Tizenharmadik fejezet

A cella falát vér-és hányásfoltok tarkították. Száraz hely volt különösen azért, mert már napok óta nem kapott vizet. Mercurialnak nem esett nehezére kitalálni, hogy mi történhetett: a fogoly engedetlen volt, szabadulni próbált, mire Niima rabszolgái csúnyán megverték. A zabrak nő feje csupa vér volt, a haja összeragadva tapadt az arcához, és a rászáradt vércsíkok egzotikus jeleket rajzoltak a bőrére. Most megvagy, Jas Emari! Üdvözlés helyett egyszerűen csak rávigyorgott a nőre. Mintha csak azt mondta volna: látod, mondtam én, hogy elcsíplek, halacska! A nő nyilván úgy gondolta, hogy túljárt az eszén a Tarison, és Swift kénytelen volt elismerni, hogy ez ott akkor valóban így is volt.

Az ilyesmi a legjobbakkal is megesik néha. De egy elrontott lépés még messze nem jelenti azt, hogy az ember a játszmát is elvesztette. Odabiccentett Niima szolgáinak, és azok hárman kötélpányvát vetettek a nőre, és kivonszolták a cellából. Mercurial hálás volt Niima vendégszeretetéért, és még hálásabb volt azért, hogy nem kellett személyesen is találkoznia a huttal. Nehezen állhatta a fajtáját – a csigák legalább annyira rajongtak a ceremóniáért, mint a brutalitásért, márpedig neki most egyikre sem volt ideje. És kifejezetten megvetette őket, mert undorító, nyálkás élősködők voltak. Mercurial vezette a sort, Jast mögötte vonszolták a rabszolgák. Swift csak úgy sugárzott, és a járása győzelemtől volt ruganyos és magabiztos. Ez a mai jó napnak ígérkezett. Hosszú vadászatra számított, még segítséget is fogadott, és erre a lány az ölébe hullott. Könnyű győzelem. Persze ehhez is a megfelelő helyen és a megfelelő időben kellett lennie, úgyhogy megérdemelte. Az érte járó fizetséget is megérdemli majd. Ami viszont az embereit illeti… Lehet, hogy őket mégsem kellene majd kifizetnie. Lehet, hogy ad majd nekik pár kreditet, ha már egyszer leszerződtek hozzá, vagy… lehet, hogy egy fillért sem fizet nekik. Végül is miért fizetne? Miért osztozna ezekkel az alakokkal? Úgy döntött, legjobb lesz, ha az egész vérdíjat meghagyja magának. Végül is ő dolgozott meg érte!

Ezen töprengett, miközben átvágtak Niima kanyargós folyosójú templomán. Ez is olyasmi volt, amiben a sivatag úrnője csöppet sem hasonlított a többi huttra. A fajtársai rajongtak a fényért és szórakozásért – Jabba tatuini palotája például kifejezetten díszes volt –, ez a hely azonban csupa akna és folyosó, hideg, vörösre festett falakkal. Egyik-másik járat padlója és falai simák voltak, mintha évszázadokig csiszolták volna őket, másokat viszont alig lehetett megkülönböztetni a természetes barlangoktól. Swift elképzelni sem tudta, ki és miért építhette ezt a helyet annak idején, de úgy volt vele, ha szerencséje van, sosem fog annyi időt itt tölteni, hogy megtudja. Az is furcsa volt, hogy szinte semmiféle elektromos eszközt nem látott. Se energiakábeleket, se kapcsolótáblákat, se droidokat.

Még Emari kezét is kötéllel kötötték hátra. Nem lánccal, nem műanyag bilincsekkel, hanem kötéllel. Újabb cellák előtt haladtak el, és az egyikben néhány rabszolga épp most borotvált csupaszra egy idős férfit. Aztán lefogták, és ahogy az egyik tűt és zsineget vett elő, a fogoly felsikoltott. Swift már nem várta meg, hogy kiderüljön, a fogoly szemét, vagy száját varrják-e össze. Vörösre festik, minta vér. Magukhoz hasonlóvá teszik. Rabszolgák, akik másokat is rabságba vetnek. Olyanok, mint valami lassan terjedő fekély. Mihamarabb szerette volna maga mögött tudni a Jakkut. Ez a hely egyre inkább kikezdte a jókedvét, és egyedül az nyugtatta, hogy hamarosan hajóra száll, és már megy is a vérdíjért. És egyre kevésbé tetszett neki Emari szótlansága. Jobban örült volna, ha a nő megállás nélkül könyörög. De nem, még ezt az elégtételt sem akarta megadni neki. Swift szilárdan eltökélte, hogy nem szól egy szót sem, aztán mégis azon kapta magát, hogy beszél:

– Szerintem te nem méred föl, hogy mekkora bajban vagy, Emari! Valószínűleg azt sem fogod föl, hogy egyedül én állok közted és Gyuti közt, aki szeretné a falra tűzni a bőrödet! Úgyhogy itt lenne az ideje… tudod, hogy nekiállj könyörögni! Hogy esküdözz, és megpróbálj valami alkut kötni! Te is fejvadász vagy, tudod, hogy mennek ezek a dolgok! Hacsak nem döntöttél úgy, hogy tényleg meg akarsz halni, mert akkor én és az embereim… – Semmi. Még mindig semmi. Swift hirtelen megtorpant, és villámló szemekkel förmedt a nőre: – Élve vagy holtan! Így szól a szerződés. Ha kell, csak a fejedet viszem el, és már azért is megkapom a pénzt! Várj… Mi a fenét csinálsz?

A nő feléje nyújtotta a kezét, és a szemében gonosz fény csillant. Aztán megrázta a fejét, és most látszott csak, hogy mitől is volt véres a fejbőre. A zabrak nő fejének bal oldaláról hiányoztak a szarvak. Három is. Mi a…? Jaj, ne! A nyállal borított törött szarvdarabok, amiket eddig a szájában rejtegetett, most ott voltak a nő ujjai közt. Swift hátralépett, és azonnal az övébe tűzött botokért nyúlt de elkésett. Emari egy kígyó fürgeségével csapott le rá. A hutt rabszolgák nem is értették, hogy mi játszódik le a szemük előtt, és mielőtt bármit tehettek volna, a nő már támadásba lendült. Vadul Swift felé kapott, és a három csonttüskével álltól szemöldökig felhasította a férfi arcát. Lángoló kín robbant Swift agyába, és az ujjai közül kihullottak a karbonszálas rudak. Üvöltve tántorodott hátra, és ahogy a sarka megcsúszott a kőpadlón, fejjel és vállal az egyik falnak zuhant. A szemébe csorgó vér ellenére is látta, ahogy Jas Emari megperdül, és a kötélnél fogva rántotta magához az egyik hutt rabszolgát. A következő pillanatban szörnyű reccsenés hallatszott, ahogy a nő térde behorpasztotta a rabszolga halántékát. A fickó úgy dőlt el, mint akit villám sújtott, és a homloka Swift arcába csapódott. Újabb reccsenés – ezúttal az orra tört be –, és Mercurial Swift felüvöltött kínjában és tehetetlen dühében. Jas felugrott, és egy pusztító erejű rúgással zúzta szét egy másik rabszolga légcsövét. A férfi feje hátranyaklott, és hörögve-fuldokolva kapkodott levegőért.

– Emari! – nyöszörögte Swift, és megpróbált föltápászkodni.

– Jaj, kérlek, ne bánts, Mercurial! – gúnyolódott a nő, és közben kétségbeesett tempóban próbálta elmetélni a kötelét az egyik szarvcsonkkal. – Kérlek, ne vigyél el Gyutihoz! – Majd végignyalta a kézfejét, elvicsorított, és a levegőbe bökött három ujjával. Swift ugyan nem ismerte ezt a zabrak gesztust, de így is épp elég sértőnek tűnt. Aztán a nő sarkon fordult, és futásnak eredt. A következő folyosón bemászott egy fölfelé vezető nyílásba, és már el is tűnt.

 

Jasnak pokolian fájt a feje. Amiben nem is volt semmi meglepő, mert a feje – ugyanúgy, mint a szarvai – csontból volt. Letörni a szarvait azt jelentette, hogy a saját csontjait kellett eltörni. Újra és újra a cellája kőfalába vágta a fejét, ami annyira fájt, hogy minden egyes ütés után meg kellett állnia. Próbált nem elájulni, próbálta nem elhányni magát, de még az ő képességeinek is megvolt a határa. Egyszer el is vesztette az eszméletét a fájdalomtól, de amikor magához tért, tovább folytatta, amit elkezdett. Már zúgott a feje, a fal csupa vér volt, és úgy érezte, menten eltörik valamelyik nyakcsigolyája, de addig nem állt le, míg nem sikerült három szarvat letörnie. A szabadsághoz vezető három kulcs. Persze eredetileg volt nála egy egész álkulcskészlet is, de mikor a hutt rabszolgái átkutatták, azt is megtalálták nála és elvették. Nem maradt hát más választása, le kellett törni azokat a szarvakat. Azok segítenek majd neki kijutni innen. Mégpedig mihamarabb, hogy kifizetődjön ez a gyötrelmes vállalkozás. Merthogy tudom, hol van Rae Sloane, és ez a tudás nagyon sok pénzt ér! A Birodalom legmagasabb rangú tisztje itt volt a hutt templomában.

Látta őt, mikor a rabszolgák lehozták. Valamiféle terven dolgozott Niimával. Vissza kell jutnom a fogolytáborba, hogy kihozzam Norrát! Elképzelése sem volt, hogy ki fog fizetni érte a birodalmiaknak, és mikor Mercurial Swift jelent meg, az egyszerre töltötte el örömmel és aggodalommal Jast. Azzal tisztában volt, hogy Swift nem ostoba alak, és egyébként is valami csapatról beszélt, amit felfogadott. Ő, aki egyébként mindig egyedül dolgozott. Hiába, furcsa idők ezek. És bár Jas Emarinak fogalma sem volt, hogy kik lehetnek ezek az alakok, most már ők is a terve részét képezték. Mivel utasszállítók nem jártak rendszeresen a Jakkura, ezért minden bizonnyal a saját hajójukkal érkeztek.

Márpedig egy hajónak van legénysége és azonosító kódjai is. Olyanok, amikért súlyos pénzeket fizettek, és ami szabad ki-és bejárást biztosított nekik. No, nem az örökkévalóságig, de már az is igen szép teljesítmény volt, hogy a birodalmiak nem lőtték le őket. Először is el kell jutnia arra a hajóra, aztán pedig el kell hogy foglalja. Niima templomának folyosóit mintha hatalmas férgek rágták volna a sziklába, és az egész hely olyan volt, mint valami labirintus. Mikor már úgy érezte, hogy kezd valamerre tartani, a folyosó hirtelen visszafordult és épp az ellenkező irányba nyílt. És hogy ne legyen könnyű dolga, a legtöbb folyosó szakasztott ugyanúgy festett. Egyszerűen nem volt rá mód, hogy megállapítsa, merrefelé is lehet, és egyre inkább az volt az érzése, hogy körbe-körbe jár. Azok ott nem az én csizmám nyomai a porban? És ha sohasem jutok ki innen? Lehet, hogy csak hónapok múlva találják meg az összeszikkadt testemet valamelyik oldalsó járatban. De az is lehet, hogy sokkal hamarabb rábukkannak. Megállt egy pillanatra, félrefordította a fejét és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Mormogást és kaparászó zajokat hallott. Léptek. Közelednek!

Jas az egyik kanyar árnyékába húzódott, és pattanásig feszült idegekkel figyelt. Ők azok! Niima agy-mosott rabszolgái. Vajon tudják, hogy elszöktem? Vajon képesek kiszagolni? A kanyarban egyetlen alak tűnt föl – vörös porral megfestett, szőrtelen sápadt alak, őrült tekintettel, hegyesre reszelt fogakkal. Ahogy észrevette Jast, rávicsorgott, és a fogait csattogtatva rontott rá. Emari egy jól irányzott rúgással az arcába taposott, és a férfi a szemközti falnak tántorodott. Ő csak egy rabszolga – szólalt meg a fejében egy vékonyka hang. – Nem tudja, mit csinál. Ne öld meg! De már túl késő volt. A logikusan gondolkodó, racionális Jas Emari eltűnt, és a helyét a vérszomjas vadállat vette át.

Abban a pillanatban, ahogy a rabszolga fölé hajolt, hogy eltörje a nyakát, kezek nyúltak utána, egy kar kulcsolódott a torkára, és olyan erővel csapták a falnak, hogy még a koponyája is belereccsent. A rosszullét fekete hullámokban tört rá, és azzal fenyegette, hogy elnyeli. A fejvadász vakon rúgott ki oldalra, aztán a könyökével sújtott hátra, és hallotta, hogy az ütés talál. Azonban bármennyire is kapálózott, képtelen volt lefejteni magáról a másik rabszolga karját.

Aztán a sokéves harci tapasztalat lépett működésbe, és ahelyett, hogy ellenkezett volna, elernyesztette az izmait, és hagyta, hogy a hutt rabszolga a saját lendületétől bukjon föl. Ahogy jókora csattanással földet értek, a nő kicsusszant a fojtófogásból, és kézéllel törte össze a rabszolga gégéjét. A fickó üvöltése azonnal hörgésbe fulladt, de Jas már nem várta meg, hogy kiderüljön, meghallotta-e bárki is a küzdelem zaját. Mozogj! Ne állj meg, csak mozogj! Tudta, hogy mennie kell, mindegy, hogy merre, de muszáj mozgásban maradnia. Előbb-utóbb csak kilyukad valahol.

Valami mozdult előtte a sötétben, és azonnal megtorpant. Volt ott valaki, de nem volt hajlandó közelebb jönni. Aztán a távolban kiáltás harsant, és felismerte a hangot. Swift volt az, akinek mintha némi pánik vegyült volna az érthetetlenségig elkent szavaiba. Jas lehunyta a szemét, és megpróbálta Swift hangját választani zérus pontnak ebben az útvesztőben. Lehajtotta fejét, és a falak mentén tapogatózva haladt előre. Néha megállt, kinyitotta a szemét, hogy tájékozódjon egy kicsit – innen is, onnan is hátborzongató falfestmények néztek le rá, amik a huttot ábrázolták –, aztán az egyik forduló után légmozgást, és a hűvös levegővel együtt már szagokat – fémét, kesiumét és ózonét – is érzett.

Egy űrhajó szagát. Ami azt jelentette, hogy egy hangár vagy leszállóplatform volt a közelben. Aztán másfajta hangok ütötték meg a fülét: idegborzoló, fejhangú gajdolás, ami talán Niima templomából szüremlett ki, és a szivacsszerű kő járatokon átszivárgó szél hangja, ami kárhozott lélekként jajongott. Innentől kezdve a légmozgást és az éneklést követte, és az egyre erősebb szagokat. Végül az egyik folyosó padlóján jókora üreget talált, ami mintha csak arra várt volna, hogy átmásszon rajta. Jas hasmánt csúszott az üreg pereméhez, és lepillantott. Odalent egy régebbi típusú koréliai hajó állt – tömpe orrú, rövid szárnyú, lapos jármű. Megütöttem a főnyereményt! Az egyetlen problémát az őrök jelentették. Azaz, hogy csak egyetlen őr, mert Swift többi csatlósa valószínűleg most is őt hajszolta.

Márpedig egyetlen őrrel még így, gyakorlatilag fegyvertelenül is el fog tudni bánni. Az őrszem egy széles karimájú kalapot viselő kyuzo volt, és minél tovább bámulta, az idegen annál ismerősebbnek tűnt neki. Túlságosan is ismerősnek… Ahogy megfordult, és már az arcát is látta, semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy odalent Embo posztol, aki sokáig az ő nagynénjével dolgozott együtt. Kölyökként sokat lógott a kyuzóval, és néha még ennyi év után is hiányzott neki a jó öreg Embo, aki mindig csöndes volt, és valamilyen oknál fogva nem volt hajlandó elsajátítani a galaktikus közöst. Jas annak idején annyira megszerette, hogy a kedvéért még a kyuzo nyelvet is megtanulta, és ezek után ők ketten elválaszthatatlan barátok lettek. (Sokszor Jom Barrell is Embóra emlékeztette őt. Csöndes volt, halálos, és a maga módján édes. Valaki, akinek nem volt könnyű a bizalmába férkőzni, de mindenképp megért egy próbát.)

De ha ez tényleg Embo, akkor mit keres itt? Vajon tisztában van vele, hogy kinek a vérdíját jöttek begyűjteni? És vajon most kihez fűzi a hűség – hozzá, vagy Swifthez? Mert ha Swifthez, akkor neki vége. A kyuzo remek harcos volt, és Jas Emari semmilyen körülmények között sem állt volna ki ellene harcolni. Ezt át kell gondolnom! Aztán nagyot sóhajtott és átcsusszant a padlóba vágott üregen. Egy hosszú pillanatig ott csimpaszkodott az akna peremébe kapaszkodva, és az odalent posztoló Embót figyelte. Ahogy a kyuzo elsétált a rámpától, Emari is elengedte az akna peremét, és halk puffanással érkezett meg a hajó tetejére. Azonnal odébb gurult, majd lecsúszott az egyik szárnyon, és a rámpa mellett felhalmozott ládák mögé kuporodott. Léptek zaja… halk morgás… Nyilván Embo is meghallotta a furcsa zajt, és most körbejárja az űrhajót. Ha nem sikerül kicseleznem és fellopakodnom a hajóra, nagy bajban leszek!

Már épp a rámpa felé indult volna, mikor egy ösztövér árnyék vetült rá. Lassan felemelte a kezét, megfordult, és egyenesen egy lézerszámszeríj irányzékába bámult. Ami egy akkora fegyverhez csatlakozott, hogy azzal akár egy kisebb holdat is le lehetett volna robbantani az égről. Embo szótlanul bámulta jókora, narancsvörös szemeivel. Az elmúlt évek során lekopott a kalapjáról az aranyozás, a vörös inge is elrongyolódott, és a páncélján is jóval több lett a horpadás – de mégis, minden kétséget kizáróan ő volt az.

– Embo – suttogta Jas.

– Mégiscsak te vagy az, kislány – mondta a kyuzo a saját nyelvén. A fegyver irányzéka azonban egy milliméternyit sem mozdult odébb. Jas idegesen nyalta meg az ajkát. Embo, ha akarja, itt pontot tehet a dolgok végére, és ő nem sokat tehet ellene. Ez az alak még a nénikéjénél is régebb óta vadászott a galaxis legveszedelmesebb alakjaira – köztörvényes bűnözőkre, kalózokra, más fejvadászokra, sőt Jedikre és Sithekre is, és ha nem is mindig győzött, életben maradt.

– Örülök, hogy látlak, Embo – nyelt egy nagyot Emari, és érezte, hogy egyre nyirkosabb a tenyere. – Jó rég nem találkoztunk. Marrok hol van?

– Néhány évvel ezelőtt elpusztult. – Marrok Embo idomított anoobája volt. Az ellenségeikkel szemben mindig kegyetlen és vérszomjas, de Jas Emarit nagyon szerette, és mindig örömmel vette, ha a lány a füle tövét vakargatta.

– Ezt… sajnálom – mondta a nő halkan. – Jó kutya volt.

– Az volt.

– Akkor te most… egy új csapattal dolgozol? – Közben a nyílpuskát figyelte, és kettős szíve majd kiugrott a mellkasából. Ha megmozdul, nekem végem.

– Tudod, hogy én mindig csapattal dolgozom. Így gondoskodom róla, hogy sose legyek egyedül.

– De pont Swifttel? Azt gondoltam volna, hogy… – A kyuzo erre nem mondott semmit. – Tudtad, hogy én vagyok a célpont?

– Tudtam.

– És akkor mi lesz ennek a történetnek a vége, Embo? – A leszálló platform túlsó felében feltűnt egy alak – egy másik fejvadász, akivel annak idején Sugi nénikéje szintén dolgozott. Dengar. Sugi mindig is utálta Dengart. Sőt mindenki utálja Dengart. Mi a fenét keres ez itt?

– Vissza a hajóra! – kiabálta Dengar. – Errefelé jön! – Szóval még nem vett észre. No, nem baj, hamarosan.

– Embo… tudom, hogy neked is vannak tartozásaid. Te és Sugi… ti segítettetek másoknak. Ti mindig igyekeztetek helyesen cselekedni, és ezzel sokakat magatokra haragítottatok. Nekem is megvannak a magam tartozásai.

Azt viszont nem tette hozzá, hogy a kyuzo valószínűleg sokkal egyszerűbb helyzetben van, mint ő. Mert ha most meghúzza a ravaszt, akkor begyűjtheti Jas Emariért a vérdíjat, és azzal jó eséllyel képes lesz rendezni a tartozásait.

A kreditnek nincs szaga.

– Sugi mindig azt tette, amit helyesnek érzett, még akkor is, ha nem ismerte be. Te pedig mindig lojális voltál hozzá. Én itt most próbálok valami jót tenni, még akkor is, ha nem könnyű. Még akkor is, ha ezzel felbőszítek pár nagykutyát. Még akkor is, ha ezzel újabb adósságokba verem magam. Úgyhogy… arra kérlek, hogy engedj el! És… szükségem lesz a hajóra is… – Embo lassan megcsóválta a fejét.

– Öreg vagyok én már ehhez – dörmögte. – És Marrok mindig is kedvelt téged.

Azzal leeresztette a fegyverét, és ellépett a lány útjából.

– Ezt sosem fogom elfelejteni, Embo!

– Abban biztos lehetsz, kislány! – Jas Emari most érezte csak igazán, mennyire hiányzott neki az elmúlt években a kyuzo. Hogy milyen jó lett volna néha leülni, és csak beszélgetni vele. De ez most nem az a hely volt, és nem is az az időpont. Dengar akkor bukkant elő a ládahalmok mögül, mikor a lány a rámpa felé iramodott. A vén szemétláda azonnal lekapta a válláról hosszú csövű puskáját, és már célba is vette Emarit.

– Csak lassan a testtel, kislány! – kiáltotta. – Most szépen… – És már lőtt is. A lány összerándult, ahogy a lézersugár alig egy tenyérnyire cikázott el a füle mellett. Aztán végre fölért a rámpa tetejére, egy gombnyomással lezárta a fedélzeti nyílást, majd berobbant a pilótafülkébe. És miközben beizzította a hajtóműveket, az orrba szerelt ágyút is aktiválta. Az első rövid sorozat kis híján elkapta Dengart, jókora krátert égetve a talajba ott, ahol alig egy másodperccel korábban állt. Ideje lesz eltűnni innen! Ideje lesz megkeresni Norrát!

 

Közjáték – Tatuin

– Hozzátok ki! – A Vörös Kulcs két fogdmegje – Yimug, a gran, és Gweeska, a rodiai – kiráncigálták az épületből a mandalori csatapáncélt viselő férfit, és kilódították Freetown főutcájára. Mielőtt a férfi fölállhatott volna, Yimug ismét földhöz vágta, Gweeska pedig akkorát rúgott bele, hogy a páncélos összegörnyedt, és már meg sem próbált harcolni. Lorgan Movellan elégedetten figyelte a kis közjátékot, és a Vörös Kulcs körülötte ácsorgó fogdmegjei vidám hujjogással nyugtázták, hogy ismét sikerült kicsinálniuk valakit. Annyian voltak, hogy akár egész Freetownt körülzárhatták volna – ehelyett szisztematikusan végigjárták a házakat, és a főutcára terelték az embereket. Azokkal, akik ellenkeztek, rövid úton végeztek, és a halottakat otthagyták a földön a többi renitens okulására. Movellan megmasszírozta jókora, kampós orrát, majd megvetőn sétált oda a jól helybenhagyott Cobb Vanthhoz. Nagy terpeszben állt meg a földön heverő páncélos alak fölött, majd megszívta az orrát, és a férfi sisakjára köpött.

– Meg sem érdemled ezt a páncélt! – ropogtatta a szavakat a fogai között, majd akkorát rúgott Vanth fejébe, hogy Freetown önjelölt polgármestere úgy érezte, hogy menten kiszakad az agya. – Nem is hiszem, hogy ez igazi mandalori páncél! Szerintem valami olcsó hamisítvány. És amúgy is… egy erős ember páncélja nem tesz mindenkit erőssé! Vegyétek le a sisakját! – Yimug és Gweeska egy durva rántással tépték le a férfi fejéről a sisakot, és Lorgan végre szembenézhetett azzal, aki az utóbbi időben annyi bajt okozott neki.

– Igazi szálka voltál a körmöm alatt! – sercintett ismét egy isteneset Lorgan. – Cobb Vanth, a törvény nemes őre, önjelölt polgármester és igazságtevő! Hát nem vagyok elájulva!

– Azt azért el kell ismerned, hogy több voltam, mint szálka a körmöd alatt – tornázta magát ülőhelyzetbe Vanth. – Különben nem személyesen jöttél volna értem, és főleg nem ennyi rohadék élén!

– Ki vagy te valójában, cimbora?

– Csak egy ember, aki megpróbál helyesen cselekedni.

– Hagyjuk a rossz dumát! Mit akarsz valójában? Hatalmat? Pénzt? A tömegek imádatát? Valami nőnek akartál imponálni? Vagy tényleg valami álomvilágban élsz, ahol te osztod az igazságot?

– Én szabadságot akarok.

Ó, szóval olyasfajta. Belemarkolt a férfi hajába, és durván lerántotta a fejét. Vanth nyakán most már jól látszott a pontokból és apró vonalakból álló, napot formázó primitív hegtetoválás. Az egykori gazda billogja.

– Szóval rabszolga voltál.

– Ja, ez életem története. – Gúnyos fény csillant Vanth szemében, ami csak tovább bőszítette Movellant. Egy ex-rabszolga, aki most valakinek képzeli magát. Egy senki, akiből békebíró lett. Jabba halálával az egész tatuini hatalmi hierarchia összeomlott – a dolgot csak tovább bonyolította a Birodalom bukása, ami egyben egyet jelentett a rabszolgaságra kivetett adó megszűnésével –, és ismét felbukkantak a homokdűnék közt a rabszolgavadászok. Csakhogy azok, akik egyszer már belekóstoltak a szabadságba, egyhamar nem lesznek hajlandóak ismét szolgává válni.

Ez a fickó vajon kinek a rabszolgája lehetett? És vajon miért kockáztatja az életét másokért?

– Most én hadd kérdezzek valamit – mondta Cobb.

– Persze, nyugodtan kérdezz csak! Bár azt nem ígérem, hogy a válasz is tetszeni fog.

– Mi a csudát akarsz ettől a helytől? Mit akarsz az itt lakóktól? A Tatuin egy hatalmas homokdomb, víz alig akad, és az egész olyan száraz, mint egy kicserepesedett száj. Nincs itt semmi értékes a magadfajta számára.

Lorgan ismét megszívta az orrát, és kiköpött. A hely bűze – az itt élők izzadság- és olajszaga – gyomorforgató volt.

– Ha mindenképp tudni akarod, a huttok valamiért fontosnak ítélik ezt a világot, de én magasról teszek az okaikra! Viszont azzal én is tisztában vagyok, hogy a Tatuinon is akadnak erőforrások. Dilarium olaj. Silicax-oxolát. De mindenek közül a legjobb erőforrás maga az ember. Ezen a helyen számolatlan nemzedékek óta rabszolgákat tenyésztenek, és tényleg kár lenne veszni hagyni ezeket a remek vérvonalakat! Holnapra a drágalátos városlakóid már ismét rabszolgák lesznek. És te is. A te időd itt lejárt, cimbora.

– Majd csak figyelj! – húzta el a száját Vanth. Lorgan legszívesebben ismét behúzott volna neki egyet, de mi értelme lett volna? A várost már elfoglalta, az embereket rabszíjra fűzte. A Vörös Kulcs szerencsecsillaga továbbra is töretlenül emelkedett fölfelé. Már csak egy dolog volt hátra.

– Furcsának találom, hogy úgy gondoltad, működhet a te kis terved – sercintett ismét egy rendeset Lorgan. – De most komolyan… Csak azért, mert a birtokodba került egy hutt poronty, már azt gondolod, hogy te adod a bankot a Tatuinon? Mert legyünk őszinték, erről szólt ez a történet! Mert te sem megszabadítani akartad ezeket az embereket. Te is csak erőforrást láttál bennük. Csakhogy én benned is csak erőforrást látok! Most pedig szépen fogom a hutt porontyot, és jó pénzért eladom a többi huttnak. És mire a fizetségem megérkezik, te már halott leszel.

Csettintett, mire két másik fogdmegje – a vaskos nyakú ithori Vomb, és a széles vállú, vérszomjas ember nő, Trayness – már ott is termett. Egy vörös szövetzsákot hoztak, ami megállás nélkül mozgott és ficánkolt. Mögöttük egy nagydarab, hosszú bőrcsuklyát viselő hájas férfi totyogott. A fickó szőrtelen, meztelen felsőteste valami bűzös zsírtól csillogott. Lehet, hogy hutt-nyálka – gondolta Movellan undorodva. Egy újabb intésére amazok ketten kibontották a zsákot, és kiszedték belőle a hutt porontyot. A lény olyan volt, mint egy alkar hosszúságú, hájas csiga, apró karokkal és hatalmas, kétségbeesett szemekkel. A kövér, csuklyás férfi már ott is termett, és a karjába zárva próbálta csitítani a riadt kis huttot.

– Shh, shhh! – nyugtatta az idomár, majd magas kappanhangján még hozzátette: – Minden rendben lesz! Minden rendben lesz, kicsi Borgo… – Borgo. Szóval még el is nevezték a kis dögöt!

– A hutt a miénk! Majd a fajtája visszavásárolja – guggolt le Movellan Vanth mellé. – Ezeket az embereket pedig eladjuk rabszolgának. Rossz szemétdombot választottál a halálhoz, cimbora.

– Nem én – villantotta ki Cobb összevérzett fogait –, hanem te! – A pillantása találkozott az idomáréval, és a hájas férfi valamit súgott a hutt porontynak. Lorgan egyetlen intésére Trayness már ott is termett, és ököllel sújtott az idomár arcába. A hutt hátravetette a fejét, kinyitotta embertelenül széles száját, hosszú, szürke nyelvével ízlelgette a levegőt – majd felvisított. Mintha csak erre érkezne válaszul, megrázkódott a föld. Movellan fogdmegjei idegesen nyújtogatták a nyakukat, és ahogy a falhoz legközelebb posztolók hirtelen tüzet nyitottak, már a vezér is tudta, hogy valami baj van. Hátborzongató üvöltés harsant, aztán egyszerűen bedőlt a városfal, és sűrű porfelhő szállt az égre.

– Mi a franc ez? – hördült föl Movellan, és a fogdmegjeire ripakodott. – Menjetek, derítsétek ki!

Aztán a következő pillanatban már mind tudták, hogy mi is történt. Egy bantha bukkant elő a porfelhőből – nagyobb, mint amit Movellan valaha is látott –, és az egyszemű, összeragadt szőrű fenevad hátán egy hatalmas termetű, rongyokat és zárt fémmaszkot viselő taszken ült. A hozzá hasonlók az elmúlt években már épp elég problémát okoztak a Vörös Kulcs embereinek. Többen is megpróbálták lerángatni a bantha hátáról, de a lába után kapkodókat a súlyos, hosszú nyelű ütőfegyverével verte agyon, majd lekanyarította hátáról a lézerpuskáját, és három jól irányzott lövéssel ugyanennyi testőrrel végzett. Az átszakított falon újabb sivatagi taszken rablók rontottak be, és hátborzongató üvöltéssel rohanták le a Vörös Kulcs katonáit. A városlakókat azonban nem bántották… Lorgan bénultan figyelte a szeme láttára kibontakozó eseményeket. Ezek előre tudták. Ez csapda! Vanth… De addigra az igazságosztó már talpon volt, mi több, az idomár már le is szedte róla a béklyót. Lorgan azonnal a pisztolyáért kapott, de elkésett. Vanth páncélozott ökle a földre sújtotta, majd vasalt csizmájával a pisztoly után tapogató kezére taposott. Körülöttük mindenhol sikolyok harsantak, ahogy a taszkenek miszlikbe aprították a Vörös Kulcs embereit.

– Te biztos nem néztél utána – hajolt közelebb Vanth –, de a taszkenek ezt a helyet szentnek tartják, és mint ilyet, meg is védelmezik. A rabszolgavadászokat pedig legalább annyira utálják, mint mi. Úgyhogy kötöttünk velük egy üzletet. Mi vizet adunk nekik, ők békén hagynak minket. Sőt egy kicsit még tisztelnek is bennünket azért, hogy van egy saját huttunk. És kövér barátunk, Malakili egy igazi különlegességgel kedveskedett nekik: egy krayt sárkány gyomrából származó gyönggyel. Ezért cserébe már nemcsak a helyet, hanem bennünket is hajlandóak megvédeni. Bár nem lehetetlen, hogy enélkül is megtették volna, tekintve, hogy ők ugyanúgy rühellik a fajtádat, mint mi. – Lorgan megpróbálta kiszabadítani a kezét, mire Vanth rátaposott, és az apró csontok jól hallható roppanással engedtek.

– Te megőrültél! – sikoltotta Lorgan. – Fogalmad sincs, hogy mit művelsz! Te itt istenekkel akarsz szembeszállni?! Szereztél egy páncélt, és azt hiszed, hogy ettől valaki vagy?! Szereztél egy huttot és azt hiszed, hogy ettől már te parancsolsz?! Egy senki vagy! A főnökeim eljönnek érted és kicsinálnak! Ezt az egész helyet leradírozzák a térképről!

– Majd meglátjuk – telepedett Lorgan mellkasára lovagló ülésben Vanth. – Ha azt mondod, loptam, én azt mondom, kiérdemeltem. Te azt mondod, rabszolga voltam, én azt mondom, hogy ez csak egy része a történetnek. De azt nem tudod, hogy ki voltam korábban. Hogy mit láttam. Hogy mik voltak a céljaim. Tudom, hogy nincs sok időm – már megcibáltam a macska bajszát, és felébredt. Ha kell, ennek a városnak a szolgálatában fogok meghalni, sőt lehet, hogy az egész város velem pusztul, de utánunk majd jönnek mások, és ők is tudni fogják, hogy kik voltunk és mit tettünk. Utánunk majd ők fogják a magasba emelni Freetown zászlaját, akkor is, mikor mi már sehol sem leszünk. És egy napon a Tatuin szabad lesz, és lehet, hogy ezt az egészet mi indítottuk el, itt és most ezzel a hutt poronttyal és ezzel a hamis páncéllal! És most maradj nyugton, mert valamit az arcodba akarok metszeni! Merthogy nem akarlak üzenet nélkül hazaküldeni a főnökeidhez! – Ahogy Vanth előhúzta a kését, Lorgan felsikoltott.

 

Tizennegyedik fejezet

A fürgegér azt csinálta, amihez minden fürgegér igazán jól értett: surrant. Apró mancsait olyan puhán és olyan fürgén szedte, hogy alig ütött zajt és alig hagyott nyomot a sivatag homokján. Ez is épp olyan fürgegér volt, mint az összes többi a Jakkun: olyan apró, hogy szinte bármilyen üregbe, vagy repedésbe be tudta préselni magát, olyan szürke és jelentéktelen, hogy szinte soha senki nem vette észre, és olyan kíváncsi, hogy szinte nem volt zug, ahova előbb, vagy utóbb ne jutott volna el. Ez a fürgegér kivételesen nem étel után kajtatott, hanem fészket akart építeni. Valami jó, biztonságos búvóhelyet, mert az utolsóról egy póznakígyó kergette el. A fürgegér fészke különleges dolog volt: először fúrt egy lyukat a homokkőbe, vagy ha igazán szerencsés volt, talált egy sziklaüreget, és ezt bélelte ki mindenféle apró csecsebecsével. Ruhadarabokkal, faforgáccsal, fémszilánkokkal, csonttal… épp, ami akadt.

A szóbeszéd szerint egy halott ember is csak addig oszladozhatott a sivatagban, míg a dögevő madarak és a fürgegerek rá nem bukkantak, mert akkor aztán az utolsó morzsáig széthordták. Egy csizmatalp, egy hajtincs, egy emberi köröm ugyanolyan jól megtette dekorációnak. Sőt a nomádok közt élt egy legenda egy sivatagi oázisról, amiről csak egészen közelről derült ki, hogy nem fákból áll, hanem egymás hegyén-hátán nyüzsgő fürgegerekből. Miután az egér összeszedte a szükséges alapanyagokat és kibélelte a fészkét, már csak egy jókora tárgyra volt szüksége, amivel baj esetén lezárhatta az üreget. Például, hogy a póznakígyók ne zargathassák. Ez a fürgegér szagot fogott, és talált is egy rendes darab drótot. A drót mindig hasznosnak bizonyult, mert erős volt, ugyanakkor hajlítható is. Ezzel egész jól ki lehetett bélelni az odút, ahol majd ő és az utódai laknak. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a drót makacsul nem akart engedni. És hiába rángatta, csak nem boldogult vele. Biztosan elakadt valamiben. Megtalálta azt a jókora – legalábbis a fürgegér mércéjével mérve jókora – fémdarabot, amiből a drót kilógott. Mi a csuda lehet ez? Fekete, fémes, henger alakú… és szikrák pattogtak belőle. Ezzel biztosan le lehetne zárni egy üreget! Megragadta a fémdarabot, aztán azonnal el is engedte, ahogy a kipattanó szikrák kis híján kisütötték az agyát. Pedig ez jó lenne! – mozgatta apró fekete orrát. Aztán ismét kerülgetni kezdte a drótot. Legalább azt jó lenne elvinni! A fürgegér tudta, hogy a sivatagban minden erőforrást ki kell használni, különben a szaggatók, vagy a vworkkák gyomrában végzi. Mivel a drót csak nem engedett, végül föladta és továbbindult. Egy darabig csönd borult a sivatagra, aztán váratlanul két fénypont gyűlt a sötétben, és valami megmozdult a porban.

 

Csont uraság. A B1-es harci droid memóriamátrixa ezernyi emlékkel volt tele. Legelőször is ott volt a sötétség. Aztán a menetelés a hozzá hasonló, csontvázszerű droidok társaságában. Tökéletesen azonos ritmusban léptek, ahogy fémes dübörgéssel megközelítették a zöldellő domboldalon álló falut. Az ott élők még nem tudták, hogy néhány percen belül véget ér az életük. Kék és zöld fénynyalábokra emlékezett, amik húst, csontot és fémet ugyanolyan játszi könnyedséggel égettek át. Szikrákat látott, olvadt fém csordogált mindenfelé, és az ő kezéből is fénysugarak záporoztak. Furcsamód ebben az emlékben nem két, hanem négy keze volt. Aztán arra is emlékezett, hogy la-ley táncot jár és gyerekeknek énekel. Arra programozták, hogy szórakoztassa őket. Hogy megnevettesse őket. Aztán valamiért három hatosra emlékezett. Talán valamiféle azonosító lehetett. Aztán megint jött a sötétség. A droid mátrixa olyan volt, akár egy kirakós játék. Csont uraság sok életet élt, és a személyisége sok elemből volt összerakva. Egy részével tisztában volt, egy része még előle is rejtőzött. Protokoll program, harcművészet, bábjáték, katonai stratégia, gyermekgondozás. Jól megfért egymás mellett az a sok minden, amit egy okos és elkeseredett kamaszfiú programozott belé.

Fiú. Barát. Temmin. – Gazda. A fiú nemcsak azért volt a gazdája, mert ő programozta, hanem azért is, mert Csont uraság azt érezte iránta, ami a droidoknál a hűség megfelelője volt. A B1-es harci droid már sok életet élt, és eddig egy sem végződött szépen. Ez, amit Temmin mellett élt, más volt. Még akkor is, ha leginkább egy rongydarabokból összefércelt szőnyegre hasonlított, volt valami értelme. Így Temmin volt a gazdája. A fiú arca egyre tisztábban jelent meg a tudatában, ahogy a túlterhelt idegi szinapszisok lassan ismét működni kezdtek. Csont uraságnak eszébe jutott Temmin utolsó, kétségbeesett parancsa: Találd meg az anyámat, és védd meg! – Anya. Temmin édesanyja. Norra.

Egy pillanatra a nő képe is előkerült a droid adatbázisából, és valami furcsa, oda nem illő másik emlékkel párosult – lézersugarak villogásával, amik lassan, ügyetlenül darabokra fűrészelik. Csont uraság hirtelen megpróbálta megmozdítani a végtagjait, de egyik sem reagált a parancsra. Az ellenőrző program minden esetben ugyanazt az eredményt mutatta: megsemmisítették. Egyik végtagja sem reagált, mert egyik végtagja sem volt már a testéhez kapcsolva. A feje is csak félig – maga a koponyaburkolat eldeformálódott, viszont a nyaki kábelfonatok még mindig a törzshöz kapcsolták. Néhány milliszekundumig kétségbeesést érzett. Igen, kétségbeesést – a félelem és a kilátástalanság nemcsak az emberek kiváltsága volt. Egy intelligenciával felruházott droid ugyanúgy tisztában volt a létezése korlátaival, és a pusztulás lehetőségével. Csont uraságon kezdett eluralkodni a teljes kétségbeesés. És leginkább attól tartott, hogy ha meghal, nem fogja tudni teljesíteni Temmin parancsát. Hogy a gazdájától kapott élet értelmetlen véget ér.

Pedig már milyen közel jutott Temmin édesanyjához! Az egyetlen igazi pozitívum jelen helyzetében az volt, hogy a testét szétszaggató lézersugarak a biztonsági reteszt is tönkretették. És ez bizonyos mérvű szabadságot biztosított a számára. Működésbe hozhatja a AJR-t. Az automata javító rendszert. Ó, igen! Csont uraság elég gyakran került bajba, de a AJR-je, ez az önjavító mechanizmus szinte mindig kihúzta a csávából. Ahogy aktiválta, az önjavító rutin azonnal működésbe is lépett: a fejet a testtel összekötő kábelkötegek megfeszültek, majd visszacsúsztak a B1-es felsőtestébe. Aljzatok kapcsolódtak egymásba halk kattanással, és a droid feje már ismét szilárdan ült a törzsén. Aztán ahogy gond nélkül el tudta fordítani a nyakát, hosszú, csőrszerű orrát a puha homokba fúrta, és lassan húzni kezdte magát előre.

Centiméterről centiméterre haladt, lassan és kínlódva – de haladt. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő idő után elérte az egyik karját, és ekkor jött a dolog neheze: az orrát ismét a homokba fúrva addig fordította és feszítette a törzsét, míg az már csak alig néhány centire volt a kartól. Ekkor újabb kábelek csúsztak elő a mechanikus vállízületből, bekúsztak a kar illesztékein, és a következő pillanatban a végtag fémes koppanással ízesült ismét a törzshöz.

Ismét van karom. Ami elengedhetetlenül fontos volt – hogy fölhúzza magát, hogy visszaszerezze a másik karját, és végül a két lábát is. Úgy rakta össze magát, mint valami élőholt egy rossz holo-filmben, halkan zúgva, kattogva, darabról darabra. Duracél csapok csúsztak a helyükre, kábelek kapcsolták össze a létfontosságú szerveket, és amit lehetett, a testébe épített eszközökkel próbált a helyére erősíteni. Sajnos nem sikerült tökéletesen, de a célnak egyelőre megfelelt. A bal karja és a jobb lába még nem működött hibátlanul, de azzal is tisztában volt, hogy ehhez már szerelő kell. A droid lassan fölegyenesedett Norra ketrecének árnyékában. Most már ismét Csont uraság volt.

 

A sivatagra telepedő éjszaka sötétjében Norra összerezzent, és felpattantak a szemei. Valami… történt valami. Valami megváltozott. Nagyot nyelt, ami olyan érzés volt, mintha törött üvegszilánkokat próbált volna leerőltetni a torkán. Olyan régóta nem kapott már vizet, hogy a kicserepesedett ajkai teljesen kisebesedtek, és a nyelve úgy ült a szájában, mint egy darab száraz tapló. Felnyögött, majd a rácsba kapaszkodva lassan felhúzta magát. A droid darabjai eltűntek. Biztos akkor vitték el, mikor ájultan hevertem a ketrecben. És azóta már vagy beolvasztották, vagy valami guberáló martalékává vált. Ettől még magányosabbnak érezte magát. Valaki felsikoltott, aztán a fülrepesztő hang egyszer csak félbeszakadt. Aztán valaki előbotorkált az egyik kesium gázkút takarásából, majd valami fémes koppanással állapodott meg a ketrec oldalánál. Vörös festékkel összemázolt rohamosztagos sisak volt. Nem is… Az a vörös nem festék volt rajta, hanem vér. Újabb sikoly harsant, aztán lézersugarak hasítottak az éjszaka sötétjébe.

Valami mozgott az árnyak között, és Norra egész közel kúszott a rácshoz, hátha jobban látja. Rohamosztagosok jelentek meg, és tűntek el a kút mögött. Valaki ismét felkiáltott, és a hangja hörgésbe fúlt. Aztán az éjszakából Effney botorkált elő. A himlőhelyes tiszt meg-megtántorodott, egyszer még fél térdre is zuhant, aztán csak összeszedte magát annyira, hogy ismét nekilóduljon. Ing nem volt rajta, és izzadt felsőtestét por és vérfoltok borították. Reszkető jobbjában egy kisebbfajta lézerpisztolyt szorongatott.

– Ne! – üvöltötte, és találomra belelőtt a sötétbe. – Hagyj békén! Takarodj, te szörnyeteg!

Most ő volt a zsákmány, és hamarosan a ragadozó is megmutatta magát. A harci droid megtévesztő lassúsággal vonszolta magát, és a jobb térdízülete minden lépésnél hangos csikorgással tiltakozott. A bal karján, és a belőle előbukkanó pengén időről időre heves rángások futottak végig, a jobbja azonban meg se rezzent. Effney ismét felüvöltött, és két lövést is leadott a droidra, de mindkettő célt tévesztett. Aztán megperdült és a ketrec felé iramodott. Nem hagyhatom, hogy meglépjen! Amikor ideér… Norra dühösen fölmordult, és mikor a férfi a ketrechez ért, egy marék homokot vágott a képébe. A himlőhelyes tisztnek orra-szája-szeme tele lett, és miközben dühösen próbált megszabadulni a homoktól, épp elég időt hagyott Csont uraságnak, hogy utolérje. Effney lövésre emelte a pisztolyát, aztán megvillant a droid vibro-pengéje, és könyökből metszette le a tiszt karját. És ezek után Csont uraság pontosan azt tette, amit nem is olyan régen a tiszt művelt ővele. Lassan, komótosan szedte ízekre, míg Effneyből nem maradt más, csak egy kupac véres, halott hús a ketrec előtt. Aztán a droid a rácsokhoz lépett, és egy pontos csuklómozdulattal kettéhasította a ketrec zárszerkezetét.

– Erőszakos voltam – közölte, miközben ajtót nyitott Norrának.

– Igen – suttogta a nő elgyötörten –, az voltál.

– Megtaláltalak.

– Az Erőnek hála, igen. Köszönöm! – És neked is köszönöm, Temmin, hogy megépítetted! – Mennünk kell! Most, Csont uraság! Különben elkapnak bennünket.

– Vettem-vettem.

 

Tizenötödik fejezet

Gallius Rax minden napja zsúfolt volt. Sosem gondolta volna, hogy ennyi munkával jár egy egész birodalmat kormányozni. Márpedig a kormányzás az ő feladata volt, és számos dolgot nem is engedett volna ki a kezéből. A dolgokat egy kézben kell tartani – és az a kéz az enyém. A reggel mindig az adminisztratív teendőké volt. Ült a központi épület beépített tetőterében, a Széngerinc árnyékában lévő katonai tábor szívében, ahonnan az egész síkságot belátta. A monitorján sorakozó adatok egyre inkább azt mutatták, hogy a Birodalom – az ő Birodalma – mindennap egyre erősebb. A tábor peremén AT-AT lépegetők posztoltak, a barakkok árnyékában AT-ST lépegetők álltak hosszú sorokban, mögöttük pedig TIE-vadászok várták, hogy harcba küldjék őket. És a fejük felett ott derengett a csillagrombolók fenyegető sziluettje, és a számtalan súlyos ék mintha csak arra várt volna, hogy a parancsára, akár a hóhér kardja, lesújthasson. A Birodalom napról napra egyre csak erősödött. A gyengeséget már kimetszették belőle – akár a rothadó részeket a nyers húsból –, és ami maradt, az erős volt és életképes. Csak az erőseket hívta maga mellé, és ők eljöttek a hívására. Eljöttek ide, hogy próbára tegyék az erejüket és képességeiket. Eljöttek az otthonába.

Nagy levegőt vett, és magába szívta a bolygó szagát – a napsütötte kőét, a tűzforró homokét, a száraz szélét és valami megnevezhetetlen halott dologét. A száraz forróságtól szinte azonnal kiszáradt az orra és a szája. A Birodalom is valahogy így működik: kivágja, megtöri, kiszárítja az embert, bőrszíj keménységűvé teszi, és kiöl belőle mindent, ami nem feltétlenül szükséges a túléléshez. Ő, aki az elmúlt évek során is sokat törődött a fizikai kondíciójával, keményebbnek és szikárabbnak tűnt ezen a helyen. Az átalakulás nem volt különösebben szembetűnő, mégis elégedettséggel töltötte el. Fém vagyok, amit karddá kovácsol ez a világ. A gondolat annyira felvillanyozta, hogy egy ősi madrigálból kezdett egy részt dúdolni. Az Árulás és megtorlás Palpatine-nak is nagy kedvence volt. Hamarosan találkozni fog a tábornokaival – Borrummal; Brendol Huxszal, aki az új gyalogság atyja lesz; Ferric Obdurral, a propagandagépezet lángelméjével, és hologram formájában Randd nagymoffal.

– Háború lesz. – Rax ezzel kezdte a tanácskozásukat. – Ez elkerülhetetlen. Egy lázadó hajó már elszökött a flottánk elől, és nem is kellett sokat várni rá, hogy az Új Köztársaság elküldje a felderítőit és droid-szondáit. Mind hallottuk Mon Mothma kis beszédét, és bár egyelőre a szenátus bürokratáival tusakodik, biztosra vehetjük, hogy jön a háború.

– Csak nagyon lassan ér ide – fintorgott Borrum. Ennek az okát Rax sem értette. A kémei biztosították, hogy az Új Köztársaság elkezdte mozgósítani a hadigépezetét, és a közvélemény bosszút követelt. Aztán mégsem történt semmi. Eleinte attól tartott, hogy a köztársaságiak valami eddig nem látott stratégiával akarnak előrukkolni. De most már azt sem tartotta kizártnak, hogy a valóság ennél sokkal szürkébb. Merthogy az Új Köztársaság nem katonai diktatúra volt, hanem demokrácia. És tévedés lenne azt gondolni, hogy egy demokrácia képes lehet egy egész galaxisra kiterjedő államot kormányozni. Ha majomgyíkokat ültetünk egy csillaghajó kormánya mögé, azoktól legfeljebb annyit várhatunk, hogy előbb-utóbb belekormányozzák a hajót egy csillagba.

– Kezdek belefáradni ebbe a várakozásba – morogta Borrum, és karba fonta a kezét. – Ilyen sokáig nem tarthatjuk harckészültségben az embereket. Kifárasztja őket. Nemcsak a testet, a lelket is.

Te is próbára teszed az én lelkemet és türelmemet, Hodnar Borrum.

– Talán mégsem olyan nagy baj, ha nem rohannak egyből, hogy megütközzenek velünk – mondta Randd, az örök pragmatikus. – Csak annál több időnk lesz megfelelően fölkészülni ellenük. Minden nappal egyre több és több hajó érkezik csapatokkal és fegyverekkel. Például ma is – a Ryloth veteránjai, akik a Diligent csillagrombolón érkeztek.

– És kiválóan fölhasználhatnánk őket olyan propagandacélzattal, hogy… – kezdte volna mondani Obdur, de Rax leintette. Obdur mindig is lojális volt, és Rax amúgy is nagyra értékelte a propaganda erejét. Imádta a színpadiasságot, és a tömegekre ható manipulatív erőt, de az idő előrehaladtával Obdur hasznossága… Már nincs rá szükségem. A propaganda többé nem segít, hacsak nem sikerül felpiszkálnunk vele az Új Köztársaságot, hogy végre támadásba lendüljön… Nem, egy bűvésztrükk mindig akkor működik a legjobban, ha a közönség nem tudja, hogy trükköt lát. Tudta, hogy már nem fogja tudni használni Obdurt, úgyhogy legfőbb ideje lesz félreállítani. Nem lesz nagy veszteség. Főleg, hogy Obdur Sloane sleppjéhez tartozott. A halálát azonban csöndben és diszkréten kell megrendezni.

Rax ez esetben nem szívesen piszkolta volna be a kezét. Talán rábízhatnánk a dolgot Hux új katonáira. Hux, mint általában, most is idegesnek látszott. Széles vállai előreestek, és úgy festett, akár egy rakás szerencsétlenség. A Jakku lassan őt is kikezdte. Mindazonáltal Gallius Raxnek szüksége volt Huxra, és nemcsak most, hanem a továbbiakban is. Kénytelen lesz jobban odafigyelni rá, és gondoskodni róla, hogy ne roppanjon össze. Talán, ha kiemelné… De nem, ez Sloane esetében sem működött. Hux olyan talány volt, amivel egyelőre nem ért rá foglalkozni.

Most egyéb irányú elfoglaltságok szólították – olyanok, melyekhez valóban össze kell véreznie a kezét. Rax az ülés befejezése előtt egyszerűen felállt, és faképnél hagyta a vezérkarát. Lefelé indult, végig a gyakorlóterek mentén, ahol a vérszomjas tisztek állatias kegyetlenségű rohamosztagosokat faragtak a besorozottakból. De egy ilyen helyen mások nem is maradhattak volna életben. Rax szívesen maradt volna, hogy végignézzen egy közelharcgyakorlatot, de tudta, most nincs ideje ilyesmire. Még mélyebbre ereszkedett az épület gyomrába. Idelent már hűvösebb volt, és a falakon futó csövek és kábelek halk zúgással és sziszegéssel fogadták. Miután átvágott a föld mélyébe vezető előcsarnokon, rátalált az ajtóra. Emögött csupa haszontalan limlomot őriztek – egyenruhákat és kézikönyveket, egy olyan kifinomultabb Birodalom korából, ami mostanra életképtelenné vált. A szobában egy nagyon idős ember fogadta. A kezét a háta mögött kulcsolta össze, és úgy térdepelt, mint aki imádkozik.

– Kolob remete – bólintott Rax. Az idős férfi fölemelte a fejét, és összeszűkült szemmel méregette a félhomályos ajtónyílásban álldogáló Raxet.

Mennyire megöregedett – gondolta az admirális. – Mindene csupa barázda és ránc, a kezei májfoltosak…

– Ki az? – kérdezte Kolob reszkető hangon.

– Már nem emlékszel rám? – mosolyodott el Rax hűvösen.

– Kellene?

– Így eltompult az agyad? Vagy ennyire feledhető lennék?

– Az elmém még mindig éles – sóhajtott föl a remete. – Nagyon is képes fölidézni a világ minden fájdalmát, csakúgy, mint a Remete tanításait, miszerint…

– Hagyjuk ezt! Nincs szükségem spirituális kioktatásra. Nézd meg jól az arcomat, vénember! Tudod, ki vagyok?

– Én… – Kolob szemei összeszűkültek, majd a feltoluló emlékektől lassan lehervadt arcáról a halvány mosoly. – Ó, igen, a fiú, aki elszökött. A fiú, aki mindig a sivatagot járta. Annak idején Galli volt a neved, nem igaz?

– Igy van, Kolob.

– Most már értem.

– Mit értesz, vénember?

– Te vagy az, aki ellopatja a gyerekeket.

– És ezt miből gondolod? – mosolyodott el gonoszul Rax.

– Mert már annak idején is így intézted a dolgaidat. Kiskölyökként is elbolondítottad a többi árvát. Brev, Narawal, szegény kicsi Kateena… Mikor te megszöktél, ők is megszöktek, mikor lázadtál, ők is lázadók lettek.

– Nem lázadtam – rázta meg a fejét Rax –, csak végre találtam valami értelmesebbet, mint az ostoba vallásotok. Azt mutattam meg a többi gyereknek is.

– És mi lett velük, Galli? – Megöltem őket, hogy ne fecseghessék el a titkomat.

– Elvégezték a feladatukat.

– És most mi szükséged van gyerekekre? Miért nem a birodalmi katonáidat küldöd értük? Miért vadászok és gazemberek lopakodnak be a házakba éjnek évadján, hogy elragadják őket? És miért bújsz el mögéjük?

– Azért viszem el ezeket a gyerekeket, hogy engem szolgáljanak, és megtegyék, amit akarok tőlük. Ők lesznek az elsők.

– Az első mik? – Erre azonban Rax már nem válaszolt. Mögötte egy árnyalak bukkant elő – vörösbe és lilába öltözött férfi, szegecsekkel megerősített, démoni pofát formázó vörös maszkkal. A férfit valaha Yupe Tashunak hívták, és egykor Palpatine császár tanácsadója volt. Most Gallius Raxet szolgálta.

– A remeték hite ezernyi szállal kötődik az Erőhöz – mondta Tashu halk, sziszegő hangon. – És időtlen időkkel ezelőtt a Jakku remetéi a Jedik mellett kötelezték el magukat. Ami ostobaság volt, mert a sötétség örökkévaló.

Tashu mélyen meghajolt, és egy fekete pengéjű kést nyújtott át Raxnek.

– Nézzenek csak oda! – mosolyodott el Kolob gúnyosan. – A kis vadóc, aki megtanult énekelni. Aki megtanulta, hogy kell késsel villával enni, hogy már senki se tartsa vadembernek. Eljöttél hát hozzám, hogy eldicsekedj, mennyit nőttél. De tudnod kell, hogy a szememben egy centit sem nőttél! Célokról beszélsz, de vajon mi a te célod, Galli? Vajon miért hozattál ide? Nem, erre ne is válaszolj! Látom, a magyarázat ott van a kezedben. Már csak azt szeretném tudni, miért? – Rax átlépte a küszöböt, és megállt egy pillanatra. A könnyű pengéjű kést most ólomnehéznek érezte.

– Annak idején azt tanítottad nekem – kerülte meg lassan a térdeplő remetét –, hogy a legjobb gyerek az, akit csak látnak, de nem hallanak. Azt mondtad, hogy a gyerekek sorsa a csöndes, engedelmes szolgálat. Hogy térdepeljenek és szenvedjenek, és ne akarjanak elérni semmit az életben, mert a szolgálat önmaga jutalma.

– Tudom, hogy mit mondtam. Mind a mai napig hiszek is benne.

– Hazugságokban hiszel – hajolt közelebb Rax, és a szavait suttogássá halkította. – A mi feladatunk nem a szenvedés. Nem a szolgálat. Én ennél többre rendeltettem. Ha rád hallgattam volna, sosem megyek el erről a szikladarabról. Egész életemben térdepeltem és imádkoztam volna. Hallgattam volna a csontból fűzött szélharangjaid zörgését. Tettem volna, amire utasítasz. De ma már csak egy dolgot kell megtennem.

Azzal egyetlen sima, olajozott mozdulattal gyomron szúrta Kolobot.

– Galli…

– Gallius Rax a nevem – mondta a tanácsos, és lassan megforgatta a sebben a kést. – Többé egyetlen gyermek sem fog a karmaid közé kerülni! Egyetlen szerencsétlent sem kényszeríthettek, hogy a remetéket szolgálja!

– Mondtam már neked… hogy az élet szenvedés. – Kolob mosolya fáradt volt, a fogai véresek. – És számodra a szenvedés… csak most kezdődik. Egész életedben üldözni fognak… És a terveid… kudarcra… – Azzal lassan eldőlt, jókora véres foltot hagyva a padlón. Meghalt. Elvégeztetett. Rax úgy érezte magát, mintha mázsás súly gördült volna le a mellkasáról.

– Szükséges áldozat volt – súgta a fülébe Tashu. – A sötét oldal máris erősebb. A küldetésünket immáron áldás kíséri. – Rax bólintott, és tette, amit Tashu mondott. Még akkor is, ha tudta, hogy a császár egykori tanácsadója tébolyult, azzal is tisztában volt, hogy sokkal többet tud az efféle dolgokról, mint bármelyikük. Tashu hívő volt és misztikus, Raxet azonban az efféle dolgok a legkevésbé sem érdekelték. Viszont szüksége volt a tanácsadója támogatására és tudására, és ha ezt egy áldozat és egy illúzió árán megvásárolhatta… – Nem akarom siettetni az áldozatot – mondta Tashu. – Szeretném, ha lenne ideje mindent átgondolni és megfelelően tenni… de sajnos szorít bennünket az idő, önnek pedig látogatója van.

– Látogatóm? – nézett rá gyanakodva Rax.

– Igen. Jöjjön!

 

Még mélyebbre ereszkedtek a föld gyomrába, és ahogy lassan elmaradtak mögöttük az energiakábelek és ionpanelek, lassan teljes sötétség vette őket körül. Aztán valahol a távolban, a folyosó végén ismét fény gyúlt, és a hátborzongató glória egy vörös köpenyes alakot ölelt körül. Rax, aki már tudta, hogy kivel is áll szemben, vonakodva lépett közelebb.

– Mi jelentenivalód van? – Tudta, hogy történt valami, ahogy azt is, hogy valami fontos. Az őrszem ok nélkül sohasem lépett elő a fényre. Ahogy a köpenyes alak megfordult, a kámzsa alól Sheev Palpatine császár arca nézett vissza rá. Persze az egész csupán szemfényvesztés volt, nem több, mint egy droid maszkja, de még ilyen közelről is volt annyira élethű, hogy félig már eltemetettnek hitt emlékeket csalogatott elő Raxből. Más őrszemek pusztán hírvivők voltak: megjelentek, átadták a parancsot, majd távoztak. De ezek a vörös köpenyesek, akik Rax és egykori mestere tervét szolgálták, sokkal, de sokkal okosabbak voltak. Ezek a droidok önálló tudattal és személyiséggel rendelkeztek, és bár nem versenyezhettek Palpatine stratégiai zsenialitásával, sem az egykori uralkodó rettentő, sötét elméjével, sokszor mégis megközelítették azt. Még a hangja is olyan volt, amitől az admirális ereiben megfagyott a vér. A droid Palpatine hangján szólalt meg:

– A legtávolabbi határok egyikét átlépték.

– Mutasd! – A vörös csuha alól előbukkanó kéz egyben holo-vetítő is volt, és a fekete fémujjak közt halványkék derengéssel kelt életre egy kép. A háromdimenziós felvételen egy karaván vágott át egy porlepte völgyön – kerekekkel felszerelt járműveket látott, irdatlan hátas állatokat, és gyalogszerrel utazókat. Volt ott egy lebegőplatform is, amit szürke bőrű, vörös festékkel telepingált rabszolgák tucatjai vontattak súlyos láncokon. A platformon egy hutt ült.

Niima. A droid hüvelykujja visszafelé hajlott, mire a kép is megváltozott. A felvétel most egy másik szögből mutatta a karavánt – valamivel távolabbról, aztán ismét valamivel közelebbről, ahogy az ősi, kiszáradt folyóvölgybe rejtett kamerák a homok alól és a kövek közül figyelték a közeledő menetet. Az a rengeteg elrejtett technikai csoda, ami már majdnem három évtizede vár a kövek közt és a homok alatt. A kép ismét ráközelített a rabszolgák vontatta emelvényre, és Rax szája hirtelen kiszáradt. A kép egy nőt mutatott. A bőre sötét, a haja szalagokkal hátrafogva, a szemeit porvédő lencsék mögé rejtette – de Rax bárhol felismerte volna Rae Sloane admirálist.

– Életben van – mondta lassan.

– És? – tette hozzá Tashu. – Az Obszervatórium felé tart.

– Mennyi idő, míg odaér?

– Jelen haladási sebesség mellett közelítőleg három nap – válaszolta az őrszem.

Szóval három nap. Kiváló. Annyi idő alatt többször is pontot tehet az utazásuk végére.

– Aktiváljátok a védelmi rendszert! – utasította Rax a droidot.

Tisztelem az elszántságát, Sloane admirális, de ezt a játszmát már elvesztette.