48. FEJEZET

Patricknek nincs más választása, mint azt tenni, amit mondanak neki. Ez azt jelenti, hogy jeges hóban lábal, ami néha megpuhul, néha hasig érő halmokon kell átvágni benne. Több mint egy órája kaptatnak. A nap vakító fehérré fényez mindent. Lába ugyanúgy lüktet, mint a válla. A hideg ellenére lázasnak érzi magát. Időnként egy marék havat vesz a szájába, azt szopogatva iszik.

Reggel, amikor a nap rózsaszín csíkokat égetett az égre, amikor az apja a nevén szólította, a likánok kicsavarták a pisztolyt a kezéből, az apját óvatosan letették, és őt ott hagyták idétlenül ácsorogni, amíg kibelezték, felnégyelték, megnyúzták a jávorszarvast, levágták és eldobták a fejét. Ez több mint egy órába telt, és ez idő alatt ott ült apjával egy fatörzsön, és egymást nézték. Egyszerűen egymást nézték. Apja először mosolygott, csodálta, hogy újra együtt lehetnek, aztán a mosoly elhalt, és olyan döbbent, keserű kifejezés jelent meg arcán, mintha fia koporsójára hajolna.

– Nem volt nap, hogy ne kívántam volna, hogy még egyszer találkozzunk. És most azt kívánom, bárcsak ne találkoztunk volna.

A tisztáson gőzölgött a tetem, vér szennyezte a havat, és olyan volt, mintha vörös tavon gázoltak volna át. A lila, vörös, zöld zsigerek párálló halma odavonzotta a varjakat, ott károgtak fölöttük, kerengő árnyékuk a havat karcolta.

A likánok ekkor ágakból, kötelekkel, inakkal két szánkót készítettek. Lándzsáikat botnak használják, arra támaszkodnak hójárás közben. Egyikük egy M57-est visz a vállán. Egy másik Patrick apját. Egyenruhát viselnek, de nem katonák; már nem. Nem katonai alakzatban haladnak, hanem kutyatappancs formában. Patrick van középen.

Aztán a gránittal és gneisszel koronázott hegy erdős oldalában belépnek egy szétbombázott faluba, amelynek házai kőből és betonból épültek, tetejük beesett. Itt le van taposva a hó, léptek látszanak, vizelettel, vérrel, ürülékkel szennyezett.

A szikla aljából templom nő ki, négyszögletes, gránitkockákból rakott épület. Tetején tört kereszt. Holló kuporog rajta, fölreppen, amikor a csapat közel ér. A bejáratnál szilánkosra törött ajtó, zsanér nincsen már rajta. Félrehúzzák, aztán havat halmoznak a húsra, és felveszik a szánokat, hogy behúzzák az épületbe.

A padlón törött szenteltvíztartó. A padsorok eltűntek – Patrick úgy tippeli, hogy tűzifának aprították fel –, a tető helyenként beroskadt, beesett a hó, alatta síkos a kőpadló. Gyökerek törtek át a falakon, a kőhöz tapadnak.

Elhaladnak a szószék mellett, át egy ajtón, amely a papiakba vezet. A falfülkékben gyertyák állnak, a sarokban csontváz ül, ölében rothadó Biblia. Alig van fény, az apját vivő likán vasmarkolatú fáklyát gyújt meg az öngyújtójával, aztán megy tovább egy folyosón. Patrick lemarad egy kicsit, és nézi, ahogy a fény örvénylik, mint víz a lefolyón, aztán valaki meglöki hátulról, mire ő megszaporázza lépteit.

Koponyákkal és combcsontokkal megrakott kriptán mennek keresztül, a csontok közét pókháló és rothadt szürke ruhaanyag tölti ki. Aztán az alagút kiszélesedik, sziklahasadék felett mennek át vasveretes, úgy három méter hosszú fahídon. Patrick érzi, hogy a híd középen felível.

A másik oldalon magas mennyezetű terembe érnek, fent világítóablakon át szűrődik be a fény, középen valami pogány oltárféle áll, a padlón állatbőrökből és fenyőgallyakból rakott fekhelyek. A tűzgödörben narancsszínű parázs izzik, a likánok a fal mellett álló halomból megrakják fával. Hamarosan fellángol a tűz, arcukra himlőfoltokat vet az árnyék, és mozogni látszanak akkor is, ha mozdulatlanok.

Leveszik sáljaikat. Mindegyikük bőrét kicserzette a szél, helyenként fekete fagyásfoltok láthatók rajtuk, egyeseken kisértágulat gomolyai. Leheletük úgy lebeg fejük körül, mintha elveszett lélek lenne. A lángok egyre fényesebbek, egyre magasabbra csapnak, és az üreg életre kel körülöttük. A mennyezetet elfeketíti a sok főzőtűz korma és az ott fészkelő több száz denevér. A falfestmények állatokat ölő embereket, embereket ölő állatokat, tegnap és ma vívott, holnap megvívandó csatákat ábrázolnak. Olyan harcot, amely sosem hagyott alá és nem is fog alábbhagyni soha: az éhség és a szomjúság elűzéséért ölnek, és szomjúságból is kétféle van; amit ital, és amit csak a vér képes csillapítani.

A padló guanótól sűrű fekete homok. A tűzgödör körül ülőkövek sorakoznak, köztük valami óriás állat kifehérített koponyája, amit Patrick nem ismer fel, ezért ül a koponyatetőre. Apját leteszik melléje. Lábai térdnél csonkokban végződnek, úgy néz ki, mintha félig el lenne temetve, és félig az alvilágban lenne.

Patrick az arcokat nézi. A fekete Jessie fogainak hiányzik a fele. A Pablo nevű mexikóinak bemélyedés van a homlokán, mintha valaki agyagba nyomott volna hüvelykujjat. Van egy lapos arcú, kiguvadó szemű, szakállas fehér férfi is, aki mintha sosem tudna egy másodpercnél tovább megmaradni egy helyen.

Neve Austin. Ő az, aki elvette Patricktól a pisztolyt, aki nevetett, amikor Patrick átölelte az apját és azt mondta:

– Hát nem ez a lég édesebb kibaszott dolog a világon?

A tisztáson apja elmondta, mi történt velük. Rajtaütés. Megtámadták őket egy rutin járőrözésen. Bomba robbant a konvojuk közepén – a nap élénk kék az egyik pillanatban, a másikban tűzvörös –, és mielőtt felfoghatták volna, hogy mi történt, a gomolygó füstből húszharminc likán tört elő.

– Kilőttük az összes lőszerünket – mondta az apja. – Porfelhőt csináltunk az utcából, de túl sokan voltak. Harapni akartak. Megharapni minket. És megtették. Egyeseket jobban, mint másokat. – Azzal felgyűrte inge ujját, és megmutatta egyik karján a kiterjedt heg szövetet. – Küldetés teljesítve.

Öten élték túl, mindegyiküket meg harapták, egyiküknek odalett mindkét lába. A robbanás összeroncsolta, és a férfiak levágták a többit, és tűzben narancsszínűre izzított keréktárcsával égették be a csonkot, hogy elálljon a vérzés.

Austin tör be beszélgetésükbe.

– Mindenki arról beszél, hogy mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha kutya harapott volna meg minket. Vannak, akik azt mondják, röpíts golyót a fejedbe. Mások azt, hogy fertőzöttként is van élet. Mindenkinek van felesége, vannak gyerekei. Ha küldetésben tűnünk el, vagy küldetésben halunk meg, a családod kapja az illetményt. Ha likánként megyünk haza? Akkor mi a fasz van? Leszerelés. Válás. Begyógyszerezés és kész, roncs élet. – Austin mögött a tisztáson a jávorszarvas panaszosan nyöszörgött, és még egyszer, utoljára megpróbált lábra állni. Ekkor Austin fogta Patrick pisztolyát, és két sorozatot adott le rá. A szarvas úgy nyeklett össze, mintha zsinórt vágtak volna el benne. – A kibaszott életbe!

A barlangban Patrick egy szót sem szól, csak nézi a likánokat és hallgatja visszhangzó hangjukat, surranó lépteiket a homokon és ahogy a késeiket fenik a kövön. Lerakják a húst a szánokról, az oltárra halmozzák, majd a minden mozdulatra élesen villanó pengéikkel nyesni kezdik. A hús egy részét nyersen eszik meg, a többit szeletekre és apró darabokra vágják, aztán a barlang egy régi sírnak látszó bemélyedésében hóval takarják be. Vér-és testszag terjeng, a levegő olyan csípős szagú, mint a megsavanyodott bor.

Patrick folyton meg akarja kérdezni, miért. Miért nem menekült el apja ezektől a férfiaktól, miért nem kereste a kapcsolatot vele, miért nem tudatta, hogy életben van? Már tudja a választ: már nem a törzsőrmesterük, hanem a foglyuk, ahogy ő maga is az. De ez rossz válasz.

Pablo a tűz mellett térdel, benyúl, hogy cigarettára gyújtson. Kezére kesztyűt vont a vér, szája környéke is véres. Homlokán a bemélyedés fekete árnyék. Szemkontaktust keres Patrickkel, és erősen meg szívja a cigarettát, aztán kékes füstöt fúj, és azt mondja, hogy az apja jó ember.

Hangja még magas, és Patrick csak ekkor döbben rá, hogy Pablo milyen fiatal, hogy mindannyian milyen fiatalok, csak néhány évvel idősebbek nála. De korosabbnak látszanak, a zord idő ráncokat mart arcukra.

– Pokolian sajnálom, hogy így kellett rátalálnod. De legalább él, nem igaz?

Austin az oltárnál áll, késével döf, nyes, aprít. Húscsíkot dob a szájába, úgy beszél.

– Már ha ezt életnek lehet nevezni. Én legszívesebben meghalnék.

Pablo újra megszívja a cigarettáját, aztán a csikket Austin felé pöcköli, az szikrázva pattan le az arcáról. Austin odakap, végigsimítja az égés helyét, aztán idegesen odalép a falnak döntött M57-eshez, betárazza és Pablo fejére emeli.

– Csináld ezt még egyszer!

– Ha nem csak néhány szál maradt volna, meg tenném.

Austin sokáig a célkeresztben tartja Pablót, arra a lyukra céloz, amely már kikezdte homlokcsontját, aztán megszólal:

– Rohadj meg! – azzal leengedi a puskát és visszamegy oda, ahol volt, a fal mellé, felkapja a kését, és egy zsírrétegekkel márványozott darab húst kezd nyesni.

Patrick az apjára néz, apja pedig rá, aztán legyőzötten lesüti a szemét. Nincs szava ezek között az emberek között, nincs hatalma, hogy békét tartson közöttük, irányítsa őket, megmentse a fiát.

Az egyik szán Pablo mellett van. Odahajol, lenyes egy ökölnyi húsdarabot, lándzsára tűzi, Patrick felé nyújtja.

– Éhes vagy, ember?

– Ne add azt neki – mordul rá Austin.

– Ez Keith kölyke, ember.

– Ne add oda neki a lándzsát.

– Mi négyen vagyunk, ő egyedül. Szerinted milyen tökös gyereknek kéne lennie?

Austin Patrickre néz, de Pablóhoz beszél.

– Nem ehet. Nem foghat lándzsát.

Pablo egy pillanatig még ott tartja a lándzsát előtte – hogy Patrick érte nyúlhasson, ha akar –, aztán visszahúzza, combján kiegyensúlyozva a parázs fölé tartja. Vér csöpög belőle, sistereg.

– Tudod, az öreged őrült sztorikat mesél.

– Igen?

– Olyasmit, hogy egyszer a Yosemite parkban kirándult és LSD-t nyomatott, aztán valami okból úgy gondolta, hogy jó ötlet, ha leveszi a ruháit. Megtette. Szóval ott mászkált meztelenül, csak bakancs volt rajta. Aztán találkozott egy nővel; áttetsző fehér ruha volt rajta. Azt mondta, az volt a legszebb nő a világon, akit valaha látott. Megérintette a nőt, az meg erre hamuvá lett, és elfújta a szél.

– Igaz ez, apa?

Apja nem válaszol. Fejét lehajtva dörzsölgeti kezét a combjához, a csonkhoz.

Patrick mosolyog, mert úgy tűnik, mosolyognia kell. Akkor is, ha egyáltalán nem boldog és nem is szomorú. Nemigen érez mást, mint azt, hogy sarokba szorították. Úgy érzi, nemigen van más gondolatnak helye a fejében, mint annak, hogy megmeneküljön. Lilás ujjízületeit nézi, kék vénás kézfejét, mintha azokban lenne a válasz.

A fekete Jessie szólal meg.

– Miért mondasz neki ilyesmit?

– Próbálok beszélgetni vele.

– Valami hősies izéket kéne mondanod neki. Nem drogos utazás sztorit. Ilyesmit senki nem akar hallani az apjáról – mondja, aztán közli, hogy aludnia kell egy kicsit, és hátat fordítva a többieknek le is heveredik az egyik fekhelyre.

A hús már ég és füstöl, eközben Patrick a barlang falának támasztott M57-est nézi, csak három méter, de a tűz másik oldalán van. Nem tudja, hány golyó van benne, csak sejti, hogy elég. Aztán tekintetét Austinre emeli, aki az oltárnál marad. Háta hajlott, ing már nincs rajta, két karja könyékig véres. Tekintetük találkozik. Vele nem lehet tárgyalni. És menekülés sincs. Ha Patrick megpróbál elmenni, meghal vagy megfertőzik. Látja Austin pillantásának élét, és tudja, csak idő kérdése, hogy utasítsa a többieket, fogják le őt és marcangolják szét a combját vagy dugják seggbe.

Claire kibontotta a borítékot, kezében tartva a zárható műanyag zacskót, azonnal felismerte az ízületnél levágott két ujjat. A csomagot a padlóra ejtette, és addig hátrált, míg a háta a falba nem ütközött, és sokáig tartott, míg abba tudta hagyni a sikoltozást. Matthew előbb vigasztalni próbálta, azt súgta, hogy minden rendben lesz, aztán befogta a száját és kivonszolta az épületből, ahol a hideg belefojtotta a hangot.

Nem maradhatott egyedül, és nem volt képes Andreával se maradni, aki túl sok kérdést tett volna fel, így beleegyezett, hogy Matthew szobájába megy.

– Jó lesz így? – kérdezte Matthew még a postateremben, és Claire bólogatott, míg a fiú a kezével meg nem fogta az állát. – Jól van – nyugtatta, aztán felvette a borítékot a padlóról, és Claire táskájába tette. Claire rosszul volt a súlyától, amikor kiléptek az alkonyati félhomályba.

Matthew szabadkozik a rendetlenség miatt, egyedül él, mondja, és egy halom piszkos ruhát gyömöszöl a szekrénybe. Polcain, íróasztalán rengeteg könyv és papír, kávéscsészék, egy kopott tornazsák, egy fél zacskó Fritos, egy kusza hajú trollbaba. Ágya fölött két poszter lóg, az egyiken a Star Wars, a másikon Che Guevara. A sarokban minihűtő zúg, elővesz belőle egy palack vizet, Claire kezébe adja, hogy igya meg, mert a lány kiszáradt a sok sírástól.

Az ablakban iPod dock áll, és egy belülről világító földgömb. Odalép hozzá, felkapcsolja, a gömb színes mintákat vetít az ablakra, a falakra és az arcukra. Claire fordít rajta, a szoba a színfoltokkal együtt forog.

– Hova akarsz menni? – kérdi Matthew, és Claire rábök a forgó földgömbre, és amikor meglátják, hova mutat, arcukra csalódottság ül ki: Likánia Köztársaság.

Claire hozzásimul, amikor Matthew átöleli, és tükörképüket nézi az ablaküvegen. Szeme nehezen találja meg a fókuszt, ajka megnyílik és becsukódik, mintha küszködne, mintha halvány fényben olvasni akarna. A tükörképből nem igazán tudná megmondani, hogy Matthew visszanéz-e rá, vagy elnéz mellette. Sokáig maradnak így, és később az ágyban is nagyon hasonló testhelyzetben fekszenek.

Másnap reggel a napfelkelte olyan, mintha gyújtást kapcsoltak volna rá. Claire tudja, hogy el kell mennie. Lehetetlen nem elmennie. így, hogy tudja, amit tud, lehetetlen. Kibújik az ágyból, vállára veszi a hátizsákját, becsukja maga mögött az ajtót, és öt perccel később beoson saját szobájába, ahol Andrea alszik.

Az ágyra teszi bőröndjét, kinyitja és kezdi kiüríteni fiókjait. A következő vonattal Seattle-be megy. Senkitől nem búcsúzik. Semmit nem bán. Régebben korholta magát azért, amiért túl sokat foglalkozik a múlttal, gyengeségnek tartotta. Most azért dühös magára, hogy ennyire elhanyagolta. Nem számít más, csak a múltja… és a múltjából nem maradt más, csak Miriam.

Benéz a komódjába, az íróasztalába, meggyőződik arról, hogy megvan mindene, és megtalálja a dolgozatot, amit Reprobus leosztályozott. A dolgozatot, amit az apjáról írt. Négyest kapott rá. A professzor megjegyzéseiben azt írta: „Legközelebb használj több forrást. Szeretnék másokról is hallani, nem csak rólad. Ne feledd, hogy a farkas csak annyira erős, mint a falka.”

Bőröndjét nyitva hagyja az ágy tetején.

Claire pontosan ismeri már Reprobus napirendjét. Hétkor már magához vette a kávéját a főépületben, befejezte reggeli sétáját, és a szobájában olvassa az újságot, vagy dolgozatokat javít, vagy a következő órájára készül.

Az ajtó félig nyitva van, látja a professzort az íróasztalánál – régi, könyvtári darab, mondta egyszer, tele van tintapacákkal, rajta egy Smith-Corona írógép –, előtte újság kiterítve, szájában kialudt pipa. A falakat nem is lehet látni a könyvespolcoktól és a felkunkorodott, régi, elrongyolódott szélű mozgalmi plakátoktól. A mennyezeti lámpa nem világít, csak a jádezöld asztali lámpa ragyog mellette, a szobát bársonyos árnyékban tartja, a professzor szemüvegét – amely most felé fordul, őt figyeli – fényárba borítja.

Claire gyomra a döntésképtelenség savas gödre. Kopog az ajtón, de már be is lépett. A professzor leereszti az újságot, az zizegve gyűrődik össze az ölében.

– Miriam – csak ennyit kell mondania, és a professzor máris az ajkához emeli az ujját.

Kivesz egyet a ceruzákkal teli kávésbögréből, és egy darab papírra írja: Nem biztonságos. Itt nem.

– Menjünk egy kicsit sétálni.

Még félhomályos a reggel, a nap nem hódította meg az eget. A kampusz épületei a tél korai leplében ázott szürke sírköveknek tűnnek. Néhány diák és oktató bóklászik, többségük gőzölgő kávéval a kezében, de különben kihalt a környék. A földet mintha sóval hintették volna be, gyér hó borítja, ropog a csizmája alatt, ahogy Claire letér az ösvényről, mert Reprobus mellett akar menni, de ez nehéz a professzor testmérete és kanyargó járása miatt.

Nem sokkal korábban, amikor átadta neki a borítékot, Reprobus megvizsgálta a két ujjat, végükön kiállt a csont, és Claire arra számított, hogy a professzor talán sír vagy üvölt, vagy tehetetlenül rázza az öklét a levegőbe – a szakálltól nehéz lett volna eligazodni az arckifejezésén –, de csak visszaadta a csomagot, gyufát gyújtott, a lángot a pipája öbléhez érintette, és mély füstsóhajt fújt ki.

– El kell mennem. Meg kell találnom.

– Miből gondolod, hogy életben van?

Nem tudja. Nem tudhatja biztosan. Csak megérzés. Puck nagyon régóta akarta. Most végre az övé. Mint a kielégülés közelében járó férfi, késleltetni akarja a gyönyört.

Reprobus egyenesen előrenéz, és azt mondja:

– És aztán?

Megint letéríti az ösvényről, mire Claire visszatereli a vállával és azt mondja:

– Azt még nem találtam ki.

A pipadohány minden lélegzetvételnél felizzik. A nap felhők között halad át, árnyékuk vibrálva hol előbukkan, hol eltűnik.

– Valami történik – mondja a professzor. – Nem tudom biztosan, mi az. Az, hogy a William Archer gyanús, és figyelik, egyáltalán nem újdonság. De a keleti parkolóban kormányautók voltak, öltönyös emberek kutakodtak a felvételi irodán, a könyvelésen, a számítástechnikai részlegen, a rektori hivatalban.

Megint érzi. Megint ez a meneküléskényszer. Csatát kell vívnia itt és csatát kell vívnia Miriamért is, és nem maradhat a kettő között.

– Sajnálom, de most éppen nem tudok ezek miatt aggódni.

– Megértem. De ne feledd, hogy ez a pillanat jelentősebb, mint te, és jelentősebb, mint Miriam. Támadás ért minket. Minket, az egyetemet. Minket mint személyeket, téged és engem. Minket, likánokat.

A köd Claire csizmája alatt gomolyog, mintha törékeny héjon járna, fények gyúlnak ki a körülöttük lévő épületekben, ahogy a diákok kikászálódnak az ágyból, ahogy a professzorok bekapcsolják tanszéki számítógépeiket és a takarítók összeszedik a tegnapi szemetet.

– Mit gondol, professzor úr, mit kéne tennem?

– Tudod, hol van Miriam?

– Azt hiszem, Seattle környékén. A postabélyegekből ítélve legalábbis. Különben csak a videókra támaszkodhatok.

– És az e-mailek? Említetted, hogy e-mail kapcsolatban voltatok.

– Nem tett említést arról, hogy hol van.

– A múltkor láttam egy tévéműsort. Rendőrségi eljárásokról volt szó. Azt mutatták, hogy egy szökevényt elkaptak az általa küldött e-mailek alapján. Valami kódfeltörő trükkel. – Kezét előrenyújtva gépelést színlel. Apja is így mutatta volna. Úgy látszik, ez valami univerzális kód, amit az öregek használnak a számítógép jelölésére. – Ismersz valakit, aki ért ezekhez a dolgokhoz?

Andreát azzal ébreszti fel, hogy egy palack Diet Coke-ot bont fel egészen közel a füléhez, aztán amikor szobatársa álomittasan felül az ágyban, a kezébe nyomja. Andrea egyelőre csak az egyik szemét nyitja ki, arcán elkenődött smink maradványai. Újabb öt perc telik el félig megválaszolt kérdésekkel.

– Hol voltál az éjjel? Mi ez a bőrönddolog? – kérdezi, aztán Claire végre a tárgyra tud térni és megmagyarázza, mire van szüksége. – Nem jelent problémát – szól Andrea. A haja rettentő kócos. Összenyomja a kiürült dobozt, a padlóra dobja a többi közé.

Claire kinyitja a laptopját, megnyit egy e-mailt és továbbítja Andreának. Eszébe jut, hogy Reprobus nem akart az irodájában beszélgetni vele, és eszébe jut, mit mondott Miriam az egyetemi WiFi hálózatról, de úgy ítéli meg, hogy ezen a ponton nincs vesztenivalója.

Andrea bekapcsolja a számítógépét, lófarokba köti a haját. Ajkát apró gombbá csücsöríti, amikor Claire megkérdi, mit fog tenni.

– Mondjuk, hogy a Taco John’s-nál vagyok, és az ő Wi-Fi hálózatukhoz csatlakozom. Ez azt jelenti, hogy tőlük kapok IP-címet. Aztán elküldök egy e-mailt a Taco John’s-tól, és te megkapod. Ahhoz, hogy megtudd, honnan küldték, vissza lehet keresni az e-mail adatait, azokban benne van, milyen láncolaton keresztül továbbították. Ezt a lég távolabbiról küldték. Tehát végignézem az IP-címeket, ami itt 75.402.157.195, és az megfelel a küldés helyének.

– Akkor tedd azt.

– Éppen azt csináltam. Egészen addig, amíg idegesítő kérdéseket tettél fel. Vagy megmagyarázom, hogyan kell csinálni, vagy csinálom.

– Csináld.

– Csinálom.

Keze a billentyűzet felett időzik.

– Mit?

Nyelvével tétován csettint szájpadlásán.

– Persze ha az illető nem akarja, hogy megtalálják, könnyen megoldhatja, és nem is kell nagyon megerőltetnie magát hozzá. Olyan, mintha telefonfülkéből telefonálna. A telefontársaság megmondja, milyen számról jött a hívás, és hol van az a telefon, amennyire a nyilvántartásukban szerepel. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudom meghekkelni a nyilvános telefont, és a város másik végéből hívni azt, akit akarok.

– Honnan lehet tudni, hogy hamis a hely?

– Azt meg tudom mondani, hogy az adott IP-cím létezik-e vagy nem. És ha létezik, meg tudod nekem mondani, hogy van-e értelme az adott helynek vagy nincs.

Kinyit egy weboldalt, IP2Location a neve. Beírja az IP-címet. A tacomai Starbucks kávézót adja ki helyül.

– Ez az – mondja Claire. – Ez a hely pontos.

Andrea megkérdezi, hogy van-e még valami, és Claire azt feleli, hogy nem igazán.

– Csak egy videó.

– Mutasd!

Andrea betölti a gépre mind a két lemezt, átalakítja és tömöríti a Prism nevű programmal. Két kis külön ablakban nyitja meg őket, és egyszerre nézi, húzogatja rajtuk az egeret, megáll, visszaléptet, előreléptet, megint megállítja a felvételt.

Amikor Puck keze jelenik meg az előtérben, és a levegőbe karmol, Andrea megjegyzi:

– Ez tényleg kibaszottul ijesztő.

Többször is új információkat kér, és Claire mindig azt hajtogatja, hogy nem mondhat mást. Nem azért, mert nem bízik benne, hanem mert ha többet elmondana, mindkettőjüket veszélybe sodorná.

– Most csak egy videót segítesz megfejteni nekem. Ebben nincs semmi illegális.

Andrea néhány hosszú pillanatig nézi, csak nézi.

– Nézz magadra, csupa fekete szösz és izé. – Claire megigazítja a hajpántját. – Jó.

Kinyitja a Google-t. Beírja a „Tacoma, motelek” keresőszót. Több tucat motel jelenik meg a listán. Térképre vált át. A képernyő fele kék, megjelenik a Puget Sound öböl, Tacoma környéke benyúlik az óceán kitüremkedésébe, fekete-fehér vonalak az utak. Narancssárga pontok jelölik a város környéki sok motelt.

– Élővíz környékén van valahol. Ezeknek a nagy részét kiiktathatjuk.

– Honnan tudod, hogy élővíz környékén van?

Andrea elmozdítja a videó alján látható csíkot, kimerevíti a képet egy kockánál, amelyiken Miriam látható; játszótéri játékon végez felülést. Aztán 300 százalékkal kinagyítja a képet, és addig húzza az ablakban, míg nem látszik a lehajló zöld ágak tömege, a park füzeinek egyike.

– Nem kell hozzá nagy ész.

Andrea azt mondja, hogy a nagynéni láthatóan eléggé jól bírja magát, de nem valószínű, hogy egyszerre tíz mérföldnél többet futna. Igaz? Legalábbis nem ilyen időben.

Claire azt mondja, hogy ezt nem veheti biztosra. A nagynénje nem mindennapi nő.

– Mindenesetre itt fogjuk kezdeni – közli Andrea, és leszűkíti a kört tizenegy olyan motelre, amelyek folyókhoz vagy tavakhoz vannak közel; szinte mindegyik parkkal határos. Visszakapcsol műholdas módra, aztán behozza az utcaképet. Van egy Dew Drop Inn nevű motel, aminek betonudvara van, falainak anyaga sárga tégla. És van a Tacoma Inn. A Rainier Inn. A Cascade Motel. Nem, nem ez az. Nem, nem. Nem. Gyorsan váltogat felhőperspektívából utcahálózatra, minden címet végignéz. Így kiiktat minden hotelt, kivéve hármat, aminek nincs műholdas adata.

– Azt hiszem, a hagyományos módon kell csinálnunk.

Kihangosítja iPhone-ját; beütöget egy telefonszámot, aztán egy másikat; azt kérdezi a recepcióstól, hogy hány szobájuk van. A hetes számot keresi. Feltéve, ha egynél több épületük van.

Claire észreveszi, hogy az állkapcsa fáj, annyira csikorgatta a fogát. Már majdnem beletörődik a kudarcba, majdnem feladja, amikor Andrea felhívja az utolsó számot, a Bigfoot Motelt.

Dohányfüsttől rekedtes hang válaszol, és Andrea felteszi a kérdést, hogy hány szobájuk van.

– Szabad vagy összesen? – kérdez vissza a hang.

– Összesen.

– Hét.

Claire ekkor úgy érzi, valami életre kel benne, mintha azok a Wisconsin felett időnként látható, alacsonyan szálló, villámokkal terhes tintafekete felhők valami jelentős dologgá állnának össze vagy szürke gomolyindákká szóródnának szét.

– Milyen a motelük?

– Hogy érti azt, hogy a motel milyen? Motelnek néz ki.

– Barna?

– Igen, barna. Miért fontos, hogy milyen színű?

– Szeretem a barna moteleket, oké? Totálisan jól néznek ki. És erdő mellett vannak?

– Igen. Az erdőket is szereti?

– Imádom az erdőket. Megtenné, hogy felsorolja, kik szálltak meg most önöknél? Ha nagyon szépen kérem?

– Nem.

Claire közelebb hajol a telefonhoz és azt mondja:

– Esetleg váratlanul nem távozott valaki? Az elmúlt egy vagy két hétben?

– Az olyan gyakran történik, hogy nem is tudom követni. Kér szobát, vagy nem kér szobát?

Andrea bontja a vonalat, és rámutat a címre.

– Ez az. A Bigfoot Motel.

Claire kinyújtja a kezét, tenyere nyitott, és Andrea belecsap. A hang lóg a levegőben, aztán egyszerre szólalnak meg:

– Köszönöm. – Szívesen.

– Tudod, régebben buta libának tartottalak – vallja be Claire.

– Tudod, régebben prűd sznob picsa szörnynek tartottalak.

Claire mosolyog, de a mosoly elhal, minden jó humorát elvonja a belsőjében gyúló, villámcsapásszerű sárga villanás. Hirtelen szinte minden meg kettőzöttnek tűnik: a két ujj, a két videó, a két név, amire hallgat, a nap, a hold, a fertőzöttek és a nem fertőzöttek, az Egyesült Államok és a Köztársaság, az elnök és kihívója, Matthew és Patrick, Reprobus és Miriam. Úgy érzi, mintha ő maga meg a világ középen ketté lenne hasítva.