Huszadik fejezet

A bűvös szám az ötös volt. Öt kém és öt szenátor. Kétségbeesett vállalkozás volt, de hajtotta a remény, hogy rájuk lehet bizonyítani: Birodalom-szimpatizánsok. Vagy legalábbis elég korruptak, hogy az Új Köztársaság érdekeit semmibe véve, megalkuvó módon szavaztak. Még némi bizonyíték is volt rá: Conder – teljes mértékben törvénytelenül – feltörte a kérdéses szenátorok levelezését és a bankszámla-kimutatásaikba is bekukkantott, és talált ezt-azt. Például Ashmin Ek és Dor Wieedo számláján jókora, ismeretlen forrásból származó összegek jelentek meg egyik napról a másikra. Ami magában még nem volt perdöntő bizonyíték, főleg ebben a zavaros időszakban, mikor sokszor elég volt, hogy valaki jó helyen és jó időben legyen – és persze nagyon elszántan meg akarjon gazdagodni –, de akkor is… gyanús volt… Főleg azok után, hogy lehallgatót találtak Leia protokoll-droidjában.

– Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél – dörmögte Han, miközben a Nakadia felé tartottak a Falconon. – Persze Csubi mindig hamarabb fel szokott figyelni az ilyen gyanús dolgokra, mert ugye jobb a szaglása…

Aztán elhallgatott, és csak bámult mag elé szótlanul.

– Solo kapitánynak igaza van – próbálta finoman visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe Conder. – Könnyen meglehet, hogy a háttérben valami komoly dolog készülődik.

– Akkor majd hallgatjuk a haraszt zörgését, és talán azt is megtaláljuk, ki zörgeti – grimaszolt Sinjir. Mert akkor talán olyasmire is rábukkannak, ami segíthet megnyerni a szavazást. És ez esetben a hadsereg végre megindulhat a Jakkura. A kérdés már csak az volt, vajon időben bukkannak-e rá.

 

A Nakadia olyan volt, akár egy hatalmas, pompás kert, tele gyümölccsel, virággal, zöld legelőkkel és végtelen gabonamezőkkel. Az ég még napközben is halvány ibolyaszínben játszott, mintha folyton alkonyodna, éjszaka pedig az égen ragyogó két hold terített ezüstös leplet a tájra. Langyos, illatos szellő lengedezett, és az ember úgy érezte, mintha évezredeket utazott volna visszafelé az időben, hogy valami nyugodt, békés helyet találjon, ahol jó élni. Itt nem voltak metropolisok, és a legnagyobb városaikban sem éltek tömegek. A technika sem fojtogatta úgy az itt élőket, mint máshol, mert az elsődleges rendeltetése az volt, hogy még bőségesebb termést érjenek el vele. Quarrow, a Nakadia fővárosa adott otthont a szenátusnak a következő ülésszak idejére – vagy még tovább, ha a szenátorok úgy szavaznak. A hangzatos titulus ellenére Quarrow apró település volt, ahol alig néhány ezren éltek, és ahol nem akadt háromemeletesnél magasabb épület. Az utcákon legfeljebb gyalogost lehetett látni, de sehol egy robogó vagy sikló. És sehol egy droid. A nakadiaiak egyébként sem rajongtak különösebben a droidokért. Alkalmazták őket ott, ahol feltétlenül szükséges volt, de ha lehetett, maguk dolgoztak a földeken. Az itteniek emlékezete régire nyúlt vissza, és még nem mindenki felejtette el, milyen is volt, mikor a klónháború idején megszálló droid-seregek masíroztak itt.

Úgyhogy azóta a droidokat nem tekintették egyenrangúnak a szerves lényekkel. Sőt sokszor még értelmesnek sem. Az éjszakai életet illetően Ouarrow nem sok lehetőséggel büszkélkedhetett. Sőt nemegyszer még a nappali élete is hagyott némi kívánnivalót maga után. Voltak éttermei és koktélbárjai, és még pár poma-klubja is, ahol egy kiválóan szigetelt kamrában lüktető zene masszírozta át a vendég minden molekuláját. Az ilyen kamrákat az ehetetlen pomadrupe gyümölcs magjából készül kivonattal töltötték meg, ami kiválóan ellazította az izmokat és az elmét. Voltak, akik még el is kábultak tőle egy kicsit, de a hallucinációkért a cég nem vállalt felelősséget. Aztán másnap testben-lélekben felfrissülve tértek vissza a földekre dolgozni – vagy, ahogy ők mondták, a pszichés terhüktől megszabadulva. Minimális bűnözés, minimális konfliktus… ezen a helyen tényleg nem sok szélsőség akadt. Az életet a Nakadián senki sem nevezte volna könnyűnek ugyanakkor kellemes volt, és nagyon kiszámítható. Az egyszerűség gyönyörködtet. A kémek számára már csak az volt kérdéses, vajon hogyan kapják törvényszegésen és erkölcstelen viselkedésen a szenátorokat egy olyan helyen, ahol az ilyesmit legfeljebb hírből, ha ismerik…

 

Leszállt az éj. Holnap reggel már a szenátus is ülésezni fog, de ma este… Ma este a város úgy forrt és pezsgett, mint talán még soha. Háromszázhuszonhét szenátor érkezett Quarrow-ba, és mind kísérettel jött. Titkárokat és testőröket hoztak magukkal, házi szolgákat és droidokat, tanácsadókat és attasékat, testvéreket és gyerekeket, házastársakat és szeretőket. A város dokkjai dugig voltak, az utcákon mozdulni is alig lehetett. A Chandrila készen állt az efféle tömegek fogadására, a kívánságaik, igényeik, vágyaik kielégítésére, a kormányzat és politika minden kiegészítőjére és sallangjára – a Nakadia viszont nem. Sinjirnek legalábbis ez volt a benyomása. Az ő feladata volt Ashmin Ek megfigyelése, amire Jom nélkül esélye sem lett volna. Merthogy ide csak a szenátorok és a kíséretük jöhetett – no meg azok, akiket hajlandóak voltak maguk közé engedni. Újságírókat, ünnepelt filmsztárokat, bizonyos üzletembereket, akik a pénzt adták, és bizonyos ifjú hölgyeket és fiatalembereket, akik a szórakoztatásról gondoskodtak… A kivételezettek listája hosszú volt, és már hónapokkal korábban megtelt.

Mon Mothma vagy Leia Organa nyilván el tudta volna intézni, hogy őket is felvegyék rá, de egy perc múlva már mindenki tudott volna róla. Mindenki tisztában lett volna vele, hogy kiknek dolgoznak. És akkor sohasem jutnak a célszemélyek közelébe. Itt jött a képbe Jom, aki biztonságiként hozzáférhetett ahhoz a bizonyos listához. Kihúzott pár firkászt, és máris volt hely öt érdekes idegennek. Solo és Sinjir nem okoztak gondot. Ők ketten a társasági élet ismert alakjai voltak, Solo nemzeti hős, Sinjir pedig a szelídített vadállat, amire ujjal mutogathattak a sznobok. (Ő az a volt birodalmi, nem? Mit gondolsz, Vadert is ismerte?) Conder is dolgozott már egyik-másik szenátornak, úgyhogy ő sem lógott ki a tömegből, de Temmin… Ő már kemény dió volt. Aztán Sinjir szemérmetlenül azt írta a neve mellé a listára, hogy háborús veterán, és innentől kezdve már a kutyát sem érdekelte. Itt voltak hát, és bőszen kémkedtek.

Ami egyelőre hihetetlenül unalmas feladatnak bizonyult. A szenátus itteni épületével átellenben volt Izzik étterme – alulról megvilágított asztalok és három lebegőterasz –, ami hamar a politikusok kedvenc helyévé lépett elő. Ide jártak enni, beszélgetni, és itt gratuláltak egymásnak az elért dicső – és kevésbé dicső eredményeikhez. Ma este egy darabig a Torphlus csápos szenátora volt az attrakció, aki olyan hangokat adott ki, hogy senki meg nem tudta volna mondani, hogy énekel vagy segítségért kiabál. Aztán volt tánc és nevetés és jókedv és taps. A maga részéről Ek folyamatosan vegyült, és egyik asztaltól a másikig járt. Olyan volt, mint valami droid – mindenhol ugyanazt mondta el, ugyanúgy gratulált, ugyanazokat a gesztusokat használta, és pont ugyanúgy és ugyanakkor nevetett. Semmi személyes, száz százalékig üzlet. Ami egyre jobban aggasztotta Sinjirt, aki lassan úgy érezte, hogy egy fantomot üldöznek.

Olyasmit hajszolnak, ami talán nem is létezik. Árulás? Ugyan! Általában a legegyszerűbb válasz volt a legkézenfekvőbb és a legőszintébb. Miért szavazott ez az öt politikus az offenzíva ellen? Mert politikusok voltak. Terveik és érdekeik voltak, amibe pillanatnyilag nem fért bele az, hogy az Új Köztársaság esetleg végleg eltiporja a Birodalmat. Persze jó volt abban hinni, hogy mindenkit a közjó, béke és haladás nemes eszméi vezettek, de a többségnél sokkal inkább az opportunizmus, a hatalomvágy és az ego volt a mozgatórugó. Az önzés, még akkor is, ha próbálták önzetlenségnek álcázni. Úgyhogy valószínűleg szó sincs semmiféle összeesküvésről, csupán a régi jó önzésről és agresszív érdekérvényesítésről. Ahogy vért szimatoló cápaként egyre csak ott körözött Ek körül, a legfelső teraszon Sinjir ismerős arcot pillantott meg. Condert, aki kisfiús ártatlansággal mosolygott. Csak a szeme árulja el, micsoda egy dög! Az ex-birodalmi próbált úgy tenni, mintha nem is vette volna észre, aztán visszasétált a bárpulthoz, és halkan beleszólt a kommunikátorába:

– Egyelőre semmi hír.

– Az a jó – szólalt meg az éterben Solo. A koréliai a kikötőben volt, és a rodiai Dor Wieedót figyelte, aki még mindig nem jött le a hajójáról. Han úgy volt vele, hogy ha nem muszáj, nem mutatkozik olyan nyilvános helyen, mint Izzik étterme. Háborús hősként hamar fölfigyelnének rá, márpedig most épp az volt a cél, hogy senki se figyeljen föl rájuk. – Mon terve eddig bevált – dünnyögte. – A hírekben arról beszéltek, hogy Wartol hajóját egyelőre karanténban tartják, míg tüzetesen át nem vizsgálják, és addig a szenátor sem szállhat le a Nakadián. Viszont a karantén legjobb esetben sem tart tovább tizenkét óránál, és én nem szeretek a legjobb esettel számolni.

– Félek, hogy nem találunk majd semmit – mondta keserűen Sinjir.

– Pedig muszáj lesz! – szólt közbe Jom, aki az egyik poma-klubban volt, ahol Rethalow-t, a frong szenátort tartotta szemmel. – Szerintem még mindig az lenne a legokosabb taktika, hogy rájuk rúgjuk az ajtót, jól felképeljük a nyavalyásokat, és szépen elbeszélgetünk velük! Aztán, ha kell, megint jöhet a verés. Vagy egy kis kínzás. Sinjir nagyon ért az ilyesmihez! Szépen megmondjuk nekik, hogyan szavazzanak holnap, különben rájuk uszítjuk Sinjirt, aki elmeséli nekik az élete történetét, amíg csak bele nem halnak! – Conder, akiről nem is tudták, hogy vonalban van, felnevetett. A kódfejtő Nim Tart, a buborékfejű guermiait követte tisztes távolból egész este. A hosszú nyakú szenátor egy pohár gyümölcslé társaságában ücsörgött az egyik sarokasztalnál, és messziről lerítt róla, hogy mennyire nem érzi itt jól magát.

– Türelem! – súgta Conder. – Fiatal még az éjszaka!

– Én vagyok túl fiatal ehhez! – szisszent föl Temmin, aki az egyik közeli épület balkonjáról leste Grelka Sorkát, az askaji szenátort. A nő még most is dolgozott – valami bizottsági ülésen volt, bár Sinjir már nem emlékezett rá, mifélén. Valószínűleg olyan szavazóbizottságot igazgatott, aminek az volt a feladata, hogy még magasabb fizetést csikarjon ki a szenátorok számára. Vagy valami olyan bizottság lehetett, ami újabb bizottságok létrehozásáról szavazott.

– Vagy túl öreg – tette hozzá a kölyök. – És minden perccel egyre csak öregebb! Ez a megfigyelősdi tök szívás! Olyan unalmas, hogy menten befonom a szemöldököm! – Sinjir szívesen vigasztalta volna azzal, hogy ez amolyan szükséges rossz, de ezt már ő maga sem hitte. Mert legszívesebben ő is felpattant volna a Falconra, hogy elrepüljön a Jakkura, szétrúgja a Birodalom seggét, és megmentse Norrát és Jast. Csak nem tehette. Megölnék, vagy legjobb esetben is kirobbantana egy csillagközi háborút. És közben Wartolt választanák meg kancellárnak. Úgyhogy tette, ami módjában állt: várt és figyelt. Hátha valamelyik szenátor mégiscsak tesz valamit, amit felhasználhatnak ellene, és akkor lesz egy adu a kezükben, és… És talán mégis képesek lesznek megnyerni a szavazást.

 

Órák teltek el, és semmi sem történt. Legalábbis semmi érdekes. A csápos torphlushi még mindig énekelt – vagy kétségbeesetten sikoltozott –, néhány asztallal odébb pedig két verpine tanácsadó szólalkozott össze, amit vad cserregés és a kaszaforma, fűrészfogas végtagjaik összedörzsölése követett. A hang, amivel ez járt, olyan idegesítő volt, hogy Sinjir legszívesebben egy fogpiszkálóval szúrta volna ki a dobhártyáját, hátha az segít. Nem sokkal később ugyanaz a két verpine egy másik asztalnál ücsörgött, és épp a szájszerveiket dörzsölték össze. De a többiek… a politikusok bármennyit is ittak, attól egy fikarcnyit sem lettek kedvesebbek vagy szórakoztatóbbak. Ashmin Ek továbbra is fáradhatatlanul járt körbe. A legtöbb szenátor mostanra már kidőlt és nyugovóra tért, de nem ő! Az Anthan Prime képviselője ugyanazzal a műmosollyal az arcán, ugyanazzal az itallal a kezében masírozott asztaltól asztalig, és még ezen a kései órán is magyarázott, építgette a kapcsolatait, és korteskedett. Sinjirt az sem vigasztalta, hogy a többieknek sem volt szerencséjük. Dor Wieedo még mindig a hajóján ücsörgött, és Rethalow sem mászott még ki a poma-fürdőből. Temmin arról számolt be, hogy a bizottsági ülés már véget ért, és Grelka Sorka a szenátus épülete előtt sétálgat. Nim Tarnak is sikerült egy kicsit feloldódnia, és egy asztallal odébb költözött. Sőt most már Yendorral, a fiatal rylothi küldöttel beszélgetett. Őket Conder figyelte, de Sinjir is oda-odasandított. Persze nem azért, hogy Condert nézze, de persze őt is látta, és ilyenkor… Ilyenkor kiszáradt a szája, gyorsabban vert a szíve, izzadt a tenyere – csupa olyan tünet, ami nyilván attól jelentkezett, hogy egész este színjózan volt. Ami egy ilyen helyen az elkövethető legsúlyosabb vétségek közé tartozott. Már éjfél is elmúlt, mikor Solo jelentkezett be:

– Van itt valami…

– Igen?

– Pár nikto, meg egy klatooiniai. Egyenesen Wieedo hajója felé tartanak. Nem tűnnek fegyveresnek, de nem is helyiek. És nem a szenátusnak dolgoznak. Látásból ismerem a söpredéket!

– Légy óvatos! – figyelmeztette Jom.

– Hiszen ismersz! – próbálta nyugtatni Solo. Sinjir ösztönei bizseregni kezdtek. Félelem és izgalom. Talán vaklárma az egész, de… ki tudja? A fél szemét továbbra is Eken tartotta, aki most pár arconával beszélt, aztán egy olyasvalakivel, aki az Alderaan hagyományos vörös-fehér-arany színeit viselte. Lehet, hogy a túlélők végre tényleg választottak egy szenátort? Egy elpusztított világ szenátora… Sinjir az utóbbi időben azon kapta magát, hogy egyre kényelmetlenebbül érinti, ha valaki arról beszél, hogy a Birodalom ezt vagy azt megsemmisített. Még akkor is, ha igazán semmi köze nem volt hozzá… Valaki megfogta a könyökét. Egy fiatal nő volt az, aranyszőke, bronz-barna bőrű, és egy magas, vékony férfi állt mögötte.

– Ön az – bólintott a nő.

– Ön pedig ön – bólogatott Sinjir. – Tényleg nagyon örülök, hogy ezt ilyen jól megbeszéltük, de ha most megbocsátanak…

– Ön a birodalmi – tette hozzá a fiatalember.

– Ex-birodalmi – pontosított a nő, és elmosolyodott. – Kérem, ne haragudjon Dannra! Szeret egy kicsit nyersen fogalmazni. Én Merra vagyok.

– Ó, az mindjárt más! Igazán örvendek! És ha most megbocsátanak…

– Sorka szenátor nekiindult az éjszakának! – suttogta Temmin az éterben. – Követem.

– Csak óvatosan, és tisztes távolból! – figyelmeztette Jom. – Hogy állsz, Han? – Erre a kérdésre viszont nem jött válasz. Sinjir megpróbált átcsusszanni a két fiatal között, de a lány elállta az útját.

– Akivaiak vagyunk – mondta Merra. – Az édesanyám, Pima Drolley az ottani új szenátor.

– Ez igazán remek! – bólogatott Sinjir, de a tekintetével közben Eket kereste. Az arconák most már az alderaanival tárgyaltak, a szenátornak azonban nyoma sem volt. A fene egye meg! Kétségbeesetten kereste a tömegben a szenátor ezüstös hajkoronáját, de sehol semmi.

– Akiva! – nevetett föl a fiatal férfi idegesen. – Tudja! Az a bolygó, amit többek közt ön segített felszabadítani!

– Mhmm… igen, igazán csodás bolygó… Forróbb és párásabb egy bantha gyomránál, de… igen, valóban csodás hely! – Még mindig sehol nem látta Eket. Lábujjhegyre állt, hátha úgy átlát a tömeg fölött… Nim Tar is eltűnt. És Conder is. – Sajnos mennem kell – biccentett oda a két fiatalnak, de a lány ismét elé lépett.

– Ha volna egy ráérő perce… az édesanyám szeretné személyesen is kifejezni a háláját, hogy…

– Most már tényleg mennem kell!

– Hát ön aztán nem valami udvarias, szenátor! – jegyezte meg keserűen Dann.

– Ez azért lehet, mert nem is vagyok szenátor! – mondta Sinjir ingerülten, aztán átnyomakodott köztük, és azonnal a kijárat felé indult. – Halló! Conder! Hol van Conder?

– Azt nekem honnan kellene tudnom? – kérdezte Jom.

– Han, Temmin, minden rendben? – Semmi válasz. Az éterben süket csönd honolt. – Nálad minden rendben, Jom?

– Minden csöndes. Rethalow még mindig fürdőzik.

– Sehol egy gyanús alak?

– Sehol senki. Hol vannak a többiek?

– Nem tudom! – hadarta Sinjir idegesen. – Eket is elvesztettem!

– Hogy az a… – Ne aggódj, én épp ennyire haragszom magamra! Kifelé menet mindenhová benézett, és minden társaságban a két szenátort meg Condert kereste, de egyikük sem volt sehol. Egy perc, és már lent is volt az utca szintjén, és gyorsan megkerülte az éttermet. A hely a hátsó sikátorok felől már messze nem tűnt olyan exkluzívnak, miközben Sinjir átvágott a mocskos esővízzel teli szűk utcácskán. Ott vannak! Ashmin Ek és Nim Tar. Ek alacsonyabb volt, mégis ő tűnt dominánsnak, ahogy elkapta a másik ingét, és vadul magyarázva közelebb rántotta.

– Hé! Mit művelnek maguk ott? – kiáltotta Sinjir, miközben feléjük sietett. Mi a fenét művelek? Nincs is biztonsági őr igazolványom! Azok ketten zavartan kapták oda a fejüket, de mintha nem is őt nézték volna, hanem valakit mögötte. Léptek! Valaki van mögöttem! Súlyos és kemény tárgy csapódott a tarkójának. Egy pillanatig fehéren izzó fájdalom töltötte be a tudatát – aztán már az sem.

 

Közjáték – Coruscant

A Coruscanton eluralkodott a zűrzavar, és Mas Amedda csapdába esett. A saját Birodalma foglya lett. Azon kevesek, akik itt maradtak a bevehetetlen császári palotában, nem engedték ki a lakosztályából. Hónapok óta nem távozhatott. Az őrei nem hozzá voltak lojálisak, hanem Gallius Raxhez, aki állításuk szerint a Birodalom sorsának és vagyonának igaz őrzője lett. Rax küldött neki egy kézzel írt levelet – ilyet ritkán lehetett látni, csak Palpatine szokott néha ilyesmit csinálni –, amikor az egész elkezdődött. A következő állt benne:

A Birodalom dicsőséges vezetője!

Átköltöztem a Jakkura, és magammal vittem a Birodalmat. Névlegesen még most is ön a vezetője. De nem hagyhatja el a lakosztályát, amíg nincs vége az egésznek. Ne próbáljon távozni! Az ajtók zárva lesznek (még az erkélyajtók is, ha netán eljátszana a gondolattal, hogy leugrik), és minden szökési kísérlet olyan megtorlást von maga után, hogy abba ön belesántul. De biztosíthatom, hogy ezen intézkedéseket a biztonsága érdekében foganatosítottam, hogy egy szép napon ismét a vezetőnk lehessen. – A legnagyobb tisztelettel és hódolattal: Gallius Rax tanácsos

Micsoda felfuvalkodott hólyag! – mérgelődött magában Amedda. Rax nem tréfált, amikor azt állította, hogy ha szökéssel próbálkozik, akkor sánta lesz. Néhány nappal azután, hogy bezárták, megtámadta a bejárati ajtónál álló őröket. Széttört egy tányért az egyik fején, a másikat ököllel ütötte meg. De könnyen leszerelték. Mire kettőt pislogott, térden rúgták, amitől elterült a padlón. Az egyikük elkapta a lábát, és úgy megcsavarta, hogy az ízületeiben recsegtek a szalagok, aztán napokon át alig tudott járni. Néha még most is nyilallt a bokája, és a fájdalom felterjedt egészen a csípőjéig. Ételt rendesen kapott – nem éppen uralkodóhoz illő ínyencfalatokat, de nem is moslékot. A napjait magányosan töltötte, csak akkor látott valakit, amikor ennivalót hoztak neki. Kezdetben sokat töprengett azon, hogy miért nem ölik meg, holott az sokkal egyszerűbb volna. Rax miért hagyja életben? Aztán megkapta a magyarázatot.

Meglátogatta a Birodalmi Biztonsági Hivatal néhány tisztje, akik fegyvert fogtak rá, és rákényszerítették, hogy holo-kamerák előtt elmondjon egy beszédet. Először köszönetet mondott a katonáknak a szolgálataikért, aztán Gallius Raxnek, amiért oly leleményesen irányítja a sereget, végül mindenkit biztosított arról, hogy a Birodalom hamarosan győzelmet arat. A tisztek időről időre felkeresték, és újra meg újra elmondattak vele ilyen jellegű szövegeket. Havonta legalább egyszer. Ezek az esetek hihetetlenül nyomasztották, és inkább meghalt volna, semhogy megint megtegye. A halálvágya néha képzelgésbe fordult át, és ilyenkor arról ábrándozott, hogy addig szorítja Gallius Rax torkát, amíg összezúzza a légcsövét. Egy darabig reménykedett abban, hogy Sloane megmenti. Elvégre közös volt az ellenségük. De Rax megtalálta a módját, hogy kiiktassa a nőt. Elcsalta a Chandrilára, ahol – a hírek szerint Sloane lezuhant egy hídról, és meghalt. Mas Ameddának nem maradt senkije és semmije. Körülnézett a lakosztályában, és azt látta, hogy mindent mocsok borít. Ő maga sem fürdött már napok óta. A ruhája is ragadt a kosztól. Leküldhette volna a szennyes-vákuumcsövön, csakhogy az napokkal korábban felmondta a szolgálatot. Így aztán csak üldögélt, néha teát főzött magának, aztán csak a falakat bámulta. A lakosztályában minden békés és csendes volt.

Odakint, a városban tombolt az őrület, ezt jól láthatta, valahányszor kinézett az ablakon. Időről időre robbanások rázták meg a környéket. Néha felhúzta a redőnyt, és ilyenkor roncsokat látott, birodalmi siklókat vagy űrhajókat. Némelyik egy utcába vágódott bele, némelyik egy tetőbe. Amikor ennivalót hoztak neki, kérdéseket tett fel: mi történik? Ki van odakint? Biztonságban vagyunk? Csakis azt a választ kapta, hogy nyugodjon meg, a császári palota egy bevehetetlen erőd. Aztán az őr hozzátette még, hogy a város rendben van, a BBH mindent az ellenőrzése alatt tart – ami nyilvánvalóan hazugság volt. Amedda egy idő után biztos volt abban, hogy elvesztették a Coruscantot.

Ám tekintetbe véve, hogy nem látta az Új Köztársaság hajóit, azon töprengett, hogy kik támadhatták meg a várost. Az űrben még létezik a védőgyűrű? Vagy a bűnözők törtek fel úgy, mint egy gejzír? Az idők folyamán gyakran figyelmeztette Palpatine-t, hogy veszedelmes játszmát folytat, ha a közelében tartja az alvilági alakokat, és felhasználja őket a saját céljaira. Mas Amedda a törvény és a rend teremtménye volt, a számok és a szabályok teremtménye. Iszonyodott attól, hogy bűnözőkkel cimboráljon. De persze sosem tiltakozott határozottan. A császárnak megvoltak a maga tervei. És nem tűrte az ellenkezést, még egy kétkedő pillantást sem. Palpatine csak akkor hallgatta meg valaki tanácsát, ha ő maga kérte. A Birodalom… milyen nagyszabású és gonosz kudarc lett a vége. Egy óriási szeméthalom lett, és Amedda tudta, hogy ő maga pontosan a csúcsán ül. Szeretett volna sírni, de már nem maradtak könnyei.

Elaludt egy időre, aztán halk neszezésre ébredt. Pár pillanatig azt hitte, hogy az ebédjét hozzák, de aztán rájött, hogy a hangok a… szennyes-vákuumcsőből jönnek. Halk dobbanás hallatszott, aztán fém pengett, mintha megfeszült volna, és ezt halk susogás követte. Amedda hirtelen rájött: végre nekiláttak megjavítani azt az átkozott vákuumcsövet. Megörült a hírnek, mert már szeretett volna tiszta ruhát viselni. Most, hogy megoldódott a rejtély, újra elaludt.

Hamarosan ismét felriadt, de egy másik hangra. Ezúttal, amikor kinyitotta a szemét, rémülten látta, hogy nincs egyedül. Koszos ruházatú csavargó kölykök álltak előtte, és a látvány igazolta számára azt, amitől régóta tartott: a bezártság és a megrázkódtatások miatt megbolondult, és most már folyamatosan vizionál és hallucinál. A gyerekek félkörben sorakoztak előtte, középen egy kormos képű, vörös hajú fiú állt. A szája sarkából horog formájú forradás indult ki, amitől úgy nézett ki, mintha folyton gúnyosan és megvetően vigyorgott volna. A fiú természetesen sugárvetőt tartott a kezében. Ahogyan a többiek is.

– Gyerünk, csináld! – szólt oda neki Amedda fáradtan. A fiú meglepettnek tűnt, és összenézett a többi öt kölyökkel. Egy lány, aki koszorúba fonva viselte sötét haját, fanyar képet vágott, és megkérdezte:

– Meg akarsz halni? Iggs, hallod ezt a nyomorultat?

A vigyorgó fiú – a hallottakból ítélve Iggs – felemelte a sugárvetőjét.

– Hát, Nanz, azt hiszem, ezt a kívánságát teljesíthetjük. Átküldhetjük a következő életébe.

Mas Amedda váratlanul sírva fakadt. A szeméből nem a félelem, a harag vagy a gyűlölet könnyei csorogtak. Hanem egy olyan férfié, akit kiállítottak a szakadék szélére, és sosem engedték neki, hogy eljöjjön onnan, de azt sem, hogy a mélybe vesse magát. Most végre megszabadulhatott. Még akkor is, ha ez csupán egy álom volt, vagy egy tévképzet.

A sugárvető csövének torkolata úgy meredt rá, mint egy sötét szem. Egy másik fiú, egy rovarszemű ongree, akinek a szája a homloka közepén volt, odaszólt Iggsnek:

– Szerintem nem fog menni, Iggsy.

– A, a pokolba… igazad van, Urk – felelte a fiú, és leeresztette a, fegyvert.

– Ne! Menni fog! Csak tedd meg, kérlek! – hadarta riadtan Amedda, és a sugárvető felé kapott, de a fiú gyorsan elrántotta.

– Most mi a gond? – kérdezte Nanz. – Nyírjuk ki a szörnyeteget, mielőtt valaki meghall minket. Ki kell jutnunk innen, ugye nem felejtettétek el?

– Nézz rá! – felelte Iggs. – Nem az, akinek hittük. Ez a nyálkacsomó egy legyet sem tudna elvezetni egy trágyahalomig, nemhogy kormányozná a Birodalmat. Ha kinyírjuk, alighanem nagy szívességet teszünk a vödörfejűeknek.

A gyerekek összenéztek, majd a vállukat vonogatták és bólogattak, és alighanem mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottak.

– Akkor mit fogtok csinálni? – kérdezte Amedda, és hátradőlve megtámaszkodott a kényelmes karosszék háttámláján.

– Azt hiszem, ezt még nem találtuk ki – válaszolta Nanz.

– Kik… kik vagytok?

– A Kölyökszakasz – felelte büszkén Iggs. – Pontosabban, annak egy része. – A gyerekek sorban bemutatkoztak.

– Én Iggs vagyok – mondta a vörös hajú fiú.

– Nanz – közölte a sötét hajú lány.

– Urk Gilar – dörmögte a rovarszemű ongree. A két bith (vagy ikrek voltak, vagy nem, Amedda mindigis nehezen különböztette meg egymástól ennek a népnek a fiait) egymást mutatták be:

– Ő Hoolie.

– Ő pedig Jutchins.

– Wenchins – mondta az utolsó kölyök, egy másik ember fiú.

– Hogy kerültetek ide? – kérdezte Amedda.

– A szennyescsövön át – válaszolta Urk. – Felnyitottuk, és felmásztunk. Elég tág ahhoz, hogy egy gyerek elférjen benne. – Milyen ostobán egyszerű – állapította meg magában Amedda. És ekkor eszébe jutott az az ironikus gondolat, hogy a birodalmi tervezők és építészek milyen remekül értenek ahhoz, hogy nagyon szűkös és rendkívül sebezhető részeket rakjanak bele az építményeikbe. Ennek nyomán feltámadt benne a gyanú, hogy talán a lázadók beépített ügynökei voltak azok, akik a különféle gyenge pontokat tervezték…

– Segítsetek megszökni – kérte őket Amedda.

– Te tényleg megőrültél – jegyezte meg Wenchins.

– Nem férsz bele a csőbe – tette hozzá Iggs.

– El tudlak juttatni titeket a turbólifthez – javasolta Amedda. – Csak a folyosót kell megtisztítani. Ha elérjük a liftet, kiviszlek innen titeket. A folyosón három őr áll. Egyedül nem tudom elintézni őket, mivel nincs fegyverem. De nektek… van. Segítsetek megszökni, én pedig segítek nektek. – A gyerekek ismét összenéztek, és többen felvonták a szemöldöküket. Aztán Urk kihúzta magát, és nagy, sárga szemét Ameddára szegezve megkérdezte:

– Mit tudsz adni nekünk?

– Ti lázadók vagytok?

– Valami olyasmi… lázadunk, az biztos – felelte Iggs.

– Ha kivisztek, megadom magam. Átadom a köztársaságiaknak a kódokat, amelyekkel kinyithatják a palota kapuit. Mindent elmondok nekik. Elintézem, hogy Birodalom megadja magát – sorolta Amedda. Mon Mothma nem fogadta el a megadását az előző alkalommal, de a gyerekek ezt nem tudhatták. És ezúttal talán még többet ajánlhatott fel. Jobban is csinálhatta. – Kérlek, segítsetek. – Iggs végül bólintott egyet, és kimondta:

– Áll az alku.

– Könnyen elárulhat minket – figyelmeztette Urk a társait.

– Á, ez már kész van. Ha megpróbálja és sikerül neki, egyszerűen visszazárják ide. Nézz körül! Ez a fickó fogoly. A saját lakosztálya a börtöne.

– De meghalhatunk – jegyezte meg fojtott hangon Nanz.

– Ez mindig benne van a pakliban – válaszolta Iggs, a korához képest megdöbbentően közönyösen. Ám Amedda gyanította, hogy ezek a gyerekek máris több szörnyűséget láttak, mint a legtöbb birodalmi hivatalnok egész életében. – Ha meghalunk, meghalunk. Legalább szabadon halunk meg, és nem rabként. Gyerünk, kezdjük! – mondta Iggs, és halkan odaszólt Ameddának: – Kiviszünk innen. De ha megpróbálsz trükközni, ha szórakozol velünk, belegyömöszöllek abba a szennyescsőbe úgy, hogy azt fogod kívánni, bárcsak tovább élhetnél itt, a saját mocskodban.

– Rendben – felelte Amedda.

– Részemről szintén. Akkor most gyere, elviszünk a köztársaságiakhoz.

 

Huszonegyedik fejezet

Az Obszervatórium védelmi rendszere gyorsan elbánt a hutt karavánjával, de Gallius Rax látta, hogy a lövegek sajnálatos módon nem végeztek tökéletes munkát. Mostanra leszállt a sötétség, és a célpontok behúzódtak a völgyben álló sziklahalmok mögé. Rax képernyőről képernyőre váltogatva ügyelt. Sloane és egy férfi – őt a tanácsos nem ismerte – a keleti halom mögött bujkált. Niima és néhány rabszolgája a nyugatinál. A jó hír azt, hogy csapdába estek. Ha megpróbáltak volna menekülni, a turbólézerek pillanatok alatt elintézik őket. Rax a birodalmi bázis mélyén maradt. Az őr-droid a sarokban állt, és a kezébe épített vetítővel jelenítette meg a képsorokat. Nyílt az ajtó, és Tashu, illetve Brendol Hux léptek a helyiségbe.

– Elhoztam őt – közölte Tashu, és mélyen meghajolt.

– Későre jár – morogta Hux, és cuppantott egyet kiszáradt szájával. – Mi ez az egész? Miért hívatott ebben az időpontban? – Huxnak kellett pár pillanat, hogy áttekintse a különös helyet: a fekete, robbanásbiztos falakkal körülvett termet, a vörös köpenyes őrszemet, akinek ábrázata Palpatine arcvonásait utánozta, és a levegőben lebegő képeket, amelyek a Jakku sivatagát ábrázolták.

– Szükségem van a segítségére – felelte Rax.

– Mi… miféle segítségre? – kérdezte Hux.

– Tudnom kell, hogy a katonái készen állnak-e?

– Több időre van szükségem – válaszolta Hux, és összerezzent. – Több időre van szükségünk.

– Nem kapnak több időt! Bizonyítsa be, Brendol, hogy méltó hozzám!

Hux az őr arcára pillantott, és törte a fejét, hogy felfogja, mi történik körülötte.

– Én csak…

– Bizonyítson, és cserébe elmondom, hogy mi folyik itt.

– Nem értem…

– Ha cserbenhagy, az élete hátralévő részében ebben a könyörtelen sivatagban fog bolyongani – jelentette ki Rax, noha ő maga is tudta, hogy ezzel elég messzire ment. Tisztában volt azzal, hogy ha úgy adódik, Hux megpróbál elmenekülni, és ha sikerül, akkor beszámol a többi tanácstagnak a történtekről. És valószínűnek látta, hogy azok majd összeesküvést szőnek ellene, bár az természetesen nem sikerülhetett. Továbbá Brendol Hux nem örvendett népszerűségnek, nem volt hadserege, sem hadiflottája. Mindenki tudta róla, hogy rideg, alattomos, konok alak, és senkit sem kedvel. Még a saját fiát is távol tartotta magától – és a fiúnak sem voltak barátai. A Birodalom hanyatlásával párhuzamosan Hux és a fia egyre inkább elidegenedtek mindenkitől. És Rax most kiutat kínált ebből a helyzetből. Egy módot, amellyel Hux kitörhetett az elszigeteltségből. Különleges jutalmat lógatott be elé. Vajon ráveti magát? Vagy inkább kész elhervadni ezen a halott helyen? Hux bólintott, teleszívta a tüdejét levegővel, és határozottan válaszolt:

– Megtesznek mindent, amit akar tőlük. Csak mondja meg, hogy mi az, én pedig gondoskodom róla, hogy maradéktalanul végrehajtsák az ön parancsát.

– Helyes – felelte Rax, és elégedetten mosolygott.

 

– Mi történt odalent? – Norra azért kérdezte, mert a koréliai kompról származó távcsővel eléggé homályosan látott. Jas felrepült a hajóval ide, gyakorlatilag Niima szurdokainak végéhez, és lerakta egy magas, szaggatott vonalú gerincre, ahonnan tiszta kilátás nyílt a széles völgyre, ami nem messze innen, a sivatagban végződött. Arrafelé a völgy egyre szélesedett, míg kétfelől a dombok, illetve a tűz és a vér színében pompázó sziklatornyok övezték. De Norra nem a völgy láttán csodálkozott el, hanem attól, ami benne volt. Tőlük körülbelül öt kilométerre egy karaván maradványai füstölögtek. Valami ronccsá lőtte az egészet. Középen egy kettétört asztalra emlékeztető emelvényféleség hevert a homokban, és ezt kerekes járművek, illetve siklók darabjai vették körül. És halott állatok is feküdtek ott. És halott emberek. Az utóbbiak szürkék voltak. Jas állította, hogy az embereket befestették, és hogy Niima rabszolgái lehettek. Niima is odalent volt. Norra felfedezte a hosszú farkú csigát az egyik sziklatorony mögött lapult. Több fehérre mázolt rabszolga nyüzsgött körülötte. Norra kihajolt két egymásnak támaszkodó kőtömb között, keletnek fordította a távcsövet… és ekkor meglátta Sloane-t. A nő egy üllő formájú, óriási szikla mögött és több kisebb tömb között bujkált. És volt vele még valaki, egy férfi, aki egy magas sziklatű árnyékában hasalt.

– A tippem az, hogy turbólézerekkel állunk szemben – vélekedett Jas. – Nézz el a karaván maradványai mellett. Pár kilométerre vannak… – Norra állított a távcső fókuszán – éjjellátó készülék volt, és a forróság miatt eléggé torz képeket mutatott. Ennek ellenére látta, hogy van ott valami. Szögletes tárgyak emelkedtek ki a dombok oldalából. Rajtuk túl terült el az utolsó fennsík, ami lezárta a völgyet. Ez a fennsík úgy nézett ki, mint egy kinyújtott kar, aminek a végén a kéz mintha el akarna kapni egy, az égből aláhulló valamit.

– Azt hiszem, látom őket – mormolta Norra.

– Ezeket rendszerint felszín-levegő harcra használják.

– De az Akiván láttuk, hogy felszín-felszín harcra is használják őket – felelte Norra.

– Igaz. Ami azt jelenti, hogy ha kimerészkedünk a nyílt területre, foszlányokra lőnek minket.

Norra felállt, és az egyik kőtömbnek támaszkodva felvetette:

– Mit csináljunk?

– A fontosabb kérdés: mi a terved Sloane-nal kapcsolatban?

– Nem értelek.

– Két módon intézhetjük el – válaszolta Jas, és összefonta a karját a keblén. – Elkapjuk és kimenekítjük a bolygóról. Aztán elvisszük a Chandrilára vagy a Nakadiára, vagy akárhová, és ott bíróság elé állítjuk.

– A másik mód az, hogy megöljük.

– Pontosan. Végzünk vele. Itt és most. Méltó bosszú lesz. – Norra tudta, hogy mit akar csinálni. És Jas csak megkönnyítette számára a döntést azzal, hogy tovább magyarázott: – Ha végezni akarunk vele, elindulunk abba az irányba, és tüzet nyitunk rá az összes ágyúnkkal. Vagy eltaláljuk és meghal, vagy kirohan a nyílt területre, ahol a turbólézerek porrá lövik.

– És a másik megoldás?

– Az már trükkösebb. Mert idő kell ahhoz, hogy felrángassuk a kompra, és azon a területen, ahol bujkál, nincs sok fedezék. Akárhogy manőverezünk, a farkunk ki fog lógni.

– A pokolba…

– A kérdés, hogy mit akarsz: igazságot szolgáltatni, vagy bosszút állni.

– Én… – motyogta Norra, és elhallgatott. Képek villantak fel a lelki szemei előtt. Látta Sloane-t, amint az Akiván ledobatja Temmint a satrapa palotájának tetejéről. Aztán látta, amint megszökik egy TIE-vadásszal. Ismét látta maga előtt a chandrilai verekedésüket, a durva ökölharcot. Azt akarom, hogy halott legyen – gondolta keserűen. – Azt akarom, hogy megfizessen a bűneiért. Bosszút akarok állni mindazért, amit elkövetett. De ekkor más képek özönlöttek át a tudatán. A fia arcát látta, és Leia hercegnőét is. Mindenki felbukkant, akit ismert: Sinjir, Solo, Jom, még Brentin is. Ők valamennyien jók voltak, még akkor is, amikor rossz dolgokat követtek el. De vajon ő maga is ilyen? Talán pont az ellentétük. Vagy talán Sloane megölése rossz volna, viszont nem változtatna azon, hogy ő jó ember.

– Nem tudom – felelte végül, és őszintén beszélt. – Most… most tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy élve elfogjuk.

– Remek. Hogyan? – Norra elgondolkodott, és hamarosan formálódni kezdett a tudatában egy terv – egy eléggé kezdetleges és ijesztő terv.

– A turbólézereket nem tudjuk kiiktatni – mormolta. Jól emlékezett még arra az esetre, amikor Myrra felett száguldozott egy TIE-vadásszal, és hiába volt a gép őrülten fürge, keményen meg kellett küzdenie azért, hogy a lövegek ne süssék meg. – Alacsonyan kell odarepülnünk, és sosem szabad megállnunk hosszabb időre. Valaki kiugrik, elkapja Sloane-t. Csont uraság lesz a tartalék. – A droid jelenleg a hajón töltötte a telepeit, és lefuttatott magán néhány diagnosztikát. – Aztán az, aki a hajót vezeti, visszatér, leereszti a rámpát annyi időre, hogy mindenki felugorhasson rá. És mivel az engedélykódjaink még most is jók, eltűnhetünk innen, és visszarepülhetünk a Köztársaságba, a foglyunkkal együtt.

– Veszélyes – felelte Jas, és aggodalmas képet vágott. – Ebbe valószínűleg belehalunk. Ugyanakkor, sok mindent túléltünk már, és a terved lehet az egyetlen megoldás. Nekem tetszik. De van még valami.

– Akarom tudni?

– Ideje fontolóra venni azt a lehetőséget, hogy Rae Sloane már nem parancsol senkinek és semminek.

– Ezt meg hogy érted?

– Gondold végig! Az egész Birodalom főadmirálisa ott van lent, egy hutt bűnöző társaságában. Úgy van felöltözve, mint egy közönséges fémtolvaj. Sloane elvesztette a hatalmát, Norra. Még egy homokbuckának sem parancsol, nemhogy az egész Birodalomnak. És akármi van ott, a távolban, elég fontos ahhoz, hogy nagy teljesítményű turbólézerek vigyázzanak rá, de elég titkos ahhoz, hogy ne lehessen látni birodalmiakat a környéken. Valami történik ott. Valami, ami nagyon fontos. – Norra járkálni kezdett. Tudta, hogy Jasnak igaza van. De mégis, mit tehetnének? Hogyan deríthetnék ki, hogy mi van ott? Egyáltalán: ki kell deríteniük? Rövid töprengés után úgy döntött, hogy nem.

– A célunk az, hogy elkapjuk Sloane-t – jelentette ki. – A többit meghagyjuk másoknak. Mi elvégezzük a magunk feladatát. És ha elvisszük őt a köztársaságiaknak, talán hajlandó lesz beszélni, és elmondja nekünk, hogy mi folyik itt.

– Nekem úgy tűnik, megállapodtunk. Készen állsz, hogy ezúttal is megpróbálj életben maradni?

– Ez van a zászlómra írva – felelte vigyorogva Norra.

 

Volt valami odafent. Sloane most már biztosan tudta. Egy órája figyelte a távoli dombgerincet, és biztosra vette, hogy valaki vagy valami bujkál ott. Először arra gondolt, hogy csak egy állat. A Jakkun töltött rövid idő alatt is látott olyan teremtményeket, amelyekkel soha többé nem akart találkozni: a homokban élő, mindent felzabáló hatalmas gilisztákat, olyan madarakat, amelyek a csőrükkel még a fémlemezt is átütötték, óriási gyíkokat, amelyek megdöbbentő gyorsasággal rohangáltak a forró sivatagban. Egy darabig azt hitte, hogy csak egy ragadozó figyeli őt és Brentint odafentről, és arra vár, hogy elaludjanak. De most már nem volt biztos benne. Talán az keltette fel a gyanúját, ahogyan az alakok mozogtak, vagy az, hogy néha megcsillant valami a kövek között. Nem állat lapult odafent, hanem értelmes lény. Sloane ezt Brentinnek is megmondta. A férfi egy görbe vonalú, repedezett kőtömb mögött kuporgott, és feltette a magától értetődő kérdést:

– Ki azok?

– Nem tudom. Itt nekünk nincsenek barátaink. De azt sem hiszem, hogy birodalmiak, máskülönben már lecsaptak volna ránk – magyarázta Sloane. Bár azt sejtette, hogy ott, a távolban egy különleges valami rejtőzik. Azok a turbólézerek egy rendkívül fontos dolgot védtek. Valamit, ami Gallius Raxé. De a Birodalomé vagy Raxé?

– Lehet, hogy roncsvadászok – jegyezte meg Brentin.

– Lehet – mormolta Sloane. Egy fosztogató banda ugyanolyan veszélyes lehetett, mint a vadállatok. Csak az előbbiek nem a kettejük húsára áhítoztak, hanem a homokban elszórtan heverő roncsokra. És akadtak közöttük olyanok, akik képesek voltak gyilkolni a zsákmányért.

– Niima továbbra sem úszik a boldogságban – állapította meg Brentin. Most éppen alig látták a huttot, viszont a környéken uralkodó csendben jól hallották, hogy fel-felhorkan és hörög haragjában. Néha tompa dobbanások hallatszottak, ami azt jelezte, hogy a hatalmas csiga a farkával veri a homokot. Sloane erős kísértést érzett, hogy kicsalogassa Niimát a rejtekhelyéről, hogy aztán a turbólézerek vörös párafelhővé és jókora nyálkatócsává változtassák. De ezzel nem sokra ment volna leszámítva persze a pillanatnyi örömöt, valamint azt, hogy megszabadul az egyik ellenségétől. – Szerinted Rax mit rejteget a völgyön túl? – kérdezte Brentin.

– Nem tudom. Régebben úgy hallottam, hogy fegyvereket fejlesztenek itt.

– Azt miért rejtegetné ennyire? Úgy tűnik, még a birodalmiak elől is titkolni próbálja.

– Ezt sem tudom – vallotta be Sloane. Arra régen rájött, hogy a Birodalomnak rengeteg titka van, és ezek jó részét még ő sem ismerte.

– Egyszer hallottam egy pletykát – mondta Brentin, és hangosan nyögdécselve felült, majd nekidőlt hátával a kőtömbnek. – Egy kalózrádiónak dolgoztam. Ezt a felkelők nemcsak arra használták, hogy propagandát terjesszenek vele a galaxisban, hanem arra is, hogy elcsípje a birodalmi adásokat. Volt több olyan munkatársam, akik ismerték a módját, hogyan dekódolják a titkosított üzeneteket. Még azt is kitalálták, hogyan hallgathatják le a hipertéri adásokat. Az egyik fickó, az Awls Ooteek nevű abednedo férfi egyszer elmondta, hogy elkaptak egy töredéket, ami egy távoli rendszerből érkezett. Az Adumarból, azt hiszem. A Vad Űrből. Az üzenetben egy laboratóriumról volt szó, egy titkos telepről. Kiküldtük a felderítőket, de nem találtak semmit, és nem tudtuk nagy erőkkel lebonyolítani a kutatást. A Szövetségnek vigyáznia kellett, mennyire szórja szét az egységeit. De azt hiszem, volt odakint valami. És erős a gyanúm, hogy itt is ugyanaz van.

Valami, amit maga a császár teremtett meg? – kérdezte magától Sloane, és úgy érezte, hogy a válasz: igen. Eszébe jutott egy kép, amit az egyik birodalmi archívumban látott. Palpatine, Yularen, Mas Amedda és az ifjú Gallius Rax szerepeltek rajta. Rax a Birodalom hőse volt, de a személyi anyaga a legféltettebb titkok közé tartozott. Mennyire volt közel Palpatine-hoz? Mi volt az igazi szerepe? Mi van, ha a völgyön túl egy olyan titkos telep rejtőzik, aminek a munkatársai részt vettek a Halálcsillag megtervezésében és megépítésében? Mi van, ha egy annál is pusztítóbb fegyver fejlesztésén dolgoznak? Sloane úgy érezte, hogy akármi van ott, nem hagyhatja, hogy Rax ellenőrizze. Raxben nem lehetett megbízni. Nem bízhatom rá a Birodalmamat – gondolta elkeseredetten, és a gyomra fájdalmasan összerándult. Immár tisztán látta maga előtt, hogy mi a célja. És igazat adott Brentin Wexleynek. Az ő rendeltetése nem lehetett csak annyi, hogy kivágja Gallius Rax szívét a mellkasából. Talán visszaszerezheti még a Birodalmat. Talán még megmentheti. És talán az, amit Rax ott rejteget, segíthet neki, hogy elérje ezt.Ami azt jelenti, hogy valahogyan át kell jutniuk a turbólézerek mellett, és…

– Oda nézz! – mondta hirtelen Brentin. Sloane kizökkent az álmodozásból, és elnézett arra, amerre a férfi mutatott. Valami mozgott a gerincen. Egy hajó. Egy komp. A gép felemelkedett, és elindult egyenesen feléjük.

– Készülj fel! – parancsolta Sloane, és gonosz vigyorra húzta a száját.

– Mire?

– Megszerezzük azt a hajót!

 

Jas kijelentette, hogy Norrának kell vezetnie a gépet, és ő lesz az, aki kiugrik és elkapja Sloane-t. Ez valóban megfelelt a személyes tudásuknak és tapasztalataiknak. Norra kiváló pilóta volt, a Felkelők Szövetségének egyik legjobbja, míg Jas fejvadászként dolgozott. Értett a közelharchoz, és tudta, hogyan tegyen ártalmatlanná valakit. Norra ehhez az utóbbihoz nem értett. Ennek ellenére, a fogait csikorgatva kijelentette, hogy neki kell elkapnia Sloane-t. Jas nem ellenkezett tovább, mert tudta, hogy ezt a vitát nem nyerheti meg. Jas a levegőbe emelte a kompot, nyugat felé fordította, és lapos szögben ereszkedett vele. A dombok és a sziklahalmok szinte minden pillanatban eltakarták őket a turbólézerek elől. Norra és Csont a rámpánál várakoztak, ugrásra készen. Norra úgy számolta, hogy ha ő nem tudja elkapni Sloane-t, akkor a droidra bízza a munkát, ami legalább képes lesz megvédeni őt az admirálistól, és annak társától. A terv úgy nézett ki, hogy miután ők ketten kiugranak, Jas a sziklahalmokat kerülgetve leír egy kört a völgy alján, amelynek végén visszatér, és felveszi őket. A feladat könnyűnek tűnt, és Jas remélte, hogy valóban az lesz.

De sosem egyszerű, nem igaz? – dohogott magában. Megkerült még egy sziklát, aztán Sloane rejtekhelye felé vette az irányt. Ebben a pillanatban a felderítőrendszer közölte vele, hogy hajók közelednek felé.

 

Norrának nem áll szándékában elfogni Sloane-t. A szíve már eldöntötte, hogy mit akar: igazságot szolgáltatni vagy bosszút állni. Azzal párhuzamosan, ahogy közeledtek, egyre erősebb késztetést érzett, hogy lássa, amint a nő megfizet azért, amit tett. Úgy döntött, ha lesz lehetősége lőni, nem fogja kihagyni. És nem lesz semmi szükség arra, hogy a fedélzetre vigye Sloane-t – a Jakku elintézi a többit. Erős szél ostromolta Norrát, mialatt a rámpát mozgató pneumatikus hengerbe kapaszkodva állt. Csont mögötte várakozott, egy másik hengerbe kapaszkodva. Szinte úgy csüngött rajta, mint azon az utcai lámpán, amin táncolt… a kezét és a lábát oldalra nyújtotta, mintha most fejezett volna be egy mozdulatsort… Norra a szabad kezével a szeméhez emelte a távcsövet, és Sloane fedezéke felé fordította. Most már nemcsak elmosódott foltokat látott vele, hanem egyre tisztább képeket. Sloane felállt, és a komp felé mutatott.

Norra úgy érezte, hogy szinte már perzseli a szívét a vágy, hogy legyőzve lássa azt a nőt. Helyes. Most már tudod, hogy megyek érted, Rae Sloane. És ekkor a nő társa is felállt. Norra ráirányította a távcsövet, és a torkán akadt a lélegzet. Nem… az nem lehet… Úgy érezte magát, mintha kilökték volna egy űrhajó zsilipjén. A semmi elemésztette a testét, és minden levegőt kiszívott a tüdejéből. Brentin az… a férjem… Majdnem elengedte a hengert, és annyira szédült, hogy kis híján elesett. A távcső kihullott a kezéből, de Csont villámgyors mozdulattal elkapta.

– Brentin – mondta Norra, ám a hajtómű dübörgése elnyomta a hangját, ezért csak a saját fejében hallotta… Kivette a távcsövet Csont kezéből, és még egyszer elnézett vele a páros felé. Sloane és Brentin immár másfelé néztek. Felfelé, de másik irányba. Ebben a pillanatban a komp hirtelen balra fordult, és ismét nyugat felé repült, vagyis távolodott Sloane-tól és Brentintől. – Mit művelsz? – kiáltotta Norra döbbenten a gép eleje felé. Őrült haragra gyúlt, visszalendült a raktérbe, és átrohant a pilótafülkébe. A gép jobbra-balra dülöngélve fordulózott vele, és többször is majdnem elesett, mire végre betántorgott a kabinba, és a kormány felé nyúlva ráförmedt a fejvadászra: – Vissza kell mennünk!

– Birodalmi gépek jönnek! – kiabálta Jas.

– Nem érdekel! Brentin odalent van! A férjem! – válaszolta Norra, és birkózni kezdett Jasszal, hogy elérje a kormányt, de a fejvadász elkapta a nő állát, és olyan közelre húzta a fejét, hogy az orruk majdnem összeért.

– Hallgass rám! – mondta ridegen, míg a szeméből halálosan komoly tekintet sugárzott. – Ha lezuhanunk, meghalunk. Mindannyian meghalunk.

– Kérlek! – könyörgött Norra.

– A birodalmiak nem üldöznek minket, mert vannak engedélykódjaink. Odébb megyünk, majd várunk és figyelünk. Elintézzük ezt a dolgot, de észnél kell lennünk. Rendben?

– Brentin ott van, Jas! Brentin ott van – hajtogatta Norra, és maga is érezte, hogy a hangja alapján eszelősnek tűnik.

– Bíznod kell bennem, Norra. Bízol bennem?

– I… igen.

– Akkor ülj le, és kösd be magad! – parancsolta határozottan Jas. – El kell tűnnünk innen. Most rögtön.

 

– Nem tudunk elmenni innen – jegyezte meg Brentin, és igaza volt. Ha kiléptek volna a sziklák közül, a turbólézerek elintézik őket. Itt viszont kiváló célpontot nyújtottak azoknak, akik közeledtek feléjük. Sloane nem értette, hogy mi történt. Az imént egy hajó közeledett, a formájából ítélve egy koréliai komp. Az utolsó pillanatban elkanyarodott, amikor három birodalmi gép bukkant fel a gerinc felett. A három Lambda-osztályú egység olyan alacsonyan repült, hogy felkavarta a homokot. A koréliai hajó elmenekült. Fémtolvajok ülnek benne, akik meglátták a birodalmiakat, és máris elhúztak? Vagy értük jöttek, mert meg akarták menteni őket? Úgy tűnt, ezt már nem fogják megtudni. Sloane lenézett a fegyverére, és szerette volna kitalálni, hogy mihez kezdjen vele. Talán az lett volna a legjobb, ha az állának szegezi, és meghúzza az elsütőbillentyűt. De mégsem. Végig akarta csinálni. Ebből a helyzetből nem menekülhetett, de elhatározta, hogy vagy így, vagy úgy, de megtalálja a megoldást. Végezni fog Raxszel, és visszaszerzi a Birodalmat.

Készen állt, hogy akár foggal-körömmel harcoljon azért, hogy ő legyen a Birodalom vezetője. És erre talán most lesz alkalmad – figyelmeztette magát gondolatban. – Ragadj meg minden lehetőséget! A kompok úgy szálltak le, hogy tág háromszöget alkotva minden irányba elzárják a menekülés útját. Gőz sziszegése hallatszott, és a rámpák leereszkedtek. Először rohamosztagosok vonultak le a rámpákon. Nem tartottak alakzatot, és a fegyverüket hanyagul lóbálva ballagtak. Úgy mozogtak, mint a zsoldosok, és nem úgy, mint a Birodalom fegyelmezett katonái. Aztán ő következett: Gallius Rax. Főadmirálisnak kijáró, fehér egyenruhát viselt, ami valahogy még ezen a mocskos világon is tiszta maradt. A vállán hosszú, vörös köpeny lengedezett. A rohamosztagosok körülzárták Sloane-t és Brentint. Többen rámordultak Sloane-ra, hogy dobja el a fegyvert, és ő engedelmeskedett. A katonák aztán szétváltak, hogy átengedjék Raxet.

– Üdv, Sloane – köszönt a férfi, és biccentett egyet.

– Üdvözlöm, tanácsos – felelte Sloane.

– Úgy tudtam, megölték a Chandrilán – mondta Rax. – Vagy foglyul ejtették.

Sloane érezte, hogy a halántékán az erek vad ritmusban rángatóznak. Ösztönösen ökölbe szorította mindkét kezét. Nem vágyott másra, mint hogy előreszökkenjen, és képen vágja az átkozott alakot. Csak egy ütést akart, amivel beletolja az orrát az agyába. De tudta, hogy a rohamosztagosok lelőnék, mielőtt kettőt lépne.

– Életben vagyok. És most visszaveszem a Birodalmat. Köszönöm, hogy vigyázott rá, de az ön ideje lejárt – válaszolta határozottan, holott tudta, hogy semmire sem megy vele.

– A Birodalom tovább lépett, méghozzá maga nélkül – felelte Rax, és hessegető mozdulatot tett. – Nyilván megérti, hogy miért. Miután illő módon gyászoltunk, mi mást tehettünk volna?

– Szóval, ide hozta a Birodalmat. Erre a halott bolygóra.

– A sorsunk itt várt ránk. Valamennyiünké. – Az én sorsom az, hogy lássalak meghalni – gondolta Sloane. És ekkor a másik sziklahalom környékén dühödt ordítás harsant. Niima bömbölt, miközben gyorsan csúszott feléjük. Kiért a nyílt területre, és a turbólézerek nem nyitottak tüzet, ami megerősítette azt, hogy Rax irányítja a lövegeket – nem vették tűz alá sem őt, sem a kompokat. Niima hutt nyelven üvöltözött, és a nyakában lógó készülék szenvtelen géphangon tolmácsolta a szavait:

– Tanácsadó. Mit rejteget ott, a… – De Rax csak feltartotta a mutatóujját, és körözött vele egyet. A rohamosztagosok a hutt felé fordultak, célba vették, és lőni kezdtek. Vörös energianyalábok villantak előre, és sisteregve csapódtak Niimába, illetve a mellette lévő rabszolgákba. A csiga bömbölt, a rabszolgák összeroskadtak. De Niima nem állt le. Hirtelen irányt változtatott, és az egyik komp felé tartott. Fájdalmában és haragjában ordítva és jajongva, meglepő gyorsasággal csúszott a legközelebbi hajó felé. Pillanatokon belül odaért hozzá, majd alányomta a fejét, és felfelé emelte. A komp az oldalára borult, a vízszintes vezérsíkja letört róla. A katonák tovább tüzeltek, de Niima elindult feléjük. Ez az… itt a lehetőség – gondolta Sloane –, most leléphetek. Szemügyre vette a rohamosztagosokat, hogy felmérje, melyiknek ugorjon neki. De mielőtt cselekedhetett volna, az utolsó, még élő rabszolga felkiáltott, és a homokra rogyott. Niima még siklott pár métert, azután kapott egy sugárnyalábot a szeme közé, és ő is elterült.

Hirtelen ismét csend borult a környékre.

– Árulókkal foglalkozni mindig ocsmány munka – jegyezte meg Rax.

– Az – erősítette meg Sloane. – De azért maga is meg fogja kapni azt, ami jár. Lesz, aki elintézze.

– Ez fenyegetés akart lenni?

– Igen – felelte Sloane. Úgy érezte, hogy a teste a szívverése ritmusában vibrál jobbra-balra, fel és le. Készen állt, hogy szükség esetén fusson, üssön, rúgjon, vagy bármit tegyen. Brentinre pillantott, és a tekintetével üzente neki, hogy készüljön. Aztán ismét végignézett a rohamosztagosokon, míg végül a hozzá legközelebb állót figyelte. A katona sisakját mély karcolások borították, amelyekben megült a Jakku rozsdavörös pora. Sloane vett egy mély lélegzetet, és odaszólt ennek a rohamosztagosnak:

– Rae Sloane főadmirális vagyok. Megparancsolom, hogy vegye őrizetbe Gallius Rax tanácsost. A vád: felségárulás.

A katona szemmel láthatóan összerezzent, de a helyén maradt.

– Maga nem parancsolhat nekik – jelentette ki higgadtan Rax. – Igazán nemes erőfeszítés. És sajnálom, hogy úgy gondolja, hogy amit tettem, az árulás. Hát nem érti, Sloane? Adtam a Birodalomnak egy új helyet. Egy célt.

– Ez lenne a cél? Hogy elpusztuljon egy halott világon? Mindenkit kihozott a galaxis peremére.

– Ahogy mondtam már: fontos cél érdekében.

– Hadd találjam ki! – vágott vissza Sloane. – Én már nem fogom látni, hogy mi lesz a vége.

– Éppen ellenkezőleg. Magammal Viszem. Élve.

– Miért?

– Egy műsornak nézők is kellenek, drága Sloane – felelte Rax elégedetten és gőgösen mosolyogva, majd Brentinre nézett, és hozzátette: – De őrá nincs szükségünk. Mehet! – A rohamosztagosok felemelték a sugárvetőjüket. Brentin felkiáltott, Sloane pedig beugrott elé, és hangosan tiltakozott:

– Nem! Nem! Ő velem jön.

– De minek? – kérdezte nevetve Rax. Mert ha valaki segíthet nekem, akkor az ő – gondolta Sloane. – Egyszer már megmentett, és többször segített. Ha most megölnek, többé nem lehet hasznos a számomra. Raxnek persze mást mondott:

– Ő egy lázadó, akármilyen hihetetlen is. Van egy chip a fejében, amit a maga utasítására raktak oda. Nem akarja megmutatni neki, hogy mi lett a magból, amit elvetett? Nézőközönségre vágyik? Szemtanúkra? Akkor hadd nézze meg, hogy ön mit teremtett meg.

– Ó… hm… egy lázadó, azt mondja? – mormolta Rax, majd rövid gondolkodás után hozzátette: – Igen, ő is hasznos lesz. – Odafordult a rohamosztagosokhoz, és rájuk parancsolt: – Vigyék őket a fedélzetre! Elvisszük őket a bázisra.

A rohamosztagosok hátracsavarták Sloane karját, majd elindították a komp irányába. Mialatt elhaladt Rax előtt, leköpte a férfit. A nyála és Jakku pora összekeveredett, és a kettő együtt bemocskolta a máskülönben fehér zubbonyt.

– Úgy tűnik, ez a világ valamennyiünket megváltoztatott – állapította meg Rax.

– Elképzelni sem tudja, mennyire – felelte Sloane, mialatt a katonák a hajó felé lökdösték.

– Üdvözlöm a Jakkun, Rae Sloane – válaszolta bólogatva Rax. – Üdvözlöm a Jakkun!