5. FEJEZET

Az alvás úgy szokott lecsapni rá, mint a guillotine. Patrick csak bebújt az ágyba, nyakig húzta a takarót, és a sötétség egy percen belül lenyomta. Mindig ilyen érzés volt.

Most, amikor ébren fekszik, amikor a mennyezeten végig kúszó árnyékok mintha egybeolvadnának és feléje zuhannának, riadtan felül, szeme felnyílik, fejét ingatja. Nem mintha nem akarna aludni; folyton kimerült, és mindennél jobban szeretne újra kipihenten ébredni; az álmoktól inkább megszabadulna.

A repülőgépen van. Ablaka előtt gyöngyházfényű felhők gomolyognak, villámok világítják meg őket. Érzi, hogy valaki megfogja a csuklóját. A mellette ülő nőhöz fordul, a nő a száját mozdítja, mintha mondani akarna neki valamit. De nem mond semmit; nyelve kibukik szájából, túl hosszú a nyelve, amely ziháló légzésével felkunkorodik. Lehelete dögletesen büdös. ínye vérzik, ahogy fogai tűhegyessé válnak. Szeme megsárgul, mintha kénes tűz világítaná belülről. Patrick elnéz a nő mellett, segítséget keres, de azt látja, hogy a repülőgépen mindenki őt nézi. A légikísérők és a pilótafülke nyitott ajtajából a pilóták is. Nyüszíteni kezdenek, és letépik magukról a ruhát, és karmukat mohón előrenyújtva megindulnak felé.

Ha nem lennének ezek az álmai, nem akarna ébren lenni. Nem akarná lerúgni magáról a takarót és végigbotorkálni a hallban, elmajszolni egy tál gabonapelyhet és a zuhany forró vízsugara alatt sikálni hónalját és új farmernadrágot meg pólót felvenni, amit anyja hozott neki erre a különleges napra. Ez az első nap az Old Mountain Középiskolában.

Anyja már elment. Megmutat egy házat valami érdeklődőnek. A konyhapulton, a kulcsai mellett hagyott neki üzenetet. „Sok szerencsét! Szeretlek!” Ez áll rajta. A kézírás szögesdrótra emlékezteti. Összegyűri a papírt, az ajtón kifelé menet a szemétbe dobja.

Fekete Wranglere a kocsifeljárón áll. Ez az első autója, harmadkézből vette neki az anyja, hogy segítsen a beilleszkedésben.

– Tudom, hogy nem lesz könnyű – mondta, amikor a kulcsot a tenyerébe ejtette. – És azt akarom, hogy boldog legyél, fiam. Remélem, ez egy kicsit segít. – Próbálkozik. Tényleg nagyon igyekszik. „Szeretlek.” Ezt mondja minden adódó alkalommal. Azt kérdezi, akar-e beszélni róla, ha nem vele, akkor esetleg mással. Ismer egy pszichológust, aki segíteni tud.

– Köszönöm, nem – feleli. – Én nem vagyok olyan – és amikor az anyja rákérdez, hogy milyen nem, megmagyarázza: – Nem vagyok olyan beszélgetős típus.

Az utas oldali lámpa meg van repedve és gyenge, pislogó fényt ad. A puha tető egyes részeit ragasztószalag fogja össze, ami nagy sebességnél csapkod és sivít, mint egy felriasztott madárraj. Valahányszor leparkol, rozsdás olaj-és fagyálló folyadék tócsát hagy a helyén. De bármilyen rossz állapotban is van, szereti ezt a dzsipet.

Kvarchomokszemcsék csillannak a napfényben, ragyognak a kavicsos kocsibeállón, ahogy végig hajt rajta és kiér az aszfaltozott útra, ahol öt mérföldet kell vezetnie, hogy az iskolába érjen. Itt, a kavicsos leállósávon parkoltak egy hónapja a tévés közvetítő kocsik, a riporterek a postaláda mellett guggoltak, a kamerákat úgy irányozták a házra, mint katonák célra az ágyú csövét. Arra vártak, hogy ő kilépjen a házból, és mivel nem ment ki, távoztak. Egyetlen interjút adott, és az is elég volt. Nem kellett semmit mondania. Rajta kívül mindenki meghalt. Nem azért maradt életben, mert valami különlegeset tett. Hanem mert egy holttest mögött bújt meg, és halottnak tettette magát. Ez nem olyan dolog, amit ismételget és újra átél az ember; az ilyesmit inkább elfelejteni igyekszik.

A legrosszabb pillanat – amikor azt érezte, hogy bénító félelem vesz rajta erőt – a landolás után volt. Miután a repülőgép földet ért és fékezett, és a vérfolyam végighömpölygött az ülések közti folyosón. Nem sokat gurultak a leszállópályán, és Patrick biztos volt abban, hogy ezekben az utolsó pillanatokban a likán megtalálja őt, a rendőrség vagy a katonaság pedig gránátot dob a gépbe; biztosra vette, hogy nem fog sikerülni… nem sikerülhet. Túl sok halál volt, túl sok minden, ami elől menekülni kell. Bizonyos szinten már halottnak érezte magát; nem mozdult, alig lélegzett, alvadt vérben ázott.

Nem látta őket, de érezte; a rendőrkocsikat, a tűzoltóautókat, a mentőket, mind villogó fényekkel. Aztán a hangszórón a pilóta hangja szólalt meg.

– Most pedig kiszállsz, te kibaszott kutya!

Válaszul a likán olyan hangot adott ki, mintha fémlemez hasadna ketté.

A nő teste ráborult, karja petyhüdt ölelésbe fogta, a halott áll erősen nyomta a feje tetejét. Patrick semmit nem látott, csak a vérfoltos inget és az üléspárna mintázatát. Nem akarta megmozdítani a hullát egy moccanásnyira sem; félt, hogy zajt csapna.

Hallotta, hogy a lény fel-le járkál a folyosón. Lába, karmos tappancsa vagy bármi, amin járt, testekbe botlott, léptei cuppogtak a vékony szőnyeget átáztató vérben. A vér átáztatta a habszivacs párnázatot, a ruháit; Patrick körül minden ragacsos, iszamos volt tőle. Amikor a repülőgép végre hirtelen megremegve megállt, hallotta, ahogy a lény műanyagot karmol, a néhány sorral előbbre levő vészkijárat ajtaját próbálja kinyitni. Aztán hirtelen huzat csapta meg, napfény áradt be, amikor a likánnak végre sikerült feltépnie az ajtót.

Rögtön golyók sivítottak be a nyíláson, a likán testébe. Patrick ezt is hallotta. Ahogy a fém a húsba toccsant. A vérrel bugyborékoló üvöltést. A test tompa puffanását. A lövések még néhány másodpercig folytatódtak. Patrick annyira megriadt a hangtól, hogy ledobta magáról a hullát, lecsúsztatta arcáról a ránehezedett súlyt. A nő feje Patrick combjára bukott, egyik merev kezével makacsul a vállába kapaszkodott. Onnan, ahol összekuporodva ült, fehér szikrákat látott, ahogy a golyók átszakították a repülőgép belsejét; fém kartámaszokat fúrtak át, kárpithabot és műanyag szilánkokat fröcsköltek szanaszét, drótok szakadtak. A vér szagát füstszag nyomta el.

Ezután csend következett; olyan hosszú csend, hogy egy időre az időn kívülinek érezte magát, és elfeledkezett arról, hogy leszálltak, hogy a likánt már lelőtték, hogy már nem lesz semmi baj. Aztán egy hang szólalt meg; félelemmel és haraggal reccsenő férfihang.

– Van túlélő? Van itt bent valaki?

Patrick felelni akart. „Igen!” De képtelen volt. Megmozdulni sem tudott. Nem tudta lerúgni magáról a testet, amely most az ölében hevert; keze a nő hajába gabalyodott. Kezét sem tudta felemelni, hogy jelezze, van túlélő. Az ügynökök csak később jöttek; jóval az után, hogy a fekete golyóálló mellényes, géppisztolyos férfiak végigrohantak a folyosón és azt kiáltották: „Tiszta!”, és a pilóták a pilótafülke vészkijáratán kimenekültek.

Az ügynökökön műanyag védőszemüveg volt, elasztikus védőálarc, tejszínű műanyag overállt viseltek, gumikesztyűt, nejlon cipővédőt. Kettőjüknél írómappa volt, egyiküknél hosszú objektives fényképezőgép. Miután az operatőr több fotót készített a padlón elterülő likánról, a testet hullazsákba cipzározták és elvonszolták. A fotós ekkor átmászott a testek halmán; az első osztályú kabin felé ment, ahol sokan összegyűltek, akik menekülni próbáltak, és ott lelték halálukat. Egy ideig ott volt. A vaku villanásai végig cikáztak a repülőgép belsején. Aztán elindult lefelé a főkabin folyosóján, sorról sorra lépve számos fényképet készített. Először az ülésszámot fotózta le, aztán az utolsó pózba meredt utasokat.

Amikor a tizenötödik sorhoz ért, Patrickre nézett, de mintha nem igazán figyelt volna rá. Aztán a vaku közeli villanására Patrick meg rezzent, és a férfi visszahőkölt.

– A büdös francba! – szólalt meg, miközben újabb felvételt készített, a vaku el vakította Patricket, és a következő percekből csupán annyi emlékképe maradt, ahogy kihúzták rejtekhelyéről.

– Megsérültél? – kérdezték a hangok. – Mi történt? Hogy hívnak? Hogyhogy életben vagy?

– Nem – válaszolta többször. – Nem. Nem. Nem. – Mintha ez lenne az egyetlen szó, amit ismer.

Ízületei elmerevedtek, égetőn fájtak, látása elhomályosult, mintha szemfedővel takarták volna le; csak arra emlékszik, hogy úgy érezte, hirtelen megöregedett, majdnem meghalt, a sírból rángatták ki.

Az Old Mountain Középiskola hegyoldalba épült. Falai elnagyoltan faragott bazalttéglából épültek, teteje vörös acéllemez. A parkoló akkora, mint egy futballpálya, és amikor Patrick beér, úgy tűnik, egyetlen szabad hely sincsen; több soron végigmegy, lába mindig a fék közelében van, gyakran kell utat adnia az iskola felé özönlő diákoknak. Nevetnek, beszélgetnek, mobiltelefonjaikba pötyögnek üzeneteket, hátizsákjaik súlya alatt görnyednek. Zsivaj tölti be a levegőt, a feltuningolt furgonok lehúzott ablakaiból countryzene árad. A napfény megvillan a dzsip motorháztetején; pislog a fénytől, és amikor kinyitja szemét, két túlságosan napbarnított lány jelenik meg előtte.

Rövid szoknya van rajtuk, V-kivágású top, simára fésült szőke hajukat mintha aranyból fonták volna. A fékbe tapos, a dzsip megrázkódik, csikorogva megáll. A lányok abbahagyják a beszélgetést, undorral néznek a kocsira, aztán Patrickre.

A parkoló legvégén talál helyet; a hátsó ülésről kiveszi a hátizsákját és becsapja az ajtót. Ahogy elindul, a dzsip mintha vele menne, és döbbenten veszi észre, hogy a jármű gurulni kezdett. Káromkodik, próbálja kézi erővel megállítani, aztán beugrik a fülkébe és behúzza a kéziféket; ez az egyetlen módja, hogy egy helyben tartsa a járművet.

Kétszer is hátranéz a parkolóból; egyrészt azért, hogy meggyőződjön arról, az autó nem gurult el, nem esett ki egy kereke és nem gyulladt fel, de pillantásában vágyódás is van, ahogy arra gondol, hogy beül a kormány mögé, indít, a hegyeken át autózik, aztán délnek, a part mentén, és egyszer sem néz a visszapillantó tükörbe.

Kétezer diák tanul az iskolában, és ő senkit nem ismer. Az orrnyergét dörzsölgeti. Amióta ide költözött, enyhe fejfájást érez a szeme mögött. Anyja szerint a légnyomás és a magasság miatt van. Szerinte pedig az ágya miatt. Az ágyat anyja egy szomszédtól vette, egy nőtől, akinek a fia Portlandben dolgozik, ott van a menyasszonya is, ezért a szomszéd a szobáját vendégszobává alakította, és a dupla ágyat még nagyobbra cseréli. Valahányszor Patrick lefekszik, nyugtalanító érzés tör rá; mintha valaki más is feküdne még a matracon; bemélyedést érez ott, ahol a másik test volt. Ez is arra emlékezteti, hogy ez a hely nem az övé.

A tájjal nincs semmi baja. A Cascade-hegység csillogó gleccserei. A dús erdős előhegységek a túraútvonalakkal, a medvefüves tisztások, a vad vizű folyók. Keletre zsályamező, köztük kanyonok, egy-egy salakkúp. Az egész felett ott az ég, az a magas ég, olyan fényes és kék, mint a márvány erezete.

De az anyja idegen neki, és az ágyáról koporsó jut eszébe, és éjjelente, amikor felébred és kimegy pisilni, falnak vagy a könyvespolcnak ütközik, mert ez a szoba nem az övé. Tizenkét hónap, gondolja, ahogy átmegy a főbejárat üvegajtaján, a többiek között nyomakodva. Tizenkét hónap múlva az apja otthon lesz, ami azt jelenti, hogy ő is hazamehet, és az egész olyan lesz, mintha fel sem szállt volna a 373-as járatra.

A délelőtt zavaros. Elfelejti az öltözőszekrénye zárkombinációját. Igyekszik tájékozódni a sok zsúfolt folyosón, és nem akarja senkitől megkérdezni, merre kell menni, aminek az a vége, hogy minden órájára késve ér be, a diákok már lefelé néznek, tekintetük nem találkozik. Szemüveges, rosszul öltözött tanárok fel-le sétálnak az asztalok sorai között, ujjukat megnyálazva kiosztják a tantervet, felolvassák a tantárgyi követelményeket, olyan hangon, mintha az unalomtól már félig bódultak lennének.

Nehezen tud figyelni. Úgy érzi, mintha valami szer hatása alatt állna; nyugtalan, ideges. Mintha nem kapna elég levegőt. Túl nagy a fény. A székek túl hidegek és kemények. Körmével kikaparja az arcát, lenyalja a vért. Az óra ketyeg, lassan delet mutat; a hangja detonátorra emlékezteti.

Eszébe jutnak általánosból az akkor nagyon népszerű Mágikus szemek könyvek. Addig kellett nézni egy mintás könyvoldalt, amíg a szem el nem vesztette a fókuszt; akkor egy másik, ijesztő kép rajzolódott ki az oldalon. Különösen egy oldalra emlékszik, amelyiken eredetileg a hold volt, és a kráteres szürkeségből egy koponya bontakozott ki. Rögtön becsapta a könyvet, és a hold látványát egy ideig igyekezett kizárni a tudatából; éjszaka mindig becsukta a spalettát, mert attól félt, hogy a hold elhalad az ablaka előtt, és bevigyorog rá.

Így telik a napja; a szokványosság veszélyessé élesedik. A becsapódó öltözőszekrény-ajtót bombának képzeli. A ceruzareccsenés csonttörés. Egy festett fekete hajú, fehér púderes arcú lány hulla.

Időnként felkapja a fejét, mindenhonnan a nevét hallja, suttogó hangon mondják ki, de senki nem szól hozzá. „Patrick” – súgják egymásnak. „Patrick.” Az ivókútnál iszik egy korty vizet, és amikor megfordul, azt látja, hogy egy lány a hosszú frufruja függönyén keresztül nézi.

– Mi az? – szól rá.

A lány félig döbbenten, félig kuncogva elszalad.

Patrick azon tűnődik, vajon hallucinál-e; hangokat hall, bizonyos dolgokat képzel vagy valaki tényleg felismerte. Reméli, hogy nem. Tudja, hogy a fényképét lehozták az újságok, magazinok, tévéhíradók, az Oregonianben és az Old Mountain Tribune-ban is megjelent. „Csodafiúnak” nevezték. De eltelt egy hónap. És mindig is jelentéktelennek gondolta magát: barna haj, átlagos testmagasság, gyenge izomzat, szemébe húzott baseballsapka, egyetlen különös ismertetőjele egy vörös félholdszerű anyajegy a jobb szeme közelében.

De figyelik. Ebben egészen biztos. A folyosón minden tekintet feléje fordul, minden tanár elidőzik a nevénél a névsorban, erősen pislognak, amikor felemeli a kezét. Igyekszik lerázni magáról ezt a figyelmet. Hiszen ezek a diákok többnyire alsó tagozat óta együtt jártak órákra, együtt sportoltak. Észreveszik, ha új ember érkezik. Csak annak tekintik: az új fiú. Mérlegelik, igyekeznek felmérni, kicsoda, hova illik be és hova nem.

Egy csoport skinhead azonban aggodalommal tölti el. Skinheadnek gondolja őket, mert kemény tekintettel néznek ki a fejükből, hajukat borotválják, fejbőrükön csak borosta látszik. Legalább egy tucat ilyet látott. De az is lehet, hogy ugyanaz a három-öt ember mászkál körülötte, és figyelik. Fehér inget viselnek khakiszínű nadrágba gyűrve és katonabakancsot. Kezük fején tetoválást lát meg, amit nem tud hova tenni; valamijei; puskagolyóra hasonlít.

De nem ők verik le a sapkát a fejéről a folyosón. Egy kéz csapódik tarkójához, és Patrick csak nézi, ahogy a sapkája lerepül, simléderével koppan a padlón, pördül egyet, aztán megáll. Patrick lassan kifújja a levegőt és megfordul.

– Nahát, Csodafiú!

Cowboycsizmát és szűk farmert visel, nadrág szíján rodeós csat villan. Hatalmas termetű, majdnem egy fejjel magasabb, mint Patrick; erős testalkatú, buldog képű.

– Nem ismerjük egymást.

Patrick ledobja magáról a hátizsákot, a padlóra koppan, a baseballsapka mellé.

– Egész nap rólad hallok. Azt mondogatják, Csodafiú így, Csodafiú úgy. – Mosolyog, de nincs benne vidámság. – Híres vagy. Még soha nem találkoztam híres emberrel. Adsz nekem autogramot?

A körülöttük gomolygó tömegben az emberek kezdenek lelassítani; bámulnak, összesúgnak. Sejtik, hogy valami történni fog, és Patrick tudja, hogy bármi történik, meghatározhatja, hogyan illeszkedik be ebbe a társaságba.

– Baszd meg! – feleli. Hangjának inkább vállvonó, nem érdekel csengése van, semmint fenyegetés jellege.

– Nem így szoktak a rajongókkal bánni – mondja a nagydarab szomorúságot színlelve, alsó ajkát biggyesztve. Aztán teste egy pillanat alatt előrelendül, hatalmas tenyere Patrick arcán csattan, kibillenti egyensúlyából, összekuszálja a haját. – Csodafiú, kérdezni akarok tőled valamit. – Megint meg akarja ütni Patricket, most a másik kezével, de Patrick hátratáncol, és a lendülő kéznek csak a szelét érzi. – Nem kéne halottnak lenned? Miért nem haltál meg a többiekkel? – Szemöldöke megemelkedik, alakja feszítővasra emlékeztet. Körbejárja Patricket, és Patrick vele együtt fordulva követi. – Egy karcolás sincs rajtad, Csodafiú. Szerintem ez nem fair.

Karja ismét lendül, Patrick fejét oldalról találja el, hatalmas tenyeres ütéssel, amitől a fiú egy pillanatra meg süketül, így mintha nagyon távolról hallatszana, amit a nagydarab mond.

– Na mármost az a kérdés, hogy mi vagy: szerencsés, hős, kísértet?

Az emberek úgy gyűlnek köréjük, mintha lasszóval vonnák őket. Van, aki mosolyog. Patrick rájuk néz segítségért, de mivel segítséget senkitől sem kap, arcuk elhomályosul a szeme előtt. Mohón vesz levegőt, mintha fuldokolna. Végtelenül sokat gondolt arra, hogy mit tehetett volna a repülőn; ha leveszi a nadrág szíját, azzal fojthatta volna meg a likánt, ha letépi a tűzoltó készüléket a hátsó kabin faláról, fejbe csaphatta volna vele. Most egész testében remeg, és mintha minden ilyen gondolatnak végre szabad folyást engedett volna. Érzi, hogy sötétség tör fel benne, elárasztja, csodálatos, szörnyű érzés.

Patrick nem céloz. Nem áll ökölvívó-alapállásba. Egyszerűen meglendíti az öklét a nagydarab álla felé, aki hátratántorodik; orrából, szájából vér szivárog. A fájdalom csak egy pillanattal később tör rá; éles, szúró érzés, ami ujjperceitől a csuklójáig sugároz. Kirázza a fájdalmat, aztán a kezére néz; bőre nyers, repedezett; eszköz, amit nem ismer fel.

A nagydarab fiú kétrét görnyed és görcsösen rángatózik; arcán, mellén vérfolt terjed. Orrát fogja, és mintha csodálkozna az ujjain megjelenő vörös elkenődéstől. Valaki felnevet, a ha-ha-ha úgy recseg, mint a varjúkárogás. Erre a nagydarab fiú összeszedi magát, fölegyenesedik, és kitárt karral támad Patrickre.

Patrick az utolsó pillanatban ugrik félre, lába kinyújtva, gáncsol. Még soha életében nem mozgott így. A nagydarab elterül a padlón, teste puffan, feje koppan. Átfordul, ordítását a szájára szorított kezével tompítja. Szemében könny csillog, dühös szomorúsággal néz fel Patrickre, mintha nem értené, hogyan lehetett ezt művelni vele, és megtalálja a módját, hogy helyre tegye. Wetmore igazgató úr bajsza merev, mint a seprűcirok. Lötyögős, kitáskásodott barna öltönyt visel és Bugs Bunny mintás nyakkendőt. Irodája félelmetesen sötét, csak egy sötét ernyőjű, a szobát mustársárga árnyalatba vonó magas lámpa világítja meg. Kopasz feje világít a fényben, ahogy négyszögletes szemüvege is, amikor előrehajolva az íróasztalára könyököl.

– Ez az első napod nálunk, és máris beszélnünk kell?

– Attól tartok, uram – feleli Patrick. Jobb kezének ujjait kinyitja, összezárja; ízületei sajognak, lüktetnek, mintha elektromos áram folyna át rajtuk.

A szobában könyvespolcok állnak, a falakon bekeretezett diplomák lógnak, és egy családi kép, amelyet a JCPenney üzletlánc stúdiójában készítettek; az igazgató büszkén mosolyog régóta hű felesége és ikerfiai válla fölött. íróasztalán tálka félig mogyoróval; a szélén sóglória fehérlik. Mellette aranybetűs névtábla: FŐNÖK. Az ajtó csukva. De ablakok vannak körülöttük, az egyik a hallba néz, a trófeák üvegvitrinére. Diákok haladnak el az ablak előtt, Patricket bámulják. Próbálja elképzelni, hogy a tenger fenekén üvegablakon át nézi az élővilágot, és az elhaladó diákok furcsa, tűéles fogú, áttetsző bőrű halak.

– Ő kezdte, igaz? – szólal meg Wetmore. – Seth volt?

Patrick nem tudja eldönteni, vajon az igazgató gúnyolódik vele vagy sem; ezért nem válaszol, csak kérdőn néz rá.

– Nyilván ő kezdte. És sajnálom. Sajnálom, hogy így fogsz emlékezni az első itt töltött napodra.

– Köszönöm.

– Az igazat megvallva… szóval, teljesen őszintén szólva örülök, hogy azt tetted, amit tettél. Ne ismételd meg! De jobb, hogy te fektetted ki, mint fordítva. De ez maradjon köztünk. Manó a manó. Megértetted, amigo?

Patrick bólint, és az ajtóra néz. Azt kívánja, bárcsak a másik oldalon lenne.

– Most remélhetőleg békén hagynak. De nem tűrhetem, hogy verekedés legyen az iskolában – mondja, azzal felemeli ujját és meginti. – Egyszerűen nem engedhetem.

Patrick behajlítja a térdét, az alsó ajkát rágja.

– Legközelebb, kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet. Térj ki az útjából.

Patrick az ablakon bámul kifelé. A nyüzsgő diákok között meglát két skinheadet. A trófeavitrinnek dőlnek; olyan mozdulatlanok, mint mögöttük az aranyérmekre metszett futók; karjukat keresztbe fonják, őt nézik. Bólint nekik. Ők nem reagálnak.

– Patrick?

– Igen, uram. Igyekezni fogok.

– Nézd – szól Wetmore, ujjait csúcsosan összeillesztve. – Sok mindenen mentél keresztül. Nyilvánosan. Gondoltam rá, hogy behívatlak. Tudtad? Már néhány hete gondoltam arra, hogy behívlak, amikor megtudtam, hogy beiratkoztál. Csak hogy megismerjük egymást. Őszintén meg akartam mondani neked, hogy igazán nem tudom, hogyan fognak viszonyulni hozzád a diáktársaid. Hogy neheztelnek rád azért, amin keresztülmentél vagy éppen ellenkezőleg, megszeretnek. Talán is-is. Tudom, hogy mindig nehéz új helyre költözni. Lehet, hogy neked nem, de lehet, hogy igen; előfordulhat. És ha ez így van, szeretnénk, ha megmondanád nekünk, miben segíthetünk. Oké?

– Oké.

Felállnak, Patrick megint az ablakra pillant. A skinheadek eltűntek. Amikor visszanéz, Wetmore már a kezét nyújtja felé.

– Sajnálom – mondja Patrick, és véres, remegő kézzel szabadkozva legyint.