45. FEJEZET

Patrick előbb azt érzi, hogy jobb vállában fájdalomgóc ég. Ha nem mozdul, az izzás koncentráltan egy helyben marad, de ha mozog – akár mélyebbet lélegzik –, a gömb lüktetve kitágul és forró, émelyítő, késdöfésszerű fájdalom hatol a mellkasába meg a karjába.

Egyetlen helyiségből álló szürke faházban fekszik. Szél fu be a repedéseken. A tető nyikorog a hó súlya alatt. A padlódeszkák puhák, nyikorognak alatta. A kályhában a fahasábok parázzsá esnek össze. Az egész hely küszködik, hogy össze ne omoljon. A levegőben hal és hagyma bűze terjeng. Gyógynövények és szárított húscsíkok lógnak a gerendákról. Régi, poros pókhálók szövik át a sarkokat, gyöngyként ül bennük legyek száradt teste. A tűzhelyen fazekak, bugyborog bennük valami.

Patrick mindezt nem egyszerre veszi észre, hanem lassan, csak egyenként észlel dolgokat, ahogy időnként felébred az álomból, amely nem ereszti. Szétesettnek érzi magát, mintha nem is önmaga lenne. Nem tudná megmondani, hogy a sérülése miatt veszti-e el sorozatban az eszméletét, vagy azért, mert az öreg nő valami drogot adott neki. A likán nő.

Háta hajlott, mellét lelapította az idő. Nyaka olyan vékony, mint egy faág. Hosszú, fehér szőrszálak meredeznek az állán, meg remegnek, amikor meg szívja fogatlan ínyét. Mivel nem válaszol az angol szóra és arra a kevés finnre és oroszra sem, amivel Patrick próbálkozik, csak bámul rá azzal a múmiává aszott arcával, kráterré roskadt szemével, amelyben nincsen semmi kíváncsiság, se érzelem, arra gondol, hogy vagy süket, vagy szenilis. Vagy ő nem szólalt meg. Lehet, hogy csak gondolatban beszélt hozzá, nyelve nem képes összehúzódni, megfeszülni annyira, hogy szavakat formáljon.

Patrick azt álmodja, hogy a puskája meg remeg a kezében. Látja, hogy egy likán hátratántorodik, a sziklafalnak csapódik, és pálmalevél formában fröccsen rá a vére. Az öregasszonyról álmodik, aki az ablak mellett áll; halvány, márványosan erezett bőre olyan áttetszőnek tűnik, mintha a vére áramlását, inai feszülését is lehetne látni, mintha sötét valami élne a bőre alatt. Arról álmodik, hogy ez a nő pipázik, a füst gomolyog körülötte, és őt nézi áthatón, homályos szemében gyanakvás izzik. Álmában – vagy talán ébren van? – azt látja, hogy egy homályos sarokból farkas nézi őt.

Aztán az asszony leguggol mellé egy halom ronggyal, egy tálnyi gőzölgő vízzel és egy tűhegyes csipesszel.

– A lázad nem fog lemenni, és a bőröd megfeketedik – mondja rekedtes hangon. – Ki kell szednünk belőled a fémet.

Beszél. Kést tart kettejük között. Patricknek nincs választása, hogy beleegyezik-e vagy sem. Csak elfordítja a fejét, hogy ne kelljen látnia, ahogy az öregasszony dolgozik. Arra gondol, hogy ha műtőasztalon feküdne, lekötöznék. De nincs energiája, hogy ívbe feszítse testét, elhúzódjon, amikor érzi a kegyetlen, égető érzést, amely fájdalommá erősödik. A fájdalomgömb robban. Hallja, hogy a repesz koppan, cseng a padlón; megkönnyebbülést érez a vállában, mintha valami kiürült volna belőle… és abban a röpke villanásnyi időben, mielőtt eszméletét veszti a fájdalomtól, az apjára gondol, és végre megérti az összefüggést.

Bódultan ébred; nem tudja, mennyi ideig aludt, de úgy tűnik, időtlen időkig. Odakint sötét van, de itt olyan sokáig van sötét, hogy nem tudja, este van-e vagy hajnali négy. Odakintről farkasüvöltést, tutulást hall; nem tudja, igazi farkasok vagy likánok adnak hangot.

Jobban érzi magát; kicsit könnyebbnek találja a testét, mintha a repesz annyira nehéz lett volna, hogy a padlóra szögezte. Először ül fel; csak akkor jön rá, hogy meztelen, amikor a testét takaró állatbőrök lecsúsznak a mellkasáról, és az ölében landolnak.

Válla ragacsos valami iszapos pakolástól, aminek gombaszaga van. A sarokban álló kályhában lobog a tűz; hullámokban árad belőle a hő, de a helyiségben olyan hideg van, hogy a lehelet kristályos felhővé változik. Egy háromlábú asztalkán, olyan kicsi, hogy ülőke lehetne, gyertya ontja halvány, pislákoló fényét. Egyedül van. Néhány lépésnyire tőle ott van az egyenruhája szépen összehajtva, a csizmája mellett.

Meztelenül áll fel a padlóról. A szoba forog vele, aztán megáll. Izmai feszesek, elszoktak a mozgástól. Sebesült karját szorosan a teste mellett tartja, úgy húzza magára a ruháit. Tiszták, fenyőszappanillatuk van. Már majdnem öltözni kezd, amikor eszébe jut, mire gondolt, mielőtt elájult.

A zsebében kotorászik, míg meg nem találja a szabadidőközpontban kinyomtatott és a szerszámoskunyhóból elhozott papírokat. Ügyetlenül, félkézzel kihajtogatja őket, és a gyertyafény felé tartja.

Fém mérgezte, fertőzte a testét. Az öregasszony megmentette, mintha egy barack rothadó részét vágta volna ki a húsából.

A pislákoló gyertyafénynél kisimítja a papír gyűrődéseit. A tinta helyenként elmosódott, meg folyt, de így is el tudja olvasni a szavakat. A sejtek védelme, a fémanyagcsere szabályozása és a méregtelenítés, például az ezüst esetében. Ezüst. A Volpexx egyik fő komponense az ezüst. A régi mítoszok egy része igaz: ez a fém a likánokra mérgező hatással van. Emlékszik, olvasta valahol, hogy a világ két legnagyobb ezüstbányája Alaszkában van, a Red Dog és a Greens Creek bánya évente körülbelül háromszáz tonna színezüstöt termel, és a Pfizer gyógyszergyár a legnagyobb részvényesük.

Keith Gamble több mint tizenöt éve vesztette el a feleségét, de annyi éven át egyfolytában azon dolgozott, hogy megmentse. Tudta, hogy nem ölheti ki belőle a farkast, de úgy gondolta, a drogot talán igen. Patrick arra gondol, hogy a metallotioneinek valahogy semlegesítik a Volpexx mérgeit, és pozitív vérteszt mellett nem jelentkezik az érzelmileg eltompító mellékhatás.

Arra gondol, hogy apja milyen különböző módokon és hány éven át próbált gyógymódot találni. Gyakran dolgozott a garázsban felállított házi laborjában is; a garázsnak lejtős aljzata és központi szennyvízelvezetője volt. Rozsdamentes acél asztalokon sorakoztak kémcsövek, lombikok, fiolák, mint valami őrült tudós laborjában az éjfél után adott filmeken. Mindig zárva tartotta, csak akkor volt nyitva az ajtó, amikor odabent dolgozott, és Patricknek azzal a feltétellel engedte meg, hogy nézze, ha nem beszél, nyugton marad a sarokban, a széken ülve. Azt mondta, sörrecepteken dolgozik. De Patrick határozottan emlékszik, hogy fecskendőket látott a pulton. És arra is emlékszik, hogy gyerekkorában sok kutyájuk volt; rövid idő után mind elpusztult „rákbetegségben”, és már nem is törték magukat azzal, hogy új nevet adjanak nekik, így mindegyiket csak Rangernek hívták.

A többi papírt nézi. Az oregoni egyetemről küldött e-mailek. Ndesai. Ndesai. Ndesai. Újra és újra. Levelezés oda-vissza, úgy tűnik, legalább két évig. Neal. A régi egyetemi barát Neal, akiről apja gyakran mesélt, akivel sokszor beszélt telefonon, és mindig hívta Patricket, hogy látogassa meg. A levelek láblécének felirata szerint Desai professzor az Országos Járványügyi Kutatóintézet biotechnológiai laboratóriumának vezetője, a fertőző betegségek szakértője. Patrick elhatározta, hogy amint számítógéphez jut, felveszi vele a kapcsolatot.

Ebben a pillanatban nyikorogva nyílik az ajtó, fekete négyszög támad a résben, aztán beüget egy hóborította állat, lehet kutya vagy farkas. Utána az öregasszony. Hideg szél fuj be, meglobban a gyertyák lángja, Patrick szinte odafagy a padlóhoz. A kutya hófelhőt ráz le magáról, fejét leszegve, farkát behúzva morog. Az öregasszony vállával becsukja az ajtót, bereteszeli. Egyik kezében három véres fehér nyulat fog a fülüknél fogva. Szabad kezével meglazítja sálját. Egy pillanatra Patrickre bámul – tekintete az arcáról testére esik –, és Patrick csak ekkor döbben rá, hogy még mindig meztelen. A papírral igyekszik eltakarni ágyékát. A szél hangosan fütyül odakint. Aztán az öregasszony arca fogatlan mosolyra húzódik.

Elfordul a katonától, lehámozza magáról a kesztyűt, lerúgja csizmáit és lerázza magáról legfelső ruháját, ami inkább lepelnek, mint kabátnak tűnik, és a ruhadarabokat gondosan elhelyezi a tűz mellett, száradni. Pára száll fel belőlük. Furcsa tánc ez; az öregasszony vetkőzik, ő öltözik. Az asszonyt a kor lassította meg, őt a sebesülés; körülbelül egy időben végeznek, aztán egymásra néznek a kunyhó két végéből, mintha azt mondanák: „És most?”

– Éhes vagy – mondja az asszony. Nem kérdés. Tudja, hogy az. Patrick tényleg szörnyen éhes, és úgy fáj a gyomra, mintha kirágta volna az éhség. Nézi, ahogy az asszony meg nyúzza, aztán felvágja a három nyulat. Kibelezi őket, a zsigereket a padlóra dobja, hogy a kutya falja be. Ujjával lehántja a csontokról a cukorkavörös izmos húst, felkockázza, hóval, gyökerekkel és a csontokkal együtt edénybe teszi, és a fatüzelésű kályha tetején ragut főz belőle.

Együtt ülnek asztalhoz, és az öregasszony gőzölgő étellel teli tányért tesz Patrick elé.

– Köszönöm – mondja a fiú.

Claire boldog; nincs erre más szó. Sőt jókedvű. Úgy érzi, ha kinyitja az ablakot és kitárja a karját, a szél a szárnyára veszi. Az egyetemre érkezése óta először ismerik a saját nevén, nem Hope-ot. Először érez közösséget. Először vannak barátai, ha ez a helyes kifejezés, hogy van kivel üldögélni a kávézóban, van, akinek odaintegethet az udvaron. A barátai? Ők a barátjuknak tekintenék? Talán igen.

Alig veszi észre a választási plakátokat, pedig a kampusz egész területén megjelentek: SZAVAZZATOK NADERRE vagy FELELŐSSÉGRE VONNI WILLIAMST. Alig érzékeli a folyamatban levő oltási programról szóló beszélgetéseket, vagy azt, hogy milyen nagy arányban vezet a közvélemény-kutatások szerint az elnökjelöltségben az oregoni kormányzó, aki most a Köztársaságban tesz hivatalos látogatást.

Tudja, hogy ez nagy felelőtlenség tőle, de több hónapnyi feszült aggódás után egy kicsit elengedte magát, mert örülni. Erről egy évekkel korábbi élmény jutott eszébe, amikor éjjel az autópályán utazott a szüleivel. Egyik percben a sötétben haladtak, rádiót hallgattak, aztán a következő percben apja elkapta a kormányt és felkiáltott: „Rohadékok!” A sötétből biciklik gurultak elő, többtucatnyi. Claire ezt akkor nem tudta, de előttük egy hetvenöt mérföldes sebességgel haladó, Northwoodsba tartó egyházi furgonról leszakadt az utánfutó. Amikor meg perdült és az aszfaltnak csapódott, biciklik repültek szét minden irányba. Apja hirtelen jobbra kapta a kormányt, aztán balra, kikerült egy rózsaszínt meg egy fehéret. Némelyik bicikli narancssárga szikrákat vetve az oldalán csúszott, mások a kerekeiken bucskáztak, egy pillanatra megcsillant rajtuk a macskaszem, aztán eltűntek. Reflektor vörös villanása. A járda sötét suhanása. Sikoltozásuk nevetésbe csapott át, amikor letértek az autópályáról, izgatottan és elbűvölten, és valahogy teljesen sértetlenül – életben vannak! –, pedig többször is alig kerülték el az ütközést.

Az elmúlt héten mindennap lement hozzájuk a tornaterembe. A három fiú, mindhárman Reprobus tanársegédei. A Falka, így hívja őket. Először ruhában voltak, mert nem tudták, hogyan érezné magát közöttük, de a harmadik éjszakán Claire rákérdezett:

– Bízhatok benned?

És Matthew azt felelte:

– Ha nem bízunk egymásban, akkor semmiben sem különbözünk a fajtisztáktól.

Claire szinte biztos volt abban, hogy ezt a szöveget Reprobustól lopta – aki egyfolytában közhelyeket és próféciákat pufogtatott, amelyek valahogy egyszerre tűntek sületlenségnek és nagyon igaznak –, de ha így volt is, jó mondás, érdemes továbbadni, mert ez az, ami a legjobban hiányzik az életéből: a bizalom.

Claire meztelenre vetkőzött, és ők is ezt tették. Erős, rezgő torokhang tört fel belőlük. Claire tudta, ha az egyetemen mindent úgy csinál, ahogy a nagykönyvben meg van írva, ha kitűnően tanul is, az illem az emberi intelligencia mellékterméke, és teljesen irreleváns, amikor az állat nyilvánul meg benne. Az átalakuláshoz csak annyi kell, hogy megadja magát az ösztönnek, elfelejtse, ami rajta kívül van. Ezt tudta. Pontosan tudta. Mégis, amikor ruhái halomban hevertek a lábánál, hányingere lett.

Gyorsan teltek az órák, a falióra mutatói sebesen haladtak, ahogy a nehéz zsákokat püfölte, bakot ugrott, köteleken lengett, és úgy tántorgott ki a tornateremből, hogy erőtlennek, fáradtnak, kiürültnek érezte magát, mintha a világtörténelem legnagyobb orgazmusát élte volna át. El is felejtette már, milyen jó elengedni magát, kiengedni a gőzt. Hogy az ereiben száguldó adrenalintól úgy érzi, mintha valami nagyon jó drog hatott volna rá. Milyen összehangoltan jönnek az érzések! Eszébe jut, az anatómia és fiziológia kurzus kötelező szövegei között olvasta, hogy a különböző érzékszervek különböző sebességgel működnek; az agy a fényinformációt lassabban dolgozza fel, mint a hangot, az ízek és szagok még lassabban jutnak el a tudatig. Ez már nem tűnik igaznak; mintha minden jel egyszerre tüzelne az agyában.

Gondol-e Patrickre? Igen. De már nem olyan sokszor. Ő már egy másik világhoz tartozik, ez itt az ő világa. Matthew pedig a jelen, és itt van. Amikor Patrick jut eszébe, arra gondol, hogy vajon egyszerűen kiéhezett volt-e, és tudja, hogy a kiéhezetteknek nincs ízlésük, ők bármit megesznek: földet, megbámult banánt, a szemétből kikotort, félig megevett szendvicset.

Felébredni nehéz. A házi feladatot megírni is az. ízületei mintha üvegszilánkokkal lennének tele. Fogkeféje véresen kerül elő a szájából, ezért szájvizet használ. Elmondja Andreának, hogy megismerkedett egy fiúval. Reggelente néhány perccel az órák kezdete előtt kászálódik ki az ágyból, és sminket pakol magára, hogy elrejtse a horzsolásokat, aztán rohan.

Ezért lemarad az „üvöltés törvényéivel kapcsolatos hírről.

Csak sokkal később veszi észre, hogy milyen izgatott beszélgetések folynak körülötte, miután végig gyalogol az éjszaka esett könnyű havon, amelynek fényétől a kampusz fehér tűzzel izzik, miután letörli csizmáját és belép az előadóterembe, miután Matthew-t keresi tekintetével, és azt látja, hogy a terem elején Reprobus professzorral értekezik… csak akkor észleli. Aztán leül, kinyitja táskája cipzárját. Reprobus felmegy a katedrára, és kezét hasa előtt összekulcsolva komor hangon szól hozzájuk. Claire csak ekkor észleli, hogy valami szörnyű dolog történhetett.

– Érdekes válaszúthoz érkeztünk – mondja a professzor, és várja, hogy a zsivaj elüljön a teremben. – Történelmet élünk. Olyan történelmet, amit egyszer majd ebben a teremben fognak tanítani, feltéve, ha ez az egyetem fennmarad, amit nagyon remélek, ugyanakkor jó okkal kétlek. Tegnap a képviselőház ülésén elfogadták a Patriot törvény kiegészítését, kiterjesztését, mégpedig olyan eljárási trükkel, amit az ellentmondásmentes törvényeknél szoktak alkalmazni. Jelentős változásokat vezettek be, amelyeket a törvény egy korábbi vitatott változatából emeltek be úgy, hogy a törvényjavaslatot annak elfogadása előtt nyilvánosan be sem mutatták. Csak két képviselő szavazott ellene. A törvény ezután a szenátus elé kerül, ahol valószínűleg elfogadják.

Claire hajában elolvad a hó, a vízcseppek a vállára, az ölébe hullnak. Előveszi a tollát, de nincs mit írni, ezért úgy fogja, mintha kés lenne.

Reprobus azt mondja, mindez annak a következménye, hogy a múlt héten rajtaütöttek egy floridai terrorista sejten. Egy egész lakópark tele volt likánokkal, több tucat likánt letartóztattak, rengeteg fegyvert találtak náluk. Most, hogy két éve nem enyhítettek a vörös biztonsági riadón, most, hogy hetente új fenyegetésekkel kell számolni, a kormány úgy határozott, hogy új lépéseket kell tenni az ország biztonságának fenntartása érdekében.

Claire a biztonság szót írja a füzetébe, aztán áthúzza.

Elmagyarázza, mit jelent ez. A következő év január elsejétől minden igazolványban megjegyzésként kötelező feltüntetni a likán státuszt. A likánokkal szembeni repülési tilalom határozatlan ideig fennmarad. Online nyilvánosságra hozzák a minden regisztrált likánt tartalmazó adatbázist. A diszkriminációellenes törvények megszűnnek: ezentúl bármely cég jogosan tagadhatja meg likánok kiszolgálását vagy alkalmazását, mert a kormány azon az állásponton van, hogy az ismételt támadásokból az tűnik ki, a lobos az első számú veszély a közegészségügy és a közbiztonság vonatkozásában.

Ez az első lépés, mondja Reprobus, az elszegényedéshez, a gúnyolódáshoz, a támadásokhoz vezető úton. Meg a kötelező oltáshoz, amit az az idióta cowboy javasolt, aki most elnök akar lenni.

– Ezt nem vagyok hajlandó elviselni. Kaphatok pénzbüntetést, de börtönbe is csukhatnak ezért. Vagy kirúgnak az állásomból. Nem tudom. Nem is érdekel. Amikor annyi idős voltam, mint most maguk, nagy lármát csaptam. Észrevettem, hogy a maguk generációja nem csap nagy lármát. Gusztustalanul udvariasnak találom magukat. Biztatnám magukat, hogy menjenek ki az utcára. Biztatnám magukat, hogy legyenek durvák és utálatosak. Hallassák a hangjukat. Üvöltsenek.

Aztán elbocsátotta hallgatóit.