Tizennyolcadik fejezet

Jom Barrell fuldoklott. Lángolt a tüdeje, apró, piros pontok ugráltak a szemei előtt, és egyre kétségbeesettebben küzdött a tenger ellen, ami a mélybe akarta húzni. Valami a lábára tekeredett – hínár vagy egy angolna –, és ő hiába kapálózott, a sós víz már orrán-száján tódult befelé, marta a szemét, és…

– Ébredj föl! – Ahogy hörögve felült, látta, hogy minden rendben. Sehol egy kortynyi sós víz. Az átizzadt ágyneműje a padlón hevert. Óvatosan megtapogatta az arcát, és egy bőrére tapadt nedves rongydarabot talált. Ekkor tudatosult benne, hogy valaki áll az ágya mellett. Jom dühösen feléje kapott, de az árnyalak könnyed eleganciával odébb lépett.

A betolakodó magas volt és karcsú, az arcvonásai markánsak. A neve pedig…

– Sinjir! – vicsoritott Jom. – Milyen kedves tőled, hogy éjnek évadján csak úgy benézel! És még egy vizes rongyot is az arcomra tettél, hátha megfulladok!

– Valahogy muszáj volt, hogy fölébresszelek – vonta meg a vállát az ex-birodalmi.

– Rázogathattál volna… Szólíthattál volna a nevemen… De nem!

– Miért nem mindjárt azt kéred, hogy csiklandozzam meg a talpad? Az ember úgy gondolná, hogy a hadseregben megtanítanak benneteket éberen aludni. És hidd el, megpróbáltalak szép szóval keltegetni, még ráztalak is, aztán kiabáltam, és végül az ágyad lábát is rugdostam, de semmi. Úgy alszol, mint egy halott. És ilyenkor vagyok kénytelen kínzáshoz folyamodni. Szomorú, nem? – Jom morogva kászálódott ki az ágyból, aztán a helyére tette a szemkötőjét. A köztársaságiak egy új szemet kínáltak neki – sőt még egy szemimplantátumot is fölajánlották, de azt mondta, hogy dugják föl maguknak. Neki egy szemkötő is megteszi.

– Mit akarsz, Rath Velus?

– Drága barátom, hiszen te bűzlesz! Hát szabad ennyit inni, te gazember?

– Egyenesen kötelező! És ha végre elhúzod a beled, folytathatnám is az ivást. – Az elmúlt időszak különösen kemény volt Jom számára (bár a tudata mélyén egy vékonyka hang néha emlékeztette rá, hogy erről bizony ő is tehet), a Kashyyyk óta elveszettnek érezte magát. Kitüntették, a nyilvánosság előtt megkapott minden elismerést, aztán szépen félreállították. A parancsmegtagadást még az Új Köztársaság hadseregében sem díjazták. Nem tudta, hogy valaha is visszakaphatja-e a rangját. Igaz, nem is kérdezte. Már nem volt meg benne az ehhez szükséges erő. Sőt úgy tűnt, már semmihez sem volt benne elég erő. Olyan volt, akár egy felborított pohár, amiben egy csepp ital sem maradt. Mikor így érzett, mindig emlékeztette magát, hogy ennek semmi köze Jas Emarihoz. Szó sincs róla, hogy még mindig szeretné és hiányozna neki, mert az ilyen ostoba érzelgősséggel csak bolondot csinálna önmagából. Egy csillogó szemű bolondot, akinek egy maréknyi molylepke van az agya helyén. Aztán a csöndes önvizsgálat ritka perceiben kénytelen volt elismerni, hogy hiányzik neki a nő. És hiányzott a munkája. A Kashyyyk óta csak sodródott.

Akkor azzal hitegette magát, hogy a jó ügyet szolgálja, és nem egy illegális katonai akcióban vesz részt. Hogy fontos dolgot tesz, amivel az Új Köztársaságot segíti. Ezt az elöljárói is elismerték, de a függelemsértését ettől függetlenül keményen megtorolták. És azóta mintha légüres térben létezett volna. Alkalmi munkákból élt – volt már biztonsági őr és testőr, nem egy politikus igényt tartott plusz fegyveresekre, főleg a Felszabadulás Napja óta –, de bármilyen munkát elvállalt, még akkor is, ha unalmas volt. Viszont tudta, elég lenne egyszer szólniuk, hogy akár négykézláb is visszamásszon a hadseregbe. Fegyverrel a kézben, álcaruhában, a bajtársak oldalán egy rohamcsapatban… Az az élet! De azoknak az időknek már vége. Manapság a szenátusnak dolgozott, ha valamelyik szenátornak épp fegyveres kísérőre volt szüksége. És ha nem dolgozott, akkor aludt vagy ivott. Néha még zuhanyozott is.

– És én még azt gondoltam, hogy nekem vannak problémáim – csóválta a fejét Sinjir. – Én legalább háromnaponként zuhanyozom. És remélem, te is értékeled a helyzet iróniáját – hogy most én vagyok elviselhetetlenül józan, te pedig részeg, mint a csap.

– Mi lenne, ha visszahúznál oda, ahonnan jöttél?!

– A Birodalomhoz? Tartok tőle, hogy annak a munkalehetőségnek hamarosan lőnek. Már úgy értem, szó szerint. Valójában ezért is vagyok most itt.

– Én már nem harcolok a Birodalom ellen.

– Te talán nem, de Jas igen. – Jas.

– Jas nagylány – morogta Jom. – Azt csinál, amit akar.

– Ez világos – bólogatott Sinjir. – Téged is elkapott. – Az utóbbi megjegyzést szokásos, önelégült mosolyával tette hozzá, amiért is Jom legszívesebben behúzott volna neki egyet. De ha csak megmozdult is, úgy érezte, mintha a feje helyén egy jókora, repedt üvegű akvárium lett volna. – Jasnak szüksége van a segítségedre.

– Ezt személyesen is közölhette volna.

– Biztos, meg is tette volna, ha a birodalmiak nem fogják el a Jakkun. – Jakku. A név úgy kúszott elő az ex-kommandós tudata mélyéről, mint valami mérgező pára. Az utóbbi időben nem nagyon követte a híreket, de volt néhány olyan hír, amit még ő sem volt képes kizárni az elméjéből. És az utóbbi hetekben az ember egy lépést sem tehetett úgy, hogy ne hallott volna a Birodalomról és erről a Jakku nevezetű helyről.

– Mit keres ő ott?

– Ő és Norra… szóval ők ketten egy mentőkabinnal épp a Jakkun kötöttek ki, és most arra várnak, hogy valaki – remélhetőleg mi – megmentse őket.

Jom nyögve kotort bele a padlón heverő szeméthalmok egyikébe. Úgy emlékezett, talán itt tette le a nadrágját.

– Akkor meg mi a francnak csak most jöttél, és miért nem korábban, hogy… – Egy pillanatra a szájára kellett szorítania a kezét, hogy legyűrje a feltörni készülő hányingert. – Akkor meg mi a francnak ácsorgunk még mindig itt? Keríts egy sugárvetőt, meg egy nadrágot, és felőlem már mehetünk is!

– Ez azért nem ilyen egyszerű.

– Hát a sugárvető, az lehet, de egy nadrágot… miért ne lenne egyszerű?!

– Azért, mert az egész birodalmi flotta ott van a Jakkun – mondta Sinjir halkan. – Kicsit olyan, mint az Akiva volt – itt is megszállták az egész bolygót –, csak ez a helyzet körülbelül százszor olyan pocsék. Még azt sem tudjuk, hogy Jas és Norra egyáltalán életben vannak-e! Egyedül annyit tudunk, hogy ha odamegyünk, akkor egyszer és mindenkorra le kell vágnunk a Birodalom fejét. Be kell fejeznünk ezt a háborút!

– Ehhez én túlságosan is kis pont vagyok, Sinjir.

– Nem gondolnám. Mert van egy tervem. – Jom megvakarta többnapos borostával borított állát, és nagyot sóhajtott.

– Neked. Van egy terved. Ez érdekesnek ígérkezik…

– Az is. Ugye jól tudom, hogy te a szenátusnak dolgozol most?

– Mondjuk. Mint biztonsági őr.

– Nagyszerű! Szerinted milyen lehet Nakadia az évnek ebben a szakában?

Tizenkilencedik fejezet

Tolwar Wartol szenátor jachtja egy háromfedélzetű ganoidiai cirkáló volt. A legkevésbé sem számított luxusjárműnek, szögletes formáival és hideg színeivel leginkább egy lebegő koporsóra emlékeztetett. Pillanatnyilag a szenátus egyik hangárjában pihent – az egyik utolsó volt azok közül, ami még nem indult el a Nakadiára, ahol a szenátus a következő ülésszakát tartotta. A cirkáló hajtóműveit már melegítették, a legénység az utolsó vizsgálatokat végezte a belső rendszereken, és a droidok ezekben a percekben csatolták le az üzemanyagcsöveket. Wartol most számított rá a legkevésbé, ezért is volt ez a legalkalmasabb perc a támadásra. Mon Mothma, az Új Köztársaság mindig elfoglalt kancellár asszonya két tollbokrétával díszített sisakú szenátusi őr kíséretében érkezett, hogy még felszállás előtt beszéljen a riválisával. Wartol testőrei – csupa orishi – elállták az útját.

– Okos dolog ez? – mosolygott rájuk hidegen. – Nem vagyok róla meggyőződve, hogy jót tesz majd a szenátor népszerűségének, ha a hírek azzal lesznek tele, hogy a testőrei megfenyegették a kancellárt. – Mon Mothma valójában már nem volt róla teljesen biztos abban, hogy a jelen politikai helyzetben ez akár egy fikarcnyit is számít, a blöff azonban bevált. Az őrök sorfala szétnyílt előtte, és fölengedték a hajóra. Wartol egy szalonnak kialakított kabinban ült, és ahogy megpillantotta a kancellárt, úgy pattant föl, mint egy kukkoláson kapott kiskölyök. Alig egy pillanat kellett hozzá, hogy összeszedje, és szenátori pózba vágja magát, Mon Mothma azonban ezt a pillanatnyi gyengeséget is győzelemként könyvelte el. Sajnos manapság már az ilyen apró győzelmekre is szüksége volt.

– Kancellár asszony! – Wartol hangja mély volt és erős, akár egy kút mélyén felmorajló dob. – Kérem, bocsásson meg, de nagyon elmerültem a gondolataimban. És az igazat megvallva nem számítottam a látogatására.

– Ez igen fura, mert már egy hete próbálom elérni – mosolygott a nő hűvösen.

– Ön is tudja, hogy milyen mozgalmas volt az elmúlt hét.

– De úgy nézem, most mindkettőnknek van egy kis ráérő ideje. Ha megengedi, elkísérném a Nakadiára. Utazhatnánk együtt, Wartol szenátor. Mit szól hozzá?

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki?

– Akkor ezt tekintsem nemnek?

– Van más választásom, mint igent mondani?

– Mindig van választásunk. – Mon Mothma mosolyában most már semmi melegség nem volt. – Csak nem könnyű.

A szenátor egyetlen intésére kihátráltak a testőrök, és a kancellár is elküldte a saját fegyvereseit. A szalon ugyanolyan hideg és szögletes volt, mint a hajó egésze – a székek kemények voltak, az ablakok magasak és szögletesek, a padló hideg. A helyiségben nem volt semmi, ami finom, meleg, vagy lekerekített lett volna, és ugyanolyan merev és elutasító volt, mint a hely tulajdonosa. Wartol hellyel kínálta a kancellárt – a szék cseppet sem volt kényelmes, de Mon Mothma el kellett, hogy ismerje, pillanatnyilag ez a fajta merevség ugyanúgy illik hozzá is, mint a szenátorhoz.

Wartol a vele szemben álló székre telepedett, és egy bogyókkal megrakott tálat kínált oda a kancellárnak. A bogyók kicsik voltak és sárgák, szárazak és porosak, akár egy halom szikkadt csont. Ez biztosan valamiféle csemege – gondolta Mon Mothma. – Remélhetőleg…

– Nektodok – mondta Wartol. – Ezek az apró lények még az űr vákuumában is megélnek, és általában egész telepeik vannak az űrhajók burkolatán. Szívós egy életforma, de ha marináljuk és aztán lassan megsütjük őket roston, igazi ínyencfalat lesz belőlük. – Mon Mothma igazi diplomata volt, aki tudta, hogy az illem mit diktál. Számtalan világon számtalan nép számtalan ételkülönlegességét kóstolta már, és most is szemrebbenés nélkül vett maga elé egyet az ujjperc forma csemegék közül. Aztán, miután Wartol elmagyarázta neki, hogy kell fogyasztani, az ajkai közé vette a nektodot, és finoman kiszívta a kemény héjból a tartalmát. Arra számított, hogy az íze… rossz lesz. Halra, gombára, vagy esetleg penészre hasonlít majd, de ehelyett enyhén sós-citromos ízt érzett, ami kifejezetten frissítően hatott.

Wartol is kivett egyet a tálból, de miközben elfogyasztotta, a tekintetét végig a kancelláron tartotta. X-forma íriszei és lassan pulzáló szembogara volt, amitől a pillantása mindig delejesnek hatott. Ezek a kaleidoszkópszerű szemek és a mély, kellemes hang volt az, ami legelőször megfogta azokat, akikkel beszélt, és a hatalom és a vezérség láthatatlan köpenye, ami sokak szerint tökéletesen illett rá. Megvan benne az erő, hogy megnyerje ezt a választást… És ha megnyeri, akkor veled mi lesz? Akkor hová mész? Akkor miféle sors vár rád, Mon? Aztán megrándult a hajótest, és ahogy lassan elkezdtek kifelé araszolni a dokkból, az indulás fölött érzett izgalma egy pillanatra elterelte a gondolatait.

– Nem hiszem, hogy ez egy udvariassági látogatás lenne – mondta Wartol.

– Nem is az.

– Mindenesetre meglehetősen szokatlan.

– Nem gondolnám. Ugyan mi szokatlan van abban, ha egy kancellár szeretne beszélni egy szenátorral?

– Épp azzal a szenátorral, akiből a következő választásokon kancellár lehet?

– Egy olyan szenátorral, akivel minden politikai nézetkülönbség ellenére közös a célunk: mindketten a legjobbat akarjuk a galaxisnak.

Az orishi kinyitotta a száját, és rózsaszín nyelvével komótosan végignyalta hosszú, hegyes fogait.

– Most nem a szenátusban vagyunk, kancellár, úgyhogy hagyjuk a kisded játékokat, és beszéljünk nyíltan! Miért jött, és mit akar tőlem?

– Azt szeretném, ha megtámadhatnánk a Birodalmat a Jakkun.

– Tudom, erről szólt a szavazás is. Az, amit elvesztett.

– Igen, de mindössze öt szavazat különbséggel. – A hajó közben átszelte az atmoszférát, és hamarosan már a világűr peremén járt. Onnan pedig alig egy lépés a hiper-űr.

– Ön is tudja, hogy a politika néha ilyen – vonta meg a vállát Wartol, és félretette az üres nektod-héjat. – Néha egyetlen szavazaton múlik egy döntés, néha ezren. No nem mintha a szenátusnak ezer szavazata lenne, de majd annak is eljön az ideje. Majd mikor én leszek a kancellár.

– Ahogy ön is mondta, most valóban nem a szenátusban vagyunk, úgyhogy hagyjuk a porhintést és a kortesbeszédet! Öt szenátorról szeretnék önnel beszélni: Ashmin Ekről, Rethalowról, Dor Wieedóról, Grelka Sorkáról és Nim Tarról. Öt szenátorról, akik a múltban mindig önnel dolgoztak és mindig ön mellett szavaztak. És mégis, ebben az esetben ön a Birodalom elleni intervenció mellett szavazott, ők viszont nem.

– Talán mert nem automaták – fintorgott Wartol.

– Pedig az ön utasításait szokták végrehajtani.

– Ez esetben mégis másként szavaztak.

– Ön viszont mégsem mozgatott meg minden követ, hogy meggyőzze őket az igazáról. Kíváncsi leszek, holnap hogy döntenek a szavazás megismétlésekor. – Mon Mothmának szerencséje volt abban a tekintetben, hogy ilyen kis szavazatkülönbség esetén az Új Köztársaság alkotmánya automatikusan a szavazás megismétlését írta elő. De ha a következő szavazás is hasonló eredménnyel végződik, akkor már nem lesz több ütőkártyája. – Csak azt nem értem, miért áll a haladás útjába, amire annyira vágyik? Önnek módjában állt volna meggyőzni ezeket a szenátorokat, és mégsem tette.

– Én állok a haladás útjába? Én a Birodalom elleni fellépés mellett szavaztam, kancellár! A Birodalomnak pusztulnia kell!

– Ha így gondolja, győzze meg azt az öt szenátort!

– Hogy közben önnek segítsek? A Felszabadulás Napján talán egy fejsérülést is beszerzett?

– Pedig egy pillanatig már majdnem elhittem, hogy mindketten a galaxis érdekét tartjuk a legfontosabbnak – ingatta a fejét Mon Mothma. – De úgy látszik, tévedtem. Ön vérbeli politikus, aki bármilyen elvet fölad a győzelem kedvéért.

– Ha maga mondja…

– Akkor most hadd mondjam el, hogy szerintem hogy történt a szavazás – mondta Mon hidegen. – Ön tisztában van vele, hogy egy sikeres szavazás megerősítette volna a pozíciómat, és ismét erős politikusként tüntetett volna föl. Ezért ön meggyőzött öt szenátort, hogy szavazzanak az intervenció ellen, miközben ön mellette szavazott. Így senki sem vádolhatja nyíltan azzal, hogy a haladás kerékkötője lenne, miközben indirekt módon mégis az én pozíciómat gyengítette.

– Érdekes összeesküvés-elméletei vannak, kancellár.

– Semmivel sem érdekesebb, mint amikor valaki föláldozza az elveit.

– Mit tud maga az áldozatokról, kancellár? – villantotta ki Wartol a fogait. – Az én népem ismeri az áldozatot. Mi tudjuk, milyen az, mikor az egész világunkat meg kell ölni, hogy megmenthessük. A Birodalom magát sosem kényszerítette rá ilyen áldozatokra, nem igaz?

– Én ugyanúgy harcoltam a Birodalom ellen, mint maguk. Ugyanúgy vesztettem el barátokat és rokonokat…

– De nem vesztette el a szülővilágát! Az én népem nem volt ilyen szerencsés. Maga távolból harcolhatott, hozzánk személyesen jött el a háború. Rabszíjra fűztek bennünket, és végig kellett néznünk, ahogy kifosztják a világunkat. Az egész civilizációnkat megsemmisítették, míg úgy nem döntöttünk, hogy elég volt, és elűztük őket!

– Én sohasem becsültem alá az önök elszántságát.

– Alábecsülni? Nem… Ön egyszerűen semmibe vette. Maga semmit sem tud az áldozathozatalról, mi viszont mindent!

– Akkor ez erről szól? – vonta föl a szemöldökét Mon Mothma. – A meghozott áldozatokról? Még a jogos bosszúját is hajlandó lenne föláldozni, hogy a markába kaparinthassa az Új Köztársaságot? Az egyéni áldozat dicséretes dolog, de az egész galaxis biztonságát föláldozni? Ez olyasmi, amit nem engedhetek! – Wartol fölállt, és fenyegetőn tornyosult a nő fölébe. Mon próbált higgadtnak tűnni, bár tudta, hogy a másik néhány jól irányzott ütéssel végezhetné vele. Megölne, a holttestemet kidobná a világűrbe, és senki sem tudna róla. Talán csak az őreim, de velük is végezhetne.

– Hogy merészel ilyet mondani? Nincs hozzá joga! Talán az az igazság, hogy az a Köztársaság, aminek ön a vezére, a legnagyobb veszély! – villantotta ki az agyarait. – Maga gyenge! Hozzá nem értő és gerinctelen! A Felszabadulás Napja mutatta csak meg igazán, hogy mennyire!

– Tehát mégis maga szabotálta a szavazást. – Wartol hanyag mozdulattal dobta le magát az egyik székbe.

– Nem ismerek be semmit – legyintett. – Nem adok táptalajt további összeesküvés–elméleteknek.

– És ehhez mit szól? – A nő nyitott tenyerén egy apró, gombostűfejnyi mikrofon pihent.

– Ez meg mi? – nézett rá mereven Wartol.

– Egy lehallgató készülék. De ezt maga is tudja.

– Honnan tudnám?

– Merthogy a magáé.

– Ez súlyos vád, kancellár! Remélem, alá is tudja támasztani valamivel! – Aztán ismét végignyalta a fogait. – Vagy talán mégsem? Szóval ez is csak egy a nagy Mon Mothma alaptalan vádjai közül?

– Maga tudta, hogy a Birodalom ott van a Jakkun. Azt is tudta, hogy két emberünk oda akar menni a Millennium Falconon, és megakadályozta. Persze az őrök úgysem fogják beismerni, hogy a maga parancsára cselekedtek, sőt többen eskü alatt vallották, hogy én utasítottam őket, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. Magának mindenhol vannak emberei.

– Ebből semmit sem tud rám bizonyítani.

– Ez így igaz. Semmit sem tudok magára bizonyítani. Úgyhogy kénytelen leszek a régi, jól bevált módszert alkalmazni, és laposra verni – majd halvány mosollyal hozzátette: – Úgy értem, a választásokon.

– Sok szerencsét hozzá, kancellár! Az új szavazás holnap reggel lesz, nem egészen tizenkét óra múlva. Bízom benne, hogy addig kitalál valami okosat.

– Bárcsak lenne rá valami mód, hogy kicsit késleltessük a szavazást!

– De sajnos önnek nincs ilyen szerencséje… – A hajó ekkor lépett ki a hiper-űrből, és a csillagok elnyújtott fénysávokból ismét szikrázó foltokká rövidültek. És előttük ott ragyogott a szenátus új otthona: a Nakadia.

– Gyönyörű világ, nem igaz? – kérdezte Mon Mothma. Tolwar Wartol egy mordulással intézte el a választ. – Hadd meséljek önnek egy érdekes dolgot a Nakadiáról – folytatta a kancellár. – Mi szabadítottuk föl ezt a világot, és most ők a hadseregünk egyik legnagyobb élelmiszer-szállítói. Olyan náluk a talaj összetétele, hogy szinte bármi megterem ezeken a földeken. Mikor tavaly megszavaztuk, hogy a Nakadia A-besorolású bolygó legyen, ami kiemelt figyelmet és védelmet érdemel, nos, az egy könnyű szavazás volt. Mind rábólintottunk – ön is, én is.

– A történelemleckék akkor hasznosak, ha érdekesek is egyben – húzta el a száját Wartol. – Márpedig ez a lecke nem érdekes, kancellár.

– Sajnálom, ha untatom, de én érdekesnek gondolom. – Nyílt az ajtó, és egy csapott vállú orishi – nem egy testőr, hanem egy arany-vörös egyenruhát viselő pilóta – jelent meg a küszöbön.

– Problémánk adódott, szenátor úr.

– Mi történt? – kérdezte Wartol, és közben gyanakodva méregette a kancellárt.

– Nem kaptunk leszállási engedélyt.

– Az hogy lehet?

– Azt mondják, hogy a szenzoros letapogatás szerint egy olyan termék van a hajónkon, aminek a behozatalát szigorúan tiltják a Nakadián.

– Ez a maga műve, kancellár?! – szorult ökölbe Wartol keze.

– Ó, te jó ég! Erről teljesen el is feledkeztem – húzott elő a köntöse egyik redőjéből egy apró gyümölcsöt Mon Mothma. – Ez egy pta gyümölcs. – Azzal hamiskás mosollyal tette le kettőjük közé az asztalra a sötét-narancs színű gyümölcsöt. A gyümölcs héja itt-ott már felrepedt, és tisztán érződött az átható, édes illata. Ezt valószínűleg a hajó szenzorai is érzékelték, ezeket az adatokat pedig a Nakadia repülésirányítói is tudták ellenőrizni. – Teljesen megfeledkeztem róla, hogy a pta gyümölcs tiltott a Nakadián – sóhajtott föl Mon Mothma. – Hát nem borzasztó? Most majd az egész hajót át kell kutatniuk, és tartok tőle, hogy amíg ezzel nem végeznek, minket sem engednek leszállni. Attól félek, ez jelentős késést okoz számunkra. Ön nem aggódik emiatt, szenátor?