cso­ra után még há­rom ven­dég ér­ke­zett Ja­co­bi ka­pi­tány­hoz. Az egyik Gut­man, a má­sik Ca­i­ro, a har­ma­dik az a kö­lyök, aki teg­nap az üze­ne­tet hoz­ta. Hosszan be­szél­get­tek ötös­ben a ka­pi­tány ka­bin­já­ban. A le­gény­ség­ből nem so­kat le­het ki­szed­ni, elég az hoz­zá, hogy úgy ti­zen­egy óra táj­ban ve­sze­ke­dés tá­madt, és egy re­vol­ver is el­sült a ka­pi­tány ka­bin­já­ban. Az őr rög­tön köz­be akart lép­ni, de a ka­pi­tány ki­jött, és kö­zöl­te vele, hogy min­den rend­ben van. Friss go­lyó­nyom van a ka­bin egyik sar­ká­ban, de nem va­ló­szí­nű, hogy em­bert ért vol­na, olyan ma­ga­san van. Hí­re­im sze­rint csak egyet­len lö­vés dör­dült el. De hí­re­im elég hé­za­go­sak. – Dü­hö­sen szív­ta be a füs­töt. – Az­tán éj­fél kö­rül a ka­pi­tány és négy ven­dé­ge együtt tá­vo­zott, s úgy mond­ják, egyi­kük sem dü­lön­gélt. Ezt az őr ál­lít­ja. Az éj­je­li szol­gá­lat­ban levő vá­mo­sok­kal nem tud­tam be­szél­ni. Ennyi az egész. A ka­pi­tány az­óta nem tért vissza. Egy ha­jó­zá­si tár­sa­ság iro­dá­já­ba kel­lett vol­na men­nie ma dél­ben, de nem je­lent meg. Még a tűz­eset­ről sem tud­ták ér­te­sí­te­ni, mert nem ta­lál­ták meg.

– És a tűz?

Spade vál­lat vont. – Nem tu­dom. A rak­tár­ban fe­dez­ték fel dél­előtt, a hát­só fe­dél­köz­ben. Va­ló­szí­nű­leg teg­nap ütött ki. Si­ke­rült meg­fé­kez­ni, de azért elég sok kárt oko­zott. Nem na­gyon akar­tak nyi­lat­koz­ni a ka­pi­tány tá­vol­lé­té­ben. Az…

Nyílt a be­já­ra­ti ajtó. Spade el­hall­ga­tott. Ef­fie le­ug­rott az asz­tal­ról, de még mi­előtt az aj­tó­hoz ért vol­na, egy fér­fi nyi­tott be.

– Spade? – kér­dez­te a fér­fi. Hang­ja hal­la­tá­ra Spade hir­te­len fel­egye­ne­se­dett a szék­ben. A hang kín­lód­va, re­ked­ten szólt, ér­zett raj­ta az iszo­nyú erő­fe­szí­tés, hogy a mély­ről fel­tö­rő bugy­bo­ré­ko­lás el ne mos­sa a sza­va­kat.

Ef­fie Fe­ri­ne ré­mül­ten lé­pett fél­re az út­ból. A fér­fi majd­nem két mé­ter ma­gas volt, ka­lap­ja jó­for­mán a szem­öl­dök­fá­ba üt­kö­zött. Véz­na­sá­gát szűk, hosszú fe­ke­te ka­bát­ja is hang­sú­lyoz­ta, ame­lyet nyak­tól tér­dig szo­ro­san be­gom­bolt. Vál­la he­gye­sen me­redt elő a ka­bát­ból. Vi­har­vert, öre­ge­dő, cson­tos arca ho­mok­szí­nű volt, hom­lo­kát ve­rej­ték lep­te el. Fe­ke­te sze­me vér­ben for­gott, te­kin­te­te vad volt, alsó szem­hé­ja ki­for­dult. Kar­já­val, mely sár­gás ka­rom­ra em­lé­kez­te­tő kéz­ben vég­ző­dött, pa­pír­ba csa­vart cso­ma­got szo­rí­tott mel­lé­hez. A vé­kony zsi­neg­gel át­kö­tött cso­mag to­jás ala­kú volt, és nem sok­kal na­gyobb, mint az ame­ri­kai fut­ball-lab­da.

A ma­gas fér­fi az aj­tó­ban állt, és sem­mi je­lét nem adta, hogy lát­ja Spade-et. – Tud­ja… – kezd­te, de a tor­ká­ból elő­tö­rő bugy­bo­ré­ko­lás el­nyel­te a mon­da­tot. Má­sik ke­zé­vel is meg­mar­kol­ta a cso­ma­got. Majd me­re­ven, mint a tus­kó, vé­gig­zu­hant a pad­lón.

Spade oda­ug­rott, és el­kap­ta. A fér­fi szá­ja ki­nyílt, aj­kai kö­zül vér buggyant elő, a cso­mag ki­esett ke­zé­ből, és az író­asz­tal­hoz gu­rult. A fér­fi tér­de meg­roggyant, de­re­ka meg­haj­lott, vé­kony tes­te el­er­nyedt a cső­sze­rű ka­bát­ban, és úgy rá­ne­he­ze­dett Spade-re, hogy az nem bír­ta to­vább tar­ta­ni. Óva­to­san le­en­ged­te a pad­ló­ra. A fér­fi bal ol­da­lán fe­küdt, vér­eres, sö­tét sze­mé­ben ki­hunyt a vad ki­fe­je­zés, most tág­ra nyílt és nyu­godt volt. Szá­ja nyit­va állt, de vér nem folyt be­lő­le, hosszú, vé­kony tes­te csön­de­sen fe­küdt a pad­lón.

– Zárd be az aj­tót – mond­ta Spade.

Míg Ef­fie Fe­ri­ne resz­ket­ve baj­ló­dott az elő­szo­ba­zár­ral, Spade le­tér­delt a so­vány fér­fi mel­lé, a há­tá­ra for­dí­tot­ta, és vé­gig­ta­po­gat­ta a ka­bát alatt. Ami­kor ki­húz­ta a ke­zét, vé­res volt. Arca a vé­res kéz lát­tán is moz­du­lat­lan ma­radt. Fel­tar­tot­ta, hogy ne ér­jen sem­mi­hez, má­sik ke­zé­vel elő­vet­te az ön­gyúj­tó­ját, meg­gyúj­tot­ta, és előbb az egyik, majd a má­sik pu­pil­lá­hoz kö­ze­lí­tet­te. A szem der­medt volt és moz­du­lat­lan. Spade be­kat­tin­tot­ta az ön­gyúj­tót. Tér­den kö­rül­csúsz­ta a ha­lott fér­fit, és tisz­ta ke­zé­vel ki­gom­bol­ta a cső ala­kú ka­bá­tot. A ka­bát bel­se­je csu­pa vér volt, a két­so­ros kék zakó haj­tó­ká­it át­lyug­gat­ták, a lyu­kak szé­le té­pett volt és vér­től ra­ga­csos. Spade föl­kelt, és a mos­dó­hoz ment.

Ef­fie Fe­ri­ne sá­pad­tan és resz­ket­ve ka­pasz­ko­dott a be­já­ra­ti ajtó ki­lin­csé­be, há­tát ne­ki­ve­tet­te az ajtó üve­gé­nek, hogy össze ne es­sen, és sut­tog­va kér­dez­te: – Meg… meg­halt?

– Meg. Vagy fél tu­cat go­lyót eresz­tet­tek belé. – Spade hoz­zá­fo­gott a kéz­mo­sás­hoz.

– Nem kel­le­ne…? – kezd­te a lány, de Spade köz­be­vá­gott: – Or­vost már úgy­is hi­á­ba hí­vunk, most gon­dol­kod­nom kell, mi­előtt bár­mit te­szünk. – Meg­mos­ta ke­zét, ki­öb­lí­tet­te a mos­dó­tá­lat. – Nem jut­ha­tott messze annyi go­lyó­val a ha­sá­ban. Ha… a fene egye meg, leg­alább ad­dig állt vol­na meg a lá­bán, amíg ki­nyög va­la­mit. Még egy­szer le­öb­lí­tet­te ke­zét, és a tö­rül­kö­ző után nyúlt. Dü­hö­sen né­zett a lány­ra. – Szedd össze ma­gad. Ne­hogy ne­kem még te is rosszul légy! – Le­dob­ta a tö­rül­kö­zőt, és uj­ja­i­val vé­gig­szán­tott ha­ján. – Most meg­nézzük a cso­ma­got.

Át­lé­pett a ha­lott em­ber lá­bán, és fel­emel­te a cso­ma­got. Mi­kor meg­érez­te a sú­lyát, fel­iz­zott a sze­me. Le­tet­te az író­asz­tal­ra. A zsi­neg vas­tag cso­mó­ja össze­ta­padt; Spade a zseb­ké­sé­vel vág­ta át. A lány ar­cát el­for­dít­va a ha­lot­tól, ol­da­laz­va ment az asz­ta­lig. Az asz­tal sar­ká­nak tá­masz­ko­dott, és nö­vek­vő iz­ga­lom­mal fi­gyel­te, hogy bont­ja szét Spade a cso­ma­got, hogy dob­ja fél­re a pa­pírt; ar­cán az un­dor ki­fe­je­zé­sét fe­szült­ség vál­tot­ta fel. – Gon­do­lod, hogy ez az? – sut­tog­ta.

– Rög­tön meg­tud­juk – fe­lel­te Spade. Vas­kos uj­ja­i­val szét­nyi­tot­ta a bel­ső bu­rok hár­mas ré­te­gű, szür­ke hul­lám­kar­ton­ját, amely a cso­ma­go­ló­pa­pír alól tűnt elő. Arca ke­mény volt, ki­fe­je­zés­te­len. De a sze­me ra­gyo­gott. Ami­kor a szür­ke pa­pírt is le­fej­tet­te, hal­vány fa­for­gács ré­teg­re buk­kant. Fel­sza­kí­tot­ta a fa­for­gács szo­ros bur­kát is, és ott állt előt­te a ma­dár. Kö­rül­be­lül har­minc­öt cen­ti ma­gas volt, fé­nyes és szén­fe­ke­te, itt-ott fa­for­gács és fű­rész­por ta­padt rá.

Spade ne­ve­tett. A bir­tok­lás ha­tá­ro­zott moz­du­la­tá­val mar­kol­ta meg a ma­da­rat. Má­sik kar­já­val Ef­fie-t szo­rí­tot­ta ma­gá­hoz. – Meg­ka­pa­rin­tot­tuk az át­ko­zott dö­göt, tün­dér­kém – mond­ta.

– Jaj! – ki­ál­tott Ef­fie. – Össze­törsz!

Spade el­vet­te kar­ját, fel­emel­te a ma­da­rat, és le­ráz­ta róla a for­gács­ma­rad­vá­nyo­kat. Hát­ra­lé­pett, maga elé tar­tot­ta a szob­rot, le­fúj­ta róla a port, és di­a­dal­it­ta­san néz­te.

Ef­fie Fe­ri­ne ré­mü­let­től el­torzult arc­cal fel­ki­ál­tott, és Spade lá­bá­ra mu­ta­tott. Spade le­né­zett. Az utol­só lé­pés­nél bal sar­ka rá­ti­port a ha­lott ke­zé­re. Spade el­rán­tot­ta lá­bát. Meg­szó­lalt a te­le­fon.

Spade in­tett a lány­nak. Ef­fie fel­vet­te a kagy­lót. – Hal­ló… Igen… Ki?… Igen, igen! – El­ke­re­kült a sze­me. Igen… igen… Tart­sa a vo­na­lat! – Szá­ja hir­te­len szét­nyílt, arca ri­ad­tan meg­me­re­ve­dett. Be­le­ki­a­bált a kagy­ló­ba: – Hal­ló! Hal­ló! Hal­ló! – Nyom­kod­ta a vil­lát, egy­re csak hal­ló­zott a kagy­ló­ba. Az­tán el­sír­ta ma­gát, és hir­te­len szem­be­for­dult Spade-del. – Miss O’Shaugh­nessy volt – mond­ta va­dul. – Szük­sé­ge van rád! Az Ale­xand­ri­á­ban van, ve­szély fe­nye­ge­ti. A hang­ja… jaj, a hang­ja va­la­mi bor­zal­mas volt… és mi­előtt be­fe­jez­het­te vol­na, tör­tént vele va­la­mi. Se­gíts neki, Sam, menj oda!

Spade le­tet­te a sóly­mot az asz­tal­ra, és ko­mo­ran né­zett maga elé. – Előbb ezt a pa­sast kell va­la­hogy el­in­téz­nem – mond­ta, és hü­velyk­uj­já­val a pad­lón fek­vő véz­na holt­test­re bö­kött.

A lány ök­lé­vel ka­la­pált Spade mel­lén: – Nem, nem… előbb oda kell men­ned! Nem ér­ted? En­nél a pa­sas­nál volt az, ami az övé, és el­hoz­ta ide… Hát nem ér­ted? Se­gí­te­ni akart neki, de meg­öl­ték, és most ő is… Jaj, is­te­nem, oda kell men­ned!

– Jól van. – El­lök­te a lányt, az asz­tal fölé ha­jolt, vissza­tet­te a ma­da­rat a fa­for­gács­fé­szek­be, kö­ré­csa­var­ta a pa­pírt is. Gyor­san dol­go­zott, a cso­mag na­gyobb­ra és or­mót­lan­ra si­ke­rült.

– Amint el­men­tem, hívd fel a rend­őr­sé­get. Mondd el ne­kik, mi tör­tént, de ne ke­verj bele ne­ve­ket. Nem tudsz sen­ki­ről. En­gem fel­hív­tak te­le­fo­non, ne­ked csak annyit mond­tam, hogy el kell men­nem, de nem mond­tam, hová.

– Ká­rom­ko­dott, mert a zsi­neg össze­bo­go­zó­dott, egy rán­tás­sal ki­egye­ne­sí­tet­te, és be­kö­töz­te a cso­ma­got. – Er­ről a va­cak­ról ne szólj. Mondd el, hogy tör­tént, de a cso­ma­got ne em­lítsd. – Spade alsó aj­kát rág­ta. – Ha tud­nak róla, be kell val­la­nod. De nem va­ló­szí­nű. Ha tud­ják, mondd, hogy ma­gam­mal vit­tem a cso­ma­got, de nem nyi­tot­tam ki. – Cso­mó­ra kö­töt­te a zsi­ne­get, és hóna alá vet­te a cso­ma­got. – Min­den így tör­tént, ahogy tör­tént, de e nél­kül a dög nél­kül, ki­vé­ve, ha már tud­nak róla. Ne ta­gadd le, csak ép­pen ne em­lítsd. És én vet­tem fel a kagy­lót, nem te. És nem tudsz sen­ki­ről, aki kap­cso­lat­ban le­he­tett ez­zel a pa­sas­sal. Nem tudsz róla sem­mit, és nem ad­hatsz in­for­má­ci­ót az üz­le­ti ügye­im­ről, amíg ve­lem nem be­szél­tél. Ér­ted?

– Ér­tem, Sam. Ki… ez a… te tu­dod, hogy ki? – Spade foga ki­vil­lant. – Hogy tu­dom-e? Min­den bi­zonnyal ő volt Ja­co­bi, a „Pa­lo­ma” ka­pi­tá­nya. Fel­tet­te ka­lap­ját. Tű­nőd­ve szem­lél­te a hul­lát, az­tán kö­rül­né­zett a szo­bá­ban.

– Si­ess, Sam! – kö­nyör­gött a lány.

– Si­e­tek – mond­ta szó­ra­ko­zot­tan. – Me­gyek már. Nem ár­ta­na össze­sze­de­get­ni az el­hul­lott for­gá­csot, mi­előtt a rend­őr­ség meg­ér­ke­zik. Ta­lán jó vol­na Sí­det is ér­te­sí­te­ni. Nem, in­kább ne. – Meg­dör­zsöl­te ál­lat. – Eb­ből egye­lő­re ki­hagy­juk, jobb lesz. – Meg­si­mo­gat­ta a lány ar­cát. – Ren­des lány vagy, tün­dér­ke – mond­ta, és ki­ment.