10
DÍVÁNY A BELVEDERE-BEN

Hal­vány, füst­szí­nű de­ren­gés je­lez­te a kez­dő­dő na­pot, mi­kor Spade fel­ült az ágy­ban. Mel­let­te Bri­gid O’Shaugh­nessy csen­des, egyen­le­tes lé­leg­zet­vé­te­le mély álom­ról ta­nús­ko­dott. Spade hal­kan fel­kelt, ki­ment a há­ló­szo­bá­ból, és be­csuk­ta maga után az aj­tót. A für­dő­szo­bá­ban öl­tö­zött föl. Az­tán át­ku­tat­ta az alvó lány ru­há­it, a ka­bát­zse­bé­ből ki­vett egy la­pos réz­kul­csot, és el­ment.

A Co­ro­net­hez érve, a ka­put és a lak­osz­tály aj­ta­ját egy­aránt a réz­kulccsal nyi­tot­ta ki. Lát­szó­lag nem is lo­pa­ko­dott: ha­tá­ro­zot­tan és me­ré­szen lé­pett be. De nesz­te­len lé­pé­sek­kel: vi­gyá­zott, hogy mi­nél ke­ve­sebb zajt csap­jon. A lány lak­osz­tá­lyá­ban vil­lanyt gyúj­tott. Fal­tól fa­lig át­ku­tat­ta a szo­bát. Pil­lan­tá­sa és töm­pe uj­jai min­den lát­ha­tó si­et­ség, min­den té­to­vá­zás, kap­ko­dás, meg­ál­lás nél­kül, cen­ti­ről cen­ti­re vizs­gál­ták át a te­re­pet, a szak­ér­tő biz­ton­sá­gá­val für­kész­ve, kém­lel­ve, ku­tat­va át min­den zu­got. Va­la­mennyi fi­ó­kot, szek­rényt, be­épí­tett üre­get, do­bozt, tás­kát, bő­rön­döt – le­zár­tat és le­zá­rat­lant egy­aránt – ki­nyi­tott, és tar­tal­mu­kat ala­po­san meg­vizs­gál­ta. Min­den egyes ru­ha­da­ra­bot vé­gig­ta­po­ga­tott áru­ló du­do­rok után, fe­szül­ten hall­ga­tóz­va, nem zör­ren-e meg va­la­hol egy da­rab pa­pír az uj­jai alatt. Ki­do­bál­ta az ágy­ból az ágy­ne­műt, és le­húz­ta a hu­za­tot. Be­kuk­kan­tott a sző­nye­gek alá, meg­néz­te a bú­to­rok al­ját. Le­húz­ta a re­dőnyt, hogy meg­győ­ződ­jék, nem rej­tet­tek-e bele va­la­mit. Ki­ha­jolt az ab­la­kon, hogy lás­sa, nem ló­gat­tak-e ki va­la­mit a pár­kány­ról. Az öl­tö­ző­asz­ta­lon min­den pú­der­tar­tó­ba és krém­do­boz­ba be­le­t­ur­kált egy vil­lá­val. Az üve­ge­ket és a par­füm­szó­ró­kat is a vi­lá­gos­ság felé tar­tot­ta. Meg­vizs­gál­ta az edé­nye­ket, a ser­pe­nyő­ket, az élel­mi­szert és az étel­do­bo­zo­kat. Új­ság­pa­pírt te­re­ge­tett a föld­re, és ki­szór­ta rá a sze­mét­vö­dör tar­tal­mát. A für­dő­szo­bá­ban a W. C.-tar­tály fe­de­lét is fel­emel­te, és le­en­ged­te a vi­zet, és be­le­né­zett. Meg­vizs­gál­ta és ki­pró­bál­ta a für­dő­kád, mos­dó, mo­so­ga­tó és mo­só­gép le­fo­lyó­i­nak fém­rá­csát.

A fe­ke­te ma­da­rat nem ta­lál­ta. Sem­mi sem akadt a ke­zé­be, ami kap­cso­lat­ban áll­ha­tott a ma­dár­ral. Az egyet­len elő­ke­rü­lő irat egy nyug­ta volt, egy­he­tes kel­te­zés­sel, a lak­osz­tály egy­ha­vi bé­ré­ről. Ér­dek­lő­dé­sét csak egy do­log kel­tet­te fel annyi­ra, hogy ke­re­sé­sét meg­sza­kít­sa, és kö­ze­lebb­ről meg­néz­ze: két ma­rok­ra való fi­nom ék­szer, mely az öl­tö­ző­asz­tal egy zárt fi­ók­já­ból ke­rült elő egy tar­ka fém­do­boz­ból.

Ami­kor be­fe­jez­te a mun­kát, ká­vét fő­zött és meg­it­ta. Az­tán ki­nyi­tot­ta a kony­ha­ab­lak ki­lin­csét, zseb­ké­sé­vel haj­lít­va fel a zár szé­lét, ki­tár­ta az ab­la­kot, mely egy tűz­ol­tó­lét­rá­ra nyílt, fog­ta a hol­mi­ját, amit a sza­lon­ban a ka­na­pé­ra do­bott, és el­hagy­ta a lak­osz­tályt, úgy, ahogy jött. Ha­za­fe­lé be­tért egy élel­mi­szer­üz­let­be, me­lyet ép­pen ak­kor nyi­tott az ál­mos sze­mű, di­der­gő fű­sze­res, és na­ran­csot, to­jást, kif­lit, va­jat meg tej­színt vett.

Spade hal­kan lé­pett a la­kás­ba, de mi­előtt be­csuk­hat­ta vol­na maga mö­gött az aj­tót, Bri­gid O’Shaugh­nessy hang­ját hal­lot­ta:

– Ki az?

– A pin­cér, a reg­ge­li­vel!

– Jaj, úgy meg­ijesz­tet­tél!

A há­ló­szo­ba aj­ta­ja tár­va-nyit­va állt. A lány resz­ket­ve ült az ágy szé­lén, jobb keze a pár­na alatt. Spade le­tet­te a cso­ma­go­kat a kony­ha­asz­tal­ra, és be­ment a há­ló­ba. Le­ült a lány mel­lé az ágy­ra, és meg­csó­kol­ta puha vál­lát. – Csak arra vol­tam kí­ván­csi, hogy az a srác még üzem­ben van-e, és va­la­mi ka­ját akar­tam sze­rez­ni.

– Na és ott van?

– Nincs.

A lány só­hajt­va tá­masz­ko­dott Spade val­la­nak. Fel­éb­red­tem, te nem vol­tál ott, és egy­szer­re hal­lot­tam, hogy va­la­ki be­jön. Meg­ijed­tem.

Spade uj­ja­i­val hát­ra­fé­sül­te a lány vö­rös ha­ját: – Saj­ná­lom, tün­dér­kém, azt gon­dol­tam, nem éb­redsz föl. Egész éj­sza­ka ott volt a re­vol­ver a pár­nád alatt?

– De­hogy. Hi­szen tu­dod te is. Csak ak­kor ug­rot­tam ki és hoz­tam ide, mi­kor meg­ijed­tem.

Spade reg­ge­lit ké­szí­tett, és míg Bri­gid für­dött és fel­öl­tö­zött, a la­pos réz­kul­csot vissza­csúsz­tat­ta a ka­bát­zse­bé­be. Bri­gid egy tan­gót fü­tyült, ami­kor ki­jött a für­dő­szo­bá­ból. – Ágyaz­zak be? – kér­dez­te.

– Prí­ma öt­let. A to­jás­nak úgy­is még egy­pár per­cig főni kell.

A reg­ge­li már az asz­ta­lon állt, mi­kor Bri­gid ki­ment a kony­há­ba. Jó ét­vággyal ne­ki­lát­tak. – Hát hogy is ál­lunk az­zal a ma­dár­ral? – szó­lalt meg Spade egy kis idő múl­va.

A lány le­tet­te a vil­lát, és rá­né­zett. Össze­húz­ta a szem­öl­dö­két. – Csak nem aka­rod, hogy ép­pen ma reg­gel be­szél­jek er­ről? Nem aka­rok, és nem is fo­gok.

– Át­ko­zot­tul nya­kas egy nő­sze­mély vagy – mond­ta Spade szo­mo­rú­an, és be­le­ha­ra­pott egy kif­li­be.

A kis­ko­rú kopó se­hol sem volt lát­ha­tó, ami­kor Bri­gid­del ki­lép­tek a ház­ból. A túl­ol­da­lon ta­xi­ba száll­tak. A ko­csit nem kö­vet­ték. Sem a fiú, sem más lő­dör­gő nem volt a lát­ha­tá­ron, mi­kor a taxi meg­ér­ke­zett a Co­ro­net Szál­ló elé. Bri­gid O’Shaugh­nessy nem akar­ta, hogy Spade-del együtt lás­sák be­men­ni. – Már az is elég rosszul néz ki, hogy ilyen­kor es­té­lyi ru­há­ban jö­vök haza, de hogy még tár­sa­sá­got is hoz­zak, az túl­zás. Re­mé­lem, nem lát meg sen­ki.

– Együtt va­cso­rázunk?

– Per­sze.

Meg­csó­kol­ták egy­mást. A lány be­ment a szál­ló­ba. Spade pe­dig oda­szólt a ve­ze­tő­nek: – Bel­ve­de­re Szál­ló.

Ami­kor be­lé­pett a szál­lo­dá­ba, meg­lát­ta, hogy a fiú, aki elő­ző nap kö­vet­te, az elő­csar­nok dí­vá­nyán ül­dö­gél, ahon­nan jól rá­lát a lift­re. Lát­szó­lag új­ság­já­ba mé­lyedt. A por­tán Spade meg­tud­ta, hogy Ca­i­ro nincs ott­hon. Bosszú­san aj­ká­ba ha­ra­pott. Sze­mé­ben apró sár­ga pon­tocs­kák tán­col­tak. Kö­szö­nöm mond­ta hal­kan a por­tás­nak, és el­for­dult.

Las­sú lép­tek­kel át­vá­gott az elő­csar­no­kon, oda­ment a dí­vány­hoz, ahon­nan a lift­re le­he­tett lát­ni, és le­ült alig fél­mé­ter­re a fi­a­tal­em­ber­től, aki lát­szó­lag új­sá­got ol­va­sott. A fiú nem né­zett fel az új­ság­já­ból. Ilyen kö­zel­ről még húsz­éves­nek sem lát­szott. Sza­bá­lyos arca nem túl nagy in­tel­li­gen­ci­át árult el. A bőre fe­hér volt és sima. Ru­há­ja nem volt sem új, sem drá­ga, de tisz­ta volt, és jól tud­ta vi­sel­ni.

– Hol van? – kér­dez­te Spade kö­zö­nyö­sen, mi­köz­ben do­hányt szórt a ci­ga­ret­ta­pa­pír­ra.

A fiú le­en­ged­te az új­sá­got, és kö­rül­né­zett. Cél­tu­da­tos las­sú­sá­gá­val mint­ha in­du­la­tát akar­ta vol­na pa­lás­tol­ni. Hosszú, gön­dör pil­lái alól dió­bar­na sze­mé­vel Spade mel­lét néz­te.

– Tes­sék? – kér­dez­te épp­olyan hű­vös, nyu­godt és szín­te­len han­gon, mint ami­lyen az arca volt.

– Hol van? – Spade a ci­ga­ret­tá­já­val fog­lal­ko­zott. Ki­cso­da?

A fiúd.

A fi­a­tal­em­ber pil­lan­tá­sa Spade mel­lé­ről most bar­na nyak­ken­dő­jé­nek cso­mó­já­ra sik­lott, majd meg­állt. Mit akar tő­lem, papa? – kér­dez­te. – Ug­rat?

– Majd ak­kor szó­lok. – Spade le­ra­gasz­tot­ta a ci­ga­ret­tát, és nyá­ja­san né­zett a fi­ú­ra. – New York­ból, igaz?

A fiú Spade nyak­ken­dő­jét bá­mul­ta. Spade bó­lin­tott, mint­ha igen­lő vá­laszt ka­pott vol­na.

A fiú a nyak­ken­dőt bá­mul­ta még egy pil­la­na­tig, az­tán fel­emel­te az új­sá­got, és újra be­le­me­rült. – Kop­jon le – mond­ta a szá­ja sar­ká­ból.

Spade rá­gyúj­tott, ké­nyel­me­sen hát­ra­dőlt a dí­vá­nyon, és ke­dé­lyes könnyed­ség­gel mond­ta: – Még lesz mon­da­ni­va­lód a szá­mom­ra, öcsi va­la­me­lyi­kő­tök­nek min­den eset­re –, és nyu­god­tan el­árul­ha­tod G.-nek, hogy ezt tő­lem tu­dod.

A fiú le­csap­ta az új­sá­got, és zor­dan né­zett bar­na sze­mé­vel Spade nyak­ken­dő­jé­re. Apró ke­zét ha­sá­ra szo­rí­tot­ta. – Csak ke­res­se a bajt, meg­kap­hat­ja – mond­ta –, még­hoz­zá ala­po­san. Hal­kan, fe­nye­ge­tő­en be­szélt. Meg­mond­tam, hogy kop­jon le. Hát kop­jon, de gyor­san.

Spade várt, míg egy köp­cös, szem­üve­ges fér­fi és egy pi­pa­szár­lá­bú sző­ke lány hal­ló­tá­vo­lon kí­vül ke­rül. Az­tán kun­cog­va mond­ta: – Oda­ha­za, New York­ban, be­ve­szik az ilyet, öcsi. Csak­hogy most nem ott­hon vagy. Be­sé­tál­tál az én ut­cám­ba. Na­gyot szí­vott a ci­ga­ret­tá­ból, és szép, sza­bá­lyos ka­ri­kák­ban ere­get­te ki a füs­töt. Ki vele, hol van? Vá­la­szul a fiú két rö­vid, de ve­lős szót mor­molt. Ilyen du­má­ért már sok em­ber­nek ki­ver­ték a fo­gát.

Spade még min­dig nyá­ja­san be­szélt, de az arca meg­me­re­ve­dett. Ha meg akarsz itt me­le­ged­ni, ta­nulj egy kis mo­dort, öcsi­kém.

A fiú meg­is­mé­tel­te a két szót.

Spade a dí­vány mel­lett álló ma­gas kő­vá­zá­ba ej­tet­te a ci­ga­ret­tát, és fel­emelt kar­ral in­tett egy fér­fi­nak, ki már né­hány per­ce a tra­fik­pult vé­gé­ben áll­do­gált. Az vissza­in­tett, és fe­lé­jük in­dult. Kö­zép­ma­gas, köp­cös, öt­ven kö­rü­li fér­fi volt, arca ke­rek és fakó, ru­há­ja ápolt. Hel­lo, Sam – mond­ta, és oda­lé­pett. Hel­lo, Luke.

Ke­zet ráz­tak. – Sze­gény Mi­les… – mond­ta Luke.

Bi­zony. Pe­ches do­log. – Spade a mel­let­te ülő fiú felé bic­cen­tett. – Mi a cso­dá­nak en­ge­di­tek, hogy ezek a va­cak kis bér­gyil­ko­sok itt lö­työg­je­nek az elő­csar­nok­ban, meg­pa­kol­va fegy­ver­rel?

Igen? – Luke szak­ér­tő szem­mel vizs­gál­ta a fiút, arca meg­ke­mé­nye­dett. Mit ke­res itt? kér­dez­te.

A fiú fel­állt. Spade is. A fiú a két fér­fi nyak­ken­dő­jét néz­te, hol az egyi­ket, hol a má­si­kat. A fiú úgy állt előt­tük, mint a csíny­te­vé­sen ért kis­di­ák. – Ha nincs itt dol­ga, tűn­jön el, de vég­leg.

– Ma­guk­ra em­lé­kez­ni fo­gok – mond­ta a fiú, és ki­ment.

Utá­na­néz­tek. Spade le­vet­te a ka­lap­ját, és zseb­ken­dő­jé­vel meg­tö­rül­te ve­rí­té­kes hom­lo­kát. – Mi van? – kér­dez­te a szál­ló de­tek­tív­je.

– A fene tud­ja – fe­lelt Spade. – Most szúr­tam ki. Is­me­red Joel Ca­i­rót, a hat-har­minc­ötös­ből?

– Ja, azt? – A de­tek­tív ka­csin­tott.

– Mi­óta van itt?

– Négy nap­ja. Ez az ötö­dik.

– Mit tudsz róla?

– Hi­á­ba kér­de­zel, Sam. Nem tu­dok sem­mit, de nem tet­szik ne­kem.

– Tudd meg, hogy ha­za­jött-e az éj­jel.

– Meg­pró­bá­lom – ígér­te a de­tek­tív, és el­ment. Spade a dí­vá­nyon ülve vár­ta, míg vissza­jön. – Nem – mond­ta Luke. – Nem aludt a szo­bá­já­ban. Mi a baj?

– Sem­mi.

– Ne ha­mu­kálj. Tu­dod, hogy be­fo­gom a po­fá­mat, de ha baj van, tud­nunk kell róla, hogy ide­jé­ben be­lép­hes­sünk.

– Nem ilyes­mi­ről van szó – nyug­tat­ta meg Spade. – Az igaz­ság az, hogy se­gí­tek neki egy ügy­ben. Ha baj vol­na vele, meg­mon­da­nám.

– He­lyes. Aka­rod, hogy szem­mel tart­sam?

– Kösz, Luke. Nem árt ma­nap­ság, ha az em­ber meg­tud egyet-mást ar­ról, aki­nek dol­go­zik.

A lift­aj­tó fö­löt­ti órán öt perc­cel múlt ne­gyed ti­zen­ket­tő, ami­kor Joel Ca­i­ro meg­ér­ke­zett. Hom­lo­kát be­kö­töt­ték. Ru­há­ja nyűtt volt, mint­ha ben­ne aludt vol­na. Arca fakó és puf­fadt, szá­ja, szem­hé­ja pety­hüdt, Spade a por­ta előtt lé­pett hoz­zá. – Jó reg­gelt – kö­szön­töt­te könnye­dén.

Ca­i­ro, bár­mily fá­radt volt, ki­húz­ta ma­gát, er­nyedt vo­ná­sai meg­fe­szül­tek. – Jó reg­gelt – fe­lel­te min­den lel­ke­se­dés nél­kül. Hall­gat­tak. – Men­jünk va­la­ho­vá, ahol be­szél­get­he­tünk – tör­te meg Spade a csen­det.

Ca­i­ro fel­emel­te a fe­jét. – Bo­csás­son meg – mond­ta. – Ma­gán­be­szél­ge­té­se­ink nem vol­tak olyan jel­le­gű­ek, hogy szí­ve­sen foly­tas­sam őket. Bo­csás­son meg őszin­te­sé­ge­mért, de ez az igaz­ság.

– Teg­nap es­té­re gon­dol? – Spade tü­rel­met­le­nül le­gyin­tett. – Mi az is­tent te­het­tem vol­na? Azt hit­tem, maga is be­lát­ta. Ha be­le­köt, vagy a lány kezd ki ma­gá­val, a lány párt­já­ra kell áll­nom. Én nem tu­dom, hol az az át­ko­zott ma­dár, maga sem, de ő tud­ja. Hogy a nya­va­lyá­ba ke­rít­sük meg, ha nem ját­szom a lány ol­da­lán?

Ca­i­ro ha­bo­zott. – Min­dig van egy el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­za­ta rak­tá­ron, ha sza­bad ma­gam így ki­fe­jez­nem – mond­ta két­ked­ve.

Spade mo­gor­ván né­zett. – Mit akar tő­lem? Ta­nul­jak meg da­dog­ni? Na, ta­lán ott be­szél­get­het­nénk. – Ca­i­rót a dí­vány­hoz ve­zet­te. – Dun­dy be­vit­te a rend­őr­ség­re? – kér­dez­te, ami­kor le­ül­tek.

– Be.

– Med­dig fog­lal­koz­tak ma­gá­val?

– Majd­nem mos­ta­ná­ig, és na­gyon is ked­vem el­le­né­re. – Ca­i­ro ar­cán és hang­já­ban fáj­da­lom és mél­tat­lan­ko­dás ke­ve­re­dett. – Kény­te­len le­szek az üggyel a gö­rög fő­konzu­lá­tus­hoz és egy ügy­véd­hez for­dul­ni.

– Csak raj­ta, majd meg­lát­ja, mennyit ér. Mit sze­dett ki ma­gá­ból a rend­őr­ség?

Ca­i­ro mo­so­lyá­ban af­fek­tált ön­elé­gült­ség je­lent meg. – Egyet­len szót sem. Ah­hoz a me­sé­hez tar­tot­tam ma­gam, amit elő­ző­leg maga agyalt ki. – Mo­so­lya el­tűnt. – Őszin­tén kí­ván­tam, bár agyalt vol­na ki egy ér­tel­me­sebb me­sét. Ha­tá­ro­zot­tan ne­vet­sé­ges­nek érez­tem ma­gam, ami­kor elő­ad­tam.

Spade gú­nyo­san mo­soly­gott. – Ez igaz, de ép­pen a link­sé­ge te­szi el­fo­gad­ha­tó­vá. Biz­tos, hogy nem kö­pött sem­mi­ről?

– Bíz­hat ben­nem, Mr. Spade, egy szót sem.

Spade a bőr­ülé­sen do­bolt az uj­ja­i­val. – Még fog hal­la­ni Dun­dy­ról. A link szto­ri mi­att ne ag­gód­jék, csak játssza neki a fa­jan­kót. Ha va­la­mi ér­tel­me­set mon­dunk, már mind a hű­vö­sön ül­nénk. – Fel­állt. – Most rá­fér ma­gá­ra egy kis al­vás, ha már egész éj­jel áll­nia kel­lett a he­ku­sok tá­ma­dá­sa­it. A vi­szont­lá­tás­ra.

– Nem, még nincs – mond­ta Ef­fie Fe­ri­ne a te­le­fon­ba, ami­kor Spade be­lé­pett a kül­ső iro­dá­ba. A lány rá­né­zett, és aj­ká­val hang­ta­la­nul az „Iva” szót for­mál­ta. Spade a fe­jét ráz­ta. – Igen, meg­mon­dom, hogy hív­ja fel, amint ide­ér – mond­ta han­go­san, és le­tet­te a kagy­lót. Már har­mad­szor ke­res – mond­ta Spade-nek.

Spade tü­rel­met­le­nül fel­mor­dult. A lány bar­na sze­me a bel­ső iro­da felé vil­lant. – Miss O’Shaugh­nessy van bent. Pár perc­cel ki­lenc után jött, az­óta vár.

Spade bó­lin­tott, mint aki szá­mí­tott erre, az­tán meg­kér­dez­te: – Még mi van?

– Pol­haus őr­mes­ter te­le­fo­nált. Üze­ne­tet nem ha­gyott.

– Hívd fel most.

– És G. is hí­vott.

Spade-nek fel­ra­gyo­gott a sze­me. Ki­cso­da? – kér­dez­te.

– Csak annyit mon­dott, hogy G. Az ügy irán­ti kö­zöm­bös­sé­get hi­bát­la­nul ját­szot­ta. – Mi­kor meg­mond­tam, hogy még nem vagy itt, azt üzen­te: „Ha be­jön, mond­ja meg neki, ké­rem, hogy G. meg­kap­ta az üze­ne­tet, fel­hív­ta, és is­mét hív­ni fog­ja.”

Spade cset­ten­tett a nyel­vé­vel. – Kösz, drá­gám – mond­ta. – Most pró­báld fel­hív­ni Tom Pol­ha­ust. – Be­ment az iro­dá­já­ba, és be­csuk­ta az aj­tót.

Bri­gid O’Shaugh­nessy, ugyan­ab­ban az öl­tö­zék­ben, mint első lá­to­ga­tá­sa­kor, fel­állt az író­asz­tal mel­lől, és oda­si­e­tett Spade-hez. – Va­la­ki járt a la­ká­som­ban! – ki­ál­tot­ta. – He­gyen-há­tán van min­den!

Spade csak mér­sé­kelt meg­le­pe­tést árult el. – El­vitt va­la­mit?

– Nem hi­szem. Nem tu­dom. Nem mer­tem ott ma­rad­ni. Őrült gyor­san át­öl­töz­tem és ide­jöt­tem. Biz­tos te hagy­tad, hogy az a fiú oda is kö­ves­sen min­ket.

Spade a fe­jét ráz­ta. – Szó sincs róla, tün­dér­kém. – Egy dél­utá­ni lap ko­rai ki­adá­sát vet­te elő a zse­bé­ből, ki­nyi­tot­ta, és rá­mu­ta­tott egy egy­ha­sá­bos cikk­re: El­ijesz­tet­ték a be­tö­rőt cím­mel. Egy Ca­ro­li­ne Beale nevű fi­a­tal nő, aki egye­dül la­kik Sut­ter Street-i la­ká­sá­ban, haj­na­li négy óra­kor mo­tosz­ká­lás­ra éb­redt. Si­kol­toz­ni kez­dett. A be­sur­ra­nó el­szö­kött. Két má­sik nő, akik szin­tén egye­dül lak­nak ab­ban a ház­ban, a reg­ge­li órák­ban ugyan­csak be­tö­rő – nyo­ma­it fe­dez­ték fel la­ká­suk­ban. Egyi­kük­től sem vit­tek el sem­mit.

– An­nál a ház­nál ráz­tam le ma­gam­ról a fic­kót – ma­gya­ráz­ta Spade. – Be­men­tem az épü­let­be, és a hát­só ka­pun oson­tam ki. Ezért volt mind a há­rom egye­dül­ál­ló nő. Azok­ba a la­ká­sok­ba ha­tolt be, ahol a név­táb­lán női ne­vet lá­tott. Té­ged ke­re­sett ál­név alatt.

– De mi­kor ná­lad vol­tunk, a te la­ká­so­dat fi­gyel­te el­len­ke­zett Bri­gid.

Spade vál­lat vont. – Nem va­ló­szí­nű, hogy a kö­lyök egye­dül dol­go­zik. Az is le­het, hogy ak­kor ment a Sut­ter Street­re, ami­kor úgy gon­dol­ta, hogy egész éj­jel ná­lam le­szel. Egy bi­zo­nyos, hogy nem én ve­zet­tem a Co­ro­net­hez.

A lány elé­ge­det­len volt. – Vagy ő, vagy más még­is meg­ta­lált.

– Biz­tos. – Spade bosszú­san néz­te a lány lá­bát. – Ta­lán Ca­i­ro volt. Egész éj­sza­ka nem volt a szál­lo­dá­já­ban, né­hány perc­cel ez­előtt ért haza. Ne­kem azt mond­ta, hogy egész éj­jel a he­ku­sok nyo­mor­gat­ták. De ez nem biz­tos. – Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­szólt Ef­fie Pe­ri­ne-nek: – To­mot meg­kap­ta már?

– Nincs benn. Né­hány perc múl­va újra meg­pró­bá­lom.

– Kösz. – Spade be­csuk­ta az aj­tót, és Bri­gid­hez for­dult.

A lány fá­tyo­los szem­mel né­zett rá. – Ma reg­gel Joe-hoz men­tél? – kér­dez­te té­to­váz­va. – Mi­ért?

– Mi­ért? – Spade rá­mo­soly­gott. – Mert, édes sze­rel­mem, va­la­mi mó­don kéz­ben kell tar­ta­nom en­nek a ho­má­lyos ügy­nek meg­fog­ha­tó szá­la­it, ha va­la­ha is ki aka­rok be­lő­le oko­sod­ni. – Át­ka­rol­ta a lány vál­lát, és a for­gó­szék­hez ve­zet­te. Könnyű pu­szit nyo­mott az orra he­gyé­re, és le­ül­tet­te a szék­be. Ő maga az asz­tal­ra ült. – Most az­tán új la­kást ke­res­he­tünk ne­ked, igaz?

Bri­gid he­ve­sen bó­lin­tott. – Oda már nem me­gyek vissza.

Spade az asz­ta­lon do­bolt, és gon­dol­ko­dott. – Azt hi­szem, meg­van – mond­ta kis­vár­tat­va. – Várj csak. – Ki­ment a kül­ső iro­dá­ba, és be­csuk­ta az aj­tót.

Ef­fie Fe­ri­ne a te­le­fon után nyúlt. – Most meg­pró­bá­lom újra.

– Majd az­tán. Be­cses női ösz­tö­nöd még min­dig azt súg­ja, hogy a hölgy egy ma­don­na, vagy ilyes­mi?

Ef­fie fel­kap­ta fe­jét. – Vál­to­zat­la­nul hi­szem, hogy bár­mi­be is ke­ve­re­dett, ren­des nő, ha erre cé­loz­tál.

– Erre – mond­ta Spade. – Elég erős­nek ér­zed ma­gad, hogy ki­se­gítsd?

– Ho­gyan?

– Ven­dé­gül lát­nád né­hány nap­ra?

– Úgy ér­ted, ma­gam­nál?

– Úgy. Be­tör­tek a kég­li­jé­be. Ezen a hé­ten már má­sod­szor. Jobb vol­na neki, ha nem ma­rad­na egye­dül. Nagy jót ten­nél vele, ha be­fo­gad­nád.

Ef­fie elő­re­ha­jolt, és ko­mo­lyan kér­dez­te: – Mondd, Sam, va­ló­ban ve­szély­ben van?

– Azt hi­szem.

Ef­fie be­ha­rap­ta aj­kát. – Anyám gu­ta­ütést kap, ha meg­tud­ja. Majd azt mon­dom neki, hogy a lány be­ug­ró tanú, akit az utol­só per­cig ti­tok­ban tar­tasz.

– An­gyal vagy – mond­ta Spade. – A leg­jobb lesz, ha most rög­tön vi­szed. Majd el­ké­rem a kul­csát, és ide­ho­zok né­hány hol­mit, ami­re szük­sé­ge lesz.« Lás­suk csak. Nem jó, ha együtt lát­nak ti­te­ket. Te most ha­za­mész. Ta­xi­val menj, de vi­gyázz, hogy ne kö­ves­sen sen­ki. Va­ló­szí­nű­leg nem kö­vet­nek, de bi­zo­nyo­sodj meg róla. Nem­so­ká­ra utá­nad kül­döm, de előbb én is meg­bi­zo­nyo­so­dom, nem kö­ve­tik-e.