Harmincadik fejezet

Jas Emari világát vakító fény töltötte be. A fogai hatalmas erővel préselődtek össze. Az arcizmai annyira megfeszültek, hogy attól félt, mindjárt elpattannak. Aztán megint vége lett, a kín és a fény eltompult. Jas zihálva és köhögve feküdt a koréliai komp padlóján, Mercurial Swift pedig a szikrázó botot lengetve állt felette.

– Te nyomorult! – recsegte a fejvadász. Az arcát még most is sebek és vörös horzsolások borították, amiket Niima templomában kapott, amikor Jas nekiesett. A háta mögött Dengar ácsorgott. Embo a raktér másik végében, egyenes háttal ült, és egy coatrack érdeklődésével és érzéseivel figyelte az eseményeket. Hirtelen átkiabált a rodiai, aki a pilótafülkében ült:

– Swift! Ez túl veszélyes! Birodalmiak és köztársaságiak vannak mindenütt! Nem jutunk át!

– Jól van – dörmögte csalódott képet vágva Swift. – Akkor tedd le a gépet valahol a szurdokban! – Jas gurult egyet fektében. Úgy érezte, a teste minden része annyira megnyúlt, hogy már sosem fogja visszanyerni az eredeti formáját. A tucatnyi erős áramütés okozta ezt az érzést. Nyögött egyet, és sikerült kipréselnie magából néhány szót:

– Szóval, mi… a… terved, Swift?

– Pofa be! – förmedt rá a fejvadász.

– Inkább nem – felelte Jas. – Tehát, mi az ábra? Az engedélykódokkal semmire sem mész egy harci zóna kellős közepén. Valaki lőni fog ránk.

– Nem fogom elmagyarázni neked.

– De nekünk nem ártana – mordult közbe Dengar. – Tudod, ez itt a csapatod. Tehát, főnök, van terved?

Jas felfigyelt: a hordó mellkasú koréliai úgy mondta ki a főnök szót, mintha nem nagyon rajongana Swiftért. Érdekes… Swift úgy fordult szembe az idős fejvadásszal, mintha meg akarná ütni. De úgy tűnt, lehiggadt valamennyire.

– Egy darabig idelent várunk – mondta aztán. – Kivárjuk a lehetőséget, aztán elhagyjuk a bolygót, és elvisszük az árut Gyuti főnöknek a Nar Shaddaára. Csak türelemre van szükségünk.

– Át fog verni titeket – jegyezte meg Jas. Swift felé pördült, és hasba rúgta a foglyot, mire ő összehúzta magát, és levegő után kapkodott.

– Azt mondtam: hallgass! – hörögte Swift. – Semmi gond nem lenne abból, ha öt különböző zsákban szállítanálak le Gyutinak.

– Hé, Emari, csak azért dühös, mert elcsúfítottad azt a szépséges pofiját – mondta Dengar.

– Te is kussolj, Dengar!

– Nem akarjátok… – nyögte Jas, és nagy nehezen felült – …tudni, hogy mit csinálok itt, a Jakkun? Bevehetlek titeket a… – Hangos sistergés hallatszott, és a sokkoló bot ezúttal Jas nyakát érte. A koponyáját mintha ezernyi haragos rovar töltötte volna be. Megpróbált hallgatni, de csak kiszakadt belőle egy sikoly. Aztán elmúlt. Jas ismét elterült, és nyögdécselve feküdt.

– Én meg akarom hallgatni – jelentette ki Dengar.

– Azt mondtam, kussolj! – recsegte. ingerülten Swift. Jas pislogott, és ezalatt kattanást hallott – egy sugárvető tűzváltó karjának kattanását. Amikor a látása kitisztult, azzal szembesült, hogy Dengar felemelve tartja a sugárvetőjét, aminek csöve pontosan Swift hasára szegeződik.

– Nem óhajtok kussolni, te álnok rohadék – felelte higgadtan. – Jogom van beszélni a lánnyal. Ismertem a nagynénjét. Tartozom neki azzal, hogy meghallgatom. Gyerünk, Jazzy!

– Na… huh… vadászom itt valakire.

– Nocsak… kire?

– Rae Sloane-ra.

– Az egy senki – szólt közbe Swift. – Nemrég még a tápláléklánc tetején volt, de annak a korszaknak már vége. Ma már egy senki.

– De nem a… köztársaságiaknak – válaszolt Jas, és valahogyan sikerült megvonnia a vállát, bár rögtön nyögött is egyet. – Nagyon el akarják kapni, és hajlandóak fizeti annak, aki átadja nekik, bársonytálcán, selyemszalaggal átkötve. Ő a kulcs valamihez. Vagy legalábbis ezt hiszik róla. Engem nem érdekel, hogy igazuk van-e. Az érdekel, hogy fizetnek érte, méghozzá sokat. – Mindez persze hazugság volt, de a bölcs mondás ellenére Jas tudta, hogy az igazság nem fogja kiszabadítani.

– Mennyit fizetnek? – Ezt a kérdést Embo tette fel, kyuzo nyelven. Jas nem szívesen hazudott neki. Tényleg, nem szívesen. De azért megtette.

– Egymilliót. – A szemek tágra nyíltak. Dengar füttyentett, és megszólalt:

– Sok pénz az egy lánynak. Viszont, ha valaki az Új Köztársaságnak dolgozik, az alighanem kényelmes munka, nemde?

– De az, ha az a valaki teljes bűnbocsánatban részesül. – A kijelentés úgy hatott, mintha egyszerre minden levegő eltűnt volna a raktérből. Ez az lehetőség mindenkit sokkolt. A bűnbocsánat nagyon sokat ért. Valamennyiük bűnlajstroma hosszabb volt, mint egy hutt farka. És mivel úgy tűnt, a galaxis hamarosan az Új Köztársaságé lesz, sejteni lehetett, hogy nemsokára eljön az az idő, amikor a fejvadászok kénytelenek lesznek a peremvidékekre menekülni, ha nem akarják, hogy elkapják és börtönbe zárják őket. A hangulat egy csapásra feszült lett, és Jas gyorsan kihasználta. – Ha akarjátok, beveszlek titeket az üzletbe – folytatta fennhangon. – Teljes kegyelmet kaptok. Embo, Dengar, ti mindketten dolgoztatok Sugival. Talán mondhatnánk azt, hogy hagyományt teremtünk, nem igaz?

– Nem fognak elhagyni engem – tiltakozott Swift, és gyűlölettel nézett a zabrakra. – Tudják, hol a helyük. Nem tenne jót nekik, ha elárulnák Gyutit, és összerúgnák a port a Fekete Nappal. Velem maradnak, és kész.

– Egyvalamiről elfeledkezel – dörmögte Dengar.

– Miről? – kérdezte a szemöldökét felvonva Swift.

– Tényleg nem kedvelünk téged. – Az Öreg fejvadász a következő pillanatban fejbe vágta Swiftet a sugárvetőjével. A szépfiú összeesett, de nem volt hajlandó nyugodtan feküdni, ó, nem. Gyors mozdulattal bevetődött Jas mögé, hátulról átkarolta, és a könyökhajlatába kapta a torkát. Aztán Jast is felrángatva talpra állt, és rúgott egyet az egyik fali kapcsoló felé. A hátsó zárófal emelkedni, a rámpa pedig ereszkedni kezdett. A nyíláson betört a Jakku erős fénye, és mindenkit elvakított. A fejvadász Jast maga előtt tartva a rámpa felé hátrált.

– Gazdagok lehettetek volna – recsegte indulatosan. Dengar célra tartotta a sugárvetőjét, de nem lőtt. Embo felállt, de közömbös képet vágva nézelődött. Jas ismerte ezt a tekintetet. Nem arról volt szó, hogy Embót nem érdekelte a történet. Hanem arról, hogy bízott abban, hogy ő képes megoldani a helyzetet.

– Megfeledkeztél valamiről – hörögte Jas, mire Swift még nagyobb erővel szorította a nyakát.

– Én sosem feledkezek meg semmiről – válaszolta a férfi dacosan. Elfelejtetted, hogy nem szedtem le az összes szarvamat – gondolta Jas, és hatalmas erővel hátravágta a fejét, egyenesen bele Swift arcába. Tüske alakú szarvai mélyen felhasították a bőrt és a húst. Swift felüvöltött, és a szorítása egy pillanatra meggyengült. Jasnak elég volt ennyi. Kicsúszott a férfi karjából, majd villámgyorsan megpördült, és előrelendítette a jobb lábát. A talpa pontosan Swift hasába csapódott, és a fejvadász kirepült a komp immár nyitott teherzsilipjén. Jas hevesen zihálva lecsapott a zárógombra. Mialatt a rámpa emelkedett, és a zárófal ereszkedni kezdett, ő megdörzsölte a szemét, és fáradtan nekiroskadt az oldalsó falnak. Dengar részben meglepetten, részben elégedetten nézett rá. Aztán biccentett egyet, és annyit mondott:

– Szép munka, Jazzy. – A pilótafülkében ülő rodiai – Jas még a nevét sem tudta – idegesen hátraordított:

– Mi folyik ott? – Jas összerezzent, és megkérdezte:

– Ő lojális?

– Ki, Jeeta? Á, …Swifthez semmiképpen.

– Akkor, azt hiszem, van egy új csapatom – jelentette ki Jas.

– Igen, nagyon úgy tűnik, drágám – erősítette meg hanyagul vigyorogva Dengar, és kacsintott egyet.

Közjáték – Bespin, Felhőváros

– Lobot, hazaértünk – jelentette ki Lando, és miután körülnézett, kétkedve és ingerülten hozzátette: – Úgy látom, a birodalmiak nem szeretnek takarítani. – A Kaszinó-szinten jártak. Játékautomaták sorakoztak a kék alactit padlón, ameddig a szem ellátott. Szabbak-asztalok is. És pazaak-asztalok. És szerencsekerekek. A falak mentén holo-vetítők álltak, amelyeken egyenes adásban lehetett nézni a fogatversenyeket, amelyek a Bespin Vörös Zónájának mérgező atmoszférájában kanyargó csövekben zajlottak. Ez a hely valaha a szerencsejátékok fényűző szentélye volt. A stílusosan berendezett csarnokot az oldalsó ablakokon besugárzó fény világította meg, és ezek az ablakok csodás kilátást nyújtottak a napfényben úszó felhőóceánra. Most minden romokban hevert. Mindent elborított a szemét. A gépeket felborították, és felfeszítették, hogy kiszedhessék belőlük a krediteket. Az ablakokat fémlemezek fedték. A holo-vetítők nem működtek. Lobot felzárkózott Lando mellé. A fején viselt, félhold formájú számítógépen apró lámpák pislogtak, és a kommunikátor, amit Lando a csuklóján viselt, közvetítette az üzenetet: Haladéktalanul nekilátok, hogy összeszedjem az új személyzetet.

– Rendben, csináld!– hagyta jóvá Lando, de rögtön ezután feltartotta a mutatóujját, és hozzátette: – Á, de gondoskodj róla, hogy menekülteket is alkalmazz! – Lando magában egy felborított tálhoz hasonlította a galaxist. Minden, ami benne volt, szétfröccsent és szétfolyt. A háború miatt, egész népek hagyták el a bolygójukat. Lando nem hagyhatta, hogy a fényűző és elegáns Felhőváros menekültek sátorvárosává alakuljon, de adhatott munkát néhány szerencsétlennek. Ez volt az ő kedvenc megoldása: mindenki kap valamit a szenvedéseiért. A menekültek jól járnak, és ő is jól jár. Így kellett volna működnie mindennek. És Lando mindig is ilyen Felhővárost akart. Régebben is menedék volt. Menedéket nyújtott a Birodalom elől menekülőknek, mialatt nem került szembe magával a Birodalommal. Lando akkor azt gondolta: Hé, itt mindenki jól jár, kicsim. A Birodalmat nem érdekli ez a hely, és a felkelőket sem. A Felhőváros háborítatlanul lebeghet a Bespin felett, elkülönülve minden zűrzavartól, minden harctól. Gyere ide, és kóstolj bele egy kicsit a luxusba! Ő pedig ezalatt bányászhatta a tibanna-gázt, amit eladhatott a hajógyáraknak (az anyag tökéletesen megfelelt hiper-hajtóművek gyártásához, mert tibannából egy kevés is elég volt). Ezalatt hátradőlhetett, elkortyolgathatott egy italt, elguríthatott egy kockát, megismerkedhetett egy-két-három vonzó hölggyel.

Hát igen… csak éppen nem így működött. Lando most már tudta, hogy egy ilyen háborúban senki sem maradhat semleges. Senki sem játszhat mindkét oldalnak. Az egész életét úgy élte le, hogy belevetette magát a közepébe, és csak akkor állt egy ügy mellé, ha ezzel megtömhette a zsebeit. De annak a kornak vége lett, és az ő édes semlegességének is. Amikor Vader eljött a Felhővárosba, minden megváltozott. Lando egy időre elvesztette Hant. Elvesztette Lobotot és a Felhővárost. Majdnem mindent elvesztett. Viszont azóta jobban értette, hogyan működik a galaxis. És eldöntötte, hogy melyik oldalra áll. Mert néha az ember csak úgy győzhetett, ha nagy téttel játszott. Egyetlen helyre kellett leraknia az összes zsetonját. Lando megtette, és bejött neki. A Birodalom megbukott, belőle pedig a felkelés hőse lett (ő, ezt ügyesen kihasználva rengeteg potyapiát szerzett, nem beszélve a gyönyörű csodálókról).

De nem akart mást, mint visszakapni a városát. Az endori csata után azt hitte, csak annyit kell tennie, hogy visszarepül ide, és betelepedik a városba, mint egy király, aki visszaszerzi a trónját, csakhogy az az átkozott Adelhard kormányzó létrehozta a Vasblokádot. Nem csupán egy jól szervezett birodalmi harci egységgel tartotta itt a népet, hanem egy nagy, gonosz hazugsággal is: azzal szédített mindenkit, hogy Palpatine él. És Lando jól tudta, hogy az az aszott képű, vén cenobita meghalt, mert ő maga volt az, aki szétlőtte a Halálcsillag reaktormagját. És mert Luke azt mondta, hogy a szörnyeteg meghalt. Amúgy meg: ki hitte volna? Palpatine és Vader, a két eleven csapás. Mindkettő eltűnt a galaxisból… És Lando váratlanul kapott még egy harcot, amit meg kellett vívnia. Először azt hitte, hogy a Birodalom befejezte, és a Felhőváros ismét az övé. Milyen mohó bolond volt! Soha, semmi nem ment ilyen egyszerűen, nem igaz? Több hónapig kellett keményen hajtania. Meg kellett szerveznie egy felkelést. Fel kellett vennie a kapcsolatot Lobottal. Szívességeket kellett kérnie több elvetemült alaktól, mint például Kars Tal-Korlától, attól a kalóztól.

És mindezt azért, mert az Új Köztársaság nem volt hajlandó katonai akcióval elfoglalni a várost. Lando ezt tiszteletben tartotta, és meg is értette, és hitt Leiának, amikor azt mondta neki: „A felkelés könnyű volt, Lando. A kormányzás sokkal nehezebb lesz.” A kancellár próbált megragadni minden elérhető előnyt, aztán jött az a felszabadulás napi merénylet a Chandrilán… Na, mindegy – gondolta Lando. – Ami történt megtörtént. Nem kell a múlton rágódni.

A Felhőváros megint az övé lett. Kiéheztette Adelhardot. A birodalmiak zöme megadta magát. Vége lett. Hála a szerencsecsillagoknak. Lando elindult a Kaszinó-szint mélye felé. Nemcsak Lobot kísérte el, hanem egy vegyes csapat is, ami az ő Szárny-őrségének fegyvereseiből, illetve néhány köztársasági katonából állt. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy eltakarítsák azokat, akik itt maradtak, beleragadva abba az illúzióba, hogy még most is nyerhetnek. Együttesen vonultak át a Kaszinó-szint romja között.

– Az ellenállók előttünk vannak? – kérdezte Lobottól.

Igen. A Bolo Ringa teremben.

– Jól van, jól van… akkor lakoltassuk ki az utolsó albérlőinket – rendelkezett Lando. – Essünk túl rajta!

Menet közben Lando végignézett Loboton, akinek kommunikátora új üzenetet közvetített: Arra kértél, emlékeztesselek, hogy a hercegnő hamarosan szülni fog, és még nem gondoskodtál ajándékról.

– Micsoda? Lehetetlen! – tiltakozott Lando. – Leia még csak… esküszöm, még csak most házasodtak össze! Hát nem pár napja vettem nekik nászajándékot? – Lando számolgatott egy kicsit, és rájött, hogy az időzítés teljesen rendben van. Csak valahogy nem érzékelte az idő múlását. Ami nem csoda, hiszen annyi dolga volt… – Szóval, itt tartunk…

És sosem lepted meg őket nászajándékkal.

– Jól van, na – felelte Lando, és sóhajtott egyet. – Ajándékot venni egy kiskölyöknek. Mi lenne, ha kapna egy pici köpenyt és egy bajszot, hogy úgy nézzen ki, mint a jó öreg Lando bácsi? – Lobot nem felelt, csak rezzenéstelen arccal, komolyan nézte a főnökét. – Jól van, jól van, hadd gondolkodjak – kérte Lando, és pár pillanatig Hanra és Leiára gondolt. Han a legrégebbi és legkedvesebb barátja volt. És persze, a legnagyobb riválisa is. Mégis hiányzott neki a vén gazember. Milyen őrült dolgokat csináltak együtt! Ma már úgy volt vele, hogy még a rossz idők is jó idők voltak. És most Han összeházasodott Leiával. Huhú, barátom…– töprengett Lando –, ezek ketten olyanok, mint két teljes tolóerővel égő rakétahajtómű. Amíg egy irányba tartanak, nem lesz gond, de ha valaha elfordulnak egymástól, kölcsönösen elégetik a másikat.

Megérkeztünk – közölte Lobot. És valóban, immár a Bolo Tanga terem bejáratánál álltak. Lando látta, hogy az ajtót behegesztették belülről. Gladstone századoshoz fordult, a biztonságiak parancsnokához, és megkérdezte:

– Van bentről jövő képünk?

– Igen, uram – felelte Gladstone. – Bezárkóztak oda. Áttörtek egy füstkivezető aknához, amin elméletileg eljuthatnak a gépészeti szintre…

– De ha megpróbálják, a füst megöli őket.

– Pontosan, kormányzó úr.

– Vagyis, csapdába estek.

– Mint a krétabogarak egy rovargyűjtő zsákban.

– Rendben, akkor nyissuk ki ezt a… nem, tudja mit, várjunk! Ha átszólok az ajtón, meghallanak?

– Minden bizonnyal, ha közelebb megy. – Lando bólintott, és előhúzta a sugárvetőjét – egy csodás műremeket, ami akkor készült, amikor a gyártók még csempésztek némi művészetet a termékeikbe. A Rossmoyne Vitiator pisztoly egy elegáns korból származott. (Lando nemrégiben nyerte hatlapos gizka limitben egy fűszertől bódult aybari diplomatától.) Valamennyi Rossmoyne fegyvert egyedi vésetek díszítették, amiket a családból származó művészek készítettek. Különösen a markolatnál hemzsegtek ezek a csodás ívű kanyarulatok és örvények – mint egy spirális útvesztő, amit az ember végigkövethetett az ujja végével. Lando remélte, hogy miután a Birodalom eltűnt, a régi mesterségek talán visszatérnek a galaxisba. És velük a szépség is. De most nem merenghetett tovább a dicső múlton. A Vitiator markolatának végével megkopogtatta az ajtót.

– Hahó, én Lando Calrissian vagyok – mondta hangosan, hogy a bent lévők hallhassák. – A Felhőváros kormányzója vagyok, továbbá a felkelés hőse. Gyanítom, hogy hallottak már rólam. Hallanak, ugye? Ha igen, kopogjanak az ajtón!

Pár pillanatig nem történt semmi, aztán három koppanás hallatszott. Kezdésnek éppen megtette.

– Elmondom, hogy mi fog történni – folytatta Lando barátságosan, részben azért, hogy megnyugtassa őket, részben pedig, hogy figyeljenek rá. – Tudják, én vérbeli szerencsejátékos vagyok, ezért fogadni merek, hogy már eléggé megéheztek, továbbá félnek, és hontalannak érzik magukat. És akik hisznek a Birodalomban, hontalanok is, mert ahogyan minden bizonnyal tudják már, Adelhardnak az a története, miszerint Palpatine él, egy szép kerek hazugság volt. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha leteszik a fegyvert, minden rendben lesz. Csak dobják el a fegyverüket! Mi kinyitjuk az ajtót, kikísérjük magukat, aztán kapnak meleg ételt és egy kényelmes ágyat. Nem áll érdekemben, hogy vád alá helyezzük magukat. Nem fogunk bevágni senkit holmi köztársasági börtönbe. Még a fegyveremet is elteszem, amikor belépek magukhoz, hogy lássák, mennyire komolyan gondolom ezt a dolgot. – Ismét három koppanás hallatszott. – Helyes!– felelte Lando, azzal az oldalán függő tokba dugta a sugárvetőt, és intett Gladstone-nak. – Rajta, százados, nyissák ki! – A biztonságiak technikusai munkához láttak. Leguggoltak az ajtó két oldalán, védőmaszkot húztak az arcuk elé, és begyújtották a plazmavágójukat. Pillanatokkal később már szikrák röpködtek mindenfelé, és a behegesztett lemezen izzó rés egyre hosszabbra nyúlt. A technikusok hamarosan elkészültek, és a plazmavágójuk nyelét a résbe dugva felfeszítették az ajtót. Egyenesen Lando felé dőlt, és hangos dörrenéssel érkezett a padlóra. A helyén támadt nyílásban füst gomolygott, a keret továbbra is vörösen izzott. Lando tudta, hogy ha a bent lévők tüzet nyitnának, ő azonnal meghalna – viszont nekik is tudniuk kellett, hogy ezért halomra lőnék őket.

Nem lesz meleg étel. Sem kényelmes ágy – sugallta nekik gondolatban. – Csak fejenként egy-egy hullazsák. Miután a füst eloszlott, birodalmi férfiakat és nőket látott odabent. A fegyverük a lábuk előtt hevert, a kezüket a tarkójukon tartva álltak. Lando felnevetett, és intett neki, hogy jöjjenek ki a Bolo Tanga teremből. Rémültnek és fáradtnak látszottak. Az arcuk beesett volt, a szájuk cserepes, a szemük véreres.

– Gyerünk, jöjjenek csak! – biztatta őket Lando. – Minden rendben. Vége. Jól döntöttek. – Körülbelül huszonöten jöttek ki, őket a Szárny-őrség vette gondjaiba. Az Új Köztársaság katonái távolabbra húzódva várakoztak.

Aztán Gladstone megszólalt:

– Kormányzó úr…– Hangjából aggodalom érződött. A terem felé mutatott. Lando belépett a helyiségbe, a fegyverét a tokjában hagyta. A Bolo Tanga teremben egyetlen ellenálló maradt. A kártyaasztal másik végénél állt, ahol az osztó szokott dolgozni. A széles vállú fickó két páncéldarabot viselt: egy fekete mellvértet és egy fehér rohamosztagos-sisakot. A sötét falnak támaszkodva állt, a kezében sugárkarabélyt tartott, de a csövet a padlónak szegezte. Ami azt jelentette, hogy nem biztos abban, hogy mit fog csinálni… Vagy erre a pillanatra várt.

– Hadd találjam ki – mondta higgadtan Lando –, maga a parancsnok.

A férfi pár pillanatig hallgatott, aztán kibökte:

– Őrmester.

– Az utolsó őrmester, őrmester. Mindenki más megadta magát vagy meghalt. Adelhard kiszállt. És a Birodalom nem sok jóval kecsegtetheti önt, megtermett barátom. Szóval, íme az alku: megadja magát, vagy a másik módon zárjuk le az ügyet. – Az őrmester továbbra is elszántan markolta a sugárkarabélyt, és a keze a legkevésbé sem remegett. Lando már látta, hogy a másik módon lesz lezárva az ügy. Aztán minden villámgyorsan zajlott le.

– Éljen a Birodalom! – kiáltotta az őrmester, és felrántotta a sugárkarabélyt… Elsütni már nem maradt ideje. A vitiator egyetlen lövedéke átütötte a mellvértjét és a szívét. Az őrmester még holtában sem engedte el a fegyverét, az összeroskadó test maga alá temette. Lando visszatette a Vitiatort a helyére. A szíve hevesen vert, de közben vad izgatottságot érzett, és arra gondolt: ez még most is megy. A birodalmi azt hitte, hogy ő túl lassú, és a fegyvere sosem fog kikerülni a tokjából – de még ha kikerül is, a lövedéke nem üti át a páncélját. Mindkét fontos pontban tévedett.

– Nyerünk valamennyit, vesztünk valamennyit – bölcselkedett Lando, és csettintett a nyelvével. Aztán odalépett a halott őrmesterhez, és levette róla a sisakot. Egy szögletes állú férfit látott, akinek a szemöldökénél a csont meglepően messze előre meredt. Kemény fickónak tűnt… De nem volt elég kemény. – Na Várjunk csak… – dörmögte Lando, és lassan megforgatta a sisakot a kezében, majd Lobotra pillantva folytatta: – Van egy ötletem. Minden kölyöknek szüksége van egy kislámpára, igaz? Mi lenne, ha megkérnénk a technikusokat, hogy csináljanak lámpát ebből a sisakból? Az már különleges lenne, nem gondolod? – Lobot válasza azonnal megérkezett:

Nem.

– Jól van, ez módfelett meggyőző érv – felelte Lando vigyorogva, majd néhányszor ide-oda dobálta a sisakot, míg végül a padlóra ejtette. – Ettől függetlenül, a kölyöknek látnia kell, hogy miért harcoltak a szülei. És a szüleit nézve erős a gyanúm, hogy ő maga is sokat fog harcolni. – És Landónak ekkor valóban jó ötlete támadt. Megint előhúzta a sugárvetőjét, megpörgette az ujján, és tovább beszélt: – A kölyök egy szép napon bajba kerül. Az összes kölyökkel megtörténik, de neki egy gazfickó és egy hercegnő vére csordogál az ereiben, és ettől olyan dac fog dolgozni benne, hogy az a csillagokat is megrázza. Szüksége lesz némi segítségre. És itt jön a képbe Lando bácsi. – Felemelte a fegyvert, és egy darabig némán gyönyörködött benne. Lobot szigorú arcot vágva, máris tiltakozott:

Nem adunk fegyvert a kisfiúnak. Gyerekek nem játszhatnak igazi fegyverrel.

– Nem, nem most kapja meg – válaszolta Lando. – Majd később, amikor eljön az ideje. Elmondom mit csinálok. Írok egy levelet, valami olyasmit, hogy hé, kölyök, itt Lando bácsi, ha valaha segítségre szorulsz, és nem akarod apádat hívni, keress meg, és rendezzük az ügyet. Ezt a levelet a sugárvetővel együtt betesszük egy páncélszekrénybe itt, a Felhővárosban, és Hannak adjuk a kulcsot. Nem mondjuk meg neki, hogy mi van benne, mert rángógörcsöt kapna, ha megtudná. A fiú fogja megkapni, amikor idősebb lesz.

Ezzel aligha adsz most nekik ajándékot, Lando.

Lando odadobta a sugárvetőt Lobotnak, aki ügyetlenül elkapta, majd ismét zordon arccal meredt a főnökére.

– Jól van, jól van, valami mást küldök – mondta Lando a szemét forgatva. – Mi legyen az? Á, már tudom. Van az a vantilli katamarán a nyugati dokkban. Adjuk oda nekik azt a hajót, hogy elmehessenek családi kirándulásra, vagy tudom is én. – Lobot bólintott, és a kommunikátor egyetlen szót közvetített:

Elfogadható.

– Fel tudod fogni ezt? – dünnyögte Lando. – Han és Leia. Családot alapítottak. Hát, változnak az idők. Mit gondolsz, nem kéne nekem is családot alapítani?

Nem.

– Hát barátom, ebben megint egyetértünk. Menjünk, igyunk valamit.

Én nem iszom.

– Tudom– felelte Lando, és átkarolta Lobot merev vállát. – De semmi baj. Majd iszom helyetted is egyet, és akkor mindketten jól járunk.