17
SZOMBAT ÉJJEL

Cso­mag­gal a hóna alatt Spade sza­po­rán lép­ke­dett, csak szün­te­le­nül jobb­ra-bal­ra te­kin­ge­tő sze­me árul­ta el ag­go­dal­mát. Egy mel­lék­ut­cán és egy kes­keny át­já­rón el­ju­tott iro­da­épü­le­té­től a Ke­arny Street­re, majd a Post Street­re, ahol oda­in­tett egy ta­xit. A taxi el­vit­te az au­tó­busz­vég­ál­lo­má­sig. A ma­da­rat be­ad­ta a cso­mag­meg­őr­ző­be, a nyug­tát bo­rí­ték­ba tet­te, fel­bé­lye­gez­te, meg­cí­mez­te M. F. Hol­land­nek, egy San Fran­cis­có-i pos­ta­hi­va­tal pos­ta­fi­ók­szá­mát írta rá, le­ra­gasz­tot­ta a bo­rí­té­kot, és be­dob­ta egy pos­ta­lá­dá­ba. A vég­ál­lo­más­tól egy má­sik ta­xi­val az Ale­xand­ria-szál­ló­hoz vi­tet­te ma­gát.

Fel­ment a 12/c szá­mú lak­osz­tály­ba, és ko­po­gott. A má­so­dik ko­po­gás­ra egy ala­csony, sző­ke lány aj­tót nyi­tott. Fé­nyes, sár­ga pon­gyo­la volt raj­ta, arca sá­padt volt és ká­bult. Két kéz­zel, két­ség­be­eset­ten ka­pasz­ko­dott a ki­lincs­be. – Mr. Spade? – nyög­te.

– Igen – mond­ta Spade, és el­kap­ta a hát­ra­ha­nyat­ló lányt.

A lány bó­dul­tan Spade kar­já­ra dőlt, rö­vid sző­ke haja me­re­ven hát­ra­hul­lott, gyen­géd vo­na­lú nya­ka tö­ret­len ívet al­ko­tott álla és mel­le kö­zött. Spade fel­jebb csúsz­tat­ta kar­ját a lány há­tán, és le­ha­jolt, hogy má­sik kar­já­val föl­emel­je a tér­dé­nél is, de a lány most meg­moz­dult, el­len­állt, és me­rev aj­kai kö­zül ért­he­tet­len szó­ta­gok tör­tek elő: – Nem! Ma… én, aka…!

Spade tá­mo­gat­ta. Be­rúg­ta az aj­tót, és a zöld sző­nye­ges szo­bá­ban fel-alá já­rat­ta a lányt. Fél kar­já­val át­fog­ta a kar­csú tes­tet, má­sik ke­zé­vel a lány kar­ját tar­tot­ta, ha meg­bot­lott, fel­egye­ne­sí­tet­te, vi­gyá­zott, hogy hát­ra ne dől­jön, s egy­re nó­gat­ta elő­re, annyi súlyt he­lyez­ve ro­gya­do­zó lá­ba­i­ra, amennyit el­bír­tak. Fel-alá jár­tak a szo­bá­ban, a lány tán­to­rog­va, egye­net­len lép­tek­kel, Spade szi­lár­dan a tal­pán, biz­tos já­rás­sal, a lány tán­tor­gá­sa el­le­né­re sem ve­szít­ve el egyen­sú­lyát. A lány arca kré­ta­fe­hér volt, sze­mét le­huny­ta, Spade ko­mor volt, fi­gye­lő sze­mét ál­lan­dó­an kör­be­já­rat­ta.

Mo­no­ton han­gon be­szélt a lány­hoz: – Jól van. Bal, jobb, bal jobb. Megy ez szé­pen. Egy, ket­tő, há­rom, négy, egy, ket­tő, há­rom, most for­du­lunk, négy. – Mi­kor a fal­hoz ér­tek, Spade meg­ráz­ta. – Most szé­pen vissza. Egy, ket­tő, há­rom, négy. Tart­sa fel a fe­jét. Na­gyon szép. De­rék kis­lány. Bal, jobb, bal, jobb. Most megint for­du­lunk. – Meg­ráz­ta. – Nagy­sze­rű kis­lány. Séta, séta, séta. Egy, ket­tő, há­rom, négy. Most kör­be­me­gyünk. – Erő­seb­ben meg­ráz­ta, és gyor­sí­tot­ta a lép­te­it. – Ez a trükk­je. Bal, jobb, bal, jobb. Si­es­sünk. Egy, ket­tő, há­rom…

A lány meg­bor­zon­gott, és nyelt egyet. Spade dör­zsöl­get­ni kezd­te a kar­ját, az ol­da­lát, és oda­ha­jolt a lány fü­lé­hez. – Nagy­sze­rű. Na­gyon jól megy már. Egy, ket­tő, há­rom, négy. Gyor­sab­ban, gyor­sab­ban, gyor­sab­ban. Jól van. Lé­pe­ges­sünk. Emel­je fel, te­gye le… Ez a he­lyes. For­du­lunk. Bal, jobb, bal, jobb. Mit csi­nál­tak… el­ká­bí­tot­ták? Az­zal, ami­vel en­gem?

A lány szem­hé­ja pi­cit fel­emel­ke­dett, kö­dös, arany­bar­na sze­me egy pil­la­nat­ra elő­tűnt, de csak annyit si­ke­rült mon­da­nia: – ge…

Jár­kál­tak a szo­bá­ban. A lány már szin­te üge­tett, hogy lé­pést tart­son Spade-del, Spade két kéz­zel csap­kod­ta, masszí­roz­ta a tes­tét, egy­re csak be­szélt hoz­zá, de a sze­me ébe­ren kör­be­járt. – Bal, jobb, bal, jobb, for­du­lunk. Jól van. Egy, ket­tő, há­rom, egy, ket­tő, há­rom. Fel a fej­jel. Na­gyon jó. Egy, ket­tő… – A lány szem­hé­ja is­mét rés­nyi­re nyílt, alat­ta a sze­me bá­gyad­tán moz­dult ide-oda. – Jól van – mond­ta Spade han­go­sab­ban. – Tart­sa nyit­va. Nyis­sa tág­ra… na­gyon tág­ra! – Meg­ráz­ta. A lány til­ta­koz­va nyög­dé­cselt, de a sze­me tá­gabb­ra nyílt, bár fény­te­len ma­radt. Spade né­hány­szor gyor­san meg­po­foz­ta. A lány újra fel­nyö­gött, és meg­pró­bált sza­ba­dul­ni Spade mar­ká­ból, de hi­á­ba. – Jár­jon csak – pa­ran­csol­ta ke­mény han­gon Spade. – Ki maga? – Rhea Gut­man – hang­zott a lány fá­tyo­los, de ért­he­tő vá­la­sza. – A lá­nya? – Igen. – Bri­gid hol van?

A lány gör­csö­sen vo­nag­lott a kar­já­ban, mind­két ke­zé­vel Spade keze után ka­pott. Spade gyor­san el­rán­tot­ta. Vé­kony vö­rös kar­mo­lást lá­tott a keze fe­jén. – Mi a fene? – mo­rog­ta, és szét­fe­szí­tet­te a lány ke­zét. A bal üres volt. A jobb ke­zé­ben hosszú, jás­pis­fe­jű ka­lap­tűt szo­ron­ga­tott. – Mi a fene? – mo­rog­ta Spade, és a tűt a lány orra elé tar­tot­ta.

A lány vinnyog­ni kez­dett, és ki­nyi­tot­ta pon­gyo­lá­ját. Föl­húz­ta krém­szí­nű pi­zsa­ma­ka­bát­ját: bal mel­le alatt, a fe­hér bő­rön ke­resz­tül-ka­sul vö­rös kar­co­lá­sok hú­zód­tak, és apró vö­rös pon­tok, ahol a tű vé­gig­kar­mol­ta, vagy meg­szúr­ta. – Hogy éb­ren ma­rad­jak… jár­kál­jak… míg ide­ér… Ő azt mond­ta, jön­ni fog… soká tar­tott… – Meg­in­gott.

Spade át­ka­rol­ta a de­re­kát: – Jár­jon.

A lány el­tol­ta a kar­ját, és szem­be­for­dult vele. – Nem… meg­mon­dom… al­szik… ment­se meg…

– Bri­gid? – kér­dez­te Spade.

– Igen… el­vit­ték… Bur-Bur­lin­game… An­cho… hu­szon­hat… si­es­sen… – Feje a vál­lá­ra ha­nyat­lott.

Spade dur­ván fel­emel­te a lány ál­lat. – Ki vit­te oda? A maga apja?

– Igen… Wil­mer… Ca­i­ro… – Kín­ló­dott, szem­hé­ja meg­reb­bent, de nem nyílt ki. – Ölik… – Feje is­mét elő­re­bu­kott, Spade újra fel­emel­te.

– Ki lőt­te le Ja­co­bit?

Úgy lát­szott, nem hall­ja a kér­dést. Szá­nal­ma­san pró­bál­ko­zott, hogy fel­tart­sa fe­jét, és ki­nyis­sa sze­mét. – Men­jen… meg… – dünnyög­te.

Spade dur­ván meg­ráz­ta. – Ma­rad­jon éb­ren, míg meg­jön az or­vos.

A lány sze­me fel­nyílt fé­lel­mé­ben, és ká­bult­sá­ga is mint­ha egy pil­la­nat­ra fel­en­ge­dett vol­na. – Ne, ne! – ki­ál­tot­ta foj­tott han­gon. – Apa… meg­öl… es­küd­jön, hogy nem… meg­tud­ná… én… meg­ígér­tem… Bri­gid­nek… nem… al­szom… jó lesz… reg­gel…

Spade megint fel­ráz­ta. – Biz­tos, hogy ki­alussza reg­ge­lig?

– Ige… – Feje újra elő­re­ha­nyat­lott.

– Hol az ágya?

A lány meg­pró­bál­ta fel­emel­ni ke­zét, de a meg­eről­te­tés túl­sá­go­san nagy volt, és csak a sző­nyeg­re mu­ta­tott. Egy ki­me­rült gyer­mek só­ha­já­val en­ged­te el ma­gát, és össze­csuk­lott. Spade föl­nya­lá­bol­ta, és a leg­kö­ze­leb­bi ajtó felé vit­te. Le­nyom­ta a ki­lin­cset, az­tán be­rúg­ta az aj­tót, és egy kis fo­lyo­só­ra ju­tott. Be­né­zett a nyi­tott für­dő­szo­bá­ba, lát­ta, hogy üres, erre be­vit­te a lányt a há­ló­ba. Sen­kit sem lá­tott. De a szét­szórt ru­ha­da­ra­bok­ból és az öl­tö­ző­asz­ta­lon he­ve­rő hol­mi­ból ki­tűnt, hogy fér­fi há­ló­szo­bá­ba ju­tott. Spade vissza­vit­te a lányt a zöld sző­nye­ges szo­bá­ba, és meg­pró­bál­ko­zott a szem­ben levő aj­tó­val. Ezen át egy má­sik fo­lyo­só­ra ju­tott, újabb nyi­tott für­dő­szo­ba­aj­tó mel­lett ve­ze­tett az út, de a fel­sze­re­lé­sé­ről ítél­ve ez már női há­ló­szo­ba volt. Spade vissza­haj­tot­ta a ta­ka­rót, a lányt le­fek­tet­te az ágy­ra, le­vet­te a pa­pu­csát, kis­sé föl­emel­te, Hogy le­fejt­hes­se róla a sár­ga pon­gyo­lát, meg­iga­zí­tot­ta a pár­nát a feje alatt, és be­ta­kar­ta. Ki­nyi­tot­ta a háló két ab­la­kát, az­tán szem­ügy­re vet­te az alvó lányt. Lé­leg­zé­se nyu­godt volt, za­var­ta­lan. Spade hom­lo­kát rán­col­va kö­rül­né­zett, szá­ját ke­mé­nyen össze­szo­rí­tot­ta. A szo­bá­ban al­ko­nyi ho­mály de­ren­gett. Vagy öt per­cig moz­du­lat­la­nul állt a sű­rű­sö­dő fél­ho­mály­ban. Vé­gül tü­rel­met­le­nül meg­von­ta szé­les, csa­pott vál­lát, és ki­ment. A lak­osz­tály aj­ta­ját nem zár­ta be.

A Po­well Stree­ten be­ment egy te­le­fon­fül­ké­be, és fel­tár­csáz­ta a Da­ven­port 2020-at. – A Bal­ese­ti Kór­há­zat ké­rem… Hal­ló, egy ká­bí­tó­szer­rel el­hó­dí­tott le­ány fek­szik az Ale­xand­ria-szál­ló 12/c szá­mú lak­osz­tá­lyá­ban… Küld­je­nek va­la­kit, ké­rem, hogy néz­ze meg… Mr. Hoo­per be­szél az Ale­xand­ri­á­ból. – Le­tet­te a kagy­lót, és ne­ve­tett. Má­sik szá­mot hí­vott: – Hal­ló, Frank, Sam Spade be­szél… Küld­het­nél egy ko­csit olyan so­főr­rel, aki tart­ja a szá­ját?… Sür­gő­sen ki aka­rok men­ni a fél­szi­get­re… Csak egy­pár órá­ra… He­lyes. Jöj­jön ér­tem John­hoz, az El­lis Street­re, ami­lyen gyor­san csak tud. – Fel­hív­ta iro­dá­ját is, egy da­ra­big fü­lé­hez tar­tot­ta a kagy­lót, de nem szólt sem­mit, az­tán le­tet­te.

John biszt­ró­já­ba ment, meg­kér­te a pin­cért, hogy gyor­san hoz­za a húst és a sült krump­lit pa­ra­di­csom­sa­lá­tá­val, kap­kod­va evett, és ép­pen a ci­ga­ret­tá­ját szív­ta egy csé­sze kávé mel­lett, ami­kor egy vi­dám arcú, zö­mök fi­a­tal­em­ber lé­pett be, hety­kén sze­mé­re hú­zott koc­kás sap­ká­ban, és az asz­ta­lá­hoz lé­pett. – Min­den rend­ben, Mr. Spade. Meg­ab­ra­kol­tat­tam a kis­öre­get, már alig vár­ja, hogy me­hes­sen.

– Prí­ma. – Spade ki­it­ta a ká­vét, és a zö­mök fi­a­tal­em­ber nyo­má­ban ki­ment az ut­cá­ra. – Tud­ja, hogy mer­re van Bur­lin­game-ben az An­cho kör­út, su­gár­út vagy utca?

– Dunsz­tom sincs, de ha ott van, meg­ta­lál­juk.

– Hát raj­ta – mond­ta Spade, és be­ült a so­főr mel­lé a nagy, csu­kott, fe­ke­te Ca­dil­lac-be. – A hu­szon­ha­tost ke­res­sük, és mi­nél előbb, an­nál jobb, de nem me­gyünk ko­csi­val a ka­pu­ig.

– Ér­tem.

Egy bur­lin­game-i ve­gyes­bolt­ban a so­főr meg­tu­da­kol­ta, ho­gyan jut­nak az An­cho Ave­nue-ra. Tíz perc múl­va egy sö­tét sar­kon le­ál­lí­tot­ta a ko­csit, el­ol­tot­ta a lám­pá­kat, és az előt­tük levő ház­tömb irá­nyá­ba mu­ta­tott. – Ott van – mond­ta. – Ta­lán a har­ma­dik vagy a ne­gye­dik ház a túl­ol­da­lon.

– He­lyes – mond­ta Spade, és ki­szállt. Ne ál­lít­sa le a mo­tort, le­het, hogy sür­gő­sen kell tá­voz­nunk.

Át­ment a má­sik ol­dal­ra. Ma­gá­nyos ut­cai lám­pa vi­lá­gí­tott a tá­vol­ban. Ab­la­kok me­leg fé­nye pö­työ­get­te tele a sö­tét­sé­get, vagy fél tu­cat ház ké­pe­zett egy ház­töm­böt. A hold sá­padt, vé­kony ka­ri­má­ja olyan volt, mint egy tá­vo­li ut­ca­lám­pa. A túl­ol­da­lon rá­dió böm­bölt egy nyi­tott ab­la­kon át.

Spade a sa­rok utá­ni má­so­dik ház előtt állt meg. A ka­pu­fél­fán egy ket­tes és egy ha­tos szá­mot vi­lá­gí­tott meg a de­ren­gő fény. Fe­hér kar­ton­la­pot tűz­tek a szá­mok fölé, a kár­tyán „El­adó” vagy „Ki­adó” fel­ira­tot be­tű­zött ki Spade a fél­ho­mály­ban. A ka­pu­fél­fák kö­zött nem volt kapu. Spade vé­gig­ment a be­ton­jár­dán a há­zig. A be­já­ra­ti lép­cső­nél egy perc­re meg­állt. A ház néma volt. Min­de­nütt sö­tét­ség, csak a ka­pun lá­tott is­mét egy fe­hér kár­tyát. Spade oda­ment a ka­pu­hoz, és fü­lelt. Meg­pró­bált be­néz­ni a füg­göny­te­len üve­gen, de bent is vak­sö­tét volt, s nem lát­ha­tott sem­mit. Láb­ujj­he­gyen az ab­lak­hoz osont. Ezen sem volt más füg­göny, csak a sö­tét­ség. Meg­pró­bál­ta ki­nyit­ni az ab­la­kot, zár­va volt, az­tán az aj­tót is, az se nyílt.

Ott­hagy­ta a be­já­ra­tot, és óva­to­san lép­ked­ve az is­me­ret­len te­re­pen, át­gá­zolt a ház kö­rül bur­ján­zó ga­zon. Az ol­dal­só ab­la­kok túl ma­ga­san vol­tak, a hát­só aj­tót, va­la­mint az egyet­len el­ér­he­tő hát­só ab­la­kot is zár­va ta­lál­ta. Spade vissza­ment a ka­pu­fél­fá­hoz, és te­nye­ré­vel véd­ve a lán­got, ön­gyúj­tó­ja fé­nyé­nél még egy­szer meg­néz­te a hir­de­tést. San Ma­teo in­gat­lan­ügy­nök ne­vét ol­vas­ta raj­ta, majd még né­hány ce­ru­zá­val írt szót: „Kulcs a 31-ben.”

Spade vissza­ment a ko­csi­hoz, és meg­kér­dez­te a so­főrt:

– Zseb­lám­pá­ja van?

– Per­sze. – Oda­ad­ta Spade-nek. – Se­gít­he­tek va­la­mi­ben?

– Ta­lán. – Spade be­szállt a ko­csi­ba. – El­me­gyünk a 31-es szám­hoz, be­kap­csol­hat­ja a fény­szó­rót.

A 31-es szá­mú ház négy­szög­le­tes, szür­ke koc­ka volt az utca má­sik ol­da­lán. A föld­szin­ti ab­la­kok­ban fényt lát­tak. Spade a be­já­rat­hoz ment, és csen­ge­tett. Egy ti­zen­öt év kö­rü­li fe­ke­te hajú lány nyi­tott aj­tót. Spade meg­ha­jolt, és mo­so­lyog­va mond­ta: – Sze­ret­ném el­kér­ni a 26-os szá­mú ház kul­csát.

– Hí­vom a pa­pát – mond­ta a lány, és be­ment a ház­ba.

– Papa! – ki­ál­tott. Ko­pasz, köp­cös, vö­rös arcú em­ber je­lent meg, ha­tal­mas ba­jusszal, új­ság­gal a ke­zé­ben.

– Sze­ret­ném el­kér­ni a 26-os ház kul­csát – mond­ta Spade.

A köp­cös gya­na­kod­va néz­te. – Ki­kap­csol­ták a vil­lanyt. Nem lát­hat sem­mit.

Spade a zse­bé­re csa­pott: – Van zseb­lám­pám.

A köp­cös egy­re gya­nak­vób­ban néz­te. Nyug­ta­la­nul kö­szö­rül­te tor­kát, és az új­sá­got gyű­rö­get­te a ke­zé­ben. Spade meg­mu­tat­ta név­je­gyét, vissza­tet­te a zse­bé­be: – Bi­zal­mas ér­te­sí­tést kap­tunk, hogy el­rej­tet­tek ott va­la­mit – súg­ta.

A köp­cös­ben hir­te­len fel­tá­madt a kí­ván­csi­ság. – Vár­jon egy pil­la­nat­ra – mond­ta. – Át­me­gyek ma­gá­val.

Egy per­cen be­lül már hoz­ta is a kul­csot. Az ut­cán Spade in­tett a so­főr­nek is, aki csat­la­ko­zott hoz­zá­juk. – Néz­te va­la­ki a há­zat mos­ta­ná­ban? – ér­dek­lő­dött Spade.

– Nem tu­dok róla – fe­lel­te a köp­cös. – Az utób­bi hó­na­pok­ban sen­ki sem kér­te a kul­csot.

A köp­cös ment elöl, egé­szen a ka­pu­ig. Ott Spade ke­zé­be nyom­ta a kul­csot – „Tes­sék” –, és fél­re­állt az út­ból. Spade ki­zár­ta az aj­tót, és be­nyi­tott. Csend és sö­tét­ség. Bal ke­zé­ben tart­va a meg­gyúj­tat­lan zseb­lám­pát, Spade be­lé­pett. Szo­ro­san mö­göt­te a so­főr, kis­sé hát­rább a köp­cös. Pad­lás­tól pin­cé­ig át­ku­tat­ták a há­zat, elő­ször óva­to­san, majd, mi­után sem­mit nem ta­lál­tak, me­ré­szeb­ben. A ház két­ség­te­le­nül üres volt, és min­den jel arra mu­ta­tott, hogy he­tek óta nem lép­ték át a kü­szö­bét.

– Kö­szö­nöm, vé­gez­tünk – mond­ta Spade, és az Ale­xand­ria előtt ki­lé­pett a ko­csi­ból. Be­ment a por­tá­ra.

– Jó es­tét, Mr. Spade – kö­szön­töt­te egy ma­gas, bar­na bőrű, ko­moly arcú fi­a­tal­em­ber.

– Jó es­tét. – Spade a pult vé­gé­be húz­ta a fi­a­tal­em­bert. – Gut­ma­nék, a 12/c-ből, itt­hon van­nak?

– Nem – fe­lel­te a fi­a­tal­em­ber, és gyors ol­dal­pil­lan­tást ve­tett Spade-re. Az­tán el­né­zett, ha­bo­zott, majd hal­kan hoz­zá­tet­te: – Fur­csa do­log tör­tént ve­lük kap­cso­lat­ban ma este. Va­la­ki fel­hív­ta a Bal­ese­ti Kór­há­zat, és azt mond­ta, hogy egy be­teg lány van oda­fönt.

– És nem volt?

– Nem, sen­ki sem volt fönt. Még dél­után mind el­men­tek.

– No per­sze, az ilyen ot­rom­ba tré­fa­csi­ná­ló­nak is kell egy kis szó­ra­ko­zás. Kö­szö­nöm.

Be­ment a te­le­fon­fül­ké­be, és fel­hí­vott egy szá­mot. Hal­ló… Mrs. Fe­ri­ne?… Ef­fie ott­hon van?… Igen, kér­ném… Kö­szö­nöm… Hal­ló, tün­dér­ke! Mi új­ság?… Nagy­sze­rű. Húsz per­cen be­lül ott le­szek… He­lyes.

Fél­óra múl­va Spade a Ki­len­ce­dik Su­gár­út egyik eme­le­tes nyers­tég­la épü­le­té­nek ka­pu­ján csen­ge­tett. Ef­fie Fe­ri­ne nyi­tott aj­tót. Fiús arca fá­radt volt, de mo­soly­gott. Hel­lo, fő­nök – mond­ta. – Ke­rül­jön bel­jebb. – Hal­kan hoz­zá­tet­te: – Bár­mit is mond a mama, kér­lek, Sam, légy hoz­zá ked­ves. Ret­ten­tő­en fel van dúl­va. – Spade meg­nyug­ta­tó­an vi­gyor­gott, és meg­ve­re­get­te Ef­fie vál­lát. A lány meg­fog­ta a kar­ját: – Miss O’Shaugh­nessy?

– Nincs – mo­rog­ta. – Be­ug­rat­tak. Biz­tos, hogy az ő hang­ja volt a te­le­fo­non?

– Biz­tos.

Spade gri­maszt vá­gott. – Ak­kor is lin­ke­lés volt.

A lány a nap­pa­li­ba ve­zet­te, és le­ro­gyott a dí­vány sar­ká­ba, de ki­me­rült­sé­ge el­le­né­re is mo­so­lyog­va né­zett föl Spade-re. Spade mel­lé­je ült. Min­den si­mán ment? A cso­mag­ról nem esett szó?

– Nem, sem­mi. A te uta­sí­tá­sod sze­rint mond­tam el min­dent, és úgy lát­szik, be­le­nyu­god­tak, hogy a te­le­fon­hí­vás az eset­tel állt kap­cso­lat­ban, és te el­men­tél, hogy le­nyo­mozd.

Dun­dy volt kint?

Nem. Hoff, O’Gar és még egy­pár, akit nem is­me­rek. A ka­pi­tánnyal is be­szél­tem.

– Be­vit­tek a ka­pi­tány­ság­ra?

– De be ám, ren­ge­te­get fag­gat­tak, de csu­pa ru­tin­kér­dés volt, sem­mi kü­lö­nös.

Spade össze­dör­zsöl­te két te­nye­rét. – Prí­ma! – mond­ta. Az­tán ránc­ba fu­tott a hom­lo­ka: – Ha­bár, azt hi­szem, ki­spe­ku­lál­nak egyet-mást, mire ta­lál­ko­zom ve­lük. Leg­alább­is az az átok Dun­dy, no meg Bryan. – Vál­lat vont. – Volt más is­me­rős is, aki nem tar­to­zik a rend­őr­ség­hez?

– Volt. Az a fiú, aki Gut­man­tól üze­ne­tet ho­zott. Nem jött be, de a he­ku­sok nyit­va hagy­ták a fo­lyo­só felé az aj­tót, és lát­tam, hogy egész idő alatt kint állt.

– És nem mond­tál sem­mit?

– Nem én. Ahogy meg­be­szél­tük, így nem is na­gyon fi­gyel­tem rá, és mire új­ból oda­néz­tem, már nem volt ott.

Spade vi­gyor­gott. – Na, kis­öreg, nagy sze­ren­cséd volt, hogy a he­ku­sok előbb ér­tek oda.

– Mi­ért?

– Mo­csok alak. Élet­ve­szé­lyes. Ja­co­bi volt a ha­lott?

– Az.

Spade meg­szo­rí­tot­ta a lány ke­zét, és fel­állt. – Leg­jobb lesz, ha most el­tű­nök. Te meg fe­küdj le. Tel­je­sen ki­vagy.

Ef­fie is föl­állt. – Sam, mi van…?

Spade Ef­fie szá­já­ra tet­te a te­nye­rét, hogy el­hall­gat­tas­sa. – Majd hét­főn – mond­ta. – Sze­ret­nék el­oson­ni, mi­előtt anyád el­kap, és ala­po­san le­tol, ami­ért baj­ba ke­ver­tem a bá­rány­ká­ját.

Spade pár perc­cel éj­fél előtt ért haza. Épp a zár­ba tet­te; a ka­pu­kul­csot, mi­kor ci­pő­sa­rok ko­po­gá­sá­ra lett fi­gyel­mes. El­en­ged­te a kul­csot, és hir­te­len meg­for­dult. Bri­gid O’Shaugh­nessy ro­hant fe­lé­je. Át­ka­rol­ta a fér­fit, és li­heg­ve ka­pasz­ko­dott belé: – Már azt hit­tem, so­sem jössz! – Arca nyú­zott volt, zak­la­tott, egész tes­té­ben resz­ke­tett.

Sza­bad ke­zé­vel tá­mo­gat­va a lányt, Spade meg­for­dí­tot­ta a kul­csot a zár­ban, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és szin­te be­emel­te Brig­idet. – Itt vár­tál? – kér­dez­te.

– Igen – Sza­vai szag­ga­tot­tan tör­tek elő. – Egy ka­pu­alj­ban… né­hány ház­zal… odébb.

– Tudsz jár­ni? – kér­dez­te Spade. – Vagy vi­gye­lek?

Bri­gid meg­ráz­ta Spade vál­lán nyug­vó fe­jét. – Job­ban le­szek… ha… va­la­hol… le­ül­he­tek.

Lif­ten men­tek föl. Míg Spade az aj­tót nyi­tot­ta, Bri­gid fél­re­állt, ke­zét mel­lé­re szo­rí­tot­ta. Spade vil­lanyt gyúj­tott az elő­szo­bá­ban. Be­men­tek. Spade be­csuk­ta az aj­tót, át­fog­ta a le­ány de­re­kát, és a nap­pa­li felé ve­zet­te. Már csak egy lé­pés­nyi­re vol­tak a szo­bá­tól, mi­kor oda­bent hir­te­len meg­gyul­ladt a vil­lany.

A lány fel­si­kol­tott, és Spade-be ka­pasz­ko­dott. Az ajtó mel­lett Gut­man állt, és nyá­ja­san mo­soly­gott rá­juk. A kony­há­ból Wil­mer lé­pett elő. Ha­tal­mas fe­ke­te re­vol­vert szo­ron­ga­tott mind a két apró ke­zé­ben. Ca­i­ro a für­dő­szo­bá­ból bújt elő. Nála is re­vol­ver volt. Gut­man szó­lalt meg: – Nos, uram, amint lát­hat­ja, szé­pen együtt va­gyunk. Fá­rad­ja­nak bel­jebb, fog­lal­ja­nak he­lyet, és be­szél­ges­sünk.