49. FEJEZET

Peter teherautót vezet. Többnyire az Amazonnak dolgozik, könyvekkel, DVD-kkel, ruhákkal és egyéb, online vásárolt ócskaságokkal telepakolt konténereket tologat, de néha önálló vállalkozóként is dolgozik, és ez néha azt jelenti, hogy vasúti vagonokból vagy a kikötői dokkokról kell rakodni. Néhány éve negyvennégyezerért vett saját teherautót, egy 2007-es Freightlinert, egy Columbia 120-at. Hatalmas dinoszaurusz jármű, eltörpül mellette a háza, ha otthon parkol, és oldalt szürke füstindákat ereget. Tízsebességes átvitel, légrugós felfüggesztés, dupla fekhely, 515 lóerő, a hátsó tengely negyvenezer font súlyt bír el. Több mint félmillió mérföldet mutat a kilométeróra; többnyire az államon belül járt, de a jármű vadonatújnak tűnik. Gondosan tisztítja, polírozza, néha még beszél is hozzá, amikor a hatalmas hűtőrácsát törölgeti és kipiszkálja belőle a bogarakat.

Az ügyfél hívta fel. Azt mondta, a független szállítók weboldalán találta a számát. Azt mondták, fel kell vennie egy konténert a dokkon, november 1-jén, rögtön halloween után, amikor a cukorkagyűjtögetők már végigjárták a várost, a töklámpások kiégtek, és a tornácok úgy bűzlenek, mint a fogatlan öregemberek. A szállítási cím Olympia városban van. Oda-vissza talán 120 mérföld. Igen, meg tudja csinálni, semmi probléma.

Azt ígérték, könnyű munka, és az is volt. Az egészben az volt az érdekes, hogy nem úgy fizették, mintha könnyű munka lett volna. Háromezer dollár háromórányi munkáért. Amikor meghallotta az ajánlatot, egy ideig nem szólt, mire a vonal másik végén egy lég fékhez hasonlóan éles hang azt mondta:

– Nagyra becsüljük a diszkrécióját.

Peter tudta, hogy jobb inkább nem visszakérdeznie. Tud mit kezdeni a pénzzel. Hiszen ezért állt be a független szállítók közé, néha heti hatvan órát vagy még többet is dolgozott. Kinézett magának egy HD LCD tévét a Walmartban. Azoknak jobb a képe, mint amilyet a való életben látni.

De önkéntelenül csodálkozik, amikor a rozsdás, narancsszínű konténert az emelőhorogra akasztja, hogy az még mindig az óceán szagát árasztja magából. A nyitott ablakon át int a darukezelőnek, amikor sebességbe kapcsol és elhalad a rendőrautók mellett, amelyek mindig ott várnak az ellenőrzőpont mellett és szúrópróbaszerű ellenőrzéseket végeznek. Még akkor is arra gondol, hogy ez az egész neki valahogy magas. A konténer alig tízezer font, könnyű teher. Lehet, hogy bombát visz, lehet, hogy kurvákat csempésznek be, lehet, hogy száz tégla fekete heroint. Neki totál mindegy. És ha megállítják? Lófaszt.

Kikapcsolja a CB-rádióját, hogy gondolkodni tudjon, képletesen leteszi a kalapácsot, és reméli, hogy végez a munkával, megkapja a pénzét a hétfő esti foci előtt. A végéhez közeledik a nap – nem sokkal múlt öt óra, nemrég zártak be a dokkok éjszakára, a nép a kocsmákba özönlik, söröskrigliket markolnak és whiskey-s poharakat. A nap már eltűnt az égről, feltámad a szél, márpedig amikor a szél feltámad, azt ő megérzi. A kocsit meglökik a nagyobb széllökések, a csuklója attól fáj, hogy folyton korrigálnia kell a kormány kerékkel.

Van GPS-e, de korábban az útvonalkeresőn megnézte a helyet: kavicsos parkoló egy roncstelep mellett, az isten háta mögött. A hang figyelmeztette, hogy drótkerítés van, de a kapu nem lesz bezárva, és valóban így van, a tolózár nincs betolva, a pecke olyan, mint valami karom. A parkoló talán negyedhektáros lehet, egyik oldalán a roncstelep, a többi helyen sűrű erdő; a kerítésben szemét akadt fel; csak néhány kamion áll benne és személyautók, körülöttük magasra nőtt gaz. Az autó az előző napi vihar pocsolyáiba huppan, és Peter úgy dönt, akár ott is megállhat, ahol éppen van.

Leállítja a motort, kiszáll a fülkéből, öklével a derekára csap, kimasszírozza belőle a fájdalmat. Mintha vizes üveggolyók szorultak volna csigolyái közé, a fájdalom évről évre rosszabb, annyira, hogy néha átkozottul nehéz kikászálódnia az ágyból. Nátriumlámpa zümmög a roncstelep közelében. Szokatlanul meleg az idő, akár pólóban is kint lehet lenni, talán a kellemesnél egy kicsit nagyobb a páratartalom. Az időjárás megváltozott, fúj a szél, ami általában nem jelent jót.

Ekkor hallja meg – vagy hallani véli – a konténerben a mozgást. Bár így, hogy fúj a szél és zörögnek a gazok és kavics csikordul a talpa alatt, nehéz lenne megmondani, mi az. Megáll, nem mozdul, aztán a konténer felé hajol, és egy hosszú percig vár.

És megint itt ez a hang, mintha fémet reszelnének.

Olvasott az újságban olyasmiről, hogy szexmunkásokat hajóztak át Oroszországból, és azok a konténerben megfulladtak, csupa felpuffadt, kék testet szedtek ki. Reméli, hogy nem valami ilyesmibe keveredett. Reméli, hogy nem keveredett valami szarba.

Tudja, hogy azonnal el kéne pucolnia innen, itthagyni a konténert, de a kíváncsiság felülkerekedik rajta. Hátramegy, kinyitja a zárat. Keze sokáig markolja a fogantyút, ujjain elfehérednek az ízületek, és aztán azt mondja magában, hogy a büdös francba, és egyetlen rántással feltépi az ajtót, és egy halom kartondobozt talál odabent.

A címkék szerint egy orvosi felszereléseket szállító cég a feladó, tartalmuk JÓD. Középen keskeny folyosó, tintafekete árnyék. Bekiált:

– Helló!

És úgy érzi magát, mint valami idióta egy horrorfilmből, aki lemegy abba a kibaszott félelmetes alagsorba, amikor pedig a kocsijához kéne rohanni, azonnal bezárkózni és a gázra taposni.

Kulcscsomóján kis elemlámpát tart. Bekapcsolja. Gyenge fehér fényt ad. Felkapaszkodik a konténerre, és elindul befelé. Oldalazva halad, párna méretű résben, alig fér el, teste a kartonpapírhoz nyomódik. Amint sejtette, a konténernek a végétől mintegy háromméternyire van egy álfala. Ököllel csap rá, a fém mély, bongó hangot ad. Megint beszól:

– Helló!

Nem tetszik neki, milyen vékonynak, halknak hat a hangja, mintha valaki más hangja lenne. Végigfuttatja az elemlámpa fényét a falon, benéz a dobozok mögé, és balra meglát egy enyhe, négyzet alakú mélyített rekeszt, amit tolóajtónak gondol.

Egyrészt fél, másrészt izgalmat érez, mert meg van győződve arról, hogy a fal másik oldalán olyan kurvákat talál, akikkel néha online chatelni szokott, akiknek tetoválások vannak a testén, lila csipke fehérneműt viselnek és a szőke festék lenőtt a hajukon, kilátszanak a sötét gyökerek, és a mellük alatt hegek mutatják, hogy dupla-D implantátumot tetettek be maguknak. Ez elég ahhoz, hogy a következő öt percben dobozok pakolására motiválja, mindegyik legalább tíz kiló, olyasmi zörög bennük, mintha tabletta lenne. A konténer nyitott vége felé rakja át a dobozokat. Zihál, inge izzadság foltos, és már sokadszor hibáztatja magát, hogy nem végez több testmozgást. A pénz maradékából talán vesz magának egy olyan ellipszistrénert, amilyet a tévében szoktak reklámozni, beállítja a nagy képernyős készülék elé, és míg a SportsCentert nézi, ő is nyomatja a gyakorlatokat. Elképzeli magát, milyen lesz szálkás, izmos teste, mint azoké a színészeké, akik a tévében szerepelnek, és elképzeli, hogy ott ül mellette és a testét dicséri egy ilyen orosz kurva lila csipkebugyiban, melltartóban, amilyen ott lapul a néhány centi fém mögött.

Helyet csinált, látszik a derékmagasságú ajtó. Hallja, ahogy lélegzete sivít az orrlyukán át, és igyekszik izgalmát csillapítani. Kétszer kopog az ajtón, aztán vár. Mivel nincs válasz, leguggol, és fülét a fémre tapasztja. Hideget érez az arcán. Talán hall valamit, de talán csak a szél fütyül odakint.

Tétován benyomja az ajtót. A zsanér enged, az ajtólap résnyire eltávolodik a kerettől. Állati bűzt érez; mint a szarvasbogyó, a nedves kutyaszőr, az állott árokvíz elegye. Először csak egy fekete négyzetet lát. Felemeli az elemlámpát, és igyekszik visszavetni az árnyakat. Aztán csusszanó neszt hall, valami közeledik, egy olyan alak, ami a sötétből a fényre emelkedve úgy néz ki, mintha egy félig kidolgozott fényképből lépett volna ki.

– Istenem! – mondja, és ez az utolsó szava.

A fény szétfröccsen. Mennydörgő hang hallatszik. Szél fütyül. A gyors levegő Puget Sound szagát viszi szét; a dokkokat elárasztó algabűzt, a hínár szagát, ami úgy tapad a kőre, mintha csatornából kihúzott hajcsomó lenne. Valahol rozsdás zsanér nyikorog, ajtó csapódik. Műanyag táska sodródik, tekeredik a kavicson, aztán fölreppen az égre, ahol felhők köpülődnek. Mintha vibrálna a világ.

Fekete Ford Expedition áll be a kavicsos parkolóba, Jonathan Puck és Morris Magog száll ki belőle. Puck karba font kézzel áll, Morris vadonatúj öltönyt tart a kezében vállfán, ami úgy néz ki mellette, mintha legfeljebb egy gyerekre lenne jó. Hosszú vörös haja és fekete bőrkabátja leng a feltámadt, egyre erősödő szélben.

Hallják a zajt. Hogy valami mozog a konténerben. Lépteket hallanak, amelyek a fémpadlón patadobogásnak tűnnek. Aztán megjelenik az alak. Férfi. Idősebb férfi. Meztelen, teste vérrel festett. De nem mordul fel vadul és nem is takarja el magát szégyenlősen. Úgy tűnik, tökéletesen ura magának. Leugrik a platóról, elindul feléjük. Tartása egyenes, arcán mosoly formálódik. Egyik szeme roncsolt, a másik nem szokott hozzá a fényhez, pupillája kitágult, fekete, mint a kőrisfa hamuja.

– Na végre!

Puck enyhén lehajtja fejét, úgy köszönti:

– Mester!