Huszonkilencedik fejezet

– Nem.

– Bocsánat… tessék? – kérdezte Sinjir.

– Azt mondtam: nem – felelte a kancellár.

– Á, értem. Nyilván kommunikációs problémánk van. Nem vagyok chandrilai, és bár azt hiszem, mindketten eléggé értelmesek vagyunk, nyilván van valamiféle nyelvi korlát közöttünk, amibe most beleütköztem. Azt hittem, hogy amiért oly csodás jótetteket hajtottam végre az Új Köztársaság szolgálatában, amikor majd megkérdezem öntől, elmehetek-e a Jakkura, hogy segítsek a barátaimnak, az ön válasza az lesz, hogy igen, Sinjir, hogyne, Sinjir, feltétlenül, Sinjir, de előtte még hadd tűzzem ki az ingére ezt a kitüntetést, és hadd adjam át ezt a zsák pénzt.

Mon Mothma a volt birodalmival szemben ült. Egymás közelébe tette a két kezét, és összetámasztotta az ujjait. Ekkor látni lehetett, hogy az egyik keze még nem működik rendesen – kissé rángatózva mozgott. A kancellár azonban nem törődött vele. Az ujjvégei felett tanulmányozta Sinjirt, és rendíthetetlennek tűnt, ahogyan Sinjir sem akart lemondani a kéréséről.

– Nos, Rath Velus úr – mondta aztán Mothma –, nagyra értékelem a tetteit…

– Tényleg? Valóban?

– …nem hagyhatom, hogy elutazzon a Jakkura. Maga nem katona, és nem pilóta. Nem tiszt. Megértem, hogy segíteni akar a társain. Igazán nemes szándék. De attól tartok, nem engedhetem, hogy megvalósítsa a tervét. – Politika – mérgelődött magában Sinjir. – A politikánál már csak egy rosszabb létezik: a politikus. Közelebb hajolt a kancellárhoz, abban a biztos tudatban, hogy nem csupán átlép egy határt, hanem átszökken felette, mint egy vidám gizka.

– Figyeljen ide, kancellár! – mondta határozottan. – A nyakamat kockáztattam magukért, meg még más testrészeimet is. Egy napomba került, hogy összehozzam ezt a találkozót, és…

– Ha el akar menni a Jakkura, akkor menjen a Jakkura! – szólt közbe Mon Mothma.

– Tessék?

– Nem akadályozhatom meg benne. Szerezzen egy hajót! Szálljon fel rá! Repüljön el arra a nyomorult, háborútól dúlt sivatagi világra! Ugorjon bele abban az őrületbe, és valószínűleg lecsapják, mint egy szúnyogot, de ez a maga problémája, nem az enyém.

– Jó! Helyes. Pontosan ezt fogom csinálni.

– A csillagok segítsék útján – tette hozzá szelíden fejet hajtva a kancellár, és mialatt Sinjir felállt, hogy távozzon, feltartotta a mutatóujját, és ismét megszólalt: – Bár van itt még egy dolog.

– Igen?

– Ha meghal a Jakku felett, akkor nem kaphatja meg a munkát, amit magának ajánlok.

Miféle ostoba tréfa ez? – hüledezett magában Sinjir, és gyanakodva megkérdezte:

– Munkát? Én erről semmit sem tudok.

– Ez nyilván azért van, mert eddig nem beszéltem róla magának.

– Hogyan? Tessék? Rövidre zártam, mint egy elázott droid? Mondja, kancellár, miről is beszélünk mi itt?

Mothma a sérült kezével a szék felé intett. Az üzenet egyértelmű volt: ülj le, és hallgasd meg az ajánlatot, vagy menj, és sosem fogsz hallani róla.

– Az átkozott pokolba, jól van – dörmögte Sinjir, azzal leereszkedett a székre, hanyatt dőlt, mint egy pimasz kölyök, és megvetést színlelve megkérdezte: – Szóval, mi ez munka?

– Szükségem van egy tanácsadóra.

– És azt akarja, hogy kerítsek egyet?

– Azt akarom, hogy ön legyen az. – Sinjirből kibukott a röhögés.

– Mi van? Komolyan beszél? – kérdezte aztán, de látta a kancelláron, hogy komolyan beszélt. Halálosan komolyan. Felegyenesedett ültében, és zavartan folytatta: – Ó, tehát tényleg ezt akarja. De a galaxis szerelmére, miért?

– Mert képes rávenni másokat, hogy megtegyék azt, amit maga akar. Úgy vettem észre, hogy nagyon ért ehhez.

– Ezt általában úgy szoktam elérni, hogy addig feszítem hátra az ujjaikat, amíg eltörnek – felelte Sinjir. – Ez aligha vetne jó fényt egy olyan híres pacifistára, mint amilyen ön.

Mon Mothma egyenesen belenézett Sinjir szemébe, aki erre rájött, hogy a kancellár tekintete mennyire átható is tud lenni. A katona nem igazán tudta, hogy mi az Erő, és hogyan működik, de gyanította, hogy Mon Mothma tud vele bánni valamennyire, mert most úgy érezte, hogy a kancellár a tekintetével apránként szétszedi őt, atomról atomra. A kancellár végül megmozgatta a sérült kezét, majd beszélni kezdett:

– Igen, a hírneve megelőzi önt, Sinjir. De mostanában egy másik hír is kezd formálódni és erősödni, mégpedig az, hogy a nyelvét is jól forgatja, nemcsak azt a bizonyos tudását. Riasztóan meggyőző tud lenni, ahogyan azt bebizonyította azzal, amit Rethalow szenátornak mondott. Továbbá azzal, ahogyan rávette azokat a szenátorokat, hogy az én kérésemnek megfelelően szavazzanak. És nekem szükségem van egy ilyen segítőre. Auxi kiváló tanácsadó a politikai ügyekben, de szükségem van egy cinikus alakra is. Valakire, aki nem bízik a rendszerben, sőt talán megvetően szemléli. És szükségem van valakire, aki szeret játszmákat játszani, és megszerezni nekem azt, amit akarok. És ez a valaki nem más, mint ön.

– Ez csak tréfa, ugye? – kérdezte Sinjir. – Egy kis csiklandozás? Amint igent mondok, kiugrik pár fickó a cserepes növény mögül, meg az alól a szék alól, és jól kiröhögnek? Mert nem gondolhatja komolyan, hogy alkalmaz egy volt birodalmi pribéket, hogy tanácsadóként segítsen önnek irányítani az egész civilizált galaxist!

– Nem tréfa – jelentette ki teljes komolysággal Mon Mothma. – A humorérzékem amúgy sem fejlett.

– Gyűlölöm a politikát – jegyezte meg a száját lebiggyesztve Sinjir.

– Én is.

– Gyűlölöm a politikusokat.

– Helyes. Akkor majd még kevésbé esik nehezére manipulálni őket.

Sinjir hátradőlt, és összefonta a karját a mellkasán. Magasra felvonta a jobb szemöldökét, és megkérdezte:

– Kapok fizetést?

– Szépet.

– Itt leszek, a Nakadián, vagy a Chandrilán?

– Az elsődleges irodám egy darabig még a Chandrilán marad, de a Nakadián is van egy rendes íróasztalom.

Egy állásajánlat, egyenesen a kancellártól… Sinjirnek alaposan meg kellett rágnia a dolgot. Természetesen, nem vágyott rá. Ugyan már! A politika birodalmát groteszk cirkusznak tartotta, szeszélyesen imbolygó körhintának. Mindig is az volt a véleménye róla, hogy le kell bontani az egészet, fel kell gyújtani a romokat, aztán egy palack jóféle italt nyakalva táncolni kéne a hamvakon. Szíve szerint ezt tette volna. Viszont… Talán segíthetne helyreállítani a stabilitást. Ha ő és Conder újra megpróbálják… Ha a háborúnak valóban vége, és a Norra csapata végleg feloszlik… Hol lesz az ő helye a galaxisban? Sinjir őszintén bevallotta magának, hogy jelen állás szerint nem tenne mást, mint bevenné magát egy csendes, félhomályos kocsma legsötétebb zugába, és igazi bentlakó kocsmatöltelékké változna. Viszont csodálta Condert. Egy olyan férfi volt, aki dolgozni akart. Conder jól akarta csinálni a dolgokat, méghozzá ügyesen és méltósággal, és derűsen mosolyogva. Megérdemli, hogy olyan benyomást tegyek rá, amilyent ő tesz énrám – gondolta Sinjir. – Talán ezzel a munkával el tudom érni.

– Időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgot – mondta aztán.

– Harminc másodperce van – közölte Mon Mothma.

– Tessék?

– Most döntsön! Gyorsan túl kell lennem ezen az ügyön. A kétfős tanácsadó testületemben van egy üres hely, ami máris akadályoz a munkámban, és nem akarok várni. Vagyis, ketyeg az óra.

– Kancellár…

– Húsz másodperc, csak szólok.

– Nos,…

– Most már csak tíz.

– Nem, annyi nem lehet! – tiltakozott Sinjir. – Még nem telt el ennyi. Ez csalás!

Az, de ennyit megengedhetek magamnak – felelte Mon Mothma.– Mondok valamit, Sinjir. Felajánlok némi jutalmat. Két feladatom is van jelenleg, és ha igent mond, kiválaszthatja, hogy melyiket végzi el maga, és melyiket a másik tanácsadóm, Auxi.

– Mik azok a feladatok?

– Á, á, á – válaszolta Mon Mothma, és meglengette Sinjir előtt a mutatóujját. – Addig nem tudhatja meg, amíg nem mond igent.

– Mmm… jó. Igen. – Mon Mothma egy kicsivel szélesebben mosolygott, és kijelentette:

– Kiváló! Az első feladat: Vásárlás.

– Jól hallottam: vásárlás?

– Az. Tudja, mi való egy újszülött csecsemőnek? Mert Leia, a mi drága barátunk hamarosan megszül.

Sinjir olyan képet vágott, mintha megszagolt volna egy teli pelenkát, és megkérdezte:

– Whisky?

– Az inkább az anyukának és az apukának való ajándék. Nem, ne whiskyt vegyen. Talán nem is önnek kéne ajándékot vásárolni…

– És talán nem kéne egy egyszerű tanácsadóra bíznia ezt a bensőséges feladatot. – Vágott vissza Sinjir.

– Na jó, lássuk a másik feladatot. Szükségem van valakire, aki elvisz egy ajándékot Tolwar Wartol szenátornak. Egyfajta bocsánatkérés lenne.

– Bocsánatkérés? A csillagok szerelmére, miért?

– A jelekből ítélve nem a rosszindulat vezette, amikor ellenem dolgozott és manipulálta a szenátorokat – felelte mélyet sóhajtva Mon Mothma.

– Igen, csak éppen nem segített forgatni a demokrácia gépezetét – szólt közbe Sinjir. – És indult ön ellen. Wartol az ellenfele, kancellár!

– Senki sem hibáztatja a tookát, amiért játszik az egérrel. Wartol olyan, amilyen, én pedig szükségét érzem, hogy bocsánatkérés gyanánt adjak neki egy kis ajándékot azért a kis cselszövésért, amit a hajóján követtem el.

– Az ajándékozás nem tűnik bölcs ötletnek, kancellár – jegyezte meg Sinjir.

– Nem is akarja látni az ajándékot? – Sinjir erre nem válaszolt, csak kétkedve nézett a kancellárra. Mon köhécselt egyet, és felmutatott egy lila szövettel letakart, apró kosarat. Aztán rászólt Sinjirre, hogy rajta, nézze csak meg, és ő engedelmeskedett. A kosár tele volt gyümölccsel, méghozzá egyfélével: pta-gyümölccsel.

– Ó, kancellár – nyögte Sinjir, és vigyorgott –, és az előbb még azt mondta, nincs humorérzéke.

– Talán megcsillan néha valami – felelte Mon Mothma. – Ahogyan ön is mondta: mindketten elég értelmesek vagyunk, nem igaz?

– Igen, azt hiszem.

– Tehát, elviszi?

– El.

– Jó szórakozást hozzá! És üdvözlöm a politika világában, Sinjir Rath Velus.