Ötödik fejezet

 

 

Lisette elcsodálkozott saját merészségén.

Hallotta, hogyan dübörög Zach szíve, pontosan úgy, mint a sajátja, ami megpróbált kiugrani a mellkasából. Ugyanazt érezné, mint ő? Azt a fajta ideges, mégis zamatos izgalmat, amit nem érzett az első lánykori fellángolása óta? Olyan rég volt, hogy már el is felejtette, milyen csodálatos érzés. Hogy mennyire elevennek érzi magát tőle. Hogy mennyire... boldog?

Zach olyan sokkal idősebb. És erősebb. Minden kétséget kizáró tények ezek, a saját szemével látta, hogy olyasmikre képes, amiket ő még csak elképzelni sem tudott. Miért száguld mégis a férfi pulzusa is?

Valószínűleg a fáradtság és a gyengeség lehet az oka.

– Ettél már? – kérdezte, és sikertelenül igyekezett közönyösnek hangzani.

– Nem.

Lepillantott viseltes ruházatára, amin recsegősre szárította a vért a hazaúton a menetszél. – Adj egy percet, és csinálok mindkettőnknek valami finomat.

A férfi ujjai azonnal összeszorultak a keze körül. Aztán a szorítás ellazult, Zach leeresztette a kezét és bólintott.

– Érezd otthon magad. – A hálószobájába érve berohant a fürdőbe, ledobálta magáról a ruháit és beállt a zuhany alá. Meleg víz ömlött végig rajta, feloldotta és leöblítette a testéről a vért. Ahogy a gőz felemelkedett körülötte, lehúzta a szalagot hajfonata végéről és kibontotta a tincseket.

Semmiféle nesztt nem hallott. Zach annyira csendes, hogy még az ő éles hallása sem érzékeli a mozgását?

A pokolba, hiszen az alapján, amire képes, akár a hálószobájában is lehet, és kukucskálhat a fürdőszobába.

Megfordult, letörölte a párát a zuhanyfülke üvegéről, és merőn kinézett rajta.

Nem állt magas, sötét alak az ajtófélfának támaszkodva.

Megragadta a szappant és a mosdókesztyűt, villámgyorsan átdörgölte a testét.

Néhány másodperccel később forró vízzel öblítette le magáról a habot, immár teljesen tiszta volt. Gyorsan szárazra törölközött, kifésülte nedves haját, majd berohant a hálószobába, és frusztráltan megállt a ruhásszekrénye előtt.

Valami szépet? Vagy a szokásos harci öltözéket?

Felsóhajtott, és az utóbbi mellett döntött. Már éppen eléggé furcsának, bizonytalannak érezte magát. Miért viseljen valami olyasmit, ami esetleg nem inspirálja azt a választ, amit ő szeretne, és csak tovább ront a helyzeten?

Azt viszont nem volt hajlandó megfogalmazni, hogy pontosan milyen választ vár, így felvett egy tiszta vadászöltözéket. Fekete farmert, ami alacsonyan ült a csípőjén. Egy fekete pólót. Zoknit és bakancsot.

Belenézett a tükörbe, és megcsóválta a fejét. Halandóként, francia arisztokrata lányként fűzőt és rengeteg rétegnyi ruhát viselt, divatos cipőket hordott, amik összenyomták a lábait, órákat töltöttek a frizurája elkészítésével, ami akkoriban, a mai kor hajápoló termékeinek hiányában egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Szörnyű volt. És hihetetlenül időrabló. De jól nézett ki.

Most meg így. A legtöbb éjszakán nem bánta, hogy nadrágot kell viselnie, mint a férfiaknak. Kényelmes volt és kevesebb baj is volt vele. De időnként hiányzott neki a dekoratív, nőies megjelenés.

Elfordult a tükörképétől, és elhagyta a szobát.

A földszinten ugyanott találta Zachet, ahol hagyta, az előszobában. Bár igazából csak egy pár percre hagyta magára, mégis azt várta volna, hogy legalább leül valahová a nappaliban.

– Amikor azt mondtam, hogy érezd otthon magad – sétált oda hozzá –, arra gondoltam, hogy ülj le a nappaliban és helyezd magad kényelembe.

A férfi benézett a nappaliba. – Ó!

Lisette várt még valamit.

Nem volt folytatás.

Ebben a pillanatban Rolandra emlékeztette. Talán ő is antiszociális. Vagy valamilyen oknál fogva nem érzi jól magát társaságban. Nem ő lenne az első félénk Halhatatlan, akivel találkozott. Alleck, a német Halhatatlan, aki Seth kérésére olykor meglátogatta a Hálózat központját, hogy összevesse a kutatásait a Melanie által elért eredményekkel, körülbelül ugyanilyen félénk, pedig ő is több száz éves. – Kitaláltad, mit ennél? – kérdezte, miközben bement a hatalmas konyhába. Volt egy olyan érzése, hogy ha nem kérdez tőle semmit, akkor a férfi tovább álldogál a bejárati ajtó közelében.

Így viszont lassan követte. – Nem.

Megfogta a hűtő ajtaját, majd megtorpant. – Szükséged van vérre? Sajnálom, hogy nem jutott eszembe előbb megkérdezni.

– Nem, köszönöm. – Ráncba szaladt a homloka. – Adtál nekem vért, míg eszméletlen voltam?

– Nem. Kellett volna? – Képtelen volt megszabadulni a gyanútól, hogy Zach nem egy Halhatatlan. Legalábbis nem úgy, ahogyan ő és a többi Halhatatlan Őrző.

– Nem. – Neki volt a legsimább, legmélyebb hangja a világon. – Idős vagyok. Nincs szükségem vérre a gyógyuláshoz.

Ezzel megint nem tudott meg semmit. Sethnek sincs szüksége vérre a gyógyuláshoz. Megpróbált visszaemlékezni olyan esetre, hogy látta volna Davidet, amint vért vesz magához. Egyetlenegy alkalom sem jutott eszébe.

Kinyitotta az ajtót, és felülről lefelé haladva a polcokon megszemlélte a hűtőszekrény tartalmát. Tracy mindig mindenből elegendő mennyiséget vásárolt ahhoz, hogy legalább egy féltucatnyi személyt jóllakasson. A fivérei bár nagytermetűek voltak, mégsem voltak nagy húsevők. Étienne egyszer panaszkodott, hogy meg tudna enni akár egy egész tehenet is, mégis éhes maradna utána. Így aztán jobban szerették a laktatóbb zöldségeket és gyümölcsöket. Lisette viszont szénhidrát mániákus volt. Egyszerűen nem ehetett elég tésztát, kenyeret, burgonyát. A vámpírok elleni harc rengeteg energiát elégetett.

– Valami tésztaféleség jöhet? – Tracy letális dózisokban készítette a finomabbnál finomabb vega szószokat, így ez tűnt a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldásnak.

Zach nem válaszolt.

A válla fölött átnézve jött csak rá, hogy a férfi őt bámulja. – Zach?

– Nem kellene itt lennem.

Furcsán hangsúlyozott. Hasonlóan, mint Seth, de sem ő, sem a testvérei nem tudták pontosabban beazonosítani. Kelet-európai? Egyiptomi? Dél-Afrikai? Orosz? Nem tudta volna megmondani.

De Zach kiejtése kissé lágyabb volt. Szinte angolos.

– Azt hittem, ezt már tisztáztuk – mondta.

– A Többiek keresni fognak.

Elővett a hűtőből egy nagy adag mártást, és feltette a tűzhelyre. – Elmondod, kik azok a Többiek?

– Nem.

– Mert te az a nagy, csendes, erős, hős típus vagy? – A Halhatatlan férfiaknál ezek nagyon gyakori jellemvonások.

– Mert megölnek, ha megtudják, hogy tudod.

Kijózanító gondolat. Meggyújtotta a lángot az edény alatt.

– Valószínűleg akkor is megölnek, ha megtudják, hogy segítettem neked.

Nos, a pokolba is. Úgy érezte, hogy csak azért nem osztja meg vele, mert olyan magának való.

– Nem kellett volna idejönnöm. Nem is emlékszem, hogyan kerültem ide tegnap éjjel.

– Azt én sem tudom. Aludtam, és egyszer csak meghallottalak. – Egy másik edénybe vizet engedett. – Úgy hangzott, mintha az égből pottyantál volna le, nagyot estél a tetőn, aztán legurultál a földre. Nem tudom hogyan lettél volna képes annyira összetört szárnyakkal repülni, azt hiszem, inkább teleportáltál, csak elszámítottad magad. – Richarttal is többször előfordult már, amikor súlyosan megsérül, nem tud tisztán gondolkodni. Nem is olyan régen, amikor Dennis benyugtatózta, David háza helyett a barátnőjénél kötött ki, aki azóta a felesége és Halhatatlan lett.

– El kell mennem – jelentette ki Zach.

Lisette-tet elöntötte a tiltakozás. – Nem tudod... mit tudom én, blokkolni őket, vagy megakadályozni, hogy rád találjanak?

– De igen.

– Most is azt csinálod?

– Igen.

– Akkor nem látok okot az aggodalomra. Ha meg tudnának találni, akkor megtaláltak volna, amíg öntudatlan voltál, nem? – És a férfi zord arckifejezéséből ítélve mindkettejüket el is pusztították volna.

– Azt hiszem, igen.

– Akkor lazíts. – Az asztal felé intett. – Ülj le. Mindjárt kész az étel. Te pedig még mindig fáradt lehetsz. – Elzárta a csapot, feltette a fazekat is a tűzhelyre, és alágyújtott. Az egyik felső polcról egy doboz száraztésztát vett elő.

– Miért csinálod ezt? – Zach hangja zavartnak tűnt.

Lisette letette a tésztát, neki szentelte a teljes figyelmét. – Mit csinálok?

A férfi habozott. – Segítesz. És... kedves vagy hozzám.

Tényleg. Miért? Egyre mélyebben és mélyebben belekeveredett. Bármi legyen is ez. – Megmentetted az életem.

Zach ajka mosolyra húzódott, arca egyszerre tükrözött cinizmust, megkönnyebbülést és csalódást. – Ó! A lekötelezettemnek érzed magad. Most már értem.

– Nem lekötelezettnek – helyesbített a lány –, inkább hálásnak. És...

– És? – kérdezett vissza a férfi.

– Nem tudod? – kérdezte Lisette kíváncsian. – Nem olvasod a gondolataimat?

– Nem.

Érdekes. Davidnek és Sethnek úgy tűnt, nincsenek fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy mások elméjét olvassák. És ha őszinte akart lenni, azt is el kellett ismernie, hogy Étienne és ő is gyakrabban hatoltak be a barátaik gondolatai közé, mint kellett volna. Az ember azt hinné, hogy Zach pontosan Seth ellentéte, ha nem lennének ugyanazok a megrögzött skrupulusaik.

Vagy egyszerűen hazudik?

Lehet, hogy csak próbára teszi, hogy elmondja-e neki az igazat?

A fenébe is, mi vesztenivalója van ezen a ponton?

Átvágott a konyhán, és alig harminc centiméterre Zachtől megállt. Hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen rá.

– Kérdezd meg újra – kérte halkan.

– Miért csinálod ezt? – mormolta a férfi.

– Mert vonzódom hozzád, Zach.

A szíve gyorsabban kezdett dobogni.

Akárcsak a férfié. – Olyan fokon vonzódom hozzád, Zach, hogy bármekkora kockázatot is vállalnék, csak hogy többet megtudhassak rólad.

Aranyfényű ragyogás izzott fel a férfi szemeiben. – Miért?

Lassan megcsóválta a fejét. – Nem tudom. De gyanítom... remélem, hogy ugyanezt a vonzódást érzed te is, ezért jöttél ide... hozzám, amikor olyan súlyosan megsérültél és segítségre volt szükséged.

Zach felemelte az egyik kezét, olyan óvatosan, mintha ő egy madár lenne, és attól félne, hogy elriasztja, megérintette a füle mellett a nedves hajszálakat, mintha meg akarta volna tudni, milyen a tapintásuk. – Azért jöttem hozzád, mert te voltál minden, amire gondolni tudtam, amikor kínoztak. – Közelebb hajolt az arcához, beszívta citrus samponjának illatát. – Azért jöttem hozzád, mert csak ez tett képessé arra, hogy kibírjam.

Most vagyok csak igazán bajban, gondolta Lisette. Felnyúlt és megsimogatta a férfi arcát, élvezte az ujjhegyein és a tenyerén borostája érintését.

Zach megdermedt.

– Nem baj? – kérdezte Lisette, mert az jutott eszébe, hogy talán fájdalmat okozott neki.

– Nem vagyok hozzászokva, hogy megérintenek – suttogta a férfi.

Ez meglepte a lányt... ugyanakkor mégsem annyira. Zach vérforralóan jóképű. Az ember azt hinné, hogy amerre jár, a nők a lábai elé vetik magukat.

Másrészről viszont tényleg hasonlított Rolandra. Annyira bizalmatlan. Annyira magányos. Annyira távol tartja magát mindentől és mindenkitől. Ki tudja mennyi ideig nélkülözte Roland egy nő érintését, mielőtt Sarah megjelent az életében? Talán ugyanez történt Zach-kel is.

– Álmomban már megérintettelek – mondta.

– Az más volt.

– Mennyiben?

– Nem volt igazi.

Álmában a férfi a tenyereibe fogta az arcát. Megcsókolta. Megérintette a mellét. Felizgatta.

Most pedig nem csinál semmit, bár úgy néz ki, mintha akarna.

– Abbahagyjam? – kérdezte bizonytalanul. Egyáltalán nem akarta abbahagyni.

Zach bólintott.

Fájdalom szúrt belé. Nem kedveli az érintését?

– Forr a víz – mondta a férfi, de közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

Ó! Észre sem vette.

Leeresztette a kezét, elfordult és a tűzhelyhez ment. Hosszú haja végigsiklott Zach ujjai között, mielőtt a hátára hullott volna a tincs.

– Ülj le – mondta újra, miközben igyekezett megrendszabályozni a pulzusát.

De végre Zach eléggé megnyugodott ahhoz, hogy leüljön.

Lisette egyáltalán nem hallotta mozogni. Amikor feléje nézett, már egy széken ülve találta az asztal mellett, egyik karja a háttámlán, a másik pedig az asztalon pihent.

 

 

 

– Hogy vannak a szárnyaid?

Zach Lisette-tet figyelte, aki a konyhában sürgölődött az ételkészítéssel.

– Jobban. – Egy kissé megmozdította a szárnyait. A fájdalom átjárta, mintha elektromos áram lenne, de szó nélkül tűrte. – Hamarosan meggyógyulnak.

– Nagyszerű.

A szíve még mindig száguldott a lány közelségétől.

Csöppnyi keze meleg volt az arcán és a nyakán. Olyan sok új, ismeretlen érzés száguldott át rajta, hogy küzdenie kellett, hogy meg tudjon szólalni.

– Tea jó lesz? – nyitotta ki Lisette a hatalmas hűtőszekrény ajtaját.

Bólintott.

A bőre még mindig izgatottan bizsergett. A gondolatai szétfutottak.

Nem csoda, szólalt meg benne félelemmel telten egy belső hang, egyáltalán nem csoda, hogy Seth elhagyott bennünket. Nem csoda, hogy elhagyta a Többiek hideg, steril létezését, és helyette az emberek társaságát választotta.

Amikor Seth sok ezer évvel ezelőtt meglátta azt az emberi nőt, akit végül feleségül vett, ő is azonnal olyan izgatott lett, mint Zach? Vajon azon az egyetlen napon megváltozott az egész élete? Vagy Seth is, mint ő, heteket, hónapokat töltött azzal, hogy figyelte, míg végül hajlandó volt kockáztatni, csak hogy beszélhessen vele? Rejtegette kötődését a Többiek elől. Eltitkolta mit csinál, hol jár, megtanulta álcázni magát, hogy ne találhassák meg.

És nem is találták meg. Zach legalább olyan döbbent volt, mint a Többiek.

Lisette közeledett (imádta nézni a mozgását), és egy magas pohárban teát helyezett elé az asztalra.

Zach a hideg pohár köré fonta az ujjait, hogy lefoglalja őket, és ne nyúljanak ki a lányért. – Köszönöm.

Lisette rámosolygott.

Kemény rock zene töltötte meg a konyhát.

Zach elátkozta a hívót, amikor Lisette hátralépett, és kivette a mobilt a hátsó zsebéből.

– Bocsáss meg, kérlek. Oui?

– Szia! Én vagyok az – hallotta meg a Szekundánsa hangját.

Lisette tekintete Zachre villant. – Szia! Még Davidnél vagy?

– Ja. Hogy ment ma a vadászat?

– Meglehetősen jól. Ethan csatlakozott hozzám, és kiiktattunk négy vámpírt.

– Király! Nagyszerű volt Darnellel edzeni. Nem gond, ha ma itt maradok?

– Persze, hogy nem.

– Oké. Hívj, ha szükséged van valamire.

– Úgy lesz. Aludj jól.

– Te is.

Lisette befejezte a hívást és visszatette a telefont a zsebébe. Elfordult, egy fém szűrőt vett elő, beletette a mosogatóba, hogy lecsurgassa a vizet a tésztáról. – Ne aggódj. Tudja, hogy egyedül akarok lenni egy kicsit, de nem tud semmiről, így Seth és David sem láthatnak semmit a gondolataiban.

Figyelte, ahogy a lány két tányérra teszi a tésztát, majd a tetejét bőségesen meglocsolja a jó illatú mártással. – Nem érdekli, mit titkolsz előtte?

– De, valószínűleg. De megérti a szükségességét. Elég régóta van telepaták körül, hogy tudja, ha bármit is titokban akarok tartani Étienne előtt, azt előtte is titokban kell tartanom. Mert amint felébred a kíváncsisága, a bátyám bele fog kukucskálni bármelyik agyba, amitől azt reméli, hogy tartalmazza az áhított információt.

– Azt gondoltam volna, hogy egy Halhatatlan Őrzőt furdalna a lelkiismeret, ha kikutatná egy másik magánéleti titkait. – Elvégre nem a Halhatatlan Őrzők lennének az ördögi világ kiscserkészei?

Lisette szélesen elvigyorodott. – Én még rosszabb vagyok. – Felvette a tányérokat és az asztalhoz vitte. – Ha nem lennél sokkal idősebb nálam, minden bizonnyal megpróbáltam volna megvizsgálni az agyad.

Akkor hatalmas szerencséje van, hogy mégsem tette meg. Van néhány nagyon sötét nap a múltjában.

Sötét napok és sötét tettek, amiket nem szerette volna, ha Lisette meglát.

Az egyik tányér a vele szemben lévő szék előtt landolt, a másikat eléje tette le.

Zach formás fenekét figyelte, ahogy elfordult, illetve a haját, ami eltakarta azt. Még soha nem látta kiengedve. A végek kezdtek megszáradni, begöndörödni. Lágy hullámokba rendeződtek a tincsek.

Aztán Lisette visszatért kenyérrel és egy pohár teával a kezében.

Zach felállt, és kihúzta neki a széket.

Meglepetés és halovány öröm villant a barna szemekben, és miközben leült, hagyta, hogy egy picit alátolja a széket.

Egy kissé ő maga is meglepődött. És ez még csak az első volt.

Zach visszaült a saját helyére, de most jobban az asztal felé fordult. A fájdalom átszáguldott a szárnyán, amikor hozzáért a háttámlához.

– Az álmomban nem volt szárnyad – szólalt meg Lisette –, amikor David házánál voltunk.

Rákényszerítette az izmait, hogy ellazuljanak. Álmában megcsókolta és megérintette telt mellét. Mennyire szerette volna most ugyanezt tenni. Ehelyett azonban felvette a villát és beleszúrta az ételbe. – Be tudom húzni őket, és ha akarom, vagy ha az felel meg a céljaimnak, el is tüntethetem.

– Ó!

– Most is megtenném, de addig nem lehet, míg meg nem gyógyulnak.

Lisette a homlokát ráncolva rágott.

Még ezt is szépen csinálja, állapította meg magában Zach, és figyelte, ahogy a karcsú, sápadt bőrű nyak megmoccan nyeléskor.

– Sethnek is van szárnya?

Nyugtalanság futott át rajta. Nem tudta, hogyan kellene válaszolni a Sethre vonatkozó kérdésekre. – Seth alakváltó, akárcsak David. Van neki, ha akarja, hogy legyen.

Rosszalló pillantás érkezett a lánytól. – Tudod, hogy nem erre gondoltam. Seth olyan, mint te?

Zach sokáig piszkálgatta az ételt a tányérján. Keresgélte a megfelelő szavakat. – Lisette...

A lány ránézett, a szemei sárga árnyalatot kaptak.

– Mi az? – kérdezte zavartan. Megharagította?

– Nem emlékszem, hogy valaha is a nevemen szólítottál volna.

Mert azt annyira intimnek érezte. – Bocsáss meg. Meg kellett volna kérdeznem...

– Nem – szakította félbe – tetszik, ahogy mondod. Sajnálom. Mit akartál mondani?

– Lisette – mondta újra –, ha mi... együtt töltjük az időt...

– Igen? – bátorította folytatásra, amikor elakadt.

Hogyan mondja el neki? – Vannak dolgok, amiket nem oszthatok meg veled Sethről és magamról.

A lány lenézett a tányérjára. – Mert nem bízol meg bennem?

– Nem lennék itt, ha nem bíznék benned. – Ez a bizalom őt magát is megdöbbentette. Azt gyanította, ha nem a lány biztonsága lenne a tét, habozás nélkül megválaszolná az összes kérdését.

– Akkor miért?

– Ugyanazon oknál fogva, amiért te nem mondasz el bizonyos dolgokat a Szekundánsodnak. Nem kockáztathatom, hogy a fivéred, vagy más telepata megtalálja ezeket az információkat a fejedben.

Egy teljes percig Lisette csak a tányérját tanulmányozta.

– Semmi tiltakozás? – kérdezte Zach.

– Semmi – motyogta maga elé a lány. – Étienne már annyira otthon van a fejemben, hogy nehezen tartok bármit is titokban előtte. És azt sem ígérhetem, hogy soha nem hagyom őrizetlenül az elmém. Elfáradok. Megsebesülhetek. Elalszom. És a pajzsaim lehullanak. – Felszúrt néhány tésztát, de nem emelte őket a szájához. – De David és Seth még a pajzsaim ellenére is tud olvasni, ha akar.

A csend magába nyelte őket. Nem volt különösebben kényelmes.

Végül Zach szólalt meg, hogy mondjon valamit.

– Szeretnéd, hogy elmenjek?

– Nem – felelte habozás nélkül, és ez csakúgy, mint a hangja határozottsága örömmel töltötte el Zachet. – Ha olyan lennék, mint Ethan, mesélnél? Válaszolnál a kérdéseimre?

– Attól félek, igen. Bármire.

Találkozott a tekintetük. – Attól félsz?

Alaposan megfontolta a választ. – Hallottam, hogy egyszer Roland megkérdezte Sethet, még hosszú idővel a te születésed előtt, hogy mi a Tehetséges halandók DNS-ének forrása. Seth nem volt hajlandó válaszolni. Elmagyarázta: ha megtenné, az vérontást vonna maga után.

Az érdeklődés szikrája gyúlt ki a lány szemeiben. – Te ismered a fejlett DNS-ünk forrását? 

– Igen. De ha ilyesmi napvilágra kerül, mint Seth és az én származásom, az mindig vérontásba torkollik.

– Miért?

– Mert mindig lesz valaki, aki olyannal osztja meg az információt, akivel nem lenne szabad. Megbízik olyasvalakiben, akiben nem kellene. És a következmények súlyosabbak, mint gondolnád.

– Úgy mondod ezt, mintha tapasztalatból beszélnél. Elmondtad valakinek a múltban?

– Nem. – Némi belső vonakodás után hozzátette. – Seth mondta el. A feleségének.

Lisette szemei nagyra nyíltak. – Seth házas volt?

– Egyszer.

– Mi történt?

– Megölték a feleségét. És a gyerekeiket is.

– Sethnek voltak gyerekei?

– Fia és lánya is. A fia olyan nőnek adta a szívét és a bizalmát, aki nem tartotta meg Seth titkát. Megbízott olyanban, akiben nem kellett volna, elmondta egy barátjának és... – Zach megcsóválta a fejét – ez elszabadított egy olyan vihart, aminek még Seth sem állhatott ellent.

Lisette a szájához emelte a villát, és betolta a szájába a tésztát.

Zach szinte elfelejtett enni, elbűvölten figyelte az állkapcsa mozgását.

– Olyan erős vagy, mint Seth? – kérdezte a lány egy pillanat múlva.

– Nem. – Tele volt dühvel ez az egyetlen szó. – De olyan leszek.

– Miért haragszol rá annyira?

Nehéz lett volna a lány számára nem észrevenni, és egy idő után bizonyára felbosszantaná, hogy gyakorlatilag fuldoklik a haragtól, amikor kiejti Seth nevét. – Mert miatta kínoztak meg.

– Mi?

– Ő vezette hozzám a Többieket, pedig tudta, hogy meg fognak büntetni.

– Miért tenne ilyet?

– Mert engem hibáztat olyasvalamiért, amit nem én tettem.

 – Ezt nem hiszem el. Képtelen vagyok elhinni.

Hát persze, hogy nem. Minden Halhatatlan Őrző úgy gondolja, hogy a vezetőjük tévedhetetlen.

– Hidd csak el! – Felnézett és meglátta, hogy zavar és kiábrándultság sötétíti el a gyönyörű barna szemeket. Felsóhajtott. – Néha az igazság túlságosan súlyos még olyasvalakinek is, aki annyi idős, mint Seth. Ezekben az esetekben könnyebb hazugságokat elfogadni.

Lisette egy szót sem szólt. Teljesen megdöbbentette a lehetőség, hogy mélységesen tisztelt vezetője olyasmivel vádolta meg Zachet, amit nem követett el.

– Nem könnyebb elhinni egy gyereknek, hogy a Mikulás létezik – folytatta Zach –, mint ráébredni, hogy a szülei hazudtak neki és elárulták?

– Seth nem gyerek.

– Te sem voltál az – kényszerítette magát, hogy alaposan megválassza a szavait –, amikor a férjed átváltoztatott.

Lehet, hogy ezzel megbántotta.

Lisette elsápadt. – Mi?

– Telepata vagy – mondta olyan finoman és gyengéden, ahogyan csak tudta –, biztosan tudtál róla, hogy nincs rendben valami a férjeddel már azelőtt is, hogy megtámadott és átváltoztatott volna.

Felháborodás jelent meg a lány arcán.

– Nem volt könnyebb mégis azt mondani magadnak, hogy ez nem jelent semmit? – kérdezte. – Hogy a semmiből hirtelen megjelenő erőszakrohamok az ital számlájára írhatóak? Vagy azért vannak, mert alig alszik? Vagy nincs szerencséje a kártyában? Nem volt jó bármilyen érv, hogy ne kelljen szembenézned azzal, hogy az őrület egyre jobban elhatalmasodik rajta?

Előbb azt hitte, hogy a lány felugrik és megüti.

De aztán megmozdult a torka, nyelt egyet. – De igen – suttogta. – Honnan tudod?

– Nem tudtam. Csak annyit, hogy a férjed vámpírrá vált és megőrült. A többit kitaláltam.

Lisette letette a villáját, az ölébe ejtette a kezét, az ujjait úgy ökölbe szorította, hogy kifehéredtek az ujjízületei. – Szólnom kellett volna valakinek. – Felnézett, és a fájdalom, ami elöntötte Zachet attól, amit a szemében látott, felülmúlta azt a testi kínt, amit hónapok kínzása során szenvedett el. – Talán, ha elmondom Richartnak és Étienne-nek mi történt... – Könnyek szöktek a szemeibe. – De annyira szégyelltem. Én kértem apát, hogy engedje, hogy összeházasodjak Philippel, hogy összeházasodjak azzal a... szörnnyel. Nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neki. Ha akkor...

– Nem tehettek volna semmit.

– De elmenekülhettem volna, bezárathattam volna...

Zach átnyúlt az asztal felett, és rásimította a kezére az övét. – Nem találtál volna menedéket, Lisette. Te is tudod. Vámpír volt. A védelmezőid pedig emberek. Rá pedig nem hatottak volna a gyógyszerek. Nem tartották volna fogva a bilincsek. Mindenki tehetetlen lett volna az erejével és a gyorsaságával szemben. – Megszorította a kezét. – Ha elmondtad volna a testvéreidnek, ők szembeszállnak vele, és megöli őket.

A lány keze lassan ellazult.

– Bocsáss meg kérlek. Nem akartam felidézni ezt az emléket – mondta őszinte sajnálattal. – Csak abban szerettem volna segíteni, hogy megértsd, mit miért tett Seth, és miért ugrott olyan lelkesen arra a következtetésre, hogy én árultam el őt. – És igazság szerint Zach is átkozottul közel került ahhoz, hogy megbocsássa a rohadéknak azt, amit tett. A fenébe is, honnan jött ez a gondolat?

Lisette átfordította a keze alatt az övét, és összefűzte az ujjaikat. – Sajnálom. Ez egy nagyon fájdalmas téma. – Fáradt sóhaj tört ki belőle. – Nem hiszem, hogy valaha is megszabadulok a bűntudattól, amiért átváltoztattam a testvéreimet.

Zach a hallgatózásai közben annyit kiderített, hogy a fivérei az átváltozása után a saját vérüket kínálták fel neki, hogy elrejthessék az állapotát, nem tudták, hogy az állandó, alacsony dózisú vírusbevitel is átváltozást von maga után. – Az soha nem jutott eszedbe, hogy talán a fivéreidnek is bűntudata van?

– Mire gondolsz?

– Ők mutattak be a férjednek. Utóbb pedig találgathatták, hogyan bánt veled, hogyan bántott, amikor az elmebaja elhatalmasodott rajta. Magukat vádolják a történtekért, nem téged.

Újabb hosszú szünet következett, a lány gondolkodott. – Csak találgatsz. Nem tudhatod...

– Hallottam dolgokat – szakította félbe –, hallottam őket is.

– A tetőn ülve?

– Vízköpő pózban – mondta gúnyosan. – Nem szabadna bűntudatot érezned. A testvéreid nem hibáztatnak. Ráadásul mindketten felháborítóan boldogok.

Lisette elnevette magát. – Igen, tényleg azok. – Végigcirógatta ujjaival a kézfejét, amitől Zach egész karja bizseregni kezdett. – Azt hittem nem kedveled az érintést.

Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy megszólalhasson. – Azt mondtam, hogy nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy megérintsenek. – Végighúzta hüvelykujját a selymes bőrön. – Vagy hogy én érintsek.

Egy kacér pillantást vetett rá hosszú szempillái alól. – És szerinted hozzá tudnál szokni?

Elmosolyodott. – A tiedhez? A legteljesebb mértékben.

Lisette a szájához emelte a kezét, és egy csókot nyomott az ujjaira.

És Zach elveszett.

– Még egy kérdésem van, aztán hagyom, hogy befejezd az evést.

Csak remélte, hogy képes lesz válaszolni rá.

– Olyanná tudnál tenni, mint amilyen Ethan?

Felhúzta a szemöldökét. – Gőgös és arrogánsan beképzelt akarsz lenni?

Nevetett. – A gőgös és arrogáns résszel egyetértek, a beképzelttel már nem annyira. De tudod, hogy nem erre gondoltam. Tehetnél valamit, hogy más telepaták nehezebben olvassák az elmémet?

Zach megrázta a fejét. – Nem tudom mitől olyan nehéz őt olvasni. Bármit, amit nem szeretnél másoknak megmutatni, mélyen el kell temetni.

– Attól én magam is elfelejteném?

– Igen.

– Nos, egy kérdést megért.

Lisette mosolygott, és ismét rock zene árasztotta el a konyhát.

– Bocsáss meg egy pillanatra. – Kihúzta a kezéből az övét és elővette a telefonját. – Oui?

– Megint én – hallotta meg Zach Tracy hangját. – Csak tudatni szeretném veled, hogy Chris megbeszélést hívott össze holnap estére, egy órával naplemente után.

– Ott leszek. Akarod, hogy vigyek neked valamit?

– Nem, rendben vagyok. Davidnek mindene van, amire szükségem lehet. Viszlát holnap.

Lisette homlokráncolva meredt a telefonjára. – A vámpírokról lehet szó, akikkel az éjjel harcoltunk.

– A megbeszélésen?

A lány bólintott és felvette a villáját. – Már másodjára találkoztam ilyen vámpírokkal. Nem kígyóvállú nyurgákkal, hanem nagytermetű seggszétrugdosókkal. Néhány vámpír talán Dennis nyomdokaiba lépett és hadsereget szervez.

Aggodalom nyilallott Zachbe, miközben visszatért az étkezéshez. – Észrevettél valamit ezeken a keményebb vámpírokon?

– A nyilvánvalóan kiváló harci készségeiken túl? Nem. Nem igazán.

– Olvastad az elméjüket?

– Csak éppenhogy. Világosabbak voltak, mint a másik kettő. Lenézték az idősebb vámpírokat, és szándékukban állt megölni őket, ha már nem veszik hasznukat.

Zach ivott egy korty teát, hogy az így nyert idő alatt eldönthesse, mekkora szerepet vállalhat anélkül, hogy kockáztatja a lebukást Seth előtt. – Nem találtál a fejükben üres foltokat?

– Üres foltokat? – gondolkodott el a lány – Olyan üres foltokra gondolsz, amit a vírus agykárosító hatása okoz?

– Agykárosodás – értett egyet –, vagy eltemetett emlékek.

Amint elültette az ötletet a lány fejében, Zach gondolatban alaposan seggbe rúgta magát. Ha Lisette a gyűlésen egyetlen szót is szól a vámpírok fejében lévő eltemetett emlékek okozta üres helyekről, Seth azonnal az ő keresésére indul, és nem glaszékesztyűben jön.

Lisette összevonta a szemöldökét. – Nem tudom, hogy egyáltalán felismerném-e az eltemetett gondolatokat, ha találkoznék velük. – Felismerés ragyogott fel az arcán. – De ezt a vámpírok amúgy sem tudják megtenni. Egyikük sem telepatikus, így hát egyetlen feltörekvő vámpírkirály sem temetheti el a követői emlékét.

Zach ellenállt a késztetésnek, hogy felsóhajtson. Lisette sem képes még csak gondolni sem olyasmire, hogy talán az egyik Halhatatlan dolgozik ellenük. Neki kell felügyelete alatt tartani a helyzetet és figyelni hová vezet ez az egész.

Bármi történjen is, nem fogja hagyni, hogy kárt tegyenek Lisette-ben. Sem vámpírok, sem az a szemétláda Seth, vagy más Halhatatlan.

Felkelt a nap, mialatt étkeztek.

Lisette a mosogatóba hordta az edényeket, majd feléje fordult és nekitámasztotta csípőjét a pultnak. – Itt maradsz, ugye?

Zach áruló szíve ismét gyorsabban kezdett dobogni. – Akarod, hogy maradjak? – El kellene mennie. Tényleg el kellene.

– Igen.

De még a Többiek sem tudnák elvonszolni innen.

Felállt.

– Alhatsz az egyik fivérem szobájában – sétált oda hozzá a lány –, vagy alhatsz velem.

– Ott alszom, ahol te akarod – válaszolt neki halkan.

Megfogta a kezét és levezette a hálószobájába. Ott aztán habozva megállt. Az arcán megjelenő bizonytalanság eltörölte Zachét.

Megszorította a lány ujjait. – Csak aludni akarok melletted, Lisette. A karjaimban tartani, ha engeded.

Felmosolygott rá. – Engedem.

Az ezt követő események elbűvölően otthoniasak voltak. Lisette fogat mosott, és keresett egy új fogkefét Zach számára is. Aztán bezárkózott a fürdőszobába, majd megjelent egy térd alá érő hálóingben, ami valahogy egyszerre tűnt egyszerűnek és csábítónak.

Lehajtotta a takarókat, majd felült az ágyra és várta, hogy Zach csatlakozzon hozzá.

Miután visszautasította, hogy válaszon magának pólót és rövidnadrágot a fivérei ruhatárából, a bőrnadrágjában feküdt le mellé. Fájdalom öntötte el, ahogy oldalra fordult.

Lisette felült, és segített neki kényelmesebben elhelyezni sajgó szárnyait.

Felsóhajtott. Így sokkal jobb volt. – Köszönöm.

A lány mosolygott, odahajolt hozzá és megcsókolta az arcát. – Szólj, ha szükséged van valamire.

Az ajkai érintése felmelegítette.

Aztán Lisette leoltotta a lámpát, háttal fordult neki és egészen a közelébe húzódott.

Zach körülölelte saját hatalmas testével a lányét, érezte merész íveit, amitől a fájdalmai ellenére is dalolni kezdett a vére. Átölelte az egyik karjával, még közelebb húzta magához, és illatos hajába temette az arcát.

Ez az, gondolta magában, csak erre volt szükségem. És miután olyan hosszan kiélvezte a pillanatot, ameddig csak tudta, hagyta, hogy magával ragadja a gyógyító álom.