4
A FEKETE MADÁR

A Co­ro­net-szál­ló 1001-es szá­mú lak­osz­tá­lyá­ban Miss Won­derly nyi­tott aj­tót. Zöld se­lyem­ru­há­ját öv szo­rí­tot­ta a de­re­ká­hoz, arca pi­ros volt az iz­ga­lom­tól. Bronz­vö­rös ha­ját bal­ol­dalt vá­lasz­tot­ta el, a haj laza hul­lá­mok­ban, kis­sé bor­za­san bo­rult a jobb ha­lán­té­ká­ra. Spade ka­la­pot emelt: – Jó na­pot.

Mo­so­lya a lány ar­cát is fel­de­rí­tet­te, ibo­lya­kék sze­mé­ből még­sem tűnt el a nyug­ta­lan­ság. Fe­jét le­hajt­va fé­lén­ken szólt: – Fá­rad­jon bel­jebb, Mr. Spade.

Ki­tárt für­dő­szo­ba-, kony­ha és há­ló­szo­ba­aj­tó előtt be­ve­zet­te egy krém­szín és vö­rös sza­lon­ba: – Min­den he­gyen-há­tán van még. Ki se cso­ma­gol­tam – men­te­ge­tő­zött.

A lány Spade ka­lap­ját egy asz­tal­ra tet­te, az­tán a dió­fa ka­na­pé­ra te­le­pe­dett. A fér­fi ová­lis hátú bro­kát­szé­ken ült vele szem­ben. A lány gör­csö­sen össze­fo­nó­dó uj­ja­it néz­te.

– Mr. Spade, ret­te­ne­tes, bor­zal­mas val­lo­mást kell ten­nem. – Spade ud­va­ri­a­san mo­soly­gott, ezt a lány nem lát­hat­ta. A fér­fi nem szólt.

– Az… az a tör­té­net, amit teg­nap el­mond­tam, csak… ki­ta­lált mese volt – da­dog­ta a lány, és ré­mült szem­mel né­zett Spade-re.

– Ja, az? – vá­la­szolt könnye­dén Spade. – Nem is na­gyon hit­tük el.

– Hát ak­kor? – Fé­lel­mé­hez most meg­döb­be­nés is já­rult.

– A két­száz dol­lár­já­nak hit­tünk.

– Szó­val?… – A lány mint­ha egy szót sem ér­tett vol­na az egész­ből.

– Úgy ér­tem, hogy töb­bet fi­ze­tett, mint ha iga­zat be­szél­ne – ma­gya­ráz­ta Spade nyá­ja­san –, de ele­get ah­hoz, hogy el­fo­gad­juk a ha­zug­sá­gát.

A lány sze­me hir­te­len fel­ra­gyo­gott. Le­si­mí­tot­ta szok­nyá­ját, elő­re­ha­jolt. – És en­nek el­le­né­re haj­lan­dó vol­na? – ha­dar­ta.

Spade ne­héz­kes kéz­moz­du­lat­tal le­ál­lí­tot­ta. Hom­lo­kát rán­col­ta, de a szá­ja mo­soly­gott. – At­tól függ. Az ör­dög­be is, Miss… mi a neve tu­laj­don­kép­pen, Won­derly vagy Leb­lanc?

A lány el­pi­rult, az­tán csak súg­ta: – Az iga­zi ne­vem Bri­gid O’Shaugh­nessy.

– Az a fe­ne­ség, Miss O’Shaugh­nessy, hogy ha így össze­jön né­hány gyil­kos­ság – a lány össze­rez­zent –, so­kan fel­fi­gyel­nek, a rend­őr­ség is azt kép­ze­li, hogy vég­ső­kig fe­szít­he­ti a húrt, emi­att az­tán min­den­ki meg­ma­ka­csol­ja ma­gát, és a mu­lat­ság igen költ­sé­ges lesz. Nem mint­ha…

– Spade ab­ba­hagy­ta, mert a lány nem fi­gyelt, csak várt, hogy be­fe­jez­ze.

– Mond­ja meg az iga­zat, Mr. Spade. – Hisz­té­ri­á­san resz­ke­tett a hang­ja. Sze­me kö­rül mély ár­kok ke­let­kez­tek.

– En­gem hi­báz­tat az… az el­múlt éj­sza­ká­ért?

Spade a fe­jét ráz­ta. – Nem, ha­csak nem tar­to­gat még va­la­mit, ami­ről nem tá­jé­koz­ta­tott. Fi­gyel­mez­te­tett, hogy Thurs­by ve­sze­del­mes fic­kó. A töb­bit, a hú­gá­val meg min­den­nel, per­sze ha­zud­ta, de az nem szá­mít: úgy­se hit­tük el. – Vál­lat vont. – Azt azért nem mon­dom, hogy maga a hi­bás.

– Kö­szö­nöm – mond­ta a lány na­gyon hal­kan, az­tán in­gat­ni kezd­te a fe­jét. – Én pe­dig foly­ton ma­ga­mat vá­do­lom. Mr. Ar­cher olyan… olyan ele­ven volt teg­nap, olyan erős és szí­vé­lyes, és…

– Hagy­ja abba! – för­medt rá Spade. – Ar­cher tud­ta, mibe megy bele. Mi ri­zi­kó­val dol­gozunk.

– Nős volt?

– Az, tíz­ez­res élet­biz­to­sí­tás­sal, gye­rek­te­le­nül, a fe­le­sé­ge ki nem áll­hat­ta.

– Jaj, ne be­szél­jen így! – sut­tog­ta a lány.

Spade újra vál­lat vont. – Pe­dig ez az igaz­ság. – Az órá­já­ra né­zett, az­tán át­ült a lány mel­lé a ka­na­pé­ra. – Arra most nincs idő, hogy könnye­ket hul­las­son mi­at­ta.

– Hang­ja ba­rát­sá­go­san, de ha­tá­ro­zot­tan csen­gett. – Oda­kint köz­ben egy ha­jó­ra­ko­mány­ra való he­kus, he­lyet­tes ál­lam­ügyész és ri­por­ter sza­lad­gál, or­ruk­kal majd a föl­det túr­ják, annyi­ra szi­ma­tol­nak. Mit akar csi­nál­ni?

– Azt aka­rom, hogy mind­et­től meg­ment­sen – fe­lel­te vé­kony, resz­ke­tő han­gon. Ke­zét fé­lén­ken a fér­fi kar­já­ra tet­te. – Tud­nak ró­lam, Mr. Spade?

– Még nem. Azért jöt­tem most.

– Mit gon­dol­ná­nak… ha tud­nák, hogy mi­vel men­tem ma­gá­hoz… mi­lyen ha­zug­ság­gal?

– Min­den­eset­re gya­nút fog­ná­nak. Ezért húz­tam az időt. Be­szél­ni akar­tam ma­gá­val, gon­dol­tam, nem kell ne­kik min­den­ről tud­ni. Majd ki­agya­lunk egy jó kis me­sét, ami­vel el­rin­gat­hat­juk őket.

– Re­mé­lem, nem gon­dol­ja, hogy kö­zöm volt a… a gyil­kos­ság­hoz?

Spade el­vi­gyo­ro­dott: – Ezt el is fe­lej­tet­tem kér­dez­ni. Volt?

– Nem.

– Ak­kor jó. De mit mond­junk a ko­pók­nak?

A lány tű­kön ült, hosszú pil­lái alatt nyug­ta­la­nul reb­bent a sze­me, sze­ret­te vol­na el­for­dí­ta­ni te­kin­te­tét a fér­fi­é­ról.

Most egy­szer­re na­gyon fi­a­tal, véd­te­len és ki­szol­gál­ta­tott volt. – Egy­ál­ta­lán, kell ró­lam tud­ni­ok? In­kább meg­ha­lok, csak ezt ne, Mr. Spade! Most nem mond­ha­tok sem­mit… de nem tud­ná va­la­ho­gyan meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy fag­gas­sa­nak? Nem vi­sel­ném el a kér­dé­se­i­ket. In­kább meg­ha­lok. El­in­té­zi, Mr. Spade?

– Ta­lán – fe­lel­te Spade –, de előbb tud­nom kell, hogy mi­ről van szó.

A lány térd­re esett előt­te. Ré­mült, ha­mu­szür­ke ar­cát fel­emel­te, ke­zét össze­kul­csol­ta. – Nem él­tem tisz­tes­sé­ge­sen! – ki­ál­tot­ta. – Go­nosz vol­tam, go­no­szabb, mint hin­né. De azért nem va­gyok rossz! Néz­zen rám, Mr. Spade. Ugye el­hi­szi, hogy nem va­gyok rossz? Nem tud­na bíz­ni ben­nem, csak egy pi­cit? Olyan egye­dül va­gyok, és úgy fé­lek. Sen­kim sincs, ha maga nem se­gít, el­vesz­tem! Tu­dom, nincs jo­gom a bi­zal­mát kér­ni, ha én nem va­gyok őszin­te. Én iga­zán bí­zom ma­gá­ban, de most még nem mond­ha­tok sem­mit. Ta­lán majd ké­sőbb. Fé­lek… Ne ért­sen fél­re… ma­gá­ban meg­bí­zom, de… Flo­yd­ban is bíz­tam… Sen­kim sincs, Mr. Spade, a vi­lá­gon sen­kim! Csak maga se­gít­het raj­tam. Hisz mond­ta is. Ha nem hin­ném, hogy maga meg­ment­het, szó nél­kül el­szök­het­tem vol­na. Ha vol­na más is, aki­ben meg­bíz­ha­tom, nem tér­del­nék most maga előtt. Tu­dom, nem va­gyok kor­rekt, de ké­rem, Mr. Spade, le­gyen nagy­lel­kű, és ezt ne kí­ván­ja tő­lem. Maga erős, le­le­mé­nyes, bá­tor, és biz­tos va­gyok ab­ban, hogy mind­eb­ből ne­kem is tud jut­tat­ni va­la­mit. Se­gít­sen raj­tam, Mr. Spade! Na­gyon nagy szük­sé­gem van rá, és más­tól hi­á­ba kér­ném. Le­gyen nagy­lel­kű, se­gít­sen raj­tam!

Spade vissza­foj­tot­ta lé­leg­ze­tét e kö­nyör­gés alatt, s most hosszú só­haj­jal en­ged­te ki a le­ve­gőt: – Nem lesz ma­gá­nak se­gít­ség­re szük­sé­ge. Hi­szen maga jól csi­nál­ja, na­gyon jól. A né­zé­se meg az a re­me­gés a hang­já­ban, mi­kor ilye­ne­ket mond, hogy: „Le­gyen nagy­lel­kű, Mr. Spade!”

A lány föl­ug­rott. Arca fáj­dal­ma­san el­torzult, láng­vö­rös lett, de ki­húz­ta ma­gát, és egye­ne­sen Spade sze­mé­be né­zett. – Ezt meg­ér­de­mel­tem, na­gyon is… de… olyan nagy szük­sé­gem len­ne a se­gít­sé­gé­re! A ha­zug­ság csak az el­mon­dás mód­já­ban volt, nem ab­ban, amit mond­tam. El­for­dult, me­rev tar­tá­sa el­la­zult. Az én hi­bám, hogy nem tud hin­ni ne­kem.

Spade el­vö­rö­sö­dött, za­var­tan a föl­det néz­te: – Most kezd ve­szé­lyes len­ni – mo­tyog­ta.

Bri­gid O’Shaugh­nessy az asz­tal­hoz lé­pett, és fel­emel­te Spade ka­lap­ját, nem is annyi­ra bú­csú­zás­hoz, mint in­kább ké­szen­lét­ben, ha szük­ség len­ne rá. Kes­keny arca sá­padt volt. Spade a ka­lap­já­ra pil­lan­tott: – Mi tör­tént az éj­jel? – kér­dez­te.

– Flo­yd ki­lenc­kor jött ér­tem a szál­lo­dá­ba, az­tán sé­tál­ni men­tünk. Azért ja­va­sol­tam ezt, hogy Mr. Ar­cher lát­has­sa. Be­tér­tünk egy ét­te­rem­be, azt hi­szem, a Ge­ary Stree­ten, meg­va­cso­ráz­tunk, tán­col­tunk egy ki­csit, az­tán fél egy táj­ban vissza­men­tünk a szál­lo­dá­ba. Flo­yd a ka­pu­ban el­bú­csú­zott, én bent­ről fi­gyel­tem, és lát­tam, hogy Mr. Ar­cher a túl­só ol­da­lon kö­ve­ti.

– Mer­re­fe­lé? A Mar­ket Street irá­nyá­ba?

– Arra.

– Van fo­gal­ma ar­ról, mit ke­res­tek a Bush és a Stock­ton Street kör­nyé­kén, ahol Ar­chert le­lőt­ték?

– Nem arra la­kott Flo­yd?

– Nem. Vagy tíz sa­rok­nyi­ra el­tér­tek a leg­rö­vi­debb út­tól a maga szál­lo­dá­ja meg az övé kö­zött. Na és maga mit csi­nált, ami­kor el­men­tek?

– Le­fe­küd­tem. Ma reg­ge­li­nél lát­tam az új­sá­gok fő­cí­me­it, és ak­kor ol­vas­tam… szó­val tud­ja már. El­men­tem az Uni­on tér­re, ko­csit bé­rel­tem, és vissza­men­tem a szál­lo­dá­ba a hol­mi­mért. Rá­jöt­tem, hogy teg­nap át­ku­tat­ták a szo­bá­mat, ezért kel­lett el­köl­töz­nöm. Ide­jöt­tem, az­tán föl­hív­tam! az iro­dá­ját.

– Át­ku­tat­ták a szo­bá­ját a St. Mark­ban?

– Át. Amíg ma­gá­nál vol­tam az iro­dá­ban. – Aj­ká­ba ha­ra­pott. – Ezt tu­laj­don­kép­pen nem akar­tam meg­mon­da­ni.

– Szó­val er­ről ne kér­dez­zem?

A lány fé­lén­ken bó­lin­tott. Spade dü­hös volt. Bri­gid kis­sé meg­emel­te a ka­la­pot. Spade tü­rel­met­le­nül ne­ve­tett: – Ne len­ges­se foly­ton azt a ka­la­pot. Nem meg­mond­tam, hogy se­gí­tek?

Bri­gid bűn­bá­nó mo­sollyal vissza­tet­te a ka­la­pot az asz­tal­ra, és le­ült Spade mel­lé a ka­na­pé­ra.

– Akár va­kon is meg­bíz­nék ma­gá­ban – mond­ta Spade –, de nem sok hasz­ná­ra le­szek, ha nem haj­lan­dó ve­lem né­hány rész­le­tet kö­zöl­ni. Pél­dá­ul, itt van mind­járt el­ső­nek a maga Flo­yd Thurs­by­je.

– Ke­le­ten is­mer­tem meg. – Las­san be­szélt; ujja he­gyé­vel nyol­ca­so­kat raj­zolt a ka­na­pé hu­za­tán. – Múlt hé­ten ér­kez­tünk ide Hong­kong­ból. Flo­yd… meg­ígér­te, hogy se­gít ne­kem. Az­tán ki­hasz­nál­ta a te­he­tet­len­sé­ge­met meg azt, hogy rá va­gyok utal­va, és be­csa­pott.

– Be­csap­ta? Ho­gyan?

Bri­gid a fe­jét ráz­ta, de nem be­szélt. Spade mér­ge­sen rán­col­ta hom­lo­kát, és tü­rel­met­le­nül kér­dez­te: – Mi­ért akar­ta meg­fi­gyel­tet­ni?

– Arra vol­tam kí­ván­csi, med­dig fe­szí­ti még a húrt. Hi­szen azt is tit­kol­ta, hol la­kik. Meg akar­tam tud­ni, mit csi­nál, ki­vel érint­ke­zik, ilyes­mit.

– Ar­chert ő lőt­te le?

Bri­gid meg­le­pet­ten né­zett Spade-re. – Hát per­sze!

– Thurs­by Lu­gert hor­dott egy váll­tok­ban. Ar­chert nem Lu­ger­rel lőt­ték le.

– A fel­öl­tő­je zse­bé­ben is hor­dott re­vol­vert.

– Maga lát­ta?

– Még­hoz­zá gyak­ran. Tu­dom, hogy ott min­dig hord fegy­vert. Teg­nap este nem lát­tam, de fel­öl­tőt re­vol­ver nél­kül so­sem vi­sel.

– Mi a cso­dá­nak az a sok fegy­ver?

– Min­dig hord­ta. Az a szto­ri jár­ta Hong­kong­ban, hogy egy ha­mis­kár­tyás test­őre­ként jött Ke­let­re, mert a kár­tyás­nak el kel­lett hagy­nia Ame­ri­kát, és az­óta el is tűnt. Azt mond­ták, Flo­yd tu­dott az el­tű­né­sé­ről. Annyi biz­tos, hogy min­dig ál­lig fel­fegy­ver­kez­ve járt, és va­la­hány­szor le­fe­küdt, fel­szór­ta az ágya kör­nyé­két pa­pír­ga­la­csi­nok­kal, hogy sen­ki ne lép­hes­sen be hoz­zá zaj­ta­la­nul.

– Fi­nom kis ját­szó­tár­sat csí­pett fel.

– Csak az ilyen se­gít­he­tett raj­tam – mond­ta a lány –, per­sze ha be­csü­le­tes ma­rad.

– Na per­sze. – Spade uj­jai közé csíp­te aj­kát, és bo­ron­gós pil­lan­tást ve­tett a lány­ra. – Mi­lyen mé­lyen ül a sla­masz­ti­ká­ban je­len­leg?

– Ami­lyen mé­lyen csak le­het.

– Tes­ti ép­sé­ge is ve­szély­ben van?

– Nem va­gyok hős. Sze­rin­tem nincs rosszabb do­log a ha­lál­nál.

– Hát er­ről van szó?

– Er­ről, és ez olyan biz­tos, mint ahogy itt ülünk meg­bor­zon­gott –, ha­csak nem se­gít.

Spade el­en­ged­te aj­kát, és uj­ja­i­val vé­gig­szán­tott a ha­ján. – Mit kép­zel, mi va­gyok én? – mond­ta in­ge­rül­ten. A sem­mi­ből én se tu­dok va­rá­zsol­ni. – Órá­já­ra né­zett. – Ki ölte meg Thurs­byt?

Bri­gid gom­bóc­cá gyűrt zseb­ken­dő­jét szá­já­hoz szo­rí­tot­ta, azon ke­resz­tül szűr­te a sza­va­kat: – Nem tu­dom.

– A maga vagy az ő el­len­sé­gei?

– Nem tu­dom. Re­mé­lem, az övéi, még­is fé­lek… nem is tu­dom, mi­től.

– Mi­ben kel­lett vol­na se­gí­te­nie? Mi­nek hoz­ta ide Hong­kong­ból?

A lány nem be­szélt, csak ré­mül­ten me­redt Spade-re. Szá­nal­mas ko­nok­ság ült el­gyö­tört ar­cán. Spade fel­állt, ke­zét a zse­bé­be mé­lyesz­tet­te, és fe­nye­ge­tő­en né­zett rá. – Hát ez re­mény­te­len – mond­ta va­dul. – Hoz­zá se tu­dok fog­ni. Fo­gal­mam sincs, mit akar tő­lem. Sőt, azt hi­szem, maga se tud­ja, mit akar.

A lány le­szeg­te a fe­jét, úgy sírt. Spade mély, ál­la­ti han­gon hor­kan­tott, és a ka­lap­ja után nyúlt.

– Ugye, nem megy a rend­őr­ség­re? – kö­nyör­gött Bri­gid foj­tott han­gon, fel se néz­ve.

– A rend­őr­ség­re?! – or­dí­tott Spade fel­dü­höd­ve. Haj­na­li négy óra óta egy­foly­tá­ban gyö­tör­nek! Is­ten a ta­núm rá, mennyit baj­lód­tam, hogy le­ráz­zam őket a nya­kam­ról. És mind­ez mi­ért? Azért a kép­te­len öt­le­tért, hogy ma­gán se­gít­sek. De nem tu­dok. Nem is pró­bál­ko­zom. Fe­jé­be csap­ta a ka­la­pot, és dü­hö­sen a sze­mé­be húz­ta. A rend­őr­ség­re?! Egy lé­pést sem kell men­nem, ak­kor is raj­za­nak kö­rü­löt­tem. Köz­löm majd ve­lük, amit tu­dok, maga meg bol­do­gul­jon, ahogy tud.

Bri­gid fel­állt a ka­na­pé­ról, ki­húz­ta ma­gát, bár resz­ke­tett a tér­de, fé­le­lem­től fal­fe­hér ar­cát is fel­emel­te, de szá­ja és álla gör­csös re­me­gé­sén nem tu­dott ural­kod­ni. – Tü­rel­mes volt hoz­zám, meg­pró­bált raj­tam se­gí­te­ni, de azt hi­szem, min­den re­mény­te­len és hi­á­ba­va­ló. – A ke­zét nyúj­tot­ta. – Kö­szö­nök min­dent. Én meg majd… igen… majd bol­do­gu­lok, ahogy tu­dok…

Spade most újra fel­hor­kant, és vissza­ült a ka­na­pé­ra. – Mennyi pén­ze van? – kér­dez­te.

A kér­dés meg­lep­te Brig­idet.

Vo­na­kod­va vá­la­szolt: – Van még vagy öt­száz dol­lá­rom.

– Adja ide.

A lány ha­bo­zott, és fé­lén­ken néz­te Spade-et. Spade arca, keze dü­hö­sen meg­rán­dult. Bri­gid be­ment a há­ló­szo­bá­ba, majd egy kö­teg pa­pír­pénz­zel jött vissza. Spade meg­szá­mol­ta a pénzt: – Ez csak négy­száz.

– A napi ki­adá­sok­ra is meg kell tar­ta­nom va­la­mit – ma­gya­ráz­ta sze­lí­den a lány.

– Töb­bet nem tud sze­rez­ni?

– Nem.

– Csak van va­la­mi­je, ami­ből pénzt csi­nál­hat – erős­kö­dött Spade.

– Né­hány gyű­rűm van, egy­pár ék­sze­rem.

– Csap­ja za­ci­ba – mond­ta Spade, és ki­nyúj­tot­ta a ke­zét. – Leg­jobb hely a Re­me­di­al, a Mis­si­on Street és a Fifth Ave­nue sar­kán.

A lány kö­nyö­rög­ve né­zett rá. Spade zöl­des­szür­ke sze­me ke­mé­nyen és kér­lel­he­tet­le­nül vi­szo­noz­ta a pil­lan­tást. Bri­gid té­to­váz­va nyúlt a ru­ha­ki­vá­gá­sá­ba, elő­ha­lá­szott egy kar­csú gön­gyö­le­get, és Spade vá­ra­ko­zó te­nye­ré­be tet­te. Spade ki­si­mí­tot­ta a ban­kó­kat: négy hú­szast, négy tí­zest és egy ötöst szá­molt össze. Két tí­zest és egy ötöst vissza­adott. A töb­bit zseb­re tet­te. Az­tán fel­állt: – Meg­lá­tom, mit te­he­tek az ér­de­ké­ben. Amint tu­dok, vissza­jö­vök, re­mél­he­tő­leg ked­ve­ző hí­rek­kel. Négy­szer csön­ge­tek, két hosszút, két rö­vi­det. Ne kí­sér­jen ki, ki­ta­lá­lok ma­gam is.

Ki­ment, Bri­gid pe­dig meg­hök­ken­ve bá­mult utá­na nagy kék sze­mé­vel.

Spade a Wise, Me­ri­can & Wise fel­ira­tú aj­tón át egy vá­ró­szo­bá­ba lé­pett. – Hel­lo, Mr. Spade – kö­szönt a kap­cso­ló­táb­lá­nál ülő vö­rös hajú lány.

– Hel­lo, drá­gám, Sid benn van?

Oda­lé­pett a lány­hoz, ke­zét göm­bö­lyű vál­lá­ra tet­te, míg az a kap­cso­ló­val bab­rált, és be­le­szólt a mik­ro­fon­ba: – Mr. Spade van itt, Mr. Wise. – Fel­né­zett. – Men­jen csak be.

Spade el­is­me­ré­se je­lé­ül meg­szo­rí­tot­ta a vál­lát, át­vá­gott a vá­ró­szo­bán, vé­gig­ment a rosszul vi­lá­gí­tott fo­lyo­són, és egy tej­üve­ges aj­tón át az iro­dá­ba lé­pett. Ha­tal­mas, pa­pír­he­gyek­kel meg­ra­kott író­asz­tal­nál kis ter­me­tű, bar­na bőrű fér­fi ült, arca kes­keny és fá­radt, rit­kás fe­ke­te haja erő­sen kor­pás. A kis em­ber ki­aludt szi­var­csik­kel ha­do­ná­szott: – Húzz ide egy szé­ket, Sammy. Szó­val Mi­les ki­húz­ta a lut­rit, mi? – Ér­ze­lem­nek nyo­ma sem volt ener­vált ar­cán és éles hang­já­ban.

– Aha. Ezért jöt­tem. – Spade össze­von­ta hom­lo­kát, és tor­kát kö­szö­rül­te. – Azt hi­szem, Sid, a ha­lott­ké­met kény­te­len le­szek el­kül­de­ni a franc­ba. Hi­vat­koz­ha­tom arra, hogy ügy­fe­lem sze­mély­azo­nos­sá­gát, bi­zal­mas ügye­it, mi­fe­nét te­kint­ve épp­úgy köt a hi­va­ta­li ti­tok­tar­tás, mint a pa­pot vagy az ügy­vé­det?

Sid Wise vál­lat vont, és az aj­kát biggyesz­tet­te. – Mi­ért ne? A ha­lott­szem­le még nem bí­ró­sá­gi tár­gya­lás. Min­den­eset­re meg­pró­bál­ha­tod. En­nél na­gyobb fába is vág­tad már a fej­szé­det, nem is si­ker­te­le­nül.

– Tu­dom, de úgy lát­szik, Dun­dy meg­ma­ka­csol­ja ma­gát, meg ez­út­tal az ügy is rá­zó­sabb le­het. Fogd a ka­la­pod, Sid, ke­res­sük fel a szak­em­be­re­ket. Sem­mit sem aka­rok koc­káz­tat­ni.

Sid Wise pil­lan­tá­sa az előt­te hal­mo­zó­dó pa­pír­tö­meg­re esett. Na­gyot nyö­gött, az­tán fel­állt, és oda­ment az ab­lak­nál álló szek­rény­hez. – Nagy va­gány vagy, Sammy – mond­ta, és le­vet­te ka­lap­ját a fo­gas­ról.

Spade tíz perc­cel öt után ért vissza az iro­dá­ba. Ef­fie Fe­ri­ne a Time-ot ol­vas­ta Spade asz­ta­lá­nál. Spade fel­ült az asz­tal­ra: – Nem volt zűr?

– Itt nem. De te úgy su­gár­zol, mint aki meg­ütöt­te a fő­nye­re­ményt.

Spade elé­ge­det­ten vi­gyor­gott. – Alig­ha­nem nagy jövő vár ránk. Min­dig sej­tet­tem, hogy ha Mi­les egy­szer le­tű­nik a szín­ről, vi­rul­ni fo­gunk. Kér­lek, kül­dess vi­rá­got a ne­vem­ben.

– Már meg­tet­tem.

– Pá­rat­lan vagy, tün­dér­kém. Ma hogy mű­kö­dik be­cses női ösz­tö­nöd?

– Mire vo­nat­ko­zó­an?

– Erre a Won­derly lány­ra.

– Neki druk­ko­lok – fe­lel­te Ef­fie ha­bo­zás nél­kül. – Túl sok neve van – tű­nő­dött Spade. – Won­derly, Leb­lanc, s most azt ál­lít­ja, hogy O’Shaugh­nessy az iga­zi.

– Az se szá­mít: még ha egy te­le­fon­könyv­re való van, ak­kor is az a vé­le­mé­nyem, hogy ren­des lány, és ezt te is tu­dod.

– Majd meg­lát­juk. – Spade ál­mo­san pis­lo­gott Ef­fie-re. Kun­cog­va tet­te hoz­zá: – Min­den­eset­re hét­száz ki­lót gom­bol­tam le róla két nap alatt, ez elég ren­des.

Ef­fie Fe­ri­ne ki­húz­ta ma­gát a szék­ben: – Ide fi­gyelj, Sam, ha ez a lány baj­ba jut, és cser­ben­ha­gyod vagy ki­hasz­ná­lod a hely­ze­tét, és a kel­le­té­nél job­ban meg­vá­god, nem bo­csá­tók meg ne­ked, és le se köp­lek töb­bé.

Spade kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott, az­tán mű­ha­rag­já­ban ránc­ba fu­tott a hom­lo­ka. Szól­ni ké­szült, de lép­te­ket hal­lott a fo­lyo­só fe­lől. Ef­fie Fe­ri­ne ki­ment a kül­ső iro­dá­ba. Spade le­vet­te a ka­lap­ját, és le­ült a he­lyé­re. A lány mély­nyo­má­sos név­jeggyel tért vissza, Mr. Joel Ca­i­ro állt raj­ta. – Fur­csa pofa – mond­ta.

– Be vele, drá­gám.

Mr. Joel Ca­i­ro kö­zép­ter­me­tű, fi­nom cson­tú, bar­na bőrű le­van­tei fér­fi volt. Fe­ke­te haja sima és ola­jos, mély­zöld nyak­ken­dő­jén tég­la­lap ala­kú gyé­mánt fog­la­lat­ban szög­le­tes­re csi­szolt ru­bin­tű csil­lo­gott. Kes­keny vál­lá­hoz si­mu­ló fe­ke­te ka­bát­ja szé­les csí­pő­jé­re fe­szült. Di­vat­ja­múlt nad­rág­ja is túl szo­ro­san ta­padt kö­vér­kés lába szá­rá­hoz. Őz­bőr ka­más­li bo­rult lakk­ci­pő­jé­re. Szar­vas­bőr kesz­tyűs ke­zé­ben fe­ke­te ke­mény ka­lap­ját szo­ron­gat­va, rö­vid, ap­ró­zó, sza­po­ra lép­tek­kel kö­ze­le­dett Spade-hez. Édes­kés chypre-il­lat len­gett a nyo­má­ban.

Spade előbb a lá­to­ga­tó­nak bó­lin­tott, majd egy szék felé: – Fog­lal­jon he­lyet, Mr. Ca­i­ro.

Ca­i­ro mű­vé­szi moz­du­lat­tal ha­jolt meg ka­lap­ja fö­lött: – Kö­szö­nöm – vá­la­szol­ta vé­kony, át­ha­tó han­gon, az­tán he­lyet fog­lalt. Fi­nom­kod­va ült, ke­reszt­be ve­tet­te lá­bát, ka­lap­ját a tér­dé­re he­lyez­te, és gon­do­san hú­zo­gat­ta sár­ga kesz­tyű­jét.

Spade szé­ké­ben hát­ra­dől­ve kér­dez­te: – Mi­ben le­he­tek szol­gá­la­tá­ra, Mr. Ca­i­ro? – Ugyan­olyan sze­re­tet­re mél­tó, könnyed han­gon, ugyan­olyan moz­du­lat­tal in­téz­te kér­dé­sét Ca­i­ró­hoz, mint elő­ző nap Bri­gid O’Shaugh­nessy­hez.

Ca­i­ro meg­for­dí­tott ka­lap­já­ba dob­ta a kesz­tyűt, az­tán a ka­la­pot óva­to­san az író­asz­tal kö­ze­lebb eső sar­ká­ra he­lyez­te. Bal mu­ta­tó- és gyű­rűs­uj­ján bri­li­án­sok ra­gyog­tak, jobb kö­zép­ső uj­ját nyak­ken­dő­tű­jé­hez ha­son­ló, gyé­mánt­tal ke­re­te­zett ru­bin­kő éke­sí­tet­te. Puha, ápolt keze volt, ki­csi, de pety­hüdt, és szin­te vas­kos. Össze­dör­zsöl­te a két te­nye­rét. A súr­ló­dó bőr lágy su­so­gá­sán át szólt: – Meg­en­ge­di, hogy egy ide­gen együtt­ér­zé­sét fe­jez­ze ki tár­sa tra­gi­kus ha­lá­la al­kal­má­ból?

– Kö­szö­nöm.

– To­váb­bá meg­en­ge­di-e, Mr. Spade, hogy az új­sá­gok­ban em­lí­tett fel­te­vé­sek­re hi­vat­koz­va meg­kér­dez­zem, volt-e össze­füg­gés e tra­gi­kus ese­mény és bi­zo­nyos Thurs­by nevű sze­mély nem sok­kal az­u­tán be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la kö­zött?

Spade me­rev arc­cal hall­ga­tott.

Ca­i­ro fel­emel­ke­dett és meg­ha­jolt. – El­né­zé­sét ké­rem.

Le­ült, két ke­zét, te­nyér­rel le­fe­lé, az író­asz­tal sar­ká­ra tet­te. – Kér­dé­sem in­do­ka több pusz­ta kí­ván­csi­ság­nál, Mr. Spade. Egy bi­zo­nyos… mond­juk ta­lán így: dísz­tárgy után nyo­mo­zok, mely eny­hén szól­va… el­kal­ló­dott. Azt re­mél­tem, hogy ön se­gít­sé­gem­re lesz a fel­ku­ta­tá­sá­ban.

Spade ér­dek­lő­dé­se je­lé­ül fel­húz­ta szem­öl­dö­két.

– A dísz­tárgy egy kis szo­bor foly­tat­ta Ca­i­ro, gon­do­san meg­rág­va min­den sza­vát –, egy fe­ke­te ma­dár­fi­gu­ra.

Spade is­mét bó­lin­tott, ud­va­ri­as ér­dek­lő­dé­se je­lé­ül.

– A ma­dár jo­gos tu­laj­do­no­sá­nak meg­bí­zá­sá­ból haj­lan­dó va­gyok öt­ezer dol­lárt fi­zet­ni a szo­bor vissza­szer­zé­sé­ért. – Ca­i­ro fel­emel­te ke­zét, és la­pos kör­mű, csúf mu­ta­tó­uj­já­val a le­ve­gő­be bö­kött. – Azt is haj­lan­dó va­gyok meg­ígér­ni – mi is a he­lyes ki­fe­je­zés? –, hogy kér­dé­sek­kel nem kel­le­met­len­ke­dünk. – Ke­zét is­mét vissza­tet­te az asz­tal szé­lé­re, és nyá­ja­san mo­soly­gott a ma­gán­de­tek­tív­re.

– Öt­ezer? Nagy pénz – mond­ta Spade, és el­gon­dol­kod­va néz­te Ca­i­rót. Halk ko­po­gás hang­zott az aj­tón. Mi­kor Spade „tes­sék”-et ki­ál­tott, csak annyi­ra nyílt ki, hogy Ef­fie Fe­ri­ne be­dug­has­sa raj­ta a fe­jét. Apró, fe­ke­te filc­ka­la­pot és fe­ke­te ka­bá­tot vi­selt, szür­ke szőr­me­gal­lér­ral.

– Kell még va­la­mi? – kér­dez­te.

– Nem kell sem­mi. Jó éj­sza­kát. Csap­ja be maga után az aj­tót, le­gyen szí­ves.

Spade is­mét Ca­i­ro felé for­dí­tot­ta szé­két: – Ér­de­kes fi­gu­ra. – Hal­lot­ták, amint be­csa­pó­dik az elő­szo­ba­aj­tó Ef­fie Fe­ri­ne mö­gött.

Ca­i­ro rö­vid, fe­ke­te, töm­zsi re­vol­vert hú­zott elő bel­ső zse­bé­ből, és mo­so­lyog­va szólt: – Fel­ké­rem, hogy kul­csol­ja ke­zét a tar­kó­já­ra.