56. FEJEZET

Persze vannak más utak is Kísértetföldre a kerítés menti ellenőrzőpontokon kívül. A fosztogatók kivágták a drótkerítést. A dokumentumok nélküli mexikóiak is. Mint a folyamatosan nyugatra tartó úttörők, akik új életet akarnak kezdeni, és kihasználják a hely minden adottságát: a földben bányásznak, növényeket ültetnek, épületeket ütnek össze, hogy megvédje őket az elemektől, menedéket nyújtson nekik, amikor gyermekeiket hozzák a világra.

És vannak a szabadságharcosok – mint Max és az igaz amerikaiak –, akik alagutakat ástak a kerítés alatt, hogy bejárhassanak vadászni. Max blogot ír, a címe: AngryAmerican. Tényleg dühös amerikai. Ezen zenei videókat posztol Toby Keith-ről, kirohanásokat intéz a határzár ellen, a kínvallatás hatékonyságáról értekezik, arról, hogy likán internáló táborokat kell felállítani, hogy mennyire értéktelen a dollár az euróhoz képest. Életrajzában az áll: „Iszonyú mérges vagyok.” A blogban szerepel a kapcsolattartási címe is, és időnként kap egy-egy e-mailt olyanoktól, akik vagy gazembernek, vagy hősnek nevezik. Egyesek azt akarják tudni, hogyan lehet a harchoz csatlakozni. Mások be akarják bizonyítani, hogy téved, és meg akarják téríteni. Élvezi, hogy a liberálisok milyen erőszakosak tudnak lenni nyelvezetükben. „Szeretném látni, ahogy téged is fellógatnak az elnök mellett – írta egyikük –, és amikor elkékül a pofád, a szemgolyód meg legurul a képeden, kiröhöglek.”

Aztán jön egy üzenet egy férfitól, aki nem árulja el a nevét, de azt mondja, a kormánynak dolgozik és segíteni akar Maxnek, ahogy tud. „Tudom, hogy megveted a kormányt a beavatkozásáért és a rengeteg tehetetlenségéért. Én is. Nem vagyok politikus, bürokrata sem. Inkább rakétához vagy puskához hasonlítanám magamat. Fegyverként jövök hozzád. És barátként.”

Most, néhány héttel és néhány tucat e-maillel később egy elhagyott metodista templomban vannak a Dorris nevű kisvárosban, Oregon és Kalifornia határán. Az utóbbi két hónapban itt volt a főhadiszállásuk. Volt idő, amikor Max úgy gondolta, hogy levelet írni, röplapokat osztogatni és vidéki piacokon beszélni, Washingtonba vonulni számít valamit, de ennek az időnek vége. A valódi cselekvésben hisz. Abban, hogy végre csináljanak valamit.

Több tucat embere van, akik ugyanebben hisznek. Sorokban ülnek körülötte. Kopaszok. Ingük fehér, nadrágjuk khakiszínű, bakancsuk kifényesített fekete. Nem káromkodnak. Nem isznak, nem dohányoznak, nem szennyezik be a testüket. Órákat töltenek súlyemeléssel, szobabiciklizéssel, hogy izomzatukat fejlesszék és felkészüljenek a hosszú távú futásra és az ember ember ellen való harcra, ami Kísértetföldön esetenként szükséges lehet. Kézfejükre ezüstgolyókat tetováltak.

Házi gyártású lobogó lóg a falakról, felirata: TESTVÉRISÉG. Az ólomüveg ablakok halványan ragyognak a holdfényben, töredezett színeik most kékbe hajlanak. A közös asztalon petróleumlámpa ég. A helyiségben gyertyatartókat helyeztek el, sercegnek a lángok.

A pincében átfúrták a salakblokk falat, és kétszer kétméteres kerületű, tizenöt méter hosszú alagutat építettek, az oldalfalakat ötször tízes deszkákkal erősítették meg. Az alagút áthatol a határkerítésen. Elég nagy ahhoz, hogy biciklijeiket is áttolják rajta.

A pincében van pingpong asztal is, erre tették a változás eszközeit: puskákat, machetéket, láncfűrészeket, gázolajat és gyufát, szögekkel kivert baseballütőket. Az asztal mellett a falra, ahol egykor fal védő lógott, skalpokat szögeztek. Legalább ötvenet. A legváltozatosabb színűek, de a széleiken mindegyik vörös. Saját módszerük.

A magas férfi áll előttük, fekete öltönyben, karjait kitárva, mintha valami kísérteties prédikátor lenne. Ellátmányt hozott nekik. Kézigránátokat, Glock pisztolyokat, M4-eseket és M16-osokat, Heckler & Kock PSG1 mesterlövészpuskákat, és rengeteg lőszert, amit egy órája cipeltek lefelé a lépcsőkön. Van még ott, ahonnan ez van. A kis alkujuknak természetesen ára van. Nem teszik feltűnővé jelenlétüket Kísértetföldön, nem hirdetik, és főként nem beszélnek arról, hogy a kormányoldalról segítséget kaptak. Diszkréciójukat nagyra értékelik. És ha felhívja őket, ami lehet, hogy bekövetkezik, lehet, hogy nem, de ha igen, akkor azt teszik, amit mond. Előfordulhat, hogy van célpont, koncentrikus körök papírtérképen, ahová elküldi őket, de lehet, hogy nem lesz. Ezt az idő dönti el.

Hangja halk bariton, minden szót tisztán, pontosan artikulálva ejt, mintha fagotton fogná le külön-külön a hangokat.

– Egyelőre nem kell aggódnotok azon, hogy amit csináltok, legális-e. Csak azon, hogy helyes-e. Márpedig helyes. Különben nem lennék itt.

Max az első padsorban ül, könyöke a térdén, két keze az arca előtt összesimítva, mintha imádkozna.

– Időnként kapunk egy-egy hívást. Különben azt csináljuk, amit eddig is. És maga támogat minket.

– Jó munkát végeztek. Szeretnék segíteni, hogy folytassátok ezt a jó munkát.

– És a kormány nem avatkozik bele?

– Ebben a civilizálatlan alkonyzónában magunk választjuk meg, hogy mit teszünk. Igazi arcunkat viseljük.

És micsoda arca van! Mint a forró járdára köpött rágógumi; ezt az arcot Max egyszerre találja nyugtalanítónak és megnyugtatónak. Megnyugtatónak azért, mert az ember azt kapja, amit lát. Azt mondja, az igazi arcát viseli. Sokkal egyszerűbb lenne a világ, ha mindenki az igazi arcát viselné. Ezért kedveli a John Wayne-filmeket. A gonosz fekete kalapot visel, a jó fiún fehér kalap van. Tudni lehet, hogy hol állnak. De bárki lehet likán. A szomszéd, az unokatestvér, a pincér, az a lány, aki a postán megbámul. Becsapják az embert. Maszkot viselnek, ami elrejti, milyen szőrös szörnyetegek legbelül. Ilyen értelemben Kísértetföld a legjobb, ami valaha ebben az országban történt. A katonák elküldik az embereket erről a területről, de Max azt mondja, hogy engedjék csak be őket, engedjék be őket mind, ők majd mind leölik, ahol vannak, elégetik és szétszórják a csontjaikat.

Azt akarja, hogy a magas férfi menjen végre el. Ez az ember mintha vigyorogna, bár ezt nehéz megállapítani; ajka nyitva tátong, árnyékot nyel. Azt akarja, hogy távozzon végre és hagyja ott a fegyvereket. De a magas férfi nem távozik. Egy hosszú percig néz, csak nézi Maxet rezzenéstelenül, átható tekintettel.

– Ezek szerint jók vagyunk?

A magas férfi erre zsebre dugja a kezét, még egyszer végig méri mindannyiukat, aztán azt mondja:

– Menjetek, szabadítsátok el a poklot!