Harminckettedik fejezet

A vörös hajú fiú egy ablak nélküli hajóban ült, így nem láthatta a homokdombok végeérhetetlen sorát, sem a magasban tomboló ütközetet. Csak a többi gyermeket láthatta: kéttucatnyian ültek a raktér két oldalfalához rögzített padokon. Fehér ruhát viseltek, és mindannyian úgy nézték őt, ahogyan a kiéhezett yenavorok merednek egy halom véres húsra. Éhesnek és vérszomjasnak tűntek. A fiú próbált nem remegni, de azért néha megreszketett. Aztán végre kinyílt a zsilip, és egy férfi lépett be, akit a fiú ismert: Rax tanácsos volt az. Rax megállt a fiú előtt, lenézett rá, és köszöntötte:

– Szervusz, Armitage.

– Üdvözlöm, uram – felelte vékony, halk hangon a fiú.

– Apád elmagyarázta neked, hogy mi történik?

– Nem, uram.

– Hmm… gyanítom, hogy Brendol nem nagyon kedvel téged.

– Gyanítom, hogy ez így igaz, uram – helyeselt Armitage, és a szemében könnyek jelentek meg.

– Nocsak… a magánoktatás csúcsa. Ilyen választékos kifejezés egy ilyen fiatal fiú szájából. Fél ugyan, de tisztán és értelmesen beszél. Ez igen, Armitage – mondta Rax, és fél térdre ereszkedve folytatta: – Annak idején én nem voltam olyan szerencsés, mint te. Itt születtem, a Jakkun. Ez a világ szörnyű. Azok, akik velem egy időben születtek, már halottak. De én újjászülettem. A mi néhai császárunk bevont a Birodalomba, és új embert csinált belőlem. Vézna kis jakkui homoki patkány voltam, de egy sokkal kulturáltabb valaki lett belőlem. Ám egy bizonyos tekintetben én is olyan voltam, mint most te: én is féltem.

– Nagyon félek, uram – vallotta be Armitage.

– Igen, és ez bölcs dolog. A félelem hasznos, amikor utat mutat nekünk, de veszedelmessé válik, amikor uralkodik felettünk – magyarázott Rax tanácsos. – Azért jöttem, hogy elmondjam neked, mi fog történni. Elrepülünk ezzel a géppel valahová, ahol egy másik hajó vár ránk. Téged és ezeket a gyerekeket elviszünk egy távoli helyre. Az apád is veled utazik, és én is. A célállomásnál másokkal fogunk találkozni. Aztán együttesen belekezdünk valami újba. Magunk mögött hagyjuk ezt az egészet. Érted? – A fiú nem értette, és ezt meg is mondta:

– Nem, uram. Nem igazán.

– Semmi gond, Armitage – felelte a férfi halkan nevetve. – Egy szép napon minden világos lesz. De most adok neked egy ajándékot.

– Mit, uram?

– Látod a többi gyereket? Fenyegetően néznek rád, igaz?

– I… igen, uram.

– Attól tartok, meg akarnak ölni téged. Szeretnék felhasítani az arcodat a körmeikkel. Szeretnének addig marcangolni téged, amíg csak felismerhetetlen darabok maradnak belőled. Ha megtehetnék, addig ütnének téged közönséges kövekkel, amíg a végtagjaidban minden csontodat szilánkokra zúzzák. Én is pont ilyen jakkui vadállat voltam, úgyhogy tudom, hogy ezek a gyerekek ennyire vadak. Az apád csak felerősítette bennük ezeket az ösztönöket. Kiélesítette őket, ahogyan te egy kést. – Armitage most már rettegett. Erős késztetést érzett, hogy kimenjen a mosdóba, és hirtelen biztosra vette, hogy mindjárt bevizel. És azt is tudta, hogy amikor megteszi, a több gyerek ráveti magát – talán a férfi parancsára. Megérzik rajta, hogy mennyire gyenge, és lemészárolják.

– Én csak…

– Az ajándékom… – folytatta Rax. – Nyilván tudni szeretnéd, hogy mi az. Hát íme, Armitage. Ezeknek a gyermekeknek te leszel a parancsnokuk. Téged fognak szolgálni. És egy napon, hamarosan, apád tanítani fog téged, és te elsajátítod mindazt, amit ő tud. Az lesz a feladatod, az egész életedre szóló munkád, hogy fogod ezeket a vad gyerekeket, és olyan formájúra kalapálod azt a képlékeny agyukat, hogy megfeleljenek a céljaidnak. Eszközöket csinálsz belőlük, amikkel elvégezheted a jövőbeni feladataidat. Ez az ajándékom neked, fiú. Egy napon az apád meg fog halni. Attól tartok, ez a nap már nincs is nagyon messze. És te fogod átvenni a helyét. – Rax felállt, és a többi gyerek felé fordulva beszélt tovább: – Jól figyeljetek rám! Mostantól ez a fiú, Armitage Hux parancsol nektek. Azt teszitek, amit mond. Ha kell, feláldozzátok érte az életeteket. Ha megértettétek, bólintsatok!

Valamennyien egyszerre bólintottak, ami részben megijesztette, részben fellelkesítette Armitage-t.

– Köszönöm, uram – mondta a tanácsosnak.

– A legnagyobb örömmel tettem. A jövő Birodalmának szüksége van rád. Most pedig ülj nyugodtan. Hamarosan megérkezünk az Obszervatóriumhoz. Már nincs messze a cél. – Rax azzal sarkon fordult, végigment a gyerekek között, és kilépett a raktérből. Az ajtó halkan csikorogva bezárult mögötte. A gyermekek megint Armitage felé fordultak, és ismét komoran bámulták. Armitage attól félt, hogy ez az egész csak valami trükk, egy gonosz játék, amit vele játszanak – és a gyerekek nem fognak hallgatni rá. Nem hitte, hogy engedelmeskednek a parancsainak. Biztosra vette, hogy ha megszólal, csak kinevetik, aztán – ahogyan a tanácsos mondta – addig ütik, karmolják, és harapják, amíg végeznek vele. De Armitage végül vett egy mély lélegzetet, és remegő ujjával rámutatott egy fiúra, aki annyi idős lehetett, mint ő.

– Te!– mondta elvékonyodott hangon. A fiú nem felelt. – Hajlandó vagy megtenni azt, amit mondok? – kérdezte Armitage. A fekete hajú, napbarnított bőrű fiú bólintott. Armitage ökölbe szorította a kezét, összeszedte magát, és folytatta: – Azt akarom, hogy üsd meg a tőled jobbra ülő fiút. Erősen! – A fekete hajú fiú a szőke hajú, beesett arcú fiú felé fordult, felemelte a kezét, és az öklével kemény ütést mért a másik halántékára. A szőke fiú felkiáltott, és vékony vércsík szaladt le az arca oldalán és az állán. Armitage-t különös és baljós izgalom szállta meg.