Tizenhatodik fejezet

Rae Sloane fáradtan baktatott a csigalassúsággal haladó platform mellett, amit a hutt rabszolgái vontattak a nyakukba kötött súlyos, nagy-szemű láncok segítségével. Az emelvényen Niima, a hutt trónolt, aki egy hatalmas bőrsátor árnyékában, jókora párnákon szendergett. Már amennyiben szendergésnek lehetett nevezni azt, ahogy a hutt aludt. Nyáladzva horkolt, és az orrlyukaiból és szája szegletéből nyállal kevert szürke váladék szivárgott. Az időről időre föltámadó szél meg-meglebbentette a bőréből kitüremkedő húsos nyúlványokra kötött vörös szalagokat.

Ők haladtak a karaván végén, előttük tucatnyi rabszolga masírozott, mellettük kerekes motorokon és kopott légi-robogókon egyensúlyoztak Niima testőrei, akiket szemlátomást nem zavart az ősrégi hajtóművekből ömlő füst. De voltak ott hatalmas, gyíkszerű lényeken lovagló őrök is, akik ugyanolyan hátborzongatóan festettek, mint a fémlemezekkel és durva bionikus implantátumokkal felvértezett hátasaik. Már órák óta haladtak a tűzforró, széltől simára söpört völgyben, agyarszerű kőoszlopok és vörös, üllőforma kőfennsíkok között. A kövek, akár egy elfeledett kor és egy tilalmas hely őrei, némán figyelték őket.

– Ez egyre fárasztóbb! – nyögött föl Sloane. Brentin Wexley elgyötörten pillantott föl. A férfi nem csupán fáradt volt – a düh és csalódottság árkokká mélyítette az arcán a ráncokat. És a bőre az örökké izzó nap fényétől vörös árnyalatot kapott. Maga Sloane sem szívesen nézett volna tükörbe – az ő bőre valószínűleg ugyanúgy leégett. A porvédő lencséket is szinte percenként kellett takarítania. Ők ketten hol az emelvény mellett, hol mögötte gyalogoltak, és bár Niima aludt, semmi olyat nem mertek mondani, amit esetleg meghallhat.

– Akkor is haladunk – mondta Brentin, az örök optimista. – És a sorsunk most már összefonódott a huttéval.

– Most már majdnem egy hete jövünk.

– Tudom.

– Akkor most már legfőbb ideje, hogy a következő adandó alkalommal…

– Tudni akarom, hogy mire készül. – komorodott el Brentin.

– Igen, és tudni is fogja. És nem fog cserbenhagyni. Van egy tervem.

– Miféle terv?

– A hutt napközben alszik, ami azt jelenti, hogy napközben kell cselekednünk. Hamarosan. Talán már ma.

– Maga szórakozik velem? Nem könnyű megölni egy huttot…

– Nem őt fogjuk megtámadni.

– Akkor… az embereit?

– Ne hívja őket embereknek! – szisszent föl a nő dühösen. – Olyan régóta szolgálják már őt, és annyira átmosta az agyukat, hogy ezekben már semmi emberi nem maradt. – Már miközben kimondta, tudta, hogy ezzel a férfi elevenjére tapintott. Brentin úgy rándult össze, mintha pofonvágták volna. – Nem úgy értettem – szabadkozott Sloane. – Ezek nem olyanok, mint maga.

– Mindegy – legyintett a férfi. – Ne most vitassuk meg, hogy kit mi tesz emberré! Szóval a rabszolgákat akarja megtámadni. Csakhogy nincsenek fegyvereink.

– De nekik vannak. És el is vesszük tőlük. Engem évekig képeztek közelharcra, úgyhogy elboldogulok pár rabszolgával.

– Az összeset nem tudja megölni.

– Elég lesz egyet vagy kettőt. Elintézünk két légi-robogóst, és eltűnünk.

– Utánunk fognak jönni.

– Tudom… de mi más esélyünk van?

– Egy darabig még velük mehetnénk. Ahogy ön is mondta, már majdnem egy hete menetelünk… Miért most próbálnánk megszökni?

– Azért, mert most jutott az eszembe ez a terv – nézett rá Sloane fenyegetőn. Brentin Wexley ismerte már annyira az admirálist, hogy tudja, a nő nem mond igazat.

– Bármikor megpróbálhattunk volna megszökni – ingatta a fejét –, csak magának mostanra fogyott el a türelme. Bosszút akar állni, és már a gondolatát is gyűlöli, hogy valami mindig visszatartja.

– Maga nem így érez? Maga is bosszút akar állni!

– Én nem bosszút akarok – komorodott el ismét a férfi.

– Ne hazudjon itt nekem! Ha nem bosszút akar, akkor mit? Mi másért lenne itt, ezen az átkozott helyen? – Ahogy közelebb hajolt, hideg, sötét szemei még a védőlencséken keresztül is jól látszódtak. Már az elképzeléstől, hogy a férfi nem osztozik a haragjában, gyilkos düh kerítette hatalmába. – Azt akarja mondani, hogy maga nem akarja szétlőni Gallius Rax fejét?!

– Dehogynem. Csak nem ezért vagyok itt. Hanem, hogy vezekeljek.

– Micsoda?! – A gondolat olyan abszurd volt, hogy Sloane hitetlenkedve felnevetett. – Miért akar vezekelni? A Chandriláért? Magának egy chipet dugtak az agyába, Brentin, és úgy táncolt, ahogy Rax fütyült. – Mind úgy táncoltunk. – Nem kell, hogy vezekeljen. Csak el kell, hogy vágja azokat a drótokat, amin Rax rángatja.

– Azért kell megállítanom Raxet, mert így fogom tudni megmutatni a feleségemnek és a fiamnak, hogy nem az vagyok, akinek hisznek. Hogy nem a Birodalom bérence vagyok.

– Maga egy idióta! – ragadta meg Sloane a férfi ingét. – A bosszú az, ami hajt bennünket! Minden mást felejtsen el!

A férfi csak hallgatott, és a tekintetében szomorúság és szánakozás keveredett.

– Önnek ugye nincs senkije, admirális? Ezért nem érti, hogy miről beszélek. Mert magának nincs senkije, aki szeretné és hazavárná. – Brentin szavai lézersugárként égették a nő lelkét, és kráternyi lyukakat hagytak benne. A férfi pedig kíméletlenül folytatta: – Kell, hogy legyen valaki, akiért érdemes harcolni. A bosszú… a bosszú nem elég.

– Nekem csak ennyim van.

– És ott van a Birodalom. Azt még megmentheti.

– Na, ezt is megértük! Épp egy felkelő mondja nekem, hogy mentsem meg a Birodalmat! Ha nem tudná, a Birodalom meghalt. Abban a pillanatban halt meg, hogy erre az átkozott bolygóra jött. Nekem már csak annyi maradt, hogy szitává lyuggassam Gallius Rax fejét! – A szürke bőrű rabszolgák felé sandított, akik már gyanakodva figyelték őket. – Úgy döntöttem, megint én veszem kézbe a dolgok irányítását – mondta Sloane jóval halkabban. – Ha akar, velem jöhet, ha meg nem, felőlem itt maradhat hutt rabszolgának. – Azzal visszasétált a lebegőplatform mellé, és ebből a szögből vette szemügyre a karavánt kísérő fegyvereseket. Elsősorban a légi-robogókat és a két keréken futó, kesiumfüstöt öklendező motorokat figyelte. A Sloane előtt talpaló rabszolga azon kevesek egyike volt, akit sugárvetővel fegyverezték föl. A karabély tusát valami fenevad csontjaival díszítették, a csövet pedig a vadállat törött agyaraival.

Elég lenne egy jól irányzott ütés, és már meg is kaparinthatná tőle a sugárvetőt. Csakhogy akkor máris menekülnie kellene, márpedig jármű nélkül nem jutna messzire. Talán ha lerántana egy motorost a nyeregből… az kicsit olyan lenne, mint a régi szép időkben a Yan Koreldán, mikor még csak újonc volt a Birodalom hadseregében, és egy csapat lázadó életre-halálra üldözte légi-robogón. Az egyikük majdnem elkapta aznap – a fickó egészen jól célzott, és egy lézersugárral még a haját is megperzselte. Utána még órákig érezte az égett szőr bűzét. Sloane nagy levegőt vett, majd megszaporázta a lépteit, és átnyomakodott két összefüggéstelenül motyogó rabszolga közt. Nem nézett hátra, és csak remélte, hogy Brentin ott jön a nyomában. De ha nem, hát nem. Már nem érdekelte. Mert most legelőször is szerez egy sugárvetőt, aztán egy motort – aztán megy, és kicsinálja Raxet. A sugár-vetős rabszolga semmit sem gyanított, Sloane pedig nem hagyott neki időt, hogy esetleg mégis gyanakodni kezdjen. Ahogy odaért mellé, teljes erejéből halántékon csapta, és a szürke bőrű állatember hangtalanul összecsuklott. Sloane azonnal kitépte az elerőtlenedett ujjak közül a karabélyt. Most már van fegyverem. Niima egyiküknél sem hagyott fegyvert, ők ezen az úton – amire legszívesebben egyikük sem jött volna el – csupán megfigyelők voltak. De ez most megváltozik.

A motoros azonban, akit kinézett magának, hirtelen irányt váltott, és visszatért a menetoszlop elejére. Ne! Gyere vissza, te huttimádó! Ahogy futásnak eredt, a rabszolgák kiabálni kezdtek. Tíz másodperc sem kellett hozzá, hogy Sloane meghallja a fordítógép csikorgását:

– Állítsátok meg. – Aztán felpörögtek az események. Az egyik rabszolga megpróbálta elállni az útját, mire Sloane a karabély tusával vágta szájon. A férfi szétzúzott fogsorral, vérbe borult arccal bukott föl, de máris kettő állt a helyére. Sloane, aki már futás közben kibiztosította a fegyvert, most két jól irányzott, közvetlen közelről leadott lövéssel küldte őket a pokolra. Aztán valami a tarkójának csapódott, és Sloane előrebukott. Az utolsó pillanatban sikerült vállon átfordulássá alakítania a zuhanást, és közben úgy szorította magához a karabélyt, mint akinek az élete múlik rajta. Ami így is volt, mert a következő pillanatban már egy széles penge villant az arca felé – és akadt el a feltartott karabélyt díszítő csontok egyikében. Brentin nekirontott a rabszolgának, és a földre rántotta. Teljes erejéből fejbe rúgta a fickót, majd a karabélyba fúródott penge segítségével rántotta föl Sloane-t a földről. Éles, szisszenő hang hallatszott, akár egy támadni készülő kígyó fenyegetése. Niima. A közhiedelem úgy tartotta, hogy a huttok közönyös, letargikus lények, amiket nem ok nélkül hasonlítottak a csigákhoz. Hát Niima erre most rácáfolt. A Sivatag Úrnője nem holmi lusta hájgombóc volt, ami hagyta, hogy a rabszolgái küzdjenek helyette. A hutt dühös sziszegéssel csusszant le az emelvényről, és kígyóként siklott feléjük a homokban. Mellette motorosok száguldottak, üvöltve, nyáltól csillogó fogaikat rájuk vicsorítva, és máris tüzet nyitottak. Sloane megragadta Brentin karját, és futásnak eredtek. Körülöttük lézersugarak cikáztak, és a motorok zúgása is mind közelebbről hallatszott. Nem pillantottak hátra, így nem tudhatták, hogy a hutt milyen közel jár, de egyre közelebbről hallották a sziszegését, és egyre erősebben érezték a bűzét.

Az admirális legszívesebben megfordult volna, hogy szitává lője a huttot, de tudta, hogy a következő pillanatban cafatokra tépnék a rabszolgák. Nem! A legfontosabb most, hogy járművet szerezzünk! Mielőtt azonban leszedhette volna az egyik motorost, valami elterelte a figyelmét. Az egyik sziklameredély tetején megcsillant valami. Hirtelen árnyék vetődött rá, ahogy a kobraként fölébe magasodó Niima lecsapni készült… Aztán fehér fény lobbant, és zöld sugarak kezdtek minden irányból záporozni. Niima platformja hangos reccsenéssel szakadt ketté. A hutt parancsokat üvöltött, és függőleges pupillájú, sárga szemében engesztelhetetlen gyűlölet izzott. Aztán újabb lézernyalábok csaptak le a karavánra, gépeket és motorosokat fűrészelve ketté. Turbólézer. Sloane tökéletesen ismerte a hangját, bár még sohasem volt olyan helyzetben, hogy a birodalmi lövegek őt vették volna célba. Azzal azonban tisztában volt, hogy mire képesek az ilyen fegyverek, és azzal is, hogy ha nem keresnek fedezéket, mind meghalnak.

Egy újabb lézersugár egy szörnylovast lőtt ki a nyeregből, majd egy másik egy motort robbantott föl, ami kettőt fordulva a levegőben a fenevad hátán landolt, darabokra törve a gerincét. Niima kábán rázta a fejét, és idomtalan, lassan rothadó bőrét máris finom porréteg borította. Sloane máris letett róla, hogy járművet szerezzen. Hacsak nincsenek Jedi-reflexei, még egy légi-robogóval sem fogja tudni kicselezni a turbólézer ütegeket. De ha esetleg eljutnak a legközelebbi sziklaplatóig… Megrántotta Brentin karját, hogy induljanak – Brentin Wexley testének másik fele azonban nem volt sehol. Ó, ne! Aztán a férfi köhögve, öklendezve mászott ki a homok alól.

– A sziklák – mutatott előre Sloane. – Futás! – Alig néhány méterrel mögöttük egy lézersugár tűzgolyóvá robbantott egy motort. Futottak.

 

Közjáték – Christophsis

Az első napon öt zarándok hagyta hátra a csillaghajót, és indult a Christophsis számtalan mély barlangjának egyike felé. Szent küldetésben jártak, és egy olyan tárgyat hoztak magukkal, amit sok évvel ezelőtt tulajdonítottak el erről a helyről: kyber-kristályokat, olyan drágaköveket, melyek csak az univerzum legeldugottabb, legkülönlegesebb zugaiban növekedtek. És bár ennek a Világnak a legtöbb életformája kristályos volt, a kyber-kristályok még ezen a helyen is igazi ritkaságnak számítottak. Ezredéveken át a Jedi-lovagok látogattak el ide időről időre, hogy egy-egy nekik rendelt kristályszilánkot fölkutatva fénykardot építsenek a felhasználásával. Aztán jött a Birodalom, és elvitt mindent, hogy megépítse a világegyetem legpusztítóbb fegyverét, a Halálcsillagot. Brin Izisca azonban azt mondta, hogy az ő kötelességük lesz visszahozni a kristályokat a Christophsisra. Hazahozni őket. Az egyik zarándok egy droid volt – egy MA-B0 jelzésű teherhordó droid, amit a többiek csak Mabónak hívtak –, és ő volt az, ami a visszaszerzett kristályokkal teli ládákat cipelte. A harmadik napon, miközben már félúton jártak fölfelé a kristálykinövésekkel és hómezőkkel teli hegyoldalon, Addar az ember őszintén megvallotta a barátainak, Jumonnak és Iakarunak, hogy fogalma sincs, mit keresnek itt, és miért teszik, amit tesznek.

– Mert ez olyasmi, amit valakinek meg kell tennie! – magyarázta Jumon olyan elánnal, hogy közben százfelé állt a bajsza.

– De ezt akkor sem értem – kötötte az ebet a karóhoz Addar. – Mi ennek az egésznek az értelme?

– Ma este a tábortűz mellett majd ismét megnézzük a holo-filmet – ígérte Jumon. – Az majd segít megértened.

És valóban, ahogy leszállt az éj, és megrakták a tüzet, Jumon megkérte Madrammagathot, az elomint, hogy vegye elő a holo-vetítőt. Miközben a fejük fölött ezernyi csillaggal szikrázott az éjszakai égbolt, ők a régi holo-felvételt nézték, amin Brin Izisca, a lelkipásztor és filantrópus beszélt, hitük alapítója és vezetője, az Erő Egyházának feje. Izisca atya az Erő örökségéről beszélt, arról, ez hogyan kapcsol össze mindent és mindenkit az univerzumban. Hogy a Jedik nem uralták az Erőt, csupán használták. Addar azonban még mindig nem érezte azt a fajta hitet, ami rajta kívül mintha mindenkit átjárt volna. Mikor a felvétel véget ért, Jumon még mindig érezte a fiatalember bizonytalanságát.

– Akkor fogd föl úgy – mondta dühösen –, hogy ezeknek a kristályoknak haza kellett térniük, és épp mi voltunk kéznél, hogy hazahozzuk őket. – Azzal a fejére húzta a takarót, és a maga részéről befejezettnek tekintette a vitát.

A negyedik napon érték el a kristályerdőt. Az itteni fák magasak voltak és légiesen karcsúak, a lombjaik, akár a megszilárdult füst, és teljes egészében vékony, kék kristályréteg borította őket. Ha szél fújt, a barlangerdő ágai halkan csilingeltek. Aztán eljött az ötödik nap, mikor is Madrammagath és Uggorda a duros riadtan súgtak össze.

– A nyomunkban vannak.

– Igen – bólintott Uggorda komoran. – Innentől nagyon figyeljetek! – Tekintve, hogy általában milyen szűkszavú volt, a figyelmeztetés különösen félelmetesen hatott az ő szájából. Nem kellett volna idejönnünk – gondolta Addar, aki úgy érezte, lassan a vér is megfagy benne. A hatodik napon Madrammagath meghalt. A dolgát végezni indult a kristályerdőbe, és sohasem tért vissza. Közel félórányi keresés után bukkantak rá a holttestére, amit mintha fűrészfogas pengékkel szabdaltak volna darabokra.

– Most már legalább tudjuk, hogy mik üldöznek bennünket.

– Mik? – kérdezte Addar riadtan.

– Kyaddakok. – Aznap éjszaka nem vertek tábort, hanem továbbmasíroztak. Ezzel ugyan nyertek némi előnyt, a hetedik nap reggelén azonban már tisztán hallották a nyomukban járó kyaddakok sok-sok lábának kopogását. Néhány órával később már látták is őket – elsuhanó árnyak a kristályfák között, lapuló árnyak a kövek takarásában, amik minden órával egyre közelebb értek hozzájuk.

– Félek tőlük – mondta Addar remegő hangon. – Félek tőlük, és gyűlölöm őket! Miért nem hagynak békét nekünk? Meg kellene, hogy öljük őket!

– Ők is az Erő teremtményei – mondta Jumon halkan.

– Na és?

– Éppen ezért nem fogjuk megtámadni őket.

– De ők meg fognak támadni bennünket! – kiabálta Addar hisztérikusan.

– Igen, mert ilyen a természetük.

– Akkor lehet, hogy a sötét oldal teremtményei!

– Brin azt tanítja, hogy talán nincs is sötét oldal.

– Ez nem lehet ilyen egyszerű! Én tudom, hogy létezik gonoszság! Mind tudjuk! Ezenfelül… – félrehúzta a kabátját, és kivillantotta az övébe tűzött sugárvetőt – itt van ez!

– Ezt mégis hogy gondoltad? Fegyvert hozni erre a szent helyre?! Te is tudod, hogy… – Aztán Uggorda mindkettőjüket csendre intette, és már mentek is tovább. Aztán a nyolcadik napon Uggorda is meghalt. Vagy legalábbis ezt gondolták. Három kyaddak támadt rájuk – olyan ügyesen olvadtak bele a környezetbe, hogy úgy tűnt, mintha a semmiből bukkantak volna elő –, és fűrészfogas csáprágóikkal marcangolták össze. Jumon egy teleszkópos botot húzott elő a kabátja alól, majd Mabóval az oldalán harcias kiáltással rontott a jókora rovarszerű lényekre. A droid fölkapta az egyik kyaddakot, és olyan erővel hajította a legközelebbi fának, hogy a kristályokkal borított, jéggé fagyott törzs hangos roppanással hasadt ketté. Jumon botja egy másik lény sokszemű fejét találta telibe, ami émelyítő cuppanással hasadt be. A lény felvisított, és agonizálva dobálta magát a földön. Az utolsó Addarra támadt, aki egy pillanatig mozdulni sem tudott a rémülettől. Aztán előhúzta a pisztolyát és vaktában leadott egy lövést. Nem megölni, csupán elriasztani akarta a lényt, de tudta, mikor kinyitja a szemét, a szörnyeteg már ott lesz előtte, hogy cafatokra tépje…

Aztán csak annyit hallott, hogy a kyaddak eliszkolt. De még ezután is kellett hozzá némi idő, hogy ki merje nyitni a szemét. Uggorda, aki eddig halottnak látszott, most nyögve felült. Addar nem tudta eldönteni, vajon a halálból tért-e vissza, vagy egyszerűen csak a lény harapása nem végzett a durossal.

– Tovább kell mennünk! – zihálta Uggorda. – Ez a három csak az előőrs volt. Ez az egész erdőség az ő territóriumuk, úgyhogy minél hamarabb érünk ki innen, annál hamarabb szabadulunk meg az üldözőinktől is!

Úgy tettek, ahogy Uggorda javasolta, bár erősen lelassította őket, hogy a nőt végig támogatni kellett. A kilencedik nap végre kiértek az erdőből. A sziklás talaj itt csúszós, fényes kristályoknak adta át a helyét, amik csalóka, egymást átfedő pikkelyekként borították a földet. Aznap este a tűz mellett – miközben a droid meglepően finom mozdulatokkal kötötte át Uggorda sebét – Addar ismét kérdéssel fordult Jumonhoz.

– Te mikor lettél hívő?

– Három évvel ezelőtt volt egy látomásom. – Jumon ezt úgy mondta, mintha nem is valami nagy, az életét meghatározó dologról beszélt volna. – Egy erdei ösvényt láttam, nem messze az otthonomtól, és mikor kimentem oda, egy jókora gödörbe csúszva Brint láttam. Kihúztam onnan, és ő azt mondta, az Erő akarata volt, hogy idevezérelt. Hogy találkozzunk, és hogy megmenthessem.

– Ez hülyeség! Az Erőt csak a Jedik tudják használni.

– Szó sincs róla – legyintett Jumon. – Ők használják, de az Erő ott van minden élő dologban. Ez adja az ötleteket, az intuíciót, a hajtóerőt, és ez köt össze bennünket. Mind egyek vagyunk az Erővel.

– Az Erő, az Erő, mindig csak az Erő! – kiabálta Addar dühösen és csalódottan. A maga részéről nem hitt ezekben a dolgokban, és nem értette, hogy miért kellett neki zarándokútra jönni pusztán azért, mert az anyja az egyházuk egyik alapító tagja volt. Hiszen ez kész agyrém! Felér egy halálos ítélettel! Az egyik zarándok már meghalt, egy másikat is kis híján megöltek a kyaddakok, és még az út felénél sem tartanak! – Kinek kell még közülünk meghalnia, míg ezt a terhet cipeljük? Hiszen ezeket a dolgokat nem mi loptuk el, hanem a birodalmiak! Nekik kellene vezekelniük, nem nekünk!

– Mind vezeklünk. Azért, mert…

– Tudom, tudom, azért, mert mindannyian az Erő gyermekei vagyunk.

– Többet kellene hallgatnod Izisca tanításait!

– De nem akarom! – Mégis aznap este, mikor a többiek már aludtak, csöndben belehallgatott az egyik felvételbe, amin Brin a Whill Krónikából olvasott fel:

Az egyetlen igazság

Hogy semmi sem az.

Az élet nagy kérdése,

Hogy mi az, mit ad.

A ketrec, a rács, az őr

Mind te vagy.

S tán mind másképp látjuk

Hogy kit mi is űz

De az bizonyos, hogy mindent

Egybe az Erő fűz.

Addar legalább önmagával szemben őszinte volt, és beismerte, egy kukkot sem ért ezekből a dolgokból. És hiába volt jó hallgatni Brint, még mindig nem tudta, hogy ki ez az ember. Sőt mérget vett volna rá, hogy senki sem tudja valójában. Talán még az egyház alapító atyái és anyái sem. A tizedik napon, miközben egy sztalagmit alatt sétáltak el, az levált és szétloccsantotta Uggorda koponyáját. Most már csak hárman voltak. A tizenkettedik napon már éheztek. Igaz, voltak még készleteik, de a táplálékpirulák és a fehérjeszeletek nem számítottak igazi ételnek. El lehetett rajtuk ugyan vegetálni, de az éhüket igazán sosem űzte el. Aznap este Mabó rossz helyre lépett, és a talaj beszakadt a lába alatt. Egy hosszú pillanatig még a hasadék peremébe kapaszkodva lógott, de mikor Addar odaugrott, hogy megpróbálja kihúzni, csak a fejét rázta, és a kristályokkal teli kazettát tolta felé. Mabó megértette, hogy a férfi őt és a ládát együtt nem fogja tudni fölhúzni, így gépi agya a logikus megoldást választotta. Addar még azok után is hosszú perceken át bámult utána, hogy a droid eltűnt a feneketlen mélységben.

– Mabónak volt hite! – bólogatott Jumon. – Ő igazi jó barát volt, és ugyanúgy hitt, mint mi! Méltó volt arra, hogy őt is zarándoknak tekintsük. – Addar nem fűzte hozzá a véleményét. Csak görcsösen szorította magához a ládát. – Brin büszke lenne! – mondta Jumon átszellemült mosollyal. – Amit tettél, az nagy dolog volt, és az Erő majd megjutalmaz érte! Mindannyiunkat! De… valamit azért szeretnék elmesélni neked.

– Muszáj?

– A látomásom, amiről meséltem… Ugyan még mindig hiszek benne, de… aznap este azért elég részeg voltam.

– Mi lenne, ha végre visszavinnénk ezeket a kristályokat? – forgatta a szemét Addar. – Már majdnem ott vagyunk.

Azzal ketten kétfelől fogták meg a ládát és együtt vitték tovább. A kyaddakok a tizenharmadik napon tértek vissza. Gyorsak voltak, sokan jöttek, és minden irányból. Fejhangon sivítottak, vadul kaszabolták pengében végződő lábaikkal, és ekkor már Jumon volt az, aki egyre csak hajtotta előre Addart, hogy menjen, és ne nézzen vissza. Jumon előhúzta a kabátja alól a botot, megforgatta, majd csontrepesztő erejű ütéssel szétzúzta az egyik kyaddak koponyáját. A következőnek a lábait törte el, de aztán egy harmadik a mennyezetről vetette rá magát, és a lények maguk alá temették Jumont. Addar a mellkasához szorította a ládát, és kétségbeesetten futott. A vádlija már égett, a térdei úgy recsegtek, hogy félő volt, az ízületek azonnal föladják, és már szúrt a mellkasa, mikor… Felcsipogott a lokátora.

Ez az! Ez az a hely, ahonnan a kristályok származnak! A falakat apró, többé-kevésbé szabályos nyílások tagolták, és itt a kristályok nem nyers formájukban ültek a jégben, hanem olyan finomak voltak, mintha üvegből csiszolták volna őket. Pont úgy néztek ki, mint Brin rajzain. Addar kis híján fölbukott egy talajból előmeredő kődarabban, de végül sikerült kikerülnie, és rohanva vette be magát az előtte nyújtózó sötét folyosók labirintusába. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, és most már mindene fájt. Ismét megcsúszott, aztán volt, ahol le kellett húznia a fejét a mennyezetről lógó kristályok miatt, de egyre csak ment tovább. Végre sikerült leráznom őket! Már nem követnek a kyaddakok. És Jumont is elvesztettem. Hamarosan izzani kezdtek a falak. A sötét kristályfalakban kisebb, különböző színű drágakövek csillogtak. Vörösek, zöldek, kékek – számtalan apró szem, amik mintha csak őt figyelték volna. Megszédült, és muszáj volt megtámaszkodnia az egyik falon, hogy el ne essen. Vajon a részegek is így érzik magukat? Aztán ismét meghallotta a közeledő kyaddakok lábainak kopogását. Mikor szemügyre vette a helyet, eluralkodott rajta a pánik.

Az alagút, amin át elérte a barlangot, az egyetlen be-és kivezető út volt. Ahogy megpillantotta a közeledő árnyalakokat, összeszorította a fogait, előrántotta a sugárvetőjét és tüzet nyitott. Lézersugarak szaggatták szét a sötétséget, és a kyaddakok felvisítottak. Aztán leszakadt egy kristály, majd egy újabb, végighasadt a plafon, és Addar úgy érezte, az egész hely menten a fejére omlik. Rohanni kezdett – vissza a barlangba –, és mögötte szörnyű robajjal szakadt be a mennyezet. Ezen az akadályon egyetlen kyaddak sem fogja tudni átverekedni magát. És én sem fogok tudni többé kijutni. Ez a hely volt az út vége, és tisztában volt vele, hogy megfelelő eszközök nélkül innen sohasem fog tudni kijutni. Reszketve tette le az egyik fal mellé a ládát, majd begépelte a kapott kódot, és fölnyitotta a tetejét. Odabent habszivacs ágyon ugyanolyan kristályok pihentek, mint amik a falakon szikráztak. Száz meg száz kristály. Addar egy darabig csak sírt, aztán kirakta maga elé a holo-vetítőjét, és bekapcsolta. A felvételen most is Brin beszélt:

– Ahogy a Jedik, az Erőt fókuszáló lencsék, a kyber-kristályok is képesek ugyanerre. Ezek fókuszálták a Jedik fegyvereinek, a lézerkardoknak az energiáját. Csakhogy ezek a kristályok sokkal gonoszabb célokra is használhatóak – a Sithek például nem gyógyításra, hanem rombolásra használják ezt a képességet. Ezeket a kristályokat, amiket a Christophsisról raboltak el, rettentő dolgokra használták. Fegyvereket működtettek velük. Ez itt Galen Erso öröksége és Orson Krennicé, Tarkiné és a Sitheké, Palpatine-é és Vaderé. De most már nincs többé Halálcsillag, és a kristályok haza kell hogy térjenek. Ez a ti feladatotok. – Azzal Addar elkezdte kipakolni a kristályokat azok mellé a falak mellé, amikből évekkel ezelőtt kifeszegették őket. Aztán ismét lejátszásra állította a holo-vetítőt, és miközben a szavakra figyelt, próbált nem arra gondolni, hogy ez az a hely, ahol meg fog halni. Vagy Brin szavaival, ez lesz az a hely, ahol örökre csatlakozik az élő Erőhöz.

 

Tizenhetedik fejezet

A táborban már egyetlen élő rohamosztagos sem volt. Csont uraság közben kiszabadította a foglyokat – Gomm nyáladzva, nevetve mászkált négykézláb körbe-körbe, a halálfejű, sápadt bőrű lény pedig két karját az ég felé tárva, fejhangon gajdolva fogadta a szabadságot. A többiek a víztározóhoz gyűltek, és addig ittak, míg már egy csepp sem fért beléjük. Norra szólt nekik, hogy próbáljanak meg mihamarabb odébbállni, mert ha a birodalmiak ismét összefogdossák őket, nem számíthatnak kegyelemre. Aztán az egyik hangárból kitolt egy robogót, és a droiddal együtt útra keltek. Órákon át haladtak a végtelennek tűnő dűnesorok közt, amikkel a robogó egyre nehezebben és nehezebben boldogult. Hörgő hajtóművel mászott föl az egyik oldalon, és még rosszabb volt, mikor a másik oldalon lezúdult.

Norra hunyorogva kémlelte a tájat – védőszemüveg nélkül a por marta a szemét –, és közben azon tűnődött, vajon jó felé indultak-e. Ámbár most minden irány jó irány volt, csak minél messzebb kerüljenek a birodalmi tábortól. Most is azt az irányt igyekezett tartani, mint mikor a Jakkura érkeztek. A láthatáron emelkedő hegyeket vette célba. Aztán egyre laposabbak lettek az árnyékok, ahogy a nap a nyugati horizont felé közeledett. A távolban néhány védőszemüveget viselő félembernyi lényt pillantottak meg, amik épp egy gödröt ástak. Az apró humanoidok még csak föl sem néztek, mikor a légi-robogó elszáguldott mellettük. Váratlanul hajtómű dübörgését hallották. Valószínűleg birodalmi, ami nagyon nem jó. Aztán a láthatáron lebegő apró folt rohamosan növekedni kezdett, ahogy a hajó is mind közelebb ért. Norra lassítani kezdett, majd az egyik dűnesor takarásába húzódott, míg a hajó el nem húzott a fejük fölött.

Most, hogy jobban szemügyre tudta venni, már nem tűnt birodalminak. Talán koréliai lehetett. Szólt Csont uraságnak, hogy kapaszkodjon, aztán tövig húzta a gázkart, és a robogó ismét kilőtt. Hamarosan ismét felhangzott a hajtóművek robajlása, és ez alkalommal már nem volt hová fedezékbe húzódni. Ha nem birodalmiak, mit akarnak tőlünk? A hajó tett egy kört fölöttük, majd ereszkedni kezdett. Nem lesz ez így jó. Mit akarnak ezek tőlünk? Norra megfordította a robogót, és nagy ívben próbálta kikerülni a közeli dűnék fölött lebegő hajót. Aztán nyílt az űrhajó leszállórámpája, és valaki a nevét kiáltotta. Az ő nevét.

– Norra! – Norra a fékbe taposott, a légi-robogó kifarolt, majd jókora porfelhőt kavarva megállt. Az űrhajó leszállórámpájának tövében Jas Emari állt.

 

A fejvadász az egyik közeli szurdokban rejtette el a hajót, egy vörös sziklatömb árnyékában. Norra közben a legénységi szálláson ült, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy Jas honnan szerezte a hajót – mert evett. Amolyan túlélő fejadag volt – szárított galcot, kukula-dió és kalpa-hínár –, de ennél finomabbat még sohasem evett. És volt víz is. Nem poshadt, félbögrényi lötty, hanem igazi, tiszta hideg víz. Olyan hideg, hogy szinte fájt tőle a torka. Most már csak aludni szeretett volna. Aztán táncolni egyet Csont urasággal. De leginkább aludni. Élek. Jas is él. Ettem.

Jas az ajtófélfának támaszkodva figyelte, hogy Norra minden ételt elpusztított. A fejvadász egyik karja sínben volt. Norra úgy volt vele, hogy majd alkalomadtán megkérdezi, mi történt vele.

– Úgy nézem, éhes voltál.

– Nem etettek túl bennünket – mondta Norra két falat közt.

– Hát engem se – ingatta a fejét Jas. – Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni, de… egy kicsit föltartóztattak.

– Mi történt, miután elvittek a fogolytáborból? – nézett föl Norra a tányérjából.

Jas mesélt neki Niimáról, a huttról, Mercurial Swiftről, és arról, hogyan sikerült megszereznie a hajót.

– A fejed… – kerekedett el Norra szeme, aki csak most vette észre a fejvadász arcára száradt vért. – Gyógyszerre lesz szükségünk.

– Pihenésre lesz szükségünk! – fintorgott Jas. – A fejem pedig majd rendbe jön. A letört szarvak is visszanőnek idővel, úgyhogy ne aggódj! Most az a legfontosabb, hogy kitaláljuk, mi legyen a következő lépésünk. Ellenőriztem a hajót, és vannak érvényes birodalmi kódjaink. Viszont, ha Swift jelenti a birodalmiaknak, hogy ellopták a hajóját, akkor már nem sokra megyünk velük. Egyelőre viszont működnek, úgyhogy… leléphetünk a Jakkuról! Akár most rögtön!

Norra gyomra azonnal görcsbe rándult a gondolatra, hogy ismét át kell verekedni magukat a birodalmi blokádon. De nem, ez nem olyan lesz, mint a Halálcsillag elleni támadás. Vannak érvényes kódjaik. Simán át fognak jutni. Vagy itt is maradhatnának… De miért is? Kudarcot vallottak.

– Szerintem… Vissza kellene mennünk a Chandrilára. Hogy elmondjuk, mit találtunk. Csak hát… akkor ez azt jelenti, hogy mindez a semmiért volt. Nem találtunk semmit. Sloane meglépett, mi pedig kudarcot vallottunk.

– Nos… talán nem teljesen – vonta össze a szemöldökét Jas.

– Ezt hogy érted?

– Megtaláltam Sloane-t. – Ez a két szó jobban ütött, mint egy pohár koréliai rum.

– Hallgatlak! – hajolt előre Norra.

– Nem sokat láttam belőle… Amikor elvittek a hutthoz, akkor láttam, hogy ő is ott van. Valamiféle expedícióra készült. Az egész hely olyan volt, mint egy felbolydult méhkas, és nagyon úgy festett, hogy Sloane is velük tart.

– Azt nem tudod, hogy hová mennek?

– Csak pár szót hallottam. Úgy tűnik, a szurdokon túl keresnek valamit. Valami… völgyet.

– Mit akarhat ott Sloane?

– Elképzelésem sincs – vonta meg a vállát Jas. – Nem úgy tűnt, mint aki fogoly, de nem is repesett a boldogságtól, hogy a huttal együtt kell utaznia. És… hát nem volt könnyű ráismernem. Se katonák, se birodalmi egyenruha… Úgy festett, mint valami koszos roncsvadász. Volt vele egy férfi is – gondolom, valami helyi kísérő –, de ennél többet tényleg nem tudok. – Norra még egy maréknyi kukula-diót tömött a szájába, majd rágás közben egy darabig ideges tekintettel bámult maga elé.

– Haza is mehetnénk… Vagy elmehetünk, és begyűjthetjük Sloane-t.

– Vagy elkezdhetnénk homokot árulni a Jakkun… Igen, azt hiszem, tényleg csak ez a két út áll előttünk.

– Haza kellene mennünk. Az lenne az okos döntés.

– Igen.

– De mi nem mindig döntünk okosan.

– Hát nem.

– Te mit mondasz? – sóhajtott föl Norra. – Mit csináljunk?

– Nézd, én fejvadász vagyok. Olyan vagyok, mint egy szagot fogott anooba, ami nem áll meg, amíg el nem kapja az áldozatát. De itt nem én vagyok a főnök, hanem te. Te hoztál ide minket, ez a te bulid, és a te döntésed.

– Sloane-t akarom!

– Akkor menjünk, és kapjuk el! – Norra fölállt, és kezet nyújtott Jasnak. Aztán összeölelkeztek. Hirtelen Csont uraság is előkerült, és sután paskolgatta a két nő hátát.

– Én is szeretem az ölelgetést. Ölelgetés, ölelgetés, ölelgetés. Az olyan, mint mikor szeretetből erőszakoskodunk.

– Ezt hol találtad? – sóhajtott föl Jas fáradtan.

– Nem én találtam. Ö talált meg engem.

 

Harmadik rész