65. FEJEZET

Leszáll az éjszaka. A fatörzsek között mélyülnek az árnyak. Fenyők, cédrusok közt járnak, ágak zárulnak össze a fejük felett, vastag baldachinná. Patrick biztonságban érzi magát a drónoktól és helikopterektől, ha még újabbak jönnének. A mexikóiak sekély üreget vájnak, fát gyűjtenek, és lángoló piramissá teszik, hogy elűzzék az éjszaka sötétjét. Denevérek, baglyok reppennek el a szikrák között. A mexikóiak köveken vagy a földdel birkózó, eltorzult gyökereken ülnek. Szárított húst és szárított gyümölcsöt esznek. Késeiket élesítik, pisztolyaikat, puskáikat tisztítják. A levegő füsttől fűszeres.

Claire saját tüzet gyújt, kisebbet, a férfiaktól külön, úgy húszméternyire. A tűz mellett ül, összekuporodva, felhúzott lábát átkarolva. Patrick sokáig nézi, csak nézi. Közel akar lenni hozzá. Ennél is többet akar. Átölelni. Azóta vágyik erre, amikor meglátta a mexikóiak között, de lehetetlennek tűnt. Mert menekültek. Nem egy járműbe zárták őket, amikor veszélyes sebességgel igyekeztek elhagyni a lezuhant helikopter környékét; bevették magukat Portland aszfaltlabirintusába, és végül a Hoyt Arborétumban kötöttek ki. Öt mérföld sűrű erdő van közöttük és a kastély között. Az a tervük, hogy reggel támadnak. És azért sem tudta átölelni, mert az elmúlt néhány órában valahányszor közelebb húzódott, Claire merev lett és egyszavas válaszokat adott.

– Csak remélhettem, hogy élsz – szólt Patrick.

– Akár meg is halhattam volna.

Patrick megpróbált beszélgetni vele, de Claire nem mondott semmit, mindig visszafordította a kérdést.

– Mit csinálsz itt?

Mire csak azt mondta:

– Felderítés.

Hálás volt, hogy Claire nem forszírozta tovább a választ. Ha többet mondott volna neki, azzal csak saját árulását fedte volna fel.

Hátizsákjában ott az oltóanyag: a fiola, amely lehetővé teszi, hogy megszabaduljon a fertőzöttségtől. Alig huszonnégy órával ezelőtt olyan biztos volt magában, annyira úgy érezte, hogy jó döntést hozott. A huszonnégy óra most huszonnégy évnek, akkori gondolkodása oly távolinak tűnt, magabiztosságát kérdések rothasztották meg.

Fent, a fák között a holdat látják, az ezüstdarab egy hatalmas fekete gömb széleit ragyogja be. Néha az ember többet lát abból, ami nincs, és ez is ilyen alkalom.

Claire talán hallja, hogy közeledik, talpa alatt ágak reccsennek, kövek koppannak, de a lány nem fordul feléje. Akkor sem mond semmit, amikor leül mellé, de nem húzódik el tőle.

Valahányszor Claire ránéz, amikor az a régi vonzalom gejzírként tör fel benne, izgalom és gyötrődés viaskodik benne. Claire látványa – bőrét és haját vörösre színezi a tűz – felkeltette addig mélyen rejtőző érzéseit, mindazt, amit elvesztett és nem próbált ki soha.

Azt mondja:

– Szia!

És a lány megint nem mond semmit, mintha nőne köztük a távolság.

Patrick csak elképzelni tudja, milyen nehéz lehetett neki az elmúlt öt hónap. Ezt akarja mondani neki. Hogy megérti. Claire nyilván úgy érzi, nincs helye ebben a világban. Nagyon elege lehet abból, hogy úgy kell élnie, bármelyik pillanatban kést szoríthatnak a torkához, hogy lopnia kell, ha enni akar, hogy menekülni, menekülni, folyton menekülni kell. Talán eljutott arra a pontra, hogy képtelen úgy folytatni, ahogy addig élt – és holnap fordulópont következik –, vagy visszaüt, vagy lefekszik és örökre lehunyja a szemét.

Gondolatait Tío szakítja félbe. Az egyik fa törzse mögül bukkan elő, csontnyelű tőrét a levegőbe dobja: a penge akkora, mint az alkarja. A tőr megfordul egyszer, kétszer, háromszor. Susogó hangot ad, ahogy az ívet leírja a levegőben. Tío a pengével játszik, és közben Patricket figyeli.

– Nincs rajtad bilincs. Nem kötöztünk fához. Nem ragasztottuk be a szádat – mondja, azzal elkapja a tőrt és egy közeli cédrusfát kezd kaszabolni. Egy darab kéreg repül, és még egy, még egy.

– Ezért azt gondolhatod, hogy azt csinálsz, amit akarsz. – A penge lecsap a törzsre, és durva kép kezd kirajzolódni: egy arc vonalai. A sárga fahús éles kontrasztban van a kéreg sötétjével, két hosszú szem, orr, töklámpás vigyor. – Ma katonákat öltünk. Holnap farkasokat irtunk. És azt akarom, hogy tudj meg valamit: ha bármi olyat próbálsz tenni, ami ezt akadályozná, kinyírlak – mondja, azzal a vigyor utolsó vonalát is bemetszi, aztán távozik. Ott hagyja őket. Az arcot bámulják, amely nedvet vérzik. – Figyelni foglak – szól vissza, hátra sem nézve.

Patrick és Claire percekig ül szótlanul, mire Patrick megszólal:

– Mindjárt kialszik a tűz – azzal feláll, leporolja magát, egy ölnyi faágat gyűjt, megrakja a tüzet. Szikrák táncolnak.

Aztán beszélni kezd. Úgy beszél a háborúról, mintha élőlény lenne, mintha fém állkapcsú, kénes leheletű valami lenne, ami él, aminek ágyékából szablya mered. Beszél a Köztársaság kristályhideg egéről és a hóról, amely gyűrött fehér lepedőként terül el mindenen. Beszél az apjáról, a saját félresikerült küldetéséről, hogy megtalálja, és arról, hogy mit tudott meg, amikor felfedezte az átkozott likán tanyát. Azt mondja, fél, hogy Claire is visszatér az életébe, és újra eltűnik, ahogy az apja. Azt mondja, sajnálja. Azt mondja, megérti, miért gyűlölheti őt Claire. Azt mondja, reméli, létezik egy másik univerzum, ahol ez mind nem történt meg, és nem kéne mással törődniük, mint azzal, hogy a tengerparton fekszenek és napolajat kennek egymás testére és kókuszdióból isznak pinacoladát.

Claire arca meglágyul, és mosolyogva néz az égre, és Patrick érzi, hogy ugyanazokat látja ott, mint ő: egy helyet, ahol élet van, ahol a patakokban tiszta víz csörgedezik, ahol a kertekben virágoznak a növények, ahol gyerekek fociznak és szerelmes párok sétálnak kézen fogva a parkokban és nagy kólát kérnek meg nagy vödör pattogatott kukoricát, ha moziba mennek. És ahol ők, Patrick és Claire úgy lehetnek együtt, hogy nem a múltra, csak a jövőre kell gondolniuk.

Felemeli a karját. Patrick gyorsan belekarol, és egymásba kapaszkodva ülnek.

– Emlékszel, mit mondtál az elektromos erőről? – kérdi Patrick.

– Azt, hogy akkor sem értem.

– Én sem. De érzem.