14. FEJEZET

Claire megérkezett. Szinte hihetetlen, ennyi idő után, de az út menti táblán ott a felirat: LA PINE, NÉPESSÉG 5799. A betűk ragyognak a telihold ezüstös fényében.

Apja üzenete miatt jött, mert az ostoba üdvözlőkártyára írt rövidítés végül segített megfejteni, mit írt. Számba vette az említett csillagképeket, és leírta mindegyik konstelláció első betűjét. Ebből rakta össze az üzenetet: (Go to Miriam Ten Twenty Battle Creek Rd La Pine Oregon.) Menj Miriamhez. Oregon, Battle Creek Road 1020.

Semmi több. Fogalma sincs, miért éppen őt választotta ennyi ember közül; a nővérét, aki inkább kifejezéstelen arcú titok, mint nagynéni, akit tíz évvel korábban ismeretlen okból kitagadtak a családból, aki talán nem is él már a megadott címen, és ha mégis, talán nem kér Claire társaságából.

Nyugat felé tartott, gyakran nézte gyűrött térképét; egy délután szomorúan arra eszmélt, hogy elérte célját, több mint ötszáz mérföldre került az otthonától. Stoppolt. Felvette egy leszbikus pár a minibuszába, ahol a hátsó ülésen három mopszli csaholt, szuszogott, aztán egy farmer, akinek szalma volt a hajában, kezén vastag kesztyű, kocsija műszerfalán egy bádogdoboznyi rágógumi. Aludt tornácokon, csűrökben, pajtákban, lakókocsikban, fenyőágak alatt. Egyik reggel olyan hangra ébredt, mintha jégeső esne, de egy csapat gyerek kardozott faágakkal.

– Halott vagy, likán szörny! – kiáltott egyikük, barátja hasa felé ütve.

Ha nem vette fel senki, akkor gyalogolt az úton. Néha nappal, néha éjszaka, amely a síkságon rémesen fekete volt; a csillagokkal megtűzdelt feketeséget időnként furcsa nevű városok vörös glóriája törte meg. Snakebite, Elkhorn. Kígyómarás és Jávorantilop-szarv. A szél mindig fújt, lobogtatta a nadrágját, összekócolta gyapjúsapkája alól kilógó zsíros haját.

Egy cölöppajtában talált egy munkapadot, mögötte akasztós szerszámostáblát. Villáskulcsok, csavarhúzók, kalapácsok, laposfogók vettek körül két szerszámládát; az egyik piros, a másik fekete, a fedelük nyitva. Egy készlet csőkulcs, egy akasztókapocs. Felkapott néhány kalapácsot, súlyukat próbálgatta; egy félgömbölyű fejű, guminyelű szerszámot választott, hátizsákjába csúsztatta… aztán tekintete az erős drótvágókra siklott.

Bal keze ujjait nyújtóztatta. Az inak feszesnek tűntek, az izmok lazának, szokatlannak, de különben jól volt. A következő néhány percet azzal töltötte, hogy ügyetlenül átvágta a barkácsolt rögzítést; amikor végre leesett, alatta a bőr olyan nyirkos és halvány volt, mintha kagylóhéjból húzta volna elő.

Tenyerébe fúj, melegíteni próbálja, leheletétől rövid életű felhők pöffennek az ujjai közül. A hold ragyog, gyenge fényt vet. Claire igyekszik nem ránézni. Gyűlöli. Tudja, milyen nevetséges gyűlölni egy forgó sziklagolyót, de gyűlöli. Úgy utálja, ahogy az ember gyűlölni tud egy falra biggyesztett zászlót vagy egy gyárkéményre festett vállalati emblémát. Vigyorgó koponyaként a kilétére emlékezteti.

Sosem szedett Volpexxet, nem volt rá szüksége, mert az orvos szimpatizált velük; a család barátja, aki hamis havi jelentéseket küld a vérvizsgálat eredményeiről. De látta a gyógyszer hatását barátnőjén, Stacey-n, aki néha nagyon gyenge volt, különösen növő holdkor, amikor a dózis a legerősebb volt. Beszéde elmosódott. Gerince meggörbedt. Bőre sárga lett, csak szeme alatt voltak lilás félholdak. Elaludt az osztályban, elfeledkezett házi feladatáról.

Claire gyógyszer nélkül sem érzett vágyat arra, hogy átalakuljon. És ez az egész a vágyról szól. Elengedni, így nevezik. Hagyni, hogy az állat előjöjjön, mint a pórázról elengedett ösztönén. A többség képes kontrollálni az átalakulást, mint a haragot vagy a vágyat; úgy határoznak, hogy nem lendítik meg az öklöt, kikapcsolnak egy érzést; de stresszhelyzetben vagy ha kimerültek, ha túl nagy a nyomás vagy legyűri őket a világ súlya, nem mindenki képes visszafogni magát; az állat hívatlanul előtör, megszállja a testet és a lelket. A hold csak ront a helyzeten. Holdhatás, így hívják, mert ilyenkor jóval magasabb az öngyilkosságok, gyilkosságok, születések, autóbalesetek, átalakulások száma.

Az utat fenyőfák szegélyezik. Nincs más zaj, csak léptei csattognak az aszfalt festett fehér csíkján. A város végén elhalad egy Burger King mellett; logoja világít, az ablakok sötétek. A szombati telihold idején az éttermeknek be kell zárniuk; csak az alapvető szolgáltatások működnek. Szállodák, kórházak, rendőrség. Benzinkutak. Előtte a Texaco vörös csillaga világol, és néhány perccel később, amikor a töltőfejek mellett halad el, a fluoreszkáló neonlámpák beteg kabócákként zúgnak felette.

A shop üres, csak egy férfi áll a pult mögött. Harmincas. Szeme beesett. Ódivatú kecskeszakálla van, egészen a nyakában lógó feszületig leér. Claire megkérdezi, tudja-e, merre van a Battle Creek Road. A férfi azt mondja, még sosem hallott róla. Claire megkérdi, nincs-e a férfinak okostelefonja, mire az azt mondja, hogy ha megengedhetné magának, hogy okostelefonja legyen, nem dolgozna éjszakai műszakban a Texacónál.

Odakint egy nyerges vontató áll a dízelkútnál. Halványan látja a sofőr alakját, a többinél sötétebb árnyék a kabinban, de tudja, hogy a férfi őt nézi. Érzi. Bőre megfeszül. Cigaretta vörös csikkje ragyog a fülkében; mintha a kocsi kéménykipufogóján jönne ki a füst. A fülke mögötti acélkonténeren szellőzőnyílások vannak. Birkákat visz a vágóhídra. Hallani lehet rémült bégetésüket, itt-ott látni egy kidülledő szemet, nedves fekete orrot.

Újabb negyedmérföld, és egy járda után utcai lámpák tűnnek fel. Siet a fénykörükbe. Három kocsi parkol az Americlnn előtt; úgy találja, hogy a lila Datsun az éjszakai recepciósé; a nő tollal díszített réz álomfogó fülbevalója és szénfeketére festett haja nem illik ráncos arcához. Claire nyugalmat erőszakol magára akkor is, amikor a nő körülnéz, mintha egy másik vendéghez beszélne, és megkérdezi Claire-t, hogy szobát akar-e kivenni. A nemleges válaszra nagyot sóhajt. De Claire nem tágít, és a nő végül megmozdul, beüti a címet a Google Maps keresőjébe.

– Battle Creek?

– Igen.

– Nem Battle River?

– A cím Battle Creek.

– Battle Creek nincs, de van Battle River. Ott van 1020-as szám is. – Hangja rozsdás, leheletében ezernyi kioltott cigaretta bűze terjeng.

A várostól kicsit délre. Aztán nyugatra. Elég messze van. Legalább öt mérföld. – Kézbe veszi az egeret, a nyomtató megszólal, és szürke árnyalatos térképet köp ki. – Remélem, megtalálod, amit keresel.

A 97-es úton megy ki a városból. Eltűnnek az utcai lámpák. Egyre ritkábbak a házak; az erdőben villannak csak fény szigetek. A fák időnként megritkulnak, mögöttük a Cascade hegység ragyogó gerincét látni. Ha bekötőúthoz ér – ezek többnyire kavicsos utak –, elemlámpával megnézi a térképet, mintha az megváltozott volna, amióta legutóbb megnézte.

Nem tud olyan gyorsan haladni, ahogy szeretne; nem az izgalom hajtja, hanem az aggodalom. Apja tévedett. Lehet, hogy az utcanév rossz, vagy a város neve más, vagy mind a két tétel hibás. Lehet, hogy minden téves, még a házszám is. Hiszen apja sietett és ideges volt, üzenetet írt, amiről tudta, hogy az utolsó üzenete lesz. Claire önkéntelenül átkozza. Ugyanilyen önkéntelenül viszi előre a lába.

Annyira elgondolkodik, hogy nem veszi észre a nyerges vontatót, amely már szinte teljesen utolérte. Reflektorai régi horzsolás színűre festik körülötte az éjszakát. A jármű elhúz mellette, felkavarja a levegőt, és Claire megérzi a birkák szagát, testük ürülék áztatta melegét. Még száz méter, és felgyulladnak a kocsi féklámpái. Megáll, olyan hanggal, mintha egy nagy állat köszörülné a torkát.

Claire lelassít. Eszébe jut a minneapolisi kamionsofőr; mennyire félt tőle, és milyen kedvesnek bizonyult. Megérinti a cipzárt a kamionostól kapott kabáton, ami most már az övé, és felhúzza a nyakán. Hátrapillant – a hosszú fekete kígyóként mögötte tekergő, néptelen útra –, és megpróbál visszaemlékezni, mikor látott legutóbb autót.

Kiveszi a kalapácsot a hátizsákjából, és combjához szorítja. A távolság csökken közte és a teherkocsi között, hamarosan hallja, ahogy paták kopognak az acélon, hallja, ahogy a vizelet vízesésként csorog az aszfaltra. A tréler mellé ér, aztán tíz méterre előtte kinyílik az utasajtó, és a fülkéből halvány narancsszín fény szűrődik ki, mintha kemence lenne. Megáll, odakiált a sofőrnek, reméli, hogy hangját meghallja a motorzajban is.

– Nem stoppoltam.

Semmi válasz. A motor üresben jár. Érzi magában… azt a remegést.

Nem tudja, hogy elfusson-e, vagy a nyitott ajtó felé rohanjon fuvart kérni. Tudja, hogy öt mérföld kétezer után szinte semminek tűnik, de hideg az éjszaka, ő pedig fáradt, és a nagynénje – lehetséges ez? – talán várja őt. Nem emlékszik az arcára – már túl régen volt, hogy legutóbb látta –, de egyenes tartású nőt képzel el, konyhában, ahogy bögréket vesz le a konyhaszekrényből, teáskannát tesz a tűzhelyre, és várakozással néz a bejárati ajtóra; várja, hogy ő bekopogjon.

Fogása megszorul a kalapácson. Lába az útpadkán olyan csikorgó hangot ad, mintha jeget rágna. Titkon reméli, hogy felismeri a sofőrt, a minneapolisi férfit, aki kedvesen mosolyog rá, a kezét nyújtja felé és újra megmenti. De persze nem ő az.

Bohócálarcot visel. Ez az első dolog, ami a szemébe ötlik, amikor meglátja: bohócálarc van rajta. Mi a fenének van rajta bohócálarc? A sofőr átkászálódik az utasülésre, a fülke lámpája hátulról világítja meg. A maszk szeme sötét lyuk, ami passzol a túl nagy vigyorra húzódó, eltúlzott ajkak színéhez.

A birkák bégetnek, a motor berreg, a férfi pedig megszólal:

– Gyere ide! Gyere ide rögtön!

Olyan hangon beszél, mintha az üzemanyag ára lenne a téma – halkan, szabatosan –, és Claire ettől ijed meg a legjobban; ettől a csendességtől. Mielőtt elfordulhatna, a férfi leveti magát az ülésről, egyenesen rá.

A földre zuhannak. Hátizsákja fájdalmasan belenyomódik a gerincébe. A férfi a mellkasára könyököl, leszorítja. Biztosan csak álmodik. Nem ilyesmire gondol az ember, amikor a lehetetlennel áll szemben? És mi lehetne lehetetlenebb annál, hogy a szülei meghaltak, a házuk golyónyomokkal van tele, és most, miután a fél országot átutazta, megerőszakolja egy bohócmaszkos idegen, aki teljes súlyával ránehezedik, eltakarja előle az éjszakai eget, nem engedi látni a csillagképeket, amelyek ilyen messzire elhozták.

De az álomból felébred az ember, amikor a legrosszabb történik. Az álomban nem érzi úgy magát, ahogy most ő; kemény a salak a dereka alatt, orrát megcsapja a férfi bűzös lehelete, csontos ujjak matatnak a blúza alatt. A birkák bégetnek, patáik dobognak.

Át kéne alakulnia. Tudja. És egy pillanatig arra gondol, hogy meg kéne tennie – amikor áramütésszerű remegés fogja el, aztán a teste megfeszül, mint egy ököl –, és meglendíti a kalapácsot, ami lecsúszik a férfi válláról.

– Ezért megfizetsz! – hörög, majd ököllel Claire halántékába csap. És Claire olyan hangot hall, mint amikor biliárdgolyó koppan a fapadlón. Sodródik, két világ között lebeg, elveszti akaratát, semmi másra nem vágyik, csak hogy behunyja a szemét és találjon elméjében egy sötét zugot, ahol elrejtőzhet, és magára zárhatja az ajtót.

Patricknek vezetnie kell. Az ablak lehúzva, a hideg éjszakai levegő – olyan hideg, mint a pofonvágás – hirtelen kitisztítja a fejét. Elhagyja Old Mountain és a környék ragyogását, inkább a sötétség társaságát keresi; nem tudja, hova megy, csak el, minél messzebbre. A mozgás számít. És az, hogy egyedül van az egyetlen helyen, amit a magáénak tudhat: ebben a koszos dzsipben.

Az utak kihaltak. Jó egy percen át tövig nyomja a gázt, a kilométeróra 130 körül remeg. Aztán lassít; tudja, ha túl keményen vezet, a kocsi szétesik.

Majdnem éjfél van már, de egyáltalán nem fáradt; azonnal feldobja az adrenalin, miközben Malerie-re gondol, ahogy odahajolt és megcsókolta Maxet, vele meg úgy bánt, mintha nem ismerné; feltartotta a kezét, ugyanazt a kezet, amelyikkel megragadta, amelyik most annyira ismeretlen. Már akkor félt az igaz amerikaiaktól, mielőtt Malerie besétált; és most van okuk bántani őt, ha Max megtudja, mi történt.

– Milyen j átékot j átszol?

Csak a szél válaszol, átfütyül a nejlonborítás résein. Kidugja a kezét az ablakon, nyitott tenyérrel végig hasít a hideg levegőn, amely nekifeszül, és keze úgy néz ki, mintha valami sötét áramlat ellen küszködve úszó világos hal lenne.

Mozgás ragadja meg figyelmét, kezén túlra pillant, és kis híján felugrik attól, amit lát. Először farkasnak nézi őket; vagy egy tucat prérifarkas özönlik ki az erdőből, és falkában futnak a sztráda padkáján. Lassít, és a prérifarkasok egy ideig lépést tartanak vele; szürke hullám. Aztán gyorsít; a visszapillantó tükörben látja, ahogy lemaradnak. Szemük vörösen világít, visszatükrözi a hátsó lámpa fényét.

Később azon gondolkodik, vajon a prérifarkasokat a birkák szaga vonzotta-e, és hogy ő maga a telihold hatására vadult be. De most, amikor befordul egy kanyarba és meglátja a leparkolt nyerges vontatót és a két alakot, akik a reflektor sápasztó fényében viaskodnak, agya üres, teste mintha különvált volna tőle; ösztönösen tapos a fékre, ugrik ki a dzsipből, rohan feléjük; férfi küzd, hogy maga alatt tartson egy nőt.

– Hé! – kiált Patrick, és a férfi az utolsó pillanatban fölemeli a fejét: púderfehér bohócarc és vörösen vigyorgó mosoly. Ekkor már túl késő, hogy Patrick visszavonuljon; már repül a levegőben. Valaki felkiált, talán Patrick, amikor testük fájdalmasan egymásnak csapódik. Aztán legurulnak a padkáról a gazos aljú árokba, ahol úgy állapodnak meg, hogy Patrick van felül, a férfi alul. Megragadja a maszkot, és egyetlen nedves, cuppanó hanggal letépi.

Alatta kipirult vörös arc látszik, olyan szőrtelen, mint a radír. Férfi. Akármilyen szörnynek tűnt először, akkor is csak ember. És az ember vérzik. Patrick üt, egyszer, kétszer, ajkait a fogaihoz feszítve. Aztán rájön – túl későn –, miért nem emeli fel a férfi védekezőn a kezét. Keres valamit; egy ökölnyi követ, ami villámgyorsan közelít Patrick felé; oldalt találja el a fejét, és ő inkább hallja, mint érzi az ütést. Látása egy időre elhomályosul.

A földön van, ezt érzékeli; köhög a küzdelemben belélegzett portól. Éppen időben fókuszál vissza a látása, hogy lássa, a férfi bemászik a fülkébe, behúzza maga mögött az ajtót. Szisszenés hallatszik, ahogy a lég fék kienged.

Patrick lerázza magáról a fájdalmat, nagy nehezen talpra áll, de a föld mintha csúszna alatta. Felkap egy követ, a teherautó után hajítja, persze közel sem találja el: csupán pár métert repül, aztán koppan az aszfalton. Mielőtt még egy követ találhatna, a motor felbőg, a tréler meg remeg, elhagyja az útpadkát, már az úton van; a vörös hátsó fények olyanok, mint valami nagy, távolodó állat szemei. Nézi, amíg el nem tűnik a kanyar mögött. Csak a birkák nyirkos szaga a bizonyíték, hogy ott volt.

Ujjait a homlokához emeli. Vér és egy lazán lógó bőrdarab; reméli, semmi súlyos. Lábánál megtalálja a maszkot. Lebegő vörös műhaj, vigyorba merevedett vörös száj. Csak feketeség látszik ott, ahol a szemének kéne lennie, olyan feketeség, amilyen talán csak a feneketlenül mély kút alján van, ahonnan a vödröt se lehet felhúzni. Undorral rúgja félre.

A lány a földön marad. Patrick ránéz, tekintete találkozik a lányéval, és a levegőben mintha statikus elektromosság vibrálna, mintha valami érzékelésen túli hang szólalna meg, ami füllel nem hallható. Mint amikor a csengő hangja éppen elnémul. Ilyesmi alakul ki közöttük. Van a lányban valami nem evilági, valami mennyei; a bőre halvány, de az elképzelhető leglágyabb szürkésfehér árnyalatú, mintha évekig holdfényben fürdött volna.

– Kalapács van nálam – mondja, és bizonyítékul felmutatja.

– Miattam nem kell aggódnod.

– Szerintem se. De azt akarom, hogy tudd: kalapács van nálam.

Patrick majdnem megkérdezi, hogy jól van-e, aztán mégsem teszi.

Nyilván nincs jól. Megsérült? Ezt akarja tudni.

– Rendben leszek – mondja.

A ruhái nem szakadtak. Nem vérzik. Nyilván nem ez lenne a helyzet, gondolja Patrick, ha akár egy perccel is később érkezett volna. Egy perccel később a férfi bevonszolta volna a tréler fülkéjébe, ahogy pók rohan áldozatával a rejtekhelyére.

Kezét nyújtja, a lány elfogadja, ő segít neki felállni, és egy pillanatig túl közel vannak egymáshoz.

– Van hová menned?

A lány egy lépést hátrál.

– Igen.

– Elvihetlek?

– Igen – feleli gyorsan. Akármit kérdezett volna, valószínűleg ugyanazt mondaná: igen. Olyan lassan sétál a dzsiphez, mintha emlékezni próbálna, hogyan kell járni.

Claire a kilincs felé nyúl, de nem éri el. Patrick kinyitja előtte az ajtót, és amikor a lány bemászik, megkérdezi, nem akarja-e a rendőrséget hívni. Nem látta a rendszámtáblát, de ha most hívják, a férfi még nem juthat túl messzire. Claire csak ekkor felel, olyan indulatosan artikulálva, hogy kilátszik a foga:

– Nem. – Patrick félrehúzódik, amikor a lány keze az ajtó felé mozdul és berántja. – Nem kell rendőr.

Patrick visszaül a kormány mögé, indít. A rádió bömböl – valami nyálasan negédes popdal harsog –, gyorsan kikapcsolja. Megnézi magát a visszapillantó tükörben. Haja eltakarja a sebet. A bőr meg duzzadt, dudor képződött, de a vér már meg alvadt. A szeme is rendben, nincs pupillatágulata. Túléli.

A lány csak ekkor mondja:

– Köszönöm.

Olyan halkan, hogy alig hallja meg.

– Szóra sem érdemes. – Ujjai zsibbadtan szorítják a kormányt; ekkor veszi észre, hogy ujjízületein felhasadt a bőr. – Hova mész?

A lány átad egy gyűrött papírlapot, Patrick egy pillanatig nézi.

– Azt sem tudom, hol vagyunk, szóval ez nem jelent semmit. – Előveszi a telefonját, beüti a címet, a kijelzőn színes térkép jelenik meg, közepén vörös pont, és az útvonal a jelenlegi pozíciójukból. A lány felé tartja, a fényes képernyő elűzi az árnyakat arcáról, ami olyan furcsán nem illik ruháihoz. Körülbelül egyidősek, a lány talán valamivel idősebb, és szép; nem olyan, akiről feltételezné, hogy elszökött valahonnan, csak úgy kóborol, vagy olyan, aki más okból jár az út szélén éjfélkor, kalapácsot szorongatva. – Nincs messze.

Haladnak. A fák koronáját holdfény ezüstözi, a törzsek áthatolhatatlan feketeségbe burkolóznak. Gyakran pillant a lányra… nem tudja, hogy hívják, megkérdezni fél. Szeméből könny hull, de mintha nem sírna; nem a szó szokványos értelmében sír. Mozdulatlanul, szálfaegyenesen ül, a hátizsákját öleli. Nem is pislog.

Mi a helyes viselkedés ilyen helyzetekben? Vigasztalón érintse meg, vagy beszéljen hozzá megnyugtatóan? Átkozza a megátalkodott kamionost? Dobjon be valami viccet, hogy oldja a feszültséget?

– Figyelj… – szólal meg, és megérinti a lány csuklóját. Nem találja a megfelelő szavakat – ebben soha nem volt jó –, de reméli, hogy az érintés elmondja: most már nem kell félni, most már minden rendben lesz.

Claire-nek elege van ebből a rémálomból. És most már majdnem vége. A fiú elviszi Battle Riverbe. Gyakran pillant a telefonjára, és figyeli az utat, a behajtók végén álló postaládáknál lelassít. A holdfény kék pászmákban szűrődik át a szellőtől meg-megremegő fák között. Majdnem eltéveszti a behajtót; nincs postaláda, egy fára szögezték az 1020-as szám fényvisszaverő tábláját.

– Itt vagyunk – mondja, és élesen veszi be a kanyart. Kavicsok repülnek, koppannak, ahogy a fák alagútján suhannak több száz méteren át, aztán kiérnek a tisztásra.

A reflektor szerény kunyhóra világít; mellette fekete Ramcharger. Megállnak. Élénk fehér fény robban a kunyhó felől, és Claire szíve felderül; azt hiszi, a tornác lámpája, hogy valaki várja őt. Aztán rájön, hogy csak a mozgásérzékelő kapcsolt be, és betolakodónak érzi magát.

– Nem a te házad – szól a fiú.

– Nem.

– De ismered, aki itt lakik?

– Igen – feleli, aztán helyesbít: – Nem.

A légbefúvó fájtat. Claire kikapcsolja a biztonsági övét.

– Akarod, hogy veled menjek? – kérdi Patrick, majd a nemleges válaszra azt mondja: – Itt várok, amíg ajtót nyitnak.

– Ne aggódj, biztosan van itt valaki. – És valóban érez valamit, mintha olyan helyre ért volna, ahol az erdőben szarvasok alszanak; a lelapult fű még meleg. Valaki van itt. Ha nem a kunyhóban, akkor a közelben.

Kinyitja az ajtót, vállára veszi a hátizsákot. Azt akarja, hogy a fiú elmenjen, elfelejtse őt. Úgy érzi, nem kellett volna megmondani neki a címet – nem tudja, milyen bajban lehet a nagynénje –, ahogy a tréler ajtajához sem lett volna szabad közelebb menni. Óvatosabbnak kell lennie. Elvesztette a világ iránti bizalmát. Túl sok benne a szörnyeteg.

– Most már mehetsz.

– Csak kopogj be, és…

– Menj! – A szó durvábban hangzik a szándékosnál, és a fiú arca megmerevedik az aggodalomtól. Claire látja, hogy kedves és szép, és az ilyesmi régebben sokat számított neki. Korrigál. – Köszönöm. Jól vagyok.

Patrick még egy pillanatig nézi, aztán bólint, de nem hajt el, hanem a hátsó ülésről noteszt, zsebéből tollat vesz elő, felírja a nevét és a telefonszámát, kitépi a lapot és átadja a lánynak.

– Szükség esetén…

A lány zsebre gyűri a papírt, és amikor Patrick a sebességváltó felé nyúl, becsukja maga mögött az ajtót. A dzsip megfordul, elindul visszafelé a bejárón; hamarosan csak a fák között lebegő kísérteties fényfoltot lehet látni belőle.

Claire nyugtalanító éberséget érez. Azt gyanítja, a hold miatt van, a támadás miatt, és az esély miatt, hogy végül sikerült neki, hogy hamarosan biztonságban lesz. Nem a hidegtől, hanem az idegességtől remeg. Úgy érzi, hasonló helyzetben mások sokkot kapnának. De ő túl van a sokkon.

Már csak a kavicsos ösvény választja el a kunyhótól. Minél tovább nézi, annál nagyobbnak tűnik; mintha gúnyolná, mintha próbára tenné, közelebb mer-e menni. Az orom tetejéről világító mozgásérzékelő lámpa fényében hunyorog. Ha mögötte a tornác világos lenne, talán jobban sietne a ház felé, de az ablakok sötétek, ami azt jelenti, hogy senki nincs otthon. Vagy valaki alszik, talán a nagynénje, vagy valaki más, és ha valaki más, akkor mi lesz. Nincs senkije; sehova sem mehet. Nincs védelme ezek ellen a gondolatok ellen, amelyek cakkos szárnyú lepkékként repkednek a fejében.

Megpróbál parancsolni lábának, hogy mozduljon – hogy legyen vége már –, de teste először ellenáll, nem hallgat rá. Előredől, és ez megteszi a hatását; a súly megadja a kezdő lökést. Egy lépés, majd még egy. Árnyéka vele gördül, kis fekete korong; talán csak ennyi maradt a régi Claire-ből. Végigmegy az ösvényen, talpa alatt ropog a kavics. Bekopog a bejárati ajtón. És vár. Lépteket hall odabentről, az erdőből semmi neszt; a szél csak hószagot hoz a hegyekből.

Újra kopog, ezúttal erősebben, úgy hiszi, ujjpercei menten széthasadnak. Valaki van itt… valakinek kell lennie itt. Érzi.

– Helló!

Mögötte szólal meg a hang:

– Itt vagyok, Claire!