47. FEJEZET

A videó rögtön vírusszerűen terjed. Valahogy valaki becsempészett egy okostelefont a magánzárkába, és Jeremy Saber felvett és feltöltött egy ötperces szóbeli kirohanást. Alig lehet felismerni – részben azért, mert elég szemcsés a kép, és mert haját teljesen leborotválták, csak borosta látszik a fején, arca beesett, fekete gödrös. Önmaga kísértete.

– Nincs vesztenivalóm. Nincs politikai poszt, amire pályáznék, nem kereshetek pénzt, nem juthatok semmilyen hatalomra ezáltal. – Hangja suttogó, időnként köhögés szakítja meg beszédét, de határozottnak tűnik. – Ezért kérem, hallgassatok meg, amikor azt mondom, hogy muszáj ellenállnotok. Muszáj. Nem fordulhattok a másik oldalatokra. Nem tehetitek meg, hogy ezt engedelmesen tűritek. Nem játszhatjátok el a rossz kutyát, amit el akarnak veletek játszatni. Tudjátok, hány likán támadás történik országunkban évente? Tizenegy. Kevesebb, mint egy tucat. Cápatámadásból több van. De nem így bánnak velünk. Ezért akár az ő elvárásaik szerint is viselkedhetünk. Vegyétek fel a harcot. Harapjatok. A likán adatbázis nyilvánossá tétele és a diszkriminációellenes törvények eltörlése a gyűlöletből fakadó bűncselekménnyel egyenlő. Ez emberiség elleni bűntett. A likánok emberek. Emberek vagyunk.

Nem sokkal később megjelennek a pólók. Bevásárlóközpontokban, utcasarkokon, iskolákban osztogatják őket. A William Archer egyetemen is, a postán és a kávézóban. Fekete feliratuk a mellrészen olvasható: EMBER. Poszterek, megállítótáblák és járdarajzok tudatják, hogy délben mindenki menjen az udvarra. Claire nincs rajta a Facebookon – Miriam megtiltotta neki, hogy rajta legyen –, de Andrea megmutatja, hogy mindenki megváltoztatta a profilképét, mindenkit felemelt ököl jelöl a közösségi portálon, és státuszukat egyetlen szóra frissítették: Szolidaritás.

A horizonton betonszürke és lila felhők elegye kavarog, a levegőben hideg nedvesség szaga árad, hó lesz vagy havas eső, de a kampusz felett tiszta az ég, amikor Claire és Matthew csatlakozik több száz diáktársukhoz az udvaron.

Matthew valahogy megváltozott. Valahogy más. Nem annyira a megjelenése furcsa, hanem a viselkedése, kevésbé esetlen és darabos, mint a többi fiú, inkább férfias. Claire szíve nagyot dobban, amikor Matthew megérinti, és Matthew is érzi ezt, amikor karon fogja és a diákok tömegébe vezeti. Claire úgy érzi, hogy Matthew védelmezi őt. És most, hogy fenyegető küldemények jelentek meg a postaládájában, és furcsa látogatók kérdezősködnek felőle a kampuszon, amikor tudja, hogy figyelik, de nem tudja, ki, védelmet akar.

Hideg van, leheletük párállik, mintha gőzt fújnának maguk előtt. A médiumok várják őket. Hasonló tiltakozások vannak országszerte – parkokban, városi tereken –, de a William Archer Egyetemen rendezett megmozdulás szervezői meghívót küldtek az ország minden vezető hírszolgáltatójának, amelyek be is jelentkeztek, és erre az eseményre összpontosítanak. Több tucat riporter áll a diákok tömege mellett. Kameráikon, mikrofonjaikon az NBC, a CBS, az ABC, a Fox News, a CNN, az MSNBC logója.

Nincs éneklés, nincsenek beszédek. Nincs menetelés. A diákok egyszerűen egy helyben állnak – viszonylagos csendben –, miközben a riporterek beillesztik fülhallgatóikat, mikrofonjaikba beszélnek. Claire fényképezőgépek kattogását hallja. A reteszek nagy zársebességgel nyitódnak-csukódnak, emberek köhögnek, erősen topognak, hogy ne fázzon a lábuk, hallja, hogy az egyik fiú akit felismer a matematikaóráról: hosszú haj, Birkenstock klumpa – egy riporterrel beszél, a kamera ágyúként szegeződik rá.

– Tudják, csak azt akarjuk, hogy hagyjanak minket békén. Csak azt akarjuk, hogy ugyanúgy viszonyuljanak hozzánk, mint a többi emberhez. Nem lehet, hogy néhányan határozzák meg a sokaság sorsát. Jeffrey Dahmer és John Wayne Gacy nem fordította a világot a harmincas fehér férfiak ellen, akármit követtek el, a világ nem tekintett minden harmincas fehér férfit közveszélyes őrült sorozatgyilkosnak.

– Nem gondolod, hogy veszélyesek vagytok?

– Szerintem az emberek veszélyesek. Pont. Nem harapok meg senkit. Nem akarok meg harapni senkit. Miért akarnám ezt tenni? Ez az egész nagyon el van cseszve. Hülye lenne, aki ilyet csinálna, ahogy hülye, aki iskolában lövöldözik vagy felrobbant egy épületet. Az egész arról szól, hogy emberek vagyunk. Vannak köztünk rosszak. Úgy van ez, ahogy a múltkor a professzorunk említette: „Az ember hibás teremtmény, mindenki másképp elcseszett.”

– Ki a professzorotok?

– Reprobus. Reprobus professzor. Nagy ember.

– Van valami köze ennek a megmozdulásnak a szervezéséhez?

A diák egy szívdobbanásnyi időre elhallgat, aztán halkan felel:

– Nincs.

A riporterek falán át, a diákszövetségi épület lépcsőin a gyülekező, lilába játszó felhők alatt Claire megpillantja az előadóteremben látott szőke fiút. Francis. Több mint ötven méterre van tőle, de könnyű felismerni szokásos öltözetéről: galléros ing, khaki nadrág. Feléjük néz, a fülére szorított mobiltelefonnal. Szája mozog, látszik fekete ürege, és róluk jelent valakinek.

A Berkeley egyetemen, a kampusz nagy pázsitján tartott egyik demonstráción hosszú sorban felsorakoztak a rendőrök. Rohamfelszerelés van rajtuk – fekete testpáncél, ami túlzón kiemeli izomzatúkat –, erős kézzel markolják gumibotjukat; maguk mellett tartják, de készenlétben, előre, mint valami ősi hadsereg lándzsásai. Egyikük kézi hangszórót emel a szájához. A készülék meg reccsen. A rendőr dübörgő hangon felszólítja a tüntetőket, hogy oszoljanak, mindenki azonnal hagyja el a területet, aki ott marad, letartóztatják, és aki ellenáll a letartóztatásnak, azzal ennek megfelelően járnak el. Aztán leengedi a megafont és vár. Egy ember felkapja a hátizsákját, és futva elindul. A két tucat demonstráló a helyén marad. Házi készítésű transzparensek vannak náluk; hullámpapírból és keményebb kartonból vágták ki a táblákat. Felirataik: ELÉG! és MINDEN EMBER EGYENLŐNEK SZÜLETIK és EZT A SZART ELBASZTÁTOK. Összefont karral állnak. És ebben a testtartásban maradnak akkor is, amikor a rendőrök csatasorban megindulnak feléjük.

Egy New York-i tiltakozáson a Central Parkban, az állatkert közelében száz ember sátorvárost épített fel. A tiltakozók – likánok és nem likánok egyaránt, sokan huszonévesek, csapzott szakállasok, gyapjúsapkások, fölös katonai készletből felvásárolt hátizsákosok – elfoglalják a parkot; addig maradnak ott, amíg követeléseik nem teljesülnek.

– Mik a követeléseitek? – kérdi őket egy riporter, mire ők azt felelik:

– Vessenek véget annak, hogy a likánokat másodosztályú állampolgároknak tekintik.

Amikor a riporter arra kéri őket, hogy ezt fejtsék ki bővebben, egyikük azt mondja:

– Hét hónapja nem láttam a családomat, mert nem szállhatok repülőgépre.

Mire mások:

– Nekem megmondták, hogy az új évben keressek magamnak más munkát.

– A múltkor egy helyen rendeltem egy hamburgert és egy sört. Amikor meglátták az igazolványomat, távozásra szólítottak fel.

Amikor a kommandósok kocsija villogó vörös-kék fényekkel megjelenik, a tiltakozók körbeülik a sátorvárost, és összekapaszkodnak. A rendőrök harmincperces figyelmeztetést adnak ki; aztán miután ez lejárt, felveszik védőszemüvegüket, felrázzák a paprikaspray-t, és nyugodt léptekkel körbejárják a sátorvárost, egyenként fújják be a körben ülők arcát. Testek vonaglanak, sikoltozás hasít a levegőbe.

A Mississippi állambeli Oxfordban a városháza árnyékában tartott tiltakozáson két tábor gyűlik össze: mindkét oldal hívei. Ordibálnak egymásra, köpködnek, lökdösődnek. A rendőrség építési kordonokat húzott közéjük, de különben kivonta magát a gyűlésből; rendőrségi autóiknak dőlnek, hüvelykujjukat nadrág szíjukba fűzve figyelnek. Akkor is csak néznek, amikor valaki téglát dob, aztán palackot, és ökölharc tör ki, amikor a tömeg egyik irányba tör előre, aztán a másikba, amikor egy férfi elesik, rátaposnak, vérontás történik.

A C-SPAN adásában egy kaliforniai demokrata szenátor a képviselőházban a múltbeli precedensekről beszél.

– Voltak valaha provokálatlan likán támadások? Igen. Minden évben van néhány. Általában instabil elemek az elkövetők. Akik nem szedik a gyógyszereiket. Meg marnak valakit. És aztán? Az a személy, akit meg martak, megvadul és meg harap valaki mást, aki szintén meg harap valaki mást, és az is áldozatot keres? Természetesen nem. Nem olyan világban élünk, ahol valami őrült farkasember előugrik a bokorból. A fertőzöttek segítséget kérnek. Megoldják a problémájukat. Kordában tartják a betegséget, ami veszélyes impulzusokhoz vezethet. Semmin nem kell változtatni. A rendszer nem hibás. Néhány terrorista el akarja hitetni velünk, hogy ez másképpen van. Ők jelentik a problémát. Le kell vadásznunk és az igazságszolgáltatás elé kell állítanunk őket. Rájuk kell koncentrálnunk. Nem ezeket az intézkedéseket kell meghoznunk, mert ezek nem növelik a biztonságunkat, hanem inkább provokálják a különben egyáltalán nem harcias, törvénytisztelő embereket. – Itt szünetet tart, tapsot vár, de nincs taps.

Az Oklahoma állambeli Tulsa városában egy Mattié Spencer nevű idősebb nő bevásárlólistát ír, felölti kedvenc lila kabátját, magához veszi a pénztárcáját, és amikor megnyomja a garázsajtó nyitógombját, egyszer csak ott látja őket. Úgy húszán vannak. Megragadja a kulcsait, bokszerként veszi duzzadt, ízületes ujjai közé, fegyvernek látszó kulcscsomó. Az alakok fekete símaszkot viselnek, a kocsibehajtón, a pázsiton és a járdán, az utcán is állnak, olyan mereven, mint valami szobrok.

Az asszony érzi, hogy arckifejezése megváltozik, ahogy szívverésének ritmusa is, és zavartan néz, de aztán rátör a felismerés és a rémület. Teste megremeg és hangja is, amikor megszólal:

– Mit akarnak?

Egyikük – mindegyik férfi, amennyire meg tudja ítélni – azt mondja:

– Láttuk magát a weboldalon. Láttuk magát a listán.

Mintha felismerné a hangot és a férfi testalkatát, és ennek a felismerésnek hangot is ad:

– Joel? Te vagy az, Joel Rawlings? Életed szinte minden napján láttál engem, és sosem volt bajod velem.

A férfi egy lépést hátrál, jobbra-balra nézegeti az utcát.

A nő a kulcsait rázza feléjük.

– Idejöttetek, megfenyegettek, és mi változik? – Nem kap választ. – Nos?

Nem tudják, mit akarnak, csak annyit tudnak, hogy valakire rá akarják zúdítani a haragjukat, de ahogy meglátják az asszony kerek arcát, remegő, gödröcskés állát, talán rájönnek, hogy mégsem ő az, akit keresnek.

– Bolondok – mondja a nő.

Azzal lassan visszahúzódik a garázs belsejébe, megnyomja a gombot, és az ajtó visszacsukódik. Egyik maszkos alak sem tesz semmit, hogy ezt megakadályozza.

Később a William Archer Egyetemen, miután a diákok szétoszoltak, miután lement a hatórás híradó, miután az összetekert, gumiszalaggal átfogott újságok a tornácokon koppannak, furgonok hosszú sora kaptat fel a hegyre, végig a kampuszon. Motorjukat bőg étik, dudálnak, reflektorral villogtatnak. Tojást és sörösdobozokat dobálnak ki az ablakokon. Kéken füstölgő, csikorgó fordulással vesznek be kanyarokat. Faroltatják a kocsikat, kipörgetik a kerekeket, nagyokat fékeznek a pázsiton. Diákokat tolnak le a járdákról, aztán ahogy jöttek, lerepesztenek a hegyről. A kipufogógáz fegyverfüstként marad a levegőben.

Claire mindezt a diákszövetség épületének tornácáról nézi. Az asztalok üresek, jégréteg fagyott rájuk, közepük sötét üreg ott, ahonnan már régen kivették a napernyőket és a téli tárolóba vitték. Claire és Matthew papírpohárban gőzölgő kávét szorongat. A zajra léptek ki az épületből. Nézik a furgonok, felturbózott Dodge Ramek és tetőreflektoros Ford F-150-esek konvoját, míg a kávéjuk kihűl. Keserűség támad bennük.

Visszalépnek az épületbe, összeszedik holmijukat, mielőtt a szobáikba térnének, amikor Claire azt mondja, előbb be akar nézni a postaterembe. Elhaladnak néhány EMBER pólós diák mellett, akik hangosan sugdolóznak egymás között. Különben kettesben vannak, lépteik visszhangoznak a márványpadlón.

Claire letérdel a postafiókok soránál, elforgatja a kódtárcsát, hallja, hogy a retesz fogai a helyükre kattannak. Feltépi az ajtót. Fölötte egy lámpa serceg és búg, mint egy rovar. Gondolatai egészen máshol járnak, nem veszi észre rögtön a résbe gyömöszölt barna borítékot. Beleakad a fiók fémperemébe, elszakad, ahogy kihúzza. Ujját a szakadásba dugja – megnézi a postabélyeget, a nevet: „Hope Robinson”, a betűk úgy néznek ki, mintha karddal kaszabolták volna őket a papírra és feltépi a csomagot. Furcsa súlya van, a közepén kidudorodik. Belenyúl, és először nem érti, mi az; negyedes lezárható nejlonzacskó, benne valami vörös, ismerős dolog.

Aztán megérti. És felsikolt, üvölt.