Harmincharmadik fejezet

Amikor Norra Wexley és az őrült droidja kiterelték őt és Brentint a parancsnoki épületből, Rae megint úgy érezte, hogy a Jakku napjának fénye őrült erővel rohamozza meg a szemét. Nagyokat pislogott, és amikor úgy-ahogy megszokta a ragyogást, felnézett az égre, és az első dolog, amit meglátott, a hajója volt. A Ravager. Tompa fájdalmat érzett a bensőjében, mintha megpendült volna egy húr, és a rezgései eljutottak volna egészen a csontvelejéig. A bánat úgy áradt szét benne, mint valami méreg. Szeretett volna elrohanni, hogy szerezzen egy hajót, és felrepüljön vele a Ravagerig. Szerette volna átvenni a parancsnokságot. Tudta, hogy ez nem lenne könnyű feladat, de bízott a képességeiben. Aztán fogta volna a hajóját, és egyszerűen… elszáguldott volna. Ez persze nem gyáva tett lett volna a részéről, hanem a túlélés érdekében akarta megcsinálni. A Ravager egy szuper-csillagromboló volt, egy elképesztő méretű hadihajó. Egy egész repülő város. Elegendő hely volt rajta, hogy befogadja a Birodalom rengeteg hívét. A fegyverei egy egész flottával elbántak – most is ezt tették, feltartóztatták az Új Köztársaság flottáját. Rae biztosra vette, hogy képes lenne megszerezni magának a Ravagert. Képes lenne megmenteni a Birodalom egy részét, és elmenekülni a csillagok közé azzal az óriási hajóval. És ott újrakezdhetné… Ismét felépíthetné a Birodalmat.

De ez azt jelentette, hogy félre kell tennie a bosszút. És erre most képtelen lett volna. A bosszúvágy valami olyasmi volt számára, mintha horog akadt volna az arcába, és ellenállhatatlan erővel húzta-rángatta volna egy bizonyos irányba. Rax mindent tönkretett. Megérintette a Birodalmat azzal a koszos kezével, és az árulása mocska mindenütt ott volt, mindent beszennyezett, amit Sloane szeretett. Az ő Birodalma egy rendezett és fegyelmezett entitás volt. Az volt a feladata, hogy rendet és stabilitást teremtsen a zűrzavaros galaxisban. Az volt a feladata, hogy eltüntesse a bizonytalanságot és megoldásokat adjon, egy séma legyen, egy gerinc, egy út, amire mindenki rátér, ha biztonságot akar.

És ez lett belőle. Egy vad, brutális torzszülött, amitől nem telt semmi jó. A katonák közönséges bűnözők lettek. A tisztekre óriási teher nehezedett, amivel aligha tudtak megbirkózni. A bolygó egy primitív hely volt, és a katonákat is primitívvé tette. Az a Birodalom, amit Sloane szeretett, már nem létezett. Ez a felismerés újra és újra rátört, és ezúttal utoljára. Úgy döntött, hogy lemond a Ravagerről. Ahogyan Adea Rite-ot is elengedte. És ahogyan el kell engednie a Birodalom jövőjével kapcsolatos reményeit is… Norra hátba döfte őt a fegyvere csövével, és rászólt:

– Megtennéd, hogy szeded a lábadat? Nincs időnk nézelődni, admirális!

– Szólíts Sloane-nak – felelte Sloane. – Már nem vagyok admirális. – Csak egy egyszerű lázadó, mint te – tette hozzá magában, és folytatta útját a komp felé. Alig várta, hogy bosszút álljon.

 

Ackbar az ülésével együtt fordult állomástól állomásig, mialatt szemügyre vette a taktikai képernyőket. Fényesen csillogó, hatalmas szeme ide-oda cikázott, mialatt elolvasta az adatokat és felmérte a helyzetet. És a helyzet nem tűnt valami jónak. Könnyebben kellett volna mennie. A Köztársasági Flotta nagyobb volt mint a Birodalomé, ráadásul az utóbbi már jócskán elvesztette az erejét. Papírforma szerint ez egy könnyű győzelemnek ígérkezett. De mindeddig sok mindennek lehetett nevezni, csak könnyűnek nem. Máris elveszett több korvett. Két fregatt is megsemmisült. És számtalan vadászgép pusztult el a sűrűn rajzó TIE-vadászokkal vívott csatában. Ackbar admirális természetesen szorgalmasan tanulmányozta a történelmet, ezért tudta, hogy számtalan esetben a kisebb, gyengébb seregek diadalmaskodtak a náluk nagyobbak és erősebbek felett. Ezt történt a Ghostfinder flottával a Sith flotta elleni csatában. Vagy amikor a mandaloriak megütköztek a Köztársaság Nagy Hadseregével. És persze a Felkelők Szövetsége és a Birodalom több csatájában. A történelemben hemzsegtek az olyan példák, amikor a gyengébb legyőzte az erősebbet.

És itt is megtörténhetett, ha a köztársaságiak nem okosan és óvatosan járnak el. A birodalmiak taktikát váltottak: brutálisan és zűrzavarosan harcoltak, holott korábban egyik sem szerepelt az eszköztárukban. Az egyik fregatt kettétört, amikor egyetlen TIE-bombázó nyílegyenesen nekirepült a hajó két felét összekötő hídnak. A birodalmi egységek a tér összes irányába tüzeltek. Számos támadásuk tökéletesen értelmetlennek tűnt. Teljesen megfeledkeztek a régi birodalmi manőverekről, amelyek oly szépen kiszámítható, tankönyvi esetek voltak. Ebből eredően különösen veszélyesek lettek. Ackbarnak be kellett látnia, hogy ilyen taktikával szemben nehéz lesz győzelmet aratni. És egyben gyanította, hogy a saját flottája ellen is ezért nehéz harcolni. A másik összetevő az az átkozott óriás volt. Tízszer annyi fegyvert hordozott, mint egyetlen csillagromboló. A kisebb rombolók teljesen körbevették, és elég messze voltak tőle, hogy a nyílásokon át turbólézerekkel és protontorpedókkal lőhesse a védőövezeten kívül röpködő köztársasági gépeket. Máris súlyos károkat okozott a flottának, míg ő maga sértetlen maradt. A többi gép úgy védi, mint a kaptár harcosai a királynőjüket – bölcselkedett magában Ackbar. – Viszont, ha megöljük a királynőt, az egész kaptár elpusztul.

Ezekben a percekben a köztársasági flotta három legjobb hajója a birodalmi egységek felé száguldott, hogy megsemmisítse a szuper-csillagrombolót. A Starhawkok – a Unity, az Amity és a Concord – azért küzdöttek, hogy lyukat üssenek a csillagrombolók kordonjába, de egyelőre nem törtek át. Összeakaszkodtak a rombolókkal, míg a Ravager távolról lőtte őket. Komoly találatokat kaptak, cserébe semmit sem értek el. Ackbar arra gondolt, hogy kapcsolatba lép Agate-tal, hogy megbeszéljen vele egy új stratégiát… De ezzel még várni kellett, mert megjelent előtte Tyben tábornok holo-képe. A keskeny vállú férfi feje olyan szögletes és sima volt, mint egy jégkocka. Az arcvonásai aggodalmat tükrözték.

– Mi a helyzet, tábornok? – kérdezte Ackbar.

– A felszíni egységek egyelőre sikeresek, admirális – válaszolta Tyben. A hologram meg-megremegett, ami gyakori jelenségnek számított a csaták idején. Körös-körül annyi rádiójel pattogott és annyi energia szabadult el, hogy zavarta az adást. – Kilométerről kilométerre szorítjuk vissza a védővonalukat. Estére talán elérjük a bázisukat, ha ennél kisebb arányban szenvedünk veszteségeket. Lassan elfogyunk, admirális. A birodalmiak nem úgy harcolnak, mint ahogy azt a birodalmiaktól várnánk, hanem úgy, mintha lázadók lennének. Hihetetlen kockázatokat vállalnak. Feláldozzák a katonáikat. Örült zűrzavar uralkodik idelent, de nem kerülnek miatta hátrányba, hanem valahogy az előnyükre fordítják.

– Ugyanezt tapasztaljuk idefent is – morogta Ackbar. – De mi nem vagyunk olyan szerencsések, mint önök. Alig értünk el valamit. Folytassák az előrenyomulást! Ha önök győznek odalent, talán mi is könnyebben boldogulunk itt.

Tyben bólintott, és megjegyezte:

– Nekem is ott kellene lennem.

– Kiváló teljesítményt nyújt. Ne közelítse meg a helyszínt! – parancsolta Ackbar, és komolyan is gondolta. Ő maga javasolta a kancellárnak, hogy tartsák biztonságos helyen a legjobb katonai stratégiájukat – Mon Mothma mellett. És figyelmeztette őt, hogy a Jakku talán csak csali. A Birodalom talán támadásra csábítja őket, és ha a flotta iderepül, akkor a Chandrila és a Nakadia védtelen marad. Ennélfogva megosztották a sereget, illetve a flottát, és komoly erőket hagytak az Új Köztársaság világain. Viszont, a jelekből ítélve, feleslegesen aggódtak. Odahaza egyelőre semmi sem utalt arra, hogy a bolygók veszélyben lennének. Ackbar vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Brockway altábornagy irányítja a katonáit a felszínen.

– De ha ott lennék…

– Erre most nincs időnk, Tyben tábornok! Köszönöm, hogy aggódik értünk, és köszönöm, hogy tájékoztatott – közölte Ackbar, azzal megszakította az adást, majd elfordult, hogy megnyisson egy sávot Agate felé. Ám amikor egy pillanatra kinézett a Home One parancsnoki hídjának elülső ablakán, mozdulatlanná dermedt. Aztán úgy érezte, a vére olyan hidegre hűl, mint a tenger mélye, mialatt a kibontakozó tragédiát figyelte. Az egyik csillagromboló, a Punishment hatalmas lendülettel jobbra fordult, egyenesen az Amity felé. És az Amity túl közel volt a Concordhoz, nem tudott kellően nagy ívben kitérni. Ez öngyilkosság – gondolta Ackbar. Először azt hitte, véletlenül történt, de aztán rá kellett jönnie, hogy a birodalmiak szándékosan csinálták. A Punishment hegyes orra belefúródott az Amity tompa elülső részébe, és egyre mélyebbre hatolt, mint valami óriási penge. Robbanások következtek be, tüzek tomboltak, holttestek repültek ki az űrbe. És a Punishment kitartóan nyomult előre. A hátulsó fúvókái folyamatosan izzottak, de még a lebegtetőrendszere is üzemelt. Egyre lassulva bár, de kettéhasította az Amityt, miközben a saját héjazata is ezernyi helyen felszakadt. Óriási kisülések táncoltak a két széthulló hajó körül, aztán egy iszonyatos detonáció rengeteg roncsdarabot és törmeléket repített szét. Ezek java része a romboló eredeti lendülete miatt egy bizonyos irányba tartott – Agate hajója felé. Ackbar sietve aktiválta az adóvevőt.

 

Minden egyetlen pontba fókuszálódott. Agate hallotta Ackbar hangját, és a szeme sarkából a hologramját is látta. Az admirális arra figyelmeztette, hogy a roncsmező felé tart, bár ezt már magától is tudta. Látta a képernyőin: ezernyi apró, vörös pont és folt villogott egy jól körülhatárolható sávban. Mindegyik egy fémdarabot jelzett, és ezek rakétaként száguldottak a Concord felé – nem is egy, hanem két hatalmas hajó roncsai. – A felderítő műszerek azt jelezték, hogy a pusztító hullám érkezéséig már három perc sincs hátra. Agate odakiáltott Spohnnak, hogy adasson rá minden energiát a bal oldali pajzsokra. De tudta, hogy még ez sem lesz elég. A láthatatlan energiafüggöny megállíthatta a roncsok java részét, de mindet biztosan nem.

– Hagyják el a hajót, parancsnok! – bömbölte Ackbar. – Ez parancs!

– Igenis, uram – felelte gépiesen Agate, és furcsa módon olyannak hallotta a saját hangját, mintha ezer fényévről érkezett volna. Hát ez lett belőle – kesergett magában. A visszatérése ugyanolyan gyorsan zárult le, mint ahogyan lebonyolódott. Hiába próbálkoztak nyers erővel, nem tudtak áttörni a csillagrombolók blokádján. Az Amity megsemmisült. A Concordnak percei maradtak. Agate odaszólt a kommunikációs tisztnek, hogy figyelmeztesse a Unityt – nekik még volt helyük, hogy fordulózzanak és eltűnjenek a közelből. Ezt már csak azért is meg kellett tenniük, mert a csillagromboló pusztulása miatt a központban lebegő Ravager szabadon tüzelhetett rájuk. Hajót elhagyni… Agate kiadta a parancsot. Ez volt a helyes döntés. És gyorsan kellett mozogniuk, ráadásul csakis a jobb oldali mentőkabinokat használhatták. Máskülönben egyenesen a roncsmező felé lőtték volna ki magukat. Vörös lámpák villogtak, szirénák visítottak. A híd hajózói pontosan azt tették, amit a kiképzésen beléjük vertek: sietve, de fegyelmezetten tartottak a kijáratok felé. Őket saját mentőkabinok várták, a hídtól karnyújtásnyi távolságban. Agate a képernyőkre fókuszálta a mesterséges szemét. Azt a modellt nézte, amit a számítógép készített a következő percek eseményeiről. Néhány pillanatig figyelt, majd előrepörgette a szimulációt, ami azt jelezte, hogy a roncsok súlyosan megrongálják majd a Concordot, de nem semmisítik meg. Viszont a hajó védtelenül fog állni a szuper-csillagromboló előtt. Ráadásul elég közel volt a Jakku atmoszférájához, így valószínűnek tűnt, hogy hamarosan belehullik. Aztán belevágódik a felszínt borító homokba és kőbe. Minden jel arra utalt, hogy Concordnak így vagy úgy, de mindenképpen vége.

– Parancsnok, itt az idő – hadarta Spohn, és megfogta Agate könyökét.

– Jövök – felelte Agate –, mindjárt ott leszek. Menjen! – Ám ez hazugság volt.

– Parancsnok…

– Azt mondtam: menjen! Mindjárt megyek én is. – Ackbar megkérdezte tőle, hogy mit művel, erre Agate megszakította az összeköttetést. Sajnálom, admirális – mentegetőzött gondolatban. És ekkor rájött valamire. Ha a Punishment és az Amity megsemmisülése miatt a hajója védtelenné vált a gigásszal szemben… akkor a Concordnak is lehetősége van közvetlen támadást indítani a Ravager ellen. Agate tudta, hogy megkapta a lehetőséget. Bár az valószínűnek tűnt, hogy nem marad életben. De a háborúban nagy árat kellett fizetni mindenért, főleg a győzelemért. Régóta ez volt az egyik alapelve, ami utat mutatott neki. Egy komor realitás volt, ami magában hordozott mindent, amit tett.

A keze már nem reszketett. Megnyugodott, talán az első pillanatban, amikor megérezte azt a bizonyosságot, amit oly régóta nem tapasztalt meg. Ez is miért így működik… – csodálkozott magában. Immár biztos kézzel odanyúlt, és előrenyomta a tolóerő-szabályozót, majd utasította a navigációs rendszert, hogy irányítsa a hajót a védőövezeten támadt lyuk felé. A feje felett egy sor vörös lámpa zöldre váltott: a mentőkabinok egymás után hagyták el a hajót. Helyes. jó. Vigyázzatok magatokra. Rászánt egy pillanatot, hogy körülnézzen. Teljesen egyedül volt, mint egy apró sziget egy nyugodt, békés tó közepén. Az ablakokon túl vad villogás vette kezdetét. Ahogyan várni lehetett, a szuper-csillagromboló tüzet nyitott, méghozzá pontosan abban a másodpercben, amikor a két megsemmisült hajó maradványai elérték a Concordot. A lámpák kialudtak, majd ismét fényre gyúltak, aztán megint sötétség borult a hídra.

Tompa dörrenések hallatszottak, és a hajó újra meg újra megrázkódott. Agate a fegyvervezérlő rendszer állomása felé fordult. Felkészült rá, hogy mindennel lőjön, ami csak van a hajón. Szóval, rám zúdítjátok a poklot… rendben, de akkor én meg rátok. Egyszerre nyitott tüzet az összes fedélzeti fegyverével. A turbólézerek vakítóan ragyogó energianyalábokat okádtak. Iontorpedók és másfajta rakéták száguldottak a cél felé. A Ravager felől ugyanilyen fénylándzsák és szilárd lövedékek közeledtek a Concord irányába. A sugarak mintha egymást keresték volna, de persze elhaladtak egymás mellett, és folytatták útjukat. A Concord egyre gyorsulva repült az ellenfele irányába. A bal oldali pajzsai gyengültek, és maga a hajó jobbra dőlt. A roncsok számos helyen átütötték a héjazatot. A hajtómű többször kihagyott, de mindannyiszor feléledt. Agate minden tőle telhetőt megtett, hogy egyben tartsa a hajóját. A remény tüze már kialudt benne. Látta, hogy a Ravager milyen erőket mozgósított ellene, és a számítógépes modell azt jelezte, hogy a Concord el fogja veszíteni a párbajt. A saját sorozatai nem érhettek fel a gigász össztüzével. A Ravager egy szörnyeteg volt, amit nem lehetett jóllakatni. Agate azt azonban tudta, hogy sérüléseket fog okozni neki. Hogy milyen súlyosakat, azt nem tudta megjósolni, de arra számított, hogy sikerül felhasítania valahol. Ez azonban még mindig nem lehetett elég. Egy másik csillagromboló könnyen beállhatott egy akármilyen nagy lék elé, és védhette azt a szektort. Agate kinézett a felívelő ablakokon, és szemügyre vette a hajójára tüzelő fegyvereket. Itt a vége… – gondolta, de a következő pillanatban támadt egy ötlete. A háború elkerülhetetlen és feltartóztathatatlan eseményeket szült.

 

A hajók kigyulladtak és felrobbantak. Némelyik sereg elsöprő erővel rohamozott. A katonák halálos sebeket kaptak. Ackbar mindig is úgy tartotta, hogy mindezek közül a legrosszabb, amikor valaki kénytelen végignézni, hogy egy barátja meghal. Különösen akkor, amikor lassan történt, túlságosan lassan, és minden egyes mozzanat mindörökre beleégett a szemtanú tudatába. Ez is egy ilyen esemény volt. Agate megszakította az összeköttetést. A Concord minden pillanatban sebeket kapva száguldott a Ravager felé, közben mindkét hajó az összes fegyverével lőtte a másikat.

A gond az volt, hogy a Ravager sokkal nagyobb tűzerővel rendelkezett, mint egyetlen Starhawk. Pedig az utóbbi több és jobb fegyvert hordozott, mint maga a Home One. Azt a hajót a létező legjobb lövegekkel szerelték fel, de még így is legfeljebb remélni lehetett, hogy sikerül megsebeznie azt az óriási szörnyeteget. És bizonyosnak tűnt, hogy bele fog pusztulni. Agate nem hagyta el a fedélzetet, ezt Ackbar biztosan tudta. A nő felkészült, hogy megsemmisüljön a hajójával együtt. A gesztus drámai volt, és az admirális remélte, hogy van valami célja is. Agate nyilván úgy érezte, hogy a halála pillanatáig irányítania kell a Concordot, és annak fegyvereit. Ám a Starhawk váratlan manővert hajtott végre. Jobbra fordult, így a bal oldalával előre repült tovább. Ezt az oldalát a repülő törmelék már teljesen szétzúzta. Az itteni pajzsai szinte nem is léteztek. Ackbar úgy vélte, hogy a Ravager következő sorozatai nem fogják megsemmisíteni a hajót, de valószínűleg megbénítják – a hajtóművek egy része máris leállt. Minden jel arra utalt, hogy az atmoszféra hamarosan megragadja a Concordot, és lehúzza a biztos pusztulásba. Váratlanul egy hologram jelent meg az admirális előtt a műszerfalon – Agate jelentkezett.

– Agate! Azonnal tűnjön el a…

– Admirális, hallgasson meg! – vágott közbe Agate. – Küldjön rá mindenkit a Ravager tatjára! Lőjék szét a hajtóműveit! Küldje oda az összes vadászgépet, minden CR90-est, mindenkit…

– Megparancsolom, hogy azonnal hagyja el a hajóját! – harsogta Ackbar.

– Admirális, nekem is fáj, hogy megtagadom a parancsát. De bízzon bennem, hallgasson rám! Semmisítsék meg a hajtóműveket! – Ackbar kinézett az ablakon, és azt látta, hogy a Ravager újabb sortüzet ad, és a lövedékek a Concord felé száguldanak.

– Mit művel? – kérdezte döbbenten. – Ha kilőjük a hajtóművekét… a Ravager most sem mozog. Nem oda kell koncentrálnunk a tüzet…

– Csak bízzon bennem!

– Parancsnok!

– Mindent köszönök, admirális. A létező legnagyobb megtiszteltetés volt ön alatt szolgálni.

– Kyrsta!– kiáltotta Ackbar. És Agate megint megszakította az összeköttetést. Csak bízzon bennem… Igen, a háború elkerülhetetlen és feltartóztathatatlan eseményeket szült. De magában hordozta ennek ellenkezőjét is: az olyan pillanatokat, amikor a komor bizonytalanságot csakis a vak hitre alapozott tettekkel lehetett áthidalni. Amikor a felkelők azt mondogatták egymásnak: „az Erő legyen veled”, pontosan erre gondoltak. Azt kívánták vele, hogy ha valaki a megérzéseire és a bizalomra alapozva vakon beleugrik a semmibe, akkor jutalmat kapjon ezért, és ne büntetést. Azt a reményt fejezte ki, hogy ha valaki elrugaszkodik, akkor félúton majd találkozik valamivel, ami segít neki megtenni a hátralévő utat. Ackbar úgy döntött, hogy megbízik Agate-ban, és ugrik… És imádkozott magában, hogy az Erő legyen mindnyájukkal.

 

A két hajó iszonyatos össztüzekkel gyilkolta egymást. A Concord sorozatai belevágódtak a Ravagerbe, és hatalmas lyukat téptek az oldalába. A sérülés mélyre hatolt, de nem volt végzetes. A gigász lövedékei eltalálták a Concordot, áttörtek a jelentősen meggyengült pajzsokon, és áthatoltak a héjazaton. A levegő bömbölve távozott a hajótestből. Tüzek táncoltak ott, ahol különféle vegyi anyagok süvítettek ki. A hajó nyögött és recsegett. Valahol a teste mélyén robbanások következtek be – üzemanyagtartályok vagy energiacellák detonáltak egymás után. Nem vetették szét az egész hajót, de kibelezték. Végül az utolsó, még működő hajtóművek is leálltak. És mert a lebegtetőrendszer sem működött, a Jakku atmoszférája úgy fogta meg a Concordot, mint egy hatalmas, láthatatlan kéz. Agate érezte, hogy a hajója lassul, és máris elindul lefelé, a bolygó irányába. Ám ha a Starhawk-osztály tervezői egyvalamire gondosan ügyeltek, akkor az a fejlesztés volt. A felkelőknek oly sokáig kellett harcolniuk innen-onnan összeszedett, rég elavult egységekkel, hogy amikor eljött az idő, hogy végre tervezhettek valami újat a születőfélben lévő Köztársaságnak, mindent beleadtak. Minden külső és belső rendszer, valamennyi fegyver jóval fejlettebb volt, mint az addigi legmagasabb színvonalat képviselő mon calamari egységek hasonló rendszerei, és így a gépek messze túlszárnyalták a Birodalom hajóit. És az egyik legtöbb fejlesztésen átesett részegység a vonósugár-generátor volt. A vonósugárnak egyszerű szerep jutott: megragadtak vele egy tárgyat, rendszerint egy űrhajót, hogy biztonságosan behúzzák egy dokkba, vagy azért fogtak meg vele egy másik gépet, hogy közelebb húzzák. A csillagrombolókat hírhedten erős generátorokkal szerelték fel, így azok képesek voltak bevontatni egy koréliai korvettet, vagy megakadályozni, hogy egy Nebulon-osztályú fregatt végrehajtsa a hiper-ugrást. A Starhawk ennél tízszer erősebb generátort kapott. A beépített magnit-kristályok megnövelték a sugár erejét és hatótávolságát. Egy Starhawk nála sokszor nagyobb hajókat is elfoghatott és maga felé húzhatott. Agate bekapcsolta a generátort, célba vette a Ravagert… és aktiválta a sugarat. Ha lezuhanok és belevágódom a felszínbe – üzente gondolatban a birodalmiaknak –, ti is velem jöttök.

 

Randd nagymoff a Ravager hídján ült, egy magas támlájú, kényelmes ülésen. Egészen mostanáig úgy érezte, tökéletesen uralja az ütközetet. A Ravagerrel felérő hajó nem akadt az egész birodalmi flottában, és hogy személyesen Rax bízta rá, az olyan megtiszteltetést jelentett, amit nem utasíthatott vissza. A kötelékei újra és újra megállították az Új Köztársaság – amit ő Ál-köztársaságnak hívott – támadó egységeit. Randd tudta magáról, hogy nem egy vérbeli taktikus, viszont kiváló elmék dolgoztak neki, és tökéletes megoldásnak bizonyult az a tervük, hogy alakítsanak ki védőkörletet a Ravager körül. Egészen mostanáig. A három egyszerre támadó Starhawkot feltartóztatták az övezeten kívül, bár a csillagrombolók komoly károkat szenvedtek. Aztán a Punishmenttel történt valami. A parancsnoka, Groff kapitány a jelekből ítélve pánikba esett. Jelentette, hogy a pajzsgenerátoroknál szivárog a hűtőfolyadék, és hogy a hibák futótűzszerűen terjednek, és már a felső szinteken is meghibásodnak a rendszerek. Bizonyos területeken tűz ütött ki. Úgy tűnt, a kapitány eszét vesztette – ez volt az a tényező, ami miatt Randd régóta aggódott. Eljöttek erre a sivár világra, ami könnyen elkoptathatta egy ember lelkét. Elemészthette a gyenge akaratúakat. Amikor elmagyarázta ezt a félelmét Raxnek, a tanácsos azt felelte: „Emiatt ne nyugtalankodjon! Azok a birodalmiak, akik eljöttek a Jakkura, a fajtánk legjobbjai. Nem fogunk megtörni. Ez az ellenséges környezet csak megerősít minket. Megedz minket, mint a tűz a vasat.” És Rax ezzel a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. A katonák bíztak Raxben.

Randd még most is bízott benne. Elvégre, egészen mostanáig életben maradtak. És abban sem kételkedett, hogy Rax csodálatra méltó, rátermett, a Birodalom igazi hőse. Zseniális húzás volt a részéről, hogy a Jakkut használta fel arra, hogy felkészítse az embereit a közelgő harcokra. De most… most bekövetkezett az, amitől Randd tartott. Groff megőrült. Kijelentette, hogy nem hagyja el a hajóját, holott biztos benne, hogy a köztársaságiak megkínozzák majd, és kivégzik, és hogy a saját emberei ellene fordulnak. Egyfajta súlyos búskomorság lett úrrá rajta, és hirtelen üvöltözni kezdett arról, hogy a köztársaságiak árulók, és megérdemlik, hogy úgy dögöljenek meg, mint a veszett kutyák, és nem kaphatnak kegyelmet, azt már nem! Utoljára még annyit mondott: „Erős pengének kell lennem. Én leszek a penge, ami elvágja az ajtónk felé csúszó árulók torkát!” Randd rájött, hogy ez az utóbbi mondat Rax tanácsadó beszédéből származik. Ezt követően minden összeköttetés megszakadt a Punishmenttel. Röviddel ezután Groff belevitte a rombolóját a legközelebbi Starhawkba. Ez pedig elvezetett egy olyan eseményláncolathoz, amit Randd nem igazán tudott felfogni. A két megsemmisült hajó roncsai eltalálták a másik Starhawkot, és ő biztosra vette, hogy ez az egység is törlődik a képből. De nem ez történt. A hajó gyorsított, és a nyíláson át egyenesen a Ravager felé vette az irányt. Az összes fegyveréből tüzelt, ezért Randd kiadta a parancsot, hogy minden löveg vegye tűz alá a száguldva közeledő gépet, ami az adattár szerint a Concord nevet viselte. Repülés közben a Concord elfordította a testét anélkül, hogy a pályája megváltozott volna, és a lövedékek az eleve romos oldalába csapódtak. Közben a Ravager is megkapta a magáét. De Randdnek nem kellett a képernyőkre pillantania, anélkül is látta, hogy ennek a támadónak már nincs sok hátra. Mindeközben a Ravagernek nem esett komoly baja – igen, megsérült, és sebezhetőbb lett, de a nagymoff átirányíttatta az energiát az oldalsó pajzsokba, hogy védjék a burkolaton keletkezett nyílást…

Hirtelen történt valami, ami teljességgel értelmetlennek tűnt. A Concord befogta a Ravagert egy vonósugárral. Randdtől távol állt a humor – Danassic, a felesége gyakran mondogatta, hogy évente legfeljebb kétszer hallotta őt nevetni –, de most majdnem felkacagott. Mi a téridő szerelméért látta jónak a Starhawk parancsnoka, hogy pórázra vegye az óriást egy nyomorúságos vonósugárral? Talán azt akarta megakadályozni, hogy ő maga belezuhanjon az atmoszférába? A Ravagert akarta egyfajta horgonynak használni? Randd réges-régen megtanulta, hogy a gravitáció kegyetlen szerető. Mindig elvette azt, amit akart, és nem lehetett meggátolni semmiben. Aztán a nagymoff megérezte, hogy a Ravager hirtelen megmozdul. A hajója megmozdult, holott ő nem adott parancsot arra, hogy mozdítsák meg.

– Jelentést! – kiáltotta, és a nyugalma szempillantás alatt megtört. – Helyzetjelentést!

Pierson al-admirális jelent meg mellette, gyors mozdulattal letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket, és közölte:

– A Starhawk vonósugarat akasztott ránk, uram…

– Igen, ezt én is tudom – vágott közbe Randd. – De hogyan… – Elakadt a hangja, mert a hajó megint sodródni kezdett. – De hogyan mozgathat minket?

– Fo… fogalmam sincs, uram – dadogta Pierson –, minden bizonnyal rendkívül erős a…

– Adjanak energiát a hajtóműveknek! Hátráljunk! Aktiválják a lebegtetőrendszert! – Riadójelzések szólaltak meg. A hajó megremegett, de máshogyan, mint az imént. Mintha valami eltalálta volna… Pierson tágra nyitotta a szemét, és döbbenten jelentette:

– A tatot támadják, uram, méghozzá nagy erőkkel! – A képernyőkön több tucatnyi vadászgép ábrázolódott – különféle típusok –, és valamennyi a hajtóműveket támadta. Ha elveszítjük a meghajtást… – gondolta Randd, és riadtan figyelte az eseményeket.

– Ötös főhajtómű leállt – kiáltotta egy altiszt.

– Most a segédhajtóművek is… A hármastól a hatosig! – tette hozzá egy fedélzeti mérnök. Randd rádöbbent, hogy mire megy ki a játék: a Concord megpróbálja lehúzni őket a Jakkura.

– Az összes fegyverrel lőjék azt a Starhawkot! – rendelkezett éles hangon.

– Uram, a fegyverrendszerek még két percig töltődnek – felelte Pierson. – Már hozzájuk vágtunk mindent, amink csak volt.

– Akkor küldjenek rá TIE-vadászokat!

– Azok az oldalainkat és a hajtóműveket védik! – A hajó ismét megrázkódott, ezúttal sokkal erősebben, mint az imént. Aztán tatirányba lódult, mintha eddig vontatott volna valamit, egy rettentően nehéz valamit, majd hirtelen feladta volna. A Ravager egyre inkább kifordulva oldalazott, majd olyan erővel lendült lefelé, hogy Randdnek összecsattantak a fogai, és keményen ráharapott a nyelvére. Vér ízét érezte, és dühödten átkozódott magában.

– Az atmoszféra! – kiáltotta Pierson. – Belépünk a légkörbe, uram!

– Növeljék a tolóerőt!– parancsolta Randd. – Növeljék a lebegtetőrendszer erejét! Adjanak rá mindent!

De magában már tudta, hogy mi a helyzet: elkéstek. A hajójának vége. Kapott egy esélyt, de elszúrta, és most már nem is remélhetett semmit. A Birodalom elvesztette a legnagyobb fegyverét – és ezért ő a felelős. Félelem kerítette hatalmába, és arra gondolt: nem nekem kellett volna itt ülnöm, hanem Rae Sloane-nak. Egy valamit biztosan tudott magáról, mégpedig azt, hogy ő nem talpnyaló. Nem egy elvakult hívő. Igen, csodálta Raxet, és bízott benne. De nem hagyhatta, hogy darabokra tépjék ezért a fiaskóért. Körös-körül vörös lámpák villogtak, riadójelzések szóltak, mindenki kiabált és rohangált. Randd a zűrzavart kihasználva csendesen kiosont a hídról, beszállt egy mentőkabinba, és kilőtte magát az űrbe.

 

A Concord elkapta erős vonósugarával a nála sokkal nagyobb hajót, és az atmoszféra felé húzta. A köztársasági vadászgépek egymás után csaptak le a Ravager hajtóműveire, újra és újra, míg két CR90-es korvett távol tartotta a TIE-vadászokat. A Unity, az utolsó megmaradt Starhawk biztonságos távolságra húzódott, és amennyire tudott, tűzfedezetet adott a Concordnak – kegyetlenül megszórta a közelben lévő csillagrombolókat. Aztán a Starhawk egyre nagyobb sebességgel merült, és a hasa máris kezdett felizzani a súrlódás miatt. A Penge-osztag parancsnoka jelentette, hogy kilőtték a Ravager utolsó főhajtóművét is. Már csak a segédhajtóművek maradtak meg, de azok nem menthették meg a hajót. A szuper-csillagromboló orra a Starhawkot követve, hatalmas körívet írt a légkör legfelső rétegében, ahol a feketeség átment kékségbe, majd a Ravager elülső harmadának héjazata vöröslő fényt bocsátott ki.

Ackbar szótlanul nézte a zuhanó óriásokat. Szinte biztosra vette, hogy Agate a hajója fedélzetén maradt. Nem válaszolt a hívásokra, de a felderítőrendszer azt mutatta, hogy a Concordon egyetlen sértetlen mentőkabin sem maradt, míg a vadászhangárai kiürültek vagy megsemmisültek. Agate nem hagyhatta el a hajót, és már senki sem próbálkozhatott mentőexpedícióval, részben az idő hiánya, részben a veszélyek miatt. És mialatt a Starhawk zuhant, magával húzta a Ravagert. Mintha egy lovas a szakadék széle felé vonszolta volna a hátasát, egyre közelebb és közelebb…

Mígnem mindketten elhagyták az űrt, és beértek a légkörbe. Aztán a gravitáció mindkettőt megragadta, és ellenállhatatlan erővel húzta lefelé. Ackbar aktiválta a mikrofonját, és beleszólt:

– Itt Ackbar admirális! Az Új Köztársaság katonáihoz és pilótáihoz beszélek! A Ravager óriási csillagromboló zuhan! Hamarosan eléri a Jakku felszínét! Figyeljenek a hulló roncsokra, és keressenek fedezéket!

A Home One hídján tartózkodók lelkesen ujjongva figyelték a gigászi hajót, mialatt az egyre gyorsabban száguldott a Jakku felé. De Ackbar nem éljenzett. Csak bólogatott, és magában az Erőhöz fohászkodott. Azt kérte tőle, hogy óvja meg azokat, akik odalent vannak, a hatalmas hajók alatt, és hogy fogadja el a magáénak Kyrsta Agate-ot.

 

Na, most már kezdem érezni ezt a valamit – állapította meg magában Temmin. Az Akiván éltek azok a rovarok, amelyek a csendes vizek felett repkedtek – sokszárnyúak, így nevezték őket. Mialatt a felszín felett repkedtek, szempillantás alatt képesek voltak irányt váltani. Emberi szemnek követhetetlen gyorsasággal cikázva vadásztak apró legyekre, amiket aztán repülés közben faltak fel. Temmin olyan akart lenni, mint a sokszárnyúak. Úgy akart röpködni az X-szárnyúval, ahogyan azok röpködtek. Villámgyors fordulókkal száguldozott, és találomra váltogatta az irányokat, hogy a TIE-pilóták sose tudhassák, honnan fog lecsapni rájuk. A szíve olyan hevesen vert, hogy attól tartott, utat tör magának, és kipattan a mellkasából. A vére hangosan zúgott a fülében, mint valami folyó. Bizsergető izgalom járta át minden tagját. Szinte lebegett a tudattól, hogy az anyja életben van. És hogy Csont uraság vigyáz rá. Szép nap ez a mai – gondolta elégedetten. – Az Új Köztársaság meg fogja nyerni a háborút. Az anyám él. A legjobb barátom itt van. És egy X-szárnyúban ülök! Nem haltam meg! Boldogan kacagott – ahogyan Koko szokott –, és hirtelen rájött, hogy bekapcsolva hagyta a mikrofonját. Egészen pontosan akkor, amikor Koko visszakacagott neki, mialatt elhúzott előtte, és energianyalábokkal árasztott el egy menekülő TIE-vadászt. Egy másik üldözőbe vette Wedge-t, és Temmin a száját rágta, hogy ne vigyorogjon olyan szélesen, mert attól félt, mindjárt kettéreped az arca.

– Fantom Vezér, van egy szúnyog a hátadon – jelentette elégedetten. – Hadd csapjam le!

Wedge mélyrepülésbe vitte a gépét. Egy száraz, vörös vízmosás felett repült, amelyben köztársasági katonák kerestek fedezéket a hajlatok árnyékaiban. A TIE jobbra-balra lendülve követte őt, és Temmin arra gondolt, hogy kimegy oldalra, és onnan támad, nehogy eltalálja Wedge-t. Balra kanyarodott, aztán jobbra húzta a gépét… A birodalmi gép feltűnt a nézőkében, de Temminnek nem volt szüksége a számítógépes lőelemképzőre. Megnyomta a kioldót, és a stabilizátorai végébe épített ágyúk vakító energiát okádtak… De nem találták el a célpontot. Temmin felordított ijedtében, mert egy fekete fémdarab húzott el pontosan előtte, aztán a homokot magasra felvetve a talajba csapódott. Gyorsan letért az eddigi irányról, majd ide-oda kanyarogva figyelt, hogy jön-e még törmelék. A pokolba, az a roncs úgy nézett ki, mintha egy csillaghajóról származott volna… A formájából ítélve egy turbina lehetett.

És ekkor az adóvevő Ackbar admirális szavait közvetítette:

– Itt Ackbar admirális! Az Új Köztársaság katonáihoz és pilótáihoz beszélek! A Ravager óriási csillagromboló zuhan! Hamarosan eléri a Jakku felszínét! Figyeljenek a hulló roncsokra, és keressenek fedezéket!

A Ravager? Lelőtték? – hüledezett magában Temmin. Ujjongott és éljenzett, és még jobb kedve támadt. A Ravager pusztulása miatt jókora lyuk keletkezett a birodalmi flottában. Az a hatalmas szörnyeteg volt a Birodalom legnagyobb fegyvere. És ha most vége… Az azt jelenti, hogy az Új Köztársaság megnyerte a csatát. És talán az egész háborút. Már csak a tisztogatás maradt… A támadója nem tágított Wedge mögül, ezért Temmin gyorsan visszakanyarodott az előbbi útvonalra, és hamarosan meg is látta a Fantom Vezért. Pontosan előtte repült, egy lapos síkság felett, ahol a homok lapos hullámot vetett. Temmin aztán meglátta Yarrát is, aki a másik oldal felől közeledett. Jól van, Yarra – gondolta mosolyogva –, lássuk, ki kapja el előbb ezt a rossz-fiút. Felvette a megfelelő irányt… De mielőtt lőtt volna, valami eltalálta a gépét, és már csak azt észlelte, hogy vadul pörög. A következő pillanatban azt is észrevette, hogy elvesztette uralmát a gép felett, és amikor oldalra kapta a fejét, az ablak előtt cikázó kisülések függönyén át azt látta, hogy a bal oldali vezérsíkjai mindenestől eltűntek. Le fogok zuhanni… Eltaláltak. Anya… Oldalra rántotta a botkormányt, és sikerült egyenesbe hoznia a gépét, pontosan abban a pillanatban, amikor az X-szárnyú hasa elérte a felszínt. Temmin feje jobbra-balra csapódott, mindkét oldalon kitörte az ablakokat. A lendület még vitte a hasán csúszóhajót, ami hosszú, sekély árkot ásott a homokba, mire végre megállapodott. Temmin felpattintotta a fülketetőt, kinyitotta a biztonsági hevedereit, és kikapaszkodott az üléséből. Átgurult a gép oldalán, és a homokra esett ott, ahol a vezérsíkoknak kellett volna lenniük. A válla kőnek ütközött, mire nyögött egyet, aztán az oldalára fordulva zihált.

Amikor végül felnézett, meglátta, hogy mi találta el a gépét. Két dombbal odébb két vezérsík állt ki a homokból egy jókora fémdarab alól, ami úgy nézett ki, mintha egy Starhawkból szakadt volna ki. Starhawk? – csodálkozott magában Temmin. – Arról volt szó, hogy a Ravagert szedték le… És ekkor rákezdett a zápor. Csillaghajók darabjai zuhogtak az égből. Valahányszor becsapódott egy-egy roncs, a Jakku homokgejzírt köhögött fel. Örült lárma hallatszott mindenfelől: tompa dobbanások, csörömpölés, a felrepülő és visszahulló homok susogása, távoli robbanások dörgése. Temminnek csengeni kezdett a füle, és gyorsan rátapasztotta a tenyerét. Aztán óvatosan felnézett, hátha meglátja a Fantomosztag gépeit. De amint megtette, sűrű félhomály ereszkedett a tájra. A nappal néhány másodperc alatt alkonyattá változott. A Ravager okozta a jelenséget. A birodalmi óriás besodródott a nap elé, és eltakarta. Egy másik hajó zuhant előtte – ez lehetett a Starhawk. A köztársasági hajó égett, az oldalán ásítozó lyukakban tűztornádók táncoltak.

Egyenesen rám esik – gondolta döbbenten Temmin. – Sehová sem menekülhetek. És elrejtőzni sem tudok. De amikor az első rémülete alábbhagyott, rájött, hogy nem alulról, hanem inkább oldalról látja a gigászt. Igen, óriási volt, de nem őfelé zuhant. Úgy becsülte, hogy tőle több tucat kilométerre fog leérni. De mit fog eltalálni? Kiket fog megsemmisíteni? Sok köztársasági lehetett arrafelé, de birodalmiak is. Valahol ott húzódott a birodalmi védővonal, ott tomboltak a leghevesebb harcok. Temmin a szája elé emelte a csuklóján viselt adóvevőt, és hadarni kezdett. Mindenkinek azt üzente, hogy rohanjon, menjen el, tűnjön el a gépek alól, ám a készülék hirtelen felszikrázott, és elsötétült.

Temmin ekkor halkan, rettegve felnyögött. Még sosem látott ehhez foghatót. Átvillant az elméjén, hogy az anyja talán így érezte magát, amikor a Halálcsillag belsejében repült – aztán kiszökött belőle, és végignézte, ahogy megsemmisül mögötte. A Ravager hajózói még nem adták fel. A manőverező hajtóművek kétségbeesetten dolgoztak, hogy többé-kevésbé vízszintesen tartsák az óriási testet, de a zuhanását nem tudták megfékezni. Megállíthatatlanul száguldott a felszín felé. Aztán egyre inkább balra dőlt… Temmin látta, hogy a Starhawk mindjárt eléri a felszínt. Felszaladt a legközelebbi dombra, és onnan nézte a köztársasági hadihajót, ami a következő pillanatban becsapódott, és úgy gyűrődött össze, mintha egy óriás rálépett volna. Hirtelen megpillantott egy AT-AT lépegetőt, ami a lehető legnagyobb sebességével távolodott a katasztrófa helyszínétől, bár ebből a távolságból úgy látszott, hogy fájdalmas, rémisztő lassúsággal ballag. És amúgy sem számított. A Starhawk pusztulásának pillanatában a vonósugár megszűnt létezni. A Ravager manőverező rendszere alighanem túlkompenzált, mert az eredetileg balra dőlő hajó megdöbbentő gyorsasággal jobbra billent, aztán tovább dőlt, mígnem teljesen átfordult, és immár a hasát mutatta az ég felé.

Néhány másodperccel később becsapódott. Hatalmas területet fedett le, és nem szántotta fel a homokot, hanem egyszerűen rázuhant, és egy helyben maradt. Mindent összelapított maga alatt – az AT-AT-nek nem volt esélye. Sem azoknak a vadászgépeknek, amik nem tudtak kimenekülni alóla. Az ütés, amit a Ravager mért a Jakkura, az egész világot megrázta. A lökések végigfutottak a tájon, és felverték a homokot. Temmin látta a felé közeledő hullámot, de mielőtt bármit tehetett volna, odaért hozzá, és ledöntötte a lábáról. A füle megint csengeni kezdett. Minden vibrált, a fogai, a lábujjai, az összes csontja. Megint talpra küzdötte magát… És már nem láthatta a Ravagert. Csak egy titáni füstoszlopot látott a becsapódás helyszínén, valamint azt, hogy egy gyűrű formában szétterjedő, füsttel vegyes porfelhő száguld felé. Azonnal tudta, hogy el fogja érni őt. A vérvörös, fekete és sárga színű felhő kavargott és örvénylett, és úgy tört előre, mint a halál és a rombolás hulláma. Temmin visszarohant az X-szárnyúhoz, felmászott rá, becsusszant a kabinba, és gyorsan lezárta a fülketetőt. Amint kattant a zár, a vihar átsöpört felette. A homokszemcsék sejtelmes sistergéssel és sziszegéssel verték a burkolatot, mintha ezernyi dühös lélek suttogott volna odakint. Temmin összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta, és úgy érezte, az idegtépő hangok sosem fognak elhallgatni.

 

– Menj innen!– mordult fel Norra. – Hagyd, hogy én vezessek!

– Tudok repülni – recsegte a pilótaülésben ülő Sloane, és akkora erővel szorította a botkormányt, hogy az ujjai kifehéredtek. Villámgyors fordulókkal kerülgette az égből hulló roncsdarabokat. – Átkozottul jó pilóta vagyok. Csak gondolj arra, hogy megléptem előled. – Norra emlékezett az esetre. A fogát csikorgatta dühében, és elszántan kapaszkodott a fölé épített fogantyúba, mialatt Sloane tovább cikázott a géppel. Brentin a másodpilóta helyén ült. Az arca fehér volt, a szemét szorosan lehunyta. Sosem rajongott a repülésért. Norra a lelke mélyén szerette volna megnyugtatni a férjét, ugyanakkor szívesen fejbe vágta volna a sugárvetője markolatával. Csont uraság mellette állt, és kapaszkodás nélkül is egyensúlyban tartotta magát. Norra éppen készült mondani még valamit, amikor hirtelen sötétség borult rájuk. Sloane felnézett, és a torkán akadt a lélegzet.

– Ne… a hajóm… – nyöszörögte aztán. Ez a három Szó annyi bánatot hordozott, hogy Norra szinte megsajnálta a volt birodalmi admirálist. Tudta, milyen az, amikor valaki nagyon ragaszkodik a hajójához. Ő maga nem sokáig repült Y-szárnyúval, de a rövid idő alatt is úgy megszerette, ahogyan Temmin a droidját. Norra aztán levette a szemét a Ravagerről, és az előtte zuhanó hajót nézte – az egyik Starhawkot. Nem tudta megállapítani, hogy melyiket látja, de a félelem savként marta a bensőjét. Remélte, hogy nem a Concord az. Nem nagyon ismerte Kyrsta Agate-ot, de a nő rendes volt vele, amikor neki arra volt szüksége. Agate kemény, de együtt érző parancsnok hírében állt, és nemcsak a sajátjaival bánt tisztességesen, hanem az ellenséggel is. Norra remélte, hogy találkozni fog még vele. A Starhawk elérte a Jakku felszínét, és pillanatokkal később a Ravager is követte. A rendkívül erős lökéshullámok megrázták az egész sivatagot, de még a levegőben repülő gépeket is. Norrának óhatatlanul eszébe jutott a kérdés – bár nem akart leragadni nála, nehogy összezúzza –, hogy hányan haltak meg? Hányan haltak meg a hajón, és hányan a felszínen?

Ezzel párhuzamosan megszállta a diadal érzése, mert eszébe jutott, hogy az Új Köztársaság most talán lezárhatja a háborút. Ezt a furcsa, kettős érzést már korábban is megtapasztalta: egyfelől örült a győzelemnek, másfelől nyomasztotta a tudat, hogy mekkora árat kellett fizetni érte. Aztán vett egy mély lélegzetet, és összeszedte magát. Az ő harca még nem ért véget. Úgy látta, Sloane is összekapta magát. Az ex-admirális keményen összepréselte a száját, és elfordította a hajót a Ravagertől.

– Porfelhő közeleg – jelentette be komoran. Vad vihar száguldott feléjük. Az örvénylő porban villámok csapkodtak, és távoli, de így is bántóan hangos dübörgés hallatszott. Sloane úgy kanyarodott, hogy a hátukat mutassák a fergeteg felé, de az így is utolérte őket. A komp előre-hátra lódult, és dülöngélve táncolt a légörvényeken, amitől Norra több alkalommal is kis híján elzuhant. A tekintetét a felhőbe fúrva látni vélte, hogy valahol a távolban tűzoszlop ragyog, amiből fekete füst tör felfelé. Aztán a felhő túlrepült rajtuk, és ritkulni kezdett. A levegőben továbbra is sűrű porfátylak szállongtak, de ismét látni lehetett a horizontot. Csont uraság hirtelen felkapta a fejét, és az antennája zöld fénnyel villogott.

– Temmin gazda a közelben van – jelentette a droid.

– Micsoda? Hol?

– Alattunk. Mehetek?

Norra tudta, hogy ha elengedi a droidot, akkor sebezhetővé válik. Nem tudhatta, hogy Brentint irányítják-e még a mikrochippel, de azt igen, hogy ha a férje Sloane mellé áll, akkor ketten könnyedén elintézhetik őt. De ha Temmin tényleg a közelben jár… és talán veszély leselkedik rá… Norra rájött, hogy valójában nincs is választási lehetősége.

– Menj!– felelte kurtán a droidnak. Csont uraság karmos lábának hangos csattogásától kísérve rohant a tat felé. Norra utánanézett, és azt látta, hogy a droid kinyitja a teherrámpát, a fejét a mellvértjéhez hajtva összegömbölyödik, majd kigurul a hajóból…

 

Miután elvonult a vihar, Temmin megint kinyitotta a fülketetőt, és kikászálódott a gépből. Sűrű por szitált a levegőből, mire ő szaporán pislogott és köhögött néhányat, majd leugrott a homokra, és feltántorgott egy dombra. Szinte kísérteties csend borult a környékre. Mintha a világ még nem tért volna magához a kettős becsapódás okozta megrázkódtatásból. Aztán valahol a távolban felrobbant valami – nem máshol, mint a Ravager roncsában. A hajó felett fekete füstfellegek lebegtek, és a belsejükben tűz villódzott. Az izzó fémek és a kiömlött üzemanyag bűze kegyetlenül marta Temmin orrát. Hamarosan ismét meghallotta a háború hangjait: sugárnyalábok vijjogtak, katonák ordítoztak. A csendnek vége szakadt. Temmin görcsösen rángatózva megint köhögött. A messzeséget kémlelve felfedezett egy köztársasági kommandós szakaszt. A katonák egy árokban kerestek menedéket, amit egy teherhajó roncsa vájt a felszínbe. Rohamosztagosok tartottak feléjük. Csinálnom kéne valamit – gondolta Temmin. – Segítenem kell.

Jóval közelebbről hajtómű zúgása, pneumatikus dugattyúk dohogása és ismerős dobbanások hallatszottak – egy AT-ST lépegető haladt el valahol. Aztán Temmin meglátta magát a gépet is: a legközelebbi homokdomb mögül bukkant elő, és a lövegeit egyenesen őrá szegezte. Tudta, hogy nincs esélye a lépegetővel szemben, így aztán – bár előrántotta a sugárvetőjét – sarkon fordult, és hanyatt-homlok rohant. Átvágott egy dombon, aztán egy másikon is, közben biztosra vette, hogy az az átkozott gépezet követi… És ekkor teljes lendülettel belefutott három sivatagi öltözetet viselő birodalmi katonába. A páncélzatok alaposan megpörkölődtek, a fémízületek hangosan csikorogtak a beléjük került por miatt. A katonák felemelték a sugárkarabélyukat, mire Temmin megtorpant, és maga elé kapta a fegyverét.

A birodalmiak először csak hallgattak, és Temminnek már ettől felállt a szőr a karján – a birodalmi katonák mindig, mindent az előírásoknak megfelelően csináltak. Előre meghatározott sémák szerint cselekedtek. Ha valakinél fegyvert láttak, azonnal figyelmeztették. Ráförmedtek, hogy dobja el a fegyvert. Mintha számítógépes program vezérelte volna őket. De ezek nem tartották magukat a szabályzathoz. Továbbra sem szólaltak meg. Temmin hallotta, hogy a háta mögött az AT-ST közeledik feléjük. Aztán a gép árnyéka ráborult, és ő úgy érezte, hogy hatalmas súllyal nyomja a hátát. Nyelt egyet, és megérezte, hogy verejték csorog az állkapcsán, a nyakán, a vállán.

– Én…– bökte ki bátortalanul.

– Fogd be a szádat! – mordult rá a középen álló katona, akinek a sisakján jókora horpadás éktelenkedett. A jobb vállán sötétvörös vállvédőt viselt, ami nyilván rangjelzés lehetett. Hármuk közül ő volt a parancsnok. – Nyomorult lázadó!

– Szórakozzunk el vele – javasolta a jobb oldali katona, akinek a sisakját szürke hamusávok tarkították.

A bal oldali levette a sisakját. Az erős állkapcsú, darabos arcú férfi ábrázata dühtől vöröslött. Temminre szegezte a sugárvetőjét, és megszólalt:

– Apránként lőjük szét. Kezek, fülek, térdek. Lássuk, meddig marad életben. Talán az AT-ST befejezi a munkát. Atomjaira robbantja.

– Gyorsan kéne csinálnunk – felelte a színes vállvédőt viselő alak. – Vissza kell mennünk harcolni.

– A csatának vége – jelentette ki az, amelyiknek a sisakja hamucsíkos volt. – Akár szórakozhatunk is egyet.

Senki sem hallgat a parancsnokra – állapította meg magában Temmin. – Senki sem hallgat senkire. Meg fogok halni. A jobb oldalon álló katona felnézett, és felhördült:

– Hé, mi a… – Hangos csattanás hallatszott. Temmin megpördült, és azt látta, hogy egy rákszerű valami van az AT-ST fülkéjén. A valami aztán felemelte a fejét, felegyenesedett, és felmutatott egy hosszú, fűrészfogas pengét.

– Csont!– kiáltotta döbbenten Temmin. A katonák tüzet nyitottak, de Csont uraság gyorsan mozgott. Túl gyorsan ahhoz, hogy lelőhessék. Megragadta a fülke felső peremébe épített kapaszkodót, egy gyors bukfenccel levetődött a kabinról, majd a homokra huppant úgy, hogy guggolásba érkezett. Sugárnyalábok röpködtek ott, ahol az előbb állt, mialatt ő már ide-oda perdülve és szaltózva száguldott a katonák irányába. Amint a megfelelő közelségbe ért, hátrarántotta mindkét karját, kiugrasztotta a pengéit, és munkához látott. Egy hosszú szökkenéssel a parancsnok előtt termett, mélyen előrehajolt, és az egyik pengéjét a férfi sisakjának elülső pereme alá döfte. A katona elejtette a fegyverét, és rángatózni kezdett. A droid szempillantás alatt megkerülte a még álló testet, majd a jobb lábával akkorát rúgott a hamucsíkos sisakot viselő birodalmiba, hogy az hanyatt esett. Amint elterült a homokon, Csont rávetette magát, gyors egymásutánban vagy hatszor lefelé döfött, és a pengéi éles csattanásokkal hatoltak át a mellvérten, újra és újra. A birodalmi pár pillanatig még rúgkapált, aztán mindörökre mozdulatlanná dermedt. Az utolsó gyalogos odaordított az AT-ST-ben ülőknek, hogy nyissanak tüzet, és azok meg is tették. A nagy energiájú sugarak éppen csak elvetették a droidot, de a mellette bekövetkező robbanások lökéshullámai akkorát taszítottak rajta, hogy elesett.

A birodalmi felemelte a fegyverét, hogy lelője Csontot, de Temmin rávetette magát. Ügyetlenül rontott neki, más esetben esélye sem lett volna, de szerencsére a férfi nem őrá figyelt. Hatalmas ütést mért a fejére a sugárvetőjével, és a katona eldőlt, mint egy kivágott fa. Csont uraság máris felpattant, és oldalazva mozgott, hogy kikerüljön az AT-ST lövegei elől. Villámgyors szaltókat ugrott, illetve hosszú szökkenésekkel haladt, és a gép nem tudott elég gyorsan utána fordulni. Aztán a kellő pillanatban ismét rohamra indult. Jobbra-balra cikázva futott, pillanatok alatt odaért a lépegetőhöz, felmászott a lábán, majd felkapaszkodott a fülke tetejére. A droid ekkor a szervói hangos csikorgásától és visításától kísérve letépte a búvónyílás zárófedelét, és maga mögé hajította. Aztán lábbal előre csendesen besiklott a fülkébe. Innentől kezdve dobbanások és döngések hallatszottak, és a lépegető láthatóan imbolygott. Az egész mindössze tíz másodpercig tartott, aztán Csont ismét felbukkant – és ekkor már az egyik vezető elöl nyitott sisakját, illetve fekete védőszemüvegét viselte.

– Üdv, Temmin gazda!– köszönt vidáman. Temmin megkönnyebbülten térdre roskadt, és felsóhajtott:

– Csont uraság… annyira hiányoztál, cimbora.

– Te is hiányoztál nekem. Végrehajtottam néhány erőszakos… – Mielőtt befejezte volna a mondatot, a lépegető fülkéje felrobbant. Izzó tűzgolyó jelent meg a helyén, és repeszek szóródtak szét a tér minden irányába. A lökéshullám hanyatt döntötte Temmint, és minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Ellegyezte az arca elől a füstöt, kitörölte a szeméből a homokot, és amikor tisztán látott, azzal szembesült, hogy a lépegető még mindig ott áll… Pontosabban, csak a két lába állt ott. A fülke java része hiányzott, és ami megmaradt, az is csak egy kisebb halom eltorzult és megfeketedett fémlemez volt. A droid nyomtalanul eltűnt.

– Csont… ne… Csont, ne… – zihálta kétségbeesetten Temmin. Felordított kínjában, és azon törte a fejét, hogy mi történhetett. Saját magától robbant fel a gépezet? Vagy a droid csinált valamit, ami detonációt okozott? Ekkor két A-szárnyú húzott el felette, és minden megértett. Ők tették. Ők semmisítették meg a lépegetőt. És vele együtt Csont uraságot is. Temmin négykézláb mászkálva kereste a droidja maradványait. Talált megolvadt és szétszakadt végtagokat. Talált szegecseket és burkolatdarabokat. De semmi mást. Nem találta meg sem a fejet, sem a programvezérlő alaplapot. Az ujjaival gereblyézte a homokot, újra és újra belefúrta a kezét, de nem bukkant rá semmire. Csont uraság megmentette az életét, és most megsemmisült. A legjobb barátja szilánkokra robbant. Temmin a forró homokhoz szorította a homlokát, és hangosan zokogott.

 

Harmincnegyedik fejezet

– Nem muszáj ezt csinálnod – mondta Conder.

– Mégis csinálom, úgy tűnik – felelte Sinjir, és sóhajtott egyet. – A munka az munka. És… drága istenek, most megint elkezdtem dolgozni. Mi ütött belém?

Tolwar Wartol ganoidi cirkálója előtt álltak. A szenátor szerencsére visszatért a Chandrilára, ezért nem kellett elugraniuk a Nakadiához, ahhoz az unalmas tanyavilághoz, vagy ami még rosszabb, ahhoz az Orish feletti aszteroidaövezethez, amit Wartol és a népe az otthonának nevezett. Sinjirt nem érdekelte, hogy a szenátor miért tért vissza. Kapóra jött neki, és ő mindig is az a típus volt, aki nagyra értékelte az egyszerű megoldásokat. Conder azzal a jellegzetes arckifejezésével reagált – kissé mogorvának, és eléggé kétkedőnek tűnt.

– Nemcsak erről az egyről beszélek – válaszolta. – Hanem az egészről. A munka, a Chandrila, én…

– Te? Nem értelek.

– Nem muszáj velem lenned. A sors megint összehozott minket, de… ettől még nem kell ezt csinálnunk.

– Ó, dehogynem – tiltakozott Sinjir, azzal finoman megsimogatta a férfi szakállas állát, majd meg is paskolgatta. – Te drága bolond, egész idő alatt azon töprengtem, hogy mennyire gyűlöllek, és azért gyűlöltelek, mert annyira kedvellek. Túlságosan is, azt hiszem. Furcsa az, amit irántad érzek… Olyan, mint… – elhallgatott, majd fanyar képet vágva folytatta: – őszintén szólva, ez nem természetes a számomra. De rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi a drágalátos poklot beszélek. Az agyam idióta. A szívem az, ami mindent tud. Azt akarom, amit akarok. És amit akarok, az egy tengerparti kilátás, egy hideg valami, amitől hamar be lehet rúgni, és te. Te, te, te, te szőrös képű, nemes szívű bolond. Szóval, ha ehhez tisztességesnek kell lennem, és a mi nagyra becsült kancellárunk szolgálatába kell állnom, akkor ezt fogom csinálni.

– Te nem vagy letelepedő típus – jegyezte meg Conder. Sinjir olyan gyorsan forgatta a szemét, hogy attól tartott, mindjárt kifordul az üregéből.

– Ugyan már – dohogott aztán –, ki mondta, hogy letelepedem? Az olyan unalmas, passzív valami. A letelepedés az, amikor egy hutt-csiga leül. Az endori csata óta folyton letelepedem. Letelepedem mindenre, ami az utamba kerül. Ez rendszerint egy bárszék, ha őszinte akarok lenni. Te, ez a munka, ez az élet… egy egész hegy. És én meg akarom mászni ezt a hegyet.

Conder mosolygott, mire Sinjir elkapta a tarkóját, a magáéhoz húzta az arcát, és szájon csókolta.

– Hát akkor…– mondta halkan Conder, miután abbahagyták.

– Hát akkor… azt hiszem, most elintézem ezt az ügyet – felelte Sinjir, és ismét a cirkáló felé fordult. Lenézett a lába mellett lévő kosárra, és a pta-gyümölcsök láttán megint eszébe jutott, hogy mennyire csodálja a kancellárt. Nemcsak a vezetői képességeiért, hanem azért a finom bosszúálló hajlamért, amit oly jól leplezett azzal a szenvtelen, higgadt viselkedésével. Sinjir most már tudta, hogy a nő egy álnok kis ág, ami keményen visszacsap, ha úgy alakul, és úgy sejtette, hogy ők ketten hosszú és káprázatos közös munkának néznek elébe.

– Most is mocskosnak tartom Tolwart – jegyezte meg Conder.

– Hát, a tisztálkodási szokásairól nem nyilatkozhatok.

– Nem, arra célzok, hogy a fickó szerintem korrupt.

– Hát persze, hogy korrupt – dörmögte a vállát vonogatva Sinjir. – Hiszen politikus.

– Az a lehallgató készülék, ami Leia droidjában volt – folytatta Conder. – Ő rakta bele. Nem tudtam visszakövetni hozzá a szálakat, de ő volt az, aki hasznosíthatta az információkat. Neki kellett lennie, Sinjir. Tudom.

– Gyanús, annyi bizonyos – ismerte el Sinjir. – De arra használta az információkat, hogy politikai előnyt szerezzen, nem pedig bűnös előnyöket. Az orishiak szinte túlzottan tisztességesek. Betegesen ügyelnek arra, hogy becsületesek legyenek. Ez valami áldozat lehet a részükről. – Horkantott egyet, és hozzátette: – Mondjuk, azt nagyon utálom, ahogy nevezik magukat. Tolwar Wartol. Vendar Darven. TimTam TamTim. Lehetnének eredetibbek is.

– Ez kulturális kérdés náluk.

– Az nem mentség.

– Menj, add át a gyümölcsöt! – javasolta Conder. – Legyél udvarias, amennyire csak bírsz! Ha lehet, ne robbants ki egy inter-galaktikus incidenst.

– Azt meghagyom Jomnak.

– Jó szórakozást, édesem.

– Köszönöm, babám! Ha még egyszer édesemnek szólítasz, egyenként tépem ki a szőrszálakat a képedből – felelte Sinjir, és mutatta is a mozdulatot arra az esetre, ha Conder nem értené.

– Te olyan romantikus vagy…

– A szívem egy döglött madarakkal teli, kiszáradt fészek – felelte Sinjir, azzal lehajolt, és csókot nyomott a férfi szőrös arcára.

– Viszlát, Con.

– Viszlát, Sin – búcsúzott Conder.

 

Wartol az asztalnál ült, és olyan mozdulatlan volt, mint egy régi templomtorony. Keserű illatú ital volt előtte, amit talán valamilyen gyökérből főztek az orishiak. A pohárból finom párafelhő szállt fel. A ganoidi cirkálót az orishiak ízlésének megfelelően rendezték be: minden szigorú volt, takarékos, szögletes és barátságtalan. Sinjirnek így is tetszett. És mindenütt csend uralkodott. Egyetlen biztonsági sem őrizte a gépet. A pilóta is eltűnt. Egyedül maga a szenátor tartózkodott a fedélzeten. Sinjir letette a padlóra a kosarat, és bejelentette:

– Ajándék a kancellártól.

– Maga a volt birodalmi – felelte mély, zengő hangon Wartol.

– Maga pedig a kancellárjelölt, akit minden kanyarban átvertek, többek között egy törékeny hölgy, egyetlen fanyar gyümölccsel.

Hoppá… A szenátor ferde metszésű orrlyukait kitágítva, ingerülten fújt egyet, de nyugalmat kényszerített magára.

– Szóval, most neki dolgozik?– kérdezte bólogatva. – Maga is egy tünet, azt tudja, ugye? Egy súlyos, gonosz betegség tünete.

– Meséljen róla egy kicsit! – kérte Sinjir.

– Egy birodalmi dolgozik a kancellárnak? Ennyire összemelegedtek? Ó, milyen nagyvilági dolog ez. A maga jelenléte megfertőzte az eljárást. Gondolom, sokat suttogott a kancellár fülébe. Á, de ezzel túlbecsülöm önt. Nem maga vezeti az orránál fogva Mothmát, hanem ő vezeti önt. Mindnyájunkat. Monnak nem volt szüksége arra, hogy maga meggyengítse az erkölcseit, mert azok eleve nem voltak túl erősek. Mon Mothma gyenge. Meg fogja semmisíteni a Köztársaságot, ha hagyjuk, hogy megtegye. Ha olyanok vannak mellette, mint maga, az csak felgyorsítja a romlás folyamatát. Egy szép napon csak pislogunk egyet, és mire kinyitjuk a szemünket, azt látjuk majd, hogy a Köztársaság elbukott, míg a Birodalom előlépett az árnyékból, és szelíden átvette a helyét.

Sinjir arra gondolt, hogy fékeznie kell a nyelvét, de valójában miért is? A kancellár tudta, hogy mit vállal, amikor őt küldte ide. Ha valaki utasít egy kutyát, hogy keressen meg egy csontot, számítania kell rá, hogy lesz pár gödör az udvarában. És a pta-gyümölcsökkel teli kosár sem éppen finom üzenet, nem igaz? Nem, Mothma azt akarta, hogy ő kaparásszon egy kicsit. És hajlandó volt megtenni, hogy a kancellárnak már ne kelljen.

– Ez ironikus, tudja? – válaszolta mosolyogva. – Arról zagyvál, hogy félni kell a Birodalom feltámadásától, és mégis maga az, aki a birodalmi autokratákra emlékeztet engem. Azokra a erőszakos tisztekre, akik azt hitték, hogy a brutális tettek jelentik a legjobb megoldást mindenre, hogy kegyetlenséggel kell emlékeztetniük a teremtményeket arra, hogy az élet durva, és nekik még durvábbnak kell lenniük. Ők folyton az áldozathozatalról magyaráztak, de ők maguk soha nem hoztak áldozatot semmiért, ó nem, mert ők voltak azok, aki ráléptek mások nyakára, nem pedig azok, akiknek a nyakára léptek. Maga háborút akar. Védelmet akar. Maga egy ragadozó, aki védtelen kis madárkáknak tekinti a teremtményeket, és azt állítja, hogy majd megvédi őket, ha feladják azt a butuska ábrándjukat, hogy képesek kormányozni magukat, és képesek megvédeni magukat.

– Maga semmit sem ért – jelentette ki Wartol.

– Ezzel szemben – folytatta Sinjir, és most igazán belelendült – az ellenfele egy olyan asszony, aki demokráciát akar teremteni az egész galaxisban. Azt akarja, hogy mindenki szabad legyen. És hogy sehol ne legyen elnyomás.

– Naiv álláspont – jegyezte meg Wartol.

– Lehetséges – felelte Sinjir –, de most úgy vagyok vele, hogy többre értékelem az ő naivitását, mint a maga zsarnoki hajlamait. Jó étvágyat a gyümölcshöz, szenátor. Egész életében ellátjuk majd vele vigasztalásképpen, miután elveszíti a választást. – Sinjir felkapta a kosarat, és feltette az asztalra. És ekkor felfigyelt három dologra. Először is, hogy Wartol egy pillanatra sem állt fel, ami furcsa volt. Az udvariasság megkövetelte tőle, hogy felállva üdvözölje a vendégét, akármennyire utálja is. Különösen egy orishi, mivel az ő népe rendkívül fontosnak tartotta a protokollt. Másodsorban, hogy Wartol a bal kezével tapogatta a gőzölgő poharat, míg a jobbját mindvégig az asztal alatt tartotta. Harmadsorban, hogy a szenátorral szemben az asztalon nedves folt csillogott – nemrégiben ott is volt forró itallal teli pohár. Sinjir a foltra pillantott, majd ismét Wartolra. A szenátor őt figyelte, és észrevette, hogy hová néz.

– Nocsak, vendége van?– érdeklődött Sinjir.

– Ahhoz semmi köze, birodalmi!

– Semmi közöm hozzá, ebben igaza van – ismerte el Sinjir. Most már tudta, hogy a szenátor titkol valamit. Jól ismerte a testbeszédet, és bizonyos elemei fajtól, nemtől és kortól függetlenül ugyanazt jelentették. Wartol titkolt valamit, és ideges volt miatta. Nem akarta, hogy valaki megismerje a titkát. Ezért Sinjir úgy döntött, megbökdösi egy kicsit a fickót, hátha kiszedhet belőle valamit. – Ugyanakkor… nem akar beszélni róla? Hiszen, barátok vagyunk, nem igaz? Nem mondom el senkinek. – Wartol hallgatott, és szinte meg sem moccant. Sinjir maradt ahol volt: félig a kosár fölé hajolva állt. A csend szinte falat emelt közéjük. Aztán ez a láthatatlan fal darabokra tört. Wartol elrúgta magát az asztaltól, felemelte a kezét – és egy sugárvetőt tartott karomszerű ujjai között. Sinjir egyenesen a csőbe látott, a kanji gyártmányú fegyver rövid, vaskos csövébe… A bűnözők szoktak ilyesmit használni – villant át az agyán. A szenátor tüzelt, de Sinjir ugyanebben a pillanatban oldalra fordult, és a lövedék a feje mellett elhúzva a szalon elülső falába égetett lyukat. Nem volt fegyvere – átok rád, te ostoba, mindig vinned kell fegyvert, ha egy politikushoz indulsz –, így azt kapta fel, ami a keze ügyébe esett. A kosarat. Felrántotta az asztalról, és egy az egyben az orishihez vágta.

Wartol félrelökte, amitől gyümölcsök röpködtek mindenfelé. Sinjir a pillanatot kihasználva a szenátorra vetette magát. Vakító fény ragyogott fel előtte, valami fejbe vágta, aztán megégett haj és bőr bűze csapott az orrába. Erősen szédült, és az az érzése támadt, hogy a kabin forog körülötte. Eltalált – gondolta, és ezt abszurdnak érezte, mert majdnem biztos volt abban, hogy a lövedék a fejébe csapódott, márpedig akkor aligha gondolt volna bármire. A látása elhomályosult, és csak annyit észlelt, hogy Wartol felé lódul, és ismét felemeli a sugárvetőt. Sinjir kétségbeesetten tapogatta maga körül a padlót, és talált valamit, ami puha és kissé ragacsos volt…

– Késő – recsegte Wartol. Mit magyaráz ez? – értetlenkedett magában Sinjir. – Mihez van késő? A szenátor megint lőtt, de ő még időben félregurult, így az izzó energianyaláb a feje mellett csapódott a padlóba. A füle kegyetlenül csengett, az arca bal oldalát forrónak érezte, míg a másik oldalon végigcsorgott valami… Felrántotta a kezét, és elhajította azt, amit a markában tartott. A pta-gyümölcs Wartol arcán fröccsent szét, de a találat nem sokat ért. A szenátor előrenyomta az alsó állkapcsát, felfelé csücsörítette a száját, kifújta a gyümölcs levét és darabjait az orrlyukából.

– Ez nem fog megmenteni – fenyegetőzött haragosan.

– Nem – ismerte el Sinjir –, de elterelte a figyelmedet, nem igaz?

Wartol összezavarodva pislogott, felkapta a fejét, és ebben a pillanatban sugárnyaláb csapódott a vállába. Pördült egyet, majd tett néhány tántorgó lépést, és beleroskadt az ülésébe. Menet közben leverte a poharát, ami szilánkokra tört, és keserű szagú tartalma szétfolyt a padlón. A rövid csövű pisztoly is a padlóra hullott. Conder beljebb nyomult, rálépett a fegyverre, és egy gyors rúgással Sinjirhez küldte, aki elkapta, és nehézkesen talpra állt.

– Fejbe lőtt? – kérdezte aztán Condertől. Conder a szemét tágra nyitva bámult rá, és döbbenten tátogott. Hát, ez éppen megteszi válasznak – állapította meg magában Sinjir, és megtapogatta a feje oldalát. Amikor elvette a kezét, meglátta, hogy vér vöröslik az ujjain. A lövedék súrolta a fejét, hosszú vájatot égetett a bőrébe, ami a halántékánál kezdődött.

– Sin, szerintem rendbe jössz… – jegyezte meg tétován Conder.

– Máris jól vagyok. Csak azt a szép hajamat sajnálom – dörmögte Sinjir, azzal odalépett Wartol elé. – Most pedig elmeséled, hogy miért csináltad.

– Dögölj meg, birodalmi rohadék. – Sinjir lefelé szegezte a fegyverét, és térden lőtte a szenátort, aki felüvöltött.

– Nem szívesen ölnélek meg – közölte Sinjir –, mert most éppen a rendes fickók csapatában játszom, és ügyelnem kell a látszatra. De apránként lövöm szét mindenedet, amíg nem marad más belőled, csak egy nyáladzó és beszélő fej. Tehát, miért fogtál rám fegyvert? Mit titkolsz?

– Már megmondtam: késő.

– Mihez van késő?

– Már nem tudom leállítani. – Sinjir belelőtt a szenátor másik térdébe. Wartol felordított, villámgyorsan felült, és a térdéhez kapott. Az ujjai között lila vér csorgott.

– Mit nem tudsz leállítani?– kérdezte Sinjir. – Mi az… – Mielőtt befejezhette volna a mondatot, távoli, fojtott dörrenést hallott, és azonnal tudta, hogy nem az ég dörög. Valami felrobbant a környéken.

– Mit csináltál, Wartol?– förmedt rá a szenátorra. – Mit műveltél? – Wartol felnevetett, majd elfúló hangon közölte:

– Néha áldozatokat kell hozni, birodalmi. Néha egy fekély olyan nagyra növekedik, hogy le kell vágni a végtagot, hogy megmentsük a testet. Ahogyan az Orishon történt. A Birodalom egy rosszindulatú daganat volt a galaxisban. Ahogyan Mon Mothma is az volt a Köztársaságban…

Sinjir észrevette, hogy a szenátor múlt időben beszélt a kancellárról.

– Nem, az nem lehet – hörögte döbbenten. De Wartol ezúttal sírva fakadt, és Sinjir látta rajta, hogy nem kínjában teszi, hanem azért, mert megkönnyebbült. Conder tett egy lépést hátra, és felgyűrte az ingujját, hogy hozzáférjen az alkarján viselt, számítógéppel, adóvevővel, és még a csillagok tudják, mivel kombinált berendezéshez. A készülékkel feltörhette ajtók vezérlését, számítógép-hálózatok védelmét, vagy átprogramozhatott droidokat, továbbá beférkőzhetett különféle adásokba: a HoloHálózatba, az orbitális vezérlésekbe, és persze a helyi rendfenntartó szervek adóvevő-hálózatába. Beállította a frekvenciát, és a készülék hangszórója sisteregni kezdett, majd egy férfi hangja hallatszott.

– …négy-kettő-négyes kód, ismétlem, négy-kettő-négyes kód. A jelentések szerint robbanás következett be a szenátusi épület északi tornyában. Négy-kettő-négyes kód… – Nem… nem, az lehetetlen – gondolta Sinjir, azzal kisietett a kabinból, le a rámpán, és kirohant a dokkból. A légikikötőt egy, a partra néző magaslatra építették, így a dokkok előtti főutcáról el lehetett látni Hanna-város közepéig, ahol a szenátusi épület állt. És az épület fölé magasodó toronyban volt Mon Mothma irodája. Az iroda, ahol Sinjir pár órával ezelőtt megfordult. Most egy jókora lyuk sötétlett a helyén. Sinjir még messziről is látta, hogy a nyílásból füst és hamu tör elő, látta a lángnyelveket, és hogy az épület fehér betonfalát korom festi feketére. A kancellár. Ott volt… – gondolta döbbenten. – És én magára hagytam… Sarkon fordult, és visszament a hajóra. Átviharzott a szalonon, elhaladt Conder mellett, majd rátaposott a szenátor mellkasára.Mélyen lehajolva akkora erővel nyomta a kanji sugárvető csövét Wartol homlokának, hogy majdnem beszakította a koponyáját.

– Megölted Mon Mothmát – mondta halk, vészjósló hangon.

– Igen, mert ezt kellett tennem – ismerte el Wartol.

– Ezért még megfizetsz!

– Gyerünk, csináld! Ölj meg! A pályafutásomnak már úgyis vége. De azért áldoztam fel magam, hogy a galaxis jobb legyen. Mon Mothmának többé nem lesz lehetősége arra, hogy tovább terjessze a romlást a felvirágzó Új Köztársaságban – válaszolta Wartol, aztán nekinyomta a fejét a fegyvercsőnek. – Gyerünk, lőj! Mi lesz már, te gyáva!

Sinjir felüvöltött, és elvette a fegyvert a szenátor fejétől. A haragja olyan forrón lángolt, hogy úgy érezte, egy csillag izzik a bensőjében. De ellenállt a késztetésnek.

– Nem ma fogsz meghalni – válaszolta, és nyugalmat kényszerített magára. – Bíróság elé állsz. Börtönbe kerülsz. Te és azok, akiket megbíztál. Sosem mossátok le magatokról, hogy aljas árulók vagytok! – Miután elhallgatott, Conderre nézett, aki biccentett neki. Az egyetértés finom jele volt, apró fényfolt egy olyan napon, ami hirtelen sötét lett. De Sinjir csak ennyit kapott, ezért úgy kapaszkodott bele, ahogyan csak bírt.

 

Közjáték – Liberty’s Misrule

Az óriási hajó már nem az Annihilator nevet viselte, és az eredeti rendeltetése is megváltozott. Immár egy, a Vad Űrben és az azon túl formálódó galaktikus nép vezérhajójaként szolgált. A hajó új neve Liberty’s Misrule lett. Mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta, de Eleodie Marcavanya – a hajó kalózkapitánya és a deviánsokból, csavargókból és bűnözőkből összeálló új nép vezére – egész egyszerűen azért választotta ezt a nevet, mert tetszett neki a hangzása. De azért is, mert a hajó feladata immár nem a pusztítás volt. Most már a teremtéshez használták, hogy rá támaszkodva megteremtsenek egy új kormányzatot, egy új népet, egy kalózsereget, amelynek tagjai egyenlő arányban részesednek a zsákmányból, és együtt dolgoznak, hogy létrehozzanak valamit, ami sokáig fennmarad. A kalózok általában elvették, amit elvettek, hogy megérjék a következő napot, amelyen ismét élhetnek és harcolhatnak. Azért fosztogattak, hogy életben maradjanak, vagy azért, hogy elmeneküljenek és elrejtőzzenek. De Eleodie valami mást akart.

Valami nagyszabású dolgot. Jobbat. Valamit, ami az örökkévalóságig fennmarad. A Birodalom elpusztult, és az Új Köztársaság egyelőre nem bírta elintézni az ügyeit. Ezzel az élelmesek teret nyertek, amiben felépíthettek valamit. A vezér pillanatnyilag a Liberty’s Misrule egyik ablakánál állt, onnan nézte a népe hajóit. Az ő népének nem volt bolygója – mert nem is kellett neki. A csillagközi tér a mi otthonunk – gondolta elégedetten. – Úgy csillogunk, mint ezernyi nap, míg a szívünk fekete, mint a semmi, amelyben utazunk. Kartessa egy lépésnyire állt tőle. A lány haja a fejbőrére tapadt, az arcát koszcsíkok tarkították. (Ő akart a gépteremben dolgozni, azt állította, hogy ért a gépekhez.)

– Egyre nagyobb a flottánk – jegyezte meg Kartessa…

– Minden nappal bővül – felelte nem kevés büszkeséggel Eleodie. A népe flottája immár két tucat hajóból állt, ezen felül számos régi vadászgépből, amit ők javítottak meg, és immár a Vad Űr új népének színeiben, vörös, sárga és fekete festéssel repültek. A flotta hajóinak felét lopták, a többit azok hozták, akik kimenekültek a galaxison eluralkodó káoszból. Kalózok és menekültek, akik sehová sem mehettek, akik azon kapták magukat, hogy nem számíthatnak a Birodalom védelmére, és attól féltek, az Új Köztársaság nekilát rendet tenni a galaxisban. Eleodie is félt ettől. Az Új Köztársaság erősödött és terjeszkedett. Látni lehetett, hogy a Birodalomnak hamarosan vége lesz. Eleodie éppen most kapott megbízható forrásból származó információt arról, hogy a Jakku bolygónál a birodalmiak elkeseredetten harcolnak a köztársaságiak ellen, és vesztésre állnak. Valószínűnek tűnt, hogy ez lesz az utolsó nagy csata. És mi lesz aztán? Mi lesz a galaxissal? Eleodie elfordult az ablaktól, és a csillagrombolón tartózkodókat vette szemügyre.

Sokan jöttek olyanok, akik menedéket kerestek, és nem volt hajójuk. Ők immár a Liberty’s Misrule személyzeteként szolgáltak. A függőfolyosó alatt egymással összeköttetésben álló hangárok sorakoztak, valaha szürke, tiszta, egyetlen funkciónak alárendelt csarnokok. Ez is megváltozott. A hangárok otthonok lettek. Sátrak, teherkonténerek, összetákolt kunyhók álltak mindenfelé. Több ezren laktak itt. És élték az életüket. Piacokat működtettek, feltépték a padlót, és az alatta futó forró csöveken főzték az ebédjüket. A sátrak és építmények ezernyi színben pompáztak. A konténerek oldalait szórófestékkel készített képek és feliratok díszítették. Mindenütt tarkabarka zűrzavar és lárma uralkodott. Eleodie ilyennek szerette.

– Anyád itt van valahol?– kérdezte a lánytól.

– Nem. Leküldtem a gépterembe – válaszolta a száját lebiggyesztve Kartessa. – A világért sem szállna le rólam. – Ő az anyád. Az a dolga, hogy ne hagyjon békén – jelentette ki Eleodie. – Kedvesebbnek kéne lenned vele. A szegény, bolond asszony követett téged ebbe a dicsőséges őrültek házába, ebbe a holdkórosok csodás népébe. Ne akard kirekeszteni az életedből!

– Jól van – adta meg magát Kartessa, és sóhajtott egyet.

– Helyes. – A lány egy-két percig türelmetlenül toporgott, aztán megszólalt:

– Kérdezhetek valamit?

– Kérdezhetsz.

– Hogyan fog működni ez az egész?

– Ez az egész micsoda?

– Ez a… kalóznép. A kalózokból nem szokott nép lenni.

– Hát ezekből lesz. Majd én összehozom.

– Miért? Hogyan?

– Figyelj, kislány, elmondom, mi az ábra – felelte Eleodie, és belevágott: – A tenger mindig változik, az áramlatok mindig módosulnak. Most éppen ronda idők jönnek miránk, nem éppen tisztes polgárokra. Új rendőrfőnök érkezett a városba, és vagy elmenekülünk előle, vagy elkezdjük gyilkolni egymást a semmiért, egy mindentől távol eső rendszerben. Ledöfjük egymást pár ócska kacatért, ami minden jog szerint minket illet. Én amondó vagyok, hogy fogjunk össze, és maradjunk együtt. Az olyan bűnözők, mint mi, sokszor együttműködtek, csak sosem hivatalosan. Hát én most hivatalossá teszem. – Kartessa aggodalmasan ráncolta a homlokát, és megjegyezte:

– Ez még nem válasz a kérdésemre. A kalózok önzők. Mindent csak magukért csinálnak.

– Ebben van igazság – ismerte el Eleodie. – De mi úgy intézzük a dolgainkat, hogy mindenki jól járjon. A legtöbb ragadozó magányos, nagy, félelmetes és magának való. Más ragadozók tudják, hogy szükségük van egymásra. Tudják, mikor álljanak össze falkába. Régebben a csapatom pár száz kalózból állt. Most tízezer főből áll, és ez a szám még most is növekszik. Lopunk, rabolunk, fosztogatunk. Egyre kevesebbet kell majd gyilkolnunk, mert a hírünk megelőz minket. Egyenlően osztjuk el a zsákmányt. Így ugyan nem fogunk meggazdagodni, de valamennyien jóllakunk. Kövérek leszünk és boldogok. Iszunk és dalolunk, és úgy szórakoztatjuk el magunkat, ahogyan éppen kedvünk tartja.

A lány egy darabig rágódott a hallottakon. Úgy tűnt, lenne még mondanivalója, de váratlanul jelentkezett Shi Shu, az omwati első tiszt.

– Vendégek érkeztek – közölte a csőrét csattogtatva.

– Eljöttek, hogy megcsodálják az eleganciámat? – érdeklődött Eleodie.

– Fel kéne jönnie a hídra – felelte Shi Shu. – Most rögtön.

– Szeretnél velem jönni? – kérdezte Eleodie a lánytól.

– Igen.

– Akkor, gyerünk! – Végigsiettek a hangárfedélzet feletti függőfolyosón (jelenleg Hangárvárosnak nevezték, bár ez már a harmadik neve volt, és sejteni lehetett, hogy lesz még más is), aztán a liftállomás felé vették az irányt. Hamarosan már felfelé utaztak egy kabinban. Eleodie maga köré vonta színjátszó köpenyét, úgy burkolózott bele, mintha az védőburok lett volna, és mély hallgatásba merült. Amint a hídra értek, meglátta, hogy mi tört ki a hipertérből: három csillagromboló.

– Imperial II osztályúak – közölte Carklin Ryoon, a rovarszemű ssori tüzértiszt, akinek apró szájában éles fogak sorakoztak. A ssorik általában mechanikus páncélzatot viseltek, hogy azzal ellensúlyozzák apró termetüket, de Ryoon inkább azt választotta, hogy megmarad – ahogyan ő mondta – tisztán organikusnak. – Most hívnak minket – tette hozzá, és az egyik szeme rándult egyet. – Alighanem azt hiszik, hogy birodalmiak vagyunk. Még nem látják a flotta többi részét. Átverhetjük őket…

– Igen, ez beválhat – értett egyet Shi Shu –, bemeséljük nekik, hogy birodalmi ellenállók vagyunk, biztonságot és támogatást ígérünk, aztán egyszerre megrohanjuk őket.

– Megsemmisítjük őket – jelentette ki Eleodie. – De miért? Azok ott kiváló hajók.

– Megsemmisítjük őket, és pár roncsdarabot elküldünk az Új Köztársaságnak. Mellékelünk hozzá mentőkabinokat is, amiket sikerül befognunk a mi kis aranyos hálónkkal – közölte Eleodie, és miután látta, hogy mindenki értetlenül néz rá, hozzátette: – Ezek a birodalmiak menekülnek. Nézzétek a sérüléseket! A hajók csatából jönnek. És nézzétek a hipervektorokat, amelyeken megérkeztek. Az Ismeretlen közeléből jöttek. A Jakkutól. Elvégezzük a tisztogatást a köztársaságiak helyett, aztán elküldjük nekik a számlát.

– De hát az Új Köztársaság nem a barátunk – jegyezte meg Kartessa.

– Nem hát. És soha nem is lesz az. De ezzel talán rávesszük őket, hogy egy darabig nézzenek másfelé. Talán egy kicsit legitimnek tűnünk tőle – magyarázta Eleodie, majd körbemutatott a hajó körüli űrszektoron, és kiadta a parancsot: – Az egész flotta készüljön a támadásra!

– Elég komoly a tűzerejük…

– Csináljátok!

– Lehet, hogy a többi kapitány tárgyalna…

– Ha megsérül a hajójuk, én magam fizetem a helyreállítás költségeit – felelte Eleodie. – Kárpótlást is kapnak. Isteni jogom alapján cselekszem. Támadás! – Shi Shu, ha vonakodva is, de bólintott, aztán parancsokat osztogatott a hídszemélyzet tagjainak, akik lázas sürgés-forgásba kezdtek. Aktiválták a lőelemképző számítógépeket. Bekapcsolták a fegyverrendszereket és a vonósugár-generátorokat. Kartessa a vezérre nézett, és megkérdezte:

– Ugye, tudja, mit csinál?

– Én ugyan nem, kislány – felelte szélesen vigyorogva Eleodie. – És éppen ettől érdekes a dolog. Olyan ez, mint amikor eldobom a kockákat, és nem tudom, hogy amikor megállnak, mi kerül felülre. Nulla vagy egyes. Győzelem vagy vereség. – Odakint villogni kezdtek a nagy energiájú lézernyalábok. Eleodie tudta, hogy a csillagrombolóknak nincs esélyük. Az Új Köztársaság vezetői hamarosan ajándékot kapnak tőlem – gondolta elégedetten –, a fenséges, fényességes, rettenthetetlen kalóztól. A nagy fosztogatótól! A Vad Űr kalózkirályától! Eleodie Marcavanyától, a dicsőséges gazembertől!

 

Harmincötödik fejezet

A komp megérkezett az Obszervatóriumhoz. Számos hasonló létesítmény létezett a galaxisban. Bizonyos értelemben laboratóriumok voltak, és mindegyik a galaxis határain túli világot figyelte. Palpatine még a Galaktikus Birodalom megalapítása előtt elkezdte létrehozni ezeket a létesítményeket, és mindegyiknek külön feladatot adott. Némelyik ősi Sith relikviák tárházaként szolgált, másokban fegyvereket terveztek, megint másokban fogságban tartott teremtmények életerejét használták fel különböző, titokzatos célokra. A jakkui Obszervatóriumnak is megvolt a maga rendeltetése. A Tartalék részét képezte. A magasból nézve a homok alá temetett, jókora bunkernek látszott. Ha jogosulatlan személyek közeledtek felé, a lövegtornyok és az őr-droidok rövid úton elbántak velük. Régóta rejtőzött itt, az Esdeklő Kéz árnyékában, és csak akkor emelkedett a felszínre, amikor Gallius Rax elküldött egy parancsot.

Rax egy másik paranccsal leállította az automata turbólézereket és az őr-droidokat. Ez utóbbit a hajót vezető droidon keresztül küldte, mert ez a gép is a védelmi hálózathoz tartozott. Az Obszervatóriumon túl egy másik építmény is megjelent – a leszállópályát rejtő kupola. Mialatt kiemelkedett egy mélyedésből, a homok és a kavicsok lehullottak gömbölyű felületeiről, aztán a fém félgömb szétnyílt. A belsejében egy hajó állt, ami fényesen csillogott a porfelhőn átszűrődő napfényben.

– Az Imperialis – mondta Brendol Hux, és előredőlve tanulmányozta a hajót. Tashu is a pilótafülkében állt, és amikor meglátta a gépet, lelkesen tapsolt és nevetgélt, mint egy kisgyerek, aki megpillant egy tálca süteményt. Hux részben megilletődve, részben zavarodottan hozzátette: – Én… azt… úgy tudtam, hogy a császár hajója megsemmisült.

– Úgy is történt – felelte Rax. – Egy szerencsejátékos ellopta, aztán összetörte. De az csak egy volt a sok közül. – Tudomása szerint valamennyi Obszervatóriumban ott állt a császár fényűző jachtjának egy-egy működőképes másolata. A gépeket – ahogyan a létesítményekben tárolt tárgyakat – soha, senki nem vihette el. A komp lassan leereszkedett a völgy aljáig, elérte a felszínt, és leszállt a homokkal borított kövezetre. Innen nézve az Obszervatóriumból nem lehetett látni mást, csak egy széles ajtót, ami egy homokdomb oldalán állt.

– Még mindig nem értem, hogy mi történik – jegyezte meg Hux.

– Ennek a Birodalomnak vége. Meg kell teremteni egy újat – felelte Rax. A birtok, a játéktér immár tiszta – tette hozzá magában. – Új birtokot kell alapítani. – Vigye a fiát és a többi gyermeket az Imperialishoz! Készítsék elő a hajót a felszálláshoz!

– Hogyan is teremthetnénk meg egy új Birodalmat? – dohogott Brendol. – Ami volt, az már nem létezik. Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy újrakezdjük…

– Vannak mások is – szólt közbe Tashu elégedetten.

– Amint megvannak a számítások, elküldjük a másik hajót – közölte Rax.

– Számítások. Miféle számítások? Mire készül…

– Brendol, kérem. Kevés időnk van. Nagyon kevés. Menjen a hajóhoz! Hamarosan én is megyek – válaszolta Rax, majd a biztonság kedvéért vészjóslóan finoman megfogta a férfi vállát. – Segíteni fog a jövő tervezőjének. Magának jól működik a képzelete, ezért van itt. Ez a perc nem alkalmas arra, hogy faggasson engem és próbára tegyen. Most bíznia kell bennem. Bízik bennem? – Hux elvörösödött, és bár szemmel láthatóan félt, bólintott egyet.

– Igen… bízom – felelte halkan.

– Helyes. Akkor most siessen a gyerekekért! – parancsolta Rax, és Tashuhoz fordult: – Készen áll, hogy beteljesítse a sorsát, Tashu tanácsos? – Tashu megnyalta a száját, és úgy reszketett, mintha természetfeletti gyönyört élt volna át.

– Dicsőség a Tartaléknak – suttogta áhítatosan. – Dicsőség Palpatine-nak…

– Igen – felelte Rax, és ugyanolyan behízelgően mosolygott, mint Tashu. – Dicsőség neki!

 

Mindkettejük kézlenyomatára szükség volt ahhoz, hogy kinyissák az ajtót. Tashu a bal oldalra állt, Rax a jobbra. A szenzorlemezek felfénylettek széttárt ujjaik körül, aztán az építmény belsejében hangos csikorgással beindult egy gépezet. A nap színében tündöklő páncéllemez elindult felfelé. Amint beléptek, az ajtó bezárult mögöttük. Rax megelőzte Tashut. Magabiztos léptekkel járt. Az ötszögletű alagút kissé lejtett. A fémből és fekete üvegből épített falakban vörös fénycsíkok világítottak minden kanyarulatnál. Tíz-méterenként egy-egy oszlop tartotta a födémet, nehogy a homok betörjön valahol, és elárassza az egész Obszervatóriumot. A külvilág mocska nem hatolt be ide. Rax, hogy gúnyt űzzön ebből a tökéletes tisztaságból, végighúzta a kezét az egyik falon, így halvány olaj-és izzadságcsíkot hagyott rajta. Tessék, a világ most idetette a jegyét – gondolta elégedetten. Aztán eszébe jutott, hogy nem is, mert ő nem ebbe a világba való. Felülemelkedett rajta. Palpatine látta ezt. Igen, a vénember abban a tévhitben ringatta magát, hogy titokzatos erők irányítják a galaxist. Túlságosan bízott bennük. Azt hitte, hogy csak azért, mert vannak olyan képességei, amelyek hiányoznak az átlagos halandókból, minden dolgot azok az erők uralnak. Ez persze őrültség volt.

Ez annak a teremtménynek a primitív viselkedése volt, aki első alkalommal megtanult tüzet gyújtani, aztán azt hitte, hogy a tűz az egyetlen hatalom, ami a galaxist irányítja. Palpatine ugyanakkor jól ítélte meg a galaxis állapotát és a Birodalom szerepét. Noha ostobaságokban hitt, zseniális taktikusnak bizonyult, és tudta hogyan játssza a játékot, és tudta, hogyan hosszabbítsa meg úgy, hogy a láthatár vonala valójában a startvonal legyen. Palpatine látott valamit Raxben. Ő rendeltetésnek nevezte. És Gallius – bizonyos értelemben Galli, mert megint fiatalnak és ártatlannak érezte magát, mint amilyen az a gyermek volt, aki valaha a Jakku sivatagában szaladgált – most azt érezte, hogy ez a rendeltetés hamarosan beteljesedik. Rászánt egy pillanatot, hogy kiélvezze. Az érzés szétáradt benne, és korábban sosem tapasztalt könnyedséget hozott. De még nem végezte el a feladatát. Még nem. A folyosó egy nyolcszög alaprajzú terembe torkollott. A közepét számítógépkonzol foglalta el, ami külsőre ugyan hasonlított a csillagrombolók pultjaihoz, de ennek a rendszernek más volt a feladata, mint azoknak, amelyek a hajókon működtek. Ezek ősrégi számítógépek voltak, egy korábbi civilizáció készítette őket. Hogy pontosan melyik, azt Rax nem tudta megmondani.

A Régi Köztársaság? Az egykori Sith Birodalom? Nem tudta, és nem is érdekelte. A történetük nem számított. Csak a jelen számított. A számítógépek felett háromdimenziós csillagtérkép világított, ami nem egyezett a galaxis más térképeivel. Ami nem is volt meglepő, mivel nem az ismert galaxist ábrázolta. A számítógépek évtizedek óta dolgoztak, hogy megtervezzenek egy utazást. Palpatine annak idején arról beszélt, hogy odakint, a felfoghatatlan messzeségben egy felderítetlen végtelen van, amit napviharok, szökevény magnetoszférák, fekete lyukak és még ezeknél is különösebb dolgok labirintusa zár el a galaxistól. Azok, akik megpróbálták meghódítani ezt a gigászi labirintust, mind meghaltak. A hajók megsemmisültek, vagy úgy tértek vissza a galaxisba, hogy senki sem tartózkodott a fedélzetükön.

A felfedezők visszaküldött üzenetei érthetetlenek voltak, vagy azért, mert annyi háttérzaj szövődött beléjük, hogy egyetlen szót sem lehetett jól hallani, vagy azért, mert zagyvaság volt az egész, ami egyértelműen jelezte, hogy az utazók megőrültek. De Palpatine-nak volt egy tisztje, aki tudott valamit az Ismeretlen Régiókról: Thrawn admirális, a kék bőrű teremtmény, aki az ismert galaxis határain túlról származott. Palpatine csak azért tartotta maga mellett, mert tudott egyet és mást arról, hogyan lehet átkelni azokon a gyilkos zónákon. Thrawn tudásának java része belekerült az Obszervatórium számítógépeibe. Palpatine valaha azt mondta, hogy a galaxis egyszer az övé lesz, de ez csupán egy volt a sok közül. Aztán megint említette a kifejezést: felderítetlen végtelen. Azt állította, hogy ez az ő birtoka, hogy a galaxis az ő játéktáblája. Végül kijelentette, hogy ha elveszíti a játékot, akkor a táblát össze kell törni, és el kell hajítani. És újat kell keresni helyette. A számítógépek régóta kerestek egy útvonalat, ami átvezet a viharok és a fekete terek között. Lassan, de biztosan összeállították egy térképet. A Birodalom szonda-droidokat küldött ki, hogy ellenőrizzék a számításokat. A legtöbbjük sosem tért vissza. De némelyik jelentkezett, és adatokat küldött.

Amelyik így tett, hozzájárult a térkép megalkotásához. És azzal párhuzamosan, hogy a szondák mind messzebbre jutottak, a számítógépek egyre bővítették a térképet, tovább rajzolták az útvonalat, és kiszámították a következő szakaszok koordinátáit. Palpatine halála előtt nem sokkal a számítógépek befejezték a munkát: megtalálták az ismeretlenen átvezető utat. A császár meg volt győződve arról, hogy valami várja őt odakint – talán az Erő forrása, valami titokzatos lény, ami a gonosz energiákból formálódott ki. Azt állította, hogy érzi a belőle induló hullámokat most, hogy tiszta lett az út. Hívójelnek nevezte a hullámokat, és persze csakis ő hallhatta őket. Még a legfőbb támasza, Darth Vader sem tudott róluk, márpedig ő is ismerte a sötét Erőt. Rax egy idő után gyanította, hogy Palpatine megőrült.

Nem mást „érzékelt”, mint a saját vágyainak kivetülését – a saját álmainak visszhangjait. Hitt abban, hogy van valami odakint, és a megszállottja lett. Ha valaki hitt a varázslatban, könnyen láthatta az egész univerzumot, a mágia létezését alátámasztó bizonyítéknak… De Palpatine nem létezett többé, míg az Obszervatórium eredeti rendeltetése megmaradt. A játszma elveszett. Eljött a perc, hogy valaki kiszálljon, és új birtokot keressen. A Birodalom elpusztult. De Raxnek szándékában állt létrehozni egy másikat, amelynek ő lesz az uralkodója. Előtte azonban meg kellett tennie pár dolgot. A térképterem másik oldalából lépcső vezetett egy másik, mélyebben fekvő folyosóra. Mialatt Rax elhaladt a számítógépkonzol mellett, meglátott valamit, egy ajándékot, amit Palpatine hagyott itt neki. Egy összetört shah-tezh tábla hevert a padlón. A bábuk körülötte feküdtek, szintén összetörve. Csak kettő maradt ép: a császár és a száműzött. Palpatine ennek látott engem? Száműzöttnek? – töprengett Rax. Ez újdonságot jelentett számára.

Sosem hitte volna… A hír úgy érte, mint egy pofon. Szeretett volna küzdeni ellene. A gondolatát is gyűlölte annak, hogy valamilyen értelemben száműzött volt, aki a Birodalom határain létezett… De hát… de hát nem az voltam? – gondolta aztán. Mindig is távolságot tartott mindenkitől és mindentől. A szerepe sosem az volt, hogy fenntartsa a Birodalmat, hanem az, hogy megsemmisítse. Felkapta mindkét bábut, és megforgatta az ujjaival a tenyerén. Akárminek tartotta őt Palpatine, száműzöttnek többé senki sem tekinthette. Ő lett a császár. Rax zsebre vágta mindkét figurát, folytatta útját, és menet közben a kedvenc kantátáját dúdolgatta. A folyosó falai mentén a régi Sith Birodalomból származó ereklyék sorakoztak: egy vörös maszk, egy fehér lándzsa, egy véres zászló, egy holokron, ami olyan fekete volt, hogy valósággal elnyelte a fényt. Minden tárló között egy-egy sima képű őr-droid állt a falmélyedésben.

Inaktív állapotban voltak, de egyetlen paranccsal fel lehetett ébreszteni őket. A folyosó az aknánál ért véget. Az akna átnyúlt a Jakku kérgén és köpenyén, olyan mélyre fúrták, hogy leért egészen a bolygó magjáig. A nyílásából vörös fény áradt, és kék ködszálak keringőztek felette. A fény folyamatosan villogott és táncolt, mintha eleven lény lett volna. Palpatine elmesélte Raxnek, hogy ez a világ valaha zöld volt, a szárazföldjeit gyakorlatilag beborította a növénytakaró, továbbá óceánoknak adott otthont. Azt mondta, hogy bár a felszínen már jó ideje nem látszik, a magban még ott rejtőzik az életesszencia szikrája. „És én undorodom ettől az esszenciától” – tette hozzá megvetően.

Tashu fél térdre ereszkedett az ereklyék előtt, és tétován reszketve tapogatta a tárlókat. Motyogott valamit magának, és véresre rágta az alsó ajkát.

– Készen áll? – kérdezte tőle Rax.

– Igen – felelte Tashu, és a tanácsos felé fordult. Az arcán könnyek csillogtak, a szája vöröslött. – Palpatine él – folytatta megrendülten. – Meg fogjuk találni őt odakint, a sötétségben. Minden elrendeződött, ahogyan a mi gazdánk előre megmondta. Minden egy bizonyos cél, az ő nagy terve felé halad. Valamennyiünknek áldozatokat kell hoznunk.

Nem mindenkinek – gondolta Rax, és méltóságteljesen válaszolt:

– Önnek fel kell öltenie a sötétség ruházatát. Viselheti a sötét oldal köpenyét, legalábbis egy darabig. Addig, amíg megtaláljuk és felélesztjük Palpatine-t. Amíg visszahozzuk a lelkét a testébe. – Ez persze hazugság volt. Maga Rax egy szót sem hitt el belőle. Csalinak szánta, hogy megtévessze Tashut. Rég megtanulta, hogy a hazugságok olyanok, mint a pórázok. Ha valaki megfelelően húzogatja őket, azok, akik hisznek bennük, engedelmeskedni fognak. És a holdkóros hitt neki, mert a holdkórosok mindig elhitték azokat a dolgokat, amik alátámasztották a nézeteiket. Tashu azt a nézetet vallotta, hogy a sötét oldal a minden, hogy Palpatine nem csupán a Birodalom gazdája volt, hanem mindenkié és mindené, és hogy a sötét nagyúr hamarosan újjászületik. Rendben, hagyjuk meg őt ebben a hitében – gondolta Rax. – Rax segített Tashunak a lándzsa és a zászló cipelésében. Óvatosan ráhúzta a maszkot a férfi fejére, majd becsatolta a fekete bőrszíjak végén lévő, valaha fényesen csillogó, de mára megfakult csatokat. Tashu sok maszkot gyűjtött össze az évek folyamán, és azt hitte róluk, hogy a sötét oldal egy-egy darabkáját rejtik magukban. De ilyet még sosem viselt: egy vadállat pofáját ábrázolta. A szájból fekete acélagyarak meredtek ki, a szempárt egy-egy vér-vörös kyber-kristály helyettesítette. Amikor az arcához feszült, Tashu felegyenesedett, és mohón felmordult.

– Az utolsó darab – mondta Rax, és átadta a tanácsosnak a holokront. Mialatt a férfi eltette, az ereklye úgy nézett ki, mintha kiszívná a fényt a környezetéből. Tashu a megszokottnál is fehérebb lett, amikor a kezébe vette, míg a kézfején az erek feketének tűntek.

– Igen – nyögte megmámorosodva. Mindkét karját oldalra nyújtva állt, a keze láthatóan remegett. – Igen. Érzem. A sötét energiák csomópontja vagyok. A világ összes halála és kétségbeesése átszűrődik rajtam. Érzem még a nyelvemen is. Fogságba esve vergődök itt, mint egy küszködő…

– Akkor rajta, imádkozzunk! – vágott közbe Rax, mert jól tudta, ha nem teszi meg, akkor a tanácsos tovább zagyvál majd perceken vagy órákon át, vagy addig, amíg mindketten meghalnak végelgyengülésben. Gallius Rax kézen fogva vezette Tashut, mint egy szülő a gyermekét. Együtt mentek oda az aknához. Amikor a közelébe értek, egy keskeny járda nyúlt ki a peremből, mintha megérezte volna a jelenlétüket. Az akna nyílása felett végződött – egy járda, amire rá kellett lépniük. Együtt merészkedtek az akna fölé. A levegő valahogy egyszerre volt perzselő és fagyos. Forró és hideg áramlatok keringtek körülöttük. – Palpatine elégedett lesz önnel – jelentette ki Rax.

– Igen, úgy lesz. És önnel is. Sikert arattunk. Megbüntettük a méltatlanokat. Aktiváltuk a Tartalékot. Mondjunk el egy imát a sötétséghez, egy imát azokhoz a dolgokhoz, amelyek várnak ránk…

– Először, testvérem, kérnem kell tőled valamit.

– Igen, kicsi Galli?

– Mit fogsz mondani, amikor ismét meglátod a gazdánkat?

– Azt… – Rax nem adott lehetőséget a válaszra. Megtaszította Tashut. A férfi szaltózva és pörögve zuhant a ködben és a fényben. Egy darabig ordított, aztán nekivágódott a sziklafalnak, és onnantól hallgatott. A test tovább zuhant, mígnem eltűnt Rax szeme elől. Még néhány másodpercig csend uralkodott az aknában és a folyosón. Egy, kettő, három… A világ megrázkódott. Mély, harcias morajlás hallatszott a mélyből, és a sárga fény hirtelen vörösre változott, a kék ködszálak pedig feketére. Palpatine-nak igaza volt. Az ereklyék valóban óriási mennyiségű energiát tartalmaztak.

És most belehullottak a bolygó magjába. Az elszabaduló energiák utat találtak maguknak felfelé az aknában. Rax tudta, hogy odalent kezdetét vette a láncreakció, ami mindent megsemmisít. A bolygó hamarosan szétreped. Darabokra hullik, és közben elnyeli a Birodalom és a Köztársaság flottáját és katonáit. És amikor ez megtörténik, a galaxist semmi sem védi majd a bűnözőktől és a csőcseléktől. Rothadni fog, mint egy, a földön felejtett gyümölcs.

Ekkor egy kósza gondolat suhant át Rax elméjén: minden gyümölcs, akármennyire rothadt is, magokat hagy maga után… Mindenesetre, számára eljött a távozás perce. Az Imperialis várta őt. A sorsa, a rendeltetése suttogva hívta, mint egy csábító szerető. De hirtelen rádöbbent, hogy hangokat hall. Igazi hangokat.Nem volt egyedül idelent. És felismerte az egyik hangot. Üdv, Sloane! – köszönt gondolatban a váratlan vendégnek.

 

A padló hirtelen megremegett, és jobbra lódult. Norra majdnem elesett. Brentin segített neki talpon maradni, de ő kihúzta a karját a férfi kezéből, és gyanakodva pillantott a férjére.

– Nem bízol bennem– állapította meg Brentin.

– Nem – ismerte el halkan Norra. Nem tudom, mi van a fejedben – tette hozzá magában. – Nem tudom, hogy a chip még most is irányít-e téged. Nem tudom, hogy miért vagy Rae Sloane-nal.

Brentin mondani akart valamit, de Sloane megelőzte.

– Nézzetek oda!– mondta, és rámutatott egy nyolcszögletű számítógépközpontra. Felette holo-mezők villogtak vörös fénnyel. Egy ábra valami olyasmit mutatott, hogy egy furatféleség hatol át egy bolygó kérgén és köpenyén. A felette lévő számláló valaminek a százalékos arányát jelezte, és az érték lassan csökkent.

– Mit látunk?– tudakolta Norra.

– Fogalmam sincs – vallotta be Sloane. Brentin a konzolokhoz sietett, és szemügyre vett egy billentyűzetet, ami arany és ezüst színű, háromszögletű gombokból állt. Hamarosan ellépett tőle, és belenyúlt a holo-mezőbe. Amint megérintette, adatok kezdtek átáradni rajta.

– Jaj, ne! – nyögte a férfi.

– Mi az? – kérdezte egyszerre Norra és Sloane, majd részben kétkedő, részben undorodó pillantást váltottak egymással.

– Történik valami a bolygó mélyén – felelte Brentin –, ami a köpennyel csinál valamit. Egy rengéssorozat indult ki a magból, és felfelé tart. Ez az akna, ez a… furat, ez a kulcsa. Egyfajta csatorna, ami fókuszálja a szeizmikus hullámokat. Itt és itt gátak vannak, amikkel le lehet zárni az aknát, de most nyitva vannak.

– Mit jelent mindez?– kérdezte Sloane.

– Azt, hogy ennek a bolygónak nem sok van hátra. – Norra majdnem eldőlt, mert minden erő kiszállt a térdéből. Temmin itt van… – gondolta döbbenten. – És Jas is. És Wedge. Az egész átkozott köztársasági flotta. Ha a Jakku megsemmisül, mindenkit magával visz a pusztulásba.

– Le tudod állítani? – kérdezte Norra.

– Megpróbálom.

– Csináld! – mordult fel Sloane, és részben elszántan, részben elkeseredetten hozzátette: – Én megkeresem Raxet. Itt kell lennie valahol. – Norra a másik nőre szegezte a sugárvetőjét, és rászólt:

– Nem! – Sloane a szemébe nézve válaszolt neki:

– Itt és most nem én vagyok az ellenség!

– Nekem az ellenségem vagy. Tönkretetted a férjemet. Elhoztad őt erre a tébolyult utazásra. Te…

– Fogytán az időnk!– vágott közbe Sloane. – Rax az oka mindennek. Tedd el azt a fegyvert, Norra Wexley! Hadd tegyem meg azt, amit meg kell tennem. – Brentin odalépett Norrához, aki erre összerezzent, és attól félt, hogy a férje megtámadja. De Brentin csak annyit mondott:

– Kérlek, Norra. – Norra félt, hogy elejti a sugárvetőt, annyira remegett a keze. Végül leeresztette, és megszólalt:

– Menj!

– Szükségem lenne a fegyverre – felelte Sloane.

– Csak akkor adom át, ha előtte beléd lövök – válaszolta eltökélten Norra.

– Jó, hagyjuk. Annyira nincs is szükségem rá. Én magam is fegyver vagyok – jelentette ki Sloane, és összekaparta minden bátorságát, hogy ez az utóbbi állítása valóban igaz legyen. Aztán sarkon fordult, és elindult a terem másik végéből induló lépcső felé. Csak ment, és egyszer sem nézett vissza. Norra a férje felé fordult, és rászólt:

– Meg kell állítanod a folyamatot! Brentin, most nagyon figyelj rám! Temmin itt van a Jakkun. A fiad. Ha szereted őt, ha szeretsz engem, és ha még fontos neked az Új Köztársaság, aminek a megteremtéséért harcoltál, akkor megállítod ezt a dolgot.

Brentin bizonytalanul és félve pislogott, de összeszedte magát, bólintott egyet, és halkan, de határozottan felelt:

– Megállítom.

 

Sloane leóvakodott a lépcsőn, végigment egy folyosón, aminek az egyik fala mentén inaktív droidok álltak, és amikor a végére ért, meglátta Raxet. A tanácsos nem lepődött meg, amikor megpillantotta, nyilván várt már rá. A háta mögött vörös fények táncoltak, és kék párafelhők örvénylettek.

– Üdv, Rax – köszönt Sloane. Nem hozott magával semmit, főleg fegyvert nem. Az átkozott Norra Wexley nem adta kölcsön a sugárvetőjét. Az a szörnyű nő olyan konok volt, mint egy öreg fa gyökerei. De kétségkívül jól tette. Sloane elvehette volna tőle, de nem akarta erre áldozni az amúgy is kevés időt. És megismételte magában azt, amit nekik mondott: én magam is fegyver vagyok. Azt legalább biztosan tudta, hogy Norra és Brentin nem fogják itt hagyni. A komp pár pillanattal a leszállás előtt megadta magát. Már akkor sérült volt, amikor elhozták a birodalmi bázisról, és mialatt leszálltak vele, a hajtóművek és a lebegtető egységek leálltak, és a gép pár méteres magasságból egyszerűen lezuhant. A műszerfal elsötétült, ami azt jelentette, hogy a hajó halott. A jó hír az volt, hogy nem kellett szétlőniük a bejáratot. Az ajtó nem volt bezárva. Sloane csak odalépett hozzá, és kinyitotta. Nem várták őket turbólézerek, sem másfajta védelmi eszközök. És a bejárat nyitva volt. Sloane-t akkor kínzó aggodalom fogta el: mit keres itt Rax? Lehet, hogy máris késő? És most úgy tűnt, megkapja a választ. A tanácsos előtte állt. Eljött az elszámoltatás pillanata.

Rax is fegyvertelennek látszott, legalábbis a derekán nem viselt fegyvert. Csak ő állt a folyosón, büszke testtartásban, fehér egyenruhában, a vállán vörös köpenyt viselve. Szent csillagok, valamiért nagyon elégedett magával – gondolta Sloane. – A tetejébe az a gúnyos mosolya… A legszívesebben egy kemény ökölcsapással törölte volna le a vigyort a férfi képéről.

– Látta a műsort?– kérdezte Rax.

– Láttam – felelte Sloane. – A kedvemért rendezte az egészet?

– Nem. A galaxis összes lakójának. De maga… – válaszolta Rax, és lebiggyesztette a száját. – Maga többet tud, mint mások. Ami azt jelenti, hogy jobban érti ezt a dolgot, mint mindenki más.

– Semmit sem értek. Mi lenne, ha elmagyarázná? – kérdezte Sloane, közbe feltartotta mindkét kezét. – Annyira büszke arra, amit itt tett. Rajta, meséljen! Mi ez az egész, tanácsos? Vagy szólítsam Gallinak? A szegény kis árva…

Ezzel betalált. Rax igyekezett uralkodni magán, de a szája és a szeme környéke rándult egyet. A döfés célba ért.

– Erre nincs időm – felelte gőgösen. – Távozom.

– Csak rajtam keresztül teheti meg – közölte Sloane, és ökölbe szorította mindkét kezét.

– Legyen így – válaszolta higgadtan Rax, és elindult. Lassan, céltudatosan tartott Sloane felé, ahogyan egy ragadozó közelíti meg a prédáját: biztos, de mégis könnyed léptekkel. Mintha azt üzente volna: Ne aggódj, egérke. Nem bántalak, apróság. – Azt azért elmondom – folytatta önelégülten –, hogy nagyon közel volt a célhoz. Ön és én annyira közel voltunk… mindig is azt hittem, hogy a végén a közelemben lesz. És tessék, itt van. – Hirtelen elkomorult, és hozzátette: – Csak nem úgy, ahogyan régebben képzeltem.

– Tényleg azt hitte, hogy magával tartok? – kérdezte Sloane. – Azok után, ami az Akiván történt? A Chandrilán történtek után? Újra és újra belehajított a tűzbe.

– A tűz némelyik pengét megedzi – válaszolta Rax, és elutasító mozdulatot tett a jobbjával, mintha eldobott volna valamit. – Más pengéket tönkretesz. – A tanácsos Sloane elé érve megállt és elmosolyodott.

– Nem hagyom, hogy élve elmenjen innen – jelentette ki halk, fenyegető hangon Sloane.

– És hogyan akarja intézni az ügyet? Nálam nincs fegyver – felelte Rax, és hátrahúzta a köpenyét, hogy megmutassa az oldalát. – Bár talán nem ártott volna, ha hozok magammal. Önnek is hoznia kellett volna.

– Ha az óhaj csillaghajó volna…

– …minden koldus az űrben röpködne – fejezte be a szólást Rax. Sloane a pillanatot kihasználva előrelódult. Minden erejét beleadta, és a kipattanó acélrugó gyorsaságával szökkent a férfi felé. Mintha minden elfojtott gyűlöletét és haragját erre a pillanatra tartalékolta volna, és most az egész úgy tört fel a bensőjében, mint egy perzselően forró gejzír. És hihetetlen energiát kölcsönzött neki. Rax, ha valaha tudott is verekedni, rég nem kellett efféle harcokat vívnia. Nem is látta, hogy mi csap le rá. Sloane ökle a férfi orrát találta el, amit hangos roppanással eltört. Rax összeroskadt, és Sloane ádázul vicsorogva rávetette magát.

 

Brentin bizonytalanul fürkészte a számítógép billentyűzetét. Lenyomta az egyik gombot, mire a holo-mező villogni kezdett, és vörös fény töltötte be a termet. Brentin káromkodott, lehunyta a szemét, és összeszedte magát. A padló ismét megremegett, amitől Norra úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog. A százalékos értékre nézett, és azt látta, immár 47-re csökkent.

– Oda kellett volna adnunk neki a sugárvetőt – jegyezte meg váratlanul Brentin.

– Micsoda?

– Sloane-nak. Egyedül van. És fegyvertelen.

Norra a férjére vicsorgott, meglengette előtte a fegyvert, és ingerülten válaszolt:

– Brentin, még most sem tudom, hogy mikor vagy önmagad, és mikor irányít a fejedbe épített chip. Amíg nem szedjük ki onnan, nem fogom tudni. De most csak azzal törődj, hogy leállítsd azt a valamit.

– Sajnálom – mentegetőzött Brentin, közben a tekintetét a billentyűzetre szegezte, és kétségbeesett gyorsasággal gépelt. – Sajnálom mindazt, ami történt.

– Erre most nincs idő.

– Lehet, hogy csak most van rá idő, Norra. Azt akarom, hogy tudd, hogy az az ember, aki azokat a szörnyűségeket csinálta a Chandrilán, nem én voltam.

– Ezt tudom. De azt nem, hogy mikor vagy önmagad, és mikor nem.

– Önmagam vagyok. Nem a chip vezérel.

– Akkor miért vagy vele? – fortyant fel Norra a lépcső felé mutatva. – Sloane az ellenségünk, Brentin! Az, aki ellen foggal-körömmel harcoltál, amikor csatlakoztál a Felkelők Szövetségéhez! És most itt vagy, és vele utazol? Az a chip talán összekeverte az agyadat, de nem ő a feleséged.

– Sloane már nem birodalmi.

– Ó, ez igazán megnyugtató. Ettől nyilván semmissé válik minden, amit elkövetett.

– Természetesen nem. Tudom, hogy nem. Viszont… – mondta Brentin, majd hirtelen csalódottan nyögött egyet. A holo-mező ismét vörösbe borult előtte, mire mindkét kezét ökölbe szorította, és tovább beszélt: – Nem tudom, hogyan magyarázzam el. Nem megy, rendben? Csak azt tudom, hogy bár nem voltam a magam ura, rossz dolgot csináltam, és szeretném helyrehozni. Azt hiszem, Sloane is ezt akarja, és valahogy azon kaptuk magunkat, hogy együtt vagyunk, és ugyanaz a célunk…

– Együtt vagyunk… hát ez csodálatos!

– Nem úgy! Nem úgy vagyunk együtt – tiltakozott kétségbeesetten Brentin. – Kérlek, Norra. Szeretlek. Miattad vagyok itt. És Tem miatt. Valami jót akarok csinálni, hogy ellensúlyozzam azt a szörnyűséget, amit elkövettem. Az, hogy a Jakkun vagyok, jó érzést okozott. Úgy éreztem, ez valami igazságszolgáltatás…

– Mit akarsz, Brentin? – vágott közbe Norra. – Sloane után menni?

– Szüksége van a segítségünkre. Ő nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod.

– De attól még nem jó.

– Van egy sokkal gonoszabb valaki…

– Akkor Sloane hadd küzdjön meg vele egyedül!

 

Sloane túl későn döbbent rá, hogy a harag és a gyűlölet elvakítja az embert. Amikor elszabadultak az indulatai, az úgy hatott rá, mintha fehér fény ragyogott volna fel előtte. Kellemesnek és melegnek tűnt, de aztán elvakította. Rax jókora találatot kapott, és összeroskadt, de valahogy túl könnyen ment. Amint Sloane rávetette magát, észrevette, hogy a férfi szeme felcsillan, és tudta, hogy hibát követett el. Rax kemény ütést mért az oldalára. Pontosan oda, ahová az energianyalábot kapta a Chandrilán. És nem pusztán egy ököl találta el. Valami kiállt belőle, egy hegyes tárgy, ami a sérült bordái közé fúródott. Olyan érzése támadt, hogy villám vágott az oldalába, és éktelen fájdalom szaladt végig az egész testén. Egy fél másodpercre lehunyta a szemét. Ebben a pillanatban Rax felfelé lódult, egyenesen az arca irányába, és belefejelt az állába. A feje hátralendült, a fogai az ajkába mélyedtek. Félig elkábulva lefordult a férfiról. Csillagokat látott, a száját vér öntötte el. Hörögve és fuldokolva távolabbra kúszott, közben olyan kínokat élt át, mintha sav marta volna belülről a testét. Rax talpra állt, és döngő léptekkel közeledett felé. Sloane megpróbált felállni, de a tanácsos kegyetlenül oldalba rúgta. Megint ott találta el, ahol az imént. Valami reccsent. Egy borda. Sloane felkiáltott, és elterült a padlón. Ekkor meglátta, hogy Rax ide-oda gurgat valamit a tenyerén – egy apró bábut. Egy köpenyes-csuklyás alakot ábrázoló bábut. A férfi aztán megmarkolta úgy, hogy a bábu feje kiállt a hüvelykujja mellől. Játékosan csapott néhányat a levegőbe, és Sloane most már tudta, hogy miért fájt annyira az előbbi találat.

– Egy shah-tezh tábla egyik figurája – közölte elégedetten Rax. Egészében véve úgy viselkedett, mintha egy tükör előtt pózolt volna magának. – Fogadni merek, hogy fájt. Egyébként, a bázison vettem észre, hogy kíméli azt az oldalát. Úgy tűnik, jól sejtettem, hogy ott kell megütnöm. – Egy pillanatra elhallgatott, majd mialatt folytatta, a mosoly eltűnt az arcáról. – Őszintén mondom, hogy csalódott vagyok, amiért ez lett a vége. Szövetségesként kellene mellettem állnia. – Hirtelen villant egyet a szeme, mintha rájött volna valamire, és hozzátette: – Maga is száműzött volt bizonyos értelemben. Nem igaz? A Birodalom mindig eltolta magától, mintha ismerte volna…

A föld mélyéből morajlás hallatszott, és a padlón repedés jelent meg.

– Mi történik itt? – kérdezte Sloane.

– Ez itt a vég – közölte eltúlzott büszkeséggel Rax. Sloane rúgott egyet a férfi térhajlata felé – annyira közel volt, annyira csábító célpont volt –, de Rax elkapta a bokáját, és megdöbbentő erővel oldalra lendítette őt. Sloane több métert repült, és nekivágódott az egyik oszlopnak, amitől újabb fájdalomhullámok söpörték végig a testén.

– Azt hiszi, nem tudok verekedni? – kérdezte Rax gúnyosan vigyorogva. A szeméből mániákus tekintet sugárzott, amit Sloane még sosem látott tőle. – Ahogy már megmondtam, árván nőttem fel ezen a világon. Gyerek voltam még, amikor először megöltem valakit. Egy fémtolvaj volt, aki eljött erre a helyre, és azt hitte, hatalmas kincset talált. Puszta kézzel fojtottam meg, és összezúztam a torkát. Aztán öltem felnőtteket, fenevadakat, más gyerekeket. Maga azért verekedett, hogy érmeket nyerjen. Én azért, hogy életben maradjak, és a császárt szolgáljam.

– Én nem a császárt szolgálom – felelte Sloane véres buborékokat köpködve. – Én a Birodalmat szolgálom.

– A maga Birodalmának vége. Én öltem meg – vágott vissza Rax, és félrebillentette a fejét, mintha hallgatott volna valamit. – Itt vannak a barátai. Nincs egyedül. Hívjuk ide őket, rendben? – A következő pillanatban Sloane mellett termett, megragadta a jobb kezét, rátérdelt a vállára, így a padlóhoz szegezte őt, majd addig feszítette hátra a kisujját, amíg hangos reccsenéssel eltört. Sloane felsikított. – Helyes, visítson csak. Egy, a falkáját hívó állat sikolya – morogta Rax, és megfogta Sloane gyűrűsujját. – Na, még egyszer! – Ezt az ujjat is hátrafeszítette, amíg el nem tört.

Míg Sloane ismét ordított kínjában, Rax dúdolgatott valamit, és Sloane csak utóbb jött rá, hogy mi volt az a dal: a Cora Vessora Kantáta.

 

Norra és Brentin meghallották Sloane sikolyát. A számláló immár 33 százalékot mutatott. A falak és a padló kezdett széthasadni. A rengések immár nem rövidebb-hosszabb szünetekkel követték egymást, hanem egymást érték. Norra továbbra is kemény harcot vívott önmagával. Felkelők a birodalmiak ellen. Szabadság a zsarnoksággal szemben. De a helyzet ennél bonyolultabb volt. Most közte és a saját férje között is háború dúlt. Mi lett Brentinből? Lehet még valaha ugyanolyan, mint amilyen régen volt? És akkor ott volt még a Sloane-nal kapcsolatos vitájuk. Norra nem akart belekeveredni a nő ügyébe. Hagyni akarta, hadd intézze a dolgát úgy, ahogy tudja. Azt mondogatta magának, hogy neki semmi köze ahhoz, ami a lépcsőn túl történik. Hagyni akarta, hogy az ottaniak számoljanak le egymással. Bár azt megfogadta, hogy aki visszajön ebbe a terembe, azt vagy a Köztársaság bírósága elé rángatja, vagy lelövi. (Még ezzel is vívódott, mert megint előkerült a jó öreg dilemma: igazságszolgáltatás vagy bosszú? Az igazságszolgáltatást az ész diktálta. A bosszút a szív. Melyik győzzön? Melyik érdemli meg a győzelmet?) Sloane a bosszút választotta, ezt Norra jól látta rajta. És azzal, hogy hagytam egyedül és fegyvertelenül lemenni oda, nem ezt tettem én is? – kérdezte magától. – Mennyiben különbözöm Sloane-tól? Aztán megint sikoly harsant odalent. Egy kínok között vergődő ember sikolya. A pokolba az egésszel – szitkozódott magában Norra, azzal elfordult a konzoltoktól, és felemelte a sugárvetőt.

– Mit csinálsz?– kérdezte Brentin.

– Magam sem tudom – felelte Norra, és őszintén válaszolt.

– Segítesz Sloane-nak?

– Talán. Nem. Nem tudom. Te maradj itt!

– Kezdek rájönni, mit kell csinálnom – közölte Brentin. – Lezártam az egyik gátat, de most fel kell törnöm a védelmi rendszert, hogy hozzáférjek a többi vezérléséhez.

– Siess!– felelte Norra, és elindult. Folyamatosan figyelve leosont a lépcsőn. Egy enyhén lejtő, hosszú folyosó nyújtózott előtte. A vörös lámpák vészjósló fénybe vontak mindent. A két oldalt sorakozó oszlopok sötét, csillogó páncélzatú őrökre emlékeztettek. Rajtuk túl mozdulatlan droidok álltak a falmélyedésekben. A látvány hatására Norrának eszébe jutott a kashyyyki börtönhajó, és megborzongott. Hová vezet a járat? Mi várja a végénél? Egyelőre nem látott senkit. Kísérteties csend honolt a folyosón. Norra már éppen készült kiáltani… – …amikor meglátta Sloane-t. A nő eszméletlenül feküdt a fal mellett. Tőle nem messze jókora nyílás ásítozott a padlóban, amiből pokoli ragyogás áradt.

Ez lesz a furat – állapította meg magában Norra. Sloane felemelte a fejét, és kábán felé nézett.

– Menekülj… – nyögte rekedtes hangon. A figyelmeztetés egy másodperccel később jött a kelleténél. Norra a szeme sarkából látta, hogy az egyik oszlop mögül felé ugrik valaki. Felkiáltott, és arrafelé lendítette a sugárvetőt, de az alak a tenyere élével akkora ütést mért az állára, hogy megszédült, és pár pillanatig azt sem tudta, hol van. A támadója ezalatt elkapta a sugárvetőjét, és kicsavarta a kezéből olyan könnyedén, hogy elszégyellte magát, amiért ilyen egyszerűen elvesztette az egyetlen fegyverét. Felkiáltott, és megpróbált menekülni, de kapott egy ütést a fejére a sugárvetővel, amitől elesett, majd négykézláb mászott előre, és amikor visszanézett, azt látta, hogy a férfi felemeli a fegyvert. Felismerte a fehér egyenruhát és vörös köpenyt viselő férfit: Gallius Rax állt ott. A sok gaztett kitervelője, ha Sloane igazat mondott. Rax hirtelen elkapta a tekintetét, és a lépcső felé nézett. Léptek dobogtak arrafelé.

Brentin rohant le a folyosóra. Teljes lendülettel futott, majd elrugaszkodott, és nekivágódott Raxnek. Rax tüzelt, de elvétette a célt, a lövedék a mennyezetbe égetett lyukat. Brentin beugrott a fegyver alá, és felfelé lökte. A két férfi birkózni kezdett. Norra úgy látta az egészet, mintha lassított felvételt nézett volna. Sikerült ugyan talpra vergődnie, de továbbra is szédelgett, és mindenből kettőt látott. De mozdulnia kellett, cselekednie kellett, még ha azt érezte is, hogy a tudata mindentől eltávolodott, és a lába olyan nehéz, mintha mély sárban gázolna. Rax mögé érve megtámaszkodott a falon, és a férfi felé nyújtotta a kezét, és ekkor az események villámgyorsan követték egymást. Norra a kezét nyújtotta… – …Rax elrúgta magától Brentint… – …felemelte a sugárvetőt… – …Norra felsikoltott, és két kézzel megmarkolta Rax nyakát… – …de Rax tüzelt, Brentin pedig hátratántorodott. A mellkasán megégett folt sötétlett, mintha egy fekete virág nyílt volna ki a zubbonyán… – Brentin a folthoz kapott, és hanyatt esett. Rax megfordult, és immár szemtől szemben állt Norrával. Az arcát izzó harag torzította el – egy sarokba szorított, szökni akaró gonosz szörnyeteg haragja. Felrántotta a térdét, és hasba rúgta Norrát. Norra összegörnyedt, de előrelódult, és addig tolta maga előtt a férfit, amíg nekivágta a másik falnak. A fegyver fellendült, lesújtott az arcára, és érezte, hogy a bőre alatt megroppan valami, majd éles fájdalom szaladt végig az egész testén, és összeroskadt. Szerette volna abbahagyni.

Szeretett volna csak feküdni, és feladni, és könyörögni – „engedje meg, hogy egy percet a férjemmel töltsek, csak egyetlen percet adjon, mielőtt megöl”. De váratlanul feltámadt benne a harag, és elsöpörte minden kétségbeesését. Felordított, elkapta a férfi lábát, és rántott egyet rajta. Rax megtántorodott, és elesett. A sugárvető kettejük közé került, és mindkét kezükkel markolták. Rax oldalra rántotta Norrát, aki ettől beverte a fejét a falba, és a tudatára sűrű köd ereszkedett. Látta, hogy Brentin tőle pár lépésnyire fekszik, a mellkasát fogja, és őt nézi. A szája mozgott, és bár Norra nem hallotta, leolvasta a szót a férje szájáról: szeretlek.

– Én is szeretlek – felelte suttogva és alig érthetően. Aztán minden megmaradt erejét összeszedte, ordított egyet, és lassan, fokról fokra fordította a sugárvetőt Rax mellkasa felé. A mutatóujja rátalált az elsütőbillentyűre. Rax megint lefejelte, és ezúttal a homlokát találta el, de Norra ezzel nem törődve meghúzta az elsütőbillentyűt. Rax felhördült, és ellökte őt magától. A férfi talpra állt, mialatt körülöttük minden rázkódott, rángatózott és döngött.

– Meglőttél – recsegte hitetlenkedve, közben a vállát markolászta, és fehér zubbonyán vörös vérfolt terjedt lefelé.

Norra sírva és nyögdécselve vonszolta magát a férje felé. Újra és újra kimondta nevét – Brentin, Brentin, Brentin –, míg végül odaért hozzá, magához húzta a fejét, és azt mondogatta neki, hogy rendbe fog jönni, hogy ő majd segít, hogy ő már számtalanszor kijátszotta a halált, és tudja, hogy életben maradnak mindketten. De Brentin szeméből már eltűnt az élet fénye. Norra felsikoltott, és ismét magához ölelte a férje fejét. Nem akarok mást, csak aludni – gondolta –, nem akarok mást, csak azt, hogy ismét a férjemmel lehessek. Annyira sajnálom, Brentin. Annyira sajnálom, hogy nem hittem neked. Annyira sajnálom, hogy… Rax tántorogva távolodott tőle, sebesült vállát tapogatva lépkedett a lépcső felé. Norra továbbra is alig látott, és kábán figyelte, hogy a férfi elszökik előle.

Ne! Gyere vissza! – üzente neki gondolatban. – Még nem végeztünk… Elengedte a férjét, és hason csúszva indult Rax után. A jobb keze beleütközött valamibe. A sugárvetőbe. Rax nem vitte magával, de Norra igen. Annyira erősen csikorgatta a fogait, hogy attól tartott, porrá őrli őket. Hason fekve maga elé húzta a fegyvert, és célozni próbált. A keze jobbra-balra, előre-hátra lengett, nem bírta egy helyben tartani. A szemét elárasztó könnyek miatt még rosszabbul látott. A rengések tovább rontották a helyzetet. A padló meg-megugrott alatta. Aztán egy alak haladt el mellette – Sloane volt az. A nő valahogy talpra állt, és üldözőbe vette Raxet. Norra ugyan már nem kettőt látott mindenből, hanem hármat, de azt tudta, hogy a két birodalmi ismét összecsapott. Lassú, ügyetlen mozdulatokkal ütötték és rúgták egymást. Norra rászegezte a sugárvetőt az egyikre, aztán a másikra, majd megérezte, hogy a kezéből végképp kiszáll az erő. Már abban sem volt biztos, hogy képes lesz-e meghúzni az elsütőbillentyűt. Sloane hirtelen felkiáltott, és nekivágódott a falnak, míg Rax a másik falnak támaszkodva felfelé vonszolta magát a lépcsőn. Norra kimondott egy szót. Egy nevet.

– Sloane… – Sloane felé fordult. Norra az utolsó erejével a nő felé lökte a sugárvetőt. Aztán a tudatára boruló sötétség úgy ragadta el őt, mint egy gyors folyó.

 

Harminchatodik fejezet

Rendőri és mentősiklók lebegtek a szenátusi torony körül. Fények villóztak mindenütt. A felszínen jókora tömeg verődött össze. Sinjir belegyalogolt, és a bánatától, illetve a haragjától hajtva átnyomakodott rajta. Még csak azt sem tudta, hogy mit keres, sem azt, hogy miben reménykedik. Amint a biztonságiak megérkeztek a dokkba, és elvitték Wartolt, egyből idejött, hogy személyesen nézze meg, mi történt. Vagy talán nyomozni akart. Vagy csak szemtanú akart lenni. Megint eszébe jutott az, amit az Endoron élt át. A csata után a bajtársai véresen és holtan hevertek szerteszét – akkor tört rá az érzés, hogy nem tudja, merre jár. Mintha mindentől elszakadt volna. Takask wallask ti dan lett belőle. Egy ember, akinek nincs csillaga. De most volt csillaga. Legalábbis, mostanáig volt. Hirtelen felfedezett maga mellett egy ismerőst, és odaszólt neki:

– Leia! – A hercegnő mindkét kezével a hasát fogta, de még csak nem is lassított.

– Tudnom kellett volna, hogy lesz még merénylet Mon ellen – felelte keserűen. – Gyűlölik őt. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz. Hiszen Mon állt a középpontban. – Hirtelen felemelte a hangját, és rákiáltott az előttük tolongókra: – Félre! Adjanak utat! – A tömeg szétvált előttük, míg a mellettük és mögöttük állók csodálkozva sutyorogtak egymással. Sinjir előre nézett, és megpillantott valamit, de nem hitt a szemének. Biztosra vette, hogy kísértetet lát. Egy szellemet, amit a bűntudata idézett meg. Csak egy másodperc tört részéig látta Mon Mothma kancellárt, amikor rés nyílt a körülötte lévő biztonságiak eleven falában – éppen lelökött magáról egy takarót. Nem, az nem lehet – hüledezett Sinjir. – Vagy mégis? Aztán a biztonságiak fala ismét összezárult, és eltakarta előle a kancellárt. Arra gondolt, hogy megelőzi Leiát, és utat tör neki a sokaságban, de a hercegnő magától is remekül boldogult. Kicsi-kora óta hozzászokott a parancsolgatáshoz, és most éles hangon, határozottan kérte a teremtményeket, hogy húzódjanak félre előle.

Egy őr belépett Sinjir elé, hogy leválassza a hercegnőről. Meglengette előtte szikrázó botját, mire Leia visszanyúlt, egy mozdulattal kicsavarta a botot a férfi markából, és ledobta a kövezetre. Két őr máris közelebb ugrott, ám hangos kiáltás harsant:

– Álljanak meg! – Mon Mothma tisztán csengő hangja, és ez a két szava elég volt. A kancellár tett néhány lépést, beállt a biztonsági tiszt és Sinjir közé, és kijelentette: – Ő a tanácsadóm!

– Kancellár, én… – nyögte Sinjir. – Hát él!

– Élek – erősítette meg Mon Mothma az öröm minden látható jele nélkül.

– Mon… – Leia csak ennyit mondott, majd megölelték egymást. Leia a kancellár vállára eresztette a fejét, míg Mon a fejét hátrahajtva, a szemét lehunyva élvezte a pillanatot. Amikor szétváltak, Sinjir megszólalt:

– De hogyan? A robbanás…

– Nem voltam ott. Nem voltam ott – válaszolta Mon, és miután látta, milyen zavarodottan néz rá Sinjir, magyarázatot adott: – Emlékszik, bűntudatot ébresztett bennem, amiért nem vettem ajándékot egy drága barátomnak. – Jelentőségteljes pillantást vetett Leiára, és hozzátette: – Elmentem hát vásárolni. Auxit az irodában hagytam… – Az utolsó mondatát alig tudta kimondani. A bánatos kifejezés úgy suhant át az arcán, mintha egy felhő árnyéka lett volna.

– Auxi – ismételte a nevet Leia –, akkor ő…

– Igen, Auxi meghalt – mondta aprót biccentve Mon, aztán Sinjir felé fordulva folytatta: – Jelenleg ön az egyetlen tanácsadóm. És sürgősen szükségem van a tanácsaira. – Leiára nézett, és hozzáfűzte: – És az önére is, barátom.

– Kiderítjük, ki tette ezt – biztosította Sinjir a kancellárt. – Máris elkezdjük.

– Nem! Azt most nem – tiltakozott Mon. – Előbb valami mást kell elintéznünk.

– Mi lehet ennél fontosabb? – Mon megmarkolta Sinjir kezét, megszorította, és bejelentette:

– Mas Amedda előjött a rejtekhelyéről, és tűzszüneti egyezményt akar. Véget akar vetni az egésznek. A Birodalom megadja magát, és nekem mindkettőjükre szükségem van.

 

Harminchetedik fejezet

A Jakku felszíne most már annyira rázkódott, hogy Rae Sloane biztosra vette, hogy előbb-utóbb egy óriási szakadék elnyeli az Obszervatóriumot. Nem tudta, hogy mit tehetne ez ellen, de meg kellett próbálnia. Csapdába esett a bolygón, és mi mást csinálhatott volna, mint hogy megpróbálja megmenteni? Szédült, vérzett, és tele volt sérüléssel, ám az állapotával mit sem törődve követte Raxet. A sugárvetőt a kezében tartotta. Rax visszanézett, és bár eddig magabiztosnak mutatta magát, most félve pillantott a volt tisztjére.

– Tűnj el! – fortyant fel, és véres kezével a levegőbe csapott. Válaszul gyanánt Sloane belelőtt a bal lábába.

Gallius Rax felbődült fájdalmában, és a lépcsőre zuhant, de hangosan nyögdécselve azonnal felnyomta magát mindkét kezével. Sloane ekkor a vállába is beleküldött egy töltetet. A férfi összeroskadt, és felzokogott. Aztán a hátára fordult, és a kezét feltartva jelezte, megadja magát. – Ne, ne, ne, kérem – dadogta, mire Sloane hasba lőtte. Minden lövést tökéletesnek érzett. Minden lövéssel bosszút állt. Sok történetet hallott már a bosszúról, arról, hogy valójában nem zár le semmit, és aki bosszút áll, az nem lesz teljes tőle, de ebben a néhány pillanatban nem hitt ezekben az állításokban. Mert most jobban érezte magát, mint korábban bármikor. Rax a hasához nyúlt, ahol vörös folt terjengett a zubbonyán. Vére lecsorgott az oldalán, és lecsöpögött a vele azonos színű köpenyre. A szemét kimeresztve bámulta Sloane-t. Hang nélkül tátogott, és valami lecsúszott a torkán.

– Haldokolsz – mondta neki Sloane. És Rax valóban haldoklott, ez egyértelműen látszott rajta. A szája repedezett és fakó volt.

– Száműzött társam – nyögte aztán halkan.

– Igen?

– Most már a Tartalékot szolgálod.

– Nem szolgálok senkit.

– Figyelj… figyelj rám! Van egy hajó a közelben – zihálta Rax. – Az Imperialis. Szállj fel rá! Hux is ott van. Mások is. Használd a térképet, egy adattüskében van… a számítógépben. Indulj el a felderítetlen… – köhögött egyet, a szájából apró vércseppek röpködtek, majd folytatta: – …végtelen felé. Egy hajót már előre kiküldtünk. Egy szuper-csillagrombolót… a császár… – És Sloane hirtelen megértette. Hát persze… amikor a Coruscanton áttekintette a birodalmi archívumot, hogy számba vegye a hajókat, az ottani tisztek az egyikkel nem tudtak rendesen elszámolni. Azt állították, hogy a köztársaságiak elrabolták, de ezt egyetlen adat, tanúvallomás vagy feljegyzés sem támasztotta alá.

– Az Eclipse – mondta ki a hajó nevét. Rax bólintott, és tovább beszélt:

– Keresd meg! Hagyd el ezt a helyet! Keress új birtokot! Kezdd újra a játékot! – Elhallgatott, pár pillanatra iszonyatos erővel összepréselte a fogsorát, aztán ismét megszólalt, de innentől már összevissza beszélt: – Érdemtelen… az vagyok, érdemtelen. Csak egy egér, nem egy vworka. Száműzött, örökké száműzött. Shahtezh… a Cora Vessora… érdemtelen… – A feje halkan koppant a lépcsőn. Az orrából vér csordult ki, és a szeméből eltűnt a fény. Sloane felegyenesedett. Aztán megint lehajolt, és kivette a férfi kezéből a két apró szobrocskát. A császár és a száműzött – állapította meg magában. – Az enyémek.

 

Az egyre erősödő rengések felébresztették Norrát. Nyögött egyet, és feltápászkodott. Brentin alatta feküdt, a szeme csukva volt, mintha csak aludt volna. Norra úgy döntött, hogy ezzel fogja áltatni magát. Brentin csak alszik. Majd később felébresztem. Amikor indulni kell. A falnak támaszkodva talpra vergődött, és elindult a lépcső felé. Hamarosan meglátott egy másik testet. Gallius Rax feküdt ott, a köpenye úgy terült el alatta, mint egy jókora vértócsa. Norra őróla mást mondott magának: Rax nem alszik. Halott. Ezen a napon a bosszúvágy győzött. Az igazságszolgáltatás eltűnt az árnyékokban. Meghallotta, hogy valahol a közelben valaki billentyűket nyomkod. Az egész járat hirtelen oldalra rándult vele, és majdnem elesett. Folytatta útját felfelé, de gyötrelmes lassúsággal. Minden fokért, minden lépéséért meg kellett küzdenie. Amikor kellő magasságba ért, megkereste a tekintetével a hangok forrását. Még most is rosszul látott, de pislogott néhányat, amitől valamivel jobb lett a helyzet, és ekkor felismerte, hogy Sloane áll a konzoloknál. A sugárvető a padlón hevert, kettejük között, körülbelül félúton. Norra odatántorgott hozzá, és felvette.

– Sloane – mondta aztán, és a nőre szegezte a fegyvert. A birodalmi – vagy nem az volt, ki tudhatta, kihez lojális most – felé fordult, és a teste mellé engedte a kezét. A holo-mezőben egy fogaskerekekből, láncokból, hajtószíjakból és teleszkópokkal mozgatott ajtóféleségekből álló gépezet képe látszott. Norra rájött, hogy a kép a gátakat és azok mozgatómechanizmusát ábrázolja. Brentin megpróbálta lezárni őket, de nem sikerült neki. Abbahagyta, hogy megmentse őt. Nem is,… azért hagyta abba, hogy meghaljon.

– Norra Wexley – mondta Sloane. – Te és én, már megint. Ott, ahol minden véget ér.

– Igen – préselte ki magából Norra. Csak ennyit tudott mondani. Mi maradt még neki? Egyáltalán: ez a valóság, vagy csupán egy lázálom? Vagy még most is ott fekszik a padlón, a férje mellett, aki alszik, vagy haldoklik, vagy már halott?

– Brentin?– kérdezte Sloane.

– Jól van – hazudott Norra, egyfajta tiltakozás gyanánt. Talán saját magát akarta védeni ezzel. De tudta, hogy Brentin nincs jól. Könnyek patakzottak az arcán, de felszegte az állát, és ekkor végre kimondta az igazságot: – Brentin meghalt.

– Sajnálom. Jobb útitárs volt, mint amilyet megérdemeltem.

– Igen. Ez igaz – helyeselt Norra, és nyelt egyet.

– Mit csinálunk mi itt?

– Azt én sem tudom.

– Be kell fejeznem azt, amit Brentin elkezdett – jelentette ki Sloane. – Meg kell akadályoznom, hogy a bolygó megsemmisítse önmagát. Valami történt a magban. De véget vethetek neki. Ha jól látom, vannak valamilyen gépezetek, amelyek képesek lezárni az aknát. Megállítják a láncreakciót, ami máskülönben felforrósítja a köpenyt, mígnem az egész úgy szétreped, mint egy geoda (valamely kőzetben előforduló, néha kifejthető gömbös űr).

– Huh…

– Hagyd, hogy megtegyem! És a biztonság kedvéért menj!

– Hová mehetnék?

– Keresd meg a fiadat! Menjetek haza! Kezdj új életet!

– Mondani könnyebb, mint megtenni.

– Neked így is könnyebb lesz, mint nekem. Nekem semmim sincs. Sosem volt férjem, sem gyermekem. Az egész életem a Birodalomról szólt, és most… – Sloane nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett megtennie.

– Sajnállak – bökte ki Norra, és maga is meglepődött, mert rájött, hogy valóban így érez.

– Én is. Meg fogsz ölni?

– Brentin azt mondta, nem vagy olyan gonosz, mint amilyennek gondollak.

– Ezt dicséretnek veszem. Ennél többet aligha remélhetek – mormolta Sloane a vállát vonogatva. – Átok ül rajtam.

– Mindannyiunkon átok ül, azt hiszem – jegyezte meg Norra.

– Talán igen. De nem biztos.

– Rajta, csináld! Mentsd meg a bolygót! Én most elmegyek – mondta Norra, azzal sóhajtott egyet, és letörölte arcáról a könnyeket. A sugárvető kifordult a kezéből, és a padlóra hullott. – Remélem, hogy Brentinnek igaza volt, és tényleg nem vagy olyan gonosz, mint gondolom.

– Sok szerencsét, Norra Wexley! – búcsúzott aprót biccentve Sloane.

– Neked is, Sloane főadmirális – felelte Norra, azzal sarkon fordult, és elindult a férjéért.

 

A szabadban a levegő vörösben játszott a lebegő portól. Norra a gallérja alá dugta az állát és a száját, amitől valamivel könnyebben lélegzett. Brentin nehéz volt, de meg kellett birkóznia ezzel a teherrel. Vissza akarta vinni őt az Akivára, hogy a népe szokásának megfelelően a sós mocsárba temesse. Vissza akarta vinni arra a világra, ahol Brentin nemcsak egy emlék lesz. Ahol lesz arca, amit a fiuk megérinthet. Ahol egy test lesz, ami felett Temmin gyászolhat.

De hogyan? Hová mehetek? – kérdezte magától Norra. A homok ismét megremegett alatta. Megtántorodott, fél térdre roskadt, aztán nagy nehezen felállt. A kompot kereste, mert az legalább a vihar elől megvédhette. Bevitte Brentint a birodalmi gép belsejébe, letette egy ülésre, majd összegyűjtötte annyi nyálát, amennyit csak tudott, és letisztogatta vele a férje arcát. Aztán nekilátott, hogy beindítsa a hajót. Akármivel próbálkozott, nem sikerült. A hajtóművek döglöttek voltak, és az energiacellákat is lemerítette, mialatt igyekezett életre kelteni az elromlott gépezetet.

Norra belátta, hogy itt rekedt. Letelepedett a pilótaülésbe, és megfogta a mellette ülő Brentin ernyedt, hideg kezét. A kimerültség legyűrte, és egy időre elaludt. Hajtómű dübörgése ébresztette fel. Kinézett az elülső ablakon, és azt látta, hogy egy fényes burkolatú, csillogó hajó közeledik felé a vörös porfelhőben. A gép áthúzott felette, és eltűnt a szeme elől. Hallucinálok – gondolta –, csak a képzeletem játszik velem. Nézd csak azt a szép hajót! Szeretnél rajta lenni? Ismét elaludt. Úgy aludt, mintha halott lett volna. Mereven ült, és nem álmodott. Aztán megint arra eszmélt, hogy hajtómű dübörgését hallja – a hajó visszatért. Kinézett az ablakon, és nem látott semmit. Röviddel ezután halk lépteket hallott a háta mögül, és talpra ugrott. Biztosra vette, hogy Sloane érkezett meg.

– Norra!– kiáltott valaki. Norra döbbenten pislogott. Nem Sloane állt előtte. Hanem Jas. Jas állt ott, mögötte pedig egy széles, kupola formájú kalapot viselő, magas kyuzo. Jas Emari az, aki megment – gondolta hitetlenkedve. – Jas Emari lesz az, aki hazavisz.

 

Harmincnyolcadik fejezet

A nagy birodalmak sosem egy pillanat alatt szűntek meg létezni, és ez alól a szabály alól nem volt kivétel a Galaktikus Birodalom sem, ami akkor jött létre, amikor Palpatine felszámolta a Régi Köztársaságot. Mert ez a birodalom is ezernyi sebtől végzett. Lassan vérzett el, ami talán nem akkor kezdődött, amikor az első Halálcsillag megsemmisült, hanem amikor Palpatine kiirtotta a Jediket, hogy utat csináljon a saját rezsimjének. Amikor egy ikerpár, egy Luke nevű kisfiú és egy Leia nevű kislány átcsúsztak a szűrőn, és eltűntek az apjuk, valamint annak gonosz mestere elől, akiket elvakított a gyűlöletük és a gőgjük. Más sérülések csak siettették a Birodalom pusztulását: a Felkelők Szövetségének megszületése, az első szuper-fegyver halála, a bizalmatlanság, ami folyton tágította a Vader és a császár közötti szakadékot, és persze az endori csata, amelynek során a Birodalom óriási vereséget szenvedett. A Jakkunál elszenvedett, még nagyobb vereség volt az utolsó seb. A halálos seb. Valószínűnek tűnt, hogy a történelemkönyvekbe az fog bekerülni, hogy az Új Köztársaság győzött ezen a napon, és ez igaz is volt. Arról viszont kevesen tudtak, hogy a halálos sebet valójában a Birodalom okozta saját magának – egy tartaléktervvel, amit a kegyetlen, bosszúálló császár talált ki, mert nem akarta, hogy az ő Birodalmában valaha is egy örökös uralkodjon. De még így is, noha a Birodalom az utolsókat rúgta, csupán egy dolog tehette hivatalossá, hogy vége van: egy fegyverszüneti egyezmény, ami véget vet a harcoknak, és tartalmazza a Birodalom teljes és feltétel nélküli megadását.

Mas Amedda előjött a rejtekhelyéről. A saját elmondása szerint coruscanti gyerekek mentették meg, akiknek segített megteremteni a saját ellenállási mozgalmuk gerincét. A sajátjai tartották fogságban, Gallius Rax, a bitorló parancsára. Most már szabad volt, és miután a birodalmi erők megsemmisültek, szabadon aláírhatta a birodalmi fegyverletételi egyezményt. Mon Mothma megkövetelte, hogy ennek a Chandrilán kell megtörténnie, azon a bolygón, amelyen a merénylet történt a Felszabadulás Napján. Az aláírásra a Hanna-várostól északra lévő kristálysziklákon került sor, egy ősöreg tintolive fa alatt. A kancellárt két tanácsadója fogta közre: Sinjir Rath Velus, és a Hosnian Primeról származó Sondiv Sella. Leia hercegnő is jelen volt. Már három órája vajúdott, amikor megtörtént maga az aláírás, noha ezt csak a ceremónia végén árulta el a férjének, mire Han elszáguldott vele a Hanna-város szívében lévő szülőotthonba. A Birodalom csekély engedményt kapott. A fegyverletételi egyezményben nemcsak az szerepelt, hogy a Birodalom minden harci tevékenységet azonnal beszüntet, hanem az is, hogy a birodalmi kormányzatot haladéktalanul feloszlatják. Ezt követően Mon Mothma aláírt egy nyilatkozatot arról, hogy a még élő birodalmi hivatalnokokat az Új Köztársaság nem tekinti automatikusan háborús bűnösnek. A kormányzati rendszerben dolgozók feltételes kegyelemben részesültek, amennyiben hajlandók voltak a galaktikus egyezmény előírásainak megfelelően folytatni a munkát.

Mas Amedda mentesült minden hivatalos felelősségre vonás alól, de a bélyeg mindörökre rajta maradt. A média szolgalelkűnek és talpnyalónak nevezte, és felrótták neki, hogy ő volt a Birodalom egyik legfontosabb vezetője. Ennek ellenére kapott egy ideiglenes, és valódi hatalommal nem járó kormányzói állást a Coruscanton, de persze köztársasági felügyelőket állítottak mellé, akik gondoskodtak róla, hogy csak bábu maradjon, és ne szólhasson bele annak a felforgatott világnak az irányításába. Miután a ceremónia lezárult, Mon Mothma köszönetet mondott Sinjimek, és meglepte egy egészen különleges és költséges ajándékkal: egy palack lachrymeaddel, ami még a Birodalom előtti korszakból származott. Az ital nem más volt, mint a Nem-kaptár értelmes méheinek erjesztett könnye, és aranyló színben pompázott, mint a tenger felszínén táncoló napfény. Amikor Sinjir megrázta egy kicsit, a folyadék még fényesebb lett, szinte magától világított.

– Mintha a helyzetünket jelképezné… – jegyezte meg Mon Mothma. – A mozgás, küzd és fényt teremt.

– A Birodalom előtti világban készült, azt mondja? – kérdezte Sinjir.

– Igen, egy jobb korban. – Sinjir köszönetet mondott, mire a kancellár megkérdezte tőle, hogy meg fogja-e inni az italt.

– Nem – felelte Sinjir, és ezzel magát is meglepte. – Legalábbis, ma nem. Túl különleges nap a mai ahhoz, hogy tönkretegyem néhány durva megjegyzéssel.

– Úgy veszem észre, végre érett lett – állapította meg Mon.

– Mint ez az ital – válaszolta Sinjir, és kacsintott egyet.

 

A háború véget ért. A Birodalom elpusztult, de a harcok még folytatódtak. Jóllehet a vezetők aláírták a tűzszüneti egyezményt, a jakkui csata tovább dühöngött. A birodalmi csapatok nem adták fel. A józan észt a sarokba vágva tovább harcoltak. Heteken át. Aztán hónapokon át. A birodalmiaknak nem volt stratégiájuk. A bázisukat elfoglalták a köztársaságiak. A még működő hajók kapitányai közül néhányan megpróbálták utánozni Agate utolsó trükkjét, de sikertelenül. Más kapitányok a hipertérbe ugrottak, az irányvektoruk szerint az Ismeretlen Űr felé indultak el. A feltételezések szerint az eltűnésük az öngyilkossággal volt egyenlő. Az utolsó ellenállók olyanok voltak, mint a paraziták, amelyek a saját húsukba mélyesztik a fogaikat. Hónapokig kellett harcolni ellenük, mire a csaták valóban véget értek. Hónapok kellettek ahhoz, hogy a köztársasági katonák összetereljék a foglyokat, összeszámolják a halottakat.

Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a Birodalom szelleme ráébredjen arra, hogy a teste már halott, és nincs értelme tovább küzdeni. De még így is maradtak ellenállók szerte a galaxisban. Sokan elrejtőztek, és várták, hogy valaki megmentse őket. Mások látványos fellángolások során vesztek oda, erőszakos és aljas tetteket végrehajtva. Ám ezek az akciók egyre ritkultak. Gallius Rax alapos munkát végzett, amikor megsemmisítette a birtokot. A még létező ellenállók már nem sokáig tarthattak ki. A többiek fogolytáborokban rostokoltak, olyan sokan, hogy az Új Köztársaság vezetőinek és törvényhozóinak fogalmuk sem volt, hogy mihez kezdjenek velük. A Jakkuból a háború roncsokkal teli világot csinált. Roncsvadászok rohanták meg a maradványokat. Még javában dúltak a harcok, amikor Niima, a hutt megjelent, és elkezdte begyűjteni mindazt, amit a szolgái találtak. Rengeteg fémhulladék, fegyver, számítógép és hajtómű hevert a homokban, és máris alakulófélben volt az ezekre alapozott feketepiac. Ennek közepén ült Niima, mint valami kövér, lüktető tumor, és maga felé terelte a hasznosítható alkatrészek és a pénzek áramlását. A galaxis máris kezdett gyógyulni. És a lakói is. Ám az olyan sebek, mint amilyeneket a Birodalom okozott, nem múlhattak el hegek nélkül.

 

Az Akiván az őserdő sűrű volt, a levegő még sűrűbb. A világon sokféle temetési hagyomány létezett, Norra és a rokonai az egyik legrégebbit követték. Brentin holttestét ritka szövésű vászonba burkolták, és sárga hai-ka virágokból font füzérekkel halmozták el. Aztán dalokat énekeltek és történeteket meséltek felette, míg végül belesüllyesztették a sós mocsárba, ami rövid idő alatt elemésztette a testeket. Brentin így, az Akiva gyermekéhez méltó módon tért vissza az Akivához, így tért vissza ahhoz a vízhez, amelyből valaha az ősei kiemelkedtek. Atomot az atomnak… De mielőtt a test elmerült volna, Temmin odafutott az apjához, és ráfektetett egy külön ajándékot. Egy fémkart. Egy droid karját.

Csont uraságé volt, és a gépbarátja részei közül mindössze ennyit sikerült kimentenie a Jakku homokjából.

– Csont, vigyázz apámra, rendben?– suttogta a könnyeivel küszködve. – Vigyázz rá…

Aztán mindkettőjüket megölelte. A sűrű, sós sár hamarosan elnyelte a holttestet. Norra térdre roskadt, és sokáig csak zokogott, míg Temmin tartotta, és a nagynénik körülvették őket. Miután mindenki elment, Temmin felsegítette az anyját. Néhány napot még a rokonaikkal töltöttek, aztán eljött az idő, hogy mindenki hazatérjen.

 

Jas Emari egy magas rangú barátjának – a kancellár egyik tanácsadójának – segítségével nem csupán azt érte el, hogy Dengar, Embo és Jeeta teljes kegyelemben részesüljenek, hanem még némi pénzt is szerzett nekik az Új Köztársaságtól. Nem annyit, amennyit ígért, de eleget ahhoz, hogy ne öljék meg, és rávegye őket, hogy továbbra is neki dolgozzanak. Különösen Dengar volt elégedett az események alakulásával.

– Változnak az idők, kis nyavalyás barátom – dörmögte. – Vigyáznunk kell egymás hátára, mi?

Jas ettől függetlenül rászánt némi időt önmagára a Chandrilán. Szélnek eresztette a többieket azzal, hogy amikor eljön a megfelelő perc, meg fogja keresni őket. De most valaki mást akart megkeresni. Eljutott hozzá a hír, hogy Jom Barrell elrepült a Jakkura, hogy megmentse őt. Ezt igazán röhejesnek találta, mert mire fel? Jom akarta megmenteni őt? Ezek szerint nem tud magára vigyázni? Jas úgy érezte, sokszor bebizonyította már, hogy képes rá. Eltervezte, hogy elmegy a férfi lakására, egyenesen a szemébe néz (abba az egybe, mert a másikat elvesztette), néhány keresetlen szóval elmagyarázza neki, hogy tud vigyázni magára, köszöni szépen, aztán addig csókolja Jomot, amíg félig megfojtja. Ám nem találta otthon a férfit. Valaki mást igen. Egy nőt, aki az egyenruhájából ítélve kommandós volt. Jas zavarba jött, bocsánatkérést dörmögött… Erre a nő közölte vele, hogy a neve Dayson, és Jom holmijáért jött.

– Miért? Hová ment? – kérdezte Jas.

– Oda, ahová előbb-utóbb valamennyien megyünk – felelte Dayson. Jas még ekkor sem értette, ezért a nő nyíltan kimondta: – Jom meghalt a Jakkun. – Jasnak sok idő kellett, hogy megértse. És amikor felfogta, továbbra sem sújtott le rá a tudat. Dayson elmondta neki, hogy van egy felvétel, ami az U-szárnyún készült, és megkérdezte tőle, hogy szeretné-e megnézni. Jas nem szerette volna, de azért igent mondott, és megnézte. A rövid és zavaros felvételt egy fedélzeti kamera rögzítette. A hajó belemerült a légkörbe, és a különleges egység katonái az ajtónál várakoztak, készen arra, hogy kiugorjanak és harcba szálljanak, mielőtt a gép egyáltalán földet ér. Jom is közöttük állt. Hirtelen a kamera felé hajolt, kacsintott egyet, és felbömbölt:

– Új Köztársaság, ahuga! – És a többi kommandós torkaszakadtából ordítva visszhangozta a szót:

– Ahuga! – Ez valami csatakiáltás lehetett, amit Jas nem ismert. Jom még egyszer belevigyorgott a kamerába… És a nyitott ajtón messze túl, a Jakku felszínén megvillant valami. Talán egy lövedék… egy légvédelmi rakéta. A kommandósok közül egyedül Jom látta meg.

– Rakéta!– kiáltotta hirtelen. És ekkor megtette azt, ami elképzelhetetlen volt. Rálépett a küszöbre, és az egyik löveg mellett elszökkenve kivetette magát a gépből. Azonnal működésbe hozta a háti rakétáját – két kéklő energiatöltet robbant ki a készülék aljából – és máris a lövedék felé száguldott. Az U-szárnyú balra fordult és emelkedett, hogy távolodjon a közeledő rakétától. Jom már nem látszott az ajtóban, és Jas érezte, hogy a gyomra görcsösen rángatózva összehúzódik. Némán sikoltott azért, hogy a kamera forduljon el, keresse meg Jomot, hogy még egyszer, utoljára láthassa. Aztán fehér fény villant, és a kép szürke és fekete pontok millióira esett szét.

– Ezt… nem… nem értem – dadogta Jas, amikor a felvétel véget ért. – Szétlőhette volna azzal az ágyúval.

– Több másodperc kellett volna, hogy célra fordítsa. Addigra késő lett volna.

– Nem lett volna muszáj ezt tennie.

– De megtette. És megmentett minket. – Daysonnak csak ennyit kellett mondania. Jas köszönetet mondott neki, és távozott. Napokba telt, mire feldolgozta a történteket. Napokon át csak járkált úgy, mintha valaki másnak a testében lett volna, míg végre lesújtott rá az igazság, és úgy érte, mintha egy fal szakadt volna rá. Jom eljött, hogy megmentsen engem, és meghalt – gondolta keserűen. – A szívét követte, és az végzett vele. Aztán már azon töprengett, hogy ő maga is ugyanígy döntött volna? Képes lett volna feláldozni magát a társaiért? Képes lenne feláldozni magát egy fontos cél érdekében? Talán én vagyok az, akinek nincs csillaga… A következő hét során nem csinált-mást, csak feküdt az ágyán, és a mennyezetet bámulta.

 

Igen, a háború súlyos veszteségeket okozott. Ám amikor véget ért, a galaxis lakóiból előtört az öröm. Hogy is ne tört volna elő? A holtak eltemetése nyomasztó cselekedet volt, ám az ezt követő ünneplés alátámasztotta azt, hogy az eltávozottak nem a semmiért haltak meg. Azért haltak meg, hogy a galaxis szabad legyen. Az elnyomásnak véget lett, így az ünnepségsorozat hetekig tartott. A Chandrilán tűzijátékokkal ünnepeltek. A Nakadián ételfesztiválokkal. A Coruscant utcáin és háztetőin éjjel-nappal táncoltak a városbolygó lakói. És ezúttal nem bukkantak fel a birodalmi járőrök, hogy leállítsák a mulatságot. A karneválok és fesztiválok nem rendőri felügyelet mellett zajlottak. Egyetlen rohamosztagos sem tűnt fel, hogy tüzet nyisson az ünneplőkre. Ez is azt jelezte, hogy a Birodalom végleg megsemmisült. Az Új Köztársaság megmutatta, hogy Galaktikus Birodalom ellentéte: támogatta az ünnepségeket, hivatalos fogadásokat, bálokat és egyéb rendezvényeket szervezett. Akárhová vetült az Új Köztársaság fénye, a polgárok vakációval és mulatozással emlékeztek meg az eseményről. A Felszabadulás Napját átalakították, egy hétnapi felszabadulás fesztivál lett belőle.

 

És ebben a boldog időszakban gyermekek is születtek. A fegyverletételi egyezmény aláírásának napján a Chandrilán megszületett Leia Organa és Han Solo gyermeke. A rokonok és a barátok összegyűltek. Pletykák keringtek arról, hogy ki volt jelen és ki nem. Egyesek azt állították, hogy Luke Skywalker is felbukkant rövid időre, aztán ismét eltűnt, talán azért, hogy folytassa titokzatos küldetését, amiről senkinek sem beszélt. Solo másodpilótája hiányzott, állítólag azért, mert családot alapított a Kashyyykon. Egyes történetek szerint Leia könnyen megszült, más mesék szerint nagyon sokat szenvedett. Az a hír is terjedt, hogy három teljes napig vajúdott, de az is, hogy minden gyorsan és zökkenőmentesen ment: csak meditált egy kicsit, és olyan nyugodt és csendes lett, mint egy tengerszem felszíne.

Egyesek állították, hogy a kisfiúnak rengeteg haja van, mások szerint úgy született meg, hogy már az összes foga kibújt, megint mások szerint pont olyan, mint az összes többi csecsemő: az egyik pillanatban édes, a következőben visít, és úgy tapad az anyjára, mint minden egészséges gyermek. Csak annyit lehetett biztosan tudni, hogy a neve Ben, és az apja második nevét kapta, míg Leia is megtartotta a családi nevét.

 

Han belenézett a fia szemébe. A fiam… Ez meg hogy a pokolba történhetett? Bár, azt tudta, hogyan történt – egy éjszakán, az endori fák lombkoronájának rejtekében, a csillagos ég alatt. De ha jobban belegondolt, rá kellett jönnie, hogy a galaxis még annál is furcsább hely, mint korábban hitte, ha a dolgok úgy fordultak, hogy őbelőle apa lett. Han a kerek, fehér bölcső mellett állva gyönyörködött rugdalózó és gőgicsélő fiában. Aztán lekönyökölt a keretre, és mélyen lehajolva nézte a baba pufók arcát és sötét szemét. Ben felnézett rá, és bugyborékoló hangokat hallatott. Mialatt Leia a fürdőszobában zuhanyozott, Han halkan beszélni kezdett:

– Hahó… most csak te és én vagyunk itt, kölyök. Az egész átkozott galaxis ellenünk van, de akkor is rendben leszünk. Nem mindig leszek a világ legjobb apukája… ugyan már, azt sem tudom, mi a fenét művelek itt. Még magamra is alig tudok vigyázni. De mindig ügyelni fogok, hogy jó irányba menjünk… még akkor is, ha néha ide-oda kanyarodunk majd. Ez az első leckéd: ahhoz, hogy jól csináld a dolgokat, néha le kell térned az egyenes útról. Olykor jobban teszed, ha… – megfogta Ben kezét és jobbra-balra, fel és le mozgatta. – Anyának ne meséld el, hogy ezt mondtam.

Ben sírni kezdett, olyan hirtelen, minden átmenet nélkül, ahogyan egy trópusi zápor rázendít. Han meglepetten felegyenesedett, és teljesen ártatlannak érezte magát. Ben megfeszítette az izmait, és mindkét apró kezével össze-vissza hadonászott. Úgy visított, mint egy viharsziréna, és az arca elvörösödött. Han összerezzent. Ó, a fenébe – mérgelődött magában, és gyorsan körülnézett, hogy keressen valakit vagy valamit, ami megmentheti őt. Meglátott egy apró tooka babát, amit Lando küldött. Felkapta és meglengette a fiúcska felett.

– Ezt nézd meg, Ben!– mondta, és megpróbált mosolyogni. – Nézz csak ide! Itt egy cica! Látod, hogy táncol a cica? Ne csináld ezt, kölyök, vigyorogj már! – Semmit sem ért el, Ben tovább bömbölt. Han mordult egyet, és megint körülnézett, hogy valami mást kerítsen. Már éppen készült, hogy Leiáért kiáltson, amikor Leia egy szál törölközőbe burkolózva besietett az ajtón. – Huh, jó hogy jössz – dörmögte Han. – Már megint azt a bizonyos hangot adja.

– Sír– felelte kurtán Leia.

– Aha… világos… – felelte Han, és a mutatóujját feltartva gyorsan hozzátette: – Nem az én hibám.

– Han… – Leia sóhajtott egyet –, semmi baj. Ben egy baba. És a babák sírnak. Csak így tudják tudatni veled, hogy szeretnének valamit.

– Ó… jól van… hát persze. Talán bevethetnéd a te… – felelte Han, és ahelyett, hogy befejezte volna a mondatot, felemelte a kezét, és megmozgatta az ujjait, mintha varázsolt volna. Leiát különleges kapcsolat fűzte össze a fiával. Luke-hoz hasonlóan ő is érzékelte az Erőt. Han régebben nem hitt ebben a dologban, de mióta összeakadt ezzel a csapattal, látott egy csomó furcsaságot. Leia nem tudott megcsinálni olyan trükköket, mint Luke, de egy szelíd intésével meg tudta nyugtatni Bent. Han a világért sem vallotta volna be, de irigyelte őt ezért. Leia és Ben úgy kötődött egymáshoz, amit ő még csak nem is értett. – Tudod…– tette hozzá félszegen –, használhatnád az Erőt.

– Mi lenne, ha valami mással próbálkoznánk? – vetette fel Leia.

– Például, hogy csöpögtetnénk egy kis brandyt a nyelvére?

– Inkább vedd fel! – javasolta Leia.

– Csak… vegyem fel?

– Igen. Ö a fiad. Használd a kezedet! Gyerünk, Han, vedd fel! Szeretné, ha megdajkálná valaki.

– Én csempész vagyok, nem dajka.

– Han.

– Jól van, jól van!– hadarta Han, azzal óvatosan belenyúlt a bölcsőbe. Kiemelte Bent, aki tekergőzött és rúgkapált. Olyan kicsi volt. Han arra gondol, milyen könnyű lenne összetörni. Vagy elejteni. A baba rettentően védtelennek tűnt. Így aztán Han megtette azt, amit oly természetesnek érzett – a mellkasához húzta a kicsit. Ben abbahagyta a sírást, és addig mocorgott, mígnem sikerült nekinyomni az arcát az apja nyakának. Aztán csámcsogott egyet, lecsukta a szemét, és úgy elaludt, mintha valaki lekapcsolta volna.

– Látod?– kérdezte Leia. – Egyáltalán nincs szükséged az Erőre.

– De én sosem leszek vele olyan viszonyban, mint te.

– Nem is kell – válaszolta kedvesen Leia. – De neked is lesz vele egy különleges kapcsolatod, mert te vagy az apja.

 

Néhány héttel később Norra csapata összegyűlt. Ezúttal nem azért, mert újabb megbízatás várt rájuk, hanem azért, mert valószínűnek tűnt, hogy egy darabig nem fognak találkozni. Talán soha többé, tekintetbe véve, hogy a dolgok néha hogyan alakultak. Sinjir egyik kedvenc éttermében kötöttek ki, ami egy, az Ezüsttenger melletti sziklatorony oldalában működött. Ittak Jomra, és Auxira, és Brentin Wexleyre, és természetesen ittak Csont uraságra, és történeteket meséltek arról az őrülten táncoló droidról, mígnem annyira nevettek, hogy kicsordult a könnyük. Ittak a Birodalomra és az Új Köztársaságra. Ittak Leiára és Hanra, és a gyermekükre, aki minden bizonnyal ébren tartja őket éjszakánként. (A kis visító nyavalyás – Sinjir nevezte így a fiút.) Amikor a csecsemőről beszélgettek, Sinjir váratlanul kijelentette:

– Azt tudtátok, hogy az az apróság nem büdös? Egyáltalán nem büdös.

Conder felnevetett, és magyarázattal szolgált:

– Sinjir azt hitte, hogy a babák büdösek.

– Hát persze, hogy azt hittem – válaszolta Sinjir. – A babák apró nyáladzó kis izék, állandóan elborítja őket a saját nyáluk. Azt hittem, fanyar szaguk van. Vagy… pelenkaszaguk.

– Jaj, Sinjir, dehogy – felelte Norra, akinek az arca jócskán kipirult már a junipera-párlattól. – Nem, nem, nem. A babák illata csodálatos. Édes, friss és ártatlan az illatuk.

– Úgy beszélsz, mintha meg akarnád enni őket – dohogott Sinjir. – Várjunk csak, talán meg kéne enni őket. Olyanok, mint a folyton mozgolódó kenyerek. – Conder oldalba lökte őt a könyökével, mire felnyögött és elhallgatott.

– Fejezd már be! – szólt rá Norra. – A babák illata semmihez sem hasonlítható. Az a kis Csillaggyerek úgy illatozik, mintha tiszta törölközőből volna. Ennek a szépségnek is olyan jó illata volt – tette hozzá, majd a fia felé hajolt, aki természetesen alkoholmentes gyümölcslét kortyolgatott. Temmin szégyenkezve pislogott, mialatt az anyja megcsippentette az arcát, és megszaglászta.

– Ne már, anya!– tiltakozott idegesen.

– Nyugalom, Tem. Az anyád vagyok. Megtehetem, hogy néha zavarba hozzalak. Szent és általános érvényű szülői jogom.

– Huh… – Jas hátradőlt, lazán szétvetette a tagjait, csettintett a nyelvével, és megjegyezte:

– Most, hogy Temmin bekerült a Fantom-osztagba, tekinthetjük felnőttnek, nemde?

– Fantomosztag… inkább Csoda-osztag – felelte Sinjir. – De még csodásabb, hogy van rajta egy kis varázspor, vagy mi ez a szádon és az arcodon? Kosz? Csokoládépor? – Előrehajolt, és a fiú arca felé nyújtotta az ujját, hogy megbökdösse.

– Hé, ne már! – tiltakozott Temmin. – Szakállt növesztek, na!

– Mint Jom – jegyezte meg Jas.

– Mint Jom – visszhangozták a többiek, és megint felemelték a poharukat. Megint koccintottak és ittak. Conder letette a poharát, és odaszólt Temminnek:

– Egy egér-droid arról cincogott, hogy az Új Köztársaság létrehoz egy új pilótaakadémiát a Hosnian Prime-on. És arról is, hogy beiratkoztál. Igaz ez?

– Aha… nem nagy ügy.

– Akkor talán tényleg megtanulsz űrhajót vezetni – mondta Sinjir, és a fiúra kacsintott. – Megtanulod, hogy azok nem játékszerek, amiket csak úgy a földhöz csaphatsz.

– Ne hagyd, hogy ugrasson! – szólt oda Conder a fiúnak, és intett Sinjirnek, hogy álljon le.

– Én már csak ilyen vagyok – felelte Sinjir fintorogva. – Ilyen a természetem.

– De most komolyan, Temmin, büszke lehetsz magadra – jelentette ki Conder. – Bár gyanítom, hogy anyád hiányozni fog, mi?

– Ami azt illeti… – dadogta Temmin.

– Vele megyek – közölte Norra, aztán a magasra felvont szemöldökök és kérdő tekintetek láttán gyorsan folytatta: – Jaj, nyugi! Nem azért, mert egy kötelességtudó anyuka vagyok, aki nem képes elengedni a drága kisfiát. Az Akadémia főinstruktora Wedge lesz, legalább addig, amíg beüzemelik az egészet. És meghívott, hogy tanítsak ott. – Arról nem beszélt, hogy ő és Wedge sok időt töltöttek együtt. Mert nem volt közöttük semmi. Legalábbis, Norra ezt mondogatta magának. Brentin emléke még túl friss volt, még most is nagyon fájt. Egyelőre nem akart megszabadulni ettől a fájdalomtól. Őrizni akarta magában, ameddig csak képes rá. – A jelekből ítélve úgy gondolják – tette hozzá mosolyogva –, egészen tűrhető pilóta vagyok. – A többiek lelkesen gratuláltak neki. Ezt követően egy darabig arról beszélgettek, hogy mit fognak csinálni a jövőben. A Fekete Nap és a Vörös Kulcs megerősödése lehetővé tette Jas számára, hogy kifizesse az adósságát – összeszedett egy fejvadászokból álló csapatot, ami segíthetett neki, hogy elérje a célját.

Sinjir közölte, hogy továbbra is a kancellár tanácsadójaként fog dolgozni. Jelenleg azon fáradozott, hogy találjon egy harmadik tanácsadót, aki kiegyensúlyozza azt a folyton veszekedő párost, amit ő alkotott Sondiv Sellával. Jóllehet Han és Leia nem voltak jelen, a hírek szerint azt tervezték, hogy a bolygón maradnak, bár Sinjir megemlítette, hogy a hercegnő ég a vágytól, hogy segítsen azokon a népeken, amelyek még most is birodalmi ellenállók fennhatósága alatt álltak. Telt az idő, és a hold varázslatos fényben fürdette az Ezüst-tengert. A beszélgetés erre-arra kanyargott, és ahogyan az már lenni szokott, a társaság tagjai egyenként távoztak. Jas azt mondta, hogy mennie kell, mert az új csapata már várja. Sinjir undorodó képet vágva jelentette be, hogy kora reggel fontos megbeszélésen kell részt vennie, ami szerinte: „egy olyan aljas kínzás lesz, hogy annak idején az eszköztáramban kellett volna tartanom.”

 

Az étterem előtt Sinjir előreküldte Condert, míg ő és Jas lemaradtak. Hűvös szél fújt a tenger felől. Mélyen alattuk a hullámok hangos morajlással ostromolták a sziklákat. Jas figyelmesen fürkészte Sinjirt – érezte, hogy a férfi megváltozott. A vállát már nem tartotta olyan feszesen. Az arca is meglágyult, ha csak kicsit is. Egészében véve úgy nézett ki, mintha kiszállt volna belőle a nyomás, vagy lekerült volna a válláról egy láthatatlan teher. Immár könnyed testtartással mozgott, mintha megbékélt volna magával és a világgal.

– Úgy nézel ki, mint aki megtalálta a csillagát – jegyezte meg Jas.

– Condert?

– Nem őt. Jó, talán őt is, de tudod… olyan vagy, mint aki új életet talált. Egy célt. Az endori csata óta csak sodródtál. Már nem vagy takask wallask ti dan. – Sinjir fél kézzel átölelte Jas vállát, és a fejét csóválva felelt:

– Ó, én ezt nem tudom. De azt igen, hogy nélkületek elveszettnek fogom érezni magam.

– Nem lesz semmi baj. Te már tisztességes polgár vagy, emlékszel?

– Tisztességes? Ugyan már… Néhány fokkal lejjebb kerültem az erkölcsi hierarchiában azzal, hogy birodalmi vallatóból politikai tanácsadó lettem.

– Örülök, hogy végre találtál magadnak egy jó utat.

– Úgy tűnik, mindannyian találtunk. – Jas lebiggyesztette a száját, és úgy billentette a fejét, hogy a haja oldalra lebbent, és így látni lehetett a letört szarvai helyét.

– Én sosem tértem le a magam útjáról – felelte önérzetesen.

– De egy kicsit megváltoztál, nem igaz?

– Hmmm… meg. Például, megtanultam csapatban játszani – ismerte el Jas, és sóhajtott egyet. – És megtanultam, hogy a nagynéném talán nem is tévedett olyan nagyot. Mostantól talán, hogy is mondjam… erkölcsösebb munkákat kéne vállalnom. Nincs azzal baj, ha néha segítünk másokon… persze nem árt, ha közben keresünk egy zsák pénzt is. Elvégre, ha nem kapunk fizetséget, miből élünk?

– Rendben leszel? – kérdezte Sinjir.

– Mert? Á, az adósságomra gondolsz? – válaszolta Jas. – Aha, rendben. Régóta kergetnek már miatta, de mostantól lesznek társaim, akik vigyáznak a hátamra. – Egy pillanatra egész testében megmerevedett, majd hozzátette: – Mondjuk, az biztos, hogy ezek a társak azonnal el fognak adni, amint elfogadható ajánlatot kapnak, de ezt a hidat majd akkor fogom felégetni, amikor odaérek hozzá.

– Nem, én Jomra gondolok. – Jom… A név hallatán Jas egyből elkomorult. Az este során számtalanszor kimondták, és ő mindannyiszor úgy érezte magát, mintha gyomorszájon ütötték volna.

– Jom és köztem sosem volt igazi a dolog – mondta rosszkedvűen. – De volt köztünk valami buta és tökéletlen izé, ami tetszett nekem. Jom egy… – elakadt a hangja, és látszott rajta, hogy keményen küzd, nehogy összeomoljon. Pár másodperc alatt összeszedte magát, és folytatta: – Jom egy idióta volt, aki jobban kedvelt engem, mint én őt, és emiatt meghalt.

– Nem a te hibád.

– Nem, persze, hogy nem. Az övé. De akkor is pocsékul érzem magam miatta, és még rosszabbul attól a tudattól, hogy semmit sem tehetek, hogy egyensúlyba hozzam a mérleget. Ezt az adósságot sosem fizethetem ki, mert nincs kinek fizetni.

– Az élet nemcsak az adósságokról szól.

– Az élet csak az adósságokról szól – vitatkozott Jas. – Felhalmozod őket, aztán kifizeted őket. Mások neked lesznek az adósaid, és te megpróbálod begyűjteni azt, ami jár.

– Az egész életed egy főkönyv?

– Többé-kevésbé. – Sinjir megölelte a nőt, és megjegyezte:

– A cinizmusod erőt ad nekem, drága Jas.

– Az érzés kölcsönös – válaszolta Jas. – És sajnos… most mennem kell.

– Találkozunk még, ugye?

– Nem tudom – felelte Jas, és ez volt az őszinte válasz.

– Majd meglátjuk – dörmögte Sinjir. Homlokon csókolta Jast, majd pár másodpercig összeölelkezve álltak, és csak hallgatták a hullámok morajlását. Aztán Jas ment a maga útján, és Sinjir is a sajátján.

 

– Találkozunk még velük – állította Temmin.

– Tudom.

– Hiányzik apa. Hiányzik Csont uraság. Itt kellene lenniük.

– Tudom. Nekem is hiányoznak – felelte Norra, és elgondolkodva nézte a fiát. Még most is furcsának találta, hogy Temmin oly rövid idő alatt felnőtt, mielőtt visszatértek az Akivára. Az arca kerekebb lett, a haja sűrűbb, a szeme sötétebb, és sokat erősödött vállban. Norra az idők folyamán nem győzött csodálkozni azon, hogy a fia előbb csecsemőből kisgyerek lett, később szintén nagyon gyorsan kisfiú, aztán kamasz. Most pedig a kamaszból fiatal férfi lett. Annyit változott… Mindez persze lelkesítette őt, de egyben elszomorította.

– Rendben leszünk – jelentette ki Temmin, és megsimogatta az anyja kezét, mintha megérzett volna valamit. Norra most már tudta, hogy a fia mindig rendesen bánt vele. Holott sok mindent elkövetett ellene. Előbb otthagyta az Akiván, aztán belelódította egy háború kellős közepébe. A létező legrosszabb anya voltam – gondolta. De mindketten életben maradtak. A két késztetés, hogy igazságot szolgáltasson, illetve hogy bosszút álljon, sok vívódást okozott neki, de mindkettőnek ellenállt. Már nem akarta megbosszulni magán a vélt vagy valós bűneit, és nem akart kárpótlást adni azért, amit anyaként tett vagy nem tett. Megbocsátott magának, és emiatt kellemes melegséget érzett a bensőjében. Vagy talán az ital miatt. Vagy azért, mert eltölthetett egy estét a barátaival. Mindenesetre úgy érezte, hogy rengeteg ocsmányság kiürült belőle. Kiszállt belőle, és viszlát, eltűnt.

– Szeretlek, kölyök – mondta a fiának.

– Szeretlek, anya.

– Rég ágyban volna a helyed, Snap.

– Vagy fenn maradhatnánk egész éjjel – javasolta Temmin –, és hajnalban megnézhetnénk, hogyan futnak ki a halászhajók.

– Na jó, most az egyszer. De aztán csomagolunk! A Koréliai Akadémia vár minket. – Felálltak és elhagyták az éttermet. Egyikük sem tudta, hogy a kalandjaik véget értek-e, vagy most kezdődnek igazán.

 

Epilógus – Az Ismeretlen Regiók

Az ismert galaxison túli, semmiben való utazás hónapokig tartott. Sloane magányos volt, és ezek a hónapok kemény megpróbáltatást jelentettek számára. A kifogástalanul megtervezett, rideg Imperialison rajta kívül utazott még egy rakás vad gyermek, valamint Brendol Hux elhanyagolt, kísérteties maradványa. Az utazás első napjaiban Sloane aggódott amiatt, hogy Hux összegyűjti az alattomos árvákat, és megöleti őt álmában. De aztán észrevette, hogy a gyerekek Hux fiának engedelmeskednek, a vörös hajú, vézna kiskölyöknek. Ekkor megkereste Armitage-t, és közölte vele:

– Ha te távol tartod tőlem a gyerekeket, én megvédelek az apádtól. Áll az alku? – A fiú bólintott, és kijelentette, hogy részéről rendben van a dolog. Ezek után Sloane meglátogatta Huxot a kabinjában, és megmutatta neki Rax véres köpenyének egy darabját, illetve az útvonal koordinátáit tartalmazó adattüskét. Elmondta, tudja, hogy Brendol mindig is utálta őt, és ez az érzés kölcsönös, de ha tovább akarják hordozni a Birodalom zászlaját, akkor szövetségesnek kell lenniük, akármennyire viszolyognak is ettől. Az ostoba alak ekkor nagy hibát követett el: megtámadta őt. A torka felé kapott. Sloane még ebben a megviselt állapotában is könnyen térden rúgta, és miután Hux kétrét görnyedve nyöszörgött, belemarkolt a hajába, és elkezdte ütni. Addig ütötte és rúgta, amíg a férfi négykézláb állt a padlón, és hangosan sírt.

– Ha valaha keresztbe teszel nekem – közölte vele Sloane halk, de vészjósló hangon –, megint meglátogatlak, és százszor ennyit kapsz. Akármi vár ránk odakint, velem vagy. Nem fogsz elárulni. Nem fogsz kételkedni a döntéseimben. Megértetted? – Hux bólogatott, mosolyogni próbált, és azt motyogta, hogy ő Sloane embere. – És itt van velünk a fiad is, Armitage – folytatta Sloane. – Tudom, hogy nem kedveled. Gyanítom, hogy bántani szoktad. Hogy vered-e vagy lelkileg gyötröd, azt nem tudom, és nem is érdekel. De mostantól békén hagyod. És megtanítasz neki mindent, amit tudsz. Megértetted? – Hux megint motyogott és bólogatott. Sloane ezzel megoldotta ezt a problémát.

A magányára viszont nem talált megoldást. Az utazás időtartama alatt kerülte a gyerekeket és Huxot is. Azzal foglalta el magát, hogy a hajó adattárában lévő anyagokat olvasgatta, az Imperialis történetéről, a rádióforgalmáról, és a fegyvereiről szóló adatokat tanulmányozta. A hajó, mint Palpatine összes jachtja, magán viselte a tervezője, Raith Sienar kézjegyét. Egyáltalán nem meglepő módon komoly – és rejtett – fegyverzetet hordozott, például umbarai elektromágneses plazmaágyúkat. Szintén nem meglepő módon a hajó – másolat lévén – nagyon keveset mozgott mostanáig. A Castell feletti gyárból egyenesen a Jakkura repültek vele, és évek óta ott állt – egészen a Régi Köztársaság kora óta. Azon viszont Sloane meglepődött, hogy röviddel a felszállás után a hajó elküldött egy kisebb adatcsomagot vagy tucatnyi különböző helyre. Az adatokból ítélve az adásokat csillaghajók vették. És már ahhoz is sokat kellett kotorásznia, hogy egyáltalán ennyit kiderítsen. Nem fordulhatott máshoz, csak a hajót vezető különös droidhoz, így hát neki tette fel a kérdést:

– Mit továbbítottunk? És kiknek?

– Az útvonal koordinátáit – felelte a droid. – Hűségesnek ítélt birodalmiaknak küldtük el.

– Ki ítélte őket hűségesnek? Rax?

– Palpatine császár.

– És te hűséges vagy Palpatine-hoz?

– Valamennyi őr-droidot és hírvivő droidot úgy programoztak be, hogy Palpatine császárt szolgálják, még a halála után is.

– Értem – felelte Sloane. Régebben sem a császárhoz volt lojális, és most sem, de biztosra vette, hogy ő járt és jár a helyes úton. Hogy kik várják őket a célnál, az továbbra is rejtély maradt, ahogyan az is, hogy kik követik őket oda. És ez tűnt az igazán fogós kérdésnek. Feltéve persze, hogy egyáltalán odaérnek. Az Ismeretlen Régiókban tett utazás rendkívül nyugtalanító volt. Rövid hiper-ugrásokkal haladtak a teljes káoszban, és ez nagyjából olyan volt, mintha teljes sebességgel száguldoztak volna egy veszélyes labirintusban. Ám az őr-droid biztosította Sloane-t arról, hogy az út teljesen biztonságos. Szuper-viharokat kerülgettek, és Sloane furcsa jelenségeket látott a fekete semmiben. Egy alkalommal leállt az energiaszolgáltatás, amikor egy titokzatos eredetű mágneses vihar söpört át rajtuk. Ez az állapot csak néhány óráig tartott, miután a javító-droidok helyreállították az energiahálózatot, folytathatták az utat.

Sloane hangulatának az sem tett jót, hogy állandóan fájt az oldala. Reggelente megnézte a sérülés helyét, és bár a véraláfutások lassan felszívódtak, a bordái valahogy puhának tűntek, és befelé mozdultak, amikor megnyomkodta őket. Még a legkisebb érintés is kínzó fájdalmat okozott. Biztosan tudta, hogy eltört valamije, és azt mondogatta magának, hogy azonnal rendbe hozatja, amint megérkeznek az Eclipse-hez. Ha megérkeznek az Eclipse-hez.

Sloane igazából majdnem nem is jött el erre az utazásra. Amikor az Obszervatórium mélyén végre sikerült lezárnia a gátakat, és ezzel leállította a folyamatot, ami szétvetette volna a Jakkut, és megsemmisítette volna a birodalmi és a köztársasági sereget, felmerült benne a gondolat, hogy ott marad, azon a világon. Aztán eljátszott a gondolattal, hogy követi Norrát, és helyet keres magának az Új Köztársaságban. Gyanította, hogy börtönbe vetették volna, de arra is látott lehetőséget, hogy munkát adnak neki. Vagy valaki szép csendesen elvágta volna a torkát, és a tengerbe dobja a tetemét. De az eredménytől függetlenül, legalább talált volna magának valamilyen célt, még ha csak rövid időre is.

De aztán feléledtek a jó öreg ambíciói – ismét felgyűlt a tűz, amiről azt hitte, rég kialudt, és már csak hamu van a helyén. Ha van esély rá, hogy újjáépítsük a Birodalmat, nem kéne megragadnom? – kérdezte magától. – Nem tudnám jobban csinálni, mint bárki más? Hogy olyan legyen, amilyennek én akarom? Úgy érezte, lehetőséget kapott, hogy létrehozzon egy határvidéki államot, ami a lojalitáson és a renden alapul, és sok mindenben ellentéte annak az aljassággal és ármánykodással teli Birodalomnak, amit Palpatine teremtett, majd Gallius Rax megsemmisített. Mindez az enyém lehet – gondolta Sloane –, csak annyi kell, hogy vállalom a kihívást. Már nem jártak messze az úti céltól. Már nem kellett sok ahhoz, hogy nekiláthasson megvalósítani a legnagyobb álmát.

 

Az Imperialis egy geomágneses vihar határán siklott. Maga a vihar messziről nézve egy kékes-fekete felhőnek látszott, amiből kísértetiesen fénylő, kanyargós ködnyúlványok emelkedtek ki. A fények folyton mozogtak és egymásba fonódtak.

– Ott van – mondta Brendol Hux. A férfi mostanra rendbe hozta magát. Lenyírta a haját és a szakállát, és a súlyfeleslegéből is jócskán leadott. Sloane a mutatott irányba nézett, és meglátta: a táncoló fényeken túl, egy karcsú pengére emlékeztető szuper-csillagromboló lebegett a feketeségben. Ismerte ezt a hajót: az Eclipse volt az. Odaszólt az Imperialist irányító droidnak:

– Vigyél be minket! Ideje találkozni azokkal, akik előttünk értek ide. – Ahogyan Hux, úgy ő sem tudta, hogy kik vannak a gigász fedélzetén. Az Eclipse eredeti személyzete? Vagy mások, akiket személyesen Palpatine vagy Rax választott ki? Sloane nem tudta, de alig várta, hogy megoldódjon a rejtély – és nyugtalankodott a válasz miatt. Mert azzal tisztában volt, hogy ha a hatalmas hajó utasai máshoz hűségesek, és nem lesznek hajlandók engedelmeskedni neki, akkor nem sokáig fogja szolgálni az új Birodalmat. És azt is tudta, hogy akármi történt eddig, számára a küzdelem még nem ért véget. Sőt csak most kezdődik igazán, és emiatt kínzó aggodalom szállta meg. Bőven volt miért aggódnia. Hux elárulja őt, amint találkozik a többiekkel? Kik jönnek még ide? Őt fogják szolgálni, vagy Huxot? Átveheti Palpatine helyét, vagy mindig együtt kell élnie Gallius Rax szellemével, mert az ott lebeg majd az itteniek körül?

A halott tanácsos befolyása olyan volt, mint egy vírus. Sokakat megfertőzött, és könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan. És ott volt még a gyerekek – a csillogó szemű szörnyetegek – kérdése. Brendol és Armitage parancsára mindennap edzettek és gyakoroltak a hajón. Armitage kisfiú létére egyre gonoszabb lett az elmúlt hónapok során. Sloane kedvelte őt, de aggódott is miatta. Aztán arra gondolt, hogy ha összefognak, együtt mennyi mindent meghódíthatnak. Az új galaxisukban sosem létezett Birodalom – és ezt a tényt Sloane különösen izgatónak találta. Ám egyben nyugtalanítónak is.

– Ideje újrakezdeni – szólt oda Huxnak. – A legfontosabb parancsunk: alapítsuk meg az Első Rendet. Újrakezdjük! És ezúttal jól fogjuk csinálni.

– Igen, főadmirális, természetesen – válaszolta engedelmesen a férfi. – Amit csak óhajt. Dicsőség Sloane főadmirálisnak!

– Nem, egyedül a Birodalmat illeti dicsőség – jelentette ki Sloane, és magában hozzátette: az én Birodalmamat.

 

Fülszöveg

MINDEN VÉG EGY ÚJ KEZDET – Közeleg a Birodalom és az Új Köztársaság utolsó nagy ütközete… Az endori csata megtörte a Birodalom hatalmát, erőinek maradéka szétszóródott a galaxisban. Ám a felkelőknek a győzelmet követő hónapokban sincs könnyű dolguk: birodalmi túlélők szörnyű csapást mérnek a most születő Új Köztársaságra, ezért az új demokrácia vezetői kénytelenek még nagyobb erőkkel keresni a rejtőzködő ellenséget. Az aljas támadásban játszott szerepéért hajtóvadászat indul Rae Sloane admirális ellen, amit Leia hercegnő kérésére Norra Wexley, a volt felkelő pilóta vezet. De Norrát nem csak az Új Köztársaság iránti lojalitás hajtja. A férje nemrég a gonosz merénylet egyik gyilkos bábja lett, és ezért legalább annyira szeretne bosszút állni, mint igazságot szolgáltatni. Ugyanakkor maga Sloane is dühödt hajszába kezd: az álnok Gallius Raxot üldözi, egészen a sivár Jakku bolygóig. Rax, az Új Köztársaságra mért csapás kitervelője volt az, aki elvezette a Birodalmat ehhez a meghatározó pillanathoz. A ravasz stratéga összegyűjti a Birodalom hadigépezetének maradványait, hogy végrehajtsa a néhai Palpatine császár utolsó tervét… Mialatt a birodalmi flotta a Jakku körül kering, köztársasági vadászgépek tartanak a bolygó felé, hogy befejezzék azt, amit az Endornál elkezdtek. Norra és társai pedig egyenesen beleszáguldnak egy eget-földet felperzselő, apokaliptikus ütközetbe – egy csatába, amely egyszer s mindenkorra meghatározza a galaxis lakóinak jövőjét…