Tizenhatodik fejezet

 

 

Aidan a sötétben ült. Egyedül. Várt.

Elküldte a Szekundánsát egy sor megbízással, hogy távol tartsa napfelkeltéig, így a szerény otthon, amin osztoztak, egészen csendes volt.

Aidan tudta mi jön.

Vagyis, hogy ki jön.

Kedvenc karosszékének puha bőre, amiben az évtizedek alatt annyi órát eltöltött, megnyikordult, amikor lecsúsztatta a bokáját a másik térdéről, és mindkét talpát a padlóra helyezte.

Karjai a karfákon feküdtek, kézfejei lecsüngtek a végénél.

A saját szívének dobogásán, ruhájának halk suhogásán, ahogy a mellkasa emelkedett és a légzésének hangján kívül egyetlen nesz sem hallatszott az éjszakában.

A csend, ami egykor balzsam volt, mostanra tüskeként szúrt.

Kényszerítenie kellett magát, hogy mozdulatlan maradjon, ne kezdjen el járkálni. Dühöt érzett. Vágyat az erőszakra.

Valaki járt az otthonában.

Tudta, amint felébredt. Valaki járt az otthonában és a fejében.

Egy pár csepp vért talált a párnáján. Érzett valamit... az elméjében. A gondolataiban. És tudta.

Csak egy Halhatatlan léphetett be úgy az otthonába, hogy a Szekundánsa ne vegye észre. Csak egyetlen Halhatatlan ejthette Aidant virtuális kómába, hogy felrobbantsa a falakat, amiket az elméjében húzott, körbejárt, emlékeket lopott el, amik nem a sajátjai voltak.

Seth. A Halhatatlan Őrzők vezetője.

Az egykori barát.

Aki már nem barát.

Aidan ujjai a karfák felé hajlottak, megragadták a bőrt.

Hallott róla, hogy egy idáig teljesen ismeretlen Halhatatlan fogadta Seth hívásait néhány napig. Pletykák is jártak arról, hogy miért. És a titokzatos Halhatatlan kiléte felől is. Látszólag ősöreg volt. De egyetlen Halhatatlan sem hallott róla soha.

Aidan sem tudta ki az, de a miérttel kapcsolatban neki nem kellett spekulálnia, mint a többieknek. Seth tudta. Tudta, hogy egy Halhatatlan elárulta, és mint egy véreb, a tettes után szimatolt.

Azt viszont nem értette, hogy Seth miért nem állt szemtől szembe eléje, miután szinte szétcincálta az agyát. Valószínűleg valami elszólította. Talán a halandó nő, Ami, akit Seth a lányaként szeretett. Felőle is rengeteg pletyka terjengett. De Aidan ezekkel nem foglalkozott.

Seth tudja.

És amikor visszatér, elszámolnak.

Aidan megfeszült, amikor hirtelen meghallott egy másik szívverést.

A szeme átszelte a sötétséget, látása olyan éles volt, mint egy macskáé, mégsem látta az idősebb Halhatatlant.

Felállt. – Tudom, hogy itt vagy. Akár meg is mutathatod magad.

Csend támadt, csak a lassú, egyenletes szívdobogás hallatszott.

– Seth...

Szellő lebbent. Egy ököl csapódott Aidan arcába olyan erővel, hogy hátrarepült és átzuhant a falon. Az árnyék olyan gyorsan mozgott, hogy még ő sem volt képes tisztán látni, kibújt az általa ütött lyukon, és bevitt egy újabb ökölcsapást. Majd még egyet. 

Aidan, a háta mögött háromezer évnyi folyamatos edzéssel és harccal, alig volt képes bevinni neki egy ütést. Az az érzése támadt, mintha egy tornádóval próbálna ökölharcot vívni.

Ujjak fonódtak a torkára, felemelték, majd olyan erővel csapták a padlóhoz, hogy átzuhant a fölszint mennyezetén.

Ahogy Aidan ott feküdt, meglazult fogai mellől és az orrából vér folyt le a torkán, a támadója arca úszott föléje.

A sokk szinte megrázta.

–Ki a fasz vagy te? – sóhajtott fel.

 

 

 

Zach az árulóra nézett, és nagyon meg akarta ölni. Szüksége volt rá, hogy megölhesse.

Ez a gazember a felelős azért, hogy Lisette majdnem meghalt.

A harag marta a gyomrát, ahogy közelebb lépett és ismét torkon ragadta Aidant. – Én vagyok a kopó, akit Seth a nyomodra állított.

Elmosódott körülötte a szoba, amikor Aidan teleportált egy sötét hegyvidékre.

Zach szorítása nem lazult. – Bárhová is teleportálsz, engem is magaddal viszel, te ostoba segg.

Aidan keményebben kezdett harcolni, telekinézist használt, hogy sziklákat és egyéb tárgyakat vágjon hozzá, miközben az ujjai az övét feszegették, amikkel elzárta tőle a levegőt.

Zach még szorosabban megmarkolta.

Aidan újra teleportálta, ezúttal egy napos völgybe.

A hátára sütött a nap... és teljesen ép maradt. Percek teltek el, továbbra is fojtogatta Aidant, hárította az ütéseit, viszonozta őket a sajátjaival. Végül Aidan elkezdett leégni.

Meglátta a meglepetés után a felismerést is a fiatalabb Halhatatlan arcán. – Így van, seggfej. Ahogyan Sethet, engem sem zavar a napfény.

Aidan visszateleportált az otthonába.

Egy tőr ugrott ki a falra elhelyezett tokjából, és belesimult Aidan tenyerébe. Feléje vágott vele, és sikerült vért fakasztania, mielőtt megmarkolta volna az öklét, hogy nagyobb erejével rákényszerítse, hogy a saját karjába döfje bele.

Bútorok törtek, ahogy a küzdelem folytatódott, Aidan szinte mindent letarolt.

Zachból addigra a düh egy jelentős része kiégett.

– Hol van Seth? – csikorgott Aidan.

– Seth eléggé dühös ahhoz, hogy attól tartson, hogy megölne, ezért engem küldött maga helyett. – Megelégelve a játszadozást, egy erős telekinetikus nyomással lenn tartotta Aidant.

Aidan szeme hatalmasra nyílt.

Zach lehajolt. – Én magam is meg szeretnélek ölni. – Előhúzta a hátsó zsebéből az injektort. – Vagy úgy összetörni, hogy a vírus már ne legyen képes meggyógyítani. Hagynálak szenvedni, ahogyan mások szenvedtek a te szószegésed miatt. De sajnos nem az én kibaszott dolgom, hogy megtegyem.

A szükségesnél jóval nagyobb erővel vágta az injektort Aidan nyakába.

Ahogyan Lisette, ez a Halhatatlan is azonnal eszméletét vesztette.

 

 

 

 

Lisette sarong stílusban maga köré tekert és megcsomózott egy törölközőt, éppen a sarkait gyűrte be a mellei közé, amikor kinyílt a hálószoba ajtaja.

Zach lépett be, szokásos bőrnadrágjában és csizmában.

A lány rámosolyogott. – A fenébe, de jól nézel ki.

A férfi elvigyorodott. – Jól is érzem magam, amikor veled vagyok. – Megtorpant, káromkodott egyet és becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi az?

– Lemaradtam.

– Miről?

– Rólad. A meztelen zuhanyzásodról. Arról, hogy a víz végigfolyik a selyempuha bőrödön, lecsöppen az elbűvölő mellbimbóidról.

A szemei izzani kezdtek, a cipzárja mögött szinte szemmel követhetőek voltak a változások.

Lisette elindult feléje, majd megpillantotta sebes kezeit, vértől vörös karjait és mellkasát. – Zach! – Csípőre vágta a kezeit. – Most mit csináltál?

– Moi{7}? – kérdezte olyan ártatlanul, mint egy kóristafiú. Amíg ő is meg nem látta magán a vért. – Ó! – nyögte – Rendben. Ez hosszú.

Lisette a szemét forgatta. ( Így érez Melanie is, amikor Bastien őrültnél őrültebb dolgaival kell foglalkoznia?) – Magyarázd el.

– Megtaláltuk.

– Kit?

– A Halhatatlant, aki elárult minket.

Lisette nem hagyta, hogy a férfi észrevehesse rajta, mennyire elbűvöli, hogy önmagát is belefoglalta a Halhatatlan Őrzők családjába. – Aidan volt?

– Igen.

– Olvastad az elméjét?

– Nem kellett. Reordonnak van egy videofelvétele a Hálózat biztonsági kameráinak jóvoltából, amin Aidan agykontrollt használ a biztonsági őrökön, törli magáról az emlékeiket...

– Merde!

– ... és a bizalmas iratok között kutat az irattárban, valamint Reordon irodájában.

Tudták, hogy egy Halhatatlan árulta el őket, és gyanították is, hogy Aidan lehet az... mégis felkavaró érzés volt.

– Mi történt? Mit csináltál?

– Seth megkért, hogy fogjam el és vigyem be a Központba.

Lisette élesen lepillantott a férfi lehorzsolt ujjízületeire, amik azalatt is rengeteget gyógyultak, míg itt beszélgettek. – És erre te...? Felsértette a kezed az ajtó, amikor bekopogtál?

– Lehet, hogy egy kicsit szétrúgtam a seggét.

– Zach...

A férfi arca elsötétedett. Az egyik pillanatban még az ajtót támasztotta, a következőben fenyegetően magasodott föléje, a szemei dühtől ragyogtak. – Bántott téged.

– Nem volt ott azon az éjszakán...

– Valószínűleg már hetek óta lopja az információt a Hálózattól. Vagy talán hónapok óta. És ezt az információt felhasználva megemelte a nyugtató koncentrációját, amibe majdnem belehaltál.

Ez olyan élmény volt, amit Lisette nem akart megismételni. – Szóval szétrúgtad a seggét.

– És annyira meg akartam ölni, hogy szinte még az ízét is éreztem – morogta Zach. – Azt akartam, hogy megfizessen, Lisette. Hogy vérrel fizessen. Azt akartam csinálni vele, amit a Többiek tettek velem.

A lány az ajkába harapott, majd feléje hajolt és emelte a karjait, hogy megölelje.

De Zach elhúzódott, még mielőtt megtehette volna. – Memorizáld ezt az ötletet. Le kell mosnom magamról a mocskát. – Kinyílt a zuhany csapja.

Lisette megfordult, hogy benézzen a fürdőszobába. A nyitott ajtón keresztül látta, hogy felemelkedik a gőz a zuhanyzókabinban.

 A víz elállt. Zach kilépett és törölközőt ragadott.

Egy egész perc sem telt el.

Találkozott a tekintetük. A férfi elmosódott. Aztán lelassult, és a pultra dobta a nedves törölközőt a mosdókagyló mellé. Meztelen volt, felizgult, a szemei aranyszínben ragyogtak, nagy léptekkel megindult feléje. – Dobd le a törölközőt.

A fürdőlepedő a bokája köré csúszott. Lisette-tet annyira elkápráztatta a hőség, ami Zachből áradt, a szikár, színizom test látványa, hogy nem is tudta volna pontosan megmondani, hogy ő oldotta-e ki a csomót, vagy a férfi szabadította meg tőle telekinézissel.

Zach alig néhány centiméterre állt meg tőle és elgondolkodva összeráncolta a homlokát. – Mintha egyszer megígérted volna, hogy keményen meglovagolsz – csapott végül a homlokára.

Lisette elvigyorodott. – Mintha tényleg lett volna szó valami ilyesmiről.

Zach a derekánál fogva felemelte és hátradőlt vele az ágyra.

 

 

 

A Lisette-ből feltörő hangot, amit akkor adott ki, amikor ráhuppant, kizárólag csak vihogásnak lehetett nevezni. A fáradtság és az erőszak kétszáz éve után egy ilyen üde, fiatalos hangot hallani tőle, és tudni, hogy ő csalta ki belőle, a világot jelentette Zachnek.

A lány hosszú, hollófekete haja, amit épp azelőtt száríthatott meg, mielőtt ő megérkezett, éjfélszín függönyként hullt köréjük, míg Lisette megülte őt, és odanyomta testének középpontját a merevedéséhez. Az éhség felemelkedett Zachben, ahogyan a sóvárgás is, hogy érezze maga körül meleg, síkos hüvelyét, apró szorításait.

A combjaira simította a kezeit, és minden izma összehúzódott a vágytól.

Lisette megtámaszkodott a mellkasán, csodálatos szemei borostyán sárgán ragyogtak, ahogy lenézett rá. A vidámság elhalványult a mosolyában, pajzánság váltotta fel. A mellbimbóival kezdett játszani, megcsipkedte őket, majd behajlította az ujjait, és  könnyedén végighúzta a körmeit a mellkasán és a hasán. A szarba! Nagyon jó érzés volt.

Zach pulzusa a fülében dübörgött, felcsúsztatta a kezeit Lisette fenekére, és felemelte a csípőjét, hogy hozzádörgölődhessen.

Lisette felnyögött, a szemei lecsukódtak, amikor hátrabicsaklott a feje. Ringani kezdett rajta, nedvesen siklott végig a hosszán, megőrjítette.

Felemelte a kezét és megfogta a melleit. Megszorította. Gyúrta. Hüvelykujjával végigsimított mellbimbóján, mielőtt összecsippentette volna.

Lisette összerezzent, rásimította kezeit az övére.

– Vezess magadba – sóhajtott fel Zach –, szükségem van rád.

A lány vágytól ragyogó szemekkel lenézett rá. – Nekem is szükségem van rád. – Felemelkedett, ujjai fájón lüktető merevedése köré fonta. Megszorította, simogatta, játszott vele, kínozta.

– Lisette – morogta, amikor már nem bírt többet.

A bejáratához vezette, és kínos lassúsággal, centiméterenként ráereszkedett. Meleg volt, nedves és feszes. Míg teljesen egymásba nem olvadtak, Zach lélegezni is elfelejtett.

Lisette tenyerei ismét a mellkasára simultak, a tekintete nem mozdult az övéről, amikor lovagolni kezdett. Először lassan és könnyedén. Aztán gyorsabban. Erősebben. Zach kapkodva lélegzett, a kezei mohón igyekeztek mindenhol érinteni a lányt. A melleit, fenekét, combjait cirógatta. Aztán becsúsztatta a kezét kettejük közé. Hüvelykujjával a csiklóját ingerelte, a mozgásával egy ritmusban simogatta, apró kiáltásokat csalva ki belőle, amik csak még jobban felforralták a vérét.

A lány megmerevedett felette. A nevét kiáltotta. Körmei beleástak a mellkasába, hüvelyének síkos falai összehúzódtak körülötte, szinte fejték, amíg egy ordítás ki nem tört belőle.

Lisette pillesúlya ráomlott. Meleg lélegzete a mellkasát simogatta, a pulzusa versenyt futva az övével őrületes tempót diktált, majd lassulni kezdett.

Átölelte őket a nyugalom. Vihar utáni csend.

– Miért nem találtalak meg már kétszáz évvel ezelőtt, amikor Halhatatlanná váltál? – mormolta, és érezte a lány válaszmosolyát a mellkasán.

Zach felemelte a fejét és belesúgta a fülébe; – megpróbálok valamit.

Lisette szívverése ismét gyorsulni kezdett. – Oké.

Napok óta tervezte, hogy valahogyan beleépíti a szeretkezésükbe a telekinézist. De nem tudta, Lisette hogyan reagálna. Most, amikor a teste az övén feküdt, melegsége még mindig keménységét ölelte, megfogta a csípőjét, és a telekinézis segítségével egyszerre kezdte ingerelni az összes erogén zónáját egy vibrátor sebességével.

Villámgyorsan a csúcsra jutott, ismét összeszorult körülötte.

– Mi a pokol volt ez? – zihálta.

– Ez – felelte Zach –, az egyik legjobb érvem, hogy miért érdemes egy öreggel szeretkezni.

Lisette felemelte a fejét, lemosolygott rá, az arca még mindig kipirult volt az iménti gyönyörtől. – Mért nem találtál meg már kétszáz évvel ezelőtt?

Zach nevetett, átölelte és soha többé nem akarta elengedni.

 

 

Amikor Seth Melanie intézetbeli irodájába teleportált, a gyomra tele volt rettegéssel. A doktornő és Bastien odabenn voltak a laborban Cliffel, Stuarttal és a másik öt vámpír újonccal. Mindannyian elképesztően feszültnek tűntek, és Seth hamarosan rá is jött, hogy miért.

A lehegesztett zárt szobában Aidan teli tüdőből átkokat üvöltött és pokolian döngetett... valamit.

– Jó estét, Melanie – mondta Seth.

Mindenki, aki a helyiségben tartózkodott feléje fordult, és szinte üvöltött róluk a végre már! benyomás.

– Szia, Seth – Melanie mosolyában eltéveszthetetlen volt a megkönnyebbülés. – A foglyod... felébredt.

– Nos, hallom. – Ez elég gyors volt.

Aidan hangja elcsendesedett, de a csikorgó becsapódások felerősödtek.

– Kicsit hangos – mondta a doktornő majdhogynem bocsánatkérően –, kezdi irritálni a vámpírokat.

– Az irritáció az fél órával ezelőtt volt – mondta Cliff –, most már dühösek vagyunk, szét akarjuk verni.

– Ja – értett egyet Stuart. – Megkérhetnénk, hogy némítsd el a fickót? Megfájdul tőle a fejem. Eddig azt sem tudtam, hogy a vámpíroknak lehet fejfájása.

Melanie morgott maga elé valami megfejthetetlent. – Akarod, hogy lenyugtassam?

– Örömmel kiütöm a gazembert – mondta udvariasan Bastien –, nincs szükség nyugtatóra.

– Drágám, ezt már legalább tízszer elmondtad, amióta felébredt. Nem segítesz vele.

– Gondom lesz rá – biztosította őket Seth.

Melanie rámosolygott. – Köszönöm.

Seth odabiccentett nekik, kilépett a folyosóra és elindult a hang forrásaként beazonosított helyiség felé.

Nem álltak előtte őrök. Ehelyett összegyűltek a folyosó másik végén, a liftajtóknál és a lépcsőház bejáratánál.

Okos fickók. Az agykontrollhoz szoros közelség szükséges.

Mindannyian odabólintottak Sethnek üdvözlésképpen, amikor megállt az ajtó előtt. Chris, ahogy megígérte, lehegeszttette.

Beteleportált.

Nem volt benne biztos, hogy mi várja odabenn, de arra semmi esetre sem számított, hogy Aidan ilyen vadul ki akar majd szabadulni.

A Halhatatlan kótyagosnak tűnt. Bár a nyugtatót feldolgozta annyira a szervezete, hogy felébredhessen, a telekinézisét és a többi képességét még mindig blokkolta.

Ez azonban egy cseppet sem befolyásolta az elhatározását, hogy elmenekül.

Zach két-két bilincset helyezett el a Halhatatlan minden végtagján, a falhoz rögzítette bicepsz vastagságú titánium láncokkal. Még ha Aidan elég erős lenne is a teleportáláshoz, míg a falhoz van láncolva, nem teheti meg, legfeljebb csak az egész épülettel együtt.

Aidan tehát úgy döntött, hogy megszabadul a bilincsektől.

Az ereje nélkül, a telekinetikus képességeitől megfosztva erre azt találta a legjobb módnak, ha a kezeiben lévő összes csontot eltöri, és keresztülkényszeríti őket a bilincsen. Már mindkét csuklója szabad volt, a két keze borzalmasan nézett ki, és csak nagyon lassan gyógyultak.

Most a cementpadlón ült a saját vérében, és megpróbálta letaposni magáról a csizmáját.

– Azelőtt kellett volna lehúznod, hogy eltörted a kezeidet – mondta Seth.

Aidan felkapta a fejét. Felugrott, hátrahúzódva megvetette a hátát a falnál és óvatosan méregette Sethet. A láncok minden egyes mozdulatára megcsörrentek. – A falhoz láncoltattál, mint egy gyalázatos vámpírt.

– Haver – szólalt meg Stuart a laborban –, ezt hallottuk ám!

Aidan szemöldöke felszaladt, vetett egy pillantást az ajtóra.

Seth elgondolkodva nézte, és azon töprengett, miféle igazságok fognak kiderülni az elkövetkezendő néhány percben. Vajon a magány lopta el Aidan jellemét a Szekundánsa társasága ellenére is? Vagy egyszerűen megkeseredett, ahogy Roland gondolta? Netán csak feldühödött? Seth nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna dühösnek a keltát.

– Nos? – kérdezte Seth, amikor csend lett – Nincs mondanivalód a számomra?

Aidan mereven kihúzta magát. – Mire vársz? Az a rohadék, aki elkapott, azt mondta, hogy olyan dühös vagy rám, hogy meg akarsz ölni.

– Arra gondoltam, hogy előbb meghallgatnálak. Tehát beszélgessünk, amíg vagy lehiggadok, vagy túlesünk rajta.

Elmúlt egy pillanat. – Miért nem mondtad, hogy egy Halhatatlan sző összeesküvést ellened? – kérdezte hirtelen Aidan.

Seth felhúzta a szemöldökét és keresztbe fonta a karjait a mellkasán.

Aidan szempillái megrezzentek, mintha Seth megbántotta volna. – Hogyan gondolhattad, hogy én vagyok az? Mióta ismerjük már egymást? Hogyan feltételezhetted, hogy így elárulnálak?

– Azt mondod, hogy nem te vagy a biztonsági kamerák felvételein, nem te törölted az őrök emlékeit, és nem irányítottad az agyukat?

Aidan szája összeszorult. – Ez nem az, aminek gondolod.

– Nem hatoltál be a Hálózat központjába, megsértve az összes létező protokollt, amik azokat az embereket védenék, akik segítenek nekünk?

– Tudom, hogy minek tűnik, de...

– Nem baszakodtál az őrök elméjével – folytatta Seth, akiben egyre nőt a harag –, esetleg agykárosodást okozva nekik, csak hogy szabadon kószálhass az objektumban?

– Én...

– Nem fésülted át az irattárat, aztán pedig Chris Reordon irodáját, olyan bizalmas iratokat keresve, amik segíthettek felállítani a vámpírsereget, és az általad megbízott kutatóknak felerősíteni a nyugtató hatását?

– Én nem...

– Ne hazudj nekem! – üvöltött Seth.

Mindenki elcsendesedett.

Aidan.

A vámpírok a laborban.

Melanie.

Bastien.

Még a folyosó végén is elnémultak az őrök, a hangja valószínűleg áthallatszott a vastag falakon.

– Ez nem az, aminek látszik – állította újra Aidan.

– A játszóterednek tekintetted a Központot, veszélynek tetted ki az itt dolgozókat azzal, hogy megtévesztetted az őröket, kiszolgáltad magad bizalmas információkkal a kutatásokról. Ugyanabban az időben furcsa módon egy harcedzett vámpírhadsereg emelkedett fel a semmiből, ellenünk támadt, és valamilyen csoda folytán hozzájutottak az egyetlen nyugtatóhoz, ami hat a Halhatatlanokra. Ez a szer csak ezen a helyen szerezhető be, a részletes adagolási dokumentációval együtt, beleértve ebbe a további kutatásokat is. Micsoda véletlen egybeesés.

– Seth...

– Lisette ellen használták a nyugtatót! – csattant fel Seth.

– A francia Halhatatlan ellen?

– Majdnem meghalt, Aidan! Napokig kómában volt! Telepata, de még az elméje is elcsendesült!

Aidan rámeredt. – Mikor történt ez?

– Átkozottul jól tudod, hogy mikor történt!

– Nem úgy van, ahogy gondolod – ismételte meg harmadjára is Aidan.

– Akkor miért nem mondod el, hogy van?

A néma percek egyre nyúltak. Seth hallotta a csontok roppanásait, ahogy a vírus megpróbálta meggyógyítani Aidan kezét, de a fájdalom nem mutatkozott meg a kelta rezzenéstelen arcán.

– Nos? – sürgette.

– Tudod, miért lottóznak a szegény emberek, Seth? – kérdezte végül nagysokára.

– Mi?

– A hírekben a gazdag emberek mindig elítélik a szegényeket a lottó miatt, mondván azt a heti egy dollárt össze kellene gyűjteniük és befektetni, egészen biztosak benne, hogy így nagyszerűen fel lehetne számolni a szegénységet. Egy takarékossági számla igencsak liliputi kamatot számol. Egy hónapra több, mint négy dollár maga a kezelési költség. És azt mondják, hogy a lottójátékosok az irracionálisak. Hogy hülyék. Azt gondolják, hogy minden lottójátékos tévesen azt hiszi, hogy jó esélye van megnyerni a telitalálatot. Birkáknak nevezik a lottójátékosokat, azzal vádolják őket, hogy azért játszanak, mert mindenki más is játszik, és be akarnak olvadni a tömegbe. Még azt is hallottam tőlük, hogy a lottózó szegények mohók és önpusztítóak. És tudod miért?

Még mielőtt Seth megkérdezhette volna, miről beszél, Aidan folytatta.

– Mert fogalmuk sincs, miről beszélnek. Mert soha nem kellett küzdeniük. Nem tudják, milyen érzés olyan munkát végezni, amit utálsz, csak hogy kifizethesd a havi számlákat és legyen ennivaló a család asztalára. Nem tudják, milyen érzés beülni egy ócska, rossz autóba, és a kulcs elfordítása után minden alkalommal imádkozni, hogy csak még egyszer induljon be. El sem tudják képzelni, hogy azért ne menjenek egyetemre, mert nem kapnak elegendő állami támogatást, és a szüleik nem engedhetik meg maguknak a tandíjat. Nem tudják, milyen nap nap után ugyanazt a rosszul fizetett, borzalmas munkát végezni, mennyi szarságot kell elviselni a főnöktől, aki a beosztottjai életével baszakodik, mert tudja, hogy olyan pozícióban van, hogy ezt is megteheti. Tudni, hogy az élete mindig ilyen lesz, mert kurvára semmit sem tud tenni, hogy változtasson rajta. Nem tudják, milyen remény nélkül élni.

Ez megragadta Seth figyelmét.

– Nem tudják megérteni azt az állandó kibaszott stresszt és depressziót – mondta Aidan, és a hangja szinte könyörgött Sethnek, hogy értse meg –, amit egy remény nélküli ember átél. Nem értik, hogy abban a néhány percben, amikor megvesz valaki egy lottószelvényt, a vállaira nehezedő állandó teher enyhül egy kicsit. Erőt ad neki a puszta elképzelés is, hogy eltünteti minden anyagi terhét, arról ábrándozik, hogy képes lesz kimászni a szarból, azt mondhatja a seggfejeknek, hogy basszák meg magukat. Kétségbeesetten szüksége van a béke és boldogság ezen pillanataira, hogy túlélhesse a napját. Hogy túlélhesse, amikor a rohadék főnöke egy rakás szarként kezeli, arra a kicsi papírra, arra a néhány jelre gondol, arra, hogy milyen hihetetlenül felszabadító lenne nyerni, bár tisztában van vele, hogy az esélye erre szinte semmi, mégis valamiféle minivakációt biztosít neki a feszültségből. Az az egy dolláros kis papírfecni olyasmit ad nekik, amit semmi más az életükben. Reményt.

Seth némán meredt rá.

Aidan pár centiméterre felemelte a karjait az oldala mellett, majd hagyta visszaesni őket. – Szükségem van a lottószelvényemre, Seth – mondta szinte kétségbeesetten. – Reményre van szükségem. Túl régóta élek nélküle.

– És azt gondoltad, ha szervezel egy vámpírhadsereget...

– Nem szerveztem semmiféle kibaszott sereget! – kiáltott fel dühösen Aidan – Azért törtem be a Hálózat Központjába, és szegtem meg Reordon szabályait, mert a Tehetségesek névsorát kerestem!

Seth nem hallott a hangjában hamisságot, sem az arca, sem a testtartása nem árulkodott hazugságról.

– Nem engedted, hogy átköltözzek – mondta Aidan, az arcán és a hangjában is szomorúság jelent meg.

– Öt tehetséges változott át az elmúlt években, így öt új Halhatatlan van a területen. Nincs szükségünk...

– Kibaszottul nem érdekel, hány Halhatatlan van a területen! Ha több van, mint kellene, küldd át a kontinensre a briteket feleségestől, vedd hasznukat máshol, és vegyél át helyettük engem. Tudom, hogy az esélyeim arra, hogy találok egy olyan Tehetségest, aki szeretni tudna, és átváltozna a kedvemért, még annál is rosszabbak, mint hogy megnyerjem a lottó főnyereményét, de szükségem van reményre, Seth! – Megrázta a fejét és nagyot nyelt. – Közel háromezer éve élek. Kockáztattam a haragod, és betörtem a Hálózathoz, mert nem tudok tovább élni nélküle. Ha már nem engedtél ideköltözni, szerettem volna egy listát a Tehetségesekről, hogy megkereshessem őket. Nem bántanám őket. Meg sem ijeszteném. Én csak... összefutnék velük a fűszeresnél. Segítenék kicserélni egy defektes autókereket. Vagy a pokolba is, bármit, ami ahhoz kell, hogy megtudjam, működik-e a csoda, létrejön-e közöttünk a szikra. Ha ehhez minden éjjel ide kellett volna teleportálnom vadászat után, akkor minden éjjel megtettem volna.

A szarba.

– Nem szerveztem vámpírsereget. Én csak... venni akartam egy lottószelvényt. – Aidan feléje nyújtotta véres kezeit. – Bármi legyen is az ára.

Seth csak bámult Aidanre, az egyik leghatalmasabb harcosra, akit ismert, és úgy érezte, mintha összeroppantanák a mellkasát, amikor nedvességet látott megcsillanni a férfi szemeiben. – Ereszd le a pajzsaidat – parancsolta.

– Mi?

– A mentális pajzsaidat. Ereszd le.

Aidan lassan bólintott. – Kész.

Seth behatolt a Halhatatlan elméjébe. Minden akadály ledőlt, Seth a maga rút valójában láthatta a magányt és a kétségbeesést, ami ellen Aidan lázadni kezdett. Nem vámpírsereg létrehozásával. Azzal, hogy átnyálazta a Központ adatbázisait Tehetséges nők neveit és címeit keresve. Most még azt is látta volna, ha Aidan megpróbál elrejteni előle valamit.

De nem rejtegetett semmit. Még csak nem is hallott a vámpírhadseregről, amíg fel nem ébredt láncra verve ebben a szobában, és meg nem hallotta, hogy Melanie és Bastien róla beszélgetnek... és árulónak nevezik. Őt.

Seth ismét félreértette az egyik Halhatatlanját.

Lehunyta a szemét és összecsípte az orrnyergét. – Bassza meg. – Sosem lesz ennek vége? Soha nem jön rá, ki áll háborúban velük?

Aidan nagyot sóhajtott. – Sajnálom, hogy ellened szegültem.

Seth megrázta a fejét. Kinyitotta a szemét, odament Aidanhoz és a mellkasára helyezte a tenyerét. Bár Ami gyógyítása miatt nagyon alacsony volt az energiaszintje, minden tartalékot átadott, meggyógyította Aidan mindkét kezét.

Míg Aidan az ujjait mozgatta át, Seth a lábai felé intett.

A bilincsek kinyíltak és lehullottak.

– Köszönöm.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte Seth. – Amikor az áttelepítést kérted, miért nem mondtad, hogy ilyen rossz a helyzet?

Aidan leereszkedett a keskeny ágyra. – Túl büszke vagyok, azt hiszem. Túlságosan szégyelltem. Nem tudom. És túl mérges voltam, amiért te nem láttad. A fenébe is, Seth, ennyi év után mindenki másnál jobban ismersz.

Seth leült mellé és sóhajtva nekidőlt a falnak. – Igazad van. Nem láttam.

– Most, hogy már tudom, mi köt le, azt is értem, miért nem láttad.

És Aidan Amiról nem is tudott. – Ez nem mentség. Észre kellett volna vennem.

– Seth, még te sem lehetsz ott mindenhol egyszerre – mondta Aidan a furcsán ismerős szavakat. – Mivel úgy tűnik, hogy mindig mindent tudsz, mi többiek néha megfeledkezünk róla, hogy ez nem így van, és... mit tudom én... tökéletességre számítunk. Csodákra. Holott mi magunk igen messze vagyunk a tökéletestől.

– Ha ettől könnyebb egy kicsit, még a biztonsági kamerák videóinak megnézése után is nehezen akartam elhinni, hogy te vagy a bűnös.

– Biztos vagy benne, hogy Halhatatlan?

– Igen. Akárki nem képes emlékeket törölni.

– A szarba.

– A területen belül mindenki tiszta így egy teleportálónak is benne kell lennie.

– És én nemcsak emlékeket törölni tudok, hanem teleportálni is. – Aidan ismét káromkodott. – Még ki más képes rá?

– Caahk és Imhotep. De nincs a gondolataik között egyetlen rossz szándékú sem. Te voltál az egyetlen, aki szokatlanul erős pajzsok mögé rejtőzött.

– Kösz az orrvérzést – mondta száraz mosollyal Aidan.

Seth nevetett. – Az speciel Zach volt.

– Az a gazember, aki elkapott?

– Igen.

– Ki ő? Nyilvánvalóan idős. Még nálam is sokkal idősebb, abból ítélve, hogy milyen könnyedén szétrúgta a seggem.

– Mondhatjuk, hogy az unokatestvérem.

Aidan füttyentett. – Annyira öreg, mint te?

– Igen. És kösz. – Mintha nem érezte volna magát így is őskori leletnek.

– És olyan erős is, mint te?

– Nem. De idővel olyasmi lesz.

– Úgy érzem, hogy nem akarsz beszélni erről.

– Valóban. Talán később. Most túl sok minden jár a fejemben.

– Megbízol benne?

– El sem hiszem, hogy ezt mondom, de igen.

Seth és a Halhatatlan Őrzők újra ott voltak, ahonnan elindultak. Ha a Cliff által az egyik vámpíron elhelyezett nyomkövető nem vezeti el őket a hadsereg bázisára...

– Hadd segítsek – kérte Aidan.

Seth megrázta a fejét. – Nem kell indokokat keresned az átköltözéshez, Aidan. Engedélyezem. Csak ne meséld el a többieknek, hogy hogyan intézted el magadnak. És Bastien – mondta változatlan hangerővel, mivel biztos volt benne, hogy a laborban mindenki hallgatózik –, számítok rá, hogy Melanie, te és a vámpírok is titokban tartják.

Egyetértő válaszokat kapott.

Aidan kezet nyújtott neki. – Köszönöm, Seth.

Seth megragadta a kezét, az ölelésébe vonta és meglapogatta a hátát. – A csapat észak-karolinai része enyhén szólva is élénk egy kissé – figyelmeztette.

– Ez pontosan úgy hangzik, mint amire szükségem van.

– És vannak más titkaink is, úgyhogy meg fogunk rá kérni, hogy te is tartsd titokban őket.

– Bármit is kell tennem, megteszem. Tényleg segíteni akarok neked, Seth. És nem árullak el újra. Ígérem.

Seth bólintott.

Néhány pillanatig csak üldögéltek csendben, Sethben ott kavargott... minden. Homlokráncolva Aidanre nézett. – Mit tudsz te a szegénységről? Nem is voltál szegény, ahogy átváltoztál, azonnal a szárnyaim alá vettelek. És előtte is tehetős voltál.

– Ez megfogott, mi? – mosolyodott el Aidan, majd vállat vont. – Mindig is azok voltak a legjobb Szekundánsaim, akiket a szegénységből mentettél ki.

– Nem mentettem ki őket. Csak felajánlottam egy jól fizető munkát, amiről tudtam, hogy tetszene nekik.

– Értékelték is, soha nem felejtették el, honnan jöttek, mint egyesek.

– Ebben a párhuzamban én voltam a rohadék főnök, aki az alkalmazottai életével baszakodik?

Aidan nevetett. – Nem. Te voltál az, aki gondoskodott róla, hogy azt mondhatták a főnökeiknek, hogy basszák meg magukat.

– Mármint akkor, amikor nem a te seggedet rúgom széjjel? Vagyis elküldöm a segítőmet, hogy ő tegye meg?

– Ne rágódj ezen, Seth. Én sem fogok. Túl öreg és fáradt vagyok ahhoz, hogy haragot tartsak. Arról nem beszélve, hogy sok ezer éve élsz. Néha neked is el kell követned egy-egy hibát.

– Hármat. Te vagy a harmadik Halhatatlan, akit igazságtalanul vádoltam meg.

Aidan felhúzta a szemöldökét. – Tényleg? A francba! Lemaradtam a móka jókora részéről. Egy valódi, hatalmas rejtéllyel lehet dolgunk, ha a bizonyítékok ilyen sok irányba félreterelhettek.

– Egészen úgy hangzol, mintha izgalmasnak találnád.

– Mert annak is találom. A pokolba, már pusztán az is izgalmasnak tűnik a számomra, hogy találkozhatok vámpírokkal, akik nem olyanok, mint az eddigiek.

– Még akkor is, ha veszélyeztetik a fiatal Halhatatlanok életét?

– Nem. Az a része nagyon dühítő. – Aidan elmosolyodott. – Te nem örülsz, hogy most, hogy meghívtál, segíthetek gondoskodni róluk?

Seth mosolyogva megcsóválta a fejét. – De, azt hiszem, örülök.