Huszonkettedik fejezet

A reggeli nap máris forrón tűzött, súlyos és nyomasztó volt a jelenléte, mint a tarkóra nehezedő csizmatalpnak. Jas végignézte, hogy Norra odasurran a roncshoz – úgy mozgott a karaván maradványai között, mint egy szellem. Már nem jajongott. Egész éjjel üvöltött és tombolt, de mostanra mindent kiadott magából. Talán azt hitte, már nem lehet rosszabb. Aztán látták Brentint. Ezt követően pedig ismét elveszítették. Jasnak fogalma sem volt, hogy mit jelent mindez. A rejtélyek megmaradtak. Miért hord Sloane ócska ruhát? Miért fogták el őket úgy, mintha a Birodalom ellenségei lennének? Egyáltalán, mit keresett itt Brentin? Miért jött ide a hutt – és most miért halt meg?

– Nincs itt semmi – motyogta Norra. Ezt a három szót már vagy tucatszor kimondta. Újra és újra végigpásztázott duzzadt, véreres szemével a roncsokon, és nyilván ugyanazokra a kérdésekre kereste a választ, mint Jas.

– Mennünk kell – javasolta halkan Jas.

– Igen – felelte Norra, de tovább bolyongott. Lerúgott egy füstölgő lemezdarabot egy kerekes motorról. A könyökével meglökdöste egy rabszolga porral lepett tetemét. Jas megint megpróbálta elhívni, emlékeztette, hogy a turbólézerek még ott vannak, de nem sokra ment.

– Norra…

– Tudom.

– Mennünk kell.

– Tudom!

– Nem hozhatjuk vissza őt. Sem őt, sem Sloane-t.

– Hogy? – mordult fel Norra, és ezt az egy szót hangosabban mondta ki, mint a többit. A hangjából bánat, kétségbeesés és harag érződött. – Nem tudjuk, hová mentek. Sem azt, hogy miért. Nem tudunk semmit, Jas. Pedig közel voltunk. Annyira közel voltunk. Aztán csak… – feltartotta mindkét kezét, és hirtelen összecsapta. Új könnyek festettek csíkokat porral borított arcára. Jas nem tudta, hogyan válaszoljon. Szeretett volna reményt adni, de tudta, hogy nem fog menni. Nem akart hazudni. Azzal, hogy Sloane és Brentin eltűntek, a reményeik is gyorsan fakultak. Hirtelen recsegő böffenés hallatszott, és a hutt teste gurult egyet. Norra felkiáltott. Jas is ordított egyet, és döbbenten tántorgott hátrafelé, közben egy régi iridoniai átkot sziszegett. Végül a kezébe kapta és a nagy csigára szegezte a sugárvetőjét. Niima a földet tapogatva küszködött, hogy felnyomja magát. A sebeiből sötét, sűrű vér csorgott.

– Uba, zabrak! Nolaja bajunko! – hörögte hutt nyelven. Aztán sikerült egyenesbe hoznia magát, és a rabszolgái felé csúszott úgy, hogy minden mozdulatára kínlódva nyögött egyet. Norra rémülten pillantott Jasra, és azt üzente a tekintetével: most mihez kezdünk? Jas csak a vállát vonogatta, és kézmozdulatokkal jelezte, hogy várják ki, mi történik. A hutt hamarosan megtalálta azt, amit keresett. Felvett a földről egy fekete dobozt, ami messziről nézve tolmácsgépnek tűnt. Erősen megmarkolta, és a mellkasának csapta – és félig megszáradt, nyálkás vére a bőréhez ragasztotta a készüléket. Niima ekkor ismét hutt nyelven bömbölt, és a berendezés kissé recsegve ugyan, de tolmácsolta a szavait:

– Te, zabrak! A börtönömben voltál!

– Így van – ismerte el Jas, és továbbra is a huttra szegezte a fegyverét.

– És most mégis itt vagy!

– Ez… ez is igaz.

– Az volna a legjobb, ha megölnélek és megennélek titeket. – A hutt végighúzta fekete nyelvét kiszáradt, repedezett száján Az egyik szemével önkéntelenül kacsintott egyet, amikor vér csorgott bele.

– Szerintem, nem vagy abban a helyzetben, hogy megtedd – válaszolta Jas. A csiga végignézett magán, aztán a körülötte heverő holttesteken. Végül szemmel láthatóan leeresztett kissé, és megszólalt:

– Igen, talán igazad van. Segítsetek nekem, és én segítek nektek. – Norra és Jas összenéztek, és Norra aprót biccentett. Jól van, legyen így – gondolta Jas, a hangjában némi színlelt tisztelettel megkérdezte:

– Mire van szükséged, ó nagy és hatalmas Niima?

– Vigyetek a szentélyembe!

– És mit kapunk cserébe?

– Tudok adni nektek engedélykódokat.

– Már vannak kódjaink.

– De nem a birodalmi bázishoz. Ahhoz nincsenek! – állította a hutt.

Ez igaz volt. Jas bólintott egyet, és odaszólt a társának:

– Norra, menjünk a komphoz. Vigyük haza Niimát!

 

Huszonharmadik fejezet

– Conder! – kiáltotta Sinjir, és hangosan zihálva felemelte az arcát az utca kemény, hideg kövezetéről. Az arca vértől volt ragacsos. Nyögött egyet, és megérezte a vér jellegzetes ízét. Egy kéz jelent meg a látóterében, és ide-oda lendült. A látása egyre tisztult, és rájött, hogy Temmin állt mellette. Felmordult, és elfogadta a fiú kezét, majd talpra vergődött.

– Mi… mi történt? – kérdezte köhögve.

– Nem tudom – válaszolta Temmin. – Grelka elindult, és én megpróbáltam követni. De valami blokkolja az adóvevőmet.

– A többiek… – recsegte Sinjir, és felnézett a levendulaszín égboltra. Reggel volt. Mennyi ideig feküdt kiütve? – Hol vannak?

– Azt sem tudom – felelte Temmin. – Senkit sem érek el adóvevőn. Kerültem egyet, és amikor ideértem, itt találtalak téged, amint arcra borulva fekszel a sikátorban. – Nem először történt meg velem – dohogott magában Sinjir. Aztán lassan visszatértek az elméjébe az előző éjszaka emlékei: Izziknél várakozott, szem elől tévesztette Ashmin Eket, látta Eket és Nim Tart a sikátorban, aztán valaki úgy tarkón vágta, hogy kénytelen volt megállni és aludni egyet. Mindez nyilván bizonyított valamit. De mit?

 

Egy szemetesben találtak rá Solóra, a mögött a dokk mögött, amelyben Dor Wieedo hajója állt – maga a hajó időközben eltűnt. Nem kellett sok, hogy Solo magához térjen, néhány szelíd pofon éppen megtette. Felhorkant és kimászott a tárolóból.

– Miért végzem mindig a szemét között? – méltatlankodott ingerülten, és miután nem kapott választ, megkérdezte: – Na, mi van? Hol maradnak a szellemes megjegyzések?

– Nem vagyok vicces kedvemben – közölte Sinjir, és valóban, vad vihar dúlt a lelkében. Az aggodalom elemésztette, mert folyton az járt a fejében, hogy Condert elragadta a rossz helyzetek örvénye. – Csak… mondd el, mi történt!

– Huh…– nyögte Solo, kisöpört egy félig elrohadt zöldséget a hajából, és belekezdett:– Követtem az átkozottakat. Fel akartam osonni a hajójukra. De volt egy negyedik fickó, aki utánam surrant, és… – összecsapta a két kezét, majd folytatta: – A hátamba küldött egy kábítótöltetet. Aztán kidobtak a tegnapi szeméttel.

Temmin lepöckölt egy tésztaszálat Solo bal válláról. Sinjir éppen készült mondani valamit, amikor az adóvevője hívást jelzett. Azt hitte, Conder az, de Jom jelentkezett:

– Hahó! Én…– mondta, a szavai sistergésbe fúltak –, …elment, és csinált valamit, de…. – megint csak sistergés hallatszott a készülékből –, a Falcon fedél…

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megyünk a Falconhoz – jegyezte meg komoran Solo.

 

Jom a Millennium Falcon belsejében várta őket, és nem volt egyedül. A holo-sakk asztalnál Rethalow ült, a frong szenátor. Hosszú, kék, szívókorongokban végződő karjai össze voltak kötve, méghozzá egy elektromos vezetéknek látszó valamivel. Amikor meglátta, hogy kik érkeznek, résnyire húzta nagy, fekete, csillogó szemét, az arccsápjai láthatóan rángatóztak. Jom leült, és a jobb karjával átölelte a szenátor vállát. A volt kommandós haja szerteszét állt. Lerítt róla, hogy ideges, szinte szikrázott, mint egy elszakadt kábel. Erről tudnék mesélni – gondolta Sinjir. És azt is tudta, hogy Jom miért került ebben az állapotba. – Olyan teremtmények, akik fontosak számunkra, pocsék helyzetbe kerültek. Az egész világot felperzselnénk, hogy megmentsük őket, nemde?

– Jom, mit műveltél?– kérdezte Sinjir lassú ritmusban, mintha egy kisgyerekhez beszélt volna.

– Én? Semmit!– felelte Jom, és legyintett egyet. – Na jól van, elmondom. Lehet, hogy okoztam egy kisebbfajta intergalaktikus incidenst. De nem biztos. Semmi olyat nem tettem, amit ne lehetne megbocsátani és elfelejteni, ebben teljesen biztos vagyok.

– Jom…

– Jól van, na! Betörtem a fürdőbe, és idevonszoltam a nagyra becsült Rethalow szenátort, bár eléggé rúgkapált meg visítozott. Az adóvevőmet is összetörte ez a kis, dagadt áruló. De aztán érdekes dolgokat mesélt, amiket szerintem ti is érdekesnek fogtok találni. – Minden szem Rethalow-ra irányult. A frong hallgatott, mire Jom a könyökével oldalba bökte, és ráförmedt: – Gyerünk, kagylócska! Meséld el nekik is azt, amit nekem mondtál.

– Megvásárolták a szavazatainkat – közölte a frong a közös nyelven. A szavak olyan gyorsan törtek elő belőle, hogy Sinjir alig fogta fel a jelentésüket. – Hármunkét, tudomásom szerint. Az enyémet, Ekét és Wieedóét.

– Azt már tudjuk, hogy Eket és Wieedót megvették – mondta Solo. Valójában nem tudták biztosan, de most már megalapozottan feltételezhették. – Maga mit kapott?

– Egy… egy ker… kereskedelmi egyezményt – dadogta a frong. Kereskedelmi egyezményt? – ismételte magában Sinjir, és a szenátor felé hajolva megkérdezte:

– És a másik kettő? Nim Tar és Sorka? Ők mit kaptak a szavazatukért?

– Fenyegetést. Meg… megfenyegették őket. Elrabolták Nim Tar gyermekét. És Sorka szenátor jerbáját is.

– Jerba?– horkantott Sinjir, és a társaira pillantott: – Segítenétek egy kicsit? – Solo volt az, aki megadta a választ:

– Egyfajta… rövid szőrű állat. Rájuk ülhetsz, fejheted őket, megeheted őket. A tenyésztők és a rajongók egész hálózatot hoztak létre. Egyszer becsempésztem egy tenyészpárt a Tatuinra, egy magánkereskedőnek. Mondjuk, én személy szerint úgy gondolom, hogy rondábbak, mint egy kopaszra borotvált bantha hátulja, de ez az én véleményem.

Sorka tehát azért adta el a szavazatát, mert elrabolták a házi kedvencét – állapította meg magában Sinjir. – Milyen elbűvölő. Ilyeneken múlnak nagy dolgok. A demokrácia ennyire törékeny, nem igaz?

– Ki tette ezt, szenátor? – kérdezte aztán Rethalow-tól.

– Azt… nem mondhatom meg. – Jom már emelte a kezét, hogy megint oldalba vágja a frongot, de Sinjir gyorsan megfogta a karját, és szelíden megrázta a fejét. Aztán letérdelt Rethalow elé.

– Nézze, szenátor – mondta, és sikerült higgadtan beszélnie, holott rettegett Conderért. – Szükségem van a segítségére. Egy barátom eltűnt, és azt hiszem, ezért azok a felelősök, akik megvették a maga szavazatát. Kereskedelmi egyezményt kínáltak? – A frong tétován bólintott, és a csápjai befelé görbültek, ami nála talán a félelem jele volt.

– A… az Új Köztársaság még nem tette biztonságos hellyé a Külső Gyűrűt – magyarázta aztán. – A Frong… sebezhető. Azzal, hogy eladtam a szavazatomat, védelmet biztosítottam a bolygómnak és a népemnek. Érti? Érti már? Az Új Köztársaság egyelőre nem tud megvédeni minket, még nem, még nem, és nekünk nincs hadiflottánk…! – Sinjir rájött, hogy az elkövetők nem kereskedelmi egyezményt ajánlottak. Hanem megzsarolták a szenátort. Ami azt jelentette…

– Bűnözők – mondta ki Sinjir. – Maga bűnözőknek adta el a szavazatát.

– I… igen.

– Kiknek?

– Azt… – A szenátor ismét elhallgatott. Még mindig nem merte megmondani. Tudta, kinek a kezében van hatalom. Sinjirnek is szüksége volt némi hatalomra. Kellett neki valami, amit felhasználhat.

Ezért aztán hazudott – egy keveset.

– Nézze, én jóban vagyok a kancellárral. Az egyik tanácsadója vagyok. Biztosíthatom, hogy haladéktalanul kiterjesztjük az Új Köztársaság védelmét az ön világára. Nem hagyjuk bajban magukat. Feltéve persze, ha együttműködik. Ha elmondja azt, amit tudnom kell, segítünk. Ha nem teszi meg, itt vége. Többé nem lesz a szenátus tagja. A világát felfalják a szörnyetegek, és mi nem teszünk mást, csak szomorúan búcsút intünk. Maga pedig örökre szégyenben marad, amiért cserben hagyta a népét. Ami nem a maga hibája. De ezt a helyzetet rendezni kell, ezért vagy segít nekünk, vagy ennyi. Az ajtó bezárul, és nem marad más lehetőségünk, mint hogy száműzzük önt.

Sinjir pusztán a megérzéseire hagyatkozva mondta mindezt. Keveset tudott a frongokról – a bolygójuk egy peremvidéki rendszerben keringett egy halovány csillag körül, és nem sokat adhattak a galaxisnak, legfeljebb némi gyümölcsöt, fűszert és tiszta vizet. De azt tudta, hogy a frongok zárkózott természetűek. Nagy családokban éltek, és szorosan összetartottak, ami onnan származott, hogy gyakorlatilag rokonházasságokból születtek. Számukra a szégyen és a száműzetés a legszörnyűbb csapások közé tartozott. És ez meg is látszott Rethalow arcán: tágra nyitotta a szemét, mialatt Sinjir kimondta a vészjósló szavakat.

– Akkor… akkor megmondom – hebegte bizonytalanul.

– Kik tették ezt, szenátor? És hol vannak?

– Nem tudom, hogy hol vannak. Tényleg nem! De azt tudom, hogy kik azok. A Fekete Nap és a Vörös Kulcs Társaság szövetségre léptek. Társultak… – Két szindikátus… a kiérdemesült Fekete Nap és a feltörekvő Vörös Kulcs. Ha ezek ketten szövetkeztek, az komoly dolgok eljövetelét jósolta. Bizonyos módon logikus lépés volt. Mert ha az Új Köztársaság végső győzelmet arat, akkor a szervezeteknek össze kell gyűjteniük minden eszközüket és pénzüket, és szövetségeket kell kialakítaniuk, hogy védekezhessenek egy olyan kormányzattal szemben, amelyik nem fogja tűrni az illegális tevékenységeket. És Sinjir hirtelen megértette: ha az Új Köztársaság győz a Jakkunál, akkor a Birodalomnak vége. Viszont minél tovább tombol a háború, a szindikátusoknak annál több az esélyük a fennmaradásra, mert hatalmas pénzeket kereshetnek a zűrzavaros időben, és kiterjeszthetik a hatalmukat. Ez volt a lényeg. A háború megnyújtása nem a politikáról szólt, hanem arról, hogy a bűnszervezetek átmentsék magukat az új korba.

– Köszönöm, szenátor – mondta Sinjir, és felállt. – Most pedig biztonságos helyre juttatjuk – ígérte, és komolyan is gondolta. Ha a Fekete Nap és a Vörös Kulcs bűnözői rájöttek volna, hogy a szenátornak eljárt a szája, végeznek vele. Sinjir fejében egymást kergették a gondolatok. A többiek beszéltek hozzá, de nem hallotta meg, hogy miket mondanak. Arra keresett megoldást, hogyan találja meg Condert, és Nim Tar gyerekét, és Sorka hülye jerbáját. Az elkövetők itt maradtak, a Nakadián? Aligha mentek messzire. Maradniuk kellett, részben azért, hogy figyelemmel kövessék a szavazást, és biztosítsák, hogy a szenátorok úgy szavazzanak, ahogyan kell. Mindez azt jelentette, hogy vagy a bolygón vannak, vagy a környező űrben… Egy űrhajóban.

– Egy hajón vannak – mondta ki Sinjir hangosan, majd azt látta, hogy Solo szeme villan egyet.

– Így van! Igaz!– helyeselt a csempész. – Dor Wieedo hajója eltűnt a dokkjából!

– Azon vannak – állította Sinjir. – De a közelben lesznek… orbitális pályán.

– Akkor vigyük el egy körre a Falcont – javasolta Solo, és szélesen vigyorgott.

 

Tolwar Wartol azzal töltötte az időt, hogy hol mély hallgatásba merülve töprengett, hol pedig dühösen kiabált Mon Mothmával. Az utóbbi szakaszokban felugrott, és körbe-körbe járkált, közben azzal fenyegetőzött, hogy megsemmisíti a nőt a média segítségével azért, amit ő aljas trükknek nevezett. Mon csak ült és hallgatott, és néha emlékeztette Wartolt, hogy nyugodtan beszélhet a médiának, ha ahhoz van kedve.

– Biztos vagyok abban – mondta egy alkalommal –, hogy a HoloHíradó tudósítóit nagyon érdekelni fogja egy történet, amelyben az ön egész politikai gépezetét megakasztotta egyetlen nő, mindössze egy apró gyümölccsel.

Wartol dühöngött, aztán leült, és megint mély hallgatásba burkolózott. Mon kifelé nyugodtnak mutatta magát, oly békésnek látszott, mint egy chandrilai tó. A bensőjében viszont vad vihar dúlt. Tudta, hogy gyorsan fogy az idő, és nem húzhatja az örökkévalóságig. A nakadiai vámtisztek a fedélzetre léptek – vastag, zárt védőöltözetet és légzőmaszkot viseltek. Lassan és módszeresen vizsgálták át a hajót, kívül-belül egyaránt. Wartol – dicséretére legyen mondva – udvarias maradt, holott látszott rajta, hogy fortyog magában. Nem szidta a vámosokat, nem sürgette őket, hogy igyekezzenek. A tisztek a kézi szenzoraikkal letapogatták a cirkáló összes sarkát és falfülkéjét. A készülékek zöld fénynyalábot sugározva kutattak szennyező anyagok után. A vámosok parancsnoka, egy Rekya nevű nő részletesen elmagyarázta Monnak és Wartolnak, hogy a Nakadia védett környezet, a lakói gondosan ügyelnek, hogy egyensúlyban tartsák az ökoszisztémát, és távol tartsák az invazív fajokat. Ezen felül kissé ingerülten emlékeztette az utazókat arra, hogy az összes szenátornak meg kellett kapnia a személyes elektronikus fiókjaiba azokat az üzeneteket, amelyekben pontosan ezekre a dolgokra hívják fel a figyelmüket.

– A demokrácia csikorogva leáll, amikor megszegik a protokollt – jelentette ki Rekya. – És higgyenek nekem, amikor azt mondom: megszegték a protokollt. – Mon egész idő alatt bólogatott, mosolygott, és figyelt, mialatt azt remélte magában, hogy jobb is lesz így, ha minél később érnek a bolygóra. Ezzel Leia ügynökei még több időt kaptak arra, hogy találjanak valamit – mert amikor a vámosok távoznak, a hajó folytatja útját a Nakadia felé.

– Tessék– morogta Wartol –, a kis aljas trükkjeivel megint nyert egy kis időt. – Ezt követően tájékoztatta a testőreit, hogy ő és a kancellár a leszállás után egyenesen a szenátus üléstermébe mennek. – Nincs több időhúzás, kancellár!– jelentette ki a végén. – Eljött az idő, hogy szembenézzen a kudarcával!

 

A Falcon üres régióban repült. A Nakadia felett keringő hajók többsége mostanra leszállt. A szenátusi ülés egy órával ezelőtt megkezdődött, ami azt jelentette, hogy a szavazóknak már odalent kellett lenniük, bár magát a szavazást egyelőre elhalasztották – ami a kancellárnak volt köszönhető, aki Leia terve szerint cselekedett. Az ablakon kinézve Sinjir meglátta Wartol cirkálóját. Röviddel ezután két nakadiai hajó – két karom formájú, négyszemélyes gép – vált el a ganoidi gyártmányú hajótól. A kisebbfajta, fürge egységek pillanatokkal később már a légkörben süvítettek lefelé. És Wartol hajója is megindult a felszín felé.

– Mindjárt kifutunk az időből – mérgelődött Sinjir. – És nem találtunk semmit. – Dor Wieedo hajója nem az orbitális pályák valamelyikén repült. Ez azt jelentette, hogy vagy a hipertérbe ugrott, és eltűnt a környékről, vagy odalent volt valahol, a Nakadián. Viszont az előbbinek nem sok értelme lett volna, mert Wieedónak és a többieknek jelen kellett lenniük a szavazáson. Ebből az következett, hogy lent vannak a felszínen. – Csak az időnket vesztegettük azzal, hogy feljöttünk ide – tette hozzá Sinjir. – Hiba volt. Az én hibám. – Solónak szánta a szavait, aki mellette ült a pilótaülésben, és meredten bámult kifelé. – Solo? – szólt neki ismét Sinjir.

– Igen, hallom – dörmögte halkan Solo, mintha valahol messze járt volna. Nem kellett sok erőfeszítés ahhoz, hogy valaki lássa, mi történik. Solo úgy gondolta, hogy jól áll neki a belevaló, kemény fickó szerepe. Mindig éber volt, mindig készen állt kérkedéssel és hencegéssel védeni magát. De Sinjir látta, hogy a fickó újra és újra abba a bizonyos irányba néz. A másodpilóta ülésére. Tényleg hiányzott neki az a vuki. Sinjir ezt kezdetben nem értette, mert hát tényleg, pont egy vuki? Igaz, Csubakka kedvesnek bizonyult, meg minden, de mégiscsak egy óriási szőrtorony volt, aki olyan szagot árasztott, mint egy megázott gundark hasa. És az a sok érthetetlen morgás és hörgés? Meg az ölelések?

És mégis… a vuki Han Solo másodpilótája volt. A barátja. Hosszú időn át ő jelentette Solo számára a családot. Nekem is van másodpilótám – gondolta Sinjir. Idő kellett neki, hogy felfogja ezt. Idő kellett, hogy a körülötte lévő teremtményekét a barátainak, a családtagjainak tartsa. És még egy másodpilóta hiányzott innen. Conder Kyl. A pokolba, a pokolba, a pokolba – szitkozódott magában Sinjir. Most már tudta, hogy sosem lett volna szabad elhagynia őt. Condernek köszönhetően jobb ember lett belőle. Ahogyan Csubakka is jobb emberré tette Solót. Úgy tűnik, mindkettőnknek szükségünk van a másodpilótánkra.

– Szedjük össze magunkat – mondta hangosan Sinjir –, mert vissza kell kapnom Condert. Fontos nekem, Solo. Megérted?

– Tisztán és hangosan hallak.

– Egyáltalán, miért vitték magukkal?

– Talán túsznak. Vagy azért, mert kódtörő, és el akarnak végeztetni vele egy munkát.

– Túsznak… igen – helyeselt Sinjir. – Mert még ha elkapjuk is a szenátorokat a szavazás előtt, Conder náluk lesz. Erre megy ki a játék, nem igaz? Ez az üzenet: Conder nálunk van, úgyhogy ne avatkozzatok bele a szavazásba, mert ő fogja megfizetni az árát.

– Miért nem engem kaptak el? – vetette fel Solo, és szinte csalódottnak tűnt. – Elhajítottak, mintha én csak szemét volnék.

– Azért nem vittek el téged, mert te túl feltűnő vagy. Ha elhurcolják a köztiszteletben álló Han Solót, azzal azt kockáztatják, hogy Solo régi jó barátja, Luke felaprítja őket azzal a varázslatos energiapengéjével – magyarázott Sinjir, és miután elhallgatott, magában hozzátette: és azért nem engem vittek el, mert egy volt birodalmit senki sem sajnálna. Ó, az csak Sinjir. Senkinek nem fog hiányozni. Vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Ha kódtörőként akarják felhasználni Condert, szükségük van egy épületre a szenátus közelében, ami vezetékes összeköttetésben áll valamelyik adathálózattal. Ez elég feltűnő lehet odalent. A Nakadia nem egy modern világ.

– De így is nagy területet kell átkutatnunk – válaszolta rosszkedvűen Han. – Nincs időnk efféle… – Ebben a pillanatban az adóvevőik egyszerre megszólaltak, és a készülékekből áradó sistergésből Conder hangját lehetett kihallani.

– Hol vagyok? – Sinjir érezte, hogy a szíve hatalmasat dobban.

– Conder?– szólt be az adóvevőbe. – Hol vagy? Jól vagy?

De a kódtörő nem válaszolt. Legalábbis nem Sinjirnek válaszolt, viszont tovább beszélt:

– Nagyon megbánjátok még ezt, amikor a barátaim ideérnek!

– Valahogyan aktiválta az adóvevőjét – vélekedett Solo. Gyerünk, Conder. Mondj nekünk valamit. Bármit.

– Ne higgyétek, hogy nem láttam a Vörös Kulcs jelét a felkarotokon – folytatta Conder. – Tudom, hogy ki a gazdátok. Na, és te, ott! Fekete Nap? – Fojtott morgás hallatszott: valaki válaszolt Condernek. De Sinjir egy szavát sem értette. Azt már tudjuk, hogy a Vörös Kulcs benne van, Conder. És a Fekete Nap is. Csináld tovább. Mondj még információkat. – Úgy látom, ez… – mondta Conder, ám egy erős sistergés elnyomta a hangját, aztán ismét megszólalt: – …ktár. Szép vörös a teteje. Két szint… – Valaki megint mondott neki valamit. Alighanem ráförmedt, hogy fogja be a száját. Aztán dobbanás hallatszott, majd koppant valami, Végül éles sivítás hallatszott, és az adás megszakadt.

– Conder?– szólt bele Sinjir a készülékébe. – Conder?

Jom és Temmin dugták be a fejüket a fülkébe, és az előbbi megkérdezte:

– Ezt hallottátok?

– Szerintem azt mondta: raktár – vélte Temmin. Sinjir akkora erővel markolta a másodpilóta ülésének háttámláját, hogy attól tartott, mindjárt az egészet letépi a rögzítő talapzatáról.

– Azonnal oda…– bökte ki, mire Solo közbeszólt:

– Rajta vagyok! – A csempész máris előrelökte a tolóerő-szabályzót. A Falcon előreszökkent, és pillanatokkal később már a légkörben száguldott lefelé. Az ablakon kívül a fekete űr hamarosan átadta helyét a Nakadia nappali égboltjának. Megyünk, Conder. Megyünk érted.

 

A kancellár lassan haladt, sántítást színlelve lépdelt le a ganoidi cirkáló rámpáján. Integetett azoknak, akik összegyűltek a fogadására – úgy tűnt, a késéssel némi felfordulást okoztak, egyesek kisebb drámának tekintették, és most a nakadiaiak eljöttek ide, hogy megnézzék a végét. Kamerák lebegtek a közelben, és élő adásban közvetítették az eseményt. Mon ismerős arcot pillantott meg: Tracene Kane állt a tömeg szélén, a HoloHíradó egyik riportere. Mialatt tovább bicegett, Wartol felzárkózott mellé. A férfi mosolyogva integetett a sokaságnak, de halkan kiejtett szavai ellentétben álltak az arcán uralkodó, derűs kifejezéssel.

– Fejezze be a sántítást…

– Úgy tűnik, megsérült a bokám. De azért elboldogulok valahogy – felelte Mon.

– Újabb trükk – morogta Wartol.

– Szó sincs róla – hazudott Mon. – Ackbar, az én jó barátom elég komoly gyógytornát írt elő nekem, miután súlyosan megsebesültem a támadás során, és attól tartok, egy kicsit túlhajtottam magam. Hogy is szól a mondás? Á, megvan: a lassú és kitartó nyeri a versenyt. – Az utolsó három szót – nyeri a versenyt – nyomatékosan hangsúlyozta.

– Ebből is látszik, hogy milyen szánalmas ön, ha képes ilyen ócska trükkökhöz folyamodni – jelentette ki Wartol. – Csak késlelteti azt, ami elkerülhetetlen. – Szívélyesen biccentett egy közeli kamera felé, aztán továbbra is vészjósló hangon sugdolózott Mon fülébe: – Így is veszíteni fog. Mindent el fog veszíteni. Nincs az a csel, amivel ezt megakadályozhatja. – A fejük felett eldübörgött egy ismerős formájú teherhajó… A Millennium Falcon. Mon érezte, hogy a lelke mélyén felgyűlt a remény apró szikrája, és imádkozott, hogy a gép utasai találjanak valamit, bármit, amit ő felhasználhat.

 

A szenátus épületétől két utcányira állt egy vörös tetős mezőgazdasági raktár. A mellette elterülő leszállózónát mezőgazdasági tehergépeknek és droidoknak szánták, de az egyik pályán most egy másfajta hajó állt: Dor Wieedo tyrusiai égi szlúpja. Sinjir azonnal tudta, hogy jó helyen járnak, és remélte, hogy nem késtek el. Nem sok idejük volt arra, hogy tervet kovácsoljanak. Azt pontosan tudták, hogy a nakadiai rendfenntartó erőket vagy a szenátusi őröket nem hívhatják, mert arra sincs már idejük. Fontolóra vették, hogy elkapják a négy megvesztegetett, illetve megzsarolt szenátort a szenátusi épületben, bár az is lehetetlen feladatnak ígérkezett. Az építményben szigorú biztonsági rendszabályokat léptettek életbe, és ha ők megpróbáltak volna fegyverrel betörni oda, csak annyit érnek el, hogy lelövik őket. Megpróbálhatták volna megakadályozni a szavazást. Csakhogy a szavazásnak meg kellett történnie. Sinjir tudta, hogy ha a történtek napvilágra kerülnek, a képviselők elhalasztják a szavazást a nyomozás idejére, ami hetekig eltarthat. És ezen hetek alatt Jas és Norra aligha tudta volna elhagyni azt a birodalmi fennhatóság alatt álló világot.

És ez a megoldás Conderen sem segített volna. Ezek szerint csakis egyetlen dolgot tehettek, viszont idő híján nem tervezhették meg a támadást. Solo nem talált biztonságos helyet a Falconnak, sem egy közeli dokkot, sem hangárt, sem pedig leszállópályát. Így aztán vigyorgott, azzal a felháborító, ferde vigyorával, és elégedetten bejelentette:

– Van egy ötletem.

– Csináld!– válaszolta Sinjir anélkül, hogy megkérdezte volna, mi az az ötlet. Sinjirt annak idején kirángatták az Akadémiáról. Egy Sid Uddra nevű, durva, merev arcú nő választotta ki. Uddra kijelentette, hogy Sinjir Rath Velus sosem lesz katona, mert túl haragos, és mert túl okos – és mindkét vonása miatt pocsék katona lenne belőle.

– Ezek úgyis csak ágyútöltelékek – mondta a nő mintegy mellékesen, és egy lekicsinylő, gúnyos mosollyal közölte a véleményét egy egész hadseregről. Sinjir bekerült egy új kiképző programba, ami egy szögletes betonépületben működött. A zordon építmény a Viperafészek nevet viselte, és egy, a Virkoi háborgó óceániai fölé magasodó hegycsúcson állt. A Birodalmi Biztonsági Hivatal itt képezte ki a biztonsági tisztjeit. Uddra elmondta Sinjirnek, hogy ugyanabból a rendszerből jött, mint ő, a Velusiából. Sinjir a Hét-holdról származott, a nő a Hat-holdról. – Te olyan vagy, mint én – folytatta aztán –, senkivel nem jössz ki. Nem szeretsz másokat, és ők sem szeretnek téged. Nem számít, hol kezdődött… idővel megtanultad megvédeni magad azzal, hogy eleve gyűlöltél mindenkit. Nem bízol senkiben, és megvetsz még engem is. Helyes. Ez a gyűlölet fog megmenteni téged. Ami ennél is fontosabb, ez a gyűlölet fogja megmenteni a Birodalmat. – És elmagyarázta Sinjirnek, hogy mostantól mi a szerepe a Birodalomban, hogy mostantól kiképzésen fog részt venni, amelynek végén ő lesz Rath Velus biztonsági tiszt. El fog tűnni a színről. A benne izzó gyűlöletet fogja felhasználni mások ellen, hogy meglássa a gyenge pontjaikat – mert minden ilyen pont sebezhetővé teszi a Birodalmat. Végül Uddra közölte, hogy a kiképzés most rögtön kezdetét veszi. És kegyetlenül megverte a tanítványát. Sinjir fiatal és bolond volt, és azt hitte, szembeszállhat az apró termetű, szívós nővel. Tévedett. Uddra rövid és pontos mozdulatokkal küzdött. Ha Sinjir ütött, Uddra elhajolt. Ha Sinjir felé szökkent, félreugrott az útjából. Valahányszor Sinjir hibázott, Uddra bevitt egy-egy találatot. Hol az oldalába kapta az ütést, hol a nyakára, hol pedig a veséjére.

Hamarosan zihálva és zokogva hevert a padlón. Uddra odalépett hozzá, és még egyszer megdolgozta. Egy felcsavart, vízbe mártott törölközővel verte. Hátrahajlította az ujjait – nem annyira, hogy eltörjenek – de a fájdalom rákényszerítette Sinjirt, hogy mindent elmondjon magáról. Uddra ekkor apró fémszilánkokat nyomott a körmei alá. A fájdalom tovább fokozódott, és megtisztító hatást gyakorolt Sinjirre. Felhasította a lelkét, és rángatózó száján át minden kidőlt belőle. Újra és újra megtörtént ugyanez. Sinjir napközben kiképzésen vett részt, éjszakánként szenvedett. Uddrán sosem látszottak érzések. Úgy tanulmányozta Sinjirt, ahogyan egy pók figyeli a legyet, mielőtt eldöntené, hogy melyik részét egye meg először. Uddra felboncolta őt. Sinjir tudta magáról, hogy nem olyan, mint a nő. Nem rideg és számító. Igen, dühös volt, alattomos, tele volt haraggal. Uddra közölte vele:

– Ki fogom égetni ezt belőled, amíg minden, ami odabent van, üszkös és fekete lesz. Az izzó parázsból kihűlt parázs lesz. – És ekkor eltörte Sinjir lábujjait. Aztán egy napon Sinjir következett. Nem harcolt a nővel, azt nem. De valaki más ellen fordított mindent, amit megtanult, és mindent, ami rátört akkor. Uddra odavezette egy ajtóhoz. Az ajtóba épített ablakon benézve egy embert látott, aki fekete tiszti egyenruhát viselt. A mellkasán lévő rangjelzésekből kiderült, hogy ez a keskeny szemű, tömpe orrú alak a Birodalmi Hadiflotta hadnagya.

– Ő lesz az első alanyod – mondta Uddra, és elmagyarázta, hogy a hadnagy miért került ide: – A gyanú szerint részese egy összeesküvésnek. Ez a csoport keresi a lehetőséget, hogy letaszítsa a trónjáról Palpatine-t. Ennek érdekében először a császár végrehajtóját, Darth Vadert akarják megölni. Szedd ki belőle a többi összeesküvő nevét! De mielőtt megteszed, hátra van még egy tanítás. – Uddra kivitte Sinjirt a külső udvarra, a szabadba, ahol vihar tombolt. A Virkoin egymást érték a viharok. Uddra levett egy sugárkarabélyt a Viperafészek falához erősített rekeszből, és a fekete láthatárra szegezte. Aztán leadott egy lövést. A lövedék átszáguldott az esőn és a szeleken. Gyorsan mozgott, a fényfolt apró, izzó ponttá zsugorodott, és hamarosan az is eltűnt.

– Ilyennek kell lenned – mondta határozottan Uddra. – Légy olyan, mint ez az izzó plazmatöltet! Legyél mindig rendíthetetlen! Ne számítson se az eső, se a szél. Ne számítson, meleg van-e vagy hideg. Egyenesen át a levegőn. Egyenesen át az űrön. Te legyél a legragyogóbb fénysugár! Csak akkor derítheted ki az igazságot. – Sinjir megértette. Elfojtotta magában a haragját. Két nap, két éjszaka kínozta Alster Grove hadnagyot, mígnem a férfi elárulta a cinkosai nevét. Uddra a tajtékzó tengerbe hajította Grove-ot. A többi összeesküvőt Vader felkutatta és lefejezte.

 

Én vagyok a legragyogóbb fénysugár. Mindenütt a káosz volt az úr. A környezet sokban hasonlított a Virkoi széltől felkorbácsolt tengeréhez. De Sinjir tudta, hogy nem fog visszarettenni. Nem tehette meg, hogy visszaretten. Solo a Falcon alsó lövegével lyukat robbantott a raktár tetejébe. Aztán egyszerűen rátette a hajóját a nyílásra. Temmin hátramaradt, hogy szemmel tartsa Rethalow-t. A többiek kirontottak a hajóból. Elsőnek Sinjir tört át a nyíláson. A raktárban félhomály uralkodott. A lárma már előcsalta az ellenségeit. Azonnal rátámadtak Sinjirre, aki furcsa hangulatba került, és úgy látott mindent, mintha egy lassított felvételt nézett volna. Én vagyok a legragyogóbb fénysugár.

Egy nagy fejű nikto fűrészfogas fejszével csapott felé. Fürgén elugrott a fegyver elől, majd elkapta és hátracsavarta a bűnöző karját, csavarta, csavarta, addig csavarta, amíg meghallotta az elszakadó inak ropogását. Ekkor maga mögé rántotta a niktót, egyenesen a felé röppenő sugárnyaláb elé. A lövedék eltalálta a bűnözőt és azonnal megölte. Jom lőtte ki, aki pár méterrel lemaradva futott. Kiabált valamit Sinjirnek, valami olyasmit, hogy „menj tovább, csak menj, majd én fedezlek”, de a volt birodalmi alig fogta fel a szavakat. Én vagyok a legragyogóbb fénysugár. Még két nikto ugrott elő egy alkatrészekkel teli polc mögül, és még két sugárnyaláb villant át a sötétségen. Az egyiket Han küldte, a másikat Jom. Mindkét bűnöző a felsőtestébe kapta a töltetet, és gyors egymásutánban elterültek. Sinjir kissé lassabban surrant előre a mind sűrűbb félhomályban, és előhúzta a sugárvetőjét. Egy hajlott nyakú ithori rohant felé, de ő máris felrántotta a karját, és meghúzta az elsütőbillentyűt. Az ithori kétszemű teremtményből háromszemű lett, amikor a lövedék füstölgő lyukat égetett a feje közepébe. Én vagyok a legragyogóbb fénysugár.

Az erőszak vihara tovább dühöngött. Egy polc nekidőlt egy másiknak. Jom a padlón fekve küzdött egy szétzúzott képű iotraival – mindketten egy elejtett fegyvert akartak elérni. Solo mindenkit megelőzve futott, hajlongott és lebukott, míg a sugárvetője izzó plazmát köpködött. Vörös energianyalábok cikáztak Sinjir előtt, amitől káprázni kezdett a szeme. Tőle jobbra megmozdult valami. Még annyi időre sem állt le, hogy odanézzen. Automatikus mozdulattal keményen odavágott a fegyvere tusával, és pontosan torkon talált egy apró fejű, nagy hasú, félszemű kalózt. A fickó összeesett, és hörögve vonaglott. Sinjir mellbe lőtte, és elrúgta magától, majd folytatta útját a raktár távolabbi vége felé.

Én vagyok a legragyogóbb fénysugár. És ez a fény most Conder Kylra vetült. Minden ahhoz a ponthoz vezetett: Conderhez, aki a raktár végében térdelt, a fejét lehajtva. Rajta túl egy másik alak bontakozott ki a sötétségből, egy fémketrecbe zárt gyermek, akinek hosszú, vékony, fehér nyakán apró fej billegett. Nim Tar gyermeke volt, akit elraboltak és fogva tartottak. Sinjir a jerbát nem látta sehol, de átkozottul nem is érdekelte. Igazából a gyermek sem érdekelte. Csakis egyvalaki volt fontos neki: Conder. Egy tagbaszakadt herglic állt az összekötözött kezű kódtörő mögött. Hirtelen megragadta Conder fejét, hátrafelé húzta, és így Sinjir meglátta Conder arcát – véraláfutások borították, az orra félreállt. A herglic kinyitotta hatalmas száját, és felbömbölt:

– Ha közelebb jössz, eltöröm a nyakát! – Sinjir tudta, hogy a fenevad képes megtenni. Meg fogja tenni. De csak akkor, ha ő lassan mozog. És Sinjir nagyon gyorsan mozgott. Én vagyok a legragyogóbb fénysugár. Mire a szörnyeteg befejezte a mondatot, ő már elsütötte a fegyverét. A sugárvető sosem volt a specialitása. Uddra valaha azt mondta neki: „Te magad vagy a fegyver. Egyetlen sugárvető sem képes olyan rombolásra, mint te, ha kellően közel vagy.” De most nem volt közel, még nem, és csakis a fegyverre számíthatott. Célba kellett találnia. Pontosnak kellett lennie. Az energianyaláb süvítve száguldott. A herglic még szorosabban markolta Conder fejét… Ne bántsd őt, ne merd bántani… Conder feljajdult, és tágra nyitotta a szemét. Nem, nem, nem… A lövedék beszáguldott a herglic szájába, és kitört a tarkójából. A teremtmény felhördült, majd a haldokló aiwhák nyöszörgő kiáltásához hasonló hangot hallatva eldőlt, mint egy ládarakás. Conder is elzuhant, és nem mozdult. Én vagyok a legragyogóbb fénysugár. A legragyogóbb, igen. De a leggyorsabb is? A sugárvető csörömpölve hullott a padlóra. Sinjir futó léptei egy ritmusban doboltak a szívével. Térdre vetette magát, az utolsó métert csúszva tette meg, majd átkarolta és felemelte Condert. A kódtörő feje élettelenül billent oldalra, és Sinjir megérezte, hogy forró könnyek árasztják el a szemét… Nem én voltam a leggyorsabb. Túl lassú voltam. És ekkor Conder felnyitotta az egyik szemét, majd felnyögött. Sinjir levegő után kapott, és kifakadt:

– Conder! Jól vagy? Mondd, hogy jól vagy! Gyerünk, mondd, hogy jól vagy. – Régebben apránként húzta ki a teremtményekből az információkat, de most beérte a legalapvetőbb adatokkal. – Jól vagy, Conder? Rendben vagy?

– Sokáig tartott, mire ideértetek – suttogta Conder kábán mosolyogva. Sinjir fölébe görnyedt, és megcsókolta. A magáéhoz húzta a férfi arcát, és azt kívánta, bárcsak sose érne véget ez a pillanat. De még csak sokáig sem tarthatott. Mert hirtelen befutott Han, rátette a kezét Sinjir vállára, és megszólalt:

– Emlékezz, még nem végeztünk! – Sinjir tudta, mi a dolga. Belenézett Conder szemébe, és halkan suttogta:

– Kiszabadítalak. Tudom, hogy megsebesültél. De szükségünk van a segítségedre. Tudsz dolgozni? Be kellene hatolni egy rendszerbe.

– Ha te mellettem vagy – válaszolta Conder –, mindenre képes vagyok.

 

Huszonnegyedik fejezet

A nakadiai ülésterem nem úgy nézett ki, mint a chandrilai. Az utóbbi fenségesen ívelő oldalain erkélyek sorakoztak több szinten, végeérhetetlenül, ameddig a szem ellátott. A nakadiai egyszerűbb és szerényebb volt. Fából készült, nem kőből. A fából ácsolt rekeszekben egyszerű székek álltak. Sehol sem látszottak szobrok, sem díszítőelemek. Attól, hogy nem csupán előtte ültek szenátorok, hanem körös-körül, Monnak az az érzése támadt, hogy egy arcokból álló ciklon kering körülötte. És gyanította, hogy arcok gazdái most mind őt figyelik. A beszéd, amit a szavazás előtt tartott, lényegében megegyezett azzal, amit egy héttel ezelőtt a Chandrilán mondott, bár rövidebb és haragosabb volt. A haragot nem színlelte, a félelméből táplálkozott. Félt, hogy akármit mond, semmit sem ér el vele. Attól tartott, a nagy semminek sikoltozik. – Igennel kell szavaznunk. Fel kell számolnunk a Birodalmat. Nem szabad tétováznunk. Most nem. Most nem, amikor oly közel vagyunk a célhoz. A végén még bevitt egy döfést. Hozzátett egy sort, holott tudta, hogy egyszer még meg fogja bánni, mert annyira nem őrá vallott. Idegen volt tőle a fenyegetés, az erőfitogtatás, a méreg, de azért kimondta:

– Azok, akik nemmel szavaznak, tudjanak róla, hogy bélyeg kerül rájuk. A legjobb esetben gyávának fogják bélyegezni őket, a legrosszabb esetben árulónak. – Monnak a legkevésbé sem tetszett ez a hangnem, még akkor sem, ha tudta, hogy a szavai őszinték. Úgy beszélek, mint egy diktátor – mérgelődött magában. – Úgy beszélek, ahogyan Palpatine szokott. A kancellár elhagyta a kerek pódiumot, és lesétált a henger oldalába épített lépcsőn. Az aljához érve majdnem rároskadt a korlátra, annyira fáradt volt. Gyorsan összeszedte magát, és elment a kisebbfajta irodába, amit a házigazdák biztosítottak neki, egy föld alatti helyiségbe, amelynek ablakain át szó szerint a talaj látszott. A bentről kiáradó fényben szétágazó gyökerek és férgek kanyargós alagútjai rajzolódtak ki. Pár pillanattal később Auxi is belépett a helyiségbe, és máris kijelentette:

– Remek beszéd volt!

– Eltúloztam a végét. Túl messzire mentem – felelte Mon a fejét csóválva.

– Talán épp azért fogják tisztelni, mert ilyen messzire ment. – Mon megkérte Auxit, hogy hagyja magára, mert szeretne egy kis időt egyedül eltölteni. Miután Auxi távozott, Mon próbaképpen megmozgatta sérült kezét. Az ujjaiban nagyjából annyi erő volt, mint egy lepke szárnyaiban. Felfedezett egy foltot a blúza ujján: egy cseppnyi pta gyümölcslé terült el ott. Egy darabig így üldögélt: lefelé nézett, és gyenge ujjait hajlítgatta. Egyre jobban előredőlt, mígnem olyannak érezte magát, mint egy szerzetes, aki elmélyülten imádkozva kétrét görnyed, és eggyé válik az eleven Erővel. Aztán megérezte, hogy a levegő megmozdul körülötte – valaki bejött az irodába. Mon felnézett, és szégyenében elpirult. Auxi állt az ajtóban, az arcán komor kifejezés ült. Mon egyből tudta, hogy a szavazás nem az ő reményei szerint alakult.

– Most mi lesz?– kérdezte halkan és kétségbeesetten.

– Befejezzük a háborút – felelte Auxi.

– Micsoda?

– Átment a javaslat, Mon! Megszavazták!

 

Negyedik rész

Közjáték – Devaron

A holdtalan éjszaka sötét árnyékaiban fekete árnyalakok gyülekeztek. Tőlük nem messze terültek el a Karatokai-hegység szelíd lejtői. Előttük keskeny völgy húzódott. Egy erőd állt odalent, ami a múltban számtalanszor gazdát cserélt. Köztársasági állomásként kezdte, aztán a Birodalomé lett, amikor az megszállta a Devaront, és most az újjászületett Köztársasághoz került. Az őserdőből lárma hallatszott. Aranyszín szárnyú taka-teyek rajai fészkeltek a buja lombokban, és folyamatosan rikácsoltak és csőrüket csattogtatták. Ezernyi rovar zümmögött és zúgott zűrzavaros kórusban. Kilométeres távolságban felbődült valami, talán egy fajtársát szólította fel, hogy térjen ki az útjából.

Ám az árnyalakok hallgattak és nem mozdultak. Türelmesek voltak. Vártak. Az erődöt fényszórók világították meg, a fénykévékben lustán kanyargó ködcsíkok örvénylettek. Hajók érkeztek, és a személyzetük azonnal megkezdte a kirakodást. Az Új Köztársaság új erődöket létesített a bolygó felszínén, míg a régieket megszállta és felújította. A hajók teremtményeket hoztak. Ennivalót és ivóvizet hoztak. Diplomatákat hoztak, feleségeket, tudósokat és természetesen katonákat. Betolakodók voltak ezen a tájon, amit egyesek szent helynek tekintettek. Száz kilométerre a völgytől állt egy régi Jedi Templom. Az Erő nemcsak annak környékét hatotta át, hanem az egész bolygót. Maguk az árnyalakok nem érzékelték. Nem tudtak bánni vele, csak a szolgái voltak. (Mint minden élőlény. Minden, ami élt, az Erő hatalmas folyójában lebegett, az áramlatainak csapdájában. Csakis azok, akik ismerték a sötét oldal útjait, csakis azok tudták megváltoztatni azokat az áramlatokat. Ők nem adták meg magukat a sorsnak. Az ellenségei voltak.)

Az árnyalakok a Túlvilág Akolitusai voltak. Kéttucatnyian várakoztak a dombtetőn, és ez még csak egyetlen csoportjuk volt a galaxisban létezők közül. Bár egyre nyugtalanabbak lettek, tudták, hogy várniuk kell. Nem okozhattak csalódást a mestereiknek. Kiza, egy fiatal pantorai nő, aki a Koréliáról, Koronavárosból származott, hirtelen támadt kételyekkel küzdött. A körülötte állók nem a barátai voltak, hanem a harcostársai: Yiz, Lalu, Korbus, és Remi, a másik koréliai. Az utóbbit a barátjának tekintette, sőt néha a szeretője volt. Kiza tudta magáról, hogy egyáltalán nem olyan, mint Remi, bár ezt színlelte. Hozzá és a többiekhez hasonlóan Reminek is voltak álmai. Látomásokat kapott a sötétségtől: ősi és ma élő Sithekről álmodott. És szerette ezt. Tetszett neki, hogy a részese lehet valaminek. Nem a sötétség ragadta el őt, hanem önként átadta magát a sötétségnek. Kiza azt színlelte, hogy ő is ilyen, holott nem volt biztos benne. Igen, izzott benne a harag, ezt jól tudta. Utcai patkányként nőtt fel Koronaváros legrosszabb negyedében, és rengeteg harag gyűlt fel benne az olyan gyalázatos alakok iránt, akik megkeserítették az életét. Egy életre meggyűlölte a rendőröket, akik újra és újra megkergették, az uzsorásokat, akik addig hajszolták őt, amíg ki nem fizette a családja adósságát, az előkelő koréliaikat, aki lenézték az olyan alacsony sorban született lányokat, mint amilyen ő volt.

Amikor először rátörtek az álmok, és amikor az az ember eljött érte, úgy tűnt, tökéletes akolitus lesz belőle. A haragja forrón izzott, és elmondták neki, hogy ez az érzés megtisztítja őt, hogy ez egy erény, egy szükséges bűn. Elmagyarázták neki, hogy a harag az, ami formálja a galaxist. A harag az, ami a változás motorját hajtja. Mindez logikusnak és észszerűnek tűnt. Kiza úgy érezte, megtalálta a helyét a világban. Alacsony sorban kezdte, mint mindenki más is. Vader maszkját ábrázoló képeket festett falakra, alájuk pedig a figyelmeztetést: „Vader él!”. Kreditet lopott és az ügynek adta a zsákmányt. Mialatt mások feltörték a HoloHálózatot és adatokat loptak, vagy rendőröket támadtak meg, Kiza raktárnak és rejtekhelynek megfelelő helyeket keresett. Aztán megérkezett Remi. Tökéletes keveréke volt az önbizalomnak és sebzettségnek, mint egy szörnyeteg, amit megszelídítettek, egy tűz, amelynek lángjai egyszerre pusztítóak és gyönyörűek. Fiatal volt, haragos, és gyönyörű. Röviddel ezután elmondta Kizának, hogy mi lesz a következő feladata. Munkát kellett szereznie a rendőrségen. Együtt kellett dolgoznia a rendőrökkel. Új iratokat szereztek neki, új ujjlenyomatokat, és új élettörténetét alkottak neki. Kiza, az utcai patkány, nyomtalanul eltűnt.

Az új Kiza jó családból származott, kiváló iskolát végzett, és tökéletesen megfelelt elegáns titkárnőnek. Aztán eljött az az éjszaka, amelynek során az akolitusok megtámadták a várost. Lekötötték a rendőrök figyelmét, és Kiza, illetve Remi elloptak valamit a rendőrállomás alatti pincéből: egy rég halott Sith hagyatékát. Egy fénykardot. A kard most Remi derékszíján függött. Az emlékezetes éjszaka óta Remi egyre beképzeltebb lett. Néha aktiválta a fegyvert, és a pengét bámulta, közben a szája meg-megrebbent, mintha suttogott volna valamit az izzó energianyalábnak. Régebben az innen-onnan begyűjtött fénykardokat feláldozták a túlvilági Sitheknek, akik már meghaltak, és akik a fátyolfüggönyön túl várakoztak, és akiknek a parancsait az akolitusok végrehajtották. (Végül is, az ősi szellemek voltak azok, akik látomásokat bocsátottak rájuk.) De egy idő óta már megtartották a fénykardokat, és más emléktárgyakat is. Csak a nagy elismerésnek örvendő akolitusok kaptak engedélyt, hogy őrizzenek és használjanak egy-egy relikviát.

Ezen az estén nemcsak emléktárgyakat akartak gyűjteni. Most támadni akartak, és nemcsak itt. Más csoportok a galaxis más pontjain készültek lecsapni. Ez volt az első ilyen támadás. Az akolitusok számos rendszerben, különféle világokon összegyűltek, hogy lemészárolják az Új Köztársaság erődjeiben és enklávéiban élőket. Nem voltak annyian, hogy nagyobb célokat tűzzenek ki maguk elé. Még nem. De mindannyian tudták, hogy egyszer az az idő is eljön. Hogy ez még csak a kezdet. És Kiza félt. Nem tudta biztosan, hogy mit akar. Nem tudta, hogy ő van-e olyan erős, mint Remi. Nem tudta, hogy látomásai egyáltalán valódiak voltak-e. Ha belevágok, ha velük megyek, majd a háttérben maradok – gondolta nyugtalanul. – Majd úgy teszek, mintha csinálnék valamit. Mintha részt vennék a gyilkolásban. Talán végzek valakivel. Vagy elhajítok egy detonátort, és felrobbantok egy kompot. A haragja most mintha kihűlt és megsavanyodott volna. Félelemmé változott. Különös módon, pontosan ettől a félelemtől félt.

Jól tudta, hogy ha átadná magát ennek az érzésnek, és elmenekülne, utánamennének. Remi nem hagyná, hogy megszökjön. Még ezen az estén megkeresné. Vagy egy héten belül. Vagy egy év múlva. Remi nem tűrte azokat a dolgokat, amik csalódást okoztak neki. Mialatt szorgalmasan dolgozott azon, hogy lecsendesítse a szívét, új árnyalak csatlakozott hozzájuk, aki valahogy még a többinél is sötétebb volt. A mesterük érkezett meg: Yupe Tashu.

Az akolitusok mély meghajlással köszöntötték. Aztán összevissza beszéltek, hogy mennyire örülnek, hogy oly hosszú idő után ismét láthatják őt. Nem ő volt az egyetlen mesterük. Rajta kívül mások is tanították őket (bár eleven mesterük sokkal kevesebb volt, mint halott), de ő állt a legközelebb ahhoz a Sith Birodalomhoz, amit Sidious és Vader teremtettek. Lelkesen tapogatták őt, és Tashunak tetszett ez a rajongás. Amikor felemelte a fejét, az öröm jeleit lehetett látni ráncos arcán. Kiza nem csatlakozott hozzájuk. Túlságosan félt bármit tenni, még moccanni sem mert.

Az az érzése támadt, hogy a teste apró kavicsokból épül fel, és ha megmozdul, darabokra hullik. Tashu elkezdte kiosztani a fegyvereket. Ezért vártak rá itt. Először is elmondta nekik, hogy valamennyien különlegesek, és emiatt kaphatják meg a rég eltávozott Sithek eszközeit és relikviáit. Egyeseknek fekete köpenyt adott, másoknak bőrzsinórra fűzött vörös kristályokat. Aztán Kiza felé fordult – és egy maszkot nyújtott át neki. A maszkot bronzból öntötték valaha, sima felszínét apró mélyedések borították. A szemnyílásokat fekete üveg fedte. Orrnyílás nem volt rajta, és a szájnyílást egy sor fekete szegecs helyettesítette.

– Ez itt Exim Panshard kormányzó maszkja – közölte Tashu elégedetten vihogva. – Egy meteorból kinyert fémből kovácsolták, és száz ártatlan teremtés sikolyait tartalmazza, akiket a kormányzó szórakoztatására mészároltak le. A maszkoknak hatalmuk van. Némelyik egy sírban rozsdásodott. Mások használat közben koptak el. Ez, mint a gyűjteményem más darabjai, magába gyűjti az élő Erő sötétségét! Viseld! Ezzel szentellek fel téged, koréliai Kiza.

– Én… – nyögte ki Kiza. A többiek rámeredtek. Némelyek áhítattal, mások vészjóslóan. Remi gyilkos tekintettel nézte, és hirtelen kifakadt:

– Azt nekem kellett volna kapnom! – És a maszkért nyúlt. Tashu megütötte őt. Remi döbbenten pislogott és tátogott, majd a szájához kapta a kezét, és kivett belőle egy félbe tört fogat.

– Ne merészeld megtagadni a tiszteletre méltó szellemek óhaját! – suttogta vérfagyasztó hangon Tashu.

– Én csak…

– És a hölgynek fegyverre is szüksége van, nem igaz? – folytatta Tashu, és a szemében az őrület fénye villant, mialatt lenyúlt, és letépte a kardmarkolatot Remi övéről. Aztán óvatosan Kiza kezébe nyomta a fegyvert. Kiza érezte a markolatban lüktető hatalmat. Tudta, hogy nem szabad bekapcsolnia – még nem. A vörös fény elárulta volna őket. De a bőrén érezte a fémhengerben szunnyadó erőket. És mialatt a fejét felemelve felvette a maszkot, azt érezte, hogy csodás sötétség árad szét benne. A mindent elsöprő üresség felzabálta, elemésztette a félelmeit. És miután azok eltűntek, a helyükön ismét megjelent a haragja. Úgy tört elő, mintha valamilyen élőlény lett volna. Egy gonosz lény, ami a szívében lakott. Innentől az idő valahogy másként telt. Kiza pislogott egyet, és megkezdődött. Már az erődnél állt. Nem vagyok egyedül – gondolta –, a többiek is itt vannak. Ők sokkal egyszerűbb fegyvereket forgattak: bunkókat, fémkardokat és bárdokat. Hamarosan minden fegyvert vér festett vörösre, a Sithek vörösére. A köztársasági bolondok sikoltoztak és menekültek. Egyikük Kiza felé ugrott, mire ő aktiválta a kardját. Megérezte a rezgését, felszaladt a könyökéig, tovább terjedt a válláig, majd még tovább, míg végül a fogai is vibráltak. Egy gyors csapással mindörökre elhallgattatta üvöltő támadóját. Egy másikkal levágta egy menekülő nő lábát. A gyűlölet vad hullámokat vetett benne. A szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, mindjárt széttöri a szegycsontját. Kiza durva, széles mozdulatokkal harcolt. Újra és újra meglendítette a kardját. Az Erő nem áradt át rajta, de a fegyver így sem hasonlított semmihez, amit valaha látott – a penge egyforma könnyedséggel hatolt át fémen, húson, csonton. A ragyogásától káprázott a szeme, de még ez is lelkesítő hatást gyakorolt rá. Aztán hirtelen elterült. Valami az oldalának ütközött, és leverte a lábáról. A feje a földnek csapódott. Egy átkozott köztársasági!– dühöngött magában. Új harag özönlött végig a testén – különös módon, ez az érzés mintha nem a sajátja lett volna –, és miután gyorsan fordult egyet fektében, meglátta, hogy nem egy köztársasági katona támadta meg. Hanem Remi. A férfi arcát feneketlen düh torzította el.

– Te nem vagy rá méltó!– ordította, és nyálcseppek röpködtek a szájából. – Ez az enyém! Mindent, amit kaptál, én adtam neked! Te gyenge senki! Te gyáva! Te tolvaj! – Kiza rájött, hogy üres a keze. A kardmarkolat eltűnt. Mindkét kezével a földet csapkodta, míg a lábával vadul rugdosott a férfi felé, amikor az rávetette magát. Aztán megérezte a nyakán Remi kezét, ami máris kegyetlen erővel szorította torkát. Öklendezve és hörögve próbált levegőhöz jutni. Hiába tapogatózott maga körül, nem talált rá a fénykardra. Felfelé nézve nem látott mást, csak a sötétséget, míg mindenhonnan az akolitusok ordításai és az áldozataik sikolyai hallatszottak. Sötét test zuhant le az egyik épületről, és tompa dobbanással csapódott a földnek. Kiza érzékelte, hogy a sötétség a tudatára is ráborul. A szemhéjai remegve lecsukódtak. Ebben a pillanatban megtalálta a hideg fémhengert, és gyorsan megmarkolta. Minden gyorsan történt, de lassúnak érződött. Remi halántékához nyomta a markolat végét. A férfi tágra nyitotta a szemét, amiből hirtelen félelem kezdett áradni. A vörös penge átütötte a koponyáját. A szeme felakadt, aztán forrni kezdett, és vörösre színeződött, végül hamuvá égett. A teste ernyedten nehezedett Kizára. Kiza lelökte magáról a tetemet, majd felállt, és megigazította a maszkját. Aztán ismét szabadjára engedte a haragját, és új rohamra indult. Most már biztosan tudta, hogy nem sokára elfoglalják az erődöt. Tudta, hogy az akolitusok hamarosan diadalt aratnak.

 

Huszonötödik fejezet

Közelgett a harc pillanata. Leia csak üldögélt, és próbált nem gondolni a háborúra. Nem nézett bele a HoloHíradóba. Nem ment ki az erkélyére, hogy felnézzen a Chandrila egére, és meglássa az orbitális pályákon gyülekező flottát. Csak üldögélt a gyerekszobának szánt helyiségben. A bölcső a közelében állt, amellett a szent fa mellett, amit Wickettől, az apró ewoktól kapott. Nem érzékelte a fát – az úgynevezett kígyólabirintust – az Erőben, de a szemével látta, hogy sötét kérge aranyló színnel fénylik, és hogy a kanyargó ágakból mindennap új, vörös levelek bújnak elő.

A kisfiát erőfeszítések nélkül érzékelte. Nemcsak úgy, ahogyan az anyák érzik a hasukban a gyermeküket, hanem az Erő láthatatlan kezével is. Érzékelte a kicsi bimbózó tudatának határait, ismerte a fiúcska hangulatát, és azt is meg tudta állapítani róla, hogy egészséges. Az Erő-érzéke számára a baba nem annyira egy ember formájú valami volt, mint inkább egy villódzó, eleven fénykéve. A fény néha elhalványult, néha pedig sötét sávok között ragyogott át. Leia azt hajtogatta magában, hogy ez teljesen normális – Luke is ezt mondta neki. A fivére elmagyarázta azt is, hogy a fény a világosságot, a sötétség az árnyakat képviseli. Ezekben a percekben a fiú nyugtalan volt, úgy forgolódott, mintha nem tudott volna kényelmesen elhelyezkedni. A fénye villogott a sötétségben. Leia összeszedte magát, és koncentrált. A szoba falai eltűntek… minden fehérben, aztán feketében játszott körülötte… aztán a békés semmiben lebegett. És mialatt ő lehiggadt, a fia is megnyugodott. Abbahagyta a forgolódást… És ekkor elkezdett csuklani.

Leia felsóhajtott, és kizökkent a transzállapotból. De nevetett is, mert a csukló baba kellemesen csiklandozta. Mintha apró buborékok törtek volna benne – még sosem tapasztalt ehhez fogható érzést. A fiam él – gondolta. – És a jövő fényes. Csakhogy ebben a fényes jövőben árnyékok is akadtak, és most a háború megjelent a láthatáron. Nem egy új, hanem ugyanaz, amit ő és a társai már évek óta vívtak. A háború, ami felkeléssel kezdődött, és hamarosan a Birodalom és a Köztársaság között dúló hatalmi harccá alakult. Leia remélte, hogy most egyszer és mindenkorra vége lesz. Igen, fényes jövő várt rájuk, de csak akkor, ha ez a mostani ügy jól alakul. Csak akkor, ha a Birodalom elbukik, ha hamuvá ég. Röviddel ezután hazaért Han, és a szobában találta Leiát. Nem sokat mesélt neki arról, ami a Nakadián történt, de Leia tudta, hogy Han sokat tett azért, hogy a dolgok rendbe jöjjenek.

– Ehhez értesz – mondta, és felemelkedett, miközben Han fölé hajolt –, hogy rendbe tedd a dolgokat.

Han arcon csókolta, majd szégyenkezve lesütötte a szemét, és halkan annyit mondott:

– Megint megtörténik. A Jakkunál.

– Tudom.

– Pokoli csata lesz. Rosszul is elsülhet.

– Ezt is tudom.

– Furcsa érzés, nem? – kérdezte Han, az alsó ajkát rágva.

– Úgy érted: az, hogy nem vagy ott.

– Aha… te, én, és Luke. Csubakka. A Falcon. Az a két önjáró kuka. Furcsa érzés, hogy mi nem leszünk benne.

– Nekünk is megvan a magunk kalandja – felelte Leia, és megsimogatta a hasát.

– Lezárul egy korszak – dörmögte Han.

– És kezdetét veszi egy új. – A hercegnő megérezte, hogy a baba ismét fordul egyet – mintha nyugtalanította volna valami, amit Leia nem érzékelt, és nem tudott megérteni.

 

Közelgett a harc pillanata. Sinjir remélte, hogy az ütközet után végre vége lesz. Nem nagyon érdekelték a háború szeszélyei – azt mondogatta magának, hogy őt nem érdekli, hogy az Új Köztársaság veszíte vagy győz, noha nem bánta volna, ha a Birodalom végképp eltűnik. Viszont kimondottan szüksége volt a háborúra, mert attól tartott, hogy csakis annak köszönhetően találkozhat újra Jasszal és Norrával.

– Aú!– jajdult fel Conder. – Már megint nem arra figyelsz, amit csinálsz.

– Csakis arra figyelek – állította Sinjir, és belecsavart egy felszívódó szövetből készült dugót Conder orrába.

A kódtörő összerezzent, elhúzódott, és megjegyezte:

– A gondolataid úgy bolyonganak, mint egy gyermek egy játékboltban.

– Aha… lehet… igazad van – felelte Sinjir a vállát vonogatva. – Ne haragudj. Ahhoz vagyok szokva, hogy okozom a fájdalmat, nem pedig ahhoz, hogy csillapítom. – És beledugott egy szövetkúpot Conder másik orrlyukába. Ők ketten visszatértek a Chandrilára. Solo hozta őket haza. Eljátszottak a gondolattal, hogy egy darabig még a Nakadián maradnak, de Condernek nem igazán tetszett az ötlet. Azt mondta, a festői bolygó után a Chandrila úgy fog kinézni, mint a Coruscant. „Ott minden zöldben úszik” – mondta akkor, és Sinjir hajlott rá, hogy egyetértsen vele. És most Sinjir azon dolgozott, hogy helyrehozza a kódtörő sérült arcát. Baktával, gézzel, felszívódó szövettel, és a jó öreg tűfecskendővel dolgozott. A legrosszabb találatot épp akkor kapta Conder, amikor hallották őt az adóvevőben.

– Megint meg kell hogy dicsérjelek – jelentette ki Sinjir. – Egy fogba épített adóvevő? Zseniális. Nem is tudtam róla. – Conder így üzent nekik: a nyelvével lassan, apránként megkereste a parányi készüléken a megfelelő hullámhosszt. Az adás akkor ért véget, amikor az a herglic kemény ökölcsapást mért az arcára.

– Egy férfinak óvnia kell a titkait – jegyezte meg Conder.

– Én nem ilyen vagyok. Nekem nincsenek titkaim. Torkig vagyok a titkokkal.

– Tudod, Sin, ezt valahogy nehezen tudom elhinni – felelte Conder, és kacsintott egyet. Sinjir őszintén csodálta a férfit. A lendületét és a tehetségét. Miután kimentették őt a raktárból, gyorsan kellett lépniük. A jó hír úgy szólt, hogy – pontosan úgy, ahogyan gyanították – a Fekete Nap és a Vörös Kulcs bűnözői rákapcsolódtak egy számítógéppel az öt szenátor adattáblájára. Az összeköttetést természetesen kód védte, és itt került a képbe Conder. A kódtörő megtette azt, amit elvártak tőle, méghozzá megdöbbentő könnyedséggel. Alig pár perc leforgása alatt – kékre-zöldre verve, a saját vérétől mocskosan – beférkőzött a szenátorok adattáblájába. És innentől kezdve továbbíthatták az üzeneteket. Sinjir eredetileg arra gondolt, hogy meg kéne fenyegetni őket. Viszont tudta, hogy a fenyegetés félelmet teremt, és a rettegő teremtmények jellemzően egy bizonyos irányba haladnak. Az egy dolog volt, ha egy vallató megfenyegetett egy székhez kötözött embert. Az adott körülmények között irányíthatta a fogoly félelmét, és felhasználhatta eszközként. De a szenátorok szabadon mozoghattak. Senki sem jósolhatta meg, hogy ijedtükben mit fognak tenni – leleplezik magukat, elmenekülnek, vagy akár úgy szavaznak, ahogyan a bűnözők követelik tőlük, abban a reményben, hogy így megmenekülnek. Ezért Sinjir úgy döntött, hogy ajánlatot tesz nekik – egy fenyegetésbe csomagolt ajánlatot.

A Conder által továbbított üzenet úgy szólt, hogy a szenátorok bűnbocsánatot nyernek, ha a kancellár óhajának megfelelően szavaznak. Ezenfelül tudatták Nim Tarral, hogy a gyermeke biztonságban van, Sorkával pedig azt, hogy megmentették a kedvenc jerbáját. (Ez utóbbi hazugságra szükség volt. Sorka ráért még megtudni, hogy a bűnözők rég eladták a kis kedvencét valamelyik hentesnek.) És ezzel végeztek. Megoldották az ügyet. Megkapták a szavazatokat, és most közelgett a végső ütközet.

– Nyugtalan vagy – állapította meg halkan Conder.

– Ennyire látszik rajtam?

– Rendszerint nem, de most igen – felelte Conder, majd összefonta a karját a mellkasán, és hozzátette: – Jas és Norra rendben lesznek.

– Elmehetnék oda. Oda kénem mennem. Követelhetném, hogy rakjanak be egy hajóba. Mint Jom és Temmin. Ott kellene lennem.

– Nem vagy katona – jegyezte meg Conder.

– De kaptam kiképzést – vágott vissza Sinjir. – Értek a harchoz.

– Ha te mész, én is megyek. Talán hasznát veszik egy kódtörőnek.

– Igen, ez könnyen elképzelhető – felelte bólogatva Sinjir. Gyűlölte azt, hogy ott akart lenni. Ismerte magát, és tudta, hogy nem kellene részt vennie a csatában. A lojalitása csak eddig tartott, és bár valaha az volt a munkája, hogy próbára tegye mások lojalitását, ő maga nem rajongott különösebben a hűség gondolatáért. Ennek ellenére megint itt tartott: bele akart rohanni a veszélybe, hogy segítsen a barátainak. Nem kéne meglepődnöm ezen – dohogott magában. – Más ember lettem, mint amire számítottam. Vagy talán mindig is más ember volt, csak éppen bedőlt egy mítosznak, amit ő maga teremtett magáról. Ilyenek lennének az értelmes lények? Mindenkinek két arca van? Egy, amit elképzel, és egy, ami a valódi?

– Kit kérjünk meg? – vetette fel Conder.

– Tekintettel arra, hogy mekkora szívességet tettünk a kancellárnak, azt hiszem, egyenesen hozzá kéne fordulnunk.

Conder vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte:

– Elmegyünk a Jakkura? Tényleg ezt fogjuk tenni?

– Könnyen meglehet, drága Conder – válaszolta Sinjir –, az könnyen meglehet.

– Kellemesebb vakációban reménykedtem…

– Mit mondjak, én is – vallotta be nagyokat bólogatva Sinjir.

 

Közelgett a harc pillanata. Jom Barrell erre született. Valahogy mindig úgy érezte, hogy őt nem kiképezték a harcra, hanem egyszerűen arra teremtették. Az egész élete a háborúról szólt. Harcolt a Birodalom ellen az Onderonon. Harcolt a saját testvérei ellen ugyanott. Harcolt felkelőként. Harcolt kommandósként az Új Köztársaságért. Harcolt Norra és csapata mellett. És most ismét harcolni akart. Dellalo Dayson, a különleges egység őrmestere lőszert rakodott egy U-szárnyú fedélzetére. A nagy hasú gépet csapatszállítónak használták az ellenséges vonalak mögötti bevetésekhez. Régi gép volt, de kiváló harcos. Jom megkerülte a hajó egy hajtóművét, füttyentett egyet, és odaszólt a nőnek: – Hé, őrmester! – Dayson megfordult, lenézett Jomra, és megállapította:

– Rendbe hozta magát… – Valóban ez történt. Jom megborotválkozott, csak a bajszát hagyta meg, továbbá az arcán egy-egy vékony csíkot. A haját gondosan megfésülte. Úgy akart kinézni, mint egy rendes kommandós. – Mi kéne, Barrell?– kérdezte Dayson.

– Magukkal kell mennem.

– Rossz helyen kopogtat. Ezt nem én döntöm el. Ha vissza akar jönni, megint fel kell másznia az egész parancsnoki láncon – válaszolta az őrmester, majd Jom arckifejezése láttán békülékeny gesztussal feltartotta a kezét, és hozzátette:– Ne rám haragudjon, Jom! Kiszállt, és egyedül csinált mindenfélét. Menjen és beszéljen Tyben tábornokkal! Ő talán ad egy pecsétet, és visszaállítja a régi útjára. De nem fog az én csapatomba kerülni.

– A pokolba, Dayson…

– Dayson őrmester, ha szabad kérnem.

– Őrmester – mondta engedelmesen Jom, bár ingerülten fújt egyet. – Ez a csata nagyon fontos. Talán fontosabb, mint az összes többi. – Dayson talán azt hitte, hogy ő azért tartja fontosnak a csatát, mert ez lehet a Birodalom utolsó nagy ütközete. És ez igaz is volt. De Jom számára személyes volt az ügy: Jasról szólt. Ledobta a zsákját, és csinált néhány fejkörzést, amitől a nyakcsigolyái hangosan ropogtak, majd hozzátette: – Megküzdök magával azért, hogy mehessek. Megküzdök az egész szakasszal. És ha sikerül kiütnöm valakit, meg akarom kapni a helyét.

– Meg fogjuk ölni – válaszolta nevetve Dayson.

– Lehet. De még azt is jobb lesz, mint átfúrni magamat a bürokrácián. – Ekkor egy Margle nevű gran kommandós egy üres lebegő raklapot tolva leereszkedett a rámpán. Jom ismerte valamennyire a hosszú orrú, háromszemű fickót.

– Valaki verekedésről beszélt? – morogta a gran. – Benne vagyok!

– Nyugalom – szólt közbe Dayson. – Itt és most senki sem fog verekedni. És igaza van abban, amit a bürokráciáról mondott. Ha elkezd balhézni itt, akkor nekem jelentést kell írnom, és a csillagokra mondom, átkozottul utálok jelentést írni.

– Dayson… – mondta Jom –, őrmester…

– Csak nyugi, Jom – szólt közbe az őrmester. – Részt akarsz venni a bevetésben? Remek. Van egy üres ülésem. Ha benne akarsz lenni, gyere fel a fedélzetre, és rejtőzz el addig, amíg a hiper-űrbe ugrunk. De a csata után nem állok ki érted. Miután visszajössz, talán katonai bíróság elé állítanak, vagy elzavarnak. De ez a súly a te válladon van, és én nem fogom cipelni helyetted.

– Köszönöm, őrmester.

– Öt perc múlva indulunk. Dobd be magad, kommandós! A háború nem vár!

 

Közelgett a harc pillanata. És Temmin ott akart lenni. Odalépett Wedge elé, és ledobta sebtében összerakott hátizsákját a betonra. Wedge ránézett, és a jobb szemöldökét felvonva megkérdezte:

– Ez meg mi?

– Jelentkezem bevetésre!

– Ez nem így működik, Tem.

– Nem érdekel. El akarok menni a Jakkuhoz.

– Te még kölyök vagy.

– Már nem. Te magad képeztél ki a Fantomosztag pilótájának. El tudok vezetni egy X-szárnyút.

Wedge letette az adattábláját. A hangárban mindenütt lázas munka folyt: a gépeknek hamarosan fel kellett szállniuk, hogy csatlakozzanak a Chandrila felett összegyűlt flottához, majd elrepüljenek a Jakkuhoz. De ez még csak az első hullám volt. Más vadászokat és más pilótákat is fel kellett készíteni a bevetéshez. Fel kellett szerelni a torpedókat, le kellett tesztelni a fegyverrendszereket, a hajtóműveket, és még ezer más dolgot. Wedge ki sem látszott a munkából, és ezt meg is mondta Temminnek:

– Kiképző szimulátorral tudsz csak repülni. Nézd, kölyök, sok dolgom van, és…

– Vezettem a Halót és a Falcont. Egyszer megengedted, hogy tegyek pár kört egy X-szárnyúval. Tudok harcolni. És fogok is. Ha kell, ellopok egy hajót. Ellopok egy teherhajót, és nekicsapom egy csillagromboló parancsnoki hídjának. Elmegyek a Jakkura. És ha jót akarsz, legyél mellettem!

– A Fantom-osztagot kinyírták – mondta halkan Wedge. Temmin átlépett a zsákja felett, és felnézett a felnőtt férfira.

– Akkor támaszd fel! – fakadt ki, és a szemében a harag lángjai lobogtak. – Senkinek nem kell tudnia róla. Senkinek sem kell látnia minket. Olyanok lehetünk, mint az igazi fantomok. Nem leszünk hősök, nem kerülünk bele a történelemkönyvekbe, de ez kit érdekel? – Hirtelen könnyek lepték el a szemét, és halkabban beszélt tovább. – Az anyám ott van. A droidom is. Vissza akarom kapni őket. Nem segítesz, hogy eljussak oda? Rendben. De akkor tudni fogom, hogy ki vagy valójában. Nem az fickó, aki nekiment a két Halálcsillagnak, és az egész Birodalomnak. Tudni fogom, hogy te már nem vagy pilóta. Hanem csak valami hangármajom, valami megfáradt igenis, uram, értettem, uram, akit jobban érdekelnek a dokkolókarok, mint az eleven teremtmények.

Most Wedge-en volt a sor – benne támadt fel a harag, amibe jócskán vegyült szomorúság is. Meg akarta mondani Temminnek, hogy mekkorát téved, de nem tudta megtenni. Mert volt abban valami, amit a kölyök mondott… Wedge-nek ezúttal is a Felkelők Szövetsége jutott eszébe. És a Kashyyyk. És az a sok áldozat, amit az Új Köztársaságért hoztak. Megesett néha, hogy valaki nem akkor járt el helyesen, ha a parancsainak megfelelően cselekedett…

– Jól van, felejtsd el! – morogta Temmin, azzal a kézfejével megtörölte a szemét. – Tudhattam volna, hogy te már kiszálltál a játékból.

– Várj! – Temmin már lehajolt a zsákjáért, de most megmerevedett, és megkérdezte:

– Aztán minek?

– Két óra múlva legyél az északi oldalon, a negyvenhetes hangárban – felelte Wedge.

– Mi van a negyvenhetes raktárban?

– A Fantom-osztag – válaszolta vigyorogva Wedge, és elsietett.

 

Közelgett a harc pillanata. A háború odakint várt, a feketeségben. Kyrsta Agate parancsnok a Concord hídján állt. Ez volt az első nadiri I-es típusú Starhawk, amit az Új Köztársaság szerzett, és nem az utolsó. Még két Starhawk lebegett a Chandrila felett az űrben. Más nagy egységek is várakoztak a közelben: az alderaani Sunspire, a koréliai Redeemer, egy rohamfregatt, és persze a vezérhajó, a mon calamari Home One. Agate érezte, hogy a keze remeg, annak rendje és módja szerint. Az elülső ablakon kinézve egy kísértetet is látott – egy szétroncsolódott arc maradványait. Az egyik felét sima mesterséges bőrből formázták meg, és rosszul illeszkedett a másik, természetes félhez.

A mesterséges bőrön nem látszottak az igazit jellemző jegyek, sem pattanások, sem foltok, sem a szarkalábak a szem körül, sem a ráncok a száj sarkában. És rosszul illeszkedett a szem környékén is – túl nagy nyílást kellett kialakítani rajta, hogy maradjon hely a mechanikus szemet mozgató gépezetnek. Ez a szem vörös fénnyel izzott. A lencse halk zúgással fókuszált az ablakon tükröződő arcra – ami Agate-é volt. A Felszabadulás Napján az egyik volt fogoly, egy rodiai férfi ellene fordult. Az agyába épített apró készülék kényszerítette rá. Tüzet nyitott, és Agate az arca egyik oldalába kapta a lövedéket. Az orvosoknak sikerült rekonstruálniuk a csontjait, de a bőre és az izmai elhamvadtak.

Így aztán mesterséges bőrrel vonták be az arcát, amit ecsettel vittek fel a csontjaira. Azt mondták neki, hogy idővel természetesebbnek fog látszani, és Agate tudta, hogy ez az arc sosem lesz igazán az övé. A szemét nem lehetett helyreállítani, és egy mechanikus műszemet kért. Az legalább működött, még ha nem is nyújtott vonzó látványt. Ronda és feltűnő volt, és kevésbé érezte embernek magát miatta. Viszont, ha becsukta a másik szemét, hőképeket és más adatokat látott vele.

– Üdvözlöm, parancsnok! – Agate felismerte a hangot: Ackbar admirális köszönt rá, mialatt kilépett a turbóliftből. A mon calamari mindvégig támogatta őt – megnyugtató volt a jelenléte, amikor ott állt a kórházi ágy mellett, a sebészeti beavatkozások között.

– Sosem hittem volna, hogy visszatérek – mondta Agate. A hangja is megváltozott a támadás óta. Az energianyaláb eltüntette több fogát, és kiégetett egy jókora darabot az állkapcsából. Az orvosok mindenét helyrehozták, de a hangja máshogy szólt, és ő gyűlölte.

– Örülök, hogy elfogadta a felkérést – felelte Ackbar. Agate megfordult. A mon calamari a kezét a háta mögött összekulcsolva sétált felé.

– Rengeteget jelent nekem, admirális – vallotta be őszintén. – De így is vannak fenntartásaim. Nem tudom, hogy készen állok-e.

– Igen. Készen kell állnia. Maga az egyik legkiválóbb, legragyogóbb…

– A fényem kissé meggyengült, uram – szólt közbe Agate.

– És a történtek ellenére ön maradt az egyik legfontosabb parancsnokunk, mert ismeri a háború terheit. Nem fogja félvállról venni azokat. Nem forr önben a harag, még azután sem, hogy a Birodalom lesújtott az otthonunkra, és megfosztotta önt az egyik szemétől.

– Lemondtam a hajó parancsnoki posztjáról.

– Én pedig visszaadtam önnek. Spohn őrnagy örömmel szolgál az első tisztjeként.

– Nem készültem fel – állította ismét Agate. Ackbar kinyújtotta a karját, rátette úszóhártyás kezét Agate vállára, és szelíd, barátságos hangon válaszolta:

– Egyikünk sem készült fel. Senki sem készülhet fel soha arra, amit a háború hozhat. A legjobb, amit tehetünk, ha az arcunkat felemelve, tiszta szívvel nézünk szembe a sorsunkkal. Erre ön is képes. Tudom, hogy képes rá.

– Tudják, hogy megyünk – mondta Agate. – Tudniuk kell. A nyílt kormányzás és a szabad média azzal jár, hogy a HoloHíradóban tudósítottak a szavazásról. És a birodalmiak biztosan tudnak arról, hogy az Oculus messziről kémkedik utánuk.

– Igen, ez szinte biztos – ismerte el Ackbar. – Deltura jelentette, hogy a flottájuk egyre növekszik, és a hajóik védőalakzatot vesznek fel. Ezzel a támadással nem fogjuk meglepni őket. Egy teljesen tiszta, nyílt ütközet lesz. Mindkét fél időben felkészül rá.

– Lehet, hogy csapda… lehet, hogy odacsalogatnak minket…

– Ha így van, erre is fel leszünk készülve – jelentette ki határozottan az admirális.

Agate megérezte, hogy az egészséges szemébe könny szökik, és gyorsan kipislogta.

– Mondja, hogy mi fogunk győzni… – kérte rekedtes hangon. – Mondja, hogy ezzel vége lesz. Vége lesz a Birodalomnak, és egy új galaxis születik.

– Nem vagyok próféta, Kyrsta. Nem tudom, ki fog győzni ezen a napon, és azt sem, hogy ki fogja túlélni, hogy láthassa az eredményt. Csak azt tudom, hogy megtiszteltetés lesz ismét az ön oldalán harcolni, akár ez az utolsó ütközetünk, akár az első a jövő csatáinak sorában – mondta Ackbar, és hosszú ujjaival megszorította Agate vállát. Agate keményen küzdött, hogy ne sírja el magát. Szeretett volna kifutni a hídról és hazamenni. Szeretett volna befeküdni az ágyába, elrejtőzni a takaró alatt, lekapcsolni a lámpát, és várni, amíg a híradókból megtudja, hogy ki győzött, ki vesztett, ki maradt életben, és ki halt meg. Mikor lettem én ilyen gyáva? – ámuldozott aztán magában. – Miért reszketek, mint egy gyermek a sötétben? Végül mindössze annyit mondott:

– Az Erő legyen önnel.

– És önnel is, parancsnok – felelte bólogatva Ackbar. – Most mennem kell. Mindjárt itt az idő.

Közelgett a harc kezdetének pillanata. És Agate imádkozott azért, hogy gyorsan jöjjön el a vége.

 

Huszonhatodik fejezet

A birodalmi komp tett egy kört a bázis felett. A magasból Sloane mindent látott: a parancsnoki épületet, a leszállópályákat, a rendezett sorokban álló lépegetőket és vadászgépeket. Minden előre gyártott elemekből készült, és éppen ezért minden úgy nézett ki, mintha sebtében tákolták volna össze. Mintha ez az egész csak átmeneti volna – gondolta Sloane. A komp a támaszpont távolabbi végén ereszkedett a felszínre, majd besiklott egy hangárba, amelynek kapujára egy magas gerinc sötét árnyékot vetett. Rax nem ezen a gépen utazott, de Brentin igen. A férfi hallgatagon üldögélt Sloane közelében. A látvány halálra rémítette – úgy nézett a hangár kapujára, ahogyan a préda néz a ragadozó tágra nyitott szájába. Sloane nem rettent meg. Nem volt hajlandó félni. Én vagyok a ragadozó – gondolta magában. – És most már közel vagyok a célhoz. Annyira közel… Rax ugyan elfogta őt, de ezzel Sloane a férfi közvetlen közelébe került – szinte csak a kezét kellett kinyújtania, hogy elérje az álnok szörnyeteg nyakát. A rámpa ereszkedni kezdett.

Sloane meglátta a másik két hajót, tőle jobbra álltak. Egy rohamosztagos lelökdöste őt és Brentint a rámpán. Wexley elvesztette az egyensúlyát, és nagyot esett, mire a kísérőjük odaugrott hozzá, és oldalba rúgta. A többi katona gúnyosan röhögött. Ez nem az én Birodalmam – kesergett magában Sloane. – Ez mocskos és kegyetlen. A rohamosztagos végül talpra rántotta Brentint, és odataszította Sloane mellé. Sloane odébb lépett, közben megérezte, hogy a mágneses bilincs túl nagy erővel szorult a csuklójára. Rax már kiszállt, és a komptól kissé távolabb várta őket.

A rohamosztagosok két sorban álltak tőle jobbra, illetve balra. Brendol Hux is megjelent, az arkanisi ember. Hux részt vett a rohamosztagosok következő generációjának kiképzésében. Sloane a Mercurial Swift nevű fejvadász segítségével kihozta Brendolt és a fiát az Arkanisról, mielőtt a köztársaságiak megszállták a bolygót. És most Rax árnyéktanácsosaként dolgozott. Sloane jól látta, hogy a felfuvalkodott alak elengedte magát: a hasa már kifelé domborodott, a haja szerteszét állt, a szeméből fáradt tekintet sugárzott. Az a szempár most lassan, balról jobbra végigpásztázott a hangáron, és Sloane ekkor meglátta, hogy mások is csatlakoztak hozzájuk… Az építmény mindkét falánál gyerekek álltak, összesen úgy huszonöten. Néhányan tizenöt-tizenhét évesek lehetettek, a többiek még ennél is fiatalabbak voltak. Egyszerű szabású, hófehér egyenruhát viseltek – mintha hálóruha lett volna rajtuk.

– Katonák, le a fegyvert, ha kérhetem! – szólalt meg Rax, és mosolygott. – Mi itt mindannyian barátok vagyunk. – A rohamosztagosok leeresztették a fegyverüket, de Rax nem érte be ennyivel: – Nem, egészen le! Tegyék le a padlóra!

A rohamosztagosok értetlenül néztek össze, de engedelmeskedtek: lehajoltak, és a betonra fektették a sugárvetőjüket. Rax odasétált Sloane-hoz, tetőtől talpig végigmérte, és megkérdezte:

– Látta már, hogy a rohamosztagosok hogyan jelölik meg a páncéljukat? Festenek rá, vésnek bele. Izzó fémmel beégetik. Már nem egyszerűen csak szolgálnak. Már nem csupán katonák. Egyfajta törzs lett belőlük. Vérszomjas teremtmények, kevésbé emberiek, és jócskán vadállatok. – Sóhajtott egyet, és hozzátette: – De még most sem tudom, hogy ennyi elég lesz-e.

– Mit művelt a Birodalmammal? – kérdezte elszántan Sloane.

– Á, hadd mutassam meg! – felelte Rax vigyorogva. Gallius Rax felemelte a kezét, és pattintott egyet az ujjaival. A hangár lámpái kialudtak. Sloane úgy érezte, a szíve a torkában dobog. A szeme lassan szokott hozzá a sötétséghez, de jól hallotta, hogy mi történik körülötte. Szeretett volna elmenekülni és elrejtőzni, de elképzelni sem tudta, hogy hová mehetne és mit csinálhatna. Csak annyit tett, hogy lekuporodott, és amennyire lehetett, összehúzta magát. Sugárnyalábok villogtak mindenfelé, de ez nem tartott sokáig. Aztán dobbanások, csattanások, roppanások és nyögések hallatszottak. Csend következett, aminek egy újabb pattintás vetett véget. A lámpák felgyúltak. Sloane szemének megint kellett pár pillanat, hogy alkalmazkodjon a megváltozott fényviszonyokhoz. És amikor ismét látott, azzal szembesült, hogy holttestek fekszenek előtte. Az összes rohamosztagos mozdulatlanul hevert a betonon – első pillantásra látszott rajtuk, hogy halottak. És a gyermekek most felettük álltak. Fekete szalaggal betekert nyelű, durván kialakított tőröket fogtak a kezükben, a pengék fekete, matt acélból készültek. Ide-oda járkáltak, néha lehajoltak, és beledöfték a tőrüket valamelyik katonába. Egyesek a sisak alsó pereme alatt csúsztatták be a pengét, ami így egyenesen az agytörzsbe hatolt. Mások a rohamosztagosok hóna alatti részt választották, ahol a mellvért és a karpáncél között volt egy keskeny rés. Néhány fiatal sugárvetőt is tartott a kezében, a csövekből vékony füstcsík szállt fel.

Egyikük egy magas lány volt, aki a haját szinte kopaszra vágatta, és akinek az arca minden érzelemtől mentes, halott maszknak tűnt. Vele ellentétben Brendol Hux mosolygott, egy olyan gyermek mosolyával, aki először jár az űrben, vagy első ízben kóstol meg egy különleges édességet. Hol láttam őt így mosolyogni?– töprengett Sloane. A férfi arca hátborzongató látványt nyújtott. Sloane azon kezdett gondolkodni, hogy mit is mondott neki Rax a Ravager fedélzetén. Akkor, amikor utasította őt, hogy mentse ki Brendolt az Arkanisról. Hamarosan eszébe jutott: „A Birodalom számára életbevágóan fontos, hogy termékeny és fiatal maradjon! A gyermekek fontos részét képezik a terveinknek. Sok tisztünk idős, márpedig nekünk szükségünk van a fiatalabb nemzedék vitalitására. A Birodalomnak szüksége van a gyermekekre!” Sloane nem tudta tovább türtőztetni magát, és megremegett. Erős hányinger tört rá, de ezt elfojtotta, mert nem akarta megadni Gallius Raxnek azt az örömöt, hogy hányni lássa őt. A tanácsos a maga részéről lassú ritmusban, kimérten tapsolt.

– Most láthatja, Sloane – mondta fennhangon –, íme, az én Birodalmam jövője. Remélem, élvezte a műsort. Hamarosan látni fogja, hogy ez még csupán a kezdet. Sloane nem talált szavakat, amelyekkel válaszolhatott volna. Brentin is hallgatott, miután teljesen elerőtlenedve lezöttyent az alfelére, és nekidőlt az egyik rohamosztagos tetemének. A szája nyitva volt, az arca eltorzult, a szeme tágra nyílt a rémülettől. Brendol ekkor odalépett Raxhez, és belesúgott valamit a fülébe. Ezúttal a tanácsos húzta gúnyos mosolyra a száját, majd megszólalt:

– Közeleg a végső csata! Szeretném, ha mindketten megnéznék. Egyikük a régi Birodalom embere, a másik a lázadóké. Fenntartottam önöknek egy-egy ülést. Brendol, ön és fia kísérjék a helyükhöz a vendégeinket, rendben? Úgy vélem, eljött az idő, hogy elmondjam a beszédemet.

 

Végre eljött az idő. Végre a Köztársaság megérezte a vért, amit Rax öntött a vízbe, és eljött, hogy harapjon egyet a remélt zsákmányból. Minden összeállt. Hux gyerekkatonái bebizonyították a rátermettségüket. Igen, azok a rohamosztagosok fegyvertelenek voltak, de már maga a gyorsaság, amivel a gyermekek elintézték a kiképzett katonákat, már az rendkívül lelkesítő volt. Készségesen és mohón csinálták, ráadásul örömmel és félelem nélkül. Ha mindez nem lett volna elég, Sloane is Rax markába került. Az Obszervatórium biztonságban volt, és ő végre megmutathatta a nőnek, mit veszített azzal, hogy nem hitt benne. És most eljött a perc, hogy megtartsa a beszédét. Eredetileg arra gondolt, hogy egyáltalán nem tart beszédet. Az idő döntő fontosságú volt, mert az Új Köztársaság flottája órákon belül megérkezhetett. Talán perceken belül. Neki és a többieknek már el kellett volna indulniuk az Obszervatórium felé…

De nem. Rax úgy ítélte meg, hogy a beszéd létfontosságú. Fel kell szítania a Birodalom tüzét! Az a dolga, hogy felrázza a katonákat, feldühítse őket, hogy élesítse a detonátort, mielőtt elhajítja. Emellett ez lesz az ő utolsó fellépése. Rengeteg felvétel készül majd róla, amit nemzedékeken át fognak sugározni. Történelmi pillanat lesz… Történelmet írok – emlékeztette magát Rax. – A lábnyomom kitörölhetetlen lesz, mindörökre megőrződik a galaxis emlékezetének szövetében. Találkozott Tashuval és Brendollal, és látta rajtuk, hogy rendkívül elégedettek magukkal. Nem látott okot arra, hogy emlékeztesse őket, hogy mindent neki köszönhetnek. Hagyta, hadd dagadozzanak az önelégültségük gázától. Együtt mentek ki a támaszpontra, hogy találkozzanak a tanács többi tagjával, mielőtt a Birodalom összegyűlik, hogy utoljára meghallgassa őt. Hodnar Borrum lépkedett feléjük, kezét a háta mögött összekulcsolva, az állát gőgösen felszegve. Most valahogy tíz évvel fiatalabbnak látszott, mint általában, mintha a háború úgy táplálta volna őt, ahogyan a víz feléleszt egy kornyadozó virágot.

– A felszíni csatát könnyűszerrel megnyerjük, tanácsos – jelentette ki menet közben Borrum.

Randd jelenleg az Inflictor csillagromboló fedélzetén tartózkodott, ezért csak hologram formájában volt jelen, amit a Yupe Tashu kezében lévő készülék vetített.

– A flottájuk nagyobb lesz, mint a miénk – mondta a nagymoff –, de nekünk itt van a Ravager. Az ő flottájuk szedett-vedett, stratégiai szempontból össze nem illő hajókból és rajokból áll. A miénk egységes. És ez az egység az, amivel meg fogjuk nyerni a csatát.

– Kiváló!– örvendezett Rax, mialatt merész léptekkel tartott a színpad felé. Valóban így is gondolta. Minden kiválóan ment. Még az a rész is jól alakult, amelyikben hibát követtek el.

– Obdur hol van? – érdeklődött a tábornok. – A megfelelő propagandáról sem szabad megfeledkeznünk.

– Ferric megbetegedett – felelte kurtán Rax. Ezzel nem hazudott. Nem igazán. Ha valakit leszúrtak álmában, az eléggé betegnek számított. Ez a mozzanat megint csak Hux programjának sikerét bizonyította. Némelyik gyermek rendkívül megbízhatóan és hatékonyan dolgozott. A tanácsadók folyamatosan locsogtak, de Raxet nem érdekelte, hogy mit mondanak. Eljött a beszéd ideje. Rax egy intésével elhallgattatta a többieket, elsétált mellettük, és felment a fémlépcsőn az emelvényre. A kisméretű színpadot a támaszpont elülső részén állították fel, és több tízezer katona sorakozott fel előtte. A magasban a flotta egységei lebegtek. A sereget TIE-vadászok, bombázók, csapatszállítók, kompok, teherhajók és lépegetők fogták körül. A háborús gépezet halkan zúgva életre kelt. Rax láthatta, hogy a Birodalom az ő beszédére vár. Végre olyan közönséget kapott, ami méltó volt hozzá. És tudta, hogy Sloane és az ő rebellis társa is látja és hallja őt. Kilépett az emelvény tetejére, és körülnézett. A holo-rendszer mögé vetítette hatalmasra felnagyított, háromdimenziós képmását. Hónapokon át gyakorolta és finomította a beszédét. Gondosan megtervezte az utolsó szóig. A legjobb szónoklatokat nem arra szánták, hogy információkat és igazságokat közöljenek, hanem arra, hogy hatást keltsenek. Fontos volt, hogy ne elgondolkodtassa a hallgatóság tagjait, hanem érzéseket ébresszen bennük. Rax nem akarta bizonytalanságban hagyni a katonáit. Nekik csak válaszokra volt szükségük. A legjobb beszéd nem kérdőjel volt. Hanem felkiáltójel. Amikor belekezdett, a hangja mennydörögve áradt szét a hatalmas, nyitott térben, mintha egy istenség szólalt volna meg.

– A Galaktikus Birodalom hűséges katonái! Az őrület a kapunkat döngeti! A Felkelők Szövetségének vad bűnözői létrehoztak egy kormányt, aminek nincs semmi legitimitása, egy kormányzatot, amit a romlás és a zűrzavar szült, amit idegen elmék szőttek szélsőséges terrorista tanításokból. A mi Palpatine császárunk megmutatta nekünk a gyengeségeket, amik akkor jelentkeztek, amikor a Régi Köztársaságot megbetegítették a kapzsi politikusok, és azok a lelketlen dúsgazdagok, akik ránk kényszerítették a terveiket és a gondolkodásmódjukat. Szeretett uralkodónk halálával a Birodalmunk a zűrzavarba hullott. Ez erőt adott a törvényen kívülieknek, és arra bátorította őket, hogy merészen kijelentsék: ők hoznak békét és igazságot a galaxisba. És mégis, kik voltak a béke bajnokai oly hosszú időn át?

– A háborút, ami feldúlta épülő galaxisunkat, a Felkelők Szövetségének elvetemült alakjai zúdították ránk. Szétszóródtunk és eltévedtünk, és mindörökre elveszhettünk volna. Miután végrehajtottuk a chandrilai támadást, és megsebeztük azokat a csaló politikusokat, akik megpróbálják ellopni a mi szent galaxisunkat, elhoztalak titeket ide, a Jakkura. Egyesítettem mindenkit és minden seregünket ezen a távoli világon – egy durva világon, ami próbára tette a kitartásunkat, és erős pengévé kovácsolt és élezett minket. Egy pengévé, amivel elvághatjuk az ajtónk felé csúszó árulók torkát! Hamarosan ideérnek! Hamarosan megpróbálják befejezni, amit elkezdtek. El akarják pusztítani a Birodalmat. Olyanok ők, mint az egészséges testet megbetegítő daganat, vagy mint a paraziták, amik elszívják az éltető vért, és kövérre híznak tőle. Tagadják a legitimitásunkat. Elhazudják a stabilitást és jólétet, amit mi teremtettünk a galaxisban. Mert ezek a legjobb fegyvereik: a hazugság és a megtévesztés. Nem dőlhetünk be nekik! Nem hihetjük el, hogy igazuk van! Annak kell látnunk őket, amik: vadállatok és barbárok! Nem méltóak az értelmes lény névre.

– Idegenek a számunkra a szó legszorosabb értelmében, és nem érdemelnek könyörületet. Ez a mi nulladik óránk, és most arra szólítalak fel titeket, hogy tegyétek a dolgotokat a Galaktikus Birodalom dicsőséges fényétől övezetten. Ebben a csatában nem a Jakkuért fogtok harcolni, és még csak nem is a Birodalomért. Hanem az egész galaxisért. Ha kudarcot vallunk itt, mindenkit cserben hagyunk. Cserben hagyjuk a szeretteinket. Cserben hagyjuk a gyermekeinket. Cserben hagyjuk azokat, akik állandóságra és fényre vágynak ebben a sötét korszakban. A célunk nem más, mint hogy szabadok legyünk, hogy megszabaduljunk az elnyomástól, a hazugságtól, valamint a szűkölködéstől.

– Ezen a napon visszavágunk és visszavesszük a galaxisunkat!

– Ezen a napon a Birodalom végez az Új Köztársasággal!

– Ezen a napon kezdődik a mi jövőnk!

 

Ó, ha tudnák, hogy milyen lesz ez a jövő – tette hozzá magában Rax, mialatt rövid hatásszünetet tartott.

 

És ebben a pillanatban, mintha a galaxis hallotta volna őt, mintha az Erő valóban vele lett volna, történt valami, ami olyan kiváló időzítéssel illeszkedett a beszédéhez, hogy majdnem térdre roskadt, hogy zokogjon, mint egy gyermek… A támadás megkezdődött. Egyre erősödő dübörgés hallatszott, mialatt az Új Köztársaság flottája megjelent az égbolton. Az érkező gépek máris leadták az első sorozatokat, és a birodalmi flotta egységei ritmikus össztüzekkel válaszoltak. A magasban turbólézernyalábok villogtak és torpedók száguldoztak. Ragyogó fénylándzsák villantak át a kékségen. Rax vett egy mély levegőt, azután elharsogta az utolsó mondatait:

– Íme, kezdetét vette hát az ütközet! Menjetek! Menjetek, és rángassátok le őket a földre, aztán addig tapossátok a nyakukat, amíg eltörik! Vágjátok le a fejüket! Vessetek véget a zsarnokságuknak! – Még egyszer végignézett a seregén, aztán indulnia kellett, hogy összegyűjtse a többieket, és felszálljon a hajójára, mielőtt késő lesz. Az Obszervatórium várta őt, és ideje volt, hogy eltűnjön.

 

Nem, nem, nem… Sloane térden állt, a kezén és a bokáján bilincset viselt. Brentin az oldalán feküdt, szinte magzati pózba gömbölyödve. A parancsnoki épület tetején voltak, egy kifeszített sátorlap alatt. A katonák ott hagyták őket, és azóta senki sem őrködött mellettük. Sloane ezt először furcsának találta, de aztán rájött, hogy akkor sem mehetne sehová, ha sikerülne kiszabadulnia. Mialatt Brentinnel együtt kénytelen volt végighallgatni Rax beszédét, végig azt próbálta megfejteni, hogy mi történik itt. Miért hagyták, hogy lássa és hallja az egészet? Vagy inkább: mit akarnak megmutatni neki? Maga a beszéd unalmas volt, és hemzsegtek benne a cirkalmas, dagályos és üres mondatok, és mégis… valahogy működött. Sloane a gyomrában érezte. Érezte az erőre kapó Birodalom diadalmas morajlását.

Érezte a felemelkedő Új Köztársaságtól való félelmet. Érezte, hogy a katonák immár biztosak magukban, és hisznek abban, hogy joguk van megölni azokat, akik tévúton járnak… És ettől Sloane lelkében is ébredezni kezdett a kétely, és egyre erősödött. Lehet, hogy ügyesen megtervezett hazugságok áldozata vagyok? – töprengett magában. – Lehet, hogy mindvégig ilyen volt az én Birodalmam? És elfog pusztulni itt, a jakkun? Amikor Rax a szónoklat Végére ért, egyre erősebb dörgés hangzott a magasból, és mintha csak az ő végszavára történt volna, megkezdődött a csata.

A nagyobb egységek tüzet nyitottak. Apró foltok jelentek meg az égen, és hamarosan kisebb pontok rajzottak ki belőlük: vadászgépek tódultak ki az Új Köztársaság hordozóiból. Máris behatoltak az atmoszférába, és izzó plazmával árasztották el a felszínt. És a birodalmiak elindultak, hogy fogadják őket. A TIE-vadászok felszálltak, és úgy lódultak felfelé, mit a parittyából kilőtt kövek. Az égen hamarosan teljes volt a zűrzavar. Vadászok robbantak lángfelhővé. Lézernyalábok cikáztak mindenütt. X-szárnyúak és TIE-vadászok jártak halálos táncot a felhők körül. Ezalatt idelent, a felszínen, birodalmi lépegetők indultak a sivatag felé, készen arra, hogy bármi áron megvédjék a támaszpontot.

Az égi csata már teljes erővel tombolt, és minden jel arra vallott, hogy hamarosan a felszínen is ez lesz a helyzet. A köztársaságiak jelentős számbeli fölényt élveztek, ezt Sloane hamar meg tudta állapítani. Raxnek sikerült kellően felszítania a tüzet a katonáiban, és volt némi esélyük arra, hogy keményen visszavágjanak, és győzelmet arassanak. Hodnar Borrum a felszíni harc egyik legjobb szakértője volt, és a katonák bíztak benne. Viszont, Sloane úgy sejtette, hogy a magasban Randd a parancsnok, márpedig a nagymoff hiába volt kiváló vezető, nem szorult belé annyi merészség és leleményesség, hogy megnyerjen egy ilyen nagyszabású ütközetet. Sloane-t hirtelen elfogta a vágy, hogy odafent legyen. Ott lett volna a helye. Neki kellett volna irányítani a flottát, uralni az égboltot, megsemmisíteni mindenkit, aki szembeszáll vele. Jól látta a hatalmas Ravagert, és tudta, hogy akárki parancsol azon a hajón, nem az a megfelelő ember a feladatra. Neki kellett volna ott lennie. Ő megmenthette volna a Birodalmat a Ravagerrel.

Ha kapna egy esélyt, hogy eljusson oda… Mekkora önbizalom! – szólt rá önmagára gondolatban. De a szuper csillagromboló a tűzereje miatt valóban adhatott esélyt a Birodalomnak arra, hogy győzelmet arasson ezen a napon. De ha ez fog történni, mi lesz az ára? És milyen lapokat rejteget még Rax a kézelőjében? Mi itt a valódi műsor? És kikből áll a közönség?

 

Huszonhetedik fejezet

A kövek megremegtek. Por szitált az üreg mennyezetéről, és kavicsok hullottak a Niima szentélyének falain lévő, sima mélyedésekből. Norra aggodalmasan nézett Jasra, és megkérdezte:

– Akarjam tudni? – Jas helyett Csont uraság válaszolt. A fejét oldalra billentve felnézett a mennyezetre, hümmögött valamit, majd megszólalt:

– Én bensőségesen ismerem az erőszak hangjait, és amit most hallunk, az az erőszak hangja.

– Háború – mondta ki Jas. – És mi benne vagyunk a kellős közepében.

Lehetséges, hogy az Új Köztársaság végül ideküldte a flottáját? – tette fel magának a kérdést Norra. Nem tudta biztosan, hogy mit gondoljon erről. Tartott attól, hogy itt is az lesz, ami a Kashyyykon történt, hogy egy, a Birodalom igájában vergődő bolygót a sorsára hagynak egy ideges szavazótestület szeszélyének köszönhetően.

– Ez megbonyolítja a dolgokat – mondta aztán.

– Ebben a helyzetben – válaszolta Jas a vállát vonogatva – nem hiszem, hogy lehet ennél bonyolultabb.

Ezt követően mindketten felvették a birodalmi egyenruhákat. Norra egy altiszt fekete uniformisát, Jas egy standard szürkét viselt. Norra szerelése azt jelezte, hogy irodai alkalmazott egy börtönben, míg a fejvadász zubbonyán egy személyzeti őrmester rangjelzése villogott.

– Én is kapok egyenruhát? – kérdezte Csont uraság.

– Nem hiszem, hogy találunk a méretedben – felelte Norra.

– Mondjuk, ha összepréselnénk, lehetnél egér-droid – javasolta Jas. Norra felnevetett, ami jó érzést okozott neki, bár ez nem tartott sokáig. De még ettől a pár pillanatnyi derűs hangulattól is jobban érezte magát. Mintha bármit megtehettek volna. Még az az érzés is feltámadt benne, hogy sikerülhet az, amibe belevágtak. Igen, veszélyes volt. És teljes őrültség. Öngyilkos akciónak tűnt. De mi más választásuk maradt? Norra továbbra is el akarta kapni Sloane-t, de ennél is fontosabb volt, hogy megmentse Brentint. A bosszú várhatott, a férje nem. Niima nem csekély meglepetést okozott azzal, hogy úgy döntött, segít nekik. (Bár erre nem annyira a kedvesség késztette, mint inkább a bosszúvágy. Mint kiderült, a huttot nem nagyon zavarta, hogy alaposan kilyuggatták a bőrét sugárnyalábokkal.) Adott Norrának és Jasnak egy (régi) birodalmi kompot, néhány (molyrágta, poros) egyenruhát, és (remélhetőleg érvényes) magas szintű kódokat.

– Készen állunk?– kérdezte Jas.

– Nem tudom, lehetséges-e felkészülni erre a dologra – dörmögte Norra.

– Hé!– mondta Jas, és odatartotta a karját, hogy a társa megtámaszkodhasson. Norra ebből rájött, hogy a félelmei és aggodalmai tisztán meglátszanak az arcán. – Helyesen cselekszünk – folytatta Jas. – Törlesztjük az adósságunkat. Befejezzük a munkát. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem létezik.

– Jas, én tudom, hogy sok mindent feladtál azért, hogy itt lehess – felelte Norra. – Te nem ezt szoktad csinálni, és most az életedet tetted fel arra, hogy csináld. Azt hiszem, még meg sem köszöntem. Támogatsz egy ügyet, ami nem a tiéd…

– Fejezd be!– vágott közbe Jas. – Az én ügyem, mert azt akartam, hogy az én ügyem legyen. A nagynéném fejvadász volt, és sokszor segített másokon. Néha nem végzett el egy-egy munkát, hogy segítsen pár gazdálkodón, vagy segítsen kiszabadítani egy rakás vukit… Kölyökkoromban hallottam ezeket a meséket, és azt gondoltam, hogy a nagynéném naiv volt. Azt mondtam, én sosem leszek ilyen. De most itt vagyok. És tudod, hogy mire jöttem rá? Neki volt igaza. A munka nem minden. A munka, az csak munka. Azok az adósságok nem olyan fontosak, mint ezek az adósságok. Fontosabb az, amivel mi tartozunk egymásnak, meg azok, amelyek… – Kissé akadozva beszélt, mintha zavarba jött volna attól, hogy túl sokat árul el magáról, de azért folytatta: – Amivel a hétköznapi teremtményeknek tartozunk, és az egész átkozott galaxisnak. Azzal, hogy bevettél a csapatba, megváltoztattál, Norra Wexley. És emiatt az adósod vagyok. – A fejvadász kezet nyújtott, Norra pedig megfogta a jobbját, aztán megölelték egymást.

– Ez gyanúsan úgy hangzik – jegyezte meg Norra a nő válla felett átnézve –, mint azok a szövegek, amiket a halálra készülők mondanak.

– Azt nem tudom, hogy meghalunk-e, de arra készülünk, hogy belevessük magunkat a sárkány fészkébe. És ezt egy olyan bolygón tesszük, amin két óriási sereg csatázik. Szerintem jogosan indulhatunk ki abból, hogy talán nem fogjuk túlélni.

– Jó kis lelkesítő szöveg – dünnyögte Norra.

– Van rosszabb is. Lehetek olyan, mint Sinjir.

– Á, ne is mondd! Nagyon hiányzik. És a fiam is.

– Nekem is hiányoznak. Úgyhogy fejezzük be a csevegést, és lássunk munkához! – Elhagyták a kisebbfajta üreget, és elindultak a rájuk váró komp felé. Amikor közelebb értek hozzá, Jas hirtelen megpördült, gyors mozdulattal rátapasztotta a tenyerét Norra szájára, és jelzett a társának, hogy maradjon csendben. Mi a…– gondolta meglepetten Norra, de ekkor Emari a füléhez érintette az ujját, így jelezte neki, hogy hallgatózzon. Így aztán Norra hallgatózott.

Hangokat hallott. A folyosó vége felől érkeztek, és azonnal felismerte, hogy Mercurial Swift beszél ott. Jas intett neki, hogy menjenek tovább, és suttogva rászólt Csontra, hogy próbáljon minél halkabban mozogni. A droid igyekezett, és mérhetetlenül komikus látványt nyújtott, mialatt a térdét mélyen behajlítva, fém lábujjain egyensúlyozva osont előre. Hamarosan kiértek a járat kanyarulatából, és meglátták, hogy a folyosó egy szobrokkal teli, sima falú csarnokba torkollik, amelyben ott áll a kompjuk. És Swiftet is meglátták. Nem volt egyedül. Három másik alak vette körül: egy széles vállú kyuzo, egy kövér ember férfi, aki mocskos kötést viselt a fején, és egy magas rodiai, akinek a csápjai olyan hosszúra nőttek, hogy visszahajlottak majdnem a szeméig, ami kékes-fekete színben játszott. És ők négyen Niima előtt sorakoztak fel. A komp rajtuk túl várakozott, vagyis elállták a hozzá vezető utat.

– Tudom, hogy itt vagy – mondta éppen Mercurial. – Láttuk leszállni a hajót. Mondd meg, hol van a zabrak, és békésen elvonulunk!

– És ha nem? – kérdezte Niima.

Erre a bekötött fejű férfi válaszolt. Rászegezte a huttra hosszú csövű karabélyát, és felmordult:

– Akkor foszlányokra lövünk téged.

– Egy huttot megfenyegetni nem túl bölcs ötlet – jegyezte meg Niima.

– Ez Dengar – suttogta alig hallhatóan Jas. Mercurial közelebb hajolt a hutthoz, és vészjósló hangon válaszolt:

– Nekem csalódást okozni szintén nem bölcs ötlet. Rajta vagyok a Fekete Nap fizetési jegyzékén, csiga. Fontos vagyok. Te csak valami elmaradott világon élő óriás giliszta vagy, és nincs hatalmad a galaxisban. Úgy látom, valaki már beléd küldött pár töltetet, és én boldogan befejezem a… – Ebben a pillanatban Niima villámgyors mozdulattal torkon ragadta a férfit, és felemelte úgy, hogy a lába nem érte a betont. Swift arca előbb vörösre, majd lilára színeződött, és a szájából csak hörgések törtek elő.

– Te jelentéktelen bogárürülék… – kezdte Niima, de nem fejezte be a mondatot. Dengar közelebb ugrott, és a hutt orrának nyomta a sugárvetője csövét.

– Óvatosan, drágám – recsegte higgadtan. – Én sem vagyok odáig Swiftért, de megkérlek, hogy szépen, óvatosan tedd le. Nem lenne jó, ha az a nyálkás agyad beterítené ezeket a csodás köveket, nem igaz?

Norra elcsüggedt. Mindeddig azt remélte, hogy Niima képes lesz uralni a helyzetet. De a hutt engedelmeskedett – letette Mercurialt.

– Van egy tervem – suttogta Jas.

– Csupa fül vagyok.

– Elterelem a figyelmüket. Te és Csont felszálltok a hajóra, és leléptek.

– Mi van? Szerintem agyrázkódást okoztál magadnak, amikor letördelted a szarvaidat a fejedről. Nem hagylak itt.

Jas visszahúzta Norrát odáig, ahol a szentélyben tartózkodók már nem láthatták, majd olyan közel hajolt hozzá, hogy az orruk majdnem összeért, és fojtott hangon beszélni kezdett:

– Hallgass rám, Norra. Azok a fejvadászok tapasztaltak. Ha életben hagyjuk őket, riasztják a Birodalmat, és lelepleznek minket.

– Csont uraság elintézi őket. – Az elaggott B1-es lendületes bólogatással fejezte ki egyetértését.

– Szükséged lesz rá – válaszolta Jas. – Nem vállalhatjuk a kockázatot. Ezek engem akarnak. Hát akkor megkapnak. Majd később megkereslek.

– Jas, várj! – kérte Norra, de már elkésett. A zabrak elfutott abba az irányba, amerről jöttek. A pokolba, Emari – szitkozódott magában Norra. Aztán máris rá kellett eszmélnie, hogy elkezdődött. Jas ordított egyet egy másik folyosó mélyén, mire a fejvadászok a hang forrásának irányába fordultak, és pontosan úgy, ahogyan a zabrak tervezte, rohanva indultak felé. Másodpercekkel később sugárnyalábok vijjogása visszhangzott végig a járatokon. Norra segíteni akart. A legszívesebben ráküldte volna Csontot a fejvadászokra. De tudta, hogy Jasnak igaza van. Nem vállalhatta a kockázatot. Brentin, Sloane, a birodalmi bázis – sorolta magában. Ezek voltak az igazi céljai. A tét óriási volt, és nem veszíthetett. Fogcsikorgatva odaszólt Csontnak, hogy siessen, aztán együtt futottak a komp felé.

 

Huszonnyolcadik fejezet

A harcban alkalmazott taktikát alapjában véve a csata helyszíne határozta meg. A Jakku feletti terület szinte korlátlan volt. A holdak túl messze keringtek ahhoz, hogy nem kellett számolni velük, és nem létezett törmelékmező sem. Csak egyetlen objektum jelentette a határt: maga a bolygó. Mindez megadta a köztársaságiaknak azt az előnyt, hogy csak lentről nem támadhatták, de minden más irányból igen. Viszont a birodalmiak mellett szólt a tény, hogy ügyesen összesűrítették a flottát. A csillagrombolók szinte tökéletes védővonalakat alkottak, és az alakzat közepét a Ravager foglalta el. A gigász viszonylag biztonságos helyről tüzelhetett tekintélyes mennyiségű fegyverével, bár a kilövést zavarták a gömb formájú védőkörzet különböző pontjain lebegő egységek. A Ravager tüzérei nem lövöldözhettek szabadon, ügyelniük kellett a birodalmi hajókra. Ilyen egy űrcsata – bölcselkedett magában Kyrsta Agate parancsnok.

A hajók elhelyezésén múlik sok minden. Minden pozíciónak vannak előnyei és hátrányai. Sok múlik azon, hogy ki hogyan mozog, hogyan tüzel, milyen fegyverei vannak. Minden darabnak illeszkednie kell a teljes egészbe. És ilyenkor minden felhasználható eszközzé válik. Hogyan alkalmazzuk őket? Milyen céllal? Távolról nézve egy ütközet játéknak tűnik, akármilyen halálos is. Küldj egy hajót ide, egy másikat helyezz át oda, húzódjanak közelebb egymáshoz, váljanak szét, tüzeljenek, védekezzenek! De amikor valaki részt vett az ütközetben, amikor ott volt a csata helyszínén, a távolság egyáltalán nem létezett. Amikor valaki Személyesen részt vett a csatában, nehezen látta át, mert ott volt, amikor a két sereg úgy csapott össze, mint két óriási hullám, vagy mint amikor két hegy dőlt egymásnak, vagy amikor két bolygó összeütközött. Ilyenkor nem létezett sem távolság, sem elkülönülés. Agate legalábbis nem tudta elválasztani magát a Starhawk körül dühöngő káosztól. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy ő, a személyzete és a hajója az űrcsata szövetének szerves részei. Ő nem holmi isteni kéz volt, ami bábukat mozgatott egy játéktáblán.

Hanem ő maga is a bábuk egyike volt. A hídon feszült hangulat uralkodott. A kommunikációs tisztek gondoskodtak róla, hogy Agate folyamatos kapcsolatban legyen Ackbarral és a többi Starhawk parancsnokával. A fegyvertisztek – Sirai zászlós vezetésével – koordinálták a rendszerek működését, hogy biztosítsák a leghatékonyabb tűzvezetést. Tőlük nem messze ült a három fehér sisakot viselő kormányos, akik a hajót irányították. A hozzáértésüknek és tapasztalataiknak köszönhetően a Concord egyelőre sértetlenül mozgott a szédítő forgatagban. És ennek az egész őrületnek a középpontjában Agate állt. A parancsait Ackbartól kapta, és az ő parancsait Spohn első tiszt közvetítette a személyzetnek. Egész idő alatt az az érzés gyötörte, hogy ő egy csillag, és mindenki más körülötte kering. Ez persze tévképzet volt, de gyanította, hogy az összes nagyobb egység parancsnoka hasonlóan érez. Odakint, a sötét űrben TIE-vadászok és köztársasági vadászgépek cikáztak. A rohamot korvettek vezették. Nyílegyenesen száguldottak a csillagrombolók felé, és az összes fegyverükkel folyamatosan tüzeltek – a protontorpedók kék csíkokat festettek a feketeségbe.

A másik két Starhawk közrefogta a Concordot. Tőle jobbra a Unity repült, balra pedig az Amity. Agate érezni vélte az egészet. Mintha a bőrét, az ereit, az idegeit láthatatlan szálak kötötték volna össze a csata szereplőivel. A bőre bizsergett, a tarkóján felmeredtek a hajszálak. Éles harci helyzetben mindig rátört az a képtelen érzés, hogy ha pislog egyet, vagy rosszul mozdítja valamelyik ujját, vagy köhögni vagy tüsszenteni merészel, akkor ezek a mozdulatok valahogyan végighullámzanak a csataszektoron. És akkor a hajója megsemmisül, a barátai meghalnak, és az ellenség arat győzelmet. Furcsa módon, ezt érezte ütközet közben. Nem tudott eltávolodni tőle, nem tudta kívülállóként szemlélni. Éppen ellenkezőleg, bensőséges viszonyban volt vele. A részese volt, és a csata is az ő részévé vált, ugyanúgy, ahogyan a szív nem különülhetett el a testtől, amelyben dobogott. Az egyik korvett vakító fényű energiagömbbé robbant. Egy X-szárnyú szikrát okádva, pörögve repült a semmibe. Az egyik Nebulon-osztályú fregatt kettétört, de az elülső felének lövegei tovább tüzeltek, valóságos energiazáport zúdítottak egy csillagrombolóra.

Agate érezte mindezt. Minden halált olyannak érzett, mintha ő halt volna meg. De hát éppen ez volt a lényeg, nem igaz? Nem hagyhatta, hogy ezek az érzések eluralkodjanak rajta. Csak akkor adhatta át magát a gyásznak, amikor a csata már véget ért. Persze tudta, hogy éjszakánként megint bele fog hullani a szakadékba. Egy övet vagy a párnáját fogja harapni kínjában, mialatt próbál gátat vetni a gondolatainak, és próbál véget vetni annak, hogy az erőszakos jelenetek újra és újra lejátszódjanak az agyában. Most csak némi remegést engedett meg magának, amit sosem tudott megakadályozni, és ami annyira a része lett. Minden másnak várnia kellett az ütközetet követő éjszakákig – feltéve persze, hogy életben marad. A Concordra és a másik két Starhawkra fontos feladat várt: el kellett intézniük a gigászt. Meg kellett semmisíteniük a Ravagert, hogy véget vessenek az ütközetnek. Hát akkor, gyerünk…

 

Temmin elveszettnek érezte magát. Mindeddig azt mondogatta magának, hogy minden rendben lesz. Vezetett már űrhajót. Sőt pár héttel ezelőtt pontosan itt, a Jakku felett csinálta, és életben maradt. Ezért biztatta magát azzal, hogy ezt a kört is túléli. De most már nem volt annyira biztos benne. Wedge közölte, hogy a terv egyszerű: nem kell részt venniük a csatában, csupán támogatást nyújtanak. Távol tartják magukat a nagyobb hajóktól, és elkapják a közelükbe kerülő TIE-vadászokat. Mire a Fantomosztag kitört a hiper-űrből, a csata már javában tombolt, és mint valami roppant szörnyeteg, egyben lenyelte Temmint. TIE-vadászok húztak el mellette. Elszakadt a társaitól. Pontosan előtte csillagrombolók lebegtek a vad forgatagban. Egy koréliai korvett keresztezte a pályáját. A tatjából lángok törtek elő, amelyek hol vörösben, hol zöldben, hol pedig aranyszínben pompáztak, attól függően, hogy milyen gázok táplálták a tüzeket. Temmin felordított, a hasa felé rántotta a botkormányt, majd igyekezett egyenesbe hozni a jó öreg X-szárnyút, de nem tudta, hol van a fent, a lent, a balra és a jobbra. Figyeld a képernyőket! Támaszkodj a műszerekre! – figyelmeztette magát, majd a tekintetével megtalálta a helyzetjelzőt, aztán megint felnézett, és…

Megszólalt egy riasztó. Mindjárt belevágódom ebbe a köztársasági fregattba – gondolta riadtan. Egyre nagyobbnak látta a hajót, és az az érzése támadt, hogy egy fal felé rohan… Aztán egy újabb ordítással jobbra fordította a gépét, és spirális pályán repült át a harci zónán. Olyan gyorsan pörgött, hogy attól tartott, mindjárt telehányja a légzőmaszkját. Amint visszavett egy kicsit az őrjítő sebességből, találatok rázták meg a hajóját – hátulról tüzeltek rá. Az asztro-droidja – egy R3–W5 névre hallgató egység, aminek a feje hatoldalú kupola volt – harsányan füttyözött, és figyelmeztetésekkel töltötte meg a képernyőket. Temmin a taktikai monitorra pillantva látta, hogy nincs egyedül. Két TIE-vadász tapadt rá, mint a bögölyök a nerf hátsó felére, csakhogy neki nem volt farka, amivel elhessegesse a támadóit. És nem tudta lerázni őket. Megérezték rajta, hogy gyenge, hogy ő a csorda leggyengébb egyede, az, akire a ragadozók ösztönösen vadásznak. A pokolba az egésszel, Temmin! – förmedt rá magára gondolatban. – Húzd ki a fejed az alfeledből, és maradj életben! A következő pillanatban az egyik TIE-vadász minden előjel nélkül felrobbant, és a roncsai hamar elmaradtak mögötte. Az adóvevőből Koko diadalmas rikoltása hallatszott.

– Egy kész, de még hátravan az egész átkozott Birodalom – közölte nevetve a narguois, aztán elégedetten fütyülve elhúzott Temmin előtt. Ekkor Jethpur következett, a guarren. Mondott valamit az anyanyelvén, amiből Temmin egy szót sem értett.

– Jethnek igaza van – mondta aztán Yarra. – Snap, olyan vagy, mint egy szikrázó vezeték.

A twi’lek Y-szárnyúja megjelent Temmin hajója mellett, és egy gyors sorozattal megsemmisítette a másik TIE-vadászt. Aztán Wedge is megérkezett, befordult Temmin elé, és kiadta a parancsot:

– Mindenki álljon be mögém! Snap, jól vagy? Ha szeretnél kiszállni, senki sem fog hibáztatni. Átküldhetem a hazaút koordinátáit.

– Én hibáztatnám! – kurjantotta Koko, és böfögött egyet.

– Nem!– tiltakozott Temmin, holott azt akarta mondani: igen, igen, köszönöm, őrült hibát követtem el, haza kéne mennem, nem gondoltam át ezt a dolgot. De aztán az anyjára gondolt. Az anyja itt volt, vagyis neki is itt kellett lennie. – Jól vagyok. Veletek maradok. De őszintén szólva, ez itt maga a téboly.

És ezzel nem túlzott. Noha beállt Wedge mögé, és ezzel kapott valakit, akit követhetett, a vizuális ingerek puszta mennyiségétől szédülni kezdett. Mindenütt energianyalábok cikáztak. Torpedók száguldottak spirális pályán a főhajók között. Vadászgépek röpködtek mindenütt, tűzgolyók villantak fel és tűntek el, roncsok sodródtak a tér összes irányába, és akkor ott voltak még a csillagrombolók, amelyek gömb formájú védőövezetet alakítottak ki a Ravager körül, és mindent elkövettek, hogy védjék az óriást a köztársasági hajóktól…

– A kölyöknek igaza van – jegyezte meg Yarra. – Egy kicsit forró a helyzet. Jól jönne némi tér, hogy lélegzethez jussunk. – Hirtelen egy A-szárnyú húzott el felettük. – Van valakinek Ötlete? – Temminnek akadt egy.

– Talán lemehetnénk alájuk – vetette fel. – Ha lyukat ütünk a levegő-űr védelmükbe, megtisztíthatjuk a terepet a felszíni egységeinknek. – Maga is érezte, hogy butaságot beszél, és tudta, hogy az ötlet önző. Egyfelől azért dobta be, hogy eltűnhessen innen, másfelől, hogy olyan közel legyen a Jakkuhoz, amennyire csak lehetséges. Ott volt az anyja, a droidja, és a barátja, Jas. Így aztán nagyon meglepődött, amikor Wedge egyetértett vele,

– Tudod mit, Snap, ez kiváló ötlet! – mondta derűsen. – Jól van, Fantomosztag! Vessünk egy közelebbi pillantást a Jakkura. Menet közben intézzünk el annyi rossz-fiút, amennyit csak tudunk. – Koko lelkesen hujjogott. Temmin vett egy mély lélegzetet, és a botkormányt előrenyomva követte Wedge-t és többieket. Jövök, anya – gondolta, részben félve, részben boldogan.

 

Fekete füstoszlopok kígyóztak felfelé a láthatáron, mialatt Norra átrepült a birodalmi komppal az utolsó hegygerinc felett, majd ismét leeresztette a gépét a dűnék magasságába. Felfelé nézve két flottát látott. Az égbolt folyamatosan villogott az orbitális pályákon röpködő energianyalábok miatt. A távolban vadászgépek rajzottak. A köztársaságiak leszállózónákat alakítottak ki száz kilométerre keletre, Kráterváros felé. Norra látta az U-szárnyúakat, amelyek a földet érés pillanataiban azonnal kommandósokat okádtak magukból. A homokban máris roncsok hevertek: kiégett héjak és torz tartóelemek füstölögtek a Jakku pokolian tűző napfényében. Norra oldalra pillantva meglátott egy nagyobb egységet – a formájából ítélve korvett lehetett –, ami lángolva zuhant a távoli hegyek felé. Füstcsíkot húzott maga után, és szikrazáporok robbantak ki belőle, amitől úgy nézett ki, mint egy, a földre visszahulló tűzijáték rakéta. Gyönyörű lett volna, ám Norra tudta, hogy élőlények vannak benne. Talán már meghaltak, de ha mégsem, akkor is csak másodpercek maradtak az életükből. A lezuhanással járó szomorú realitások egyike volt, hogy soha, egy esetben sem jutott el mindenki a mentőkabinokig.

– Rossz érzésem van – jegyezte meg Norra, mire a mellette ülő Csont uraság a szervóinak halk zúgásától kísérve felé fordította a fejét.

– Készüljünk fel az összes löveggel végrehajtott tüzelésre – felelte Csont, és a hangja kissé eltorzulva zengett, mintha akcentus árnyalta volna. – Megjegyzés: azt mondom, lőjük szét a nyomorultat, és kíméljünk meg téged a fáradságtól, gazdám.

– Csont, jól vagy? – A droid többször megrándult, aztán ismét megnyugodott.

– Sajnálom, Norra gazda. Apróbb hibák. – Remek – dohogott magában Norra. – Egy háborús zónában repülök egy hibás droiddal. Ráadásul egy lopott birodalmi komppal. Pontosan előttük már heves csata tombolt egy jól behatárolható sávban. Sötétség és halál várta őket ott, de egyenesen repültek felé. Katonák vonultak alattuk. Sugárnyalábok csapódtak a komp hasába, mert azok odalent köztársaságiak voltak, és ők egy birodalmi géppel utaztak. Magától értetődött, hogy a katonák tüzet nyitottak. Norra a kormányt maga felé húzva feljebb vitte a kompot, hogy távolabb legyen a felszíni egységektől. Még körülbelül öt kilométer választotta el őket a bázistól… Hirtelen riadójelzés harsant, és némelyik monitor vörösbe borult. Két idegen gép jelent meg a komp mögött, és gyorsan utolérték. Két köztársasági vadászgép. Norra arra gondolt, hogy a galaxis alighanem szereti az iróniát, mert két Y-szárnyú repült mögötte, és ő maga is egy ilyenen szolgált. A támadók tüzet nyitottak, és a komp megremegett. Norrának nem sok választási lehetősége volt, de még ezek sem tűntek ragyogónak. Megpróbálhatott szólni a köztársaságiaknak, de a legjobb esetben nem hittek volna neki, a legrosszabb esetben pedig a birodalmiak elcsípték volna az adását, és rájönnek, hogy ő ellopta az egyik hajójukat. Megpróbálhatta leszedni őket, de a lelkiismeretének a legkevésbé sem hiányzott, hogy megölje több szövetségesét csak azért, hogy ne lepleződjön le. Az egyetlen elfogadható lehetőség az volt, hogy lerázza őket, ez viszont a nehézkes komppal nem ígérkezett egyszerűnek. Ez a hajó könnyű célpont volt.

De a pilóták talán nem könnyű célpontra vágytak. Mi lenne, ha adnék nekik egy jobbat? – töprengett Norra. És hirtelen meg is látott egyet: a homokdűnék között egy hatalmas AT-AT haladt, ráadásul két AT-ST lépkedett mellette, amelyek folyamatosan lőtték az előrenyomuló köztársasági katonák egyik csoportját. Norra eldöntötte, hogy ez lesz a megoldás. Ezzel adhat az Y-szárnyúaknak valamit, amivel elszórakozhatnak. Ezek a gépek inkább a bombázásban voltak jók, mint a légi harcban, és az AT-AT csábító célpont volt. Norra a fogát csikorgatva lejjebb ereszkedett, és jobbra fordult, egyenesen a nagy lépegető felé. Meg akarta mutatni a pilótáknak, hogy nagyobb győzelmet is arathatnak a következő percekben… Az utolsó lehetséges pillanatig várt, és amikor már a lépegető közvetlen közelében járt, keményen a hasához rántotta a botkormányt, és amint a gép függőlegesen száguldott felfelé, leállította a hajtóműveket. Az Y-szárnyúak elsuhantak alatta, és egyenesen repültek tovább, a lépegető felé. Sikerült. Most már csak ki kellett hoznia a hajóját ebből a lehetetlen állapotból… A hajtóművek csak erőlködtek, de nem indultak be.

– Nem, nem, ne csináld ezt velem, te kivénhedt roncs – hadarta idegesen Norra –, gyerünk már! – A komp még pár pillanatig felfelé repült, aztán a felszín felé fordította az orrát, és zuhanni kezdett. Vissza a lépegetők, a katonák, valamint a könyörtelen homok és kő felé. Norra csalódottan ordított, közben szélsebesen kapcsolgatott, hogy beindítsa a hajtóműveket…

 

Temmin úgy érezte, idelent legalább képes lélegezni. Az űrben szédült, de a bolygó felszíne egészen más volt, mert a kéklő égboltnak köszönhetően be tudta tájolni magát. És ettől megjött az önbizalma. Pattogtatott az ujjaival, megropogtatta az ízületeit, és megragadta a botkormányt. Egyenesbe hozta a gépét, és követte a Fantomosztag többi egységét. A csatatér fölé érve Wedge feloszlatta az alakzatot, és kiadta a parancsot, hogy mindenki szedjen le minden TIE-vadászt és csapatszállítót, amit csak meglát. Temmin mélyre levitte a hajót, közvetlenül a homokdombok felett repült, és most már végre kezdte érezni. Kezdte úgy érezni, hogy nem egy gépezetben ül, hanem a gép az ő része, mint egy végtag, vagy egy szárny, a tudatának egyik kiterjesztése. Ne gondolj rá, csak csináld! – biztatta magát gondolatban. Előre nézve meglátott egy teherhajót, ami ebben a pillanatban emelkedett a levegőbe. Szétnyitotta gépe stabilizátorait, és mind a négy lövegével tüzet nyitott. Izzó nyalábok száguldottak előre, és Temminnek még csak le sem kellett néznie a monitorokra. Minden lövésével célba talált. A robbanások hatalmas lyukat ütöttek a teherhajó elülső részébe, aztán a gép lebillent, belevágódott a homokba, és nagy lendülettel átfordult úgy, hogy a hátán fekve állapodott meg. Mialatt Temmin maga felé rántotta a botkormányt, hogy feljebb kapaszkodjon, az adó-vevőből Koko őrült rikkantásai hallatszottak.

– Hé, Snap! Szépen elintézted azt az ócskaságot! – Hát a pokolba, tényleg – ámuldozott magában Temmin. Tőle balra egy TIE-bombázó zuhant dugóhúzóban, majd a homokba csapódott. Wedge szedte le, aki a következő pillanatban elrepült a T–65-ösével Temmin előtt. Temmin a messzeségbe elnézve felfedezett egy lépegetőt, ami felett úgy körözött két Y-szárnyú, ahogyan az éhes keselyűk a dög felett.

– Mutassuk meg a Sárga Ászoknak, mennyire szeretjük őket! rendelkezett Wedge. – Segítsünk nekik leteríteni azt a lépegetőt! – A Fantomosztag a birodalmi gépezet felé vette az irányt. Temmin alig várta, hogy tűz alá vehessen egy AT-ST-t… Ám hirtelen meglátott egy még jobb célpontot: egy birodalmi parancsnoki komp zuhant a föld felé. Először arra gondolt, hogy békén hagyja, mivel hamarosan úgyis porrá ég. Ám a hajtóművei hirtelen életre keltek, a fúvókák kék fénnyel felizzottak, és a gép pillanatokkal a becsapódás előtt kijött a meredek zuhanásból. Billent még egyet – a bal stabilizátora majdnem elérte a homokot –, de egyenesbe jött, és egyre gyorsulva távolodott.

Egy parancsnoki komp – elemezte magában Temmin –, ez azt jelenti, hogy tisztek vannak a fedélzetén… A tisztek értékes célpontnak számítottak, ezt ő már akkor megtanulta, amikor birodalmiakra vadászott az anyjával és másokkal. A tiszteknek még a pazaak-kártyákon is volt arcuk, és amikor valaki egy szörnnyel harcolt, először lehetőleg a fejét és a kezét kellett támadnia. Temmin eldöntötte, hogy pontosan ezt fogja most csinálni.

– Látod azt a birodalmi kompot, Fantom vezér? – kérdezte Wedge-től. – Menekül, de utána megyek.

– Rendben – nyugtázta Wedge. – Jó vadászatot, Snap. Ne kóborolj el túl messzire!

– Arra fogadhatsz, Fantom vezér! – felelte Temmin, azzal elégedetten vigyorogva az új célpont felé fordult.

 

Röviddel azután, hogy Norra egyenesbe hozta a hajóját, és a távoli birodalmi bázis felé vette az irányt, új jelzés jelent meg a taktikai képernyőn, és szaporán villogott, ami veszélyt jelentett. Egy X-szárnyú közeledett, egy T–65C-A2–es, elég régi típus. Norra kitérő manőverbe kezdett. Vakító fényű lézernyalábok villantak el mellette. Éppen kezdte azt hinni, hogy biztonságban van, amikor a hajsza ismét megkezdődött. A szíve vadul kalapálva verte a szegycsontját. A hajó megrázkódott, mert a bal vezérsík kapott néhány találatot. Norra lejjebb vitte a gépét, közvetlenül a dűnék fölé, aztán átemelte egy emberi kézre emlékeztető sziklaalakzaton. Balra rántotta, majd jobbra, de nem tudta rávenni a támadó pilótát, hogy leszálljon róla. Úgy tapadt rá, mintha vonónyalábot akasztott volna a kompra. Tévedhetetlen pontossággal követte a manővereket, és újra meg újra tüzelt. Az egyik hajtómű leállt, és a komp balra dőlt. A pilótafülkét égő műanyagok és ózon szaga árasztotta el. Hogy ez micsoda őrület!– kesergett magában Norra. – A sajátjaim egyike fog végezni velem… Megszólalt egy másfajta vészjelző, ami azt közölte, hogy egy ellenséges rakéta célra állt.

Az X-szárnyú protontorpedókat hordozott, ami aligha volt meglepő. Az viszont meglepő volt, hogy a pilóta egy ilyen lövedékkel akart elintézni egy parancsnoki kompot. Ez felesleges túlzás lett volna. A fickó tapasztalatlan lehetett, máskülönben jobb célpontot keresett volna a torpedóinak. Aztán Norra ismét meglepődött, amikor Csont uraság hirtelen talpra állt. A feje tetejéből kiálló, ujjnyi antenna – amit egy apró, keskeny csont merevített – zöld fénnyel villogott.

– Hová mész?– kérdezte Norra a fogait csikorgatva, és tovább küzdött, hogy ne veszítse el az uralmát a komp felett. Csont nem válaszolt, csak megnyomott egy gombot a műszerfalon. Norra lepillantott, és döbbenten látta, hogy a droid aktiválta a rámpát. Ki akar ugrani? – Csont!– kiabálta Norra. – Gyere vissza! Csont!

 

Temmin korábban sosem tapasztalt izgalmat érzett. A vére zúgva száguldott az ereiben, az összes idegszála bizsergett. A komp tatjához tapadt, mintha ráragadt volna, és ezzel kiérdemelte, hogy a lőelemképző ráálljon a célpontra. A birodalmi gép egyenesen repült előtte, és ő a botkormány tetejébe épített kioldóra tette a hüvelykujját. Ezekben a pillanatokban nem volt lelkiismerete. Nem gondolt arra, hogy ki utazik azon a gépen. Tudta, hogy meg fogja ölni őket, de nem így gondolkodott. Érzékelte, hogy valami gonosz dologra készül, de csak győzni akart, azt akarta, hogy a Köztársaság győzzön, és ez a tiszteket szállító komp itt és most a Birodalmat jelképezte. És ő elpusztíthatta ezt a jelképet. Az ujja a gomb felett lebegett. És ekkor a komp rámpája ereszkedni kezdett. Repülés közben. Mi a…? Talán valaki ki akart ugrani, de miért? Temmin tudta, hogy annak a hajónak az egész elülső része egyetlen jókora mentőkabin. Csak le kell választani, és kész. Egy droid óvakodott le a rámpán, fél kézzel a szerkezetet működtető pneumatikus hengerbe kapaszkodva. És integetett. Ó, istenek, az ott… – gondolta elhűlve Temmin, és hangosan kimondta a nevet:

– Csont uraság?

– Sejtettem, hogy te vagy az, Temmin gazda – felelte az adóvevőn át a droid. – Kérlek, ne lőj!

– Ne lőjek? Mit művelsz te… Csont? Hé, Csont!

Pillanatokkal később a csuklóján viselt készülékből az anyja hangját hallotta:

– Temmin? Temmin?

 

Norra először semmit sem értett. Minden olyan abszurdnak tűnt. Csont visszatért a fülkébe, letelepedett az ülésre, és a fejét oldalra billentve közölte:

– Most már beszélhetsz Temmin gazdával. – Norra nem kimondta a fia nevét, inkább úgy kiszakadt belőle. Aztán Temmin hangja hallatszott a droid saját hangsugárzójából. Ez hogyan történhetett? Csontnak nyilván volt egy szenzora, amivel érzékelte a gazdája közelségét, és bekapcsolta, amikor megérkezett a Jakkura. És amint a műszer jelezte, hogy Temmin a közelben van, aktiválta az adóvevőket.

– Anya? – kiáltotta Temmin, és Norra bensőjét ettől az egyetlen szótól világosság és élet árasztotta el. Most jött rá igazán, hogy mennyire hiányzott neki a fiú.

– Hé, kölyök!– felelte, és érezte, hogy forró könnyek csordulnak ki a szeméből. – Nagyon hiányoztál, kölyök. Hol vagy? Itt, ebben az X-szárnyúban?

– Sajnálom, anya. Nem tudtam, hogy… majdnem lelőttelek. Ne haragudj!.Na, várjunk csak… mit keresel te egy birodalmi kompban?

– Tudod… – kezdte Norra, de nem folytatta. Mit mondhatott volna? Azt, hogy megtalálta Temmin apját? A családi találkozás, ami után olyannyira sóvárgott, immár elérhető közelségbe került. Együtt megmenthették Brentint. Csakhogy veszélyes területen jártak. Egyenesen egy birodalmi telep felé tartottak. Norra tudta, hogy szörnyű konokságnak fog tűnni, de nem akarta, hogy Temmin vele menjen, nehogy baja essen. Amíg abban az X-szárnyúban ült, a többi pilóta vigyázhatott rá. – Wedge is itt van? – kérdezte végül.

– Persze… ha gondolod, átkapcsollak hozzá – ajánlotta Temmin.

– Ne! Adóvevőn nem beszélhetünk – tiltakozott Norra. – Ha a birodalmiak rájönnek, hogy mire készülök, akkor…

– Miért, mire készülsz?

– Tudom, hol van Sloane. És… – felelte Norra, és ebben a pillanatban úgy döntött, hogy Brentint nem hozza szóba. Tudta, hogy ezt később alighanem megbánja, de azt is, hogy ha Temmin meghallja, hogy az apja itt van, nem a fejét, hanem a szívét követve fog cselekedni. – Elloptam egy kompot. Vannak engedélykódjaim. Egy birodalmi támaszpont felé tartok, ami egy Süllyedő Földek nevű valamin túl van.

– Akkor elkísérlek – vágta rá kapásból Temmin.

– Inkább ne, fiam. Meglátnak a radaron, és darabokra lőnek. És talán engem is – felelte Norra, és bár fájt neki, hogy ezt mondja, meg kellett tennie: – Te maradj itt! Maradj Wedge mellett! Ő majd vigyáz rád. Mondd el neki, hogy jól vagyok!

– És tényleg jól vagy, anya?

– Igen. Esküszöm. Csont is velem van. Szép munkát végeztél vele. Egy alkalommal megmentette az életemet.

– Szállj le a komppal, anya! – kérte Temmin. – Kitaláljuk, hogyan folytassuk.

– Egy harci zóna felett repülünk. Itt nem szállhatok le, és te sem – válaszolta Norra, és előre nézve meglátta a birodalmi sereg védővonalát. – Meg kell fordulnod. Lövegtornyok vannak ott. Turbólézerek. Ágyúk. Lépegetők, TIE-vadászok, és ki tudja, még mi minden. Ne gyere a bázis közelébe! Meglátnak, és talán rájönnek, hogy ki vagyok. És akkor mindketten meghalunk. – Kipislogott még néhány könnyet a szeméből, és hozzátette: – Kérlek… fordulj meg!

– Anya, várj…

– Temmin, nagyon kérlek! Menj!

– Ígérd meg, hogy viszontlátjuk egymást!

– Viszontlátjuk egymást – válaszolta Norra, holott nem tudta, hogyan fogja betartani ezt az ígéretét. Még ő maga sem igazán hitt benne. – Hamarosan újra egy család leszünk. Rendben? Szeretlek, fiam. Vigyázz magadra!

– Csont uraság! Vigyázz az anyámra!

– Vettem, vettem, Temmin gazda.

– Szeretlek anya. Kapd el Sloane-t! A csata után találkozunk. – Azzal Temmin megfordult az X-szárnyúval, elindult visszafelé, és a jele hamarosan eltűnt a komp taktikai képernyőjéről.