11
A KÖVÉR EMBER

Spade el­in­dí­tot­ta Bri­gid O’Shaugh­nessyt Ef­fie Pe­ri­ne-hez, majd vissza­tért az iro­dá­já­ba. Eb­ben a perc­ben meg­szó­lalt a te­le­fon. Fel­vet­te: – Hal­ló… Igen, Spade be­szél… Meg­kap­tam. Már vár­tam a hí­vást. Ki?… Mr. Gut­man? Á, igen, hogy­ne!… Mi­nél előbb, an­nál jobb… 12/c… Mond­juk, ne­gyed­óra… Rend­ben.

Spade ott ült az író­asz­ta­la szé­lén, a te­le­fon mel­lett, és ci­ga­ret­tát so­dort. Szá­ja ke­mény, ön­elé­gült V alak­ba rán­dult. Sze­me, mely most a ci­ga­ret­tát sod­ró uj­ja­kat néz­te, va­ló­ság­gal pa­rázs­ló­it le­eresz­tett szem­hé­jai mö­gött. Nyílt az ajtó, és Iva Ar­cher lé­pett be. – Hel­lo, édes – mond­ta Spade könnye­dén, nyá­ja­san. Egy szem­pil­lan­tás alatt meg­eny­hült az arc­ki­fe­je­zé­se.

– Bo­csáss meg, Sam, bo­csáss meg! – ki­ál­tot­ta foj­tott han­gon az asszony. Meg­állt az ajtó mel­lett, apró, kesz­tyűs ke­zé­ben gyász­sze­gé­lyes zseb­ken­dőt gyű­rö­ge­tett, ri­adt, vö­rös­re sírt szem­mel les­te Spade-et.

Spade fel sem állt. – Per­sze, rend­ben van. Ne is gon­dolj rá töb­bet – mond­ta.

– De Sam – szi­po­gott Iva –, én küld­tem oda azo­kat a rend­őrö­ket! Majd meg­őrül­tem a fél­té­keny­ség­től, te­le­fo­nál­tam ne­kik, és meg­mond­tam, hogy­ha oda­men­nek, meg­tud­hat­nak va­la­mit Mi­les meg­gyil­ko­lá­sá­ról…

– És mi­ből gon­dol­tad ezt?

– De­hogy gon­dol­tam! Őr­jöng­tem, és bán­ta­ni akar­ta­lak.

– Elég kel­le­met­len is volt. – Át­ka­rol­ta Ivát, és ma­gá­hoz húz­ta. – Most már nincs sem­mi baj, csak más­kor ne tá­mad­ja­nak ilyen bo­lond öt­le­te­id.

– Soha töb­bé – ígér­te. – De olyan un­dok vol­tál hoz­zám az este! Olyan hi­deg vol­tál és sze­mély­te­len, meg akar­tál sza­ba­dul­ni tő­lem, pe­dig azért men­tem oda és vár­tam olyan soká, hogy fi­gyel­mez­tes­se­lek, és te…

– Fi­gyel­mez­tess? Mire?

– Phil rá­jött, hogy te… hogy mi sze­ret­jük egy­mást, és Mi­les em­lí­tet­te, hogy vál­ni sze­ret­nék, per­sze ő nem is sej­tet­te, hogy mi­ért, és most Phil azt hi­szi, hogy mi, il­let­ve te meg­öl­ted az öccsét, mert nem akart vál­ni, hogy ne há­za­sod­has­sunk össze. Meg­mond­ta ne­kem, hogy biz­tos ben­ne, és teg­nap a rend­őr­ség­re is el­ment, ott is el­mond­ta.

– Iga­zán ked­ves – mond­ta Spade hal­kan. – Te meg el­jöt­tél, hogy fi­gyel­mez­tess, és mert el vol­tam fog­lal­va, fel­dü­höd­tél, és az­zal az átok Phil Ar­cher­rel jól meg­ka­var­tá­tok a dol­got.

– Ne ha­ra­gudj… – sut­tog­ta az asszony. – Tu­dom, hogy nem bo­csá­tasz meg, de na­gyon… na­gyon saj­ná­lom.

– Saj­nál­ha­tod is, ma­gad mi­att épp­úgy, mint mi­at­tam. Dun­dy volt ná­lad, ami­óta Phil meg­tet­te a fel­je­len­tést? Vagy más­va­la­ki a rend­őr­ség­től?

– Nem. – A ré­mü­let­től tág­ra nyílt a sze­me, a szá­ja is el­nyílt.

– Majd jön­nek – mond­ta Spade. – És jobb lesz, ha­nem ta­lál­nak itt. Be­mond­tad a ne­ve­det, mi­kor te­le­fo­nál­tál?

– Nem, de­hogy. Csak annyit mond­tam, hogy ha most rög­tön fel­men­nek a la­ká­sod­ra, meg­tud­hat­nak va­la­mit a gyil­kos­ság­ról, és le­tet­tem a kagy­lót.

– Hon­nan te­le­fo­nál­tál?

– A fű­sze­res­től, ott a te ut­cád­ban. Sam drá­gám, én…

Sam meg­ve­re­get­te a nő vál­lát, és ke­dé­lye­sen mond­ta: – Nagy mar­ha­sá­got csi­nál­tál, de most már meg­tör­tént. Leg­jobb lesz, ha most ha­za­osonsz, és azon gon­dol­ko­dol, mit mondj a rend­őr­ség­nek. Mert még hal­la­ni fogsz ró­luk. Leg­jobb len­ne, ha csak úgy ál­ta­lá­nos­ság­ban „nem”-mel vá­la­szol­nál. – Össze­húz­ta a sze­mét. – Vagy ta­lán még jobb, ha Sid Wise-tól kérsz ta­ná­csot. – El­vet­te kar­ját a nő vál­lá­ról, egy név­je­gyet vett elő, há­rom sort írt a há­tá­ra, és oda­ad­ta. – Síd­nek min­dent el­mond­hatsz. Leg­alább­is majd­nem min­dent. Hol vol­tál ak­kor éj­sza­ka, ami­kor Mi­lest le­lőt­ték?

– Ott­hon – fe­lel­te Iva ha­bo­zás nél­kül. Spade vi­gyo­rog­va a fe­jét ráz­ta.

– De igen­is ott­hon vol­tam – erős­kö­dött Iva.

– Csu­dát vol­tál – mond­ta Spade. – De ha ra­gasz­kodsz eh­hez a me­sé­hez, fe­lő­lem ra­gasz­kodj. Menj el Sid­hez. A kö­vet­ke­ző sa­rok, ró­zsa­szí­nű épü­let, nyolc­száz­hu­szon­he­tes szo­ba.

Iva kék sze­me Spade te­kin­te­tét für­kész­te. – Mi­ből gon­do­lod, hogy nem vol­tam ott­hon? – kér­dez­te von­ta­tot­tan.

– Sem­mi­ből, csak tör­té­ne­te­sen tu­dom, hogy nem vol­tál.

– De igen, igen­is ott­hon vol­tam. – Szá­ját össze­szo­rí­tot­ta, sze­me el­sö­té­tült. – Ezt Ef­fie Fe­ri­ne be­szél­te be ne­ked – mond­ta mél­tat­lan­kod­va. – Lát­tam, hogy a hol­mi­mat vizs­gál­gat­ja, és kö­rül­szi­ma­tol. Tu­dod, hogy nem áll­hat en­gem. Mért hi­szel neki, ami­kor na­gyon jól tu­dod, bár­mit meg­ten­ne, hogy baj­ba ke­ver­jen?

– Ezek a nők!… – mond­ta Spade sze­lí­den. Meg­néz­te az órá­ját. – Le kell lép­ned, kin­csem, már­is el­kés­tem egy meg­be­szé­lés­ről. Azt te­szel, amit akarsz, de a he­lyed­ben vagy az iga­zat mon­da­nám el Sid­nek, vagy sem­mit. Úgy ér­tem, ki­hagy­hatsz olyas­mit, ami ne­ked kel­le­met­len, de ne ta­lálj ki he­lyet­te mást.

– Én nem ha­zu­dok, Sam – til­ta­ko­zott Iva.

– Nem a fe­nét – mond­ta Spade, és fel­állt.

Iva láb­ujj­hegy­re ágas­ko­dott, hogy ar­cát Spade felé kö­ze­lít­se. – Nem hi­szel ne­kem? – sut­tog­ta.

– Nem.

– És nem bo­csá­tasz meg azért, amit… amit tet­tem?

– De­hogy­is­nem. – Spade szá­jon csó­kol­ta Ivat. – Na jól van, most me­hetsz.

Iva át­ka­rol­ta. – Nem jön­nél ve­lem Mr. Wise-hoz?

– Nem érek rá, kü­lön­ben is csak út­ban len­nék. – Meg­si­mo­gat­ta Iva két kar­ját, és le­fej­tet­te ma­gá­ról, meg­csó­kol­ta bal csuk­ló­ját a kesz­tyű és a ruha ujja kö­zött. Meg­fog­ta a vál­lát, az ajtó felé for­dí­tot­ta, majd gyen­gé­den meg­lök­te. – In­díts – hang­zott a pa­rancs.

Az Ale­xand­ria-szál­ló 12/c szá­mú lak­osz­tá­lyá­nak ma­ha­gó­ni aj­ta­ját ugyan­az a fiú nyi­tot­ta ki, aki­vel Spade a Bel­ve­de­re hall­já­ban be­szélt. – Hel­lo – mond­ta szí­vé­lye­sen Spade. A fiú nem vá­la­szolt. Fél­re­állt, és az aj­tót tar­tot­ta.

Spade be­ment. Egy kö­vér em­ber jött elé­be. A kö­vér em­ber min­de­nütt lottyadt volt, arca, szá­ja, álla és nya­ka he­lyén rez­gő göm­bök csüng­tek, tör­zsét egy puha to­jás­for­ma pó­tol­ta, amely­ről hen­ger ala­kú ka­rok és lá­bak függ­tek. A göm­bök já­rás köz­ben, a lé­pé­sek rit­mu­sá­ra emel­ked­tek és süllyed­tek, aho­gyan a szal­ma­szál vé­gé­ről még le nem vált szap­pan­bu­bo­rék rin­ga­tó­zik. A zsír­göm­bök kö­zött rej­tő­ző apró sze­me ola­jo­san fény­lett. Ha­tal­mas ko­po­nyá­ját rit­kás, fe­ke­te, gön­dör haj bo­rí­tot­ta. Fe­ke­te zsa­kett­ka­bá­tot és fe­ke­te mel­lényt vi­selt, fé­nyes fe­ke­te se­lyem nyak­ken­dő­jé­ben ró­zsa­szín gyöngy fény­lett; szür­ke csí­kos nad­rág és lakk­ci­pő egé­szí­tet­te ki öl­tö­zé­két. Búgó to­rok­han­gon be­szélt. – Ah, Mr. Spade – mond­ta lel­ke­sen, és duz­zadt, ró­zsa­szí­nű csil­lag­hoz ha­son­ló ke­zét nyúj­tot­ta.

Spade ke­zet fo­gott, és mo­so­lyog­va vá­la­szolt: – Üd­vöz­löm, Mr. Gut­man. – A kö­vér em­ber a zöld sző­nye­gen át egy asz­tal mel­lett álló, zöld plüss­fo­tel­hez ve­zet­te Spade-et. Egy üveg John­nie Wal­ker whis­ky, szó­da­víz, né­hány po­hár, egy do­boz Co­ro­nas del Ritz szi­var, két új­ság és egy kö­zön­sé­ges sár­ga szap­pan­do­boz volt az asz­ta­lon. Spade le­ült a zöld fo­tel­be. A kö­vér em­ber két po­hár­ba whis­kyt töl­tött, és szó­dat ke­vert hoz­zá. A fiú el­tűnt. A há­rom ajtó, mely a szo­ba há­rom ol­da­lán nyílt, most csuk­va állt, a ne­gye­dik fa­lon, Spade mö­gött, két ab­lak nyílt a Ge­ary Street­re.

– Jól kezd­jük, uram – búg­ta a kö­vér em­ber, és oda­kí­nál­ta az egyik po­ha­rat. – Nem bí­zom az olyan em­ber­ben, aki nem issza ki egy haj­tás­ra az egé­szet. Ha vi­gyáz­nia kell, hogy ne igyék túl so­kat, az azért van, mert ha so­kat iszik, meg­bíz­ha­tat­lan lesz.

Spade el­vet­te a po­ha­rat, és mo­so­lyog­va ha­jolt fö­lé­je.

A kö­vér is fel­emel­te, és az ab­lak felé tar­tot­ta. El­is­me­rő­en bó­lin­tott a fel­fe­lé igyek­vő bu­bo­ré­kok lát­tán. – Nos, uram, igyunk az őszin­te be­széd­re és a jó egyet­ér­tés­re.

It­tak, majd le­tet­ték a po­ha­rat. A kö­vér em­ber für­kész­ve néz­te Spade-et, és meg­kér­dez­te: – Ön hall­ga­tag em­ber?

Spade a fe­jét ráz­ta: – Sze­re­tek be­szél­ni.

– Egy­re jobb lesz! – ki­ál­tot­ta a kö­vér em­ber. – Nem sze­re­tem a hall­ga­tag em­bert. Több­nyi­re nem a meg­fe­le­lő idő­ben szó­lal meg, és nem azt mond­ja, amit kell. A be­széd olyan va­la­mi, amit csak ak­kor hasz­nál­ha­tunk ér­tel­me­sen, ha gya­ko­rol­juk. – Spade-re mo­soly­gott a po­hár fö­lött. – Mi, uram, ki­jö­vünk egy­más­sal. Biz­tos va­gyok ben­ne. – Po­ha­rát az asz­tal­ra tet­te, és fel­vet­te a Co­ro­nas del Ritz szi­va­ro­kat. – Pa­ran­csol egy szi­vart, uram? – kí­nál­ta.

Spade vett egy szi­vart, le­csíp­te a vé­gét, és rá­gyúj­tott. Idő­köz­ben a kö­vér em­ber egy má­sik zöld plüss­fo­telt hú­zott oda, ket­tő­jük közé egy álló ha­mu­tar­tót tett, az­tán vet­te a po­ha­rát az asz­tal­ról, ki­emelt egy szi­vart a do­boz­ból, és maga is le­eresz­ke­dett a fo­tel mé­lyé­be, Spade-del szem­ben. Göm­böcs­kéi nyu­gal­mi ál­la­pot­ba ke­rül­tek, s most pety­hüd­ten csüng­tek róla. Jól­eső­en fel­só­haj­tott: – Nos, uram, ha ön­nek is meg­fe­lel, be­szél­get­he­tünk. Fi­gyel­mez­te­tem, hogy én na­gyon sze­re­tek be­szél­get­ni, de csak olyan­nal, aki maga is szí­ve­sen be­szél.

– Prí­ma. A fe­ke­te ma­dár­ról fo­gunk be­szél­get­ni?

A kö­vér föl­ne­ve­tett, gömb­jei a ne­ve­tés rit­mu­sá­ra fel-le ug­rál­tak.

– Be­szél­ges­sünk? – kér­dez­te. – Be­szél­ges­sünk – adta meg ma­gá­nak a vá­laszt. Ró­zsás arca ra­gyo­gott az el­ra­gad­ta­tás­tól. – Uram, ön az én em­be­rem, a ne­kem meg­fe­le­lő for­ma. Sem­mi kön­tör­fa­la­zás, egye­ne­sen a lé­nyeg­re tér. „A fe­ke­te ma­dár­ról fo­gunk be­szél­get­ni?” Ar­ról. Ez az, uram. Így kell üz­le­tet köt­ni. Va­ló­ban a fe­ke­te ma­dár­ról be­szé­lünk, de előbb azt sze­ret­ném, uram, ha egy kér­dé­sem­re vá­la­szol­na, bár le­het, hogy ez tel­je­sen fö­lös­le­ges, csak azért ké­rem, hogy már az ele­jén min­dent tisz­tázzunk. Ön Miss O’Shaugh­nessy kép­vi­se­le­té­ben ke­re­sett fel?

Spade hosszú, ter­jen­gős füst­fel­hőt ere­ge­tett a kö­vér em­ber feje fölé. El­gon­dol­kod­va rán­col­ta hom­lo­kát, és szi­var­já­nak ha­mu­sap­kás vé­gét fi­gyel­te. Meg­fon­tol­tan vá­la­szolt: – Nem mond­ha­tok sem igent, sem ne­met. Ez még tisz­tá­zat­lan. – A kö­vér em­ber­re né­zett, ko­mor­sá­ga el­tűnt. – At­tól függ.

– Mi­től?

Spade a fe­jét ráz­ta. – Ha tud­nám, mi­től, ak­kor vá­la­szol­hat­nék igen­nel vagy nem­mel.

A kö­vér em­ber na­gyot kor­tyolt a po­ha­rá­ból. – Ta­lán Ca­i­ró­tól függ?

– Ta­lán – vág­ta rá ha­bo­zás nél­kül. Ő is ivott egy kor­tyot.

A kö­vér em­ber elő­re­ha­jolt ad­dig, amed­dig a po­cak­ja en­ged­te. Mo­so­lya és búgó hang­ja lágy volt és be­hí­zel­gő.

– Ta­lán így is mond­hat­nánk: az a kér­dés, hogy me­lyi­kü­ket kép­vi­se­li?

– Így is le­het mon­da­ni.

– Te­hát vagy az egyik, vagy a má­sik?

– Ezt nem mond­tam.

A kö­vér em­ber­nek csil­lo­gott a sze­me. Hang­ját sut­to­gó­ra fog­ta: – Hát ki van még? – kér­dez­te.

Spade maga felé bö­kött a szi­var­já­val: – Én – mond­ta.

A kö­vér em­ber er­nyed­ten hát­ra­dőlt a szék­ben. Hosszan, elé­ge­det­ten fúj­ta ki a le­ve­gőt. – Uram, ez nagy­sze­rű – búg­ta. – Nagy­sze­rű. Sze­re­tem az olyan em­bert, aki őszin­tén ki­mond­ja, hogy a sa­ját ér­de­két kép­vi­se­li. Nem ezt tesszük-e mind­annyi­an? Nem bí­zom ab­ban, aki ezt ta­gad­ja. És aki őszin­tén ta­gad­ja, még ke­vés­bé meg­bíz­ha­tó, in­kább nagy sza­már, aki a ter­mé­szet tör­vé­nyei el­len cse­lek­szik.

Spade ki­fúj­ta a füs­töt. Ud­va­ri­a­san fi­gyelt. – Aha. De most ta­lán be­szél­jünk a fe­ke­te ma­dár­ról.

A kö­vér em­ber jó­in­du­la­tú­an mo­soly­gott. – Be­szél­jünk.

Hu­nyo­rí­tott: ez­ál­tal ar­cá­nak kö­vér gom­bó­cai annyi­ra egy­más­ra tor­lód­tak, hogy a sze­me he­lyén csak egy-egy fe­ke­tén csil­lo­gó rés ma­radt. – Van-e va­la­mi el­kép­ze­lé­se ar­ról, Mr. Spade, hogy ez a ma­dár mennyit ér?

– Nincs.

A kö­vér em­ber is­mét elő­re­ha­jolt, és püf­fedt ke­zét Spade fo­tel­jé­nek kar­fá­já­ra tet­te. – Nos, uram, ha meg­mon­da­nám… is­te­nem­re, ha csak a fe­lét mon­da­nám meg!… ha­zug­nak ne­vez­ne.

Spade mo­soly­gott: – Azt nem mond­ta –, még ak­kor sem, ha gon­dol­nám. De ha nem vál­lal­ja a koc­ká­za­tot, ak­kor elég, ha azt mond­ja meg, mi­fé­le az a ma­dár, és az ér­té­két ma­gam is ki­szá­mít­ha­tom.

A kö­vér em­ber ne­ve­tett. – Nem tud­ná ki­szá­mí­ta­ni, uram. Csak az ké­pes rá, aki­nek bő­sé­ges ta­pasz­ta­la­ta van az ef­fé­le dol­gok­ban, de… – ha­tá­sos szü­ne­tet tar­tott – …de ef­fé­le do­log nincs is több. – Újra fel­ne­ve­tett, a göm­bök egy­más­ra tor­lód­tak. Az­tán hir­te­len el­ko­mo­lyo­dott. Hú­sos ajka még nyit­va állt a ne­ve­tés­től. Olyan fe­szül­ten für­kész­te Spade-et, mint a rö­vid­lá­tó. – Azt akar­ja ne­kem mon­da­ni, hogy nem tud­ja, mi­ről van szó?

A meg­döb­be­nés­től búg­ni is el­fe­lej­tett.

Spade ha­nyag moz­du­la­tot tett a szi­var­ral. – Ugyan már – mond­ta könnye­dén. – Tu­dom, hogy nagy­já­ból mi­lyen. Azt is tu­dom, hogy ma­guk mennyi­re tart­ják. De hogy va­ló­já­ban mi, azt nem tu­dom.

– Nem mond­ta ma­gá­nak?

– Miss O’Shaugh­nessy?

– Ó. Szép lány.

– Az. Nem mond­ta.

A kö­vér em­ber sze­me fe­ke­tén vil­lo­gott a ró­zsás hús­göm­böcs­kék rej­te­ké­ben. – Pe­dig tud­nia kell – mond­ta bi­zony­ta­la­nul. – Ca­i­ro sem mond­ta? – ér­dek­lő­dött.

– Ca­i­ro dör­zsölt pali. Haj­lan­dó meg­ven­ni, de hogy el­árul­jon va­la­mit, ami­ről én még nem tu­dok, azt nem koc­káz­tat­ja meg.

A kö­vér em­ber meg­nyal­ta a szá­ja szé­lét. – Mennyi­ért haj­lan­dó meg­ven­ni? – kér­dez­te.

– Tíz­ezer dol­lá­rért.

A kö­vér em­ber meg­ve­tő­en ne­ve­tett. – Tíz­ezer dol­lá­rért? Még csak nem is font­ért? A nagy­stí­lű gö­rög. Ha! És ön mit szólt eh­hez?

– Azt, hogy ha át­adom neki, el­vá­rom, hogy ki­fi­zes­se a tíz­ez­ret.

– No igen, ha! Jól mond­ta, uram. – A kö­vér em­ber hom­lo­kán össze­fu­tot­tak a vas­tag háj­hur­kák. – Bi­zo­nyá­ra tud­ják – mond­ta fél­han­go­san. – Tud­ják? Tud­ják, hogy mi az a ma­dár? Mi az ön ér­zé­se, uram? – foly­tat­ta az­tán.

– Ezt nem tu­dom el­dön­te­ni – val­lot­ta be Spade. Nincs sok tám­pon­tom. Ca­i­ro nem mond­ta, hogy tud­ja, de azt sem, hogy nem. A lány ál­lí­tó­lag nem tud­ja, én azon­ban es­küd­ni mer­nék rá, hogy ha­zu­dik.

– Nem is kel­le­ne tar­ta­nia tőle, hogy ha­mi­san es­kü­szik – mond­ta a kö­vér em­ber, de lát­szott, hogy köz­ben má­son jár az esze. Meg­va­kar­ta a fe­jét. Olyan erő­sen rán­col­ta a hom­lo­kát, hogy vö­rös csí­kok ma­rad­tak a rán­cok he­lyén. Fész­ke­lő­dön a szék­ben, már amennyi­re ter­me­té­től és a szék nagy­sá­gá­tól tel­lett. Előbb be­huny­ta, majd hir­te­len tág­ra nyi­tot­ta a sze­mét. – Le­het, hogy nem tud­ják – mond­ta Spade-nek. Göm­bö­lyű, ró­zsás ar­cá­ról fo­ko­za­to­san tűnt el az ag­go­da­lom, he­lyét ki­mond­ha­tat­lan bol­dog­ság fog­lal­ta el. – Ha ők sem tud­ják – az­tán ki­ált­va is­mé­tel­te –, ha nem tud­ják, ak­kor én va­gyok az egyet­len a vi­lá­gon, aki tud­ja!

Spade fe­szes ajak­kal mo­soly­gott. – Örü­lök, hogy jó he­lyen já­rok.

A kö­vér em­ber is mo­soly­gott, de kis­sé bi­zony­ta­la­nul. A te­kin­te­te óva­tos lett. Olyan volt, mint egy vi­gyá­zó sze­mű, mo­soly­gó maszk, mely a sa­ját gon­do­la­tai és Spade közé állt. Te­kin­te­te Spade-ét ki­ke­rül­ve, a mel­let­te álló po­hár­ra sik­lott. A kö­vér arc most fel­de­rült. – Ej­nye, ej­nye, uram, hi­szen üres a po­ha­ra! – Föl­állt, az asz­tal­hoz ment, és a szó­dás­üveg­gel, po­ha­rak­kal és pa­lack­kal csö­röm­pöl­ve újabb italt ke­vert.

Spade moz­du­lat­la­nul ült a szék­ben, mind­ad­dig, amíg a kö­vér em­ber bó­kol­va és egy vi­dám: – Uram, ez az or­vos­ság bi­zo­nyá­ra hasz­nál ön­nek! – ki­ál­tás­sal ke­zé­be nem adta a tele po­ha­rat. Ak­kor Spade fel­emel­ke­dett, szo­ro­san a kö­vér em­ber mel­lé állt, és ke­mény, csil­lo­gó szem­mel né­zett le rá. Fel­emel­te a po­ha­rát. Ha­tá­ro­zott han­gon, ki­hí­vó­an mond­ta: – Eme­lem po­ha­ram az őszin­te be­széd­re és a jó egyet­ér­tés­re.

A kö­vér kun­co­gott egyet, az­tán it­tak. Majd a kö­vér em­ber le­ült. Két kéz­zel a ha­sá­hoz szo­rí­tot­ta a po­ha­rat, és mo­so­lyog­va né­zett fel Spade-re. – Nos, uram, bár­mi­lyen meg­le­pő, le­het, hogy egyi­kük sem tud­ja pon­to­san, mi is az a ma­dár, és hogy szé­les e vi­lá­gon csak egyet­len em­ber tud­ja, s az nem más, mint Cas­per Gut­man úr.

– Prí­ma. – Spade szét­ve­tett láb­bal állt ott, egyik keze a zse­bé­ben, má­sik­ban a po­hár. – Ha ne­kem is meg­mond­ja, ak­kor ket­ten le­szünk.

– Ma­te­ma­ti­ka­i­lag he­lyes – a kö­vér em­ber ka­csin­tott –, csak­hogy… – mo­so­lya egy­re szé­le­sebb lett – …még nem va­gyok biz­tos ben­ne, hogy el­mon­dom-e ön­nek.

– Ne le­gyen olyan os­to­ba – mond­ta Spade tü­rel­me­sen. – Maga tud­ja, hogy mi az, én tu­dom, hogy hol van. Ezért jöt­tünk össze.

– Nos, uram, hol van?

Spade mint­ha nem is hal­lot­ta vol­na a kér­dést. A kö­vér em­ber a szá­ját csü­csö­rí­tet­te, szem­öl­dö­ke fel­sza­ladt, fe­jét kis­sé ol­dal­ra haj­tot­ta. – Hát ké­rem – mond­ta sze­lí­den –, én mond­jam el, amit tu­dok, de ön nem akar­ja el­mon­da­ni, amit ön tud. Ez nem mél­tá­nyos, ked­ves uram. Nem, nem. Ilyen fel­té­te­lek­kel alig­ha köt­he­tünk üz­le­tet.

Spade sá­padt arca meg­ke­mé­nye­dett. Ha­dar­va be­szélt, halk, in­du­la­tos han­gon: – Jó lesz, ha meg­gon­dol­ja, még­hoz­zá gyor­san. Meg­mond­tam a kis ját­szó­paj­tá­sá­nak is, hogy előbb-utóbb köp­ni fog. Fi­gyel­mez­te­tem, hogy vagy be­szél most rög­tön, vagy vé­gez­tünk. Mit vesz­te­ge­ti az én drá­ga idő­met? Maga, az­zal az os­to­ba tit­ká­val! Na­gyon jól tu­dom, mi­fé­le vac­ko­kat őriz­nek föld alat­ti kin­cses­kam­rák­ban, de mi hasz­nom be­lő­le? Bol­do­gu­lok én maga nél­kül is. Üsse meg ma­gát a guta. Le­het, hogy maga is bol­do­gult vol­na nél­kü­lem, ha ki­tér az utam­ból. De most már késő. San Fran­cis­có­ban nem nő fű a maga szá­má­ra. Vagy ki­ruk­kol, vagy pu­col in­nen, de még a mai szent na­pon.

Dü­hö­sen meg­for­dult, és óvat­la­nul fel­lök­te a po­ha­rát. A po­hár ne­ki­ütő­dött az asz­tal­lap­nak, el­tört, tar­tal­ma az üveg­cse­re­pek­kel szét­freccsent az asz­ta­lon és a pad­lón. Spade sü­ke­ten és va­kon a düh­től is­mét szem­be­for­dult a kö­vér em­ber­rel. Azt épp­olyan ke­vés­sé ér­de­kel­te a po­hár sor­sa, mint Spade-et: csü­csö­rí­tett száj­jal, fel­hú­zott szem­öl­dök­kel és bal­ra haj­ló fej­jel meg­tar­tot­ta ró­zsás nyá­jas­sá­gát Spade be­szé­de alatt is. Spade foly­tat­ta: – És még egyet, nem tű­röm…

A bal ol­da­li ajtó ki­nyílt. Be­lé­pett a fiú, aki Spade-et be­en­ged­te. Be­csuk­ta az aj­tót, és ke­zét ol­da­lá­hoz szo­rít­va, meg­állt előt­te. Spade-et néz­te, sze­me tág­ra nyílt, nagy sö­tét pu­pil­lák­kal. Pil­lan­tá­sa vé­gig­sik­lott Spade vál­lá­tól a tér­dé­ig, majd vissza, és a bar­na sze­gé­lyes zseb­ken­dőn pi­hent meg, mely Spade za­kó­já­nak fel­ső zse­bé­ből kan­di­kált ki.

– És még egyet – foly­tat­ta Spade, a fi­ú­ra sze­gez­ve a te­kin­te­tét –, tart­sa tá­vol tő­lem ezt a kis va­ran­gyot, amíg nem dön­tött. Mert meg­ölöm. Ide­ge­sít. Az első adan­dó al­ka­lom­mal, ha az utam­ba ke­rül, meg­ölöm. Nem egyen­lő san­szok­kal, sem­mi le­he­tő­sé­get nem kap, egy­sze­rű­en el­ta­po­som.

A fiú szá­ja alig ész­re­ve­he­tő mo­soly­ra rán­dult. Még a sze­mét sem emel­te fel, és egy szót sem szólt.

A kö­vér em­ber tü­rel­me­sen mond­ta: – Meg kell val­la­nom, uram, ön igen he­ves vérű.

– He­ves vérű? – Spade va­dul fel­ne­ve­tett. Fel­tet­te ka­lap­ját, elő­re­nyúj­tot­ta kar­ját, és töm­pe mu­ta­tó­uj­já­val a kö­vér em­ber po­cak­já­ra mu­ta­tott. – Gon­dol­ja meg, de sür­gő­sen és ala­po­san. Dél­után fél ha­tig gon­dol­kod­hat. Ak­kor az­tán vagy be­szél, vagy bú­csúz­hat, de örök­re. – Le­en­ged­te a kar­ját, mo­gor­ván né­zett a nyá­jas kö­vér em­ber­re, majd a fi­ú­ra, és az aj­tó­hoz ment. Ki­nyi­tot­ta, és ri­de­gen hát­ra­szólt: – Fél hat – az­tán kész.

A fiú, Spade mel­lé­re sze­gez­ve a pil­lan­tá­sát, meg­is­mé­tel­te azt a két szót, ame­lyet a Bel­ve­de­re hall­já­ban két­szer is mon­dott. Nem han­go­san, de ke­se­rű­en.

Spade ki­ment, és jól be­vág­ta az aj­tót maga után.