44. FEJEZET

Neal a szerszámosbódé nyitott ajtajában áll. Mindenki azt mondja, hogy az évszakhoz képest szokatlanul meleg az idő, hogy örülnie kéne ennek, mert a Köztársaságban a szél néha olyan rideg, hogy ha az ember keze csak egy percig is szabadon van, lefagy az ujja, és letörik az ízületeknél. Neki a plusz két fok is túl hideg. Szeme bojtos gyapjúsapka alól kandikál ki. Testét teljesen beborítja a vastag, csuklyás katonai kabát, sál, kesztyű, csizma. Chase azt mondja, úgy néz ki, mint a Michelin-ember.

Chase folyton neveket ad neki. Kémcsöves, Doki, Curry kapitány. Neal legszívesebben belebökné ebbe a bolondba a fecskendőt, amit a zsebében tart; le van zárva, de a felszívott 30 cc sodium thiopental elég ahhoz, hogy Chase-t kiüsse. Elővigyázatosságból tartja magánál, arra az esetre, ha Chase-t elragadja az indulat, és a tabletták nem tudják kordában tartani benne az állatot. Ezért van itt Neal, hogy vigyázzon az emberre, aki nem tud vigyázni magára. Mindenki doktor úrnak hívja, de tulajdonképpen csak nővér. Megalázó helyzet, és nem is jött volna el, ha nem lett volna két ember, akiknek lekötelezettje: Augustus, az ő rámenős jótevője, és régi munkatársa, barátja, Keith Gamble.

Napokkal korábban érkeztek, de még nem alkalmazkodott az időzónához; a nappalokat éjszakának érzi, az éjszakákat nappaloknak. Karórájára pillant – folyton meg kell győződnie arról, hogy mennyi az idő –, mintha nem igazán tudná elhinni, hogy a nap az égen van. Még egy óra, és konvojuk kigördül a bázisról, elindulnak a Tuonela bányába, ahol Chase diplomatákkal és gazdasági vezetőkkel találkozik a sajtókonferencia előtt.

Kilép a szélből, behúzódik a szerszámoskamra félhomályába. Villanykörte lóg a feje felett, de amikor meghúzza a zsinórt, semmi nem történik. Szeme hozzászokik a félhomályhoz; észreveszi az összeszáradt farkast, amitől a munkapad négyszögletű szentélynek tűnik.

A labor körülményei nevetségesek. De Keith munkájának értéke mindig inkább elméleti, mint gyakorlati volt. Nagyon sok beszélgetésük kezdődött úgy, hogy „Mi van akkor, ha…?” Kirk és Spock. így nevezték őket barátaik, ismerőseik, és egyszer így öltöztek fel halloweenre. Keith volt a szívdöglesztő rosszfiú, Neal a fárasztó, unalmas alak. A fárasztó, unalmas alakok nagyon jók voltak biokémiából. A fárasztó, unalmas alakok kibírták a végtelen adathalmazokat, a végtelen stósz ösztöndíjkérelmi adatlapokat, a politikai akadályversenyt, a tudós társadalom krémjének fontoskodó őrületeit, mindazt, amit Keith üres, süket dumának tekintett. Amikor barátja sörfőző mester lett, Neal azt mondta neki, hogy ez nagy pocsékolás; sok időt és nagy tehetséget fecsérel el. De tévedett. Ez a nagy pocsékolás; az, hogy Keith itt halt meg a Köztársaságban.

Nincs semmi, számára használható dolog a szerszámoskamrában. Azért jött, hogy elbúcsúzzon tőle. Lehúzza egyujjas kesztyűjét, és lassan végigtapintja a kémcsöveket, csőrös poharakat, belelapoz a jegyzetekbe, mappákba, meg sárgult szélű papírokat néz. Mindent por borít, ujjai csíkot húznak a szürke lepedéken.

– Pontosan olyan, amilyennek leírtad, öreg barátom.

Van egy másik videó is, amelyik az Interneten kering. A második, amit Balor kiadott. Augustus feszült kíváncsisággal nyitja meg. A másikat több mint harmincszor nézte meg, irodája ajtaját bezárva, lehalkítva a gépet, mintha valami pornós dologban venne részt. Fejben is vissza tudja játszani; látja Balort, szeme sarkában az ideg rázkódását, ahogy válla megemelkedik és süllyed minden lélegzetvétellel; és hallja az üvöltést, a véres húscafatok cuppogását, a zabálást, mintha vele történne.

Nem tudná megmondani, miért érdekli annyira, de amikor a képernyőre néz, szorosan markolja az egeret, és mintha az eszközből valami csiklandó jel futna végig a karján, onnan a mellkasába, és vérét őrült sebességgel keringetné a testben. Ez az ellensége. Ez az, aminek eltörlésére Augustus ezer és ezer órát szentelt. Balor úgy hiszi, hogy a videó hatalmat ad neki, de Augustus ennek éppen az ellenkezőjét hiszi: minden támadás és komment egy szavazatot ér Chase Williamsnek. A videó őt, az ő pozícióját erősíti.

Augustus önkéntelenül a katonára gondol, akit Balor szétszaggatott. Nem személy volt, hanem élelem, de még az sem, hiszen az éhségnek itt csak másodlagos szerepe volt. Az a katona csak eszköz volt, és Balor használta. Chase-t másképp látja – hiszen barátok, sőt, a legjobb barátok –, de ez a kapcsolat, bár nem kerüli el a figyelmét, nem is zavarja.

Balor mögött a fal mintha faburkolatú lenne. Nincs mennyezeti világítás, vagyis asztali lámpa vet oldalvást fényt az arcára. Rovarzümmögés szerű hang hallatszik, talán generátor, amitől beszédhangját alig hallani. Szája szélén halvány mosoly játszik. Augustusra vigyorog. Mindenkire vigyorog, aki az útjában áll, mintha bármelyik pillanatban kész lenne kaszát lendíteni feléjük.

– Tudjátok, mennyi pénz kellene az Egyesült Államok tönkretételéhez? Nem arra gondolok, hogy leálljon vagy sérüljön a gazdaság. Nem arra gondolok, hogy felrobbantunk egy hidat, és az emberek sajnálják a halottakat, vagy repítsünk a levegőbe valami nemzeti jelképet, és mindenkit elfogjon a hazafiasság. Úgy értem, hogy az Egyesült Államok teljesen megsemmisüljön. Tudjátok, mennyi pénz kell ehhez? – Nyelvét végig húzza az ajkán. – Harmincezer dollár kell hozzá mindössze. Bebizonyítom. Hamarosan. Elég hamar.

– Hát akkor rajta! – mondja Augustus, és újraindítja a videót.

Chase nem sokat eszik ebédre; nem azért, mert a kantinban éppen puding van, zöldbab és szürke gombaszószos csirkeragu, hanem mert az ideg összerántotta a gyomrát. Kimenti magát, odakint vár a Humvee-konvoj mellett, ott áll a sárba ragadva, mint valami történelem előtti bogár. A hideg levegő jót tesz neki, elűzi az émelygést.

Tudja, hogy a médiumok beszámolnak minden lépéséről. A Patriot törvény kiegészítéséről, az oltás fejlesztéséről. A keményvonalas, kompromisszumot nem ismerő retorikáról. Jeremy Saber folyamatban levő tárgyalásáról. Jelölttársa, Pinckney Arnold flancos otthoni kampányáról: egyik kisvárosból a másikba megy, fellengzős beszédeket tart, kisgyerekeket csókolgat, valóságos kézfogásbajnokságot rendez, szívére tett kézzel énekli az Isten áldja meg Amerikát. Megjelentek a nyilvánosságnak szánt fotók, amelyeken Chase és Neal az Atlanti-óceán felett repül egy Curtiss Commando csapatszállító gépen több száz újonnan kivezényelt katonával. A dolog működik. Ahogy Bölényfej ígérte.

Minden karaktergyilkos kampány elbukott, mert Chase mindent elismer: a tapizást, az ivást, a verekedést; egyik sem illegális, és mindez a róla kialakított képet erősíti: brutálisan őszinte. A választás egy hét múlva lesz, minden telefonos közvélemény-kutatás őt tartja a legesélyesebbnek. Chase nem reagál azokra a katonákra, akik elnök úrnak szólítják, nem érez olyan izgatottságot, amilyet éreznie kéne. A Köztársaság elvonja a figyelmét a félelmen kívül minden érzelemtől, csak néha kínozza némi bűntudat, és ilyenkor daccal kompenzál.

Azon a reggelen, amikor a Tuonela bázisra érkezett, amikor a parancsnok az irodájába hívta, spontán megjegyzést tett, hogy milyen szép az idő, milyen meleg van. A parancsnok – ősz hajú, egybenyakú, széles, húsos szájú, undorító alak – rávakkantott, hogy bármelyik nap lecsaphat a negyvenfokos hideg.

– Attól majd az odúikban maradnak ezek a balfaszok. – Beszámol arról, hogy két napja egy egész osztag megsemmisült egy rajtaütésszerű támadásban. – Az seggbe baszott. És most itt van maga is. – Belekortyol a kávéjába, kicsit félrenyel. – Ne higgye, hogy nem tudják. Tudják. Ami azt jelenti, hogy valami szarság mindenképpen fog történni.

A parancsnok ekkor Balort említi. Chase megkérdezte, mit tudnak róla. Látta a videókat, olvasta a cikkeket, Bölényfej tájékoztatta, de mit tudhat a parancsnok, amit ő nem?

– Mit lehet tudni, amit maga még nem tud? Mondhatjuk, hogy ő az alfa hím. Évek óta számítógépen van, több mint két évtizede. Nekünk dolgozott; fogadjunk, hogy ezt maga nem tudta, bár nyilván hamarosan megtudja. A New Yorker valami kibaszott munkatársa szaglászott, és kiszagolta, hogy még a nyolcvanas években elláttuk ezt a Balort meg még néhány faszt fegyverekkel, hogy kiűzzék innen az oroszokat. Most meg felénk fordította a puskacsövet. Alsó szintű játékosból nagy szarkeverő lett. Mond valamit, a többiek megcsinálják. Aki szuronyra tűzi ennek a Balornak a fejét, arra annyi kitüntetést aggatunk, hogy leesik a melle.

– Mi baja a szemének?

– Ki a faszt érdekel? És honnan a faszból tudnám?

– Csak kíváncsi vagyok.

Chase felkap egy maréknyi latyakos havat, jéggolyót formál belőle és a kerítés magas fala felé dobja, mint valami gránátot. Rövid. Egy perc múlva egy hadnagy lép oda hozzá, aki személyes testőre lesz, és a bányához kíséri. Náthán Streep, huszonnégy éves, arca fiús, nem úgy néz ki, mintha borotválkoznia kéne. Felső ajkától hernyószerű heg húzódik. Egy csomag Marlboro cigarettát vesz elő, kettőt kiütöget belőle, egyiket Chase-nek kínálja; rágyújtanak, barátságos csendben szívják a füstöt.

Fényes nap van, de a napsugarak mintha semmi meleget nem adnának. Árnyék suhan át a talajon, és néhány perccel később Chase meghallja a sugárhajtású gép hangját. Tudja, hogy mindig odafent vannak; könnyű hallani, de látni nehéz, olyan szürkék, mint a környező hegyek. A rakétáik néha elárulják őket, a napfény ezüstösen csillan a fémcsúcson. De képtelen uralkodni magán: kezével takarja fejét és szűköl. Alig ismer olyan embert, akiről feltételezné, hogy el tudja képzelni a saját halálát. Aggódnak a nagyszülők miatt, hogy megfulladnak egy félig rágott sonkás szendvicstől vagy megcsúsznak a zuhanyzóban és combnyaktörésük lesz; és aggódnak a gyerekek miatt, elképzelik, hogy a lófarokfrizurás kicsi lány labda után szalad és elüti egy arra haladó autó, és véres keréknyom marad az aszfalton a következő zivatarig. A saját halálukat azonban előbb a tagadás területére száműzik, később valószínűtlen lehetőségnek tekintik, és csak a végső, ködös tekintetű években értik meg, hogy elkerülhetetlen. Nem egészen biztos abban, hogy miként történhetett, de amióta a likán meg marta, úgy érzi, az öregség fekete lepelként terül rá, és életében először fogja fel, hogy a halál nemcsak előre látható, hanem bármelyik percben bekövetkezhet.

A lehető leggyorsabban fölegyenesedik, és hálás a sorsnak, hogy a fotósok a kantinban maradtak. A hadnagy kíváncsian nézi. Chase nem tudná megmondani, hogy gúnyos mosolyt lát-e arcán vagy a heg miatt kunkorodik feljebb a szája szeglete.

– Jól van?

– Jól. Semmi baj.

– Mennyi ideje nem volt itt?

– Majdnem tizenegy éve. – Zsebében ott a zsebkés, amit apjától kapott, amit mindig magánál tartott a tengerentúlon. Megszorítja.

– Nem olyan régen.

Elég régen ahhoz, hogy vállán a horgonyos-sasos tetoválás elhalványodjon, olyan legyen, mint valami horzsolás, de nem elég régen ahhoz, hogy le tudja rázni magáról az emlékeket, amelyek olyan élénken jelennek meg, mintha az előző éjjel lett volna rémálma. Emlékszik a nyomkövető rakétákra, az aknavetők robbanásaira, a mennydörgésszerű pulzálásra, amitől a füle pattogott, a fehér, sárga és vörös fény orgonákra, amiknek szépségét tátott szájjal csodálta. Emlékszik a géppuskaropogásra, a Blackhawk helikopterek rotorjainak zajára és a hullazsákokba zárt testek körüli csendre. Emlékszik, egyszer támadást intéztek egy barlangrendszer ellen – a parancsnok odúnak nevezte –, és a likánok rájuk törtek a sötétből. Emlékszik, hogy lángszóróval gyújtott fel egy nőt – ez a nő rémálmaiban még néha megjelenik –, és ez a nő még akkor is feléje tartott, amikor a szemgolyói kipukkadtak már és bőre hamuvá lett, így ő kénytelen volt pisztolyt elővenni és fejbe lőni.

Mély levegőt vesz, és hallja, hogy a cigaretta sisteregve ég, szikrázó ívben dobja el, és kissé fuldokolva köhög a füsttől.

Amikor a konvoj elindul lefelé a hegyről, rájön, hogy semminek nem ismeri itt a nevét. Azt tudja, hogy a völgynek, a bányának, a bázisnak ugyanaz a neve, de nem jut eszébe. Satnya örökzöldet lát, piros bogyóktól élénk bokrot, a fák között bóklászó őzet, ami akkora, mint egy jávorantilop. Szereti, ha ismeri a dolgok nevét. Anélkül nincs biztonságérzete, mintha alig ismerné magát.

Tíz perccel később, amikor kiérnek az erdőből és elérik a várost, a sofőrök egy építés alatt álló lakótelepnél taposnak a fékbe. Targonca emel a magasba egy raklapnyi betonvasat nagy zúgással. A hegesztő kéken villog. Fűrészek sivítanak. A munkások narancsszínű védősisakban bámulnak a konvoj után, amíg el nem tűnik. Néhány háztömbbel távolabb elhaladnak egy épület mellett, amelybe bomba vájt lyukat. Ugyanilyen volt a helyzet, amikor Chase itt szolgált. A feladat nem világos: építeni és rombolni.

Freskókkal telefestett fal előtt haladnak el; ezek a festmények annak a második világháborús csatának állítanak emléket, amelyben a likánok több száz nácit megöltek; aztán a konvoj leparkol a közeli téren, ahol tömeg gyűlt össze.

– Ellenőrizni – szól a hadnagy. – Barátságtalan elemek meglepetést készíthettek elő.

A tér közepén göcsörtös, kopár fa áll. Amerikai zászlóba öltöztetett szalmabábu lóg az egyik ágról. Szakállas fiatalok állják körül, villákkal böködik, aztán levágják és a közelben gyújtott tűzbe dobják. Egyre sötétebb a füst, a lángok fölfelé nyújtóznak, az egybegyűltek örömujjongásokat hallatnak. A gyenge napfénynél két kamasz fiú bárányt forgat nyárson, csöpög a zsírja. Férfiak cigarettát sodornak, bögréből isszák az almabort; nők kolbászt tálalnak összecsukható asztalon. Lábaiknál gyerekek rohangálnak, fogócskáznak, farkasnak tettetik magukat.

Chase igyekszik mosolyogva tudomást sem venni a vasvillákról, de minden döfést érez; elképzeli, hogy a villa hegye a bordái közé, a szívébe fúródik. Neal ül mögötte. Előrehajol, egy doboz Tic Tac-ot csörget meg a füle mellett.

– Azt hiszem, egyenesen kettő kéne.

Nem leheletfrissítő, hanem Volpexx. A doki azért van mellette, hogy biztosan bevetesse vele, amikor szüksége van rá. Chase néhányat a tenyerére ráz, és szárazon lenyeli.

– Lophatok egyet? – szólal meg a hadnagy. – Büdös a szám.

– Nem – feleli Neal, és elkapja a dobozt. – Ez a mienk.

Chase-nek minden egyes darabra szüksége van. Ahogy Nealre is szüksége van, aki lassanként adagolja neki a szert. Mert az első tabletta után jön a második és a harmadik, és aztán hajlamos elfelejteni, mennyit szedett be, néha sötét kábulatba esik, mint a húszas évek kotyvasztott szeszein élők, és utána úgy ébred, mintha kettéfűrészelte volna magát.

Ahogy közelednek, a bánya egyre nagyobbnak tűnik; a kéményektől és a megfeketedett fémtől úgy néz ki, mint valami gyár, ahol rémálmokat állítanak elő. Messzire nyúlik a kerítés, mérföldek óta haladnak mellette. Olyan mély a felszíni bánya, hogy az alján mozgó hatalmas dömperek játékautóknak hatnak. Arra gondol, hány millió tonna uránércet hoztak fel ebből a kráterből, mennyit vájtak ki a fúrók, harapott ki dinamit, és önkéntelenül arra gondol, hogy saját testében is vannak járatok, amelyek mérgező ércet rejtenek.

Áthaladnak egy biztonsági ellenőrzőponton; tükrökkel nézik az alvázat, kerékrázókon kell áthaladni és megerősített acélkapukon. Rövid jelentés után még több száz métert haladnak, amire elérik a főépület parkolóját; azért kellett a kerítéstől ilyen nagy távolságot tartani, hogy az ellenőrzőpontnál esetleg kilőtt aknavető vagy ott robbantott bomba ne tegyen kárt a létesítményben.

A riportereket szállító konvoj tíz perccel később érkezik meg, mert az őrök átkutatják és vegyi reagensekkel ellenőrzik a táskákat és a kamerákat. Chase érzi, hogy a Volpexx eltompítja – mintha három sört ivott volna meg –, behunyja szemét, állát a mellkasán pihenteti, és nézi, ahogy retinájának vetítővásznán színes felhők játszanak.

Amikor a riporterek megérkeznek, és a többi Humvee is megáll az ő járműveik mellett, mély, tisztító lélegzetet vesz, kiszáll a kocsiból és odalép az Alliance Energy képviselőihez, akik a parkoló járdáján várakoznak mosolyogva, jobb kezüket kézfogásra nyújtva.