12
RINGLISPÍL

Spade lif­ten ment le Gut­man­tól. Nyel­ve ki­szá­radt, száj­pad­lá­sá­hoz ta­padt, arca sá­padt volt, és ve­rej­ték gyön­gyö­zött raj­ta. Elő­vet­te zseb­ken­dő­jét, hogy le­tö­röl­je hom­lo­kát, és ész­re­vet­te, hogy re­meg a keze. El­vi­gyo­ro­dott. – Hűha! – sza­kadt ki be­lő­le olyan han­go­san, hogy a lif­tes­fiú hát­ra­for­dult, és meg­kér­dez­te: – Pa­ran­csol?

Spade gya­log ment a Pa­lace-szál­ló­ba, és meg­ebé­delt. Mire asz­tal­hoz ült, már nem volt szá­raz a szá­ja, arca ki­szí­ne­se­dett, keze sem resz­ke­tett. Ko­mó­to­san evett és bő­sé­ge­sen. Az­tán Sid Wise iro­dá­já­ba ment. Wise a kör­mét rág­ta, és az ab­lak­ra bá­mult. Az­tán el­vet­te ke­zét a szá­já­tól, és szem­be­for­dult Spade-del: – Üdv. Húzz ide egy szé­ket.

Spade szé­ket hú­zott a ha­tal­mas pa­pír­hal­mok alatt ros­ka­do­zó író­asz­tal­hoz, és le­ült. – Mrs. Ar­cher járt itt? – kér­dez­te.

– Aha. – Gyen­ge kis fény vil­ló­dzott Wise sze­mé­ben. – El­ve­szed?

Spade tü­rel­met­le­nül só­haj­tott. – Már megint kez­ded! – mo­rog­ta.

Az ügy­véd szá­ja szé­le futó mo­soly­ra rán­dult. – Ha nem ve­szed el, ak­kor ne­héz dol­god lesz.

Spade fel­né­zett a ci­ga­ret­ta­sod­rás­ból, és fa­nya­rul mond­ta: – Ta­lán ne­ked. El­vég­re ez a fog­lal­ko­zá­sod. Mit mon­dott?

– Ró­lad?

– Bár­mi­ről, ami­hez kö­zöm van.

Wise uj­ja­i­val vé­gig­szán­tott ha­ján, vál­lá­ra kor­pa hul­lott. – Azt mond­ta, hogy meg­pró­bál­ta Mi­lest rá­ven­ni a vá­lás­ra, hogy…

– Ezt már tu­dom – sza­kí­tot­ta fél­be Spade. Ar­ról be­szélj, ami­ről nem tu­dok.

– Hon­nan tud­jam, hogy ő mennyit…

– Sok a szö­veg, Sid. – Spade ci­ga­ret­tá­já­hoz tar­tot­ta az ön­gyúj­tó láng­ját. – Mon­dott-e olyas­mit, amit előt­tem tit­kol?

Wise rosszal­ló­an né­zett Spade-ra. – Ugyan, Sammy – kezd­te –, ez iga­zán…

Spade a mennye­zet­re né­zett, és fel­nyö­gött. – Uram, is­te­nem, a sa­ját ügy­vé­dem, raj­tam gaz­da­go­dott meg, még­is tér­den áll­va kell kö­nyö­rög­nöm, hogy el­mond­jon va­la­mit! – Wise-ra pil­lan­tott. – Mit gon­dolsz, mi a nya­va­lyá­nak küld­tem a nőt hoz­zád?

Wise fá­rad­tan el­húz­ta a szá­ját. – Még egy ilyen ügy­fél – pa­na­szol­ta –, és már vo­nul­ha­tok is a sza­na­tó­ri­um­ba vagy akár a di­li­ház­ba.

– Ott ta­lál­koz­hatsz a leg­több ügy­fe­led­del. Meg­mond­ta, hogy hol volt ak­kor éj­jel, mi­kor Mi­lest meg­öl­ték?

– Meg.

– Hol?

– Őt kö­vet­te.

Spade fel­egye­ne­se­dett, és pis­lo­gott. – Ezek a nők! – ki­ál­tott hi­tet­len­ked­ve. Az­tán ne­ve­tett, hát­ra­dőlt is­mét, és meg­kér­dez­te: – Na és mit lá­tott?

Wise a fe­jét ráz­ta. – Nem so­kat. Ami­kor Mi­les este ha­za­ment, azt mond­ta neki, hogy ran­de­vú­ja van egy lánnyal a St. Mark Ho­tel­ben, s az­zal ug­rat­ta, hogy itt az al­ka­lom, ha el akar vál­ni. A nő elő­ször azt hit­te, hogy csak dü­hí­te­ni akar­ja.

– A csa­lá­di his­tó­ri­át is­me­rem – mond­ta Spade. – Hagyd ki. Azt mondd el, hogy a nő mit csi­nált.

– Mon­dom én, ha ha­gyod. Mi­les el­ment, az asszony meg arra gon­dolt, ta­lán va­ló­ban ran­de­vú­ja van. Is­mer­ted Mi­lest, na­gyon jel­lem­ző lett vol­na, ha…

– Mi­les jel­le­mé­ről se tarts elő­adást.

– Sem­mit se kéne mon­da­nom – fe­lel­te az ügy­véd. – Szó­val őnagy­sá­ga ki­ment a ga­rázs­ba, ki­vet­te a ko­csit, és a St. Mark Ho­tel­hez haj­tott. Az utca túl­ol­da­lán, a ko­csi­ban ülve várt. Lát­ta, hogy a szál­lo­dá­ból ki­lép egy fér­fi meg egy nő, és Mi­les a nyo­muk­ban. Azt mond­ja, ugyan­azt a lányt teg­nap este ve­led lát­ta. Eb­ből meg­tud­ta, hogy Mi­les dol­go­zik, és őt csak ug­rat­ta. Úgy hi­szem, csa­ló­dott és dü­hös volt, leg­alább­is a sza­va­i­ból erre kö­vet­kez­tet­tem. Egy da­ra­big kö­vet­te Mi­lest, míg meg nem bi­zo­nyo­so­dott, hogy a pá­rocs­ka nyo­má­ban ma­rad, az­tán föl­ment a la­ká­sod­ra, de nem ta­lált ott­hon.

– Ez hány­kor volt?

– Ami­kor fel­ment hoz­zád? Elő­ször fél tíz és tíz kö­zött.

– Elő­ször?

– Igen. Egy fél­órá­ig ide-oda fu­ri­ká­zott, az­tán újra pró­bál­ko­zott. Ak­kor, mond­juk, fél ti­zen­egy le­he­tett. Még min­dig nem vol­tál ott­hon, erre be­haj­tott a vá­ros­ba, és be­ült egy mo­zi­ba, hogy az időt agyon­üs­se éj­fél utá­nig, mert úgy gon­dol­ta, ak­kor már ott­hon ta­lál.

Spade a hom­lo­kát rán­col­ta: – Szó­val fél ti­zen­egy­kor mo­zi­ba ment?

– Azt ál­lít­ja, még­hoz­zá a Po­well Street-ibe, ame­lyik éj­jel egyig ját­szik. Azt mond­ta, nem akart ha­za­men­ni, ne­hogy Mi­les ott­hon ta­lál­ja. Et­től ugyan­is min­dig dü­hön­gött, kü­lö­nö­sen ha már éj­fél felé járt. Zá­rá­sig ott ült a mo­zi­ban. – Wise most las­sab­ban be­szélt, és gú­nyo­san vil­lant a sze­me. – Azt mond­ja, hogy ad­dig­ra úgy dön­tött, nem megy vissza a la­ká­sod­ra. At­tól félt, meg­ha­rag­szol, ha olyan ké­sőn ál­lít be. Úgy­hogy el­ment a Tait ét­te­rem­be, az El­lis Stree­ten, majd on­nan egye­dül ha­za­ment.

Wise hát­ra­dőlt a szék­ben, és vár­ta, hogy Spade meg­szó­lal­jon.

Spade arca ki­fe­je­zés­te­len ma­radt. – Te hi­szel neki? – kér­dez­te.

– Te ta­lán nem? – hang­zott a vá­lasz.

– Hon­nan tud­jam? Nem tud­ha­tom, nem ti ket­ten főz­té­tek-e ki ezt a szto­rit.

Wise el­mo­so­lyo­dott. – Té­ged az­tán nem le­het egy­könnyen cső­be húz­ni, mi?

– Hát ál­ta­lá­ban nem. No és az­tán? Mi­les nem volt ott­hon. Ad­dig­ra leg­alább két óra volt már. Két óra­kor Mi­les va­ló­szí­nű­leg, sőt biz­to­san ha­lott volt.

– Mi­les nem volt ott­hon. Et­től fel­dü­hö­dött, mert nem vált be a szá­mí­tá­sa, hogy Mi­les ér haza előbb, és dü­höng. Is­mét be­ült a ko­csi­ba, és a la­ká­sod­ra haj­tott.

– Én meg nem vol­tam ott­hon, mert be­men­tem a vá­ros­ba, hogy meg­néz­zem Mi­les holt­tes­tét. Klassz kis ring­lis­píl, mond­ha­tom. Az­tán mi volt?

– Ha­za­ment, de a fér­jét még min­dig nem ta­lál­ta ott­hon, s mi­köz­ben vet­kő­zött, meg­ér­ke­zett a kül­dön­cöd a ha­lál­hír­rel.

Spade mind­ad­dig hall­ga­tott, míg nagy gond­dal ci­ga­ret­tát nem so­dort, és rá nem gyúj­tott. – Azt hi­szem, a szto­ri így meg is fe­lel a té­nyek­nek, elég jól il­lesz­ke­dik a töb­bi is­mert tény­hez. Va­ló­szí­nű­leg helyt­ál­ló.

Wise to­váb­bi kor­pa­tö­me­get hul­la­tott vál­lá­ra. Kí­ván­csi­an für­kész­te Spade ar­cát: – De te még­sem hi­szel ben­ne?

Spade ki­kap­ta a ci­ga­ret­tát a szá­já­ból. – Nem mond­tam azt, hogy hi­szem, azt sem, hogy nem hi­szem, Sid. Fo­gal­mam sincs az egész­ről.

Az ügy­véd szá­ja fa­nyar mo­soly­ra hú­zó­dott. Fá­rad­tan rán­dí­tott egyet a vál­lán. – Ér­tem… Szó­val ki­ját­szot­ta­lak. Mi­ért nem ke­re­sel be­csü­le­tes ügy­vé­det, aki­ben meg­bíz­hatsz?

– Az a faj­ta ki­halt. – Spade fel­állt. Meg­ve­tő­en né­zett Wise-ra. – Ér­zé­keny­ke­dünk, mi? Nincs ne­kem elég gon­dom: most még ve­led is ud­va­ri­as­kod­jam? Ta­lán tér­det kel­lett vol­na haj­ta­nom, ami­kor be­lé­pek?

Sid Wise za­var­tan mo­soly­gott. – Nagy gaz­em­ber vagy, Sammy – mond­ta.

Ef­fie Fe­ri­ne a szo­ba kö­ze­pén állt, ami­kor Spade be­lé­pett az iro­dá­ba. Ag­gó­dó pil­lan­tást ve­tett rá. – Mi tör­tént?

Spade arca meg­me­re­ve­dett. – Hogy­hogy mi tör­tént? – kér­dez­te.

– Mi­ért nem jött a nő?

Spade két hosszú lé­pést tett Ef­fie felé, és dur­ván meg­ra­gad­ta a vál­lát.

– Nem ér­ke­zett oda? – üvöl­tött a tit­kár­nő fel­dúlt ar­cá­ba.

Az he­ve­sen ráz­ta a fe­jét. – Csak vár­tam és vár­tam, de nem jött, és té­ged se tud­ta­lak te­le­fo­non el­ér­ni, ezért vissza­jöt­tem.

Spade egy rán­tás­sal el­vet­te ke­zét a lány vál­lá­ról, és a zse­bé­be mé­lyesz­tet­te. – Megint a ring­lis­píl? – mond­ta han­go­san, dü­hö­sen, és be­ment a bel­ső iro­dá­ba. Az­tán ki­jött megint. – Hívd fel anyá­dat – pa­ran­csol­ta. – Hát­ha meg­ér­ke­zett már.

Míg a lány te­le­fo­nált, fel-alá jár­kált az iro­dá­ban.

– Nem – mond­ta Ef­fie, mi­kor vég­zett. – Te… ta­lán ta­xin küld­ted el?

Spade mor­du­lá­sa va­ló­szí­nű­leg igent je­len­tett.

– Biz­tos az, hogy… Ta­lán kö­vet­ték!

Spade ab­ba­hagy­ta a jár­ká­lást. Ke­zét csí­pő­re tet­te, és a lány­ra me­redt. Va­dul or­dí­tot­ta: – Sen­ki sem kö­vet­te. Azt hi­szed, tak­nyos kö­lyök va­gyok? Mi­előtt be­ül­tet­tem, meg­bi­zo­nyo­sod­tam róla. Né­hány sa­rok­nyi­ra ma­gam men­tem vele, az­tán mi­kor ki­száll­tam, még egy da­ra­big fi­gyel­tem.

– Jó, de…

– De nem ért oda. Ezt már mond­tad. El­hi­szem.

Ef­fie Fe­ri­ne fin­tort vá­gott. Min­den­eset­re úgy vi­sel­kedsz, mint egy tak­nyos kö­lyök.

Spade nyers to­rok­han­got hal­la­tott, és a be­já­ra­ti aj­tó­hoz lé­pett. – Meg­ta­lá­lom, még ha a csa­tor­ná­ból kell is ki­ha­lász­nom – mond­ta. – Ma­radj itt, amíg vissza­jö­vök, vagy hírt adok ma­gam­ról. Az is­ten sze­rel­mé­re, csi­nál­junk már va­la­mit ren­de­sen. – Ki­ment. Fél­úton járt már a lift felé, mi­kor vissza­for­dult. Ef­fie Fe­ri­ne az asz­tal­nál ült, mi­kor be­nyi­tott. – Ne vedd a szí­ved­re, ha így be­szé­lek, is­mer­hetsz már.

– Ha azt hi­szed, hogy a szí­vem­re ve­szem, hü­lye vagy – fe­lel­te a lány –, csak­hogy – össze­fon­ta kar­ját, s érez­te, hogy vál­la és szá­ja bi­zony­ta­la­nul rán­ga­tó­zik – leg­alább két hé­tig nem ve­he­tek fel ki­vá­gott ru­hát, te dur­va csir­ke­fo­gó.

Spade vi­gyor­gott, majd alá­za­to­san tet­te hoz­zá: – Saj­nos, drá­gám, vad­ál­lat va­gyok. – Az­tán mé­lyen meg­ha­jolt, és is­mét el­ment.

A sar­ki ta­xi­ál­lo­má­son két sár­ga taxi állt. Ve­ze­tő­ik kint be­szél­get­tek. – Hol van az a pi­ros képű, sző­ke so­főr, aki dél­ben itt volt? – kér­dez­te Spade.

– Fu­va­ra van – fe­lel­te az egyik.

– Vissza­jön?

– Azt hi­szem.

A má­sik fe­jé­vel ke­let felé in­tett. – Épp itt jön.

Spade le­ment a sa­rok­ra, és meg­állt a jár­da­szé­len, míg a pi­ros képű, sző­ke so­főr be­állt a ko­csi­já­val, és ki­szállt. Spade most oda­lé­pett: – Ma dél­ben egy hölggyel száll­tam a ko­csi­já­ba. Ki­haj­tot­tunk a Stock­ton Street­re, fel a Sac­ra­men­tó­ig, a Jo­nes Street felé, ahol ki­száll­tam.

– Em­lék­szem – mond­ta a pi­ros­ké­pű.

– Azt mond­tam, hogy vi­gye el egy szám­ra a Ninth Ave­nue-n. Oda nem vit­te. Hova vit­te?

A so­főr meg­dör­zsöl­te ar­cát, és bi­zony­ta­la­nul né­zett Spade-re. – Nem tu­dom.

– Nincs sem­mi baj – biz­to­sí­tot­ta Spade, és oda­ad­ta a név­je­gyét. – Ha még biz­to­sabb akar len­ni, el­me­he­tünk a fő­nö­ké­hez az iro­dá­ba, és a be­le­egye­zé­sét kér­jük.

– Jó lesz így is. A kom­pál­lo­más­hoz.

– Egye­dül?

– Per­sze.

– Más­ho­va nem vit­te elő­ző­leg?

– Nem. Szó­val az úgy volt, hogy mi­kor a Polk Stree­t­hez ér­tünk, ko­po­gott az üve­gen, és azt mond­ta, ki akar száll­ni új­sá­gért, ak­kor meg­áll­tam a sa­rok­nál, oda­fü­tyül­tem egy új­sá­gos­fi­ú­nak, és a hölgy meg­vet­te a la­pot.

– Me­lyi­ket?

– A Call-t. Ak­kor újra ki­men­tem a Sac­ra­men­tó­ra, és alig­hogy el­hagy­tuk a Van Ness Streetet, újra ko­po­gott, és azt mond­ta, vi­gyem a kom­pál­lo­más­hoz.

– Ide­ges­nek lát­szott?

– Nem vet­tem ész­re.

– És ami­kor oda­ér­tek?

– Ki­fi­zet­te a vi­tel­dí­jat, és kész.

– Várt ott rá va­la­ki?

– Nem lát­tam sen­kit.

– Mer­re ment to­vább?

– A komp­nál? Nem tu­dom. Le­het, hogy föl­ment a lép­csőn.

– Ma­gá­val vit­te az új­sá­got?

– Igen. A hóna alá szo­rí­tot­ta, mi­kor fi­ze­tett.

– A ró­zsa­szín lap­já­val ki­fe­lé, vagy a fe­hér­rel?

– Ne ha­ra­gud­jon, fő­nök, azt már nem tu­dom. Spade meg­kö­szön­te az in­for­má­ci­ót, egy dol­lárt adott a so­főr­nek, és azt mond­ta: – Ve­gyen érte ci­ga­ret­tát.

Spade meg­vet­te a Call-t, be­ment egy iro­da­épü­let elő­csar­no­ká­ba, hogy szél­vé­dett he­lyen át­néz­hes­se. Gyor­san át­fu­tot­ta az első há­rom ol­dal fő­cí­me­it. Egy pil­la­nat­ra meg­állt a ne­gye­dik ol­da­lon: PÉNZ­HA­MI­SÍ­TÁS GYA­NÚ­JA MI­ATT LE­TAR­TÓZ­TAT­TÁK, ol­vas­ta, az­tán az ötö­dik ol­da­lon ezt ta­lál­ta: IS­ME­RET­LEN FI­A­TAL­EM­BER RE­VOL­VE­RES ÖN­GYIL­KOS­SÁ­GA. A nyol­ca­dik ol­da­lon ez a cím ra­gad­ta meg a fi­gyel­mét egy pil­la­nat­ra: LÖ­VÖL­DÖ­ZÉS UTÁN HÁ­ROM SAN FRAN­CIS­CÓ-I FIÚT TAR­TÓZ­TAT­TAK LE BE­TÖ­RÉ­SÉRT, az­tán egé­szen a har­minc­ötö­dik ol­da­lig sem­mi sem tűnt fel. Ez a rész adott hírt az idő­já­rás­ról, ha­jó­zás­ról, ter­me­lés­ről, ez tá­jé­koz­ta­tott a pénz­ügyi hely­zet­ről, vá­lá­sok­ról, szü­le­tés­ről, há­zas­ság­ról és ha­lál­hí­rek­ről. El­ol­vas­ta az el­huny­tak lis­tá­ját, át­la­poz­ta a pénz­ügyi hí­re­ket a har­minc­hat-har­minc­he­te­dik ol­da­lon; nem ta­lált sem­mi ér­dem­le­ge­set a har­minc­nyol­ca­dik, egy­út­tal utol­só ol­da­lon sem. Föl­só­haj­tott, össze­haj­to­gat­ta az új­sá­got, be­tet­te a ka­bát­zse­bé­be, és ci­ga­ret­tát kez­dett so­dor­ni. Öt per­cig áll­do­gált az elő­csar­nok­ban, ci­ga­ret­tá­zott, és ko­mo­ran né­zett maga elé. Az­tán vé­gig­ment a Stock­ton Stree­ten, oda­in­tett egy ta­xit, és a Co­ro­net­be haj­ta­tott. A lány­tól ka­pott kulccsal be­ment az épü­let­be és Miss O’Shaugh­nessy lak­osz­tá­lyá­ba. Az elő­ző este vi­selt kék es­té­lyi ruha az ágy vé­gé­ben ló­gott. A kék ha­ris­nya és a cipő a pad­lón he­vert. A fém­do­boz, amely­ben Bri­gid az ék­sze­re­it tar­tot­ta az öl­tö­ző­asz­ta­la fi­ók­já­ban, most az asz­ta­lon he­vert üre­sen. Spade össze­hú­zott szem­mel néz­te, meg­nyal­ta szá­ja szé­lét, vé­gig­sé­tált a szo­bá­kon, de nem nyúlt sem­mi­hez, majd el­hagy­ta a Co­ro­net-szál­lót, és be­ment a vá­ros­ba.

Iro­da­épü­le­té­nek aj­ta­já­ban majd­nem be­le­bot­lott a fi­ú­ba, akit Gut­man­nál lá­tott. A fiú el­áll­ta az út­ját: – Gye­rünk, lát­ni akar­ja ma­gát – kö­zöl­te. Két keze a zse­bé­ben, a zse­be­ken na­gyobb du­do­rok, mint amit egy kéz csi­nál.

Spade el­vi­gyo­ro­dott, és gú­nyo­san mond­ta: – Csak öt-hu­szon­öt­re vár­ta­lak. Re­mé­lem, nem vár­tál soká.

A fiú egész Spade szá­já­ig emel­te a sze­mét. Az­tán olyan han­gon szólt, mint aki fi­zi­kai fáj­dal­mat érez: – Ha nem száll le ró­lam, go­lyót kap­hat a ha­sá­ba.

Spade kun­co­gott. – Mi­nél pi­tibb a hu­li­gán, an­nál cif­rább a du­má­ja – mond­ta vi­dá­man. – Na, gye­rünk. – Egy­más mel­lett men­tek vé­gig a Sut­ler Stree­ten. A fiú nem vet­te ki ke­zét a zse­bé­ből.

– Mi­óta vagy a szak­má­ban, kis­fi­am? – kér­dez­te Spade nyá­ja­san. A fiú úgy tett, mint aki nem hall­ja. – Csi­nál­tál már… – kezd­te újra Spade, de az­tán le­állt. Sár­gás sze­mé­ben gyen­ge fény iz­zott. Töb­bet nem szólt a fi­ú­hoz.

Be­lép­tek az Ale­xand­ri­á­ba, fel­men­tek lif­ten a ti­zen­ket­te­dik eme­let­re, és vé­gig­sé­tál­tak a fo­lyo­són Gut­man lak­osz­tá­lya felé. A fo­lyo­só nép­te­len volt. Spade kis­sé le­ma­radt, úgy­hogy mire öt mé­ter­re vol­tak csak Gut­man aj­ta­já­tól, Spade egy fél mé­ter­re el­ma­radt a fi­ú­tól. Most kis­sé ol­dal­ra for­dult, há­tul­ról meg­ra­gad­ta a fiú kar­ját a két kö­nyö­ke alatt. A ka­ro­kat elő­re­nyom­ta, úgy­hogy a ka­bát­zseb­ben levő két kéz fel­emel­te elöl a ka­bá­tot. A fiú ka­pá­ló­dzott és vo­nag­lott fáj­dal­má­ban, de a ha­tal­mas em­ber szo­rí­tá­sá­ban te­he­tet­len volt. Rú­gott egyet hát­ra­fe­lé, de a rú­gás Spade szét­ve­tett lába kö­zött a le­ve­gőt érte. Spade fel­emel­te a fiút, majd ke­mé­nyen tal­pá­ra vág­ta újra. A vas­tag sző­nyeg el­nyel­te a csa­pó­dás za­ját. Eb­ben a pil­la­nat­ban Spade a fiú csuk­ló­ját ra­gad­ta meg. A fiú össze­szo­rí­tott fo­gak­kal to­vább eről­kö­dött Spade mar­ká­ban, de nem tu­dott sza­ba­dul­ni, és nem bír­ta el­ke­rül­ni, hogy a nagy em­ber keze az övé­re kap­cso­lód­jon. A fiú a fo­gát vi­csor­gat­ta, az őr­lő­dő fo­gak zaja össze­ke­ve­re­dett Spade li­he­gé­sé­vel, ami­kor össze­rop­pan­tot­ta a fiú ke­zét. Egy hosszú pil­la­na­tig me­rev és moz­du­lat­lan ma­radt. Az­tán a fiú két kar­ja el­er­nyedt, Spade el­en­ged­te őt, és hát­ra­lé­pett. Ki­húz­ta két ke­zét a fiú ka­bát­zse­bé­ből, mind­egyik­ben ne­héz au­to­ma­ta fegy­vert tar­tott.

A fiú szem­be­né­zett Spade-del. Arca ha­lott­hal­vány volt a ré­mü­let­től. Spade mel­lét bá­mul­ta, nem szólt sem­mit. Spade gú­nyo­san vi­gyor­gott. A két pisz­tolyt zseb­re tet­te.

– Gye­rünk – mond­ta. – Most leg­alább kapsz egy jó pon­tot a fő­nö­köd­től.

Gut­man aj­ta­já­hoz men­tek, és Spade ko­po­gott.