Hetedik fejezet

Temmin egy párnázott padon ült, és egyre idegesebben figyelte a türelmetlenül föl-alá masírozó Sinjirt.

– Meglátod, minden rendben lesz – bizonygatta az ex-birodalmi. – Az édesanyád nincs egyedül. Ott van vele Jas. És mindketten kemény nők. Külön-külön is keményebbek, mint te meg én együtt. Úgyhogy nem kell aggódnod miatta! Nem lesz velük semmi gond. Figyeld meg, mire odaérünk, puszta kézzel széttépik a birodalmiakat, a csillagrombolókat pedig lerugdossák az égről. Úgyhogy nem aggódom, és neked sem kellene!

Temmin tudta, hogy Sinjir nem mond igazat, sőt azt is tudta, hogy a férfi tudja róla, hogy tudja. Már csak abból is világosan kitűnt, hogy az ex-birodalmi általában jól leplezte az érzelmeit, és ritkán bizonygatott valamit ekkora vehemenciával. Most viszont minden pórusából csak úgy áradt az idegesség, és minden szavából az alig palástolt félelem.

Egy ideje már itt ültek, de Temmin most nézett először igazán körbe. A helyiséget elkezdték gyerekszobává átalakítani – a falon apró, festett csillagok, és volt ott valami jókora fehér gömb is, amit már vagy tíz perce bámult, de szinte nem is látott. Aztán hirtelen a helyükre kerültek a dolgok. De hisz az ott egy bölcső! Egy nagy buborékforma bölcső, amiben biztonságban lesz a baba. És fölötte a plafonon egy holo-vetítő, ami majd biztosan nyugtató képeket vetít a kisbabának. Az óceán partra futó hullámait, szél-borzolta esőerdőt… efféléket. Leia hercegnő gyerekének jó élete lesz, ebben biztos volt. Lesz apja és anyja, akik szeretik… Temminnek nem sok emléke maradt az első évekből, de még emlékezett a garázsukban őrzött bölcsőre, amit az édesapja készített. Régi darab volt – az alja keményfa, az oldala fonott nád, és a talpai hajlítottak, hogy lehessen ringatni –, nem ilyen buborékforma műanyag csoda. Viszont az övének volt egy kis teteje, ami távol tartotta a yaya legyeket. Igaz, itt nincsenek yaya legyek. A régi bölcsőjük sincs itt. És az édesanyja sincs itt.

– Vissza kell menjünk érte! – sziszegte összeszorított foggal. Majdnem nyolc óra telt el azóta, hogy az édesanyja, Jas és Csont uraság leszálltak a Jakkura. Közel nyolc óra telt el azóta, hogy a Moth belépett a hiper-űrbe, és megúszta, hogy torpedókkal robbantsák darabokra. Nyolc óra! Mennyi minden történhet nyolc óra alatt! Lehet, hogy a birodalmiak elfogták őket. Vagy megölték őket. Vagy szörnyethaltak a földet éréskor. Csupa vidám, megnyugtató gondolat! Temmin olyan idegesen harapdálta az ajkát, hogy szinte a vére is kiserkent.

– Ne aggódj! – ismételgette Sinjir. – Majd csak kitalálunk valamit!

De Temmin nem a megnyugtató felhangot hallotta a barátja szavaiban, hanem a kétkedést. Aztán nyílt az ajtó, és Han Solo masírozott be, a kezében egy nagy tál gyümölccsel. Az a Han Solo, aki Leia hercegnő férje volt, a Millennium Falcon kapitánya, legendás hős és csempész. Akit ők kutattak föl nem is olyan rég, és akinek ők segítették megkeresni a fogságban tartott másodpilótáját, Csubakkát.

– Jogan-gyümölcs – kínálta nekik oda a tálat a kapitány. – Vettem egy csomót, de a feleségem úgysem fogja megenni az összeset, úgyhogy… jó étvágyat! – Az ezekhez hasonló pillanatokban, mikor egy-egy villanásig nem csempész, űrkalóz, vagy felkelő tábornok volt, hanem Han Solo az ember, ő is zavartnak és sebezhetőnek tűnt. És akárcsak Sinjir, valószínűleg ő is irtózott ezektől a pillanatoktól, és igyekezett mihamarabb ismét a magabiztosság és nagyképűség álcája mögé bújni. – Hát ti ketten nem festetek valami fényesen! Ha szükségetek lenne valamire, szólhattok a droidnak, hogy…

– Az anyámra van szükségem! – csattant föl Temmin, aztán fölállt. – Vissza kell mennem a Jakkura! Nem is értem, mire várunk még?! Pattanjunk föl a Falconra, aztán menjünk, és csapjunk szét köztük!

– Csak lassan a testtel, kölyök! – mordult rá Solo. – Hűtsd le magad! Általában szerencsés vagyok, de ennyire azért nem. Ha odamegyünk, semmi perc alatt kicsinálnak bennünket. És azzal nem sokat segítünk az édesanyádnak, ha a Falcon lesz a koporsónk!

– Viszont, ha nem megyünk, hogy segítsünk neki, akkor a Jakku lesz az ő sírja! – Han ajkai úgy mozogtak, mintha mondani készülne valamit, de az agya nem lenne képes a szájmozgást és a gondolatokat szinkronba hozni.

– Nekem hamarosan gyerekem születik – nyögte ki végül. – És mielőtt ilyesmibe belevágnánk, előbb nem kellene a szenátussal…

– Mit kellene megbeszélni a szenátussal?! – Temmin legszívesebben kiköpött volna. – Akkor bezzeg nem szaladt a szenátushoz, mikor a saját szakállára akarta kiszabadítani Csubakkát! Vagy felszabadítani a Kashyyykot! És ha jól emlékszem, az anyám és az egész csapatunk örömmel segített ebben – még akkor is, ha a szenátus pont nem!

Solo egy darabig sápadtan hallgatott, aztán bólintott.

– Jól van, kölyök, rendben. Senki se mondja, hogy Han Solo nem fizeti meg a tartozásait!

– Tessék? – kerekedett el Temmin szeme.

– Azt mondtam, hogy igazad van, tartozom neked. És tudom, hogy Leia meg fog ölni, de a Falcon a leggyorsabb hajó, amit ismerek, és ha sikerül elég gyorsan átjutnunk a blokádon, akkor talán – hangsúlyoznám: talán – megúszhatjuk élve. Közben biztosan otthagyjuk majd pár farktollunkat, de a Falcon látott már rosszabbat is. Ha útközben föl tudnánk szedni Csubit…

– Maga tényleg nem viccel.

– Kölyök, az ilyen dolgokban én soha nem viccelek.

– De… ezt nem teheti – suttogta Temmin.

– Han Solónak senki sem mondhatja, hogy mit tehet és mit nem!

– De hát az előbb volt róla szó, hogy apa lesz! És ha meghal a mentőakció közben?

Solo arca görcsbe rándult, és az egymásnak ellentmondó érzések szabályos háborút vívtak rajta. Han Solo, a megállapodott, családos ember, és Han Solo, a világcsavargó, akinek senki sem mondhatja meg, hogy mit tehet.

– Leia meg fogja érteni… Ő is olyan, mint én, és azt teszi, amit… – Aztán nyílt az ajtó és Han Solo már nem fejthette ki, hogy mit is gondol a felesége viselkedéséről, mert oldalán a kancellárral és néhány testőrrel, Leia hercegnő sietett be. Mon Mothma és Leia Organa olyanok voltak, akár két valóságos óriás – minden szem rájuk szegeződött, és a jelenlétükkel az egész teret betöltötték. Mellettük még Solo is szinte jelentéktelen paránynak tűnt.

– Maradjanak odakint! – parancsolta vissza a testőröket a kancellár. – Majd szólok, ha szükség lesz önökre.

Han is megragadta a lehetőséget, és kioldalgott. Kifelé menet lopva végigsimította Leia kezét, és Temmin szíve egy pillanatra elfacsarodott. Milyen régen volt, mikor az ő szülei is ilyen gyengédek voltak egymással! Ahogy a csempész mögött bezárult az ajtó, Mon Mothma Temminhez lépett.

– Üdv, Temmin Wexley! – mondta. – Talán megbocsátod, ha egyből a dolgok közepébe vágok, de az idő szorít bennünket. Szeretném, ha nekem is elmondanád, amit Leia hercegnőnek, hogy mit láttál a Jakku fölött!

Miután a Moth leszállt a Chandrilán, Temmin és Sinjir azonnal a hercegnőhöz siettek, hogy elmondják, mit tapasztaltak. Egyértelmű volt, hogy őt keresik föl, hiszen Leia volt a pártfogójuk. Ők segítettek neki megkeresni a férjét, és aztán később is, mikor visszafoglalták a Kashyyykot. Temmin nem igazodott ki Mon Mothmán. A szája mintha mosolygott volna, a szemében azonban nyugtalanságot látott. És olyan kicsinek, olyan jelentéktelennek érezte magát mellette. Temmin riadtan nézett hol Sinjirre, hol Leiára, de az ex-birodalmitól csak egy vállrándítást, a hercegnőtől pedig egy biztató bólintást kapott.

– A Birodalom ott van a Jakkun – nyögte ki végül.

– Ezt hogy érted?

– Egy csomó hajó van ott, orbitális pályán.

– Miféle hajók?

– Legalább egy tucatnyi csillagromboló – volt köztük egy igazi óriás is –, és rengeteg TIE-vadász. És… – nagyot nyelt, és úgy érezte, nem bírja tovább visszanyelni a könnyeit –, és odalent van az édesanyám! Meg a droidom!

– És egy harmadik társunk is, Jas Emari, a fejvadász – tette hozzá Sinjir. – És bár én nem sokakat kedvelek, de Norrát és Jast igen, úgyhogy szeretnék mindent megtenni, hogy visszahozhassuk őket. A droidhoz nem ragaszkodom.

– Nos, a helyzet most… igen kényes – magyarázta a kancellár.

– Kényes? – húzta föl a szemöldökét Sinjir. – Mi ezen a kényes? A birodalmiakat keresték, és tádám, mi megtaláltuk őket! Cserébe csak annyit kérnénk, hogy küldjenek velünk vagy egymillió hajót, meg egy hadsereget, hogy kicakkozhassuk a birodalmiak fülét, és megmenthessük a társainkat!

– Senki sem engedélyezte, hogy a Jakkura menjenek – vonta meg a vállát Mon Mothma.

– Én engedélyeztem! – villant meg Leia szeme.

– De ön csak egy szenátor, nem a szenátus maga! – szegte föl az állát Mon Mothma.

– Még szerencse, mert a szenátusnak most ahhoz is bizottságot kell fölállítania, hogy engedélyezze valakinek, hogy megtörölje az orrát! – mondta Leia dühösen. – És szeretném emlékeztetni, hogy a Kashyyyk is sikeres akció volt, és azt is a segítsége nélkül hajtottuk végre.

– Sloane admirális levadászása az Új Köztársaság feladata, és nem egy alderaani hercegnőé – közölte fagyosan a kancellár. Olyan volt, mintha a kettőjüket összefűző ezernyi szál hirtelen pattanásig feszült volna, aztán a kancellár nagyot sóhajtott, és meghátrált. – Sajnálom, Leia! Igaza volt, és még mindig igaza van. Valóban fontos politikai lépés volt a vukik felszabadítása. És ha a Birodalom most valamiért a Jakku körül gyülekezik…

– Mióta várunk már erre a pillanatra? – bólogatott Leia, és a hanghordozásán lehetett érezni, hogy ő is közeledni próbál a kancellárhoz. – Lehet, hogy ez lesz a lehetőség, hogy egyszer és mindenkorra befejezzük a háborút! És bár tudom, hogy nem rajong a katonai akciókért, de épp ezek voltak, melyek segítségével mindkét Halálcsillagot megsemmisítettük. Katonai akciók nélkül nem tudtuk volna felszabadítani az Akivát, sem pedig visszafoglalni a Kuatot. És ha igazak a hírek, és a Birodalom valóban a Jakkun van, akkor most kell támadnunk!

– Várjunk csak! – kerekedett el Temmin szeme, ahogy maga elé képzelte a Jakku körül dúló csatát. Ezek odaküldenek egy hadsereget, miközben az anyám odalent van. Na, ne!

– Ha csapatokat küldünk oda, azt gyorsan és hatékonyan kell tennünk – bólintott Mon Mothma. – És előtte mindenképpen információkra van még szükségünk. Milyen ellenállásra számíthatunk? Miért pont a Jakkut választották a birodalmiak? Muszáj, hogy többet tudjunk, ha tényleg azt akarjuk, hogy ez legyen az utolsó összecsapásunk a Birodalommal!

– Mondja meg, hogy mit tegyünk! Mi készen állunk rá! – bólogatott Sinjir.

– Helyes! – keményedett meg ismét Mon Mothma hangja. – Álljanak is készen! De mielőtt bármit döntenék, előbb konzultálnom kell a szenátussal. Egy ilyen horderejű ügyben nélkülük nem hozhatok döntést, de a Felszabadulás Napján történtek után azt hiszem, mindenki elégedett lesz, ha birodalmi vért onthat. Mindenekelőtt azonban információkra van szükségem, mert holmi megalapozatlan gyanúra, vagy szóbeszédre nem építhetünk. Úgyhogy információkat akarok, és közben teljes titoktartást. Amiről itt beszéltünk, az nem szivároghat ki. Megértették?

Temmin kivételével mindenki azonnal rábólintott. A fiú csak állt ott könnybe lábadt szemmel, reszkető szájjal, és legszívesebben azt vágta volna a képükbe, hogy neki nincs szüksége semmiféle plusz információra, tudja, hogy az anyja a Jakkun van, méghozzá igen nagy bajban. És hogy köp a titoktartásra, és ha nem segítenek neki, mindenkinek elmondja, hogy tudják, hol vannak a birodalmiak, de nem tesznek semmit! Legszívesebben ezt mondta volna nekik, de Mon Mothma szúrós pillantása láttán szinte összezsugorodott, és kényszeredetten bólintott. Aztán a kancellár egy droid kimért precizitásával fordult meg és vonult ki.

– Minden rendben lesz, Temmin – mondta Leia hercegnő. – Ígérem, megmentjük az édesanyádat. – Aztán ő is megfordult és kisietett a szobából. Ismét csak Sinjir és Temmin maradtak ketten.

– Hogy ígérhet meg olyasmit, amit nem biztos, hogy meg tud tartani? – mondta Temmin dühösen.

– Igazad van – bólintott Sinjir –, de nézd onnan, hogy ő legalább komolyan gondolja, amit ígér.

– De akkor sem biztos, hogy be tudja tartani!

– Ő is csak politikus, és a politikusok nem sok mindent tudnak betartani.

– Akkor megint csak ketten maradtunk?

– Ne izgulj, ketten is boldogulunk – veregette meg a vállát Sinjir. – És ha minden kötél szakad, majd behajtjuk Solón a tartozását.

– Kösz, Sinjir!

– Ne nekem köszönd! Én is ugyanannyira vissza akarom kapni őket, mint te. Úgyhogy megyünk és megcsináljuk – vagy legalább megpróbáljuk, még ha ott is hagyjuk a fogunkat közben!

 

Nyolcadik fejezet

Ahogy leszállt az éj, a sötétséggel együtt a hideg is rátelepedett a Jakkura, és kiszívott minden meleget a levegőből, a kövekből és a homokból. A távolban, akár egymáshoz bújt irdatlan őslények, hegyek gubbasztottak. Jas ötlete volt, hogy arrafelé induljanak, mert a hegyek között talán hűvösebb van, mint a napsütötte, tűzforró síkságon. És mert egy jókora, horgas csőrű madárraj is arra repült.

– Biztos, hogy valami felé tartanak – magyarázta Jas. – Talán ételt találtak, talán vizet… Vagy lehet, hogy egy lakott települést. De valahová tartanak, és az még mindig jobb, mint itt lenni a semmi közepén.

Miután minden használhatót magukhoz vettek a mentőkabinból – az elsősegélyládát, egy kevés élelmet és a sugárvetőiket –, útnak indultak. És gyalogoltak. És órák múlva még mindig gyalogoltak. És még akkor is gyalogoltak, mikor úgy érezték, hogy tőből szakad le a lábuk. A gonoszul pergő homokban szinte lehetetlen volt utat találni, és sosem lehetett tudni, mi rejtőzik egy-egy bucka alatt. A harmadik vagy negyedik dűnesor megmászása után Norra úgy érezte, hogy olyan izmai is égnek, amikről nem is tudta, hogy léteznek. És ami még rosszabb, kezdte betegnek érezni magát. A nap mintha az utolsó csepp erejét is kiszívta volna, az éjszaka hidege pedig valami aljas betegséget csepegtetett a tagjaiba. De csak mentek és mentek, bár maguk sem tudták, merre is tartanak.

Lehet, hogy mégis hiba volt idejönni. Még akkor is, ha Sloane itt van. Márpedig a zsigereiben érezte, hogy itt van. És ha csak megpróbálod meggyőzni magad, hogy itt van, és nem potyára dobod oda az életedet? Na és, ha itt van? Akkor mi lesz? Hogyan fogod megtalálni ezen a helyen? Most gondolkodott el először igazán azon, hogy a Jakku egy bolygó. És itt napokig, hetekig, hónapokig gyalogolhat anélkül, hogy bárhová eljutna, és bárkivel találkozna. Már ha időközben nem végez velem a saját ostobaságom. Egy ilyen helyen egy Sloane-féle alak messze kirí a tömegből. Ez igaz. Már csak a tömeget kellene hozzá megtalálni. – Már jó darab ideje gyalogoltak szótlanul, de mikor arra a pontra jutott, hogy mondjon valamit, Jas hirtelen megtorpant, és az ajkára tett ujjával jelezte, hogy maradjon csendben.

A zabrak nő a füléhez emelte az egyik ujját, és Norra is fülelni kezdett. Csak a szokásos zajokat hallották: a homokot hordó szél sustorgását, valami ismeretlen vadállat távoli tutulását, a vér zúgását a saját fülükben… Aztán volt még ott valami más is. Valami halk, szisszenő hang, mintha valaki vagy valami lassan kúszott volna a homokban. Norra jobb, majd bal felől is hallotta, egyre közelebbről és közelebbről. Váratlanul elhalt a hang, de mielőtt továbbindulhattak volna, felrobbant alattuk a homokbucka. Valami forró és maró fröccsent Norra arcára, és ő sikoltva tántorodott hátra. Valaki derékon ragadta, és olyan erővel döntötte a földre, hogy a levegőt is kiszorította belőle. Norra a könnyein át is látta – bár ne látta volna – a támadóját. Hatalmas fekete szemek, redős bőr, rovarszerű csáprágók…

Nem, ez nem arc, hanem egy sisak!

– Sa-si ta! – hörögte a támadója, és a hangját még tovább torzította a sisak légszűrője. Aztán ököllel gyomorszájon vágta Norrát, aki előtt egy pillanatra elsötétült a világ. Megpróbált az oldalára fordulni, és a csípője rántásával kibújni az idegen alól, aztán a maszkos felé rúgott, aki hátraugrott, és a homokról valami hosszú, megfeketedett fémpengét ragadott föl. Az első vágás Norra két lába között érte a földet, mire ő ismét kirúgott, és a sarkával telibe találta az idegen maszkját. A légszűrő sziszegve kezdett tejfehér párát ontani magából, és a támadója üvöltve markolászta a saját arcát. Közben Jasnek is meggyűlt a baja a saját ellenfelével. Az idegen akkora volt, akár egy kisebb hegyomlás, és úgy is nézett ki, néhány vastag fémlánccal felékszerezve. A fejvadász egy csontrepesztő erejű ugrórúgással próbálkozott, de az idegen mintha meg sem érezte volna. Mennydörögve felröhögött, majd az egyik hatalmas, húsos öklével eltalálta a nőt, aki azonnal összeroskadt. Ne! Jast ne! Norra felpattant, és nekirohant az idegennek, hogy felborítsa.

Amaz azonban úgy állt ott, akár egy kőoszlop, és még csak meg se rezdült. Aztán összekulcsolta két hatalmas kezét, és azzal sújtott a nő hátára. Norrának annyi ereje sem maradt, hogy felsikoltson. Érezte, hogy elharapja a nyelvét, és vér árad szét a szájában. A világ fehér fénypontokká robbant, aztán valaki megragadta a lábát, és odébb rántotta. A maszkos volt az, aki időközben állíthatott valamit a szűrőjén, mert már nem dőlt belőle a pára.

– Va-vej ko-jah – csikorogta az alacsonyabb gazfickó.

– Jash – értett egyet a nagydarab, kőszerű lény hátborzongató nevetéssel. Aztán a kisebbik hirtelen megingott, a feje furcsa szögben nyaklott oldalra, és úgy dőlt el, mint egy villám-sújtotta fa. A nagydarab értetlenül pislogott, aztán ő is megroskadt, és Norra most már látta a fel-felvillanó vörös energianyalábokat. Megmenekültünk! Vágy legalábbis remélem.

– Jas! – suttogta, mire a fejvadász felnyögött. Egyszerre három irányból bukkantak föl fények – keresőfények, fegyverlámpák fényei –, és páncélos alakok bújtak elő a dombhát mögül.

– Ne mozduljanak! – Norra túlságosan is jól ismerte ezt a félig mechanikus, sisakszűrők torzította hangot, a feketén csillogó karabélyokat és a fehér páncélokat. Rohamosztagosok.

– Megtaláltuk őket! – mondta az egyik katona. – Ismétlem, megtaláltuk a lázadókat!

Jas ismét felnyögött, és valami nagyon csúnyát sziszegett az orra alatt. Norra azonban a hátában lüktető fájdalom ellenére is legszívesebben elmosolyodott volna. Mert a rohamosztagosok a Birodalmat jelentették, a Birodalom pedig Sloane-t.

 

Kilencedik fejezet

Sloane vakon kuporgott a kocsi mélyén. A szeme elé kötött kendő mocskos volt és büdös, olyan tapintással, mintha egy darab bőrt erősítettek volna az arcára. Már lassan kezdte megszokni, hogy az egész bolygó ilyen: szennyes és büdös, és a folyton fúvó széllel meg a homokkal lassan mindent és mindenkit felőrölt. Elhordta a hegyeket, elkoptatta a köveket, lerágta a csontról a húst, míg már nem maradt más, csak a holtak lelkei, hogy örökkön-örökké kísértsenek a napszítta pusztaságokban. A csuklója is fájt a kötelektől. De legalább a számat nem öltötték össze. Kövön csattanó meztelen talpak lépteit hallotta – azokét, akik egyre beljebb és beljebb vontatták a kordét a föld-mélyei kavernába. Maga a kordé majdnem olyan öreg volt, mint a porladó, vörös kövek, rozoga eresztékeit kábelek és állati inak tartották egyben, és nem lánctalpon, vagy lebegtető hajtóművel haladt, hanem igazi kerekeken.

– Már majdnem ott vagyunk! – dünnyögte Sloane. – Érzem, hogy folyamatosan ereszkedünk, mert hűl a levegő.

– Hát remélem is! – dörmögte a férfi. – És jó lenne, ha mihamarabb megérkeznénk, mert már mindenem elgémberedett! – Ezt Brentin Wexley mondta, Sloane útitársa. Az a férfi, aki a Chandriláról való menekülése közben csapódott az admirális mellé. Ha ő nincs, a sérülései valószínűleg végeztek volna Sloane-nal. Ők ketten nagyon valószínűtlen párost alkottak – az egykori birodalmi admirális, és az egykori felkelő kém, akiből épp a Birodalom faragott orgyilkost. Egyikük sem akart itt lenni, de mégis eljöttek, és mégis együtt jöttek, mert közös volt a céljuk: megtalálni és megölni Gallius Raxet. Azt a férfit, aki elorozta Sloane elől a Birodalmat, és olyan speciális chipet ültetett Brentin fejébe, amitől távirányítású gyilkossá vált. A bosszú hajtotta és kötötte őket össze. És a bosszú vezérelte őket hónapokkal ezelőtt erre az elátkozott helyre. Mert a Jakku elátkozott hely volt, csontszárazra szikkadt síkságokkal és gyilkos napsütéssel. Egyikük sem értette, mit keres itt a Birodalom. Sloane jó darabig úgy gondolta, hogy ő irányítja azt, ami az Birodalomból megmaradt, de aztán rá kellett, hogy jöjjön, mindez csupán illúzió volt.

Ő sem volt több, mint Gallius Rax dróton rángatott bábja. Száz meg száz kérdése volt, de választ egyelőre egyre sem sikerült találni. Miért itt? Miért ide jött a Birodalom? Azt tudta, hogy Rax a Jakkuról származott, azt azonban elképzelni sem tudta, mi oka lehet bárkinek is visszatérni erre a helyre. Hiszen itt még a kevésnél is kevesebb volt mindenből! Épp csak egy kevéske kesium és bezorit, de ezeket a Birodalom nem sokra becsülte, és egyébként is, máshonnan sokkal olcsóbban be tudta volna szerezni. És mi értelme volt megtámadni a Chandrilát, ha közben mindenhonnan visszavonták a csapatokat, csak hogy itt vonják össze a flottát? És mi értelme volt odaküldeni a Birodalom első emberét, hogy a békéről tárgyaljon, ha közben halálra szánták? Nem lett volna egyszerűbb bérgyilkost küldeni rá?

Nem értette, hogy Rax mit miért tesz, csak abban volt biztos, hogy valami igen nagyszabású játszmát játszik. Viszont tudta, hogy előbb-utóbb ki fogja szedni belőle a válaszokat. Hamarosan. Ha kell, késsel, sugárvetővel, vagy akár a puszta kezével is. Előbb azonban a közelébe kell jutniuk. Ezért is voltak most itt, ezen a rozoga kordén. Az ócska járművet csupaszra borotvált testű, ágyékkötős férfiak vontatták, akiket tetőtől talpig vörös por borított. A többség száját az ajkaikban lévő fémkapcsokkal zárták össze, hogy csak dünnyögni és nyögni tudjanak. Szolgák és rabszolgák, elkötelezett hívek és fanatikus követők, akik életükkel, és ha kellett, halálukkal is ennek az őrült sivatagnak az úrnőjét szolgálták.

– Én megmondtam – súgta oda Sloane Brentinnek, mikor a férfi felnyögött. – Lélegezzen mélyeket, és folyamatosan feszítse meg és lazítsa el az izmait, hacsak nem akarja, hogy begörcsöljenek! – Miután otthagyta a Ganthelt, Sloane szinte az egész életét csillaghajókon töltötte. Mielőtt elindult volna fölfelé a ranglétrán, TIE-vadászpilótaként is szolgált – egy aszteroidamegfigyelő állomást őrzött az Anoat-rendszerben –, és mivel a vadászgépeken nem sok hely volt kinyújtóztatni a lábát, hamar meg kellett tanulnia, hogyan előzze meg az izomgörcsöt szűk, zárt térben is.

– Ez akkor se sokat segít! – csattant föl a férfi, és Sloane tisztán érezte a haragját. Nem nagyon csodálkozott rajta. Egyfelől a férfi folyamatos fájdalomban élt a seb miatt, amit a feleségétől, a felkelők pilótájától kapott, másfelől pedig Rae Sloane azt képviselte a szemében, amit az egész galaxisban mindennél jobban gyűlölt: a Birodalom gőgös arisztokráciáját. A maga részéről Sloane sem rajongott Brentinért, aki a lázadásával csak még tébolyultabb hellyé tette az amúgy is őrült univerzumot. Nem nagyon értették hát egymást, de kettőjük szövetsége amúgy sem a megértésre, hanem a gyűlöletre és a bosszúra épült. A kordé olyan hirtelen állt meg, hogy Sloane majdnem elvesztette az egyensúlyát, és a jármű oldalfalának tántorodott. Egy tompa puffanás és Brentin nyögése jelezte, hogy ő sem járt jobban.

Ismét lábdobogást hallottak, majd kezek ragadták meg őket, és hideg pengével vágták le a szemük elé erősített rongydarabokat. Sloane igyekezett mindent egyetlen pillantással befogni: egy irdatlan méretű harangforma kaverna bejáratánál álltak, amit akár a sajtban a lyukak, apró járatok százai fúrtak keresztül-kasul. De ezek mind túl magasan voltak, hogy bárki is fölvonszolhassa oda a kordét. A mellette álló Brentin épp a homlokáról és borostás arcáról söpörte le a port. Ahogy körülnéztek, mindenfelé tágra nyílt szemeket, vörös porral borított arcokat, és fémkapoccsal lezárt ajkakat láttak. A rabszolgák elmetélték a kezüket béklyózó köteleket is, majd akár az állatok, négykézláb hátráltak a falig, és tűntek el a legközelebbi alagutak félhomályában. Sloane és Brentin magukra maradtak.

– És most? – nézett a nőre kérdőn Brentin, és a hangja messze visszhangzott a hatalmas barlangcsarnokban.

– Várunk – vonta meg a vállát a nő.

– Ugye nem akarják, hogy mi is bemenjünk egy ilyen járatba?

– Eszem ágában sincs fölmászni utánuk, vagy bebújni valamelyik üregbe! – rázta meg a fejét Sloane. Ettől függetlenül a ki nem mondott kérdés ott lebegett kettőjük között. Mert mi van akkor, ha pont ezt várják tőlük ezek a deviánsok, akikből a józanság már rég kiveszett? Csak a fanatizmusuk és a tébolyuk éltette őket, ami mindannyiukat arra kényszerítette, hogy a testükkel és a lelkükkel valaki mást szolgáljanak. Sloane-ban föl sem merült, hogy megpróbáljon fölmászni valamelyik alagútba. Az oldala ma még a szokásosnál is jobban fájt attól a néhány hónapja szerzett sérüléstől, amit a Jakkun senki sem tudott megfelelően ellátni. A bőr több helyen is elszíneződött, és olyan repedezett volt a széle, akár egy halott ember összepréselt, száraz ajkainak. Egy civilizált helyen, megfelelő orvosi kezelés után ez a seb már csak rossz emlék lett volna, itt azonban ez volt a fájó valóság. És mindennap kínnal ébredt és kínnal feküdt, ami lassan beette magát a csontjaiba és az idegeibe is. Brentin kábán lépett le a kordéról, és majdnem kificamította a bokáját. Az utóbbi hetekben sokat fogyott, és lassan olyan szikár és inas lett, mint valami vadászeb. És bár rég nem pillantott tükörbe, Sloane feltételezte, hogy ő sem néz ki különbül. Lehet, hogy sosem lesz már olyan, mint korábban volt. És nemcsak külsőleg. Sosem lesz már csillaghajó-parancsnok, és a Birodalmat sem kapja vissza többé.

Ezen a bolygón fogok meghalni. Olyan igazság volt ez, ami a fájdalommal együtt most már örökre a része volt.

– Nem hiszem, hogy…– kezdte Brentin, aztán hirtelen elhallgatott. Valami közeledett a fenti alagutakon keresztül. Valami nagy, ami halk, csikorgó hang kíséretében kúszott végig a simára csiszolt falú járatokon. Ő lesz az. A sivatag úrnője. A hutt ábrázata az egyik legfelső alagút bejáratánál jelent meg. Vörös stríákkal csíkozott sötétbarna bőre volt, a teste azonban a legtöbb huttéval ellentétben nem folyt szét. Hosszú volt és karcsú, akár egy nyílhegy, a szája olyan széles, hogy majdnem körbeérte a fejét, a nyaka pedig izmos, akár egy szürke korbács. Beleszagolt a levegőbe és halkan felszisszent. Ép szemével – a másik reumásan ült a gyulladt szemgödör mélyén, és körülötte a bőrt apró fémszilánkok rögzítették – a félhomályt kémlelte. Aztán elkezdett lefelé kúszni. Hosszú, izmos karjaival kapaszkodott meg a kövekben, és járattól járatig csúszott. Sloane már több huttot is látott, de azok mindig nagyok és testesek voltak, akár egy felpüffedt csiga. Ez itt sokkal inkább hasonlított egy kígyóra. Ahogy lejjebb ért, Sloane már a lény tarkójából kitüremkedő jókora rákos szövetcsomókat is látta. A hutt valamilyen bizarr oknál fogva mocskos, vörös szalaggal kötötte át őket, mint valami kontyot. Lám, még itt a semmi közepén sem ismeretlen fogalom a hiúság. Ahogy a hutt még lejjebb ért, csupasz szolgái ismét elősereglettek az üregekből és járatokból, és úgy helyezkedtek, hogy úrnőjük élő lépcső gyanánt a kezeiken ereszkedhessen le. És közben torokhangon dünnyögtek. Azon kevesek, akiknek nem zárta fémkapocs a száját, hátborzongató kántálásba kezdtek:

– Niima! Niiiimaaaaa! – Aztán fölemelték a hosszú, kígyószerű lényt, és akár egy élő emelvényen, a hátukon és kezükön vitték tovább. Ő volt Niima, a hutt. Aki segíteni fog nekik eljutni Gallius Raxhez. A Jakkun senki sem hallott Raxről. Senki sem ismerte. Így olyan volt, mintha valami kísértetet hajszoltak volna. Sloane és Brentin már minden nagyobb ismert települést végigjárt. A Senki Földjétől egészen Krátervárosig, beszéltek a föld-mélyei járataik sötétjében kuporgó teedókkal, blarina kereskedőkkel, gázbányászokkal, sőt még rabszolgavadászokkal is. Gallius Raxről azonban senki sem hallott. Aztán Krátervárosban mondott nekik valamit az egyik kocsmáros – az egyik legelső ember, akivel a Jakkun találkoztak –, ami megütötte Sloane fülét. A csapos azt mondta, hogy valaki gyerekeket rabol, és ez kísértetiesen egybecsengett azzal, amit Rax mondott az admirálisnak. A Birodalomnak gyerekekre van szüksége.

A kérdésre azonban, hogy kik, miért és hol, a csapos csak a vállát vonogatta. Mindössze annyit tudott, hogy valószínűleg Niima, a hutt bérencei voltak a rablók. A legtöbb gyereket apró falvakból és a remete szerzetesek működtette árvaházakból rabolták.

– A legtöbb kölyök ilyen helyeken nő föl. Amikor az ember dolgozik, nem jó, ha a gyerek ott lábatlankodik körülötte. Egy próbafúrásnál, vagy egy kanyon falának berobbantásánál csak a baj van velük! Úgyhogy legtöbbször ilyen helyre zárják őket, ahol aztán a szerzetesek meg az apácák gondoskodnak róluk. Persze – tette hozzá a csapos –, én sose küldeném ilyen helyre a saját kölykeimet!

A gondolat nem hagyta nyugodni Sloane-t. Rax, aki ezen a bolygón nőtt föl, talán épp egy ilyen árvaházban keresett menedéket. Gyenge nyom volt, de már annyira kétségbeestek, hogy akár ezen is hajlandóak voltak elindulni. A csapos egy Kolob nevű szerzeteshez küldte őket, akit a szél, a homok és az idő már szinte teljesen elkoptatott. A papra egy sárból tapasztott falú, lepusztult kunyhóban találtak. Ütött-kopott bádogtető alatt kuporgott, és buzgón imádkozott. Olyan ember volt, akit még csak meg se kellett fenyegetni, hogy segítsen nekik, ami ezen a bolygón igazán ritkaságszámba ment. Azt mondta nekik, hogy a férfit, akit keresnek, nem Gallius Raxnek hívják. Mert az lehet, hogy most így nevezi magát, de ez csupán egy újabb álca, amit játszi könnyedséggel vedlene le magáról, ha akarna.

– Ti egy Galli nevezetű fiút kerestek – magyarázta Kolob halk, reszkető hangon. Abból, amit mesélt, lassan kirajzolódott, miféle gyerek is volt ez a Galli. Lázadó, folyton próbált megszökni. Álmodozó, aki a csillagok közé vágyott. Aztán az egyik nap valami megváltozott benne. Dacos lett. Rávette a többi gyereket, hogy ne engedelmeskedjenek a szerzeteseknek. A kölykök elkezdtek eltünedezni, és egy napon már hiába keresték, Galli sem volt sehol. – De most visszatért, és többé már nem gyermek – tette hozzá a szerzetes, majd valami értelmetlen vallási példabeszédbe fogott, és olyan magról beszélt, ami a halott földből is kisarjad.

– Hová járt, mikor eltünedezett? – szakította félbe Sloane.

– A Zarándokok Völgyébe. Egy olyan szikla közelébe, amit Esdeklő Kéznek hívnak. Úgy tudom, hogy általában ott időzött. De senkit sem engedett közel ahhoz a helyhez. Mindenféle csapdákat eszelt ki, meg gyerekeket és vadállatokat állított őrségbe. Mivel nem volt messze az árvaháztól…

– Akkor itt van a közelben? – csillant fel Brentin szeme.

– Valójában nagyon messze van – ingatta a fejét az öregember, és a tekintete a távolba révedt. – Ez már egy másik árvaház. A régi leégett.

– Hadd találgassak! – húzta el a száját Brentin. – Az volt az utolsó alkalom, hogy láttátok Gallit.

– Igen.

– Tudod, hogy mi van most azon a helyen? – kérdezte Sloane.

– Amennyire én tudom, semmi. Csak puszta kövek és homok. De biztos vagyok benne, most, hogy Galli visszatért, oda is el fog menni. Hajókat is láttunk, ami feltűnő volt, mert arrafelé senki sem jár. Az védett terület.

– És kinek a védelme alatt au?

– Niima, a hutt őrzi.

 

Még több információra volt szükségük, és először úgy gondolták, a legcélszerűbb lesz a Jakkut megszálló birodalmi katonáktól kérdezni. Néhány napig távolról figyelték a rohamosztagosokat, de hamar rájöttek, hogy ez a Birodalom már nem az, amit ők ismertek. Ezek a nők és férfiak fegyelmezetlenek voltak. A páncéljuk mocskos, a fegyvereiket lassan belepte a por és a rozsda, és sokan arra sem ügyeltek, hogy a sisakjukat viseljék. A tisztjeik sem festettek szebben, és úgy tűnt, mind megveszekedett paranoiások. Kegyetlenek voltak, kedvükre raboltak és erőszakoskodtak a helyiekkel, és kényúrként uralkodtak a falvakon és kisebb városokon. És ami a legrosszabb: ezek mindent elhittek, amit Rax mondott. Nem csupán vezérükként tisztelték, de történeteket meséltek róla, az ő szavait idézgették, és az ő zászlója alatt szolgáltak.

– Ez már nem katonaság – csóválta a fejét Brentin. – Ez milícia. Méghozzá az a fajta, ami a kétkedés, vagy ellenkezés legkisebb jelére is végez azzal, aki nem olyan, mint ők. De enélkül a fanatizmus nélkül nem is hiszem, hogy hajlandóak lettek volna eljönni erre a helyre, és tovább szolgálni a Birodalmat.

– És egyszerűbb hazudniuk maguknak, mint beismerni, hogy a dolgok vakvágányra futottak? – kérdezte Sloane.

– Lehet.

– Akkor egy hitetlenre van szükségünk. – Olyasvalakit kerestek, aki nem akart a Jakkun lenni. Akit a többiekkel együtt egyszerűen elkapott a gépszíj, és most nem tudott kimászni a csávából. Aki csupán hűséges katona volt, de nem talpnyaló. Majdnem egy napba telt, de sikerült összeeszkábálniuk egy rádió adó-vevőt, amivel időnként sikerült bele-belehallgatniuk a rohamosztagosok közti beszélgetésekbe. Az egyik nap egy katona (az azonosítója alapján RK–242-es) azt mondta az elöljárójának, egy Rylon nevű őrmesternek, hogy már nem is tudja, mit keresnek itt, és hogy vajon nem akadna-e nekik valami jobb munka a galaxis egy lakhatóbb zugában.

– Nem akarok már itt lenni! – panaszkodott RK–242-es.

Erre az őrmester és a többi katona kicipelte a sivatagba, meztelenre vetkőztették, és félholtra verték. RK–242-es úgy feküdt ott a páncél szétdobált darabjai között, mint valami áldozati bárány. Ez nem birodalmi igazságszolgáltatás – gondolta Sloane. – Ebben nincs semmi becsület, csak brutalitás. Lám, milyen hamar elkezdett szétesni a rendszer! RK–242-es nem halt meg. Hagyták élni, megverve, megtörve, és néhány nappal később már ismét szolgálatban volt. Az igazságszolgáltatásra csak némi sántítás, és a reszkető kezei emlékeztettek. Sloane ment oda hozzá, hogy beszéljen vele. Miután bemutatkozott és igazolta magát, RK–242–es szinte sírt örömében. Sloane elmagyarázta neki, hogy aljas puccsot kíséreltek meg ellene, amit Gallius Rax szervezett.

– Magának akarja a Birodalmat – mondta az admirális. – És mindannyiunk vesztét okozza majd.

A kétségbeesetten szipogó RK–242-es csak úgy csüngött a szavain. És amikor Sloane úgy érezte, hogy már sikerült eléggé megpuhítania a katonát, elkezdte kiszivattyúzni belőle az összes használható információt. Hogy hol van a völgy? Hol van Rax? A katona elmondott mindent, amit tudott: Rax folyton úgy beszélt a Jakkuról, mint a megtisztulás világáról. Hogy ez a kegyetlen hely lesz az, ami megedzi őket, hogy kemények legyenek, akár a kő. Mert csak így lehet legyőzni az Új Köztársaságot. Mert csak így maradhat életben a Birodalom. Hogy olyan elszántak és kegyetlenek lesznek, amihez foghatót eddig még senki sem látott. RK–242-es folyamatosan Rax tanácsosként hivatkozott Gallius Raxre. Úgy festett, Rax új titulust aggatott magára. Sloane elmagyarázta RK–242-esnek, hogy az egyetlen járható út az, ha megfosztják Raxet a hatalmától. Ha kell, akár erőszak árán is. Viszont ehhez mindent tudnia kell a tanácsosról. A szokásairól, a szerepéről, a tartózkodási helyéről… Mindenről. RK–242-es azonban nem sok használható információval tudott szolgálni. Azt mondta, hogy a Birodalom egy új bázist kezdett építeni a Goazonon és a Süllyedő Földeken túl, és ez volt az a hely, ahol Rax megszilárdítani szándékozott a hatalmát. Azt is elmondta, hogy az építő-droidok minden nap magasabbra húzzák az erőd falait, és egyre csak jönnek a csapatszállítók új alakulatokkal, meg TIE-vadászok és lépegetők. A Birodalom minden erejét egy helyre összpontosította. Ide, erre a bolygóra.

Az azonban még mindig nem derült ki Sloane számára, hogy mitől is volt olyan fontos a Jakku Rax számára. Aztán a Zarándokok Völgyéről kérdezte a katonát, aki erre azt mondta, hogy ő úgy hallotta, van ott valami régi fegyvergyár vagy fegyverraktár a föld alatt, amit állítólag még maga Palpatine császár telepíttetett oda. Hogy ebből mennyi volt igaz, azt ő sem tudta, de az biztos, hogy Rax gyakran kijárt oda. És mindig egyedül. RK–242-es megesküdött rá, hogy ennél többet ő sem tud, sőt abban sem volt biztos, hogy amit tud, az elejétől végéig igaz. De remélte, hogy már ezzel a kevéssel is Sloane segítségére volt, és mindenáron tudni szerette volna, hogy az admirális ezek után hajlandó lesz-e őt megmenteni ebből a pokolból.

– Egy fegyvergyár? – fordult a nő Brentinhez, elengedve a füle mellett a katona kérdését. – Lehet, hogy ezért jött a Jakkura? – De egyelőre még így sem állt össze számukra a kép. A Birodalomnak nem új fegyverekre volt szüksége – kétszer is megépítette a galaxis legfélelmetesebb fegyverét –, hanem új vezetőkre. De mi van akkor, ha olyasvalami lapul itt a föld mélyén, ami még a Halálcsillagnál is veszedelmesebb? Sloane nagyon szerette volna tudni. Majdnem annyira, mint megölni Gallius Raxet. Aztán megköszönte a katonának az információt, és biztosította, hogy amint eljön az idő, értesíteni fogja. – Fontos feladatom lesz az ön számára, RK–242-es! Addig is hallgasson arról, hogy találkoztunk, és igyekezzen természetesen viselkedni!

Mikor a katona megfordult, hogy felvegye a sisakját, a nő szó nélkül előhúzta a pisztolyát, és fejbe lőtte.

– De… miért?! – kiabált Brentin.

– Rajta sajnos már úgysem segíthettünk volna – rázta meg a fejét Sloane. Mindketten tudták, hogy az útjuk ezután a Zarándokok Völgyébe vezet majd. A gond csak az volt, hogy oda hajóval nem lehetett eljutni észrevétlenül. Ha pedig gyalogszerrel mennek, akkor át kell vágniuk Yiulong kanyonjain, és Bagirlak Garu barlangjain. Ami egy dolgot jelentett: meg kell hogy alkudjanak Niimával, a huttal.

 

A Jakkunak ez a része Niima, a hutt fennhatósága alatt állt, és a sivatag úrnőjének nyálkás mancsai még a birtoka határainál is sokkal messzebb elértek. Mint Jabba a Tatuinon, vagy Durga az Ulmataron, Niima is hosszú árnyékot vetett, és mindenben benne volt a keze, a feketepiaci tranzakcióktól kezdve a csempészésen át a rabszolga-kereskedelemig. Az úrnő azonban nem csupán egy újabb hatalmas csiga volt, saját jachttal, palotával és bérencekkel. A legtöbb hutt imádta a szórakozást és a színpompás ünnepségeket, és mindent megtett, hogy elismerjék a vagyonát és hatalmát. Niima azonban jóval többet kért védelmi pénznél és hűségesküknél. Az úrnő örök és feltétlen szolgálatot követelt. És az emberek nem egyszerűen neki dolgoztak az ő szolgálatából csak a halál váltotta meg a követőit. Azok, akik őt tisztelték és imádták, nem csupán a kő és homok úrnőjének tekintették, hanem a Semmi Istennőjének, aki úgy trónolt a sivatag közepén, és úgy szőtte ravasz intrikákból álló hálóját, akár egy nagy, kövér, gonosz pók. Volt pénze, erőforrásai, kapcsolatai, és ő döntötte el, hogy ki kelhet át a mély barlangokból és szűk kanyonokból álló birodalmán, és ki nem. Ebből származott Niima valódi hatalma – az erőforrásokból és a teremtményekből, akiket uralt és irányított.

Sloane azonban már nemegyszer eltöprengett azon, vajon mit kapnak tőle a követői. Talán az érzést, hogy valami cél tölti ki az életüket. Hogy valami önmaguknál nagyobbat szolgálnak. Mert a Jakku olyan keveset kínál, hogy ha valaki többet ígér, mint egy rövid, értelmetlen élet, mely után mindenki nyomtalanul tér vissza a porba, sokan kapva kapnak a lehetőségen. Azok, akik őt imádták, magukkal már nem törődnek. De ezen a pokoli helyen nem is volt semmi meglepő abban, hogy az emberek egy ilyen pokoli istenséget tiszteltek.

– Kuba, kajaba dí anko! – recsegte Niima, miközben szolgálói kezén és hátán lassan lejjebb vonaglott. Hallgatni is borzasztó volt, mert a hangja olyan volt, mintha valaki törött üvegcserepeket nyelt volna, hogy aztán a saját vérében fuldokolva próbáljon szavakat előbugyborékolni. A barlangjáratokban visszhangzó rettentő hangtól Sloane feje szinte azonnal megfájdult. Az admirális tudott ugyan egy keveset huttul, ez a kifejezés azonban kifogott rajta. Ősi dialektus volt, sokkal primitívebb és nyersebb a ma használtaknál. De azért többé-kevésbé így is sikerült megértenie, hogy a hutt ezzel a mondattal maga elé parancsolta őket. Aztán az úrnő rabszolgái közül előmászott egy, ugyanúgy meztelen és vörös porral bekent bőrű, akár a többi, de ennek az ajkait nem zárta le kapocs. Sőt tulajdonképpen ez volt az egyetlen testrésze, ami nem volt teleszurkálva fémdarabokkal. A rabszolga válláról hosszú bőrszíjon egy fekete, dobozforma alkalmatosság – egy rozsdás tolmácsgép – lógott. A vörösre pingált emberi roncs fürgén felkúszott úrnője hátára, majd Niima nyakára erősítette a szíjat úgy, hogy a gép a hutt szája előtt legyen. Ahogy ott kuporgott, félig Niima vállára és fejére támaszkodva, Sloane-nak akaratlanul is egy bizarr kalap jutott róla eszébe.

– Man-tah! – sziszegte a hutt, és a szavait a tolmácsgép azonnal monoton, fémes csengésű, galaktikus közösre fordította. – Beszélj! – Sloane megköszörülte a torkát, és bólintott. Viselkedj közömbösen! – emlékeztette magát. – A huttok nem azt szeretik, ha valaki egyenrangú félként tárgyal velük, úgy, mint egyik intelligens lény a másikkal. Ők szolgálatot és imádatot várnak. Ez itt még inkább, mint a fajtársai. Az egyetlen gond csak az, hogy nekem ez a közömbös viselkedés nem megy valami jól.

– Dicső úrnő, a homok és kő parancsolója, Niima, a hutt! Én Rae Sloane birodalmi admirális vagyok, és azért kerestelek föl, hogy a segítségedet kérjem. Az útitársammal együtt szeretnék átvágni a barlangokon, melyek a te fennhatóságod alatt állnak, hogy eljussunk…

– Sti-uka! Kuba nobata granja ad-mí-rall! – bugyborékolt fel jókedvűen Niima. – Nézz magadra! Nem vagy te semmiféle admirális.

– Biztosíthatlak, hogy az vagyok, és vissza is foglalom a birodalmamat! Ha megengeded, hogy átvágjak a földjeiden, sokat ajánlhatok, és… – De érezte, hogy Niima már hallja a hangjában a gyengeséget. Egy birodalmi admirális mindig az erő pozíciójából tárgyalt, mögötte pedig most nem volt semmiféle erő. Hajlandó volt meghajolni a sivatag úrnője előtt, és ettől máris gyengébbnek látszott. Túl gyengének, hogy komolyan vegyék. Szerényen és visszafogottan kellett volna viselkednie, de közben erőt is kellett volna sugároznia. Márpedig őt sosem tanították meg arra, hogyan is kellene ilyen egymásnak ellentmondó dolgokat tennie. A hutt mély, bugyborékoló hangon nevetett föl, és ismét bekapcsolta a fordítógépét.

– Semmit sem foglalsz te vissza. Nincs mit ajánlanod. – Aztán a szolgáira rivallt: – Fogjátok el őket! Vetkőztessétek le őket! Törjétek meg őket! – Nem, nem, nem, nem, nem! Ennek nem lett volna szabad így történnie! A Niimát cipelő rabszolgák lassan leeresztették úrnőjüket a földre, majd Brentin és Sloane felé indultak. A férfi idegesen az admirálisra nézett, majd ökölbe szorította a kezét. Sloane azonban csak a fejét rázta, mint aki biztos benne, hogy helyre tudja hozni a dolgokat

– Várjatok! – emelte föl mindkét kezét, a hutt szolgái azonban továbbra is lassú, vonagló mozdulatokkal közeledtek.

– Gallius Rax áruló és trónbitorló! Én leszek a császár!

– Megállni – mordult föl Niima. A rabszolgák valóban megtorpantak. Úgy álltak ott, mozdulatlanná dermedve, akár az erejüket vesztett automaták. Még csak nem is pislogtak.

– Már megkötöttem a magam üzletét Rax tanácsossal. Elkéstél, admirális. – Megkötötte a maga üzletét Raxszel. A francba! De nyilván neki is át kellett jutnia valahogy ezen a vidéken. Ahhoz pedig adnia – vagy legalább ajánlania – kellett valamit a huttnak. Sloane-nak már csak arra kellett volna rájönnie, hogy mit. Mintha csak valami néma parancsra történt volna, a rabszolgák ismét nekilódultak, és egy pillanat alatt mindkettőjüket leteperték. Kezek ragadták meg a torkukat, karjukat, lábukat, majd kés villant. Beszélj! – sürgette önmagát Sloane. – Ajánlj neki valamit!

Aztán valami elpattant benne. Már hónapok óta itt volt ezen az istenverte planétán, ami szinte csontig csupaszította, és nem hagyott neki mást, csak a fájdalmat. Ő a Birodalom admirálisa volt, és rang szerint a császári cím jogos várományosa. Elég! Ezt már nem hagyom! Elég az alkudozásból! Eljött az ideje, hogy valami mással próbálkozzon. Hogy megmutassa, itt nem ő a préda. Felkiáltott, és ököllel sújtott a legközelebbi rabszolga torkára. A vörösre festett férfi hörögve kapott a nyakához, és azonnal összeesett. A katonai akadémián tanultak egy pillanat alatt visszajöttek, és Sloane egy villanás alatt vagy három rabszolgát ütött le. Minden csapásba annyi erőt és lendületet vitt, mintha az élete múlt volna rajta – és talán így is volt. Egy horogütéssel szétroppantott egy állkapcsot, egy felütéssel pedig szétzúzott néhány fogat. Egy rabszolga markolt a hajába, és próbálta hátracsavarni az egyik kezét, mire Sloane átcsúszott a hóna alatt, és olyan erővel rántotta hátra a férfi karját, hogy szinte hallotta a vállízület roppanását. A szerencsétlen összeesett, és úgy vergődött, mint egy tűzbe dobott bogár. De egyre csak jöttek, és akármennyit is ütött le, mindig akadt helyette egy újabb. Sloane kezdett fáradni, lüktetett a karja, és biztos volt benne, hogy már nem sokáig húzza.

– Elég! – bődült el a hutt. Az admirális látta, hogy Brentint maguk alá gyűrték a rabszolgák, és a férfi bezúzott orrából vér szivárgott. Hagyd! Ne foglalkozz vele! Már nincs rá szükséged. Egy része azonban berzenkedett ez ellen, és úgy volt vele, ha már a Birodalom sem értékeli a hűséget, akkor tényleg semmi sem számít. És Sloane még nem akart egyedül lenni. Nem itt. Nem most. Úgyhogy egyelőre várt, védekezőn föltartott, ökölbe szorított kézzel. A hutt rabszolgái most már teljesen körülfogták őket, a többségüknél csontbunkó vagy kés volt, de akadt ott néhány sugárvető is. Nem fogom tudni mindannyiukat legyőzni.

– Mit ajánlott neked Rax? – kérdezte Sloane.

– Mi teljesítünk… neki dolgozunk. Ő pedig ad fegyvert, felszerelést és élelmet. Bármit is kérek.

Miféle munkát végezhet a hutt Raxnek? Mert akkor valószínűleg nemcsak arról van szó, hogy időnként átengedi az árulót ezeken az alagutakon. Aztán eszébe jutottak a vén szerzetes szavai. Mit is mondott az ellopott gyerekekről? Lehet, hogy a hutt rabszolgái állnak a dolog hátterében? A Birodalomnak szüksége van gyermekekre… A rabszolgák lassan lopakodtak közelebb, és meg-megforgatták a rozsdás pengéket és az inakkal összefogott kőbaltákat.

– Gyerekek – mondta Sloane. – Gyerekeket szerzel neki. – A hutt nem válaszolt, de a hallgatása mindennél ékesszólóbban beszélt. – Nem mondta Rax, hogy hová jár? – kérdezte az admirális. – Vagy hogy mit keres az alagutakon és a szurdokokon túl?

– Nem. – A hutt ábrázata, és a húsán végighullámzó reszketés elárulta, hogy milyen izgatott. Úgy tűnt, az admirálisnak sikerült fölkelteni az érdeklődését.

– És nem akarod tudni?

– Mondd el! – Sloane azonban hallgatott. Mert ha megosztja ezzel a nagyra nőtt csigával azt, amit tud és gondol, már nem lesz több ütőkártya a kezében. És az, ami után Rax kutat, talán nemcsak ennek a huttnak, de a Birodalomnak is hasznára válhatna. A rohamosztagos azt mondta, hogy valamiféle fegyvergyár vagy raktár rejtőzik a homok alatt. Sloane egy darabig nem hitte, de most már úgy volt vele, hogy biztosan van ott valami. Rax nem volt ostoba, és ha azért a dologért még egy huttal is hajlandó volt megalkudni, akkor az volt olyan értékes, hogy Sloane is magának akarta. A rabszolgák még közelebb óvakodtak. Meg fognak ölni. Vagy megtörnek, és én is olyan leszek, mint ők.

Szinte már látta is magát és Brentint egy szál ágyékkötőben, viaszfehéren, vérvörös porral és festékkel bemázolva, ahogy a kezükön és a hátukon hordozzák úrnőjük nyálkás, bűzös húsát. És a kép, amelyen ő ült a császári trónon, lassan elérhetetlen távolságba került tőle. Máris olyan volt, akár egy kifakult festmény, aminek hamarosan már a legapróbb részleteit sem lehet látni. Vége. Többé már nincs Birodalom. A huttnak igaza van, már nem vagyak admirális, és császár sem leszek soha. Nem maradt már más nekem, csak a bosszú. Ez eldöntötte a kérdést.

– Rax egy fegyvert keres a sivatagban. Ha átengedsz a földjeiden, és lehetővé teszed, hogy megkeressem Raxet, akkor átengedem neked ezt a fegyvert. – A hutt azonban csak legyintett, mire a rabszolgái ismét felemelték a fegyvereiket. Brentin felüvöltött, ahogy a meztelen talpak félig a földbe taposták az arcát, és már az admirális is szinte a torkán érezte a rozsdás késeket. – Az a fegyver nagyobb és veszélyesebb, mint a Halálcsillag volt! Képzeld csak el! Képzeld csak el, hogy a te kezedbe kerül, és nem az Új Köztársaságéba! Ezt a fegyvert egy istennek tervezték… vagy egy istennőnek. – Persze ez csak porhintés volt. Elképzelése sem volt, hogy Rax milyen fegyvert keres – ha ugyan valóban azt keresett. De ha a hazugság célba talál és segít életben maradni, kit érdekel… Niima egyetlen kézmozdulattal megállította, majd visszaparancsolta a rabszolgáit.

– Mendí-ja jah-jí bargan. Acsuta kuna pajuszka graní Ad-mí-rall. Megegyeztünk, admirális. Engedélyt kapsz, hogy átvágj a földjeimen. Elviszel ehhez a fegyverhez!

– Hogy vigyelek el? De hát nekem… – Egyedül kellene odamennem. A hutt azonban már meg is fordult, és a görnyedt rabszolgák hátán, akár egy élő lépcsőn kezdett fölfelé kúszni.

– Gyere, admirális. A templomom vár ránk. Előbb lakmározunk, aztán hajnalban útra kelünk.

 

Közjáték – Theed, Naboo

Mindenki veteránnak hívta, ami vicces volt, mert Mapo alig tízéves volt. Bár tény, hogy régebben volt itt minden más kölyöknél. Földönfutók jöttek, hazátlanok mentek, és a város olyan volt, mint valami felbolydult méhkas, ahová mindenhonnan érkeztek olyanok, akik a Birodalom, vagy a pusztulása nyomában járó zűrzavar elől menekültek. Voltak gyerekek, akik alig néhány napig maradtak, mások akár két-három hónapig is, de aztán mindig jött valaki jómódú, és örökbe fogadta őket. Kivéve őt. Mapónak csak egy füle volt, és a fejét az egyik oldalon nyakától a tarkójáig, állától a halántékáig vadhús és csúf égési sebek borították. Azon az oldalon a haja sem nőtt ki többé. Egy darabig próbálta a másik oldalon hosszúra növeszteni és átfésülni, hogy azzal takarja el a sérülést, de aztán az egyik nevelője azt mondta, hogy felesleges erőlködnie, mert ettől – már ha egyáltalán ez lehetséges – csak még furcsábban fest.

A megégett oldalán a karja sem volt már a régi. Tudott ugyan fogni vele, de gyenge volt és ügyetlen, mint valami szerencsétlen blurrgnak. Mint majd minden nap, ma is kijött a Catalan térre, hogy gyönyörködhessen az Ezüst szökőkútban. Theed a szökőkutak és terek városa volt, de Mapo mind közül ezt a helyet szerette a legjobban. A gyerekek a hegyek szökőkútjának nevezték, mert a magasba lövellő vízsugarak valóban egy hegycsúcsot rajzoltak ki. Sokan kijártak ide – volt, aki szintén a szökőkútban gyönyörködött, mások tik-tak madarakat etettek, vagy a főváros fölé magasodó Gallo-hegységet próbálták lefesteni. A szökőkút vízfüggönyén át is látta a túloldalon ücsörgő alakot. Nem volt sokkal több néhány körvonalnál, de tudta, hogy ott van.

– Nyugodtan odamehetsz hozzá – mosolygott rá Kayana. A fiatal nabooi nő – az egyik nevelője – azon kevesek közé tartozott, akik legalább nem mutatták ki nyíltan, hogy iszonyodnak tőle.

– Inkább nem – dünnyögte Mapo. – Biztosan nagyon elfoglalt, úgyhogy nem akarom zavarni.

– Szerintem pedig nem zavarnád, és biztos, hogy nagyon örülne neked. – Nekem senki sem örülne. Legszívesebben ezt mondta volna, ehelyett föltápászkodott, és nagy kelletlenül nekiindult. Még érezte, hogy Kayana finoman megtolja hátulról, hogy eszébe se jusson visszafordulni. Egy kicsit olyan volt, mintha megpróbálta volna lerázni a nyakáról, és rálőcsölni valaki másra. Néhány héttel ezelőtt véletlenül elcsípett egy beszélgetést, úgyhogy tisztában volt vele, mit gondolnak róla a nevelői. Nagyon úgy festett, hogy még Kayana is reménytelen esetnek tartotta. És talán igaza is volt. Mapo tudta, hogy őt soha senki nem fogadja majd örökbe. Se ma, se holnap, soha. Lassan megkerülte a szökőkutat, és ahogy a szél az arcába vágta a vízpermetet, egy pillanatra önkéntelenül elmosolyodott. Az újjaival kusza, gyorsan tovatűnő vonalakat rajzolt a szökőkút vizes peremére. Aztán… ott volt. A gungan épp egy aranyhalat próbált a szájával kihalászni a szökőkútból, és ahogy észrevette, hogy a fiú nézi, csőrszerű szájával azonnal elnyelte az apró halat, és zavartan lesütötte a szemét. Mapo megköszörülte a torkát, és úgy tett, mintha nem látott volna semmit.

– Ó! – mosolyodott el a gungan. – Üdvi–üdv!

– Ööö… szia! – mondta Mapo. Aztán egy darabig csak bámulták egymást, és a csönd kezdett kellemetlenül megsűrűsödni. A gungan legalább olyan régóta élt itt, mint Mapo, sőt lehet, hogy még régebb óta. Olyan volt, mint valami elnyűtt, régi bútordarab, aki egy nap kétszer mindenféle együgyű tréfákkal szórakoztatta a gyerekeket. Hol zsonglőrködött, hol egyszerű bűvésztrükkökkel próbálkozott, amihez vicces hangokat és mulatságos táncot is mellékelt. És az előadás legjobb része mindig az volt, mikor valahogy sikerült elbotlania a saját lábában, és úgy beverni a fejét, hogy kocsányon ülő szemeivel csillagokat látott. Volt, hogy egy nap kétszer is ugyanazt adta elő, néha pedig olyasmit, amit sohasem ismételt meg még-egyszer. Néhány nappal ezelőtt is azt játszotta, hogy beleugrott a szökőkútba, és úgy tett, mintha a vízsugár föllökné az égbe. Nagyot ugrott, majd ide-oda szökdécselt a szökőkút peremén, aztán ismét csak sikerült bevernie a fejét, és fenékre ülnie. És miközben a fejét rázta, mindig olyan mulatságosan libegtek a szemkocsányai és lifegett a nyelve. A gyerekek visongva nevettek, és a gungan velük nevetett. Ő volt a város bohóca.

Hozzátok a bohócot! A bohócot akarjuk látni! Szeretnénk látni, ahogy glombo kagylókkal zsonglőrködik, halakat köpköd a levegőbe és aztán elkapja őket, és amikor tánc közben mindig fenékre esik! A gyerekek imádták, a felnőttek azonban… A felnőttek nem sokat beszéltek róla – vagy vele. És a többi gungan is messze elkerülte. Sőt még a nevét sem mondták ki hangosan.

– Engem Mapónak hívnak – mondta a kisfiú.

– Enyém nevem lenni Jar Jar.

– Szia, Jar Jar.

– Te nem kéredzkedni egy harapásos? – mutatott föl a gungan egy másik aranyhalat. – Ez a pik-pakk halacska ízlik, nagyon finom!

– Nem, köszönöm.

– Mindegy… hát jó. – Azzal ismét súlyos csönd telepedett kettőjükre. A fiú látta, hogy a gungan idősebb, mint azok, akikkel eddig Theedában találkozott. Az álláról lógó apró, húsos kinövések is mindig szomorúan kókadoztak. Sőt néha még akkor is, mikor táncolt, vagy halakat fogdosott, egy-egy pillanatra megtorpant mozdulat közben, mint aki maga sem tudja, mit kellene tennie. A gungan inkább a fiúra figyelt, mint a halra, ami ki is használta a lehetőséget, és megpróbált megszökni. Jar Jar kétségbeesetten kapott utána, és mikor már úgy tűnt, hogy a hal visszahullik a szókőkút vizébe, villámgyorsan kiöltötte hosszú nyelvét, és a levegőben kapta el. Aztán felnyüszített, és olyan kétségbeesetten forgatta a szemeit, hogy Mapo nem állta meg nevetés nélkül. Jar Jar széles mosollyal fogadta az elismerést, és nem úgy tűnt, mint aki szégyelli magát, sőt mintha a nevetés egyenesen muzsika lett volna a füleinek.

– Hoppszi, mondsza, te honnan jövelsz?

– A Golus Állomásról. – A gungan kifejezéstelen tekintete láttán Mapo már tudta, hogy Jar Jarnak fogalma sincs, miről beszél. – A Golus fölött van – magyarázta a fiú. – Ez egy gázplanéta a Középső Gyűrűben. És eljöttek a birodalmiak, hogy üzemanyagtöltő állomásnak használjanak bennünket. Aztán mikor távozniuk kellett, úgy döntöttek, hogy fölrobbantják az üzemanyagtartályokat. Hogy már senki se használhassa őket. A szüleim… – Mapo dühös volt magára, hogy még ennyi idő után is nehezére esett erről mesélni. Mert ilyenkor mindig elcsuklott a hangja, és a szavak egyszerűen nem akartak kijönni a száján.

– Ez szomorú, nagyon szomorú – rázta a fejét Jar Jar, és közben lesütötte a szemeit. – Mondsza… akarsz látszani egy trükköt?

– Hát… rendben – vonta föl egyetlen ép szemöldökét Mapo. A gungan bedugta a fejét a szökőkútba, és vízzel szívta tele a száját. Mapo arra számított, hogy mindjárt úgyis kiköpi, ehelyett Jar Jar izmai megfeszültek, a szemei kidülledtek, aztán jókora, lelógó fülei hirtelen megemelkedtek, és azokon keresztül nyomta ki a vizet. Mapo ismét elnevette magát, és egy darabig nem is tudta abbahagyni. Jar Jar pedig egy világszerte elismert művész elégedett ábrázatával telepedett le mellé. Aztán, mikor a fiú oldala már fájt a sok nevetéstől, nagy nehezen abbahagyta.

– Hát ez elég undi volt – törölgette a szemét, mire Jar Jar vigyorogva bólintott. Kicsit megint hallgattak, majd egyszer csak kirobbant Mapóból: – Senki se szokott velem beszélgetni!

– Én most nem vagyok senki se nem!

– Igen. Most. De máskor senki se szokott. Senki se akar rám nézni. – Mapo sokszor tényleg úgy érezte magát, mintha észre sem vennék. Mintha láthatatlan lenne. Mint egy szellem. Mondjuk, én se szívesen nézek magamra.

– Jar Jarral sem nem szokott beszélni senki.

– Igen, azt észrevettem. Miért nem akarnak veled beszélgetni?

–Én nem tud biztos – hümmögte a gungan. – Én azt gondol, mert Jar Jar okozott sok nagy baj. Nagy-nagy baj. Gunga maxi-főnök sok éve száműzni Jar Jar. Én nem voltam odahaza már nagyon régen nem. És minden naboo azt hiszi, Jar Jar segített a Birodalomnak. – Egy pillanatig a gungan szomorúnak tűnt, és a pillantása a semmibe révedt. – Én nem tud – vonta meg végül a vállát, és Mapo nem tudta eldönteni, hogy vajon csak megjátssza-e magát, vagy tényleg fogalma sincs.

– Én nem hiszem, hogy te segítettél volna a Birodalomnak – rázta meg a fejét Mapo, aki valóban úgy érezte, hogy ez a szerencsétlen flótás nem követhetett el valami főbenjáró bűnt. Legalábbis szándékosan nem. Hiszen csak egy aranyos, öreg bohóc. – Lehet, hogy te sem tartozol sehová… úgy, mint én.

– Lehet.

– Van kedved beszélgetni? – kérdezte Mapo. – Mert nem hiszem, hogy most bárhová is lenne kedvem elmenni sétálni, Jar Jar.

– Én se nem megyek sehová se, úgyhogy marad és beszél! Ez bombasztisztikus ötlet.

– Ó… Valami rosszat mondtam?

– Nem! – nevetett föl Jar Jar. – Bombasztisztikus! Én mosolyog! Mapo és Jar Jar lesznek barátocskások. – Azzal a gungan megveregette a kisfiú fejét. Úgy tűnt, hogy ez a bombasztisztikus mégiscsak valami jó dolgot jelent.

– Engem meg tudsz tanítani rá, hogyan legyek bohóc?

– A bohóckodásosság is bombasztisztikus! Jar Jar majd megtanít téged, barátocskásom. Jar Jar megtanít, hogyan csináld az egész galaxist mosolygósra!

– Nekem máris tetszik az ötlet, Jar Jar. És köszönöm.

A gungan olyan bőszen bólogatott, hogy csak úgy lebegtek a fulei – és vigyorgott. Barátocskások, úgy ám!

 

Tizedik fejezet

A Chandrilára leszállt az éj, és a nyitott ablakon keresztül virágok és a távoli tenger illatát hozta a későnyári szél.

– A Jakku egy koszos kis világ, ami a mi malmunkra hajtja a vizet – magyarázta Solo a holo-térképre bökve. – Nem kell űrkikötőket keresnetek, sem nagy forgalomtól tartani… viszont a blokádon átjutni… az lesz a dolog trükkös része. Főleg úgy, hogy ne vegyenek észre benneteket. – Aztán egy intéssel eltüntette a hologramot, és jelentőségteljesen nézett Temminre és Sinjirre. – Sajnos nincsenek jó térképeim a Jakkuról, de amennyire emlékszem, az egész hely csupa kő meg homok. Viszont a síkságok és fennsíkok előbb-utóbb szurdokokhoz vezetnek, azok pedig ideális helyek, hogy az ember lerázza a sarkában loholó birodalmi fogdmegeket. Erre bármilyen vízmosás vagy sziklazug megteszi. Higgyétek el, én már csak tudom! – Sinjir tűnődve szemlélte a felkelés hősét, aki úgy magyarázott, mint egy vérbeli csempész. Méghozzá egy olyan, aki hamarosan apa lesz. Vajon melyik a valódi arca? De ahogy figyelte, időről időre megpillantotta a szemében azt a furcsa csillogást, ami leginkább egy olyan tooka macskára emlékeztette, amit valaki mindenáron megpróbált megszelídíteni. Egy vadállat, ami egy ideig talán elviseli a fogságot, de közben végig valami másfajta életről álmodozik. Annak idején, még a Birodalom szolgálatában megtanulta, mennyire fontos odafigyelni erre az árulkodó csillogásra. Mert nem egyszer látta, mikor ez a fajta elégedetlenség nyílt lázadássá fajult.

Mindig azokat kellett legelőször kiemelnie és félreállítania, akiknél fölfigyelt erre a fajta veszélyes attitűdre. Solo is ilyen volt. Az ő tekintetében is ott volt ez a fajta vadság, a nyakassággal kevert vakmerőség, és a dac, aminek kedvéért még a törvényenkívüliséget is boldogan elviselte. A kaland utáni vágyódás. Úgy kívánja, mint egyesek egy pohár jóféle alkoholt… Kezdte már látni, hogyan is passzolhatott Solo a felkelésbe. Hiszen a Felkelők Szövetsége csupán bűnözők és dühös lázadók formális koalíciója volt, akiket mindössze a birodalmi ketrec rácsai kényszerítettek azonos oldalra. Ezek persze Sinjir, az ex-birodalmi tiszt gondolatai voltak, és nem Sinjiré, aki az Új Köztársaságnak vadászott birodalmiakra. Ezért is döntött úgy annak idején, hogy ő sohasem lesz apa. Mert lehet, hogy Solo idővel beletörődik a fogságba, ő azonban nem az a fajta volt, aki bárhol és bárki mellett el tudta volna kötelezni magát. Ezért is kellett szakítania Conderrel. Ó, Conder! A gondolatai egyre messzebb kalandoztak, és ahogy mind szaporábban vert a szíve, dühösen sütötte le a szemét.

– Mondom, nyugodtan vigyétek el a Falcont! Persze sokkal jobban járnátok vele, ha én vezetném, mert ti nem ismeritek annyira. Nem tudjátok, milyen makrancos tud lenni néha a kicsike.

– A Kashyyykról én hoztam haza, úgyhogy pontosan tudom, milyen makacs ribanc tud lenni! – grimaszolt Temmin.

– Vigyázz a szádra, hé! Kicsit több tiszteletet, ha a hajómról beszélsz!

– Jó, rendben… tudom, milyen makrancos tud lenni őnagysága. – Ők hárman Leia tengerpartra néző lakosztályában beszélgettek. Elég lett volna tíz lépést tenniük, hogy kint legyenek az erkélyen, ahol lélegzetelállító kilátás nyílt az Ezüst-tengerre, amiről ezernyi csillagszemmel nézett vissza rájuk az éjszakai égbolt. Most embert tudnék ölni egy pohár jeges koktélért, és hogy senki se zavarjon… kivéve talán… Ó, Conder! Na jó, most már elég lesz! Ideje egy lakatot tenni az agyamra! Koncentrálj inkább a Jakkura! Ott vannak a barátaid: Norra, Jas… ja, és a droid is. És ha minden jól megy, Solo segít eljutni hozzájuk. Anélkül, hogy a felesége bármit is tudna erről. A hercegnő épp a kancellárral és néhány vezető politikussal tárgyalt, akik megpróbálták meghatározni, mi lenne a legcélravezetőbb politikai lépés, mellyel az Új Köztársaság fölléphetne a Jakkun gyülekező birodalmi erőkkel szemben. Csakhogy Temminnek és Sinjirnek nem volt ideje kivárni a politikai huzavona végét. Mert mire a szenátorok végre eldöntik, hogy állva vagy ülve szavazzanak, addigra Norra és Jas már rég meghaltak. És könnyen meglehet, hogy Sinjir és Temmin is, sőt tekintve, hogy a politika malmai lassabban őröltek, mint ahogy egy sárba ragadt lépegető haladt, lehet, hogy a galaxis minden lakója. Úgyhogy igyekeztek valami gyors, ütőképes tervvel előállni. Fogják a Falcont és odamennek! Gyorsan, merészen, bátran… és ostobán. Szó se róla, hülye egy terv!

– Engedtessék meg, hogy egy másik alternatívát vázoljak – köszörülte meg a torkát Sinjir. – Mi lenne, ha nem egyenesen a Jakkura mennénk, főleg nem a galaxis egyik leghíresebb-hírhedtebb hajójával, hanem kifigyelnénk, hol húzódnak a birodalmi utánpótlási vonalak, föllopóznánk egy teherszállítóra, kicsit elváltoztatnánk a külsőket, és rangrejtve érkeznénk meg a Jakkura?

– Te azt akarod, hogy dobozban utazzunk? – fintorgott Temmin.

– Nos, ha így kérdezed, már nem hangzik olyan jól. De igen… ha kell, elbújhatunk egy dobozban.

Sinjirnek nagy kedve lett volna megkérdezni Solót, nincs-e nála véletlenül egy dugi üveg koréliai rum, mikor is… Nyílt az ajtó, és T–2LC lépett be. A nyomában pedig Leia. A hercegnő megállt egy pillanatra, majd csípőre tette a kezét, és felsóhajtott.

– Tudhattam volna, hogy elég kitenném a lábam, hogy máris elkezdjetek összeesküvést szőni!

– Engem ne hibáztass! – nevetett föl Han.

– Pedig tudhatnád, hogy mindig téged hibáztatlak!

– Tényleg így van – mondta a koréliai szomorúan Sinjirnek és Temminnek. – Tényleg mindig engem hibáztat.

Közben a hercegnő odasétált és letelepedett férje mellé. Lenyűgöző volt így látni, saját otthonában, a szenátori gőg és távolságtartás maszkja nélkül. Mert Leia Organa egész élete a formalitásokról szólt, és vele tárgyalni sokszor olyan volt, mintha az ember egy droiddal beszélgetett volna. Méghozzá egy olyan droiddal, aminek tényleg nem volt semmi türelme a felesleges emberi ostobaságokhoz. Most viszont egészen emberinek tűnt – háziasnak, fáradtnak és állapotosnak. Leia hátradőlt, és megsimogatta a hasát. Kezd nagyon elnehezülni – gondolta Sinjir. Az ex-birodalmi mindig is irtózott az efféle dolgoktól. Kihordani egy gyermeket… Hiszen a gyerek valójában parazita, és lenyűgöző, hogy az emberek mit meg nem tesznek és mit fel nem vállalnak a szaporodás érdekében. Ilyenkor örült csak igazán, hogy ezek a dolgok őt a legkevésbé sem fogják érinteni.

– Korán hazaértél – dünnyögte Han.

– Olyan gyomorégésem van, hogy az egy tauntaunt is leterítene! Mon Mothma épp Auxival és Ackbar admirálissal tárgyal, és úgy gondoltam, nélkülem is elboldogulnak.

– Hadd hozzak egy pohár vizet meg egy kis ioxinport! – tüsténkedett Han Solo.

– Nem kell – rázta a fejét Leia –, inkább csak ülök egy kicsit, hátha elmúlik. Egyébként is annak a pornak olyan íze van, mintha egy birodalmi kreditet szopogatnék. – Aztán olyan metsző pillantást vetett Sinjirre és Temminre, hogy azok szabályosan összehúzták magukat. – Felteszem, épp arról beszélgetettetek, hogyan kellene eljutnotok a Jakkura, hogy megmentsétek Norrát és Jast.

– Hát, ööö… – hímezett-hámozott Temmin.

– Hát nem is azért jöttünk, hogy férfikórust alapítsunk! – biggyesztette le az ajkát Sinjir.

– Te nem mehetsz sehová! – fenyegette meg a hercegnő Solót az ujjával.

– Ki? Én? – próbálta Solo lazára venni a figurát, és védekezőn emelte föl mindkét kezét. – Én aztán soha! Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem, szívem! Én itt akarok maradni veled és a kis banditával!

– Önöknek azt javasolnám, hogy várjanak még egy kicsit – fordult a hercegnő a vendégeikhez. – A kancellár megpróbál megmozgatni minden követ, és bízom benne, hogy végül sikerrel jár majd.

– Nem! – A válasz kicsit keményebbre sikeredett, mint Temmin szerette volna, de már nem volt képes palástolni az elégedetlenségét. – A politikusok a végtelenségig szavazgatnak, és mire sikerül valami megállapodásra jutniuk… És még ha oda is küld az Új Köztársaság egy pár hajót, mi van, ha nem ők győznek?

– Köszönjük a bizalmat! – mondta Leia fagyosan.

– Pedig a kölyöknek igaza van – ült vissza Solo.

– Egyébként pedig – tette hozzá a hercegnő – egy blokádon egyetlen hajóval mindig nehezebb átjutni, mint egy flottával.

– Mondjuk, Leiának is igaza van – bólogatott Solo. Temmin arca dühös maszkká torzult. Menni akart, méghozzá most azonnal, és nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ebben bárki próbálja megakadályozni. És Sinjir ezért még csak nem is tudott neheztelni rá. A fiú az utóbbi időben rengeteg traumán esett át – ott voltak az akivai események, aztán a Kashyyyk, majd az apja árulása a Chandrilán. Sinjir nem tekintette magát különösebben szentimentális alkatnak – leszámítva talán a Conderhez fűződő kapcsolatát –, de ez esetben ő is menni akart. Hiányzott neki Jas. Ő meg a zabrak remekül összepasszoltak. Mint valami kettétépett festmény utólag összeragasztott két fele. Ezt azóta érezte, hogy először találkozott a nővel az Endoron, aznap, mikor a felkelők megroppantották a Birodalom gerincét. A kapcsolatuk persze a legkevésbé sem volt romantikus. A testiségnél valami sokkal mélyebb dolog kötötte össze őket. Valami ösztönös és zsigeri, és ehhez még csak az sem kellett, hogy hasonlítsanak egymásra. Sőt talán épp azért értették meg olyan jól egymást, mert nem hasonlítottak. Sinjir bármit megtett volna, hogy megmentse a nőt – akár még azt is, hogy egy ócska, ütött-kopott teherhajóval átszökik egy birodalmi kordonon.

– Tartok tőle, hogy nem fog tudni minket lebeszélni a dologról, hercegnő. Az utunk mindenképp a Jakkura vezet, és a kérdés már csak az, hogy megpróbál-e megállítani bennünket.

– Hivatalosan kénytelen leszek – sóhajtott föl Leia. A francba! – De – tette hozzá a hercegnő – ha nem vették volna észre, nagyon-nagyon állapotos vagyok. És egy ilyen állapotban még az is előfordulhat, hogy egy átdolgozott éjszaka után egész sokáig alszom reggel. Ami együtt jár azzal, hogy ha például hajnaltájt akarnák elkötni a Falcont, és elindulni a Jakkura, akkor arról biztosan nem tudnék időben. És nem tudnám visszatartani önöket. Ami igazán nagy kár lenne, úgyhogy, ha kérhetem, ne hajnaltájt akarjanak útra kelni. – Sinjir hálásan bólogatott, Solo pedig úgy vigyorgott, hogy a szája kis híján körbeérte a fejét. Sugárzott róla, hogy mennyire büszke a feleségére. Lehajolt, és gyors csókot lehelt Leia arcára. Ez az! – gondolta Sinjir. – Holnap reggel irány a Jakku!

 

Temmin egy ládákkal megpakolt lebegő raklapot tolt maga előtt, közben hunyorogva figyelte a keleti láthatáron felbukkanó napot. A platform túloldalán ismerős arc – Sinjir – bukkant föl. Az ex-birodalmi lassú, bizonytalan léptekkel sétált feléje. Temmin bevárta, és együtt indultak tovább a harmincnégyes hangár felé.

– Undorítóan korán van – nyomott el egy ásítást Sinjir.

– Nem aludtál?

– Dehogynem.

– Akkor mire föl ez a nagy ásítozás?

– Ha azt érted alvás alatt, hogy egész éjszaka ültem az ágyban, könyvet olvastam és teát szürcsöltem, akkor igen, aludtam.

– Tea alatt rumot értesz? – nézett rá Temmin gyanakvón.

– Dehogyis! Csak egy üveg chandrilai raavát.

– Te mindig találsz valami kifogást, hogy piálhass, nem igaz? És mindig valami mást!

– A változatosság nem csupán gyönyörködtet, de egyben a hosszú élet titka is!

– Megint részeg vagy, ugye?

– Hogy lennék már részeg? Én profi vagyok! A mi esetünkben a megfelelő kifejezés az elázott. – Temmin olyan gonosz pillantást vetett rá, mintha ezzel képes lett volna levakarni Sinjir arcáról az önelégült vigyort. – Ugyan, ne csináld már! – legyintett az ex-birodalmi. – Éjfél környékén tényleg abbahagytam az iszogatást. Összeszedtem a holmimat, és…

– És?

– És társaságot kaptunk. – Előttük a hangár ajtajában fegyveresek posztoltak a kék ponyvával letakart Millennium Falcon előtt. És ezek nem közönséges őrök voltak, hanem fehér tollforgóval díszített vörös sisakot viselő szenátusi őrök. Olyanok, akik szinte csak azt várták, hogy a másik egy rossz mozdulatot tegyen, hogy végre fegyvert ránthassanak. A hátuk mögül is léptek zaja hallatszott, és ahogy megfordult, Temmin újabb őröket látott közeledni.

– Mi a fene folyik itt? – sziszegte oda Sinjirnek a szája sarkából.

– Mozogj!

– A hercegnő küldte ezeket az alakokat?

– Reméljük, hogy nem, különben máris nagy bajban vagyunk.

Temmin keze a kabátja alatt, az övén viselt apró sugárvetőre csúszott. Mert lehet, hogy ezek szenátusi őrök, de a Felszabadulás Napja óta már senkiben sem bízott meg teljesen.

– Kérem, ott álljanak meg! – lépett közelebb az egyik őr feltartott kézzel. A másik keze az övére akasztott sokkbotra fonódott fenyegetőn.

– Tudják maguk, hogy kik vagyunk? – szegte föl az állát Sinjir, és még nehezen forgó nyelvvel is megpróbált tekintélyt sugározni.

– Tudjuk, hogy ön Sinjir Rath Velus, a fiatalember pedig Temmin Wexley.

– Ó! – Az ex-birodalmi harciassága egy pillanat alatt elillant. – Hát igen… azok volnánk. Valami gond van?

– Kérjük, forduljanak meg, és térjenek vissza a szállásukra! – mondta az őrök parancsnoka hűvösen.

– De nekünk dolgunk van ezen a hajón! – makacsolta meg magát Temmin.

– A hajó Solo tábornok tulajdona – húzta ki magát a gárdista fenyegetőn.

– Már nem tábornok… és egyébként is kölcsönadta a hajóját!

– Lehetséges, de mi akkor is parancsot kaptunk, hogy küldjük vissza önöket a szállásukra.

– Hallom, hogy mit beszél, jóember – bólogatott Sinjir –, csak épp nem érdekel.

– Ha szeretné, őrizetbe is vehetjük önöket – vonta meg a vállát a parancsnok, és egy intésére az emberei már körbe is vették Temmint és Sinjirt.

– Nem követtünk el semmit! – emelte föl a kezét Temmin. – Kinek a parancsára tartóztatnak föl bennünket?

– A parancs Mon Mothma kancellár asszonytól érkezett. – Sinjir és Temmin értetlenül néztek össze, aztán a fiú félrehúzta a kabátját, de mielőtt pisztolyt ránthatott volna, Sinjir belekarolt, és maga után húzta.

– Már megyünk is! – bólogatott az ex-birodalmi, és egy gyilkos pillantással Temminbe fojtotta a szót. – Kérjük, nézzék el nekünk ezt a kis incidenst, de hát a másnaposság… És mindenképpen közöljék a kancellár asszonnyal, hogy eszünk ágában sem volt bajt keverni, és szép csendben visszamegyünk a szállásunkra!

Ezalatt olyan erősen fogta Temmint, hogy a fiú képtelen volt kiszabadulni a szorításából.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte a fiú dühösen az első sarok után.

– Fogalmam sincs, de most megyünk, és szépen kiderítjük.

– Hova megyünk?

– Hát a hercegnőhöz. Más barátunk itt nem nagyon akad.

 

– Leia. – Valaki a nevén szólította a sötétből. Luke. Próbált kinyúlni a testvére felé, de sehol sem találta. A sötétséget most már csillagfény pettyezte, és ahogy az egyik égi lámpás a másik után gyúlt ki, olyan érzése támadt, mintha hideg, higanyfényű szemek figyelnék a sötétből. Ki van ott? Ki les bennünket? Kezek nyúltak feléje, sötét, árnyékból szőtt kezek, felemelték, a torka után tapogatóztak, és ahogy az egyik megérintette a hasát… A méhében növekvő gyermek nagyot rúgott, és úgy ficánkolt, mintha megpróbálna kiszabadulni. Még ne! Még várnod kell egy kicsit!

– Leia.

Luke! – Sikoltani akart, de a hang a torkán akadt. Egy kéz szorult a szájára, és a csillagok az égen lassan elkezdtek kihunyni…

– Leia! – Verítékben úszva ébredt föl, és Hant látta az ágya szélén.

– Szia! – motyogta Leia, miközben próbálta kidörzsölni szeméből az álmot. Emlékezz, mit tanított Luke! Lassú belégzés, majd lassú kilégzés. Érezd magad körül a világot, és benne a saját helyedet! Hagyd, hogy az Erő vezessen, és akkor minden rendben lesz.

– Mostanában úgy alszol, mint akit agyonütöttek – mondta Han.

– És valószínűleg úgy horkolok, mint egy gamorri – pislogott Leia laposakat. A férje már felöltözött, ami azt jelentette, hogy egy ideje ébren volt. És volt valami a viselkedésében – valami szokatlan nyugtalanság –, ami szíven ütötte Leiát. Egy pillanatra egy kép formálódott a tudatában: Csubakka. Hannak hiányzott a másodpilótája. De miért is ne hiányzott volna? Ők ketten egy kisebb örökkévalóságot töltöttek együtt, és néha Leia bosszúsan gondolt arra, hogy Solónak talán azt a két lábon járó szőnyeget kellett volna feleségül vennie. – Miért keltél föl? Korán van még…

Han azonban mindig úgy aludt, mint csempész korában – a fél szeme mindig nyitva volt, mert sohasem tudhatta, mikor üt be a baj. Sőt ahogy mondani szokta, állva, vagy séta közben is tudott aludni pár percet, hiszen nem tudhatta, mikor pihenhet legközelebb. Talán egyedül az otthonában volt képes annyira elengedni magát, hogy nyugodtan aludjon – a koréliainak azonban csupán egyetlen otthona volt, és az nem ez a hely volt, hanem a Falcon. Ennek ellenére nem volt jellemző, hogy ilyen korán kelt volna. Talán csak mióta elbúcsúzott Csubakkától, és eljött a Kashyyykról. Mert azóta egyre később feküdt és egyre korábban kelt, és egyre inkább kezdett úgy viselkedni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Ma azonban nem türelmetlen volt, hanem ideges.

– Ezt látnod kell! – mondta Han.

– Nem várhat?

– Nem, szívem, attól tartok, nem.

 

A HoloHálózat hírei. Hosszú éjszaka állt mögöttük, és Mon Mothma úgy érezte, a rá következő nap még hosszabb lesz. Ha a Birodalom valóban a Jakkun rejtőzik, akkor nagyon óvatosan kell hozzáfogni a felderítéshez és a reménybeli támadás részleteinek kidolgozásához. Először felderítő droidokat és lopakodó hajókat kell kiküldeniük, aztán megpróbálják kideríteni, akad-e bárki odalent, aki a felszínről is szállíthat nekik információt. Vajon a Birodalom megszállta azt a bolygót, vagy csak keresnek ott valamit, vagy valakit? Alig néhány órával ezelőtt még ezen gondolkodott, de közben a lassan körvonalazódó tervek mind kútba estek. A HoloHíradóban Tolwar Wartol beszélt. A fajtársaihoz hasonlóan az ő bőrét is puha, aszimmetrikus, csillogó pikkelydarabok tarkították, amik szikrázva verték vissza a kamerák fényét. A HoloHálózat épp azt a beszédét sugározta, amit alig egy órája adott a chandrilai Eleutheria téren. Körülötte mindenhol tömegek gyülekeztek, és ahogy beszélt, vad szenvedéllyel, csak úgy szikráztak a szemei és tágultak az orrlyukai. Micsoda beszéd is volt ez! A kancellár, Auxi és Ackbar megegyeztek, hogy a tervezéssel töltött éj szaka után alszanak néhány órát, de aztán reggel befutott egy hívás Sondiv Sellától, hogy olyasvalami megy a hírekben, amit feltétlenül látniuk kell.

– Megtaláltuk a Birodalmat! – Ez volt az első, amit Wartol mondott, és a hírközlésnek hála, a szavai eljutottak a galaxis nagyobb részéhez. Mon Mothma riadtan hallgatta. Micsoda? De hogyan? Honnan tudhat… A HoloHálózat folyamatosan ismételte Wartol beszédét, amit egy órán belül már harmadszor adtak le. A neve mindenhol ott volt, a közösségi hálózatok az ő szavait harsogták, és a népszerűségi indexe rohamosan emelkedett. – Mon Mothma kancellár asszony tudomására jutott – folytatta Wartol –, hol rejtőznek a Birodalom fő erői. Egy távoli világ az, a neve Jakku. Önök, barátaim erről mit sem tudhattak, ahogy én sem, mert a kancellár féltékenyen őrizte ezt az információt. Azt hiszem, joggal merül fel a kérdés, hogy miért? Miért nem osztotta meg velünk? Mit szándékozott kezdeni ezzel a tudással? Az Új Köztársaság azt hirdeti, hogy szakított a korrupt múlttal, a kormány az állampolgárokat szolgálja, és nem csupán nyílt és őszinte, de felelősségre is vonható. Márpedig a titkok elválasztanak bennünket egymástól. Én pedig azt mondom, barátaim, nem kell több titok! Az efféle dolgokat jogunk van tudni! – A tömeg lelkesen éljenzett, és úgy ünnepelte Wartolt, akár egy megváltót. De végül is ki ne szerette volna az olcsó ígéreteket? A szenátor a saját terveivel folytatta a beszédet, és azt hangoztatta, mikor ő lesz kancellár, nem csupán erős hadsereget tart majd fenn, hanem olyan politikai rendszert fog kialakítani, mely mindenki szavát meghallgatja majd. – Tudjuk, hol a Birodalom, nincs hát okunk tovább késlekedni! A kancellár asszony azt kívánja tőlünk, hogy továbbra is türelmesen várakozzunk, én viszont azt mondom, minden, tétlenségben töltött nappal csak időt adunk a Birodalomnak, hogy erősödjön, és ismét megfertőzze a galaxist! Hogy újra azzá a betegséggé váljon, amiről már azt gondoltuk, legyőztük! Ha lehetőséget adunk neki, ismét megerősödik, és akkor az a rengeteg szenvedés és halál, ami a legyőzéséhez kellett, mind értelmét veszti! Ismét megtámad majd bennünket, és egyre szaporodnak majd az olyan atrocitások, mint ami a Felszabadulás Napján történt éppen itt, a Chandrilán! Vajon megengedhetjük magunknak a béke luxusát, még mielőtt befejeződött volna a háború? Megengedhetjük-e magunknak a demokráciát, mielőtt még legyőztük volna a diktatúrát? Attól tartok, nem, barátaim…

– Kérem, kapcsolja ki! – mondta Mon Mothma elcsigázottan Auxinak.

– Ez felháborító! – morogta Ackbar, aki még a szokásosnál is morózusabb volt. A mon calamari és a kancellár csak nem régóta voltak ismét beszélő viszonyban – egyelőre mind Ackbar, mind Leia politikai számkivetettnek számítottak a Kashyyykon történtek miatt. Mert annak ellenére, hogy a vukik bolygójának felszabadításával megerősítették az Új Köztársaság tekintélyét, ezt a szenátus jóváhagyása nélkül tették, és ezért törvényen kívülinek, és meglehetősen ironikus módon lázadónak számítottak. Mon Mothma most hálás volt azért, hogy Ackbar is itt van mellette. A mon calamari mindig is a stabilitás és józanság hangját képviselte. – Ezzel az információval mi is alig egy napja rendelkezünk mutatott rá Ackbar. – Ezt megosztani az egész galaxissal ennyi idő alatt nem csupán lehetetlen, de sok szempontból etikátlan is lett volna. Az ilyesmi zűrzavarhoz vezethet.

– Ez Wartol szenátornak köszönhetően így is zűrzavarhoz vezetett! – sziszegte Auxi.

– De ez még mindig nem ad rá magyarázatot, hogy honnan tudja – mutatott rá a kancellár. Az ilyen információk kiszivárogtatása a legsötétebb balsejtelmeit igazolta: áruló van közöttük. Méghozzá valaki a közvetlen környezetéből.

De ki lehet az? Auxi szinte csak azért lépett ki ebből a szobából, hogy ennivalót hozzon, ránézzen a gyerekeire, és megetesse a tooka macskáját. Vajon ő lenne az áruló? Ackbaron nem gondolkodott ennyit. Mert bár sokszor nem értett egyet a vén harcossal, de nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy a mon calamari Wartol szenátort támogatta volna titokban. Ackbar olyan harcos volt, aki mindent azért tett, hogy a háború egyszer véget érjen, míg Wartol egy olyan konfliktusról beszélt, ami erős hadsereg felállítását kívánta, és amit talán a Birodalom legyőzése után sem kellene leszerelni. Mon Mothma csupán szükséges rossznak tekintette a katonaságot, amire mindössze olyan esetekben lett volna szükség, mikor a kölcsönösen egymást segítő népeket valami külső veszély fenyegette. És tudta, hogy ez egyelőre csak egy álom, Ackbar azonban osztotta az elképzelését. De akkor ki lehet? Ki adhatta meg Wartolnak az információt? Nem sokan tudtak róla, hogy a birodalmiak a Jakkun vannak. Leia lenne az? Vagy Solo? Vagy esetleg a Wexley fiú és az ex-birodalmi cimborája? Nagyon is elképzelhető. Ők mihamarabbi lépéseket vártak, különösen a fiú. Ő az anyját akarta kiszabadítani, és egyébként is… egy kamasz, tele dühvel és naivitással, és a tudat, hogy az apja áruló lett… Nem csodálkozott volna, ha Wartol szavai mákonyként hatnak a fiatalemberre. Dühösen ökölbe szorította a kezét, de az ujjai még mindig nem engedelmeskedtek. Olyan volt, mintha továbbra is valaki máshoz tartoztak volna.

– Nos… egy demokráciában ilyesmi is előfordulhat! – mondta tettetett nyugalommal. – A politika tele van ilyen kitérőkkel és buktatókkal, és épp ezek azok, amik emlékeztetnek bennünket, hogy egy igazi demokráciában bárki véleményt nyilváníthat! Én azt mondom, nincs értelme az elhangzottakon rágódni! Előre kell tekintenünk!

– Márpedig erre a vádaskodásra reagálnunk kell – mondta Auxi csendesen. – Méghozzá hamarosan.

– Eddig azt gondoltam, hogy néhány óra alvás naponta még nekem is kijár, de úgy tűnik tévedtem – sóhajtott lemondón Mon Mothma. – Azonnal nekiállok megírni az ezzel kapcsolatos nyilatkozatomat. Auxi, kérem, lépjen kapcsolatba a HoloHálózattal, és tudassa velük, hogy hamarosan megkapják. És admirális úr…

– Én közben elküldöm a felderítő hajókat és szondákat a Jakkura – biccentett kurtán a mon calamari.

– Remek. Hosszú nap elé nézünk, és tartok tőle, hogy közben egy árulóval is számolnunk kell.

 

Tizenegyedik fejezet

Minden fénysebességgel történt. És mikor a dolgok ilyen gyorsan történnek, előbb-utóbb kicsúszik az irányítás az ember kezéből, és azon kapja magát, hogy nekiszáguld egy falnak.

– Nem a kancellár volt – mondta Leia, miközben átvette a csésze teáját a protokoll-droidjától. – Köszönöm, LC.

Sinjir dühösen hallgatott. Általában szeretett úgy gondolni magára, mint aki hidegvérű – olyan hidegvérű, hogy a szíve helyén is jégcsapok lógnak –, de most már ő sem volt képes türtőztetni magát. Persze tudta, hogy ostobaság volt elmenni a Jakkura, és hálásnak kellett volna lennie, hogy nem lőtte atomjaira őket egy csillagromboló, de egyfolytában Norra és Jas arca lebegett a lelki szemei előtt. Szerette volna hinni, hogy még élnek, de a tudat, hogy senki sem akart a segítségükre sietni, sőt még nekik is meg akarták tiltani… Ez már több volt, mint amit képes lett volna elviselni. Most örült csak igazán, hogy elküldte Temmint. A fiú most Wedge Antillesszel tárgyalt, akinek talán lesz ötlete, hogyan tudnának eljutni a Jakkura.

– Ha nem a kormányzó küldte azokat az őröket, akkor csak ön lehetett, hercegnő – mondta komoran.

– Tényleg ilyen kétszínűnek gondol, Sinjir? – nézett rá hitetlenkedve Leia.

– Igen! Nem… nem tudom – rázta a fejét az ex-birodalmi. – De valaki akkor is odaküldte azokat az őröket!

– Mon Mothma néha tényleg elég fortélyos tud lenni – nyomott a kezébe Han egy csésze gőzölgő kávét. – De szerintem akkor sem ő volt.

– A kávénál most valami erősebbre lenne szükségem – fintorgott Sinjir.

– Később talán arról is lehet szó… Már ha ettől nem dobod ki a taccsot, cimbora.

Sinjir idegesen a hajába túrt, aztán belekortyolt a kávéba. Erős volt és fekete, olyan utóízzel, mintha egy hajtómű belső oldaláról lekapart koromból főzték volna.

– Muszáj, hogy eljussunk a Jakkura! – mondta halkan.

– Az most szinte lehetetlen – rázta meg a fejét Leia.

– Elmagyarázná nekem valaki, hogy mi a fene történt reggel óta?

– Mon politikai ellenfele, aki a következő választáson szintén kancellárnak jelölteti magát, megtudta, hogy a Birodalom a Jakkun van. Sőt azt is, hogy mi tudjuk. Enélkül is borzasztóan nehéz lett volna a birodalmi blokád miatt eljutni arra a bolygóra, de most, hogy nyilvánosságra hozta, már szinte lehetetlen.

– Ez innentől kezdve már politikai ügy – fintorgott Han. – Ha megpróbáltok átjutni a blokádon, még akkor is, ha nem sikerül, háborús provokációnak fog tűnni az Új Köztársaság részéről. Olyan hadüzenetnek, amire a szenátus nem adta a beleegyezését.

– Valahogy úgy, mint Kashyyyk esetében? – mosolyodott el gúnyosan Sinjir, akinek kezdett elege lenni a kettős mércéből. – Akkor bezzeg jó volt, hogy nem kérdeztük meg a szenátust. – Utálta a politikát – és most úgy nagy általánosságban minden mást is. Felmordult, és ismét belekortyolt a kávéba. – Ez akkor sem ad rá magyarázatot, hogy ki küldte azokat az őröket a hangárhoz! Vagy hogy ki informálta ezt a Wartol szenátort.

– Remélem, nem ön – mondta Leia nagyon halkan és nagyon komolyan.

– Tényleg ilyen kétszínűnek tart, hercegnő? – mosolyodott el hűvösen Sinjir, de mielőtt a nő válaszolhatott volna, közbevágott: – Tudja mit, erre ne is válaszoljon! De tényleg! Nem, természetesen nem én voltam. És még csak nem is Temmin. – Azt persze nem tette hozzá, hogy Temmin egyszer már elárulta őket – még az Akiván, mikor fiatal volt és naiv… De nem, akkor sem hihette, hogy a kölyök az áruló. – Pedig már mindent olyan szépen elterveztünk, és nem értem, hogy ki köpött bele a levesünkbe, mikor… – Aztán hirtelen elhallgatott. Itt nemcsak arról volt szó, hogy Wartol szenátor mit tudott, hanem hogy valaki mindent tudott, ami ezek között a falak között elhangzott. Ami azt jelenti… Ó, a francba! – Azt hiszem, itt még a falnak is füle van – tette le a poharát Sinjir. Leia azonnal megértette, és miután egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, intett Hannak, hogy maradjon csendben. – Most elmegyek – tápászkodott föl a kanapéról Sinjir –, és meglátogatom egy közös kódfejtő ismerősünket. – Nagyon sóhajtott és kisétált. Ó, Conder…

 

Mon Mothma holtfáradtnak érezte magát, pedig még fiatal volt a nap. Egyre idegesebben babrálta a jó kezével fehér köpenyét, és mind gyakrabban nézett a technikus felé.

– Minden rendben? – kérdezte a mellette tüsténkedő nőt. Tracene Kane, a HoloHálózat riportere épp odaintett a pufók sullusti technikusnak, aki a holo-kamera kábeleit ellenőrizte. A kancellár úgy döntött, inkább egy stúdióban beszél, mint tömeg előtt, ahol esetleg valami atrocitásra kerülhet sor. Kifütyülnék, talán még meg is dobálnák – úgy döntött, jobb lesz itt, az ellenőrizhető környezetben. A HoloHálózat egyébként is szerette az exkluzív riportokat, főleg most, hogy egyik rivális a másik után tűnt föl a porondon. Gombamód szaporodtak a hírközlő hálózatok, amik egy új, egészségesebb rendszer hírnökei voltak. Sok hang versengett, és nem csupán egyetlen uralta a terepet, Mi más is jellemezhetné jobban a demokráciát, mint ez? Legalábbis Mon Mothma szerette így gondolni. Bár abban nem volt biztos, hogy erről Wartol is így vélekedik. Mi lesz, ha ő kerül hatalomra? Kinek a hangja fogja uralni a galaxist? Vagy lehet, hogy túlmisztifikálja az ellenfelét? Ahhoz kétség sem férhetett, hogy a szenátor is a lehető legjobbat akarta a galaxisnak, még akkor is, ha abban nem értettek egyet, hogy ezt hogyan is kellene megvalósítani.

– Igazán hálás vagyok, hogy ilyen hamar jöttek – bólintott a kancellár.

– Részünkről a szerencse – mosolygott Tracene. – Ez igazán üdítő lesz a háború után.

– Miért döntött úgy, hogy visszatér a politikai műsorokhoz?

– Mert már nem bírtam a háborút – vonta meg a vállát az újságíró.

– Azt már egyikünk sem bírja – bólintott Mon. – Sokszor olyan érzésem van, mintha egy örökkévalóság óta háborúznánk. Nagyon szeretnék véget vetni neki, de hogy ezt elérhessem… Mintha ahhoz, hogy békére lelhessünk, előtte kénytelenek lennénk háborúzni. Hogy békét hozhassunk a galaxisba, előbb el kell pusztítanunk a Birodalmat. És hogy ezt megtehessük, kénytelenek vagyunk elviselni a politikát. Úgyhogy csak óvatosan, Kane kisasszony – mosolyodott el halványan a kancellár –, lehet, hogy még visszasírja majd a háborút, ha elég ideig néz a politika mélységeibe.

– Észben fogom tartani – bólintott Kane, majd kérdő pillantást vetett a technikusra. – Kész vagyunk, Birt?

A sullusti technikus nagyot sóhajtott, majd föltartott hüvelykujjal jelezte, hogy igen. Mon Mothma fellépett az emelvényre, megigazította a köntösét, és igyekezett úgy tartani a kezét, hogy ne látszódjon, mennyire remeg. Hosszú pillanatok teltek el néma csöndben, majd az emelvény fényei kékre váltottak, és Tracene bólintott. Az emelvénnyel szemközti súgógépen elkezdett lefele gördülni az előre megírt beszéd. Mon Mothma általában sok időt töltött az efféle szövegek megkomponálásával, de most épp az idő volt az a luxus, amivel sajnos nem rendelkezett. És tovább már nem halogathatta ezt a nyilatkozatot, mert tudta, hogy a pletykák hamarosan botránnyá fajulnak, és a politikai ellenfelei abból fonnak hurkot a nyaka köré.

– A tegnapi nap során tudomásomra jutott, miszerint a Birodalom nagy valószínűség szerint a világegyetem egy kevésbé ismert régiójába, a Jakku nevezetű jelentéktelen bolygóra vonult vissza. – Legszívesebben máris bokán rúgta volna magát. Hogy mondhatott olyat egy politikai beszédben, hogy egy bolygó jelentéktelen? Zavartan elpirult, és egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy a merénylet óta nem áll a helyzet magaslatán. De ugyan mi mást tehetne, mint hogy beszél? Igyekezett hát félretenni a kétségeit, és megköszörülte a torkát. – A hadseregünk már megkezdte az információ igazságtartalmának vizsgálatát, és útnak indítottak egy felderítőhajót, fedélzetén azzal az Ardin Deltura zászlóssal, aki már az Akiván is bizonyított. Hisszük, hogy az erőfeszítéseit siker koronázza majd, és bizonyosságot nyer, amit már most is gyanítunk: hogy a Birodalmi Flotta java a Jakku mellett gyülekezik. Az, hogy ez csupán egy ideiglenes megálló számukra, vagy egy megszállás első lépése, hamarosan szintén kiderül.

Mon Mothma gyűlölte eszközként használni a hadsereget, és pacifistaként még jobban gyűlölt előnyt kovácsolni belőle. Évekig dolgozott azon, hogy mihamarabb leszerelhessék és feloszlathassák az Új Köztársaság seregeit, most mégis úgy érezte, mintha elhamarkodottan döntött volna e tekintetben. Persze mindez könnyebben ment volna, ha nincs annyi összefonódás a hadsereg és a politikai elit között. Vajon Palpatine is így érezhette magát? Hogy a szenátus csak hátráltatja? Manipulálta őket, föléjük nőtt, majd végül megszüntette az egész szervezetet. Nem, ő nem ilyen. Ő helyesen jár el. A politikának mindig mozgásban kell lennie, és közben az sem feltétlenül baj, ha lassú és állhatatos. A politika rugalmas, és ha ezt sikerül szem előtt tartaniuk, a rendszer csak hajlik, de sosem roppan össze.

– Más körülmények között ilyen információt ebben a fázisban még nem tárnék a nagy nyilvánosság elé, de ez esetben sajnos meg van kötve a kezem. Másfelől pedig joggal feltételezhetjük, hogy a Birodalom már így is tisztában van azzal, tudunk a Jakkuról, és arról, mihamarabb lépnünk kell, hogy előnyt kovácsoljunk ebből az információból. Épp ezért soron kívüli ülésre hívom a szenátust, hogy még ma döntsünk a csapatok mobilizálásáról, és a Birodalom elleni offenzíva részleteiről. Nehéz szívvel veszem tudomásul, hogy még mindig nem érkezett el a béke órája, de magam is tisztában vagyok vele, hogy erre csak akkor kerülhet sor, mikor egyszer és mindenkorra eljön a Birodalom vége. Tudom, hogy a szenátus most is mellettem áll, és együttes erővel végre befejezhetjük ezt a háborút!

A kancellár egy kurta biccentéssel zárta a beszédet, és ahogy kihunytak a fények, lelépett az emelvényről.

– Igazán remek beszéd volt! – sietett oda hozzá Tracene.

– Szerintem pedig kilométerekről látszott, hogy milyen ideges vagyok.

– A legkevésbé sem. – Mon tudta, hogy a nő hazudik, de nem foglalkozott vele. Már rég hozzászokott, hogy senkitől sem várhat egyenes beszédet. – Csak… szóval azt hiszem, nehéz lehet kancellárnak lenni. Úgy, hogy minden oldalról önt támadják…

– Igen, valóban az, de túlélem. Én is olyan vagyok, mint a Felkelők Szövetsége volt korábban, vagy amilyen most az Új Köztársaság. Mindent kibírunk, mindent átvészelünk.

 

A nyitott ajtóban egy bronz bőrű, szőke hajú-szakállú férfi állt, és értetlenül bámult a látogatójára.

– Ó! – Összesen ennyit tudott kinyögni.

– Üdv, Conder! – Sinjir hangja hűvös volt, és minden porcikájával azt próbálta sugallni, hogy nem érzelmet jött kuncsorogni. Hogy a másiknak is egyértelmű legyen, nem holmi szentimentalizmus vezérelte ide.

– Sinjir.

– Bejöhetek?

– És ha nemet mondok?

– Akkor nagy, ártatlan szemekkel fogok rád nézni, aztán meg rád rúgom az ajtót.

– A jó öreg Sinjir! – mosolyodott el halványan Conder, amitől egy pillanatra ellágyultak a vonásai. – Persze… Gyere csak be! – Az otthona igazi legénylakás volt, csupa fekete-fehér és szürke szín, kemény, szögletes formák, amikhez jól illettek a hideg, krómszínű kilincsek, és a grafit-szürke járólapok. A maga részéről Sinjir sem tiltakozott az egyszerűség ellen, de neki mindig kellett némi szín: egy csokor vérvörös hai-ka virág, vagy egy sós vízzel teli égszínkék tartály az octo halaknak. De ez a sok sápadt szín… Conder igazán remek belsőépítész lehetett volna a Birodalom fénykorában.

– Az vagyok – bólintott kelletlenül. – A jó öreg Sinjir.

– Dehogy vagy öreg! Egyikünk sem az!

– Jó, akkor öregebb vagyok…

– Szerintem semmit sem változtál.

– Pedig igen! – csattant föl Sinjir, akinek már kezdett elege lenni a szentimentális udvariaskodásból. A fenébe is, ez a beszélgetés nem pont úgy alakul, ahogy szeretném! – Szükségem van a segítségedre. És még mielőtt valami másra gondolnál, én csak a közvetítő vagyok. Valójában Leia hercegnőnek van szüksége a segítségedre.

– Ezt nem értem. Akkor miért nem ő hívott föl?

– Mert bizalmas ügyről van szó.

– Nem akarsz leülni? – támaszkodott Conder a konyhai pultnak. – Egy italt esetleg? – Most ölni tudnék egy italért!

– Nem! – mondta Sinjir élesen. – Köszönöm, nem.

– Akkor lehet, hogy tényleg megváltoztál. Remélem, nem azért jöttél, hogy megölj! Lehet, hogy neked is valami birodalmi chip van az agyadban? – Conder egyike volt azoknak a kódfejtőknek, akik a chandrilai merénylet után hetekig tanulmányozták a Birodalom gonosz kis játékszereit. Nála jobban tényleg kevesen ismerték a kémeszközöket.

– Okunk van feltételezni, hogy a hercegnő otthonába lehallgatót telepítettek.

– Hm… lehet, hogy ennek is köze van a mostani politikai zavargásokhoz? Hogy a Birodalom a Jakkun van? – Hirtelen kihúzta magát, és riadt tekintettel lépett közelebb. – Ó, Sinjir, mondd azt, hogy te nem keveredtél bele ebbe az ügybe!

– Norra és Jas a Jakkun vannak – mondta az ex-birodalmi komoran. – Lehet, hogy ennek valóban köze van az ügyhöz.

– A barátaid az én barátaim is – lépett még közelebb Conder, és felé nyújtotta a karját. Sinjir azonban elhúzódott.

– Segítesz? – kérdezte Condert.

– Egy feltétellel.

– Te itt nekem ne gyere érzelmi zsarolással! Segítesz vagy sem?

– Csak azt szeretném tudni, hogy miért hagytál el? – sóhajtott föl Conder.

– Mert már nem volt köztünk semmi.

– De elbolondíthattál volna…

– El is bolondítottalak.

– Igen… azt hiszem, igazad van – mondta a kódfejtő, és dühösen villant meg a szeme.

Dühös. Haragszik. Helyes! Dühöngj csak! És többet ne dőlj be egy olyan csirkefogónak, mint én!

– Rendben, segítek! Gondolom, most rögtön kellene.

– Igazából tegnapra kellett volna, de arról már lekéstünk.

 

– Dühös vagy – mondta Wedge.

– Te meg raktáros – fintorgott Temmin. Antilles kapitány a kezében tartott adattáblára pillantott és lélekben vállat vont. Hivatalosan persze nem ez volt a titulusa, de… igen, tulajdonképpen tényleg raktáros volt. De mi mást is tehetett volna, ha egyszer ezt bízták rá? Mögöttük az egész hangár nyüzsgött, és bár még nem kapták meg a támadási parancsot, minden pilótát utasítottak, hogy álljon készenlétben. Feltöltötték a vadászgépeket, és minden rendszert többször is ellenőriztek. Az X-szárnyúak, Y-szárnyúak, A-szárnyúak és még a T–70-esek is cirkálókra és rombolókra kerülnek, mielőtt az Új Köztársaság behajózná őket. A következő megálló a Jakku lesz, ahol utoljára fognak megütközni a Birodalommal. És persze én ebből is kimaradok – gondolta Wedge szomorúan. Ő is, és az egész Fantomosztag. Pedig ha volt jó pilóta ebben a seregben, akkor azok ők voltak – csupa fura, magának való alak.

Azokra a nem is régi időkre emlékeztették Wedge-et, mikor a Felkelők Szövetsége még bármilyen újonc pilótának örült. Minimális kiképzés után fölpakolták őket mindenféle régi, ütött-kopott hajókra, és még így is képesek voltak megbirkózni a Birodalom legjobb vadászaival. Akkor olyan pilótákkal és vadászgépekkel ment az ember háborúba, amilyen volt, ez azonban már egy másik korszak hajnala. Itt mindenkit megfelelően kiképeztek, remek gépeket adtak alájuk, és minden csupa hivatalos eljárás és politika volt. A Fantom-osztag első igazi bevetése a Kashyyykon volt, mikor ők húzták ki a bajból Leiát és Ackbar admirálist. Az volt az első és utolsó bevetésünk. De mi mást tehettünk volna? Hagytuk volna a sorsára Hant és Leiát? Hagytuk volna, hogy a Birodalom teljesen tönkretegye a Kashyyykot?

Tény, hogy nem követték a kapott parancsot, de ha ő mindig követte volna az utasításokat, akkor sohasem csatlakozott volna a Felkelők Szövetségéhez. Hiába, így múlik el a világ dicsősége! Az, ami néhány éve még hősies tett volt – hogy nem követtük a parancsot, sőt ellenszegültünk –, most főbenjáró bűnnek számít. Pedig sokunkban még mindig lázadó szív dobog, és zsigerből elvetjük a kapott parancsot. Még akkor is, ha az olyantól jön, akiben bízunk.

Az emberek egykor Palpatine-ban is bíztak. De mindez már nem számított. Hivatalosan Wedge kitüntetést kapott, a színfalak mögött viszont leszerelték az alakulatát, őt pedig megtették raktárosnak. Az egykori osztagából a legtöbben nem vették olyan jól ezt az akadályt, mint ő, és volt olyan, aki még a repüléssel is fölhagyott. Koko például egy töltőállomáson dolgozott, Jethpur gépésznek állt, és úgy hallotta, hogy Yarra valami halászhajóra szegődött el. Ő pedig… raktáros lett. Hivatalosan hangárfelügyelő, de gyakorlatilag raktáros.

– Ezt a munkát is meg kell csinálnia valakinek – próbált magyarázkodni Wedge. – Te is tudod, cimbora…

– Ne szólíts így!

– De azt hittem… hogy barátok vagyunk.

– Én is azt hittem – fonta össze kihívóan a karját Temmin. – Sőt azt hittem, az anyámat is kedveled.

– Tessék?

– Mondom, az anyámat. Hogy kedveled!

– Én… – Wedge-nek hirtelen kiszáradt a szája, és nagyon szűknek érezte az egyenruhája gallérját. – Nézd, Temmin, én és az édesanyád mindig is barátok voltunk, és…

– Szerintem meg többek voltatok, mint pusztán barátok! – mondta Temmin vádlón. – Nem az én dolgom, nem is érdekel, de azt hittem, hogy téged igen! Már hogy az anyám! Aki ott van a Jakkun, Wedge! Csapdába esett és segítségre szorulna! Most rögtön! És úgy tudom, neked van repülési engedélyed.

– A Kashyyyk után nekem már semmiféle engedélyem nincs – mondta Wedge keserűen, és lerakta az adattábláját. – És az édesanyád… igenis törődöm vele. Nagyon is! De tudom, hogy Norra kemény nő, és nem fogja megtörni sem a Jakku, sem a Birodalom. Nyugodj meg, Temmin, megmentjük az édesanyádat!

– Szerintem ez csak duma, és te is a sorsára hagyod!

– Szó sincs róla! De én csak egy ember vagyok fegyverek, űrhajó és segítők nélkül. Teszem, amit tehetek, és amit tennem kell. Ha raktárosként, hát úgy. Valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy ezek a hajók megfelelően induljanak harcba, és lehetőleg egy darabban jöjjenek vissza. Ezek a pilóták fogják visszahozni az édesanyádat! Hidd el, én már eleget láttam a Birodalomból, és tudom, hogy egy flottával csak egy másik flotta veheti föl a harcot. A Falconnak egymagában esélye sem lenne.

– Jól van – húzta a száját gúnyos mosolyra Temmin –, nyugtatgasd csak magadat ezzel! Viszlát, Wedge!

– A francba… Temmin, várj! – A fiú azonban már sarkon is fordult és elviharzott.

 

Sinjir kíváncsian figyelte, hogy dolgozik Conder. A kódfejtő mindannyiukat megkérte, hogy Leia nappalija előtt várakozzanak, míg ő átvizsgálja a helyiséget. Conder egy tenyérben is elférő, apró droid-szondával dolgozott, ami úgy nézett ki, mint egy antennákkal teletűzdelt golyóbis. Az aprócska felderítőeszköz halk zúgással lebegett körbe a szobában, négyzetcentiről négyzetcentire fésülve át minden felületet.Sinjir azonban nem a droidot, hanem Condert figyelte, akiből csak úgy sütött a magabiztosság. Hogy lehet valaki ennyire jóképű, hozzáértő és egyszerre magabiztos? Sinjir nagyot nyelt, és a nyakán megfeszültek az izmok. Ne bámuld már, mert kiesnek a szemeid! Zavartan fordult el az ablaktól, és bízott benne, hogy Han és Leia nem vették észre a reakcióját.

– Egy kis frissítőt, felség? – csoszogott oda hozzájuk T–2LC, kezében egy tálca süteménnyel. – Ez megnyugtatja az idegeket.

– Nem, köszönöm – rázta a fejét Leia, és Hanra sandított. – Lehallgató készülék az otthonomban? Ez hogy lehetséges?

– Nyugalom – karolta át Solo. – Lehet, hogy az egész csak vaklárma.

– Nem az – ingatta a fejét Sinjir. – Valaki folyamatosan lehallgatott bennünket. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. – Kivéve, ha megint Temmin árult el bennünket.

– Beszéltem Mon Mothmával – mondta Leia –, és ismét megerősítette, hogy nem ő küldte a szenátusi őröket a Falcon hangárjához.

– Akkor jó eséllyel Wartol volt az – komorodott el Solo.

– Nem gondoltam volna, hogy egy mezei szenátornak ilyen hatalma van – dőlt fél vállal a falnak Sinjir.

– Ez a mezei szenátor történetesen a kancellári posztért indul a választásokon – sóhajtott föl Leia –, méghozzá jó eséllyel.

– Mocskos egy játék ez a politika – fintorgott Solo. – Inkább esnék egy gundark fészekbe, mint hogy beszálljak a politikába! De az tény, hogy Wartol befolyásos alak, és a szenátusi testőrségben is vannak barátai. – Sinjir szívesen elbeszélgetett volna ezzel a Wartol nevezetű szenátorral, és örömmel bemutatta volna az ólmos botját a térdének.

– Biztos vagyok benne, hogy Conder megtalálja a lehallgatót – biztosította a többieket Sinjir, aztán nyílt az ajtó, de a kódfejtő csak a fejét rázta.

– Semmit sem találtam.

– Az hogy lehet? – kérdezte Sinjir dühösen.

– Hát úgy, hogy odabent nincs semmiféle lehallgató készülék. Se poloska, se kamerák. Hacsak nem olyasmit telepítettek, amihez hasonlót még sosem láttam, de nem hiszem. Ebben a szakmában olyan nincs, amit én már ne láttam volna. – Sinjir most Conder arcának is bemutatta volna az ólmos botját, hogy törölje le róla a magabiztos vigyort.

Te imádni-való dög!

– Szerintem meg nem voltál elég körültekintő! – mondta dühösen. – Valami biztosan elkerülte a figyelmedet!

És amúgy is könnyebb téged sértegetni, mint elismerni, hogy tévedtem.

– Nézd, Sinjir, tényleg sajnálom, de nem találtam semmit, ami… – Az apró droid-szonda hirtelen a magasba szökkent, és tébolyult villogással és szirénázással száguldott körbe-körbe a helyiségben – csakhogy néhány másodperc múlva megállapodjon a protokoll-droid fémarca előtt.

– Magasságos tervezőm! – sopánkodott T–2LC. – Ez biztosan valami tévedés, asszonyom!

– Maradj csak nyugton, pajtás! – ragadta nyakon a droidot Han Solo. – Ez lehet, hogy egy kicsit fájni fog…

 

Mon Mothma fáradtan lépett be az irodájába, úgy érezte, minden erejét elszívta a szenátusban tartott beszéde. Az utolsó, könyörgő erőfeszítése, melyben arra kérte a kollégáit, hogy küldjék az Új Köztársaság seregeit a Jakkura. Szokatlanul simulékony volt, de tudta, hogy most nem nélkülözheti a támogatókat. Minden energiájával azon volt, hogy megértesse a szenátorokkal, ez lesz a Birodalom ellen vívott háború utolsó csatája. Aztán elébük tárta az összes rendelkezésére álló tényt: a felderítő szondák információit, és az Oculus felderítőhajó vizsgálódásának eredményét, miszerint a Birodalmi Flotta java valóban a Jakkun gyűlt össze. A számok egyértelműen az Új Köztársaság felé billentették a mérleg nyelvét. Ezúttal már nem egy apró, szedett-vedett hadseregnek kellett megmérkőznie a Halálcsillaggal – az endori csata óta megháromszorozódott az Új Köztársaság flottája, míg a Birodalomé lassan elolvadt.

A hatalmas, kidönthetetlennek tűnő faóriásból mostanra csak faforgácsok maradtak… Váltig állította a szenátusnak, hogy megnyerhetik ezt a csatát, és nemcsak állította, de hitte is. Ahogy végzett a beszédével, és lelépett a pódiumról, súlyos hullámokban hömpölygött utána a taps, ami szinte kiűzte a szenátusból. És most itt ült az irodájában, fáradtan, elgyötörten, üresen. Még nem adhatom meg magam. Hamarosan talán igen, de most még nem. De már ez az egy beszéd elég volt hozzá, hogy kis híján felőrölje. Viszont megérte, mert biztos volt benne, hogy most már egyszer és mindenkorra leszámolhatnak a Birodalommal. Az ide vezető út elképesztően hosszú és kanyargós volt, és nemegyszer úgy tűnt, sohasem érnek a végére. Hogy a számtalan adminisztratív kötelesség lassan maga alá temeti őket. De ezért a percért megérte. Abban a pillanatban, ahogy a szenátus beleegyezését adja, működésbe lép a háború gépezete, és egyik dominó a másik után dől majd el. Nagyot sóhajtott, és fáradtan masszírozni kezdte a halántékát. Aztán Auxi sietett be az irodába, kezében egy hosszú nyakú, hasas palackkal, és két pohárral. Ezt a koréliai brandyt a legkülönlegesebb alkalmakra tartogatták.

– Azt hiszem, lassan időszerű lesz tósztot mondani – töltötte színültig a két poharat a tanácsadója.

– Azért még ne kapkodjuk el a dolgot! Hogy is szól a régi mondás? Sosem számolhatjuk meg az összes csillagot, mert némelyik már sötétbe borult. A szavazásnak még nincs vége, Auxi.

– De hamarosan vége lesz, és mi fogunk győzni! – nyomta Mon Mothma kezébe az egyik poharat Auxi. – És egy ilyen nap után megérdemlünk egy kis ünneplést! Főleg, hogy ezután a beszéd után a népszerűségi indexünk máris megugrott!

– Mert a teremtmények szeretik a háborút – sóhajtott a kancellár, és az ép kezébe fogta a poharat.

– Szerintem pedig a teremtmények a biztonságot szeretik. És ha ehhez az kell, hogy az utolsó birodalmi rohamosztagost is a porba tapossuk, ám legyen! – Aztán koccintottak, és Mon belekortyolt a brandybe. Az ital folyékony tűzként áradt szét a testében, és jólesőn kezdte átmelegíteni. Annyira, hogy már szinte úgy érezte, képes ismét nyugodtan lélegezni, majd lefeküdni, és nagyon-nagyon sokáig aludni. De azért ne számíts rá, hogy sokáig ülhetsz a babérjaidon! – figyelmeztette magát. – Mert lehet, hogy Ackbar fogja vezetni a köztársasági erőket, de mindig a kancellár felügyeli a háborút. Aztán halk szisszenéssel nyílt az ajtó és Ackbar admirális lépett be. Mon Mothmának az a furcsa érzése támadt, hogy ezt a pillanatot már átélte egyszer – kicsit olyan volt, mint évekkel korábban, mikor a Felkelők Szövetsége megindította a támadást a második Halálcsillag ellen. A mon calamari akkor is komor volt, de nem ennyire. És bár az emberek nehezen igazodtak ki a kétéltű faj arckifejezésein, Mon Mothma már elég régóta ismerte Ackbart, hogy tudja, most valami igazán komoly baj van.

– Mi történt?

– Leszavaztak bennünket – ingatta a fejét az admirális. – A Flotta nem megy a Jakkura. A szenátus úgy döntött, hagyja, hogy a Birodalom tovább létezzen.

 

Második rész

Tizenkettedik fejezet

Norra arra riadt fel, hogy hideg, poshadt víz fröccsen az arcára, és prüszkölve-köhögve egyenesedett föl a ketrecben. A fémrács túloldalán két birodalmi rohamosztagos állt, és a fejük felett a Birodalom zászlóját lobogtatta a forró, száraz szél. Az egyik katonánál vödör volt, a másiknál kibiztosított karabély, amit a nőre fogott. A hátuk mögül érkező napfényben alig voltak többek félelmetes árnyalakoknál – csúf, dögevő madaraknál, amik csak arra vártak, hogy Norra Wexley meghaljon, és végre lecsipegethessék a csontjairól a húst.

– Ébresztő! – csikorogta az, amelyiknél a vödör volt. A páncélja már nem a birodalmiak makulátlan, hófehér vértezete volt, hanem csupán ütött-kopott, horpadt fémlemezek. Az, amelyik a karabélyt szorongatta, egy elnagyolt, vörös halálfejet festett az amúgy is csontkoponyára emlékeztető sisakjára, szinte kézzel foghatóvá téve a fenyegetést: mi magunk vagyunk a halál. – Lelőhetném – mondta a katona, majd a ketrec felé bökött a karabélyával. – Talán le is kellene! Minek etetnénk-itatnánk egy ilyet?

– Akkor meg mire vársz? – suttogta Norra. A katona megvonta a vállát, és elsütötte a fegyvert. A lézersugár Norra lábánál mart a kővé tömörödött homokba, és a nő sikoltva tántorodott a ketrec legtávolabbi sarkába.

– Na, most már tényleg felébredt! – biccentett az, amelyiknél a vödör volt, aztán a két katona összeröhögött és továbbmasírozott. Norra térdre roskadt, és sírva fakadt. Órákkal később a kesium gázkútnál dolgozott. Az egész egy hatalmas, földbe ásott fémalkalmatosság volt, amin a rabok igazgatták a szelepeket. Ha túl sok gázt eresztettek ki egyszerre, félő volt, hogy az egész velük együtt repül a levegőbe. Ha meg túl keveset eresztettek ki, akkor előbb-utóbb lezártak a szelepek, és az egészet betemette a homok. Norra egy tucatnyi fogolytársával összeláncolva dolgozott a szelepek mellett, és a sorsa a szó legszorosabb értelmében az övékhez volt kötve. Ha valamelyikük hibázott, valamennyit megbüntették – már ha nem hibázott akkorát, hogy azzal mindannyiukat megölje. És még mindig bűzlött. Mint kiderült, a vödörben, amivel az őr leöntötte, nem víz volt, hanem happabore-köpet. Ezen a helyen senki sem pazarolt volna ennyi vizet egy fogolyra. Norra még sosem érezte ennyire egyedül magát. Mikor a rohamosztagosok behozták őket a sivatagból, egy szenzorral ellenőrizték az arcukat, és kiderült, hogy Jas fején vérdíj van.

Mielőtt kettőt pislanthattak volna, a katonák nyakörvet tettek a fejvadászra, fölpakolták egy ócska terepsiklóra, és elvitték. Ez egy héttel ezelőtt történt. De lehet, hogy több is volt, mint egy hét. Norra mostanra teljesen elvesztette az időérzékét. Miután a birodalmiak elvitték a társát, egy himlőhelyes arcú tiszt elmagyarázta Norrának, hogy itt vagy dolgozik, vagy megdöglik. Nem volt nehéz választás. Sloane még élt, és Norra tudta, hogy addig nem halhat meg, amíg bosszút nem áll rajta. Aztán itt találta magát, bárhol is volt az az itt. Állítólag néhány kilométerre volt egy Kráterváros nevű hely, de még egyik fogoly sem látta. A Jakkuból egyedül a sivatagot, a gázkutakat és a munkát ismerték. Minden nap ugyanahhoz a fekete kúthoz terelték ki őket, ami délre már úgy felforrósodott, hogy a fém hólyagosra égette Norra ujját. Aztán a hólyagok fölhasadtak, de már nem volt szövetnedv, ami kifolyhatott volna a bőr alól. Nem volt már nyála, és talán vére sem. Néha úgy érezte, hogy csak a sivatag száraz homokja csordogál az ereiben.

Jobbra tőle egy üres tekintetű idegen görnyedt a szelepek fölött. A csont-fehér kreatúra nem sokat beszélt, bár néha nyöszörgött, és mikor sírt, az olyan volt, mintha gyémántporral hintették volna be az arcát. Norrától balra egy másik hátborzongató alak dolgozott. A feje nagy volt és kerek, a teste azonban karó-vékony. Néha biztatóan rámosolygott a nőre – nem volt egyetlen ép foga sem –, és értelmetlen dalocskákat dúdolt. Egy kicsit Csont uraságra emlékeztette Norrát, a mániákus verselésével és a kiszámíthatatlan viselkedésével.

– Pikk-pakk-pukk! – mondta a nagyfejű, csontvázfejű férfi.

– Ha te mondod – vonta meg a vállát Norra, akinek fogalma sem volt róla, hogy miről beszél a másik. De már nem is számított. Tudta, hogy ki kell innen jutnia, különben hamarosan ő is erre a sorsra jut. Napok óta a szökésen törte a fejét, de semmilyen lehetőség nem kínálkozott. Legelőször is a láncaitól kellett volna, hogy megszabaduljon, de már azokkal sem boldogult volna egyedül. Az is eszébe jutott, hogy esetleg fölrobbanthatná a gázkutat, de ezt az ötletet is gyorsan elvetette. Mert az legfeljebb egy holo-filmben fordulhatott volna elő, hogy a robbanás leszaggatja a láncait, és végez az összes őrével. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a láncokkal együtt őt is darabokra tépi, és nem marad belőle más, csak egy rakás kormos csont. Arról nem is beszélve, hogy a kesium kutak egyazon vezetékhez voltak kapcsolva, úgyhogy valószínű volt, ha egyet berobbant, mindet berobbantja. És akkor nemcsak magát öli meg vele, hanem az összes többi foglyot is. Fogalma sem volt, hogy milyen más választási lehetősége maradt. Talán csak annyi, hogy dolgozik. Vagy megdöglik. Próbált sírni, de már nem voltak könnyei. Talán nyála és vére sem. Talán már az ereiben is homok csordogált, és ha egy napon meghal, majd őt is szétfújja a szél.

 

A nap végén visszavitték őket a ketrecbe, és enni is kaptak. Mindig valami mást, de mindig önmelegítő műanyag tasakban. Általábán valamilyen proteinmassza volt benne, ha egy kis vizet adtak hozzá, leves lett belőle, nyúlós kenyértészta, vagy rágós keksz. Ma azonban valami turmixot tartalmazott a műanyag tasak, aminek az íze és állaga sem volt különb, mint a happabore-köpeté. De tudta, ha nem eszi meg, a holnapi napot már nem bírja ki.

– Úgy szeretem látni, mikor valaki ilyen jóízűen eszik! – Norra döbbenten nézett föl. Ismerte ezt a hangot. Ahogy megfordult, Sinjirt látta a rács túloldalán. Az ex-birodalmi csípőre tett kézzel állt ott, arcán a szokásos szemtelen mosollyal. – Norra drágám! – biccentett, és belekortyolt a kulacsába.

– De… hogyan?

– Ki tudná megmondani? Szólítottak, és én eljöttem. Eljöttem, hogy megmentselek. Magasságos csillagok, hát szabad ilyet? Ketrecben ücsörögni? Hát nem volt még eleged az ilyen fémketrecekből?

– Engedj ki innen! – hörögte a nő.

Valaki megérintette a vállát, mire sikoltva megperdült, ökölbe szorította a kezét, és…

– Hé! – kapta maga elé a két kezét védekezően Temmin. – Én vagyok az! A fiad! Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk! Én és Wedge. – A fia. Eljött érte, hogy kiszabadítsa. És mögötte ott volt Wedge Antilles, a barátságos mosolyú, sötét hajú pilóta, aki… Aki hogy a fenébe került ide vele együtt a ketrecbe? Ez az egész egyre zavarosabb volt. Hirtelen megtántorodott és rázni kezdte a hideg. Verítékcseppek ütköztek ki a homlokán, és közben kiszáradt a szája. Próbált volna beszélni, de csak halk nyüszítő hangra telt tőle. Ahogy ismét felnézett, már nem voltak sehol. Talán soha nem is voltak ott. Ez volt az első alkalom, hogy megértette Gommot, a nagyfejű, csontvázszerű férfit, aki mindig tébolyult dalocskákat dúdolt. A por és a hőség ezen a helyen előbb-utóbb mindenki elméjét, kikezdte, és a foglyok idővel akár a vedlett bőrt, úgy vetkőzték le az épelméjűséget. Előbb a civilizációt, aztán az önbecsülést, és végül a józanságot.

Aztán nem maradt más, csak a hús és a csont a fémrácsok mögé zárva. Ez volt a Birodalom. Valami, ami fölzabált mindent a galaxisban, és a végén nem hagyott mást, csak a húst és a csontot a rácsok mögött. Megint képzelődött, és a hallucináció ezúttal előbb érte el a fülét, mint a szemét. Csont uraság hangját hallotta, ahogy egyfolytában azt magyarázta: vettem-vettem. Aztán a hanghoz kép is társult, és ahogy Norra nagy nehezen fölemelte a fejét, látta, hogy Csont uraságot két rohamosztagos taszigálja végig a táboron.

– Ezt az izét kint találtuk a sivatagban – mondta az egyik katona, akinek a sisakját végtelen fűrészfogas spirálminták díszítették. – Egy másik mentőkabin mellett téblábolt.

– Most nézzétek meg ezt az ócskavasat! – mondta az Effney nevű, himlőhelyes képű tiszt. Milyen kedves tőle, hogy ő is részt vesz a hallucinációmban! – gondolta Norra, és elnevette magát a helyzet abszurditásán. A tiszt ide-oda forgatta a vén droid csőrforma fejét, aztán egy vizes szivaccsal törölte végig az arcát. – Úgy nézem, eléggé átalakították ezt az ócska konzervdobozt a klónháború óta. Talán valami nomádé, vagy űrjáróé lehet.

– Tettem rá egy biztonsági reteszt – mondta a rohamosztagos. – Mihez kezdjünk vele?

Effney ismét a vízbe mártotta, majd a nyelvére csavarta a szivacsot. Norra tudta, hogy a droid csak képzelgés, a víz azonban nem. A víz valódi volt. Olyan valódi, hogy szinte még az ízét is érezte. Ahogy a tiszt befejezte az ivást, megtörölte a száját, és megvonta a vállát.

– Mit bánom én, hogy mi lesz vele! Semmisítsék meg! Azaz… nem! Küldjék föl a következő transzporthajóval a Ravagerre! Biztos vagyok benne, hogy Borrum odáig lesz a gyönyörűségtől, ha ráteheti a kezét egy ilyen özönvíz előtti darabra. Lehet, hogy hálából még küld is érte pár extra fejadagot!

– Értettem! – biccentett a katona. – Na, mozgás, droid!

– Vettem-vettem!

Norra a rácsnak támasztotta a homlokát, és zavaros tekintettel figyelte a nyikorogva-csikorogva baktató droidot. Ez egy igencsak személyre szabott hallucináció volt. Kivéve, ha… Egy mentőkabin mellett bóklászott. Mi van akkor, ha… Lehetséges lenne? Mi van, ha Temmin küldte Csont uraságot? Még azelőtt, hogy a Moth belépett volna a hiperűrbe? Mi van, ha nemcsak Csont uraság jött le a Jakkura, hanem maga Temmin is? Mi van akkor, ha a droid nemcsak látomás, hanem valóban itt van? Tettem rá biztonsági reteszt. – Küldje fel a következő transzporthajóval! Nem! Neki szüksége van erre a droidra! Csont uraság megmentheti őt!

– Hé! – ragadta meg a rácsokat Norra. – Az az én droidom!

A rohamosztagos megtorpant, és a himlőhelyes arcú tiszttel együtt közelebb lépett.

– Mit mondtál? – vonta föl a szemöldökét Effney.

– Azt mondtam, hogy az az én droidom! – A nő hangja olyan rekedt volt, hogy a szavát is alig lehetett érteni. – Adják vissza! – Csont uraság a kapott parancs értelmében továbbindult volna, de a rohamosztagos visszarántotta.

– Azt akarod mondani nekem, hogy ez a te droidod? – lépett közelebb a rácshoz a tiszt.

– Azt. Engedjék el! És engem is! Különben nagy bajban lesznek!

– Hm… – dünnyögte a tiszt, majd elkérte a rohamosztagos sugárvetőjét. – Ezt a droidot?

Célzott, és a lövése leszakította Csont uraság egyik karját. A vállcsonkból csak úgy dőltek a szikrák és a füst.

– Ne! – sikoltotta Norra. – Kérem, ne!

– Biztos, hogy ez a te droidod? – kérdezte Effney, és a rácshoz nyomta Csont uraságot. Norra kétségbeesetten kapott a biztonsági retesz után, de mielőtt elérhette volna, záporozni kezdtek a lézersugarak. A droid egyik végtagja a másik után szakadt le, és a tiszt dühös vicsorgással, szisztematikusan semmisítette meg Csont uraságot. Egyik végtagot a másik után, míg nem maradt más belőle, mint egy kupac füstölgő fém. Norra a ketrec sarkába kuporodott, és sírva fakadt. Könnye azonban már nem maradt, és így mindössze száraz szipogásra futotta tőle.

– Igazán sajnálom – mondta Effney, miközben visszaadta a rohamosztagos fegyverét. – Nekem úgy tűnt, hogy ez a droid nem működik rendesen. Pedig Borrum biztosan örült volna egy ilyen antik darabnak.

– Föltakarítsam, uram? – kérdezte a rohamosztagos.

– Szükségtelen. Hagyjuk, hadd nézegesse… ha már egyszer az ő droidja volt. A francba, de meleg van! Innom kell valamit! – Norra nem tudta, mikor mentek el, csak ült, és Csont uraság fejét bámulta.

A droid szemében már rég kihunyt a fény.