Harmincegyedik fejezet

Rae Sloane összeroppant és feladta. Gallius Rax itt hagyta őt, ezen a helyen, ahonnan jól láthatta azt, ami az utolsó nagy ütközetnek ígérkezett. Mert még ha a Birodalom győzelmet arat is a Jakkunál, mi lesz azután? Az a Birodalom, ami ezen a bolygón született meg, már nem az ő Birodalma volt. Egy torz valami lett belőle, egy homokkal lepett, undorító roncs. Rae így aztán csak térdelt. A lábát hasogató fájdalom mostanra tompa sajgássá változott. A vállában, a derekában és a nyakában is ugyanezt érezte. Mindene fájt, a szája kicserepesedett. A szemgolyója mintha összeaszalódott volna. A legjobban az oldala fájt, ott, ahová az az átkozott pilóta beleküldött egy töltetet a Chandrilán. Valahányszor vett egy mélyebb lélegzetet, az az érzése támadt, hogy egy tőrpenge forog a bordái között. Nem mehetett sehová. Ő és Brentin egy lapos tetőn voltak. Fontolóra vette, hogy kimászik a peremig, és leveti magát, hátha elég sokáig esik ahhoz, hogy a végén a nyakát törje, és ezzel vége legyen a szenvedésének. Brentin egész idő alatt összegömbölyödve feküdt, és halkan nyöszörgött. A jelekből ítélve teljesen eluralkodott rajta az őrület. Rae látta, hogy a harcoló felek egyre közelebb kerülnek a bázishoz. A védővonal nem tört meg, de a birodalmiak folyamatosan hátráltak. A távolban gombafelhő robbant ki egy lépegetőből, aztán a gépezet lassan, gyötrelmes lassúsággal eldőlt.

Tőle nem messze egy X-szárnyú – ebből a távolságból apró játékszernek tűnt – súrolt egy magas sziklaalakzatot, aztán belevágódott egy DE9 löveg-toronyba. A robbanás fehér páncélos alakokat szórt a tér összes irányába. A magasban a két flotta gyilkos harcot vívott. Nehéz volt megállapítani, hogy mi történik, már csak a pokolian tűző nap miatt is. Rae valahányszor felnézett, úgy érezte, hogy a szivárványhártyája mindjárt lángra kap. Amennyire meg tudta ítélni, a birodalmi flotta keményen tartotta magát. A köztársaságiaknak nem sikerült feltörni az alakzatot. Egyelőre nem.

De Rae tartott attól, hogy hamarosan megteszik. Elkerülhetetlennek tűnt. Ami azt jelentette, hogy előbb-utóbb elérik a bázist. És Rax pontosan ezt akarta. Nem csupán azt, hogy ő itt legyen, amikor minden összeomlik, hanem azt is, hogy minden az ő fejére omoljon rá. Persze, látott még némi lehetőséget arra, hogy a köztársaságiak elfogják, de valószínűbbnek ítélte, hogy meg fog halni. És Rax elmenekül. De hová? És miért? Rae nem tudta megfejteni, hogy mire megy ki a játék. Azt felismerte, hogy ez az egész csupán színjáték. Egy műsor. Egy műsor, ami szolgál valamilyen célt. És volt valamilyen jelentősége annak az Esdeklő Kéz közelében lévő völgynek, amit Rax védelmezett. De mindez már aligha számított. Rax elment, ő pedig itt maradt. Sloane felnevetett, aztán zokogott, és lehajtotta a fejét, mint egy bűnbánó szerzetes.

– Gah! – hördült fel váratlanul Brentin, majd a hátára fordult, és minden izmát megfeszítve vicsorgott az égre. Eltorzult vonásai erős fájdalmakról árulkodtak. Hirtelen energiahullám söpört végig mindkettőjükön, és Rae érezte, hogy a karján és a nyakán felmerednek a szőrszálak. Brentin felállt, megrázta a kezét – és a csuklójáról lehullott a bilincs. Rae döbbenten nézett rá, majd halkan megállapította:

– Kiszabadult…

– Aha… és maga következik – felelte Brentin, azzal lehajolt, és felvett valamit a tetőről, közben tovább beszélt: – Észrevette, mennyire poros ez a bolygó? Annyira száraz, hogy minden porrá omlik. A szél felkapja a port és mindenhová elrepíti. Ide is. – Odamutatta Rae-nek a tenyerébe gyűjtött kisebbfajta halmot aztán mögé lépett, és elkezdte beledörzsölni a port a bilincsébe.

– Mit művel? – kérdezte Sloane.

– A hozzám hasonló lázadókat megtanították arra, hogyan szabaduljanak ki különböző helyzetekből. A mágneses bilincsek kemény ellenfelek, de legyőzhetőek, ha valaki tudja, hogy be kell juttatnia valamit a mágneskapcsok közé. A jelen esetben… – Sistergés hallatszott, újabb energiahullám söpört végig a tetőn, és a bilincs levált Rae kezéről – a Jakku pora tökéletesen megteszi – fejezte be a mondatot a férfi. Szabad vagyok – gondolta Sloane.

– Maga aztán nem semmi, Brentin Wexley – dicsérte meg a férfit, és most már tudta, hogy igaza volt, amikor úgy döntött, hogy igyekszik életben tartani Brentint.

– Tudja, nekünk, lázadónak mindig pár lépéssel a birodalmiak előtt kellett járnunk.

– Gyorsan kell mozognunk – jelentette ki Rae. – Keressünk egy hajót! Utol kell érnünk Raxet.

– Gondolja, hogy visszament a völgybe?

– Igen, és nekünk is oda kell mennünk. Ez az egyetlen dobásunk. Valami történik ott. Egy nagyszabású, fontos dolog, amiről nem tudok semmit. Még ha Rax nincs is ott, ha látjuk, hogy mit rejteget, megérthetjük, hogy miben mesterkedik – válaszolta Rae. – Jöjjön! – Rae hosszú léptekkel haladt, mit sem törődve az oldalában, a lábában és a torkában érzett fájdalommal. Azzal sem foglalkozott, hogy már majdnem kiszáradt. Mire elérték a turbóliftet, a tudatában formálódni kezdett egy terv, de először is keríteniük kellett egy hajót. A felszínen sosem értek volna oda, részben, mert lassan haladnának, de főleg a pusztító ütközet miatt. Ez azt jelentette, hogy a levegőben kellett utazniuk egy minél gyorsabb géppel. Egy TIE-vadász éppen megtette volna, mert gyors volt, sokoldalú és fürge. A jó hír úgy hangzott, hogy rengeteg birodalmi vadászgép mozgott a környéken, mert vissza-visszatértek a bázisra üzemanyagért, hogy aztán máris új bevetésre induljanak. Vadászgépek, elfogóvadászok, bombázók, csapásmérő egységek.

A kabin halkan zúgva ereszkedett. Aztán az ajtó kinyílt. Rae és Brentin kiléptek, és egy üres, porral lepett folyosót láttak maguk előtt. Senki sem mozgott a közelükben. Az épületben síri csend uralkodott. Máris kiürítették volna? – csodálkozott magában Rae. – Vagy csak arról van szó, hogy az összes birodalmi odakint van, és foggal-körömmel harcol a köztársaságiak ellen? – Gyanította, hogy az utóbbi válasz az igaz. Minden bábot kiraktak a táblára. Nem maradt semmi tartalék. Rax mindent vagy semmit játszott – és a tét a Birodalom volt. Hirtelen egy egér-droid gurult el mellettük, és halkan csipogva befordult a sarkon. Ez volt az egyetlen életjel, amit láttak-hallottak. Aztán az egér-droid váratlanul visszakanyarodott erre a folyosószakaszra, átgurult Sloane lába között, mire ő ugrott egyet, és az apró gépezet után nézett… És amikor visszafordult, egy birodalmi tiszt állt előtte. Pontosabban, egy altiszt. Fekete egyenruhát viselt, a fején félrecsapott, kicsi sapkát. A mellkasán sorakozó jelzések azt tudatták, hogy a nő börtönőr, ami teljességgel értelmetlennek tűnt…

– Norra – bökte ki meglepetten Brentin.

– Te…– hördült fel Sloane.

– Igen, én – felelte Norra, azzal Sloane arcának szegezte a sugárvetőjét.

Mialatt Norra kilépett a dokkból, és végigment a fél bázison, alig találkozott valakivel. A katonák az utolsó szálig eltűntek, csak droidokat és néhány tisztet látott. Akkor azt gondolta: ez az, itt a vége a Birodalomnak, csak ők még nem tudják. És különös módon egyfajta reménytelenség telepedett rá, mintha elvesztette volna minden célját. A Birodalom oly régóta volt az ellensége – mi lesz, amikor végképp eltűnik? Magában ahhoz hasonlította ezt a helyzetet, mint amikor egy űrhajóból kieresztik a levegőt, hogy eloltsanak egy tüzet. Igen, a tűz kialszik, de utána az utasok mit fognak lélegezni? Sietve emlékeztette magát, hogy bőven maradt még célja. Meg kellett találnia a férjét. És persze Sloane-t is. Aztán az egyik pillanatban még a parancsnoki épületben kóborolt, elment egy kiürített helyiség mellett, a következőben pedig befordult egy sarkon, és szemben találta magát a célpontjával. Kellett neki egy másodperc, mire rájött, hogy Sloane áll előtte. Még több idő kellett, hogy felfogja, hogy a férje mondta ki a nevét. Villámgyorsan előrántotta a sugárvetőjét, és Sloane arcának szegezte. Szerette volna most rögtön meghúzni az elsütőbillentyűt, hogy kirobbantsa a nő agyát a koponyájából. Harag áradt szét benne, ami úgy marta a bensőjét, mint a sav. Nem érdekelte az igazságszolgáltatás. Csak a bosszú. De Brentin megfogta a kezét, és rászólt:

– Norra, ne…

– Brentin – mondta Norra, de nem boldogan, hanem remegve és bánatosan. – Vedd le rólam a kezed! Miért vagy itt? Miért vagy vele? – A lelke mélyén ébredezni kezdett a paranoia. Attól félt, hogy a férje még most is az agyába ültetett mikrochip rabszolgája, hogy még most is irányítják őt… Csont uraság magától cselekedett: elkapta a férje csuklóját, és úgy megcsavarta, hogy Brentin felordított, aztán a droid a falnak lökte őt.

– Ártottál Temminnek! – recsegte a gépezet, és elkezdte csavarni és emelni Brentin karját, addig feszítette felfelé, mígnem hallani lehetett az inak ropogását.

– Csont– szólt rá vonakodva Norra. – Állj le! Csak fogd!

– Norra, nem vagyok a birodalmiakkal – zihálta Brentin. – Nem akartam megtenni azokat a dolgokat. A fiunk jól van?

– Ő jól – szólt közbe Sloane, és felemelte a kezét –, arra született.

– Fogd be a szádat!– förmedt rá Norra. – Mindketten! Hallgassatok! Beszélgetésre nincs időnk. Most szépen elmegyünk a hajómhoz. Elhúzunk innen. És amint lesz rá lehetőségünk, mindkettőtöket elviszlek a Chandrilára.

– Nem engem kell elkapnod – jegyezte meg Sloane.

– Norra, igaza van…

– Hallgass, admirális!

– Nézz rám! Úgy nézek én ki, mint egy admirális? – kérdezte keserűen Rae. – Lopakodva közlekedem egy birodalmi bázison egy lázadó társaságában. Norra, ne légy ostoba! – A szó hallatán Csont uraság Sloane felé lökte a szabad kezét, és kiugrasztotta az egyik pengéjét, aminek a vége Rae álla alatt állt meg. Éppen csak kicsit vágta meg a bőrt, a sebből egyetlen vércsepp bújt ki. – Bocsánat, hogy ostobának neveztelek – tette hozzá sietve Rae. – De itt valami más is folyamatban van.

– Norra, hallgasd meg őt!– kérte Brentin.

– Van itt egy férfi – folytatta Sloane –, a neve: Rax. Jelenleg ő irányítja a Birodalmat. Ő az, akinek a parancsára mikrochipet ültettek a férjed fejébe. Ő az, aki kitervelte a felszabadulás napi merényletet. Én csak… – lesütötte a szemét, mintha nehezére esett volna bevallani, de tovább beszélt: – én csak arra kellettem, hogy lekössem a köztársaságiak figyelmét. Rax a bábmester. Niima szurdokain és barlangjain túl van valami… egy völgy. Rax rejteget ott valamit. Vigyél oda! Vessünk véget Rax ármánykodásának! – Norra elbizonytalanodott, és egyre erősebben vívódott magában. Szerette volna mellbe lőni Sloane-t. Szerette volna fejbe vágni. Vagy a hajánál fogva elvonszolni a kompig. Szerette volna megcsókolni a férjét. És megölni őt. És szerette volna fojtogatni, és megkérdezni tőle, hogy miért tette, és bocsánatot kérni tőle, amiért a sorsára hagyta, és úgy tenni, mintha ez az egész sosem történt volna meg, mintha a fia, a férje és ő még most is Akiván élnék boldogan és békésen az életüket. Sloane hazudik – mondta magának. – A nő gyakorlott hazudozó. És Brentint még most is pórázon tartják azzal az agyába döngölt chippel. Ám a jelek arra utaltak, hogy Sloane igazat mond. Rae Sloane már nem volt a Birodalom admirálisa. Fogolyként hozták ide. A Birodalom már nem tekintette őt a vezetőjének, de még csak a lányának sem. Mi van, ha tényleg igazat mond? Mi van, ha valóban az a Rax nevű férfi a felelős mindenért? Nem szabad ezzel törődnöm – biztatta magát Norra. – Elvégezhetem a munkát, ami miatt idejöttem. Elkaptam Sloane-t, megmentettem Brentint. És most hazamehetek. De mi van, ha ettől semmi sem jön rendbe? Mi van, ha kaphatna egy esélyt, egyetlen lehetőséget, hogy megállítsa a háttérből irányító szörnyeteget? Mi van, ha tényleg ez a Rax a bábmester, ahogyan azt Sloane állítja? Megengedheti magának, hogy csak úgy… futni hagyja?

– Gyerünk! – mondta végül rekedtes hangon.

– Norra, várj!

– Ajánlom, hogy igaz legyen az, amit Raxről mondtál! – recsegte ingerülten Norra. – Mert ha kiderül, hogy tévedtél, vagy hogy szórakozol velem… Rád uszítom ezt a droidot, és ő egyenként fogja eltörni az összes csontodat. Világos?

– Mint a Jakku égboltja – felelte Sloane, és elvigyorodott.

Ötödik rész

Közjáték – Az Imperialis, huszonöt évvel korábban

Ez volt az első alkalom az elmúlt tíz évben, hogy Galli elhagyta a Jakkut, és a második, amikor egyáltalán elhagyta – legalábbis, emlékezete szerint. Nem tudta, hogy kik a szülei, sem azt, hogy ők honnan származtak. Néha elképzelte, hogy egy nagyon távoli helyről jöttek, egy folyókkal és erdőkkel teli helyről, ahol még tenger is volt. Néha haragudott rájuk, aztán azzal vigasztalta magát, hogy a szülei nem számítanak. Nem jelentenek számára semmit. Azokban a dühös percekben azt képzelte, hogy a szülei földkereskedők vagy homokkereskedők voltak a Jakkun, és számára hatalmas öröm lesz messze túlszárnyalni őket. De persze azt tűnt a legvalószínűbbnek, hogy mindketten rég halottak.

Galli egy fényűzően berendezett kabinban ült. Körös-körül plüsskárpit borított mindent. Az előző alkalommal is ezzel a hajóval hagyta el a Jakkut, de ezúttal nem potyautas volt. Ezúttal nem a raktérben bujkált. Egy ülésen ült, aminél kényelmesebbet még sosem látott. Szívesen üldögélt ezen a széken. Talán még meghalni is jó lett volna rajta. És talán éppen ez várt rá: a halál. A hajó tulajdonosa, a Sheev Palpatine nevű férfi titokzatos alak volt. Galli csak egyszer találkozott vele, de azóta is gyakran kísértett az álmaiban. Az a sötét köpeny, az a furcsa arc, ami lehetett jóindulatú, de gonosz is. Azok csak álmok voltak, de nagyon valóságosnak tűntek. Mintha a férfi valóban meglátogatta volna őt valahogyan, amikor végre tudott időt szakítani a pihenésre. A férfi droidjait jól ismerte: a rideg protokoll-droidokat, az orgyilkos egységeket, az asztro-droidokat és a munkagépeket, amelyek eltakarították a földet a Jakkun. És időről időre beszélt egy tanácsadóval, egy Tashu nevű férfival. De Sheev Palpatine-nal csak egyszer találkozott. És most sor került a másik találkozásra. Galli attól félt, hogy ennek eredménye az ő halála lesz. Egyetlen célra használták, és az a cél nemrégiben teljesült. Az Obszervatórium elkészült. Galli megtette, amit kellett, hogy mindenkit távol tartson tőle.

Senki sem fedezte fel, és most ott rejtőzött a homok alatt az Esdeklő Kéz közelében. Már nincs szükség rám – gondolta letörten. – Palpatine megfog ölni. Valahol a lelke mélyén vigaszra talált ebben. Ugyanakkor feltámadt benne a dac, és azt mondta magának, hogy ő fogja megölni a férfit. Még akkor is, ha tud varázsolni, ha valóban tud varázsolni, nem úgy, mint a vásári bűvészek. Az, ahogyan az előző találkozás alkalmával a tenyerébe idézte a homokot, ami kígyóként kanyargott a levegőben… Várjunk csak… a férfi megérkezett. Az ajtóban állt, a kezét egymásba fonta éjfekete köpenye alatt. A csuklya miatt csak az arca alsó fele látszott. Galli szörnyűnek látta azt a részt, mintha a férfi fekete mágiája eltorzította volna az ábrázatát. És erről eszébe jutott, hogy ez az alak páratlan hatalommal rendelkezik, és ezért gyorsan kisöpörte a fejéből az előbbi ostoba gondolatait, nehogy a varázsló valahogyan ki tudja olvasni őket.

Palpatine belépett a kabinba, és egy könnyed intésére az egyik szék ide-oda kanyarogva átsiklott a helyiségen, mígnem pontosan Gallival szemben megállapodott. A férfi leült, és a tenyerét felfelé fordítva ismét intett egyet, mire kettejük között egy kerek asztal emelkedett ki a padlóból. A tetejébe jókora négyzetet véstek, ami kisebb, fekete-fehér négyzetekre volt osztva, és mindegyiket egy ellenkező színű kör díszített. És mialatt az asztal emelkedett, a körökből egy-egy apró bábu bújt elő. Az elnagyoltan kifaragott szobrocskák két teljesen azonos, egymással szemben álló csapatot alkottak. Galli látott szörnyetegekre emlékeztető bábukat, nagy sisakot viselő embereket, akik talán harcosok lehettek, és két csillaghajót is. És látott olyanokat, amik Palpatine-ra hasonlítottak – magas, kissé görnyedt alakokat, akik a bokájukig érő, csuklyás köpenyt viseltek. Pontosan Palpatine előtt egy fekete köpenyes, fehér arcú bábu állt, míg Galli előtt egy fehér köpenyes, fekete arcú.

– Üdv, Galli– köszönt végül Palpatine.

– Üdvözlöm, uram.

– Rég találkoztunk… – Galli nyelt egyet. Légy erős! – biztatta magát gondolatban. – Már nem vagy kölyök. Majdnem férfi vagy. Te vworka vagy, nem pedig egér. Gyilkoltál ezért az emberért. Azzal felszegte az állát, hogy erősnek és büszkének tűnjön, és annyit mondott:

– Régen.

– A tárgyak a helyükre kerültek. A furat elkészült. Az őrök és a tanácsadóm, Tashu, azt jelentették, hogy rendkívül hűséges voltál hozzánk – mondta Palpatine, majd vett egy mély lélegzetet, és sárga fogait kivillantva mosolygott. – Az Obszervatórium elkészült, és ezzel lejárt az idő, amit azon a nyomorult bolygón töltöttél.

– Igen – bökte ki Galli, és tudta, hogy itt a perc. A halála perce. Az a tíz év csupán annyit jelentett, hogy elhalasztódott az elkerülhetetlen. – Nem akarok meghalni – tette hozzá. Nem könyörögve mondta, hanem csak úgy kimondta. Hogy a férfi tudjon róla.

– Hát persze hogy nem. Rendeltetésed van. Azok, akiknek rendeltetésük van, hajlamosak harcolni az életükért, mert az élet és a rendeltetés óhatatlanul összefonódik.

– És azok, akiknek nincs rendeltetésük? – Palpatine elutasítóan intett csontfehér kezével.

– Ők nem tudják, hogy a halálra áhítoznak, pedig azt teszik.

– Meg fog ölni engem?

– Nem áll szándékomban.

– Akkor miért vagyok itt?

– Ahogyan már mondtam, lejárt az idő, amit a Jakkun töltöttél. Végeztél. Megtetted azt, amire kértelek, és most megjutalmazlak egy új élettel, amit a Jakkutól távol fogsz élni.

Galli érezte, hogy szíve nagyot dobban. A Jakkutól távol…

– Vissza fogok jönni ide?– kérdezte szorongva.

– Ma biztosan nem. Egy napon talán igen.

– Soha nem akarok visszatérni.

Palpatine elmosolyodott, vékony ajka sötétlila színezetet öltött – leginkább egy sebre emlékeztetett.

– És mégis lehet, hogy ez lesz a sorsod. Ez még nincs eldöntve – válaszolta, majd előrébb hajolva rámutatott a különös táblára, és megkérdezte: – Ismered ezt a játékot, Galli?

– Nem.

– Hát persze, mindjárt gondoltam. Ez egy nagyon régi játék. Valaha úgy hívták: shah-tezh, bár az idők folyamán sokféle változata született. A dejarik, a moebius, a sakk. Az alapjai a legtöbb változatban ugyanazok maradtak.

– Játszani fogunk? – tudakolta Galli.

– Igen, de előbb meg kell tudnod, hogy melyik figura hogyan lép, valamint azt is, hogy miért. Nemcsak azt, hogyan játszunk, hanem azt is, hogy miért – felelte mosolyogva Palpatine. – Most nagyon figyelj! – Azzal Palpatine belekezdett a magyarázatba. – A shah-tezh játékban a táblát birtoknak nevezik, és a birtokon tartózkodó összes figurának külön szerepe, és egyedi lépésmódja van. Mindkét játékos kap egyet mindegyikből. – Előrenyújtotta a kezét, és megforgatott egy szobrocskát, ami egy magas, oszlopszerű kalapot viselő, vézna embert ábrázolt. – Ez a vezér, aki csak keresztirányban mozoghat, de nincs határa annak, hogy milyen messzire utazhat. – Sárga körmével megböködött egy másik bábut, egy tagbaszakadt, csuklyás alakot, aki hosszú csövű karabélyt vagy kardot hordozott, a kezdetleges kialakítás miatt nem lehetett megállapítani, hogy pontosan mit. – Ez itt a lovag – folytatta Palpatine. – Sokoldalú, és kettőt léphet bármelyik irányba. Korlátozott távolság, de szabad mozgás.

És így folytatta egy darabig, sorban leírta a figurákat: a száműzöttet, a gazdag özvegyet, a tanítványt, a tanácsost, a fenevadat és a hajót. Elmondta, hogyan léphetnek, milyen szerepet játszanak, és egy kicsit a történelmüket is. (Elmesélte például, hogy a játék későbbi változataiból kivették a száműzöttet, mert túlságosan felforgató alak volt, és a játékosok kiszámíthatóbb játékmenetre vágytak.) Galli éberen figyelt, de nem igazán tudta, hogy mit kellene megtanulnia. Jóformán pislogás nélkül nézte a táblát, sosem vette le róla a szemét, nehogy eltűnjön, mire visszanéz rá.

– Valamennyi figura azért létezik, hogy szolgáljon egy bizonyos bábut – folytatta Palpatine, míg végül felvette az utolsót, a köpenyes alakot, aki olyannyira hasonlított hozzá. – Íme, a császár. A birtokon lévő összes bábu azért van, hogy védje őt. Ha a császár elbukik, vége a játéknak. Onnantól nem számít, hogy hány figura maradt a táblán. Érted?

– Értem.

– Akkor mondd el, hogy mit jelent ez! – Galli nyelt egyet. Keményen összpontosított, hogy elcsípje az üzenetet, a tanítást, amit Palpatine át akart adni neki. Végül krákogott egyet, és megszólalt:

– Azt jelenti, hogy a császár nélkül a birtok nem maradhat fenn.

Palpatine ismét elmosolyodott, és bólogatva felelt:

– Jó… nagyon jó! És igaz. Igen bölcs megállapítás. – A mosolya hirtelen eltűnt, és innentől csalódottnak tűnt, sőt ingerülten folytatta: – De nem teljesen igaz. Nem csupán arról van szó, hogy a birtok nem maradhat fenn. Hanem arról is, hogy azok, akik megmaradtak, nem érdemlik meg, hogy éljenek. – Ekkor már kimondottan haragosnak tűnt, és egyre hangosabban, egyre gyorsabban beszélt. – Egyetlen feladatuk van. Az a feladatuk, hogy megvédjék a császárt. Ha egy Birodalom nem képes megvédeni az uralkodóját, akkor buknia kell! Nemcsak azért kell összeroskadnia, mert a központi alakja odaveszett, hanem azért is, mert nem lehet eltűrni, hogy fennmaradjon! – Amikor az idős férfi a szónoklata végére ért, Galli megpróbált felelni – de nem tudott. Levegőt akart venni – és azt sem tudott. A nyakához nyúlt, és megtapogatta a torkát, de csak valami furcsa nyüszítés tört elő a szájából. Az arca lüktetett és felforrósodott. A látása kezdett elhomályosulni. Ez az – gondolta. – Most már végez velem. Nem mentem át a vizsgán.

Aztán Palpatine intett egyet, és a szorítás, amit Galli a torkán érzett, szempillantás alatt eltűnt. Felhördült, majd zihálva lélegzett, és mindent megtett, hogy ne kezdjen el sírni. Palpatine felé nyúlt, és riasztóan gyengéden megfogta a kezét. A bőre vékonynak és száraznak érződött. Annyira durvának, hogy Galli attól tartott, Palpatine egyetlen mozdulatával véresre tudná horzsolni a kezét.

– Engem nagyon dühít a gondolat – mondta szomorúan Palpatine –, hogy egy birodalom cserben hagyhatja a császárát. De be kell látnunk, hogy ez bizony lehetséges. És amíg fennáll a lehetőség, bölcs előrelátásra vall, ha hosszú távú játszmákat játszunk. Ezúttal abból indulok ki, hogy be fog következni a megbocsáthatatlan eredmény, és ennek megfelelően tervezek. És te szerepelsz ebben a tervben.

– Mint mi?

– Te vagy, fiam, a tartalék.

– Az meg mi?

– Lesznek előre nem látható költségek, amiket ki kell fizetni. Talán te leszel az, aki megfizeti azokat a költségeket. Ami azt jelenti, hogy ideje csatlakoznod a Birodalomhoz. Engem fogsz szolgálni. Megteszel mindent, amit kérek tőled, és ha minden jól megy, te maradsz a tartalék. Ha csalódom benned, keresek egy másikat, mert a tartalék szerepe és rendeltetése rendkívül fontos. Az leszel, amivé tenni akarlak?

– Igen – ígérte kurtán Galli.

– Kiváló – felelte Palpatine, és megint elmosolyodott.

– De nem tudom, hogy hogyan – tette hozzá Galli.

– A… az majd idővel kiderül. Most arra felelj: szereted az operát?