Negyedik fejezet

Ahogy a Moth visszatért a fény alatti sebességre, azonnal üvölteni kezdtek a szirénák, és bekapcsoltak a vészfények. Norrának ki sem kellett néznie a pilótafülke ablakán, hogy tudja, mi a probléma. A Chandrila után a Birodalom mintha illegalitásba vonult volna. Mintha még a csillagtérképekről is eltűnt volna. Pedig nem vált köddé. Ide vonult vissza. A Jakku fölött legalább egy tucat hatalmas, ék alakú csillagromboló lebegett, és volt ott egy irdatlan, lándzsahegy formájú, Executor-osztályú romboló is. Egyik vészjelző a másik után kapcsolt be, jelezve, hogy a birodalmi hadihajók célba vették a Mothot. Mind rendesen, most is a TIE-vadászok csaptak le rájuk először. Temmin kétségbeesett kiabálására Sinjir üvöltött ki a kabinból, aki nem tudta, hogy mi történt. Norra egy pillanatig sem hezitált – tisztában volt vele, hogy borotvaélen táncolnak, és ha csak nem cselekszik azonnal, egy villanás alatt szorosra húzzák a nyakuk körül a hurkot. Nincs idő kérdésekre! Nincs idő bizonytalanságra! Azonnal utasította a fedélzeti számítógépet, hogy kezdje el kiszámolni a visszaút vektorát. Miközben az ujjai a billentyűkön táncoltak, ráripakodott a fiára:

– Két perc múlva belépünk a hiper-űrbe, addig viszont ne engedd őket közel!

Azzal kicsatolta magát, és kiviharzott a pilótafülkéből.

– Hova mész? – kiáltott utána Temmin, de választ nem kapott. Sőt abban sem volt biztos, hogy tudni szeretné a választ.

A TIE-vadászok elképesztően gyorsak voltak. Zárt formációban csaptak le a Mothra, és mielőtt a hajó viszonozhatta volna a tüzet, azonnal a tér minden irányába távolodtak tőle – csak hogy szinte azonnal újra megrohamozzák. Ahogy mind újabb sortüzek söpörtek végig a hajótesten, a Moth az energiapajzsai ellenére is vészesen rázkódott. Temmin egyre kétségbeesettebben üvöltött segítségért, és miközben orsóból dugóhúzóba vitte a hajót, és szédítő sebességgel közeledett a Jakku légköréhez, egyfolytában ugyanaz az egy szó zakatolt a tudatában: kitérni, kitérni, kitérni!

Zöld lézersugarak nyúltak az MK–4-es után, és hogy elkerülje őket, Temmin újra, meg újra dugóhúzóba vitte a hajót, és közben igyekezett mind távolabb kerülni a birodalmi flottától. Itt az egész birodalmi flotta. Az. Egész. Kicseszett. Birodalmi. Flotta. Erre még nem állt készen. Sőt biztosra vette, hogy erre soha senki nem állhat készen. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki eddig azért könyörgött, hogy végre valami izgalmas is történjen vele, és mikor belecsöppent a várva várt kalandba, kénytelen volt rájönni, hogy abba bele is lehet halni. Temmin ezekben a pillanatokban döntötte el, hogy ő még nem felnőtt, sőt nem is akar soha felnőni, és különösen nem akar egymillió birodalmi hadihajó között palacsintává lapulni, vagy darabokra robbanni.

– Mi a büdös franc folyik itt?! – tántorgott be Sinjir a pilótafülkébe. – Hol vagyunk? Hol van Norra?

– Nem tudom! – harapta be Temmin az ajkát. Próbált úgy manőverezni, hogy a TIE-vadászok folyton közte és a csillagromboló között legyenek. Magasságos ég, mennyi hajó! A csillagrombolók úgy festettek, mint valami gigászi fenevad nyitott pofájából kilógó agyarak, és a TIE-vadászok, akár az ezerszám rajzó szúnyogok. A taktikai konzolon fölvillant egy jelzőfény. Valamelyik csillagromboló kilőtt rájuk néhány torpedót. Torpedók?! Ezek torpedókkal lőnek ránk?! Azokat én nem tudom lerázni! Nem vagyok olyan jó!

– Szükségem van egy tüzérre! – üvöltött Sinjirre. – Úgyhogy ülj le, és használd az ágyúkat!

Sinjir úgy roskadt le a pilótaszékbe, mint egy marionettbáb, aminek elvágták a zsinórjait, és úgy bámult az irányítópultra, mintha a kiírások helyén vuki ákombákomok lettek volna.

– Én ezt nem tudom kezelni! Most mit csináljak?!

– Üdv a klubban! – Aztán Temmin úgy igazából kieresztette a hangját: – Anya? Anyaaa! Hova ment? Hova a csodába ment?! – Az egyik konzolon újabb fény gyúlt – előbb sárga, aztán zöld. Valaki útnak indította az egyik mentőkabinjukat. Ne! Már megint azt csinálja!

Sietős léptek zaja hallatszott. Fém koppant fémen, aztán a folyosó végén Norra fordult be, kezében egy málhazsák és egy karabély.

– Mi történt? – kérdezte Jas, de mielőtt Norra válaszolhatott volna, valami szörnyű erővel dobta meg a hajót. A fejvadász válla a falhoz csattant, és egy pillanatig csillagokat látott.

– A birodalmiak! – hadarta Norra. – Itt vannak!

– Sloane?

– Az összes rohadék birodalmi, ahány csak van!

Azzal dühösen az egyik fali konzolra csapott, mire halk szisszenéssel feltárult az egyik mentőkabin ajtaja.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – kerekedett el Jas szeme. – Vagy… el kell hagyjuk a hajót? Várj már egy picit!

– Vigyázz rájuk! – szólt hátra Norra a válla fölött, miközben elkezdte becsatolni magát. – Különösen Temminre!

Jasnek nem kellett hozzá atomfizikusnak lennie, hogy megértse, Norra le akart lépni. Nem bírta tovább a nyomást, és így akart kiszállni. Vagy olyan csavargó lesz, mint én. Csakhogy ez nem neki való élet. Ebbe Narra belehal. Ahogy az ajtó záródni kezdett, Jas elvicsorított, és teljes erejéből a konzolra csapott, hogy nyitva tartsa. Ahogy a hajó újabb találatot kapott, a fejvadász bezuhant a mentőkabinba, és Norra ülésének tántorodott.

– Hagyjál! – lökte hátra a nő. – Menj vissza a hajóra! Ez parancs!

– Te nekem ne parancsolgass! Nem vagy az anyám!

– De a parancsnokod vagyok! – Jas megpróbálta kinyitni a biztonsági hevedereket, hogy kirángassa Norrát az ülésből. Amivel csak az volt a probléma, hogy Norra sokkal erősebb volt, mint amire Jas számított. Nem olyan puha, elkényelmesedett pilóta volt, aki egész életében repülő koporsókkal száguldozott, hanem majdnem olyan szikár és kemény, mint ő maga. – Márpedig akkor is lemegyek oda! – ragadta meg a kezét Norra dühösen. – Elkapom Sloane-t! Kicsinálom azt a rohadékot! Úgyhogy vagy húzz kifelé, vagy zárt be az ajtót és gyere velem!

– Jövök! – bólintott Jas pillanatnyi tétovázás nélkül. Azzal már zárta is az ajtót. A világítás kihunyt, a fények pirosról sárgára, majd zöldre váltottak, aztán a mentőkabin megrázkódott, ahogy a Moth rögzítő karmantyúi elengedték. A következő pillanatban már száguldottak is a Jakku felé.

Megint itt hagy! Megint megy a saját útján, a saját feje után, csakhogy most meg is öleti magát! Temmin kapkodva próbálta kihámozni magát a biztonsági hevederekből, és az sem érdekelte, hogy három torpedó száguld feléjük, és csak pillanatok kérdése volt, hogy be tudnak-e lépni a hiper-űrbe. A kapcsolótábla egyik jelzőfénye színt váltott. A mentőkabin már útnak indult. Nem volt több egy apró, zölden villogó fénypontnál a képernyőn, Temmin mégis úgy érezte, hogy azzal a pici fényponttal együtt minden reménye elveszett.

– Ülj már le! – reccsent rá Sinjir. – Mindjárt eltűnünk innen!

Temmin dühösen vicsorogva próbálta kikapcsolni a navigációs rendszert, de nem boldogult. Az anyja volt olyan előrelátó, hogy lezárta, és még le is védte egy kóddal. A francba, anya! Most mit csináljak?! Aztán eszébe jutott a másik mentőkabin. Ha elég gyors, azt még elérheti, mielőtt… De Sinjir egyedül nem fogja tudni elvezetni a hajót. Csont uraság meg pláne. Minden sejtje, minden idegszála azért rimánkodott, hogy hadd ülhessen be a másik mentőkabinba, és mehessen az anyja után.A józan ítélőképességéből azonban még mindig megmaradt annyi, hogy tudja, valakinek vissza kell mennie a Chandrilára, és értesítenie kell az Új Köztársaság kormányát, hogy a birodalmiak a Jakkun vannak.

– Csont uraság! – üvöltött hátra, miközben bukófordulóba vitte a hajót. – Eljutsz a mentőkabinokig?

– Igenis, Temmin gazda.

– Akkor menj! Irány a Jakku! Találd meg az anyámat, és védd meg! Hallod?! Védd meg bármi áron!

– Vettem, vettem. Senki sem bántja Temmin gazda édesanyját, mert kitépem a belét.

– Remek! Menj! – Temmin úgy csikorgatta a fogát, hogy már attól tartott, szilánkokra töri őket. Miközben ide-oda cikázott a TIE-vadászok közt, Sinjir félelmetes vehemenciával és elképesztő tehetségtelenséggel szórta meg az ellenséget lézersugarakkal. Aztán újabb sziréna harsant, jelezve, hogy az őket üldöző torpedók most már célra álltak, és pillanatok kérdése, hogy célba is találnak-e. És célba is találnak, hacsak nem rántok elő egy ötödik ászt a kézelőmből! Kétségbeesett pillantást vetett a konzolra, de még mindig semmi. Az egyik torpedó már olyan közel járt hozzájuk, hogy Temmin kénytelen volt felrántani a hajót.

– Mindenki kapaszkodjon! – rikoltotta, majd gyomorforgató pörgésbe vitte a hajót.

A torpedó alattuk suhant el, telibe találva egy szemből felbukkanó TIE-vadászt. Egy kipipálva, de kettő még mindig itt sündörög mögöttünk! A rakéták hátborzongató, kék lángcsóvát húztak maguk után, és olyanok voltak, mint valami ősi, elfeledett isten kilőtt halálos nyilai. Váratlanul új jelzőfény villant a konzolján – pirosról sárgára váltott, majd zöldre. Ez az, Csont uraság! Gyerünk! Sinjir megállás nélkül lőtte a torpedókat, de egyetlen lövése sem talált. Az ex-birodalmi szinte vitustáncot járt idegességében. Aztán megrázkódott a Moth, ahogy a mentőkabin levált a törzsről, és útjára indult. Temmin abban a pillanatban lecsapott a műszerfalra, előretolt egy kart, és a torpedók azon a helyen robbantak, ahol a Moth fél másodperccel korábban volt – mielőtt belépett volna a hiper-űrbe.

Ötödik fejezet

Valami légkalapácsként zakatolt a fejében, és a szaggatott hangot egy kommunikátor halk csipogása próbálta ellenpontozni. Az emlékek szemfájdító villanásokban tértek vissza. Az egyik sarka egy kapcsolót ért, aztán valami fémes csörömpöléssel esett le a magasból. Súlytalanságra emlékezett. Sötétségre. Sodródásra. Aztán fényt látott, ahogy beléptek a légkörbe, majd jött a hőség és a szél, ami elkényeztetett gyerekként dobálta a mentőkabint. Egy darabig úgy nézett ki, hogy szétszakad, aztán a sötétség kék égbolttá, és az éjszaka nappallá változott. A súlytalanságból pedig szabadesés lett, és ők egyre csak zuhantak és zuhantak. Valaki felsikoltott, kezek és lábak csapkodtak mindenfelé, majd bekapcsoltak a manőverező hajtóművek, és úgy érezték, menten szétroppan minden tagjuk. Végül kinyíltak a fékezőernyők is, de túl későn, és nem elég gyorsan. Megint sötétség. Megint csönd. Az emlékek fájó hullámokban tértek vissza, és azzal fenyegették, hogy maguk alá temetik. Norra hörögve oldotta ki a biztonsági hevedereket, majd az ajtóhoz botorkált, és nagy nehezen elfordította a biztonsági kapcsolót. A fémlap hangos pendüléssel szakadt ki a helyéből, és a beáradó napfénytől egy pillanatra elvakult. Odakint minden csupa fény és égető forróság volt.

Ahogy kimászott a mentőkabinból, az ujjai tűzforró követ és pergő homokot értek. Aztán a gyomra egyszer csak jelezte, hogy nem bírja tovább, és a következő pillanatban már négykézláb öklendezett. Ismét ott vibráltak a szemei előtt a második Halálcsillag félig elkészült szervizalagútjai, majd az Akiva, ahol egy lopott TIE-vadász segítségével próbálta elkapni Sloane-t. És a férje, aki fegyvert szegezett Mon Mothmára, és ha teheti, talán őt is megöli… Kényszerítette magát, hogy nyissa ki a szemét, és lássa, hová is érkezett. Ez a hely az Akiva szöges ellentéte volt. Száraz és halott, nem pedig páradús és élettel teli. Egyedül a hőség volt ugyanolyan azaz még az sem. Mert ez itt száraz hőség volt, olyan, mint egy kályha belsejében. Köhögésre ingerlő. Olyan, amitől kisebesedett a nyelv és a száj.

Egyedül maradtam. Aztán egy újabb emlék merült föl. Jas! A félig homokba temetett mentőkabin oldalának támaszkodva ott állt a zabrak nő, és őt figyelte. A fejbőre több helyen is fölhasadt, és a hangtalan vicsorgásra húzott ajkai mögül véres fogak bukkantak elő. Norra megpróbált kinyögni valamit – hogy örül, hogy látja, és örül, hogy mindketten életben maradtak –, Jas Emari azonban dühösen megragadta a vállánál fogva, fölrántotta földről, és a mentőkabin oldalának vágta. Olyan erővel, hogy Norra egy pillanatra csillagokat látott.

– Miért?! – A fejvadász hangja úgy csikorgott, mintha szavak helyett kövek lettek volna a torkában.

– Megtámadtak… a Birodalom… nem volt időm!

– Nem volt időd! – ismételte meg Jas megvetőn. – Nem volt időd! Nem volt időd! Egyfolytában ezt hajtogatod, Norra Wexley! A fenébe is, nekem sem volt időm! Nem volt időm elhozni a fegyvereimet! Nincs nálam távcső, se étel, vagy víz! Mégis, mi a fenét gondoltál?! Hogy megfelelő felszerelés nélkül csak beülünk egy mentőkabinba, és eljövünk erre a kicseszett halott bolygóra?! Amiről abszolút semmit sem tudunk?!

Dühében akkorát vágott a mentőkabin oldalába, hogy Norra már attól tartott, eltört a keze.

– Én… nem sajnálom – mondta dacosan.

– Na persze! Miért is sajnálnád?

– Egyedül azt sajnálom, hogy téged is belerángattalak.

– Ezt majd akkor mondogasd, amikor el kell hogy temess a sivatag közepén!

– A férjem… harcoltam Sloane ellen, és… Muszáj ezt megtennem!

– Felőlem – vonta meg a vállát Jas. – Jó, akkor csináljuk! Hogy kezdjünk hozzá?

– Először is engedd el a vállam, mert fáj! – szisszent föl Norra. – Aztán el kellene látni a sebeidet.

– Jól vagyok.

– A mentőkabinban van egy elsősegélyláda. Én esetleg…

– Mondtam már, hogy jól vagyok! – jelentette ki Jas dühösen. Ugyanolyan dacos, mint Temmin. Ó, Temmin… Remélem, jól vagy, kisfiam! A fiam… Megint magára hagytam a fiamat. Fölöttük a kék égen, akár a bizarr szellemképek, vagy hallucinációk, bosszúálló kísértetként lebegtek a csillagrombolók. – Úgy tűnik, megtaláltuk a Birodalmat – nyalta le az ajkára száradt vért Jas. – De mit keresnek itt?

– Fogalmam sincs. Ez a hely elég messze van minden civilizált világtól és kereskedelmi útvonaltól, úgyhogy errefelé nem sokan keresnék őket. A Jakkun túl már a feltérképezetlen peremterületek következnek, úgyhogy errefelé tényleg a madár sem jár. Lehet, hogy ide vonultak vissza a sebeiket nyalogatni, remélvén, hogy az Új Köztársaság itt nem bukkan rájuk.

– Most majd tudni fogják. – Főleg, ha Temminék megmenekültek…

– Akkor mi a terv, parancsnok? – forgatta a szemét Jas. – Nagy tisztelettel újra megkérdezném, hogy álljunk neki a dolognak?

– Ezt most hogy érted?

– Egymagad akartál idejönni, de úgy alakult, hogy most már van egy társad. Rendben, te vagy a mi kis expedíciónk parancsnoka, és biztos vagyok benne, hogy egy parancsnoknak terve is akad. – Norra nagyot sóhajtott. A haragja már elillant, és a helyét pánikkal kevert fáradtság vette át. A legszívesebben lefeküdt volna, hogy aztán néhány napig föl se keljen. Vagy soha többé.

– Nincs tervem – ismerte be.

– Hadd találgassak: nem volt időd kiötleni egyet.

– Hát… igen – fintorgott Norra. – Gondolom, a birodalmiak előbb-utóbb kiküldenek pár őrjáratot, hogy ellenőrizzék a kilőtt mentőkabint. Valószínűleg TIE-vadászokat. Úgyhogy azt mondanám, szedjük össze a holminkat és álljunk odébb.

– És merre induljunk? – Norra lehunyta a szemét, körbefordult, és találomra az egyik irányba mutatott.

– Arra.

Közjáték – Kashyyyk

Az Arayakyak-hegy – a Karomhegy – egykor a vukik egyik legszentebb helye volt. A dzsungel, ami máshol is bőséggel adott, itt egyenesen két kézzel osztogatta ajándékait. Itt nőtt a shy-shok, a vukik egyik legkedvesebb gyümölcse, amit ezerféleképpen lehetett fölhasználni. A húsa édes volt, a héja szinte törhetetlenül kemény, a kacsok pedig, amikről a termést szüretelték, majdnem olyan erősek, mint egy acélsodrony. De a gyermek, aki most járt először a dzsungelnek ezen a részén, nem sokat hallott ezekről a régi dolgokról. Nemhogy a világ történetéről, de a sajátjáról is alig tudott valamit. Fogalma sem volt, hogy ezen a helyen valaha virágzott az élet, és csak annyival volt tisztában, hogy ez itt most az egyik legcsúfabb heg a dzsungel testén. Számos fa derékba tört, mások lassan haldokolva dőltek egymásnak, vagy gyilkos rothadás emésztette őket. Lumpawaroo keveset tudott ezekről a dolgokról, de legalább a nevére emlékezett. És egy kicsit az édesanyjára is, akitől évekkel ezelőtt elszakították. Az apjából, aki már sok éve nem volt velük – az anyja mindig azt mondogatta, hogy a sima-bőrűek vitték el leginkább az illata maradt meg. A sima-bőrűek. A szőrtelen birodalmi betolakodók. A rrraugrahok, akik szinte az eszmélésétől kezdve rabszolgasorban tartották.

Lumpawaroo azonban érezte, hogy az utóbbi időben valami megváltozott. A rossz dal véget ért. A rossz dal, amit minden vuki hallott, ami rettegést és fájdalmat okozott, és ami úgy zümmögött a fejükben, mint egy egész raj drriw-tcha vérlégy. A dal, ami mindenféle rossz dolgokat művelt velük, ha nem engedelmeskedtek a sima-bőrűeknek. És néha olyan erős volt, hogy megölte azt, aki hallotta. Lumpawaroo még jól emlékezett az egyik rabszolgatársára, aki megpróbált megszökni a munkatáborból, és a fejében hallott gonosz dal olyan fájdalmat okozott neki, hogy belepusztult. A dal azonban egy idő óta elhallgatott. A rrraugrahok valamiért már nem énekelték. Helyette előszedték a régi láncokat és nyakörveket, és sokkbotokkal és sugárvetőkkel kényszerítették munkára a Vukikat. Mióta a dal elhallgatott, a dolgok rosszabbra fordultak – ugyanakkor jobbra is. Sok sima-bőrű elmenekült, mások megőrültek, vagy bezárkóztak a házaikba és nem voltak hajlandóak előjönni. Néha lehetett hallani, ahogy a zárt ajtók mögött üvöltöztek, törtek–zúztak, vagy épp sírtak. Már azzal sem törődtek, hogy tisztálkodjanak. Néha egymással is harcoltak, máskor pedig összeölelkeztek, és azt bizonygatták, hogy megéri várni, mert hamarosan eljön valaki, hogy megmentse őket. És akkor megint lesz ételük, és valahogy megoldják, hogy a vukik ismét hallják a szörnyű dalt a fejükben.

Lumpawaroo tartott tőle, hogy valóban megtalálják a módját, úgyhogy elkezdte tervezni a szökését. Figyelt és türelmesen várt, míg el nem jött a megfelelő pillanat. Az egyik sima-bőrű – egy mocskos, szürke ruhát viselő tiszt – épp bezárni készült az egyik energiakaput. A rrraugrahot Dessard parancsnoknak hívták, és amilyen apró ember volt, épp olyan nagy volt a kegyetlensége. Dessard már épp bezárta volna a kaput, mikor Lumpawaroo nekiiramodott, félrelökte, és berohant a tábort övező őserdőbe. A többi fiatal fogoly – merthogy ez egy vuki-kölykök számára fenntartott tábor volt – még sokáig hallotta a diadalmas üvöltését a dzsungel mélyéről. Megígérte nekik, hogy visszajön értük, és kiszabadítja őket, aztán bevette magát az Arayakyak lassan pusztuló erdeibe, ahol a fákat málló liánok és rothadó függőhidak kötötték össze. Egy darabig egyedül volt, aztán ez is megváltozott. Mert most már vadásztak rá.

A szél Dessard bűzét hozta, amibe izzadság, mocsok és gyűlölet szaga vegyült. Lumpawaroo már ismerte annyira a parancsnokot, hogy tudja, nem egy vuki-kölyök elvesztése dühíti, hanem a hiúságán esett csorba. Hogy egy fán lakó, ostoba szőrmók túljárt az eszén. És a férfi gyűlöleténél csak az volt nyugtalanítóbb, hogy Dessard nem egyedül járt a nyomában. Lumpawaroo azonban vuki volt, és a sima-bőrűekkel ellentétben az erdő volt az otthona. Tudta, hogy nem mernek majd utána mászni a szédítő magasságba, így a shy-shok fák ágai közt bujkált, és csak ételért és vízért ereszkedett le időnként. Ez az erdő azonban már nem az volt, amire a fogolytábor előtti időkből emlékezett. Ez az erdő romlott volt és fertőzött. A fákon rákos daganatokként burjánzó gombatelepek élősködtek, és ahogy az egyik ágról átlendült a következőre, egy viaszfehér gomba az arcába robbant, és fekete spórákkal terítette be. Lumpawaroo nem volt elég gyors, és önkéntelenül is beleszippantott a spórafelhőbe. Hirtelen minden kifakult körülötte, és köhögve, öklendezve tántorodott meg. Azt még érezte, ahogy az ujjai alól kicsúszik az ág, aztán csak zuhant és zuhant.

Ágak csapódtak a testének, rothadó levelek tapadtak a bundájába, majd egy vastagabb ág találta el az oldalát, a levegőt is kiszorítva belőle. Pördült még egyet a levegőben, aztán csontrepesztő erővel csapódott a földnek. Magzatpózba görbedve próbált levegő után kapkodni, a tüdeje azonban egyelőre nem engedelmeskedett. Piros és fekete pontok ugráltak a szemei előtt, de épp mielőtt megfulladt volna, engedett a szorítás a mellkasában, és ismét képes volt levegőt venni. A levegővel együtt szökőárként terítették be a szagok, amik közül a legerősebb Dessard bűze volt. A parancsnok diadalmas vigyorral állt meg fölötte.

– Te! – recsegte a sima-bőrű, és előhúzta a sugárvetőjét. – Te mocskos bolhafészek! Azt hitted, elmenekülhetsz? Senki sem menekülhet el! Még a saját embereim sem, nemhogy te! Aki menekülni próbál, az meghal! Nagyon-nagyon csúnya halált hal! – A birodalmi katonák félkörben álltak körülötte. Lumpawaroo megpróbált föltápászkodni, de az ereje cserbenhagyta. A belélegzett gombaspórák és a szörnyű esés kis híján végeztek vele, és az éhség meg a szomjúság a maradék erejét is elorozta. Egyedül a szaglása működött rendesen, és az azt súgta neki, hogy Dessard mindenképp végezni fog vele. De a mosdatlan emberi testek bűzén túl érzett még valami mást is. Egy másfajta szagot.

Vukik szagát. Volt köztük egy furcsamód ismerős is, ami elfeledett emlékeket kavart föl Lumpawaroo tudata mélyén. Dessard célra emelte a sugárvetőjét, aztán egyszer csak megnyíltak mögötte a lombok, és valami berántotta az erdő sűrűjébe. A következő pillanatban záporozni kezdtek a lézersugarak. A sima-bőrűek túlságosan lassan eszméltek, és az ismeretlen támadók pillanatok alatt mindannyiukkal végeztek. Az egyikük menekülni próbált, de szörnyű erő ragadta föl, és úgy vágta neki a legközelebbi fának, hogy a fehér páncélos katona csontjai darabokra törtek.

Dessard mászott elő négykézláb a bokrok alól, nyüszítve, maga alá piszkítva, az arca a rettegés véres maszkja. Aztán egy toronymagas árny vetült rá, és Lumpawaroo most már tudta, hogy kié is a hozzá tartozó illat. Az apjáé. A magas, barna bundájú vuki vállán átvetve ezüstös töltényöv csillogott, a kezében lézer nyílpuska. Egyik vaskos, cölöpszerű lábát Dessard hátára tette, és teljes erejéből a rothadó avarral teli talajba taposta a tisztet. A jobbján egy szürke bundájú, félkarú vuki állt, a balján egy másik, akinek fél szeme volt, és akadt ott néhány erdő-zöld ruhát viselő sima-bőrű is, fegyvereiken a tűzmadár jelével. Az egyikük leguggolt Dessard mellé, majd gyorsan hátrabilincselte a kezeit. A fegyverövet viselő vuki, ahogy megpillantotta Lumpawaroot, hátravetette a fejét és boldogan felüvöltött.

A kölyök azonnal odarohant hozzá és átölelte. Az apja eljött érte, hogy megmentse. Csubakka ismét hátravetette a fejét, és vuki nyelven kezdett énekelni. Ez azonban nem fájdalmas dal volt, hanem igaz és jó, ami a családról és az elveszett és megtalált szeretteikről szólt.