A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: AFTERMATH: EMPIRES END by Chuck Wendig

Del Rey, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc., 2017

© & TM 2017 Lucasfilm Ltd. – All Rights Reserved. – Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2017 by Lucasfilm Ltd. – Translation copyright © 2017 by Szukits Könyvkiadó

Fordította: Oszlánszky Zsolt és Szente Mihály – ISBN 978-963–497-393-5

Szaklektor: Szente Mihály – Lektor: Vágó József – Tördelés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella – Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor – Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

 

Luke S.-nek, akárhol is vagy.

Ajánlás

Az hiszem, leginkább azoknak az építészeknek és álmodozóknak tartozom köszönettel, akik oly valóssá tették számomra és még sokak számára ezt a galaxist az elmúlt (hűha) negyven évben: George Lucasnak, Kathleen Kennedynek, Leigh Brackettnek, Irvin Kershnernek, Dave Filoninak, Timothy Zahnnak, J. J. Abramsnek és (hamarosan) Rian Johnsonnak. Ez csupán a durván lerövidített felsorolása annak a több száz, vagy inkább több ezer embernek, akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak ennek a galaxisnak a megformálásához. Köszönöm továbbá Elizabeth S chaefer főadmirális szerkesztőnek, Tom Hoeler nagyvezírnek (aki mellékállásban hutt tolmácsként és dalszövegíróként is dolgozik), valamint Stacia Deckernek, a szupertitkos Első Rend irodalmi ügynökének.

 

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban….

 

Egy nemzedék óta először sikerült visszaállítani a demokráciát a galaxisban. És bár az Új Köztársaság még mindig küzd a Birodalom maradékával, úgy tűnik, lassan sikerül visszaszorítania. De a galaxisra továbbra is leselkedik a háború ezernyi szörnyűsége. A távoli jakku bolygón, messze a Köztársaság árgus tekintetétől, Gallius Rax elkezdi átalakítani a Birodalmat, hogy az megfeleljen a saját céljainak. A terveit azonban hamarosan Rae Sloane admirális próbálja meghiúsítani, aki mindent elkövet, hogy visszaszerezze Raxtől a Birodalmat. Norra Wexley és csapata, akik mit sem tudnak Rax sötét machinációiról, továbbra is a menekülő Sloane nyomában járnak, és hiszik, hogy Sloane a kulcs a Birodalom végleges legyőzéséhez. És ahogy mind közelebb és közelebb érnek a menekülő admirálishoz, úgy jutnak mind közelebb Rax titkos seregeihez, amelyek a Jakkun gyülekeznek egy utolsó ütközetre, ami talán az egész galaxis sorsát eldöntheti…

 

Prológus – A második Halálcsillag az Endor felett

A Halálcsillag még így, félkész állapotában is lenyűgöző volt. Csupa hűvös fémből álló, önálló világ, ami elkápráztatta Gallius Raxet. Ahogy nyomában a vörös sisakos testőrökkel a turbólifthez sétált, szinte érezte a lába alatt ébredező állomás rettentő erejét. A gépek zúgását, a falakban futó kábelek sercegését… Olyan volt, akár egy bizarr dallam, tele erővel, hatalommal és rombolással. Akár egy birodalmi induló, csupa kürt és dobszó. Annak idején egyszer sem járt az első Halálcsillagon. Nem engedték, mondván, az ő feladata a várakozás. Várnia kellett, hogy eljöjjön a nap, amikor szólítják – és lám, most itt van. Hívták, hogy itt legyen, hogy lássa mindezt. Ami azt sejttette, hogy hamarosan vagy feladatot kap, vagy a fejét veszik. Az egyik testőr előre lépett, és vörös kesztyűs kezével megnyomta a lift hívógombját. Nyílt az ajtó, és az obszidián-fekete padlóra halvány fényfolt vetült. Rax belépett, de oda, ahova ment, az őrök már nem kísérték el. Odafönt a trónteremben a császár várt rá. A fekete köpenyt és csuklyát viselő öregember szótlanul gubbasztott a hideg fémtrónon, és a zölden derengő Endort figyelte. Aztán lassan megfordult a székkel, de az arcából még mindig csak egy keskeny karéj látszott. Mióta Rax nem látta, az évek még mélyebben vésődtek Palpatine húsába, a vadállati vicsorgásra emlékeztető mosolya azonban a régi volt. Olyan, mint egy régi, penészes és lassan rothadó ruhákkal teletömött zsák, amire valaki egy borotvaéles késsel Vágott keskeny mosolyt. A többi részletet a csuklya jótékony homálya borította. Rax sok éve nem látta már ilyen közelről a császárt, és az iszonyat, ami egykor csak a férfi szeméből sugárzott, most már a húsán is átsejlett. A császár látványától elakadt a lélegzete és megroskadt a térde. Palpatine olyan volt, akár egy fekete lyuk, félelmetes gravitációs erővel, ami mindent és mindenkit magához vonzott. Aztán Rax kiegyenesedett, és úgy állta Palpatine tekintetét, akár annak idején ott, a Jakkun.

– Gyere! – intett Palpatine keselyűkaromra emlékeztető ujjával.

– Császárom – lépett közelebb Rax, és fejet hajtott.

– Egy komp szállt le a tiltott holdon – mondta az öregember. Rax nem tudta, erre mit felelhetne, és abban sem volt biztos, hogy az előbbi mondatot kifejezetten neki szánta Palpatine. – Annak a hajónak különös szerepe lesz a jövőnk szempontjából. Van valaki a fedélzetén, aki veszélyt jelenthet arra, ahogy én képzelem a jövőt.

– Akkor elpusztítom azt a hajót, uram.

– Nem, fiam. Nagyobb terveim vannak azzal a valakivel. Akár úgy, hogy rajta demonstrálom az erőmet, akár úgy, hogy új szolgámként helyettesíti a régit, akiben már nincs bizodalmam. Majd elválik. De egy olyan pillanathoz közeledünk, ami számtalan lehetőséget és még több titkot rejt, és ezek mind ezzel a hajóval indultak útjukra. – A hangja egy pillanatra elhalkult, ahogy hátrahajtotta a fejét. – Zűrzavart látok. Gyengeséget. Egy pontot, ahol az utak összefutnak és a valóság darabokra törhet.

– Mondja meg, hogy mit tegyek, és úgy lesz, uram! – szegte föl az állát Rax.

– Azt akarom, hogy állj készen!

– Én mindig készen állok.

– Lehet, hogy hamarosan eljön a tartalék terv ideje. – Ami azt jelenti, hogy… – Messze mész – folytatta Palpatine. – Elviszed a Ravagert, és amíg a dolgok nem rendeződnek, elrejtőzöl a Vulpinus-csillagködben.

– Honnan fogom tudni, hogy elmúlt a vész?

– Tudni fogod. Majd küldök egy őrszemet.

– Igen, uram – bólintott Rax. Nem látta a császár szemeit, de tisztán érezte, hogy az öregember őt figyeli. A pillantása olyan volt, mintha kést döftek volna belé, hogy darabokra vagdossák, és láthassák, miből áll.

– Én drága fiam… készen állsz, hogy számkivetett légy? Hogy te magad légy a tartalék terv, ha arra kerül sor? Lesznek mások is, akiket magad mellé kell szólítanod.

– Tudom, és készen állok. – Készen állok, hogy hazatérjek. Mert erről van szó, nem? Hogy ismét visszatérek a poros Jakkura. Az Obszervatóriumba. Arra a helyre, amit gyűlölök, és ami a sorsomat és az egész galaxis sorsát rejti.

– Akkor menj! Az ütközet hamarosan megkezdődik, és bennünket szorít az idő.

– Biztos vagyok benne, hogy győzni fog, uram.

– Igen – mosolyodott el hidegen a császár. – így, vagy úgy, de mindenképpen.

 

Első rész

Első fejezet

Tarisnak ez a része egyetlen összefüggő rommező volt, amin Mercurial Swift úgy vágott át, akár egy különösen ravasz patkány a labirintuson. A fejvadász átmászott egy lakótömb romjain – a lakások már rég üresen árválkodtak, és a kitört ablakokból könnyedén rá lehetett látni a kibelezett városra. Az élet azonban még ezen a helyen is megpróbált megtapadni. A kövek közt fű sarjadt, a falakat kúszónövények futották be, a küszöb alatt gomba tenyészett. És bármilyen hihetetlen volt, emberek is éltek ezen a helyen. Konténerekben, üres esővízgyűjtő ciszternákban, a töredezett utak alatti szervizalagutakban, és a részegekként összeboruló épületek tetején. A prédája itt volt valahol. Tudta. Érezte. Egy Vazeen Mordraw nevezetű senki, egy ostoba lány, egy roncsvadász és guberáló, aki ellopott egy láda azonosító kártyát a Gindar bandától. Olyan kártyákat, amiket a bandatagok az Új Köztársaság egyik tisztviselőjétől szereztek. Csakhogy ezek a kártyák sokat értek, mert a segítségükkel egy csomó helyre be lehetett jutni anélkül, hogy a biztonságiak megállították volna az embert. A Gindar banda vissza akarta kapni a kártyákat, és ráadásként a lányt kérték. Lehetőség szerint élve, de ha másként nem megy, holtan is jó. Mercurial a maga részéről inkább az első verziót választotta volna, már csak azért is, mert egy élőt mindig sokkal könnyebb szállítani. Az elmegy a saját lábán is, ellenben, ha egy halottat kell magával cipelnie, az ezek között a romok között szinte biztos bokaficamot eredményez.

Az árnyékok közt egy kis kölyköt vett észre, aki egy élesre csiszolt fémdarabbal szivacsmohát kapart le a falról. Talán ő maga eszi meg, talán eladja. A kölyök olyan szutykos volt, hogy csak a szeme látszott ki az arcára tapadt mocsokból. Az alsó ajkán hegtetoválás, ami azt bizonyította, hogy valaki tulajdona. Ahogy észrevette Swiftet, azonnal megperdült és futásnak eredt.

– Hé! Ne fuss el, kölyök! – kiáltott utána, és jól hallhatóan megrázott egy pénzérmékkel teli erszényt. – Keresek valakit. – A gyerek egy szót sem szólt, de nem is futott tovább. Ahogy fölhúzta a szemöldökét, azt Mercurial a kíváncsiság jeleként értelmezte. A fejvadász megnyomott egy gombot a csuklójára szerelt egységen, és a kinyújtott tenyere fölött a Mordraw-lány holo-képmása jelent meg.

– Láttad?

– Talán.

– Igen vagy nem? – csörgette meg ismét Swift az erszényt.

– Hát… igen – motyogta a fiú.

– Hol van?

– Közel. – Igen. Mercurial is úgy számolta, hogy a lány valahol a közelben rejtőzik. A vén ithori is azt mondta, mikor sikerült két percre előcsalogatnia a fűszermámorából, hogy a lány sosem megy messze a családjától. Ha el kell bújnia, akkor sem. Márpedig a bácsikája itt él a régi Talinn-negyed romjai közt. (Swift most örült csak igazán, hogy Vazeen Mordraw egy csóró senki volt, és nem egy gazdag, elkényeztetett cafka, aki a világ túlsó felén, a gazdagok szuperbiztos, fegyveresekkel őriztetett tornyaiban él.)

– Mennyire közel?

A kölyök úgy forgatta a szemét, mint aki maga sem tudja, mit is mondjon. Lehet, hogy nemcsak látta, de ismeri is?

– Én…

– Nézd, kölyök, ezt a játékot kétféleképpen játszhatjuk. Vagy megkapod tőlem a pénzt, vagy lehajítalak a fal tetejéről, és akkor hason csúszhatsz haza, mert minden csontod darabokra törik – mosolyodott el Mercurial. – Innen nagyot lehet esni. – A fenyegetés ellenére a fiú még mindig habozni látszott, és vadul rágta a szája szélét. A törött ablakokon túlról dögletes mocsárbűzt hozott a szél. – Ha segítesz, nem bántalak – ígérte a fejvadász, és ezt többé-kevésbé így is gondolta. – Sőt őt sem akarom bántani. – A tapasztalat azt mondatta vele, hogy a teremtmények többsége kapzsi és irigy, de ezt maguk előtt is szeretnék leplezni. Kifogást keresnek, hogy úgy érezhessék, amit tesznek, nem csupán pénzért, vagy előnyökért teszik. Ez a fiú is… látszott a szemén, hogy milyen erővel kapaszkodik ebbe a semmi kis ígéretbe. Mert ha a lánynak nem lesz baja, akkor akár el is fogadhatja a pénzt… Akkor nem tett semmi rosszat. – Hidd el nekem, jobb, ha én találom meg, mint ha valaki más. – A fiú úgy hunyta le a szemét, mint aki végre döntésre jutott.

– Ott van… abban az épületben. Ott! A régi Palmyra öntödében. Vazeen… Neki van ott egy búvóhelye.

– Ügyes! – biccentett Mercurial, majd odadobta az erszényt. A fiú röptében kapta el, majd mohón vizsgálta az apró, csillogó érméket. Milyen kár, hogy fogalma sincs róla, az ott a tenyerén csupa értéktelen limlom. A birodalmi kredit a galaxisnak ebben a szegletében már semmit sem ér. Egy felnőtt talán tudná, de egy gyerek… egy gyereket be lehet csapni. A Birodalom bukásával az általa használt pénz is egy pillanat alatt értéktelenné vált, félelmetes gazdasági és anyagi vákuumot hagyva maga után. De ezzel máskor is ráér foglalkozni. A fiú futásnak eredt, Mercurial pedig vadászni indult. – Órákkal később a fejvadász az egyik ház tetején lapult, és az elektro-távcsövével pásztázta a szemközti épületet. Az öntöde teteje lapos volt, és a vasbeton elemeken pókhálóként futottak szét a repedések. A szomszédos gyárépület egyik ledőlt hőcserélő tornya szabályosan átlyukasztotta az öntöde tetejét, bizarr egységbe kapcsolva a két épületet. Mercurial úgy döntött, az a torony lesz a visszavonulási útvonala, ha a dolgok rosszul sülnének el.

Ámbár nehezen tudta elképzelni, hogy egy ilyen egyszerű munka közben mi sülne el rosszul… Valami mozdult a szemközti tetőn, és ahogy Swift állított egy keveset a távcső élességszabályozóján, már a lány rózsaszínre festett, tépett fürtjeit is látta a lenyugvó nap fényében. Célpont befogva. Egyfelől izgatott öröm vett rajta erőt, hogy megtalálta a lányt, másfelől azért egy kicsit sajnálta is. Könnyen el tudta képzelni, hogy mit tartogat a jövő Vazeen Mordraw számára, és abban nem sok kellemes dolog akadt. Nyakon csípi és elviszi a Gindar gégemetszőkhöz. Cserébe kap tőlük egy zsák kreditet – no, nem birodalmit, többé már nem, hanem olyan pénzt, amit bizonyos kereskedők bizonyos világokon elfogadnak. Pénzt, amit ételre, lőszerre, információra és felszerelésre cserél be. De hogy ez a pénz mennyit ér, az nagyon sok mindentől függ. Például, hogy ki adta, és hogy hol akarja majd elkölteni. Például a Gindar fiúk pénzét szinte mindenhol elfogadták a Frillian Konföderációban, mert tudták, hogy ők áttételesen a Fekete Nap csatlósai. És a Fekete Nappal senki sem húzott ujjat. Egyelőre még legalábbis nem. Persze az a nap is eljöhet még. Hiszen alig néhány évvel ezelőtt még azt sem gondolta volna senki, hogy a Birodalom valaha is elbukhat, de lám, egyszer minden nyerő széria véget ér. Sokan most az Új Köztársaságra fogadtak, de Mercurial Swift egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett. Mert lehet, hogy valóban ők lesznek azok, akik kihúzzák a galaxist a káoszból, de addig is lehet a zavarosban halászni. Cégek és céhek, klánok és szindikátusok, államszövetségek és hadurak küzdöttek egy bolygóért, egy csillagrendszerért, vagy a néhai Birodalom egy-egy szeletéért, és ez az árnyékháború az Új Köztársaság felemelkedésével sem ért véget. Mindenki császár akar lenni. Mindenki saját pénzt akar kiadni. Mindenki uralkodni akar. A Fekete Nap. Az Árnyékszindikátus. A huttok. A Vörös Kulcs. A Crymorah. Maracavanya független szabadcsapatai. Micsoda katyvasz! Ebben a zűrzavarban mindenki szövetségeseket keresett, és mindenki tartozni akart valakihez.

Mercurial Swift tudta, hogy előbb-utóbb őt is meg akarják majd venni, de egyelőre nem szándékozott eladni magát. A fejvadász egy ősrégi, kibelezett fregatt tetején lapult – a jókora jármű eónokkal ezelőtt szállhatott le itt, és azóta már kis híján az utolsó csavarig megette a rozsda. Swift fölállt, előhúzta az övéből a két, fémgyűrűkkel megerősített karbonszálas botot és futásnak eredt. Végigrohant egy merevítő panelen, aztán elrugaszkodott és a háti rakétája két rövid begyújtásával máris a túloldali épület tetején volt. És már ismét futott, arrafelé, ahol Vazeen előbújt az öntödéből. Látta, hogy a lány észrevette, furcsamód mégsem eredt futásnak. – Tudja, hogy neki befellegzett, mégsem próbál menekülni. Pedig itt él. Úgy ismeri az egész környéket, mint a tenyerét. Elmenekülhetne. Elrejtőzhetne. És mégsem-menekül, csak áll és engem bámul. A felismerés villámként csapott le Mercurial Swiftre. Azért nem menekül, mert csali. A francba! – Abban a pillanatban a földre vetette magát és odébb gurult, de így is épp hogy csak sikerült elkerülnie a kábító lövedéket. Ahogy felpattant és megperdült, arra számított, hogy ismerős alakkal találja szemben magát: egy régi ellenséggel, egy becsapott baráttal, vagy egy exbarátnővel, akinek összetörte a szívét, és aki most cserébe eljött, hogy összetörje az arcát. Ehelyett egy középkorú nőt látott, akinek már ezüstös tincsek vegyültek a hajába. Ismerősnek tűnt, de pillanatnyilag nem állhatott le az emlékei közt keresgélni. Mert a nőnél pisztoly volt, amit épp rászegezett. Mercurial Swift azonban rászolgált a hírnevére, és olyan gyors volt, akár egy pattanásig feszített rugó. Balra ugrott, majd azonnal jobbra perdült, és félfordulatból hajította a nő felé az egyik botot.

A fémgyűrűkkel megerősített alkalmatosság hangos csattanással verte ki a támadója kezéből a pisztolyt. Egy sikoly – lehet, hogy a nő kézfejét is sikerült összezúzni közben –, és az idegen fél térdre roskadt. Aztán a nő Swift legnagyobb meglepetésére bal kezébe vette a pisztolyt, és komor elszántsággal indult feléje. Minden elismerésem, hölgyem, de nem ma lesz a napja, hogy engem valaki begyűjtsön vérdíjért! Kinyújtotta a kezét, megnyomott egy gombot a csuklóegységén, és egy másikat a kesztyű tenyérrészén, mire az elhajított bot hirtelen megremegett, és visszaröppent a kezébe. Aztán a nő már a nyakán is volt, és egy jól irányzott horogütéssel indított. Valóban szép ívű ütés volt, Swift azonban félretáncolt előle, és az egyik bottal a nő fölötte elzúgó karja alá ütött. Ahogy a bot a hónaljba csapódott, megnyomott a markolaton egy gombot, és a nő szeme kikerekedett a testén végigcikázó áramütéstől.

Még el sem esett, mikor csizmatalpak puffanását hallotta a hátuk mögött. A fenébe, a fenébe, a fenébe! Ez a semmi kis munka olyan könnyűnek ígérkezett, hogy még a legelemibb óvatossági szabályokról is elfeledkezett. Meg is kapta érte a magáét – egy veséjének csapódó ököl formájában. Felkiáltott fájdalmában, a következő ütésbe azonban már bele tudott mozdulni, és ahogy fordulásból lecsapott, a támadója térdhajlatát találta el. Az ellenfele magas, sólyomarcú férfi volt. Sötét szemű és még sötétebb haragú, aki vadul káromkodott, miközben kiszaladt alóla a lába. Ezt a fickót már biztosan ismerte. Valami birodalmi… nem is, ex-birodalmi, aki most az Új Köztársaságnak dolgozik.

Csak nem a Perwin Gedde meló miatt zabosak? Tartott tőle, hogy előbb-utóbb valamelyik régebbi munkája majd visszaüt rá, és lám, igaza lett. Elorozta az orruk elől a célpontot, és most eljöttek, hogy benyújtsák érte a számlát. Mit akarnak vajon, pénzt? Bosszút? Vagy őt is börtönbe juttatják? Mindegy, nem számít. Nincs időm erre az ostobaságra. Ennyit ez a kis csaj nem ér meg. A fizetség érte egyébként is aprópénz, úgyhogy… A ledőlt hőcserélő torony felé iramodott, és közben egy újabb bénító lövedék suhant el mellette. Hangos csattogással rohant végig a torony oldalán futó függőhídon – a duracél még ennyi év után is megtartotta a súlyát –, aztán le a hídról, és meg sem állta szomszédos gyárépület oldalában tátongó jókora nyílásig. Úgy tűnt, senki sem követi. Vagy az üldözői túlságosan is lassúak. Persze senki sem lehet olyan gyors, mint Mercurial Swift, aki mindig győz, és… A falban ásító nyíláson át egy szerelőcsarnokba ért, és abban a pillanatban, ahogy diadalmasan elvigyorodott, hogy ezt is megúszta, egy kéz nyúlt ki a sötétből, és pusztító erővel sújtott le a légcsövére. A fejvadász alól kicsúsztak a lábai, és egy pillanatig úgy érezte, valami elroppant a torkában.

– Szép napunk van – közölte egy női hang. Ezt a hangot már ismerte. Jas Emari zabrak fejvadász volt, egy ugyanolyan kíméletlen, szívtelen rohadék, mint ő maga. Ahogy Swift fölé hajolt, még a szája sarkában tartott fogpiszkáló is tisztán látszott. A füle mögé igazított egy tincset és elmosolyodott.

– Emari! – hörögte Swift, ahogy ismét képes volt levegőt venni. Aztán a bot már a kezében volt, és szemkápráztató gyorsasággal csapott vele a nő arca felé. Csakhogy Jas gyorsabb volt. A kezében villant egyet az apró sugárvető…

Aztán minden elsötétült.

 

Hónapokba telt mire elkapták Swiftet. Hónapok kellettek hozzá, hogy bekapja a csalit, amihez is legelőször el kellett lopni az azonosító kártyákat a Gindar bandától. Aztán pedig az egészet rákenték egy fiatal nőre, aki szerencsére mindenben együttműködött velük, és még örült is neki, hogy a maga módján betarthat a Birodalomnak. És nem kis erőfeszítésükbe került, mire rávették a Gindar fiúkat, hogy ne nagyon ágáljanak, mikor a nevükben vérdíjat tűztek ki Vazeen Mordraw fejére. Úgy kellett intézniük, hogy a csali jó legyen, de ne túlságosan jó. Mert Jas szerint az olyan kaliberű alakok, mint Swift, akkor is hamar gyanút fogtak, ha az üzlet túlságosan is jónak tűnt. Márpedig nekik eszük ágában sem volt elijeszteni, úgyhogy hónapokon keresztül csak fonták a hurkot, amit mind szorosabbra és szorosabbra húztak a fejvadász nyaka körül. Norra végig úgy érezte, mintha egy fészekaljnyi akivai vipera tekeregne a gyomrában, és egyfolytában ugyanaz a gondolat visszhangzott a tudata mélyén: miközben egy nyavalyás fejvadászt akarunk elcsípni, Rae Sloane minden nappal egyre több egérutat nyer! És vele együtt lassan a lehetőségünk is odalesz, hogy igazságot tegyünk! Azért jó érzés volt csapdába ejteni Mercurial Swiftet, az egyetlen fejvadászt, akiről az a hír járta, hogy Sloane admirálisnak dolgozott. És ugyanakkor keserű pirula is, mert még így is csak egy lépéssel jutottak közelebb az igazi nagyvadhoz. De ha szerencséjük van, akkor ez egy jókora lépés volt. Talán a legutolsó a sorban.

Norra már annyira fáradt volt, hogy csak a dühe hajtotta. De legalább Swiftet elcsípték. A fejvadászt az összekötött kezeinél fogva lógatták föl egy csődarabra, ami a régi szerelőcsarnok egyik falából állt ki. Közben odakint beesteledett, és a láthatár peremén morajló száraz-villám okkerszínűre festette a felhős éjszakai égboltot. Valami neszezett a romok közt. Talán egy állat, ami rovarokra vadászott.

– Gyűlölöm ezt az alakot! – sziszegte Sinjir Rath Velus, és ahogy fintorgott, az orrán ráncokba gyűrődött a bőr. – Még ájultan is önteltnek tűnik! Higgyétek el, ha valaki, hát én épp eleget tudok az önteltségről!

Jas megforgatta a kezében Swift botjait, néhányszor a levegőbe csapott velük, és elismerően bólintott.

– Ez itt igazi mestermunka! Sőt inkább műalkotás! Az egyik felével bénít, a másikkal áramütést ad. Ha akarja, elfogja a célpontot, ha akarja, megöli. A másik botban pedig fecskendő is van, ha esetleg meg akarna mérgezni valakit. – Ébresszük fel! – javasolta Norra türelmetlenül. – Válaszokat akarok, és belefáradtam a várakozásba!

– Ha már eddig vártunk, várhatunk még egy kicsit tovább fonta karba a kezeit Jas.

– Sloane-t akarom! Igazságot akarok!

– Te bosszút akarsz – ingatta a fejét Jas. Olyan párbeszéd volt ez, ami már többször lezajlott köztük, és lépésről lépésre minden érv ugyanúgy következett. Sinjir már előre csóválta a fejét Norra válasza hallatán.

– A bosszú és az igazság ugyanannak az érmének a két oldala!

– A chandrilai események előtt még nem ezt mondtad.

– Fura, hogy pont te ítélkezel fölöttem! – csattant föl Norra.

– Én nem ítélkezem – emelte föl a kezét megadón Jas. – A magam részéről mindig hasznosabb motivációnak tartom a bosszút. Az igazságot egyébként is túlértékelik. És nem is könnyű beletrafálni, míg a bosszú… a bosszú az a célpont, amit el se téveszthetnél. Én – ütögette meg a mellkasát – csodálom a bosszút. Egyfelől, mert olyan tiszta, másfelől, mert mindig a bosszúval kapcsolatos ügyek fizetnek a legjobban. Csak úgy gondolom, jó tudni, hogy melyik melyik, és hogy miért csináljuk, amit csinálunk.

Téved – gondolta Norra. Az a nap a Chandrilán igazi rémálom volt. Mikor a saját férje is csatlakozott a Kashyyykról megszabadított, agy-mosott foglyokhoz, akik vérengzésbe kezdtek a főtéren. Napokig tartó temetések, és hónapok óta tartó gyász… Csoda hát, ha bíróság elé akarta állítani a bűnöst? És bosszút is akart, ami olyan szervesen kapcsolódott hozzá, mint a sugárvetőhöz a végén ülő célgömb… És egyébként is, mi az igazságszolgáltatás, ha nem a bosszú intézményesített neve? Aki bűnt követ el, az fizetni is fog érte. És senki sem tudhatja, hogy a lesújtó kéz egy kormányé, vagy egy magányos igazságosztóé lesz-e. Legalábbis Norra szerette ezt mondogatni magának. És a társainak is elmondta volna, ha Sinjir, aki már sejtette, mi következik, közbe nem vág:

– Ha ezt nem hagyjátok rögtön abba, megfájdul a fejem! Úgyhogy mit szólnátok, ha inkább fölébresztenénk a barátunkat, hogy az ő énekében gyönyörködhessek? – Azzal az ájult fejvadászhoz lépett, és befogta Swift orrát. – Jó reggelt, ébresztő! – mosolygott a kétségbeesetten prüszkölő Mercurial Swift arcába Sinjir. – Ki az ágyból, mert hasadra süt a nap! Legalábbis az édesanyám mindig ezt mondogatta. Aranyos asszony volt, de hamar eljárt a keze, ha sokat lustálkodtam. Néha még a seprűvel is kaptam egyet. Te is szeretnéd, ha elpáholnálak egy seprűvel? Vagy már sikerült felébredned?

– Igen-igen, már ébren vagyok! – nyögött föl Swift, aztán a tekintete Jasen állapodott meg. – Te?!

– Hogy és mint, Mercurial? – dörmögte Jas, majd a férfi gúnyos mosolya láttán kíváncsian húzta föl a szemöldökét, és megkérdezte: – Mi olyan vicces?

– Csak eszembe jutott, amit egyszer Dengar mondott. Hogy egyszer az a nap is eljön, amikor a fejvadászokra tűznek ki vérdíjat.

– Dengar. – Jas úgy ejtette ki a nevet, mintha valami gusztustalan, lassan rothadó dolgot forgatna a szájában. – Nem szívesen mondom ezt, de ez esetben igaza volt annak a nagy rakás bantha-trágyának. Mert végül is nekem van vérdíj a fejemen.

– Igaz is – bólintott Norra. – Úgy emlékszem, Rynscar azt mondta, hogy Gyuti nagyfőnök szép kis summát tűzött ki a fejedre. Ami, azt hiszem, épp mostanában emelkedett a duplájára…

A háromszorosára – mondta Jas olyan hangon, mint aki kifejezetten büszke, hogy így emelkedik az ázsiója. – Tényleg szép összeg. A te fejeden, Mercurial Swift, viszont egyetlen kreditnyi vérdíj sincs.

– Akkor miért vagyok itt? – vonta össze a szemöldökét a férfi.

– Mert kérdéseink vannak – fonta karba a kezeit Norra.

– Arról a vorlagi ügyről van szó? Tényleg ismerősnek tűnt az arcod… De azt el kell mondanom, Gedde könnyű célpont volt.

– Biztos voltam benne, hogy te intézted el – bólintott Jas. – A mycotoxinból jöttem rá.

– Nem is nagyon próbáltam eltüntetni a nyomaimat.

– Nem érdekel a Vorlag – mondta Norra szigorúan. Kihozni Gedde altábornagyot csak azért, hogy néhány óra múlva végezzen vele a kábítószerébe kevert lassan ható méreg… Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. És egy örökkévalóság alatt nagyon sok minden változik. – Minket sokkal inkább az érdekel, aki azért fizetett, hogy kiiktasd Gedde-et. Minket Sloane érdekel. Tudjuk, hogy az admirális épp szökésben van, és te szépen elmeséled, hogy egészen pontosan hol.

– Sajnos nem ismerek semmiféle Sloane-t – kunkorodott fölfelé Swift szája. – Annyira sajnálom!

Sinjir Norrára pillantott, aki egy kurta biccentéssel nyugtázta a dolgot. Jas, aki már tudta, hogy most mi következik, félreállt az útból, és hagyta, hogy az ex-birodalmi a fejvadász elé lépjen.

– Ha azt kérdezném tőled, hogy mi a legfontosabb testrészed, akkor te, a narcisztikus önimádó azt mondanád, hogy…

– Az agyam – vágta rá azonnal Swift.

– Az agyad – mondta Sinjir a fejvadásszal egyszerre. – Igen. Aztán én rögtön forgatni kezdeném a szemem… így ni, látod? És aztán azt mondanám, nem, buta fiú, az agyadhoz nem nyúlunk, mert arra még szükségünk lesz! Mert azt akarom, hogy az agyad hibátlanul működjön! Azt akarom, hogy mindent érts, és tudd, hogy mit fogok tenni veled. De azt megfigyeltem, hogy milyen fontosak számodra a kezeid. Az ügyes kis kezeid, amikkel olyan gyorsan forgatod azokat a botokat. Tisztára, mint egy cirkuszi artista a Nal Huttáról. Nem tudom, mennyire vagy jártas az anatómiában, de azt gondolom, te is tudod, hogy a kéz sok-sok apró csontból áll, amiket könnyű eltörni. Egyiket a másik után; Mintha csak valami fájdalomszimfóniát adnánk elő, te meg én. És miután végeztünk a kezeiddel…

– Rajta! – sziszegte Swift. – Törd csak össze a kezeimet! Felőlem le is vághatod őket! Van elég pénzem, hogy vegyek újat! Sőt egy kibernetikus végtag talán még…

– Igen, az talán még jobban is szolgálna, mint a hús-vér kezed – bólogatott Sinjir. – Teljesen igazad van. Tényleg, gondolkodjunk egy kicsit nagyobban! Összetörhetném az egész testedet! Csakhogy az is elég amatőr mutatvány lenne. Ássunk talán egy kicsit mélyebbre! Felejtsük el a húst, meg a csontokat, meg a vért… Azaz… Várjunk csak! A vérről eszembe jutott valami! – Olyan közel hajolt Swifthez, hogy szinte összeért az orruk. Norra-tartott tőle, hogy a fejvadász megpróbálkozik valami kétségbeesett húzással, de Sinjir olyan volt, mint valami kígyó, és szinte megdelejezte a foglyot. – A neved, az igazi neved nem Mercurial Swift. Ugye, Geb? Geb Teldar.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – rázta meg a fejét Swift, de a szeme villanását, az arcizmok rándulását mind látták.

– Geb Teldar – bólogatott Sinjir, és úgy támasztotta meg az állát, mint valami egyetemi professzor. – Az nem olyan menő, mint a Mercurial Swift. – Aztán hirtelen lebiggyesztette az ajkát, és elmélyítette a hangját. – Adj isten, a nevem Geb Teldar! Árokásó vagyok az Avastról. Geb Teldar vagyok, rongyszedő. Geb Teldar vagyok, roncsvadász. Geb Teldar vagyok… de jóféle ám! Most egy kicsit… azt hiszem… hányni fogok.

– Dögölj meg!

– Csak nem megsértődtünk, kedves Geb? Miután megtudtuk a valódi nevedet, már nem volt olyan nehéz a nyomodra bukkanni! Te ugye koréliai vagy? – A fejvadász egy szót sem szólt, de a szemében valami újfajta érzelem jelent meg. Mintha… félne – gondolta Norra. Sinjir egy apró holo-vetítőt varázsolt elő, és ahogy bekapcsolta, a háromdimenziós kép egy csinos, vreniai stílusban épült házat mutatott. Kicsit szögletes volt, de a falakat és a kerítést mindenhol virágok borították, és a magas, keskeny ajtó előtt egy ismerős droid állt.

– Ez nem…– kerekedett el Swift szeme.

– De igen, ez egy B1-es harci droid – bólogatott Sinjir. – Biztos vagyok benne, hogy valamikor volt rendes azonosítója is, mi azonban csak Csont uraságnak hívjuk. Egyrészt, mert egy kicsit úgy néz ki, mint egy csontváz, másfelől pedig, mert szereti kihúzkodni mások testéből a csontokat. De azt hiszem, hogy te nem rá gondoltál, és hogy megválaszoljam a fel nem tett kérdésedet, igen ez itt Tabba Teldar háza, aki ha jól sejtem a… az édesanyád?

– Hogy találtatok rá? – vicsorította ki a fogait a fejvadász.

– Hát nem volt könnyű – szólt közbe Norra –, de azért nem is volt olyan nagyon nehéz. Te egy arrogáns alak vagy, és az emberek nem szeretnek. Elég volt egy sértett kidobóember egy lepusztult klubban, aki mesélt egy idős nőről a királyi városban, akinek szerinte te küldözgetsz pénzt. És aztán már nem jelentett gondot leellenőrizni az illetőt az Új Köztársaság adatbázisában. Így bukkantunk rá Tabba Teldarra.

– Szóval akkor ti az Új Köztársaságnak dolgoztok? – vigyorodott el Swift lassan. – Akkor minden rendben. Nem fogtok bántani, mert az törvénytelen lenne. – Sinjir és Jas összenéztek, aztán mindkettejükből kirobbant a nevetés. Norrának nem volt kedve csatlakozni hozzájuk, de ők ketten épp elégnek bizonyultak. Sinjirnek a könnye is kicsordult nevettében, aztán hirtelen elkomorodott.

– Hát, barátom, ebben nagyon tévedsz. Az Új Köztársaság még csak azt se tudja, hogy mi itt vagyunk. Merthogy ez az akció kicsit olyan, mint a vaktában kilőtt protontorpedó – megy, amerre lát, ki tudja, hol áll meg… és senki sem tud róla semmi biztosat. Illetve, hát annyi biztosat tudsz rólunk, hogy a kedves hölgy itt Jas Emari, aki fejvadász. Jómagam Sinjir Rath Velus vagyok, ex-birodalmi biztonsági tiszt, aki világéletében azzal foglalkozott, hogy a munkatársai lojalitását tesztelte. Minden lehetséges módon.

– Mi csak a saját törvényeinket vagyunk hajlandóak elfogadni.

– Nem… ne bántsátok az anyámat! – nyelt nagyot Mercurial Swift.

– Nem fogjuk, ha együttműködsz – mondta élesen Norra. Ez volt az a pont, ahol a fejvadász ellenállása megtört, az arrogancia álarca lefoszlott róla, és csak úgy ömlött belőle a szó:

– Már hónapok óta nem beszéltem Sloane-nal, és a legutolsó alkalom is csak egy csillagközi üzenet volt. Valami hajót keresett a Quantxin. Az Imperialist. Valami birodalmi nagykutya miatt… Valami Gallius Rax nevű admirálisról van szó, azt hiszem. Nem tudom, mi köze van a hajóhoz, de Sloane a koordinátáit akarta tudni, meg hogy ez a Rax melyik világról származik.

– És honnan származik? – vonta föl a szemöldökét Sinjir.

– A Jakkuról. – Azok hárman zavartan néztek össze. Norra még csak nem is hallott erről a helyről. Persze ebben nem volt semmi meglepő, elvégre a galaxis ezernyi csillagrendszerből és millió világból áll.

– A Nyugati Végeken van. De ennél többet én sem tudok róla, mert sosem jártam ott.

– És Sloane odament?

– Én… azt hiszem, de nem tudom biztosan.

– Az az érzésem, hogy nem mondasz el mindent, cimbora – ragadta meg a fejvadász állát Sinjir. – Látom a szemeden! Mit nem mondasz el nekünk, Gebby? Vagy jobb szeretnéd, ha szólnánk Csont uraságnak, hogy álljon neki filézni?!

– Sloane nem volt egyedül! – hadarta Swift.

– És?

– Megsérült, és… a Chandriláról lopott hajón volt vele valami férfi is. De a nevét nem értettem. Sőt látni se láttam belőle sokat.

– Birodalmi volt? – kérdezte Sinjir.

– Esküszöm, hogy nem tudom!

– Te hiszel neki? – lépett közelebb Norra.

– Nos… igen – mondta az ex-birodalmi némi hallgatás után.

– Akkor itt végeztünk is. Hívom Temmint.

Az ifjabb Wexley a Taris körül keringő Moth fedélzetén várakozott Csont uraságra.

– Elvihetnénk Swiftet a Chandrilára – vetette föl Jas. – Birodalmi kollaboráns… Hátha adnak érte valami jutalmat.

– Erre most nincs időnk! – rázta a fejét Norra.

– Hogyhogy nincs időnk?! Hiszen útba esik, és…

– Nem! Egyenesen a Jakkura megyünk!

– Akármi is vár ott ránk, arra most még nem állunk készen – fintorgott Jas. – Először tervet kellene készítenünk, Norra. Aztán…

– Nem! – csattant föl az idősebb nő. – Elegem van a tervezésből! Nem akarok erre több időt pazarolni! Így is mennyit szórakoztunk ezzel a fejvadásszal! Nincs már több időnk! Azt nem tudhatjuk, hogy Sloane a Jakkun van-e még mindig, de ha nem indulunk azonnal oda, örökre elveszítjük a nyomát!

– Jó, rendben – mondta Jas hűvösen. Térj észhez, Norra! – szólalt meg egy vészcsengő a nő tudata mélyén. – Jasnek valószínűleg igaza van, és még akkor is, ha nincs, semmi jogod így üvöltözni vele! Mi nem így intézzük a dolgokat. Ennek ellenére úgy érezte, ha nem adja ki magából a dühét, szétrobban.

– Swifttel mi legyen? – kérdezte Jas. – Esetleg… megszabadulhatnánk tőle.

– Figyelj, Emari! – mondta Swift szinte könyörögve. – Nincs vérdíj a fejemen, úgyhogy semmit nem nyersz azon, ha elintézel! – Norra szó nélkül fölragadta a fejvadász egyik karbonszálas botját, megnyomta a markolatba épített gombot, és Swift oldalába bökött. A férfi szája hangtalan sikolyra nyílt, ahogy az áram újra, meg újra görcsbe rántotta az izmait. Aztán a feje előrecsuklott, és a teste elernyedt.

– Tessék, elintéztem – mondta Norra dühösen. – Menjünk!

 

Már jócskán fönt járt a nap, mikor Mercurial Swift magához tért. A kövek rejtett zugaiból előrajzó döglegyek ébresztették, amik biztos, ami biztos, vele is tettek egy próbát. A fejvadász várt még egy darabig, aztán mivel senki sem jött, hogy elvágja a torkát, addig hintázott a kötél végén, míg sikerült föllendülnie, és a lábait a fémcső köré kulcsolnia. Még néhány erőteljes rántás, a cső kiszakadt a falból, és ő végre földet ért. Néhány percig csak hevert a földön, aztán egy olyan elegáns mozdulattal, amit még kölyökkorában tanult koréliai táncosként, addig feszítette az izmait, míg sikerült átbújtatnia a lábai alatt az összebilincselt kezeit. Megpróbálta megkeresni a harci botjait – az elektromos alkalmas lett volna, hogy kinyissa a mágnes-zárakat –, de úgy tűnt, Emari elvitte őket. Kénytelen volt hát visszaballagni a hajójára, és a szerszámos-ládájában talált eszközökkel leszedni a bilincset. Miután végzett, leült a hajó kommunikációs pultja elé, és Rynscar alvezért hívta a Fekete Naptól. A képernyőn megjelenő arc Rynscar valódi ábrázata volt, amit általában egy rozsdás fém démonmaszkkal takart. A nő bőre viaszosan sápadt volt, szemei sötétek, az ajkára kent rúzs sárgászöld, akár a gomolygó mocsárgáz.

– Mit akarsz, Swift?

– Jas Emari.

– Úgy mondod ezt a nevet, mintha ajtókat nyitna meg előtted. Mi van vele?

– Tényleg igaz, hogy vérdíj van a fején?

– Tényleg.

– Mit csinált?

– Semmit. Ami egy kicsit problémássá teszi az ügyet. Csak épp tartozásai vannak, amiket a Nar Shaddaa óta jócskán megtoldott.

– Gyuti a halálát akarja? – kérdezte Mercurial.

– Igen.

– És mit fizet érte?

– Ötvenezer kreditet.

– Nekem nem pénz kell.

– Ezt úgy mondod, mintha már elcsípted volna Emarit.

– Még nem. De hamarosan.

– Jó, tegyük föl, hogy tényleg leszállítod. Mit akarsz érte cserébe?

Mercurial Swift arcán a jól ismert öntelt mosoly játszott.

– Egy kazettányi novakristályt.

– Kapsz egy tucatnyit.

– Két tucatnyit – makacsolta meg magát Swift. – Ismerem Gyutit, és tudom, hogy számára ez személyes ügy. Nyilván utálja, hogy Jas Emari mindig kicsúszik a kezei közül. Márpedig ez nem tünteti föl jó színben a huttok előtt. Én viszont történetesen tudom, hogy most épp hová tart Emari, és ha megkapom, amit kérek, be is gyűjtöm nektek.

– Sokat kérsz. – Ismét Dengar szavai jutottak az eszébe az összefogásról, céges alapokról és könyvelőkről, akikre ebben az új világban még nekik is szükségük lehet.

– Szükségem lesz néhány megbízható emberre, hogy segítsenek begyűjteni.

– Ez már a te dolgod – vonta meg a vállát Rynscar.

– Megkapom a kristályokat?

– Megkapod a kristályokat. – Mercurial bontotta a vonalat, és elégedetten dőlt hátra. Ezt a pénzt már nem fogja elszalasztani, mert történetesen valóban tudta, hová tart Jas Emari. Arra a semmi peremén lebegő szeméttelepre, amit Jakkunak hívtak

 

Második fejezet

Valaki olyan vehemenciával kezdte verni az ajtaját, hogy Leia ijedtében nagyot ugrott, és beverte a lábát az asztalba, ami fölött háromdimenziós csillagtérkép ragyogott. A hologram megremegett, és félő volt, hogy még a projektornak is valami baja történt.

– Leia! Leia! – Ahogy a hercegnő megpróbált föltápászkodni, kétszer is neki kellett rugaszkodnia, mire az egyre terebélyesebb pocakja miatt végre sikerült. A gyerek is mintha ezt a pillanatot látta volna a legalkalmasabbnak, hogy rugdosni kezdjen, vagy megpróbáljon megfordulni. Nyugalom, angyalkám, most már nem tart sokáig!

– Úgy tűnik, mintha valaki állna az ajtóban, asszonyom! – kacsázott be a nappaliba T–2LC, a hercegnő protokoll-droidja.

– Én is úgy hallom – fintorgott Leia, aztán nagy nehezen megkerülte a kanapét, ami most már inkább csak terepakadály volt, mint kényelmes ülőalkalmatosság. – Han lesz az.

– Valami baj van, asszonyom? Mert nagyon úgy tűnik, mintha az úrnak valami baja lenne. Nyissak neki ajtót? Mert ha csak kiabálni jött, akkor inkább…

– A francba, nyissátok már ki az ajtót! – kiabált az ajtó túloldaláról Han Solo, aztán már nemcsak a kezét, de a lábát is használta, hogy nyomatékosítsa a szavait.

– Jövök már! – kiabálta vissza Leia, majd leintette a droidot: – Majd én kinyitom.

– De az ön állapotában, asszonyom…

– Terhes vagyok, nem halálos beteg! – csattant föl a hercegnő, és már nyitotta is az ajtót.

Han, karján egy jókora zacskónyi akármivel úgy viharzott be, mint valami győztes hadvezér.

– Ez jó sokáig tartott! – vigyorgott, majd gyors csókot nyomott Leia arcára.

– Nem tudod, hogy másállapotban vagyok?

– LC, nem megmondtam, hogy Leiának több vasat kellene szednie?! – nézett tettetett fenyegetéssel a droidra Han. – Még hogy másállapot! Terhes vagy szívem, és csak egy kicsit lassítanod kellene. Lazítani, és nem a csillagtérképeket bújni!

– Köszönöm szépen, de én tökéletesen ura vagyok a saját testemnek! – füstölgött Leia.

– Ezt mondd a hasadban lakó kis banditának! – tette le a konyhai pultra a zacskót Han.

– Úgy érted, a mi kis angyalkánknak! – sétált be Leia is a konyhába, nyomában T–2LC-vel, akinek Han szigorúan meghagyta, hogy egy percre se vegye le a szemét a hercegnőről. Minek következtében Leia nemegyszer kis híján letaposta a droid lábát. – Mit hoztál?

– Meglepetés! – kacsintott Han, majd egy jókora édes és illatos jogan-gyümölcsöt húzott elő a zacskóból.

– Te egy egész zacskónyi jogan-gyümölcsöt hoztál? – sóhajtott föl Leia.

– Igen, miért?

– Ennyit nem fogok tudni egyedül megenni.

– Dehogynem! Majd csak figyeld meg!

– Akkor hadd fogalmazzak másképp: nem akarok megenni egy egész zacskónyi jogan-gyümölcsöt!

– De hát jót tesz!

– Annyira azért nem.

– Az orvos azt mondta…

– Nagyon is jól tudom, hogy mit mondott doktor Kalonia! Azt mondta, hogy néha egyek meg egy-egy jogan-gyümölcsöt, és nem azt, hogy csak azt egyek!

– Jó, rendben! – ölelte magához Han. – Csak szeretnék neked mindent megadni!

– Tudom, Han.

– Tudod, milyen vagyok! Ha a fejembe veszem, hogy segítek, négy banthával sem lehet visszatartani!

– Ezt is tudom! – nevette el magát Leia hercegnő. Tudta, milyen nehéz dolga van a férjének. Han ugyan egy szóval sem említette, de szinte a homlokára volt írva, hogy mennyire unja magát. Csubakka hazament, hogy megkeresse a családját, Luke elment, hogy régi Jedi-tanításokat kutasson föl, Han Solo pedig itt maradt. És nem csempészhetett, nem járhatott kaszinókba, és már egy rendes felkelés sem volt, amiért harcolhatott volna. Olyan, mint a Falcon: egy hangárban porosodik, és arra vár, hogy mikor történik már valami. Akármi. És hogy valamivel kitöltse a várakozást, gyümölcsöt vásárolt. Nyakló nélkül. És közben aggódott.

– Még mindig ezen dolgozol? – bökött a fejével Han a csillagtérkép felé.

– Tessék?

– Leia, a Kashyyykkal óriási szerencsénk volt. A többivel nem lesz.

– Veled az oldalamon mindig szerencsés vagyok, te csirkefogó!

– Ügyes kifogás – bólogatott Solo –, de ez akkor is őrültség.

– Nem az! – csattant föl Leia dühösen. – Amit a Kashyyykon tettünk, azt már rég meg kellett volna tennie valakinek! És ha más bolygókat is felszabadítunk – olyanokat, amikhez a szenátus egyelőre nem mer hozzányúlni –, a kancellár hallgatólagos jóváhagyásával, akkor nemcsak egész csillagrendszereket mentünk meg, hanem új szövetségeseket is szerzünk! Olyanokat, akik támogatnának bennünket a szenátusban.

– És ezzel nem foglalkozhatna inkább más? – dünnyögte Han. – Legalább egy kicsit.

– Nézd csak! – mutatott a térképre Leia. – A Tatuin. A Kerev. A Doi. A Demesel. A Horuz. Csupa olyan bolygó, amik még mindig a Birodalom, vagy valami bűnözői szindikátus kezében vannak. De ott is vannak felkelők. Segíthetnénk nekik, hogy ők is a saját kezükbe vehessék a sorsuk irányítását.

– Tudod, hogy ebbe Mon Mothma sosem fog beleegyezni.

– Már bele is egyezett… a maga módján. – A chandrilai terrortámadás az egész Új Köztársaságot megrázta, és a hatásai még hónapok múltán is érezhetőek voltak. Ha az Új Köztársaság önmagát sem tudja megvédeni, akkor bennünket hogyan tudna? Ezzel a kérdéssel lehetett találkozni, akárhová is fordult az ember, és egyre többen hibáztatták a kancellárt: Mon Mothma nem ért a katonai dolgokhoz, és most még meg is sebesült. Hogyan vezethetne így minket?

A kashyyyki győzelem úgy kellett az Új Köztársaságnak, mint egy falat kenyér, hogy fölmutathassák: amit elvesztettek a vámon, megnyerték a réven. Hogy minden hátráltató tényező ellenére sikerült ismét súlyos csapást mérniük a meggyengült Birodalomra. Sikerült fölszabadítaniuk a vukikat, akik most mindenki másnál hangosabban támogatták őket a szenátusban. Talán ez volt az egyetlen oka, hogy az ellenzék még nem követelte Mon Mothma fejét, és nem sikerült még több szenátort a maguk oldalára csábítani.

– Ha ezen világok felkelőinek is tudnánk némi segítséget nyújtani…– tűnődött Leia.

– Asszonyom – topogott idegesen T–2LC, és ha képes lett volna rá, talán még a homlokát is ráncolja. – Bejövő hívása van.

– Kapcsold át ide! – ült vissza nagy nehezen a kanapéra Leia. Egy pillanat alatt eltűnt a csillagtérkép, és a helyén Norra Wexley képmása jelent meg. A nő, aki korábban pilótaként szolgálta a Felkelést, és az utóbbi időben háborús bűnösöket kézre kerítő, birodalmiakra vadászó alakulatot vezetett. Mi több, az is ő volt, aki segített Leiának megkeresni eltűnt férjét, Hannak és Csubinak pedig visszaszerezni a birodalmiaktól a vukik szülőbolygóját. Most pedig az igazi nagyvadat – Rae Sloane admirálist – próbálta becserkészni. Sloane olyan volt az Új Köztársaság számára, mint a rostdarab, ami beakad az ember fogai közé, és képtelenség kipiszkálni. Először bejelentette, hogy ő az a bizonyos Operátor, a magas rangú birodalmi informátor, aki folyamatosan információval látta el a felkelőket, és aki nélkül tucatnyi csatában sem kerekedhettek, volna a birodalmiak fölé. Aztán béketárgyalásokat javasolt, és ennek jegyében hajlandó volt személyesen is eljönni a Chandrilára. És míg ott volt, a birodalmiak fogságából kiszabadított, rehabilitált rabok egyszer csak az Új Köztársaság ellen fordultak, és többek közt az ő tiszteletükre is rendezett ünnepség kellős közepén több tucatnyi magas rangú tisztviselőt és katonatisztet mészároltak le. Vajon én is rajta voltam a listájukon? Leia sokszor elgondolkodott már ezen, és eddig még nem kapott rá megnyugtató választ. Mert ha a dolgok egy kicsit másként alakulnak – a férje nem épp akkor próbálja meg fölszabadítani a Kashyyykot, és ő nem dönt úgy, hogy csatlakozik hozzá –, akkor talán ő sem élte volna meg a mai napot. A foglyok agytörzsébe ültetett mikroszkopikus chipre senki sem figyelt föl, csak amikor már túl késő volt. És mikor a holttestekből kioperálták ezeket az aljas kis eszközöket, már rég eltemették a halottakat, fölmosták a főtér kövéről a vért, és a szenátusban elkezdett terjedni az a bizonyos rosszindulatú pletyka Mon Mothma alkalmatlanságáról, és az Új Köztársaság életképtelenségéről.

Leia saját kódtörője, Conder Kyl sem találta meg a mikrochipeket, és a hercegnő úgy volt vele, ha ő nem találta meg, nem meglepő, hogy mások sem. Ezen események után Sloane egyszerűen köddé vált, és ez érdekes módon egybeesett azzal, hogy a birodalmiak is mintha kivonultak volna a galaxisból. Maradt ugyan néhány elszánt, utóvédharcot vívó hadúr, de a birodalmi armada java egyszerűen kámforrá vált. És ez minden eddiginél jobban nyugtalanította Leiát. Norra Wexley férje is a merénylők között volt, és a hercegnő bele sem mert gondolni, hogy mit érezhet most a másik nő. A férje, a gyereke apja gyilkos és áruló lett. Mindazok után, amit Norra a Köztársaságért, és azért tett, hogy kiszabadíthassa a Birodalom börtönéből a férjét. Csoda, hogy nem bolondult meg! Én egy ilyen helyzetben vajon hogy reagálnék? És vajon… Vajon hová húzza most a szíve és hová az esze?

– Norra! Mondjon nekem valami biztatót!

– Megtaláltuk Swiftet.

– A fejvadászt? Kiváló! Sikerült kiszedni belőle valamit?

– Igen. Azt mondta, hogy Sloane egy Jakku nevű bolygóra ment. Nem tudom, mennyire ismerős a név.

Leia még csak nem is hallott róla, Han azonban jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.

– A Jakku? Én egyszer már jártam ott, még évekkel ezelőtt. Csak a szokásos történet: mindenféle rossz emberekkel üzleteltem, és csúnya dolgokat adtam el nekik. Hogy maga a bolygó? Nincs ott semmi, csak homok, kövek, meg bányászok és roncsvadászok. A déli féltekén van valami fura helyi vallás is, északon meg néha fogatversenyeket rendeznek… de ezt leszámítva az egész egy szeméttelep. Ehhez képest a Tatuin egy igazi virágoskert.

– Mit kereshet ott Sloane? – kérdezte Leia.

– Fogalmam sincs – vonogatta a vállát Han. – Lehet, hogy csak búvóhelyet próbál találni. A Jakkun nem sokan keresnék.

– Swift azt mondta, hogy valószínűleg egy másik birodalmihoz van köze a dolognak – szólt közbe Norra. – Egy Gallius Rax nevezetű alakot emlegetett.

Leiának ez a név sem mondott semmit, de volt vele kapcsolatban valami furcsa, kellemetlen érzése.

– Szerintem jöjjön haza, Norra! Úgy gondolom, itt lenne a legfőbb ideje, hogy a kancellárt is beavassuk a részletekbe, és…

– Előtte szeretnék szétnézni ezen a Jakkun – rázta meg a fejét Norra. – Túl sok nyomot amúgy sem találtunk, és ha ezeket is hagyjuk kihűlni, lehet, hogy sosem találjuk meg Sloane-t. És a Chandrilán történtek után szerintem komolyabb tényekkel kellene előrukkolnunk, mint egy fejvadász szavai. Úgyhogy szívem szerint odamennék, hátha találok valamit. – Leia kérdőn nézett Hanra, mire a férje csak vigyorogva tárta szét a karját.

– Hé, rám ne nézz! Tudod, hogy én mit tennék!

– Te máris szednéd a sátorfád, és mennél a Jakkura! Hátha sikerül valami jó kis csapdába belesétálnod…

– Hát… valahogy úgy.

Akkor csak eggyel több ok, hogy lebeszéljem erről az őrültségről Norrát. Mert amire Han Solo rábólint, abból sok jó nem sülhet ki. Csakhogy Norra Wexley nem Han Solo, és ez a nő tényleg tud vigyázni magára.

– Rendben – sóhajtotta Leia –, menjen! Hátha valóban talál valamit, amit már Mon Mothma elé vihetünk.

– És hogy van a kancellár?

– A sérülései – mármint a testiek – szépen gyógyulnak. A lelkén és a karrierjén ejtettek, már lassabban. De biztos vagyok benne, ha valami eredményre jutunk, az neki is jót tesz majd.

– Köszönöm – bólintott Norra. – Igyekezni fogok.

– Azért csak vigyázzon magára! És semmilyen módon ne akaszkodjon össze a birodalmiakkal! Ugye ért engem?

– Kristálytisztán – biccentett Norra. – Hamarosan jelentkezem. – Azzal megszakította az adást.

 

Harmadik fejezet

A Moth a Taris fölött lebegett. A hosszú lábú Sinjir Rath Velus a legénységi kabin alsó priccsén ült, és egy kést forgatott az ujjai közt. Előre, hátra, jobbra, balra, föl, le, a kés egy pillanatra sem állt meg. Körülötte az egész hajó lázas nyüzsgésben élt: Norra épp Leia hercegnővel tárgyalt, és azt taglalta, hogyan sikerült elfogniuk Mercurial Swiftet. Jas helyiségről helyiségre járva kereste a töltényövét, és azzal fenyegetőzött, ha megint Csont uraság dugta el, akkor most már tényleg berakja egy hidraulikus présbe. Temmin pedig azon nyavalygott fennhangon, hogy senki sem veszi komolyan, pedig már gyakorlatilag felnőtt, és tud vigyázni magára. Úgyhogy nem is érti, az édesanyja miért nem engedi, hogy több éles bevetésen vegyen részt. Csont uraság pedig, mint valami tébolyult muzsikus, a lábával verte a taktust, és hutt nyelven énekelt:

la jama bisztu, la jama bisztu

csiszkar gú, csiszkar gú

vompiti du vermo, vompiti du vermo

mi killi, mi killi…

Sinjir ide-oda forgatta a kést, és néha vért látott az ujján – friss, piros vért. Azt hiszem, elvágtam az ujjam. A kés éles, és elvágtam az ujjamat. Aztán ahogy pislantott egyet, a vér eltűnt. Csak álmodtam… Vagy ez már a delírium.

Aztán Jas sétált el a legénységi szállás előtt, vállán a töltényhevederrel.

– A konyhában volt – magyarázta. – Mi a fenét keresett ez a konyhában?

Sinjir csak a vállát vonogatta, és tovább forgatta ujjai közt a kést.

– Mi a baj? – vonta össze a szemöldökét Jas.

– Nincs semmi baj. Nekem soha sincs semmi bajom.

– Ja, persze. Én pedig született hutt vagyok.

– Annyira azért nem vagy nyálas. – A nő erre sípcsonton rúgta. Nem különösebben erősen, de azért…

– Au! – fintorgott Sinjir.

– Most komolyan, mi a baj?

– Kezdjük azzal, hogy nincs mit innom.

– Azt hittem, hogy már leszoktál a piálásról – ült le mellé Jas.

– Szó sincs róla. Csak kowaki rumot nem iszom, mert az hiába édes, jóízű és úgy ragyog, mint a folyékony csillagpor, másnap úgy érzed tőle magad, mintha egy rancorral háltál volna. Olyan másnapos leszel tőle, hogy legszívesebben takaróba bugyolálnád magad és bemásznál az ágy alá, hogy mindenki hagyjon békében meghalni. Úgyhogy nem, köszönöm, kowaki rumot többé nem kérek! De minden más jöhet.

– Már megint azt csinálod.

– Mit csinálok?

– Ilyen szarkasztikus megjegyzésekkel, meg viccel kerülöd ki a komoly válaszokat.

– Ó, azt! Igen, abban jó vagyok.

– Ha nem akarsz beszélni, hát nem erőltetem. Nem fogok én mindent harapófogóval kihúzni belőled!

– Thkask wallask ti dan – mondta a férfi váratlanul. – Emlékszel, hogy ezt mikor mondtad?

– Igen, még a Kashyyykon – bólintott Jas. – Sőt egyenesen ennek neveztelek. Egy ember, akinek nincs csillaga.

Sinjir végre leeresztette a kést, és megdörzsölte a szemét.

– Szerintem pedig tévedsz.

– Az elég ritkán fordul elő velem, de tételezzük fel, hogy mégis… Tehát miben tévedek?

– Nekem van csillagom – mutatott körbe Sinjir. – Ez itt. Nem ez a hajó, hanem ez az életforma. Az, amiben embereket fenyegetek meg, hogy összetöröm a kezüket, meg megölöm az édesanyjukat, meg elpusztítok mindent, ami nekik kedves. Tudom, hogy lehet kikutatni mások gyenge pontjait. Tudom, hogy lehet ellenük fordítani a félelmeiket. És… – egy pillanatra megbicsaklott a hangja, aztán megköszörülte a torkát, úgy folytatta –, azt hiszem, még élvezem is.

– Ha tényleg élveznéd, nem mesélnél róla nekem.

– Hmm… lehetséges.

– Ezenfelül dönthettél volna úgy, hogy tényleg ártasz Swiftnek, de nem tetted. Pedig én nem álltam volna az utadba. Te csak szavakkal bántottad.

– Van, hogy az is bőven elég.

– Szerintem kevesebbet kellene gondolkodnod, Sinjir – biggyesztette le az ajkát Jas. – Jót tenne, ha néha csak úgy kikapcsolnád az agyadat.

– Akkor már tudod, hogy miért iszom.

– Készen állsz a Jakkura? – váltott témát a fejvadász. Sinjir tudta, hogy ez jobban foglalkoztatja Jast, mint az ő filozófiai siráma. Jas Emari az a fajta nő volt, akinek igenis volt saját csillaga, és nem ő keringett mások körül, sokkal inkább mások keresték az ő társaságát. Az ex-birodalmi belement hát a játékba, és hagyta, hadd sodorja magával a beszélgetés.

– Csak fél füllel hallottam, hogy Norra miről tárgyalt, de nekem úgy tűnik, hogy nincs sok minden ezen a Jakku nevű helyen.

– Engem nem is a bolygó aggaszt, hanem Norra.

– Nem lesz vele semmi gond.

– Kezd szétesni.

– Melyikünk nem?

– Kezd olyan lenni, mint én! – mordult föl Jas.

– Ki kell hogy ábrándítsalak édesem, senki sem tud olyan lenni, mint te – mosolyodott el cinikusan az ex-birodalmi. – Ezenfelül nem tudtam nem észrevenni, hogy épp te voltál az, aki óvatosságra intette Norrát.

– Valakinek a józanságot is képviselnie kellett, és mivel más jelentkező nem akadt, kénytelen voltam magamra vállalni ezt a szerepet. Norra túlhajtja magát – nem fizikailag, hanem érzelmileg. A férje ismét eltűnt, a célpontunk pedig megint az a birodalmi admirális, akit már vagy kétszer próbált elkapni, de egyszer sem jött össze neki. Ja, és folyton magával rángatja a fiát, akit egyik veszélyből a másikba sodor. Szerintem a harag és a bűntudat akkor is hajtaná előre, ha nem enne, inna, vagy aludna. Mert azt hiszi, hogy mindaz, ami vele – ami velünk – történt, az ő hibája. – Jas olyan erővel harapott bele az alsó ajkába, hogy Sinjir már attól tartott, menten kiserken a vére. – Én csak… aggódom.

– Látod, te jó ember vagy, mert aggódsz másokért – fintorgott Sinjir. – Én pedig azért vagyok jó ember, mert bár megölethettem volna Geb Teldar anyját, mégsem tettem. És Norra jó anya, Temmin jó fiú, Csont uraság pedig egy nagyon-nagyon jó gyilkos droid. Úgyhogy megegyezhetünk benne, hogy mi mind jó emberek vagyunk, akik jó dolgokat csinálnak, de ha nem hallgatsz el azonnal, most jól elkenem a szád!

– Hiába próbálsz szarkasztikusnak tűnni, tudom, hogy legbelül érzékeny vagy – veregette meg Sinjir térdét a nő. – És lehet, hogy ebben az eszmefuttatásodban több igazság van, mint gondolnád.

– Hát az könnyen meglehet, mert hozzád hasonlóan én is igen ritkán tévedek, Jas Emari!

– Akkor már csak abban kell bíznunk, hogy a Jakku nem tartogat számunkra meglepetéseket – tápászkodott fel a priccsről a nő.

– Erre azért nem vennék mérget. Úgy tapasztaltam, a galaxisnak igen perverz a humora, és örömét leli abban, ha meglepetésekkel szolgálhat!

 

– De én tudok vigyázni magamra! – fakadt ki Temmin. A fiú megvárta, míg az anyja elköszön Leia hercegnőtől, de abban a pillanatban, ahogy a hologram szertefoszlott, már rá is kezdett. – Te is tudod, hogy képes vagyok vigyázni magamra!

– Tessék? – nézett rá Norra úgy, mint aki pillanatnyilag fényévekre jár.

– Tudod! – huppant le Temmin a másodpilóta székébe, és becsatolta magát. – Már megint nélkülem intéztétek a dolgokat! Már megint rám és Csont uraságra hagytátok, hogy vigyázzunk a hajóra! Annak se örültem, hogy a Kashyyykon ki akartál hagyni a buliból, de azóta ez csak egyre rosszabb! Ott volt az Ord Mantell, a Korélia, aztán a Jindau Állomás…

– Nekem most nincs erre időm, Tem! – cikáztak Norra ujjai az irányítópult fölött, és máris elkezdte betáplálni a Jakku koordinátáit. Akárhol is van az a világvégi szeméttelep. És Temmin látta rajta, hogy az anyja magában már eldöntötte, hogy megint őt fogja hátrahagyni a hajón. – Márpedig valakinek itt kellene maradni a hajón, és készenlétben tartani a hajtóműveket, hogy bármikor leléphessünk.

– Azt Csont uraság is meg tudja csinálni! Hadd menjek veletek a Jakkura!

– Nem.

– De anya!

– Azt mondtam, nem! – nézett rá szigorúan Norra. – Ellenőrizted már a hiper-hajtóművet?

– Aha, minden rendben! – forgatta a szemét Temmin, és valóban vetett egy pillantást a navigációs pultra. Tényleg úgy tűnt, hogy a hajtómű és a betáplált koordináták rendben voltak, már amennyire ezt egy pillantással föl lehetett mérni. A navigáció szívás. Aki teheti, menjen inkább pilótának! Mert hiába volt az MK–4–es fregatt karcsúbb és modernebb, mint a legtöbb hozzá hasonló hajó, de akkor sem lehetett vele úgy repkedni, mint Jas hajójával, a Halóval. Vagy mondjuk egy X-szárnyúval. Egy olyannal repülni maga a testet öltött álom! Közben Norra aktiválta a hiper-hajtóművet, és a csillagok hosszú, elnyújtott fénysávokká mosódtak körülöttük. Egy darabig csöndben ültek, és a körülöttük örvénylő hiper-űrt figyelték. Aztán Temmin nem bírta tovább és kifakadt:

– Tudod, ez annyira tipikus! Te mindig ezt csinálod!

– Hogy beviszek hajókat a hiper-űrbe? – vonta föl a szemöldökét az anyja. – Te most miről beszélsz valójában?!

– Arról, hogy azt hiszed, neked mindig mindent magadnak kell intézned! Mint amikor csatlakoztál a felkelőkhöz! Még engem is hajlandó voltál hátrahagyni, annak reményében, hátha sikerül megtalálnod apát!

– Most nem az apádat keressük. – Norra olyan halkan beszélt, hogy a szavait szinte teljesen elnyomta a hajtómű zúgása. – Ez most nem róla szól, Temmin.

– Igen, tudom! – mondta dühösen a fiú. – Hanem Sloane-ról! De akkor is apa miatt van ez az egész! Amiatt, amit csinált! Meg amit az a nő csináltatott vele! Szerintem te azt hiszed, hogy Sloane majd elvezet apához! És én szeretném, hogy így legyen, és szerintem jó ötlet is… De könyörgök, ne hagyj ki belőle! Veletek akarok menni! Segíteni akarok!

– Én is nagyon segítőkész vagyok – dudorászott Csont uraság, és tett néhány bumfordi tánclépést.

– Hadd segítsünk! – Temmin sejtette, hogy az anyja min megy keresztül. Tudta, hogy éjszakánként fölébred, és a férje nevét sikoltja. Biztosan rémálmai voltak, és emiatt egyre többször döntött úgy, hogy inkább nem is alszik. Csak ült a kommunikációs konzol előtt, és úgy bámult maga elé, mintha csak azt várta volna, hogy Brentin Wexley egyszer csak előbukkan a semmiből, mindent töredelmesen megbán, és bejelenti, hogy ezek után már minden rendben lesz.

Pedig Temmin tudta, hogy ez az egész még csak nem is az apja hibája volt. Neki legalábbis azt mondták, hogy a foglyok fejébe valaki biochipet ültetett – pont, mint a vukikéba a Kashyyykon –, csak ez sokkal fejlettebb volt, és ezen keresztül gyakorlatilag képesek voltak programozni a foglyok agyát. És így csináltak rendes emberekből gyilkosokat.

– Én is ott voltam – mondta halkan. – Én is láttam, hogy apa mit csinált.

Azt már nem tette hozzá, hogy az apja őt is próbálta megölni, aztán pedig végezni akart saját magával. És ha nem avatkozott volna közbe, Brentin Wexley talán még sikerrel is járt volna. Vajon ez is a programja része volt? Vagy valahol a tudata mélyén még mindig ott van az apám, aki megpróbált mindennek ellenállni?

– Nem veszíthetlek el téged is! – mondta Norra.

– Nem veszítesz el, rendben? Csak hadd menjek veletek!

– Én… – kezdte az édesanyja, aztán hirtelen fölvillant néhány jelzőfény, és megrázta a fejét. – Ez már a Jakku. Mindenki kapaszkodjon, kilépünk a hiper-űrből!

– De anya…

– Ne most, Temmin! Háromra kilépünk a hiper-űrből! Egy… Kettő… Három!

Aztán visszatértek a valós űrbe – és ekkor kezdődtek a problémák.