24. FEJEZET

Kövér a hold és fényes, mintha annak a háznak a kéményén egyensúlyozna, amelyik előtt most Patrick áll. Néhány perccel korábban az út havas padkáján állította le a dzsipet. Bár szigetelőszalaggal beragasztotta a lukat, amelyet Claire vágott a tetőn, a hideg megtalálja az utat befelé; vacogva száll ki, és elindul a kerekek vájta földúton. Hátába fuj a szél. Reméli, hogy a kutyák emlékeznek a szagára.

Emlékeznek. Néhány vakkantás után már nyüszögnek, csaholnak, szuszognak; Patrick csendre inti őket és letérdel, majd csapkodó nyelvükkel néz szembe, miközben a lábuk rángatózik a simogatása alatt. Ahogy gyanította, anyja kocsija a közelben parkol; olyan fehéren ragyog, mint körülötte a behavazott erdő.

Elindul, hogy megkerülje a házat, lába alatt csikorog a kavics; a kutyák a nyomában vannak, hideg orrukkal a kezét bökdösik. Minden helyiségben, ahová beles, azt várja, hogy meglátja anyját, ahogy a földön hever, szeme dagadt, szája vérzik. Több mint tizenöt évvel ezelőtt elvált az apjától, azzal találkozik, akivel csak akar, ezt Patrick is megérti. De ha ez a férfi bántja, akkor neki is megvan a maga terve, hogy bosszút álljon érte.

De a ház látszólag üres. Meglepetten látja, hogy minden ragyog a tisztaságtól; a belső terek olyan elegáns, modern bútorokkal vannak berendezve, amilyeneket a Los Angeles vagy New York divatos lakásaiban felvett tévéműsorokban mutatnak. Nem erre számított egy olyan férfitól, akinek húsz kutyája van, és aki olyan környéken lakik, aminek különös ismertetőjele, hogy a városi szeméttelep közelében van.

Aztán sikoltást hall. Fojtott hang, mintha párna alól jönne. A bejárathoz rohan, az ajtót próbálja nyitni. Nincs zárva. Belép. A konyhapulton vaníliaillatú gyertyák égnek. Halk jazz szól. Sietve elindul a házban, minden helyiségbe kétszer is benéz, nem tudja eldönteni, szólítsa-e az anyját. Aztán megint meghallja; a szinte artikulálatlan rikoltás… a konyhából, az ajtó mögül jön.

Felrántja. A padló eltűnik; gumi lépésbetétes falépcső vezet a gyéren megvilágított alagsorba. A levegőben szörnyű szag terjeng – a lég bűzösebb állatkerti szaghoz hasonló –, amit alig érez, amikor néhány lépést lejjebb megy és áthajol a korláton, hogy jobban lásson.

Hideg borzongás fut végig rajta, mintha egy hajtásra kiivott volna egy nagy pohár jeges vizet.

Először nem is fogja fel, hogy mit lát: csontok szanaszét és vér; aztán észreveszi a fehér szőrös bőrt, és rájön, hogy kecske. Talán. Nehéz megmondani. Két meztelen alak hajol föléje, kuporognak a tetemen, mint a dög evők. Esznek. A macskára gondol, amit anyja nemrégiben idehozott, és arra gondol, vajon az is ilyen véget ért-e.

Anyja nevét kiáltja, aztán – túl későn – a szájához kapja a kezét, mintha vissza akarná szívni, amit mondott. Mindketten rögtön feléje fordulnak. Anyját a fehér szőrcsík árulja el; az arca amúgy felismerhetetlen, eltorzult és véres. A férfi testét dús szőrzet borítja, csak a feje csupasz, nevetségesen kopasz. Anyja feláll és elindul felé; lába ragadós, melaszszínű foltokat hagy a betonon. Ajka mozog – fogát csikorgatja vagy mondani akar valamit –, de Patrick nem várja meg, hogy bármit is megtudjon.

Claire nem érzi, mennyi idő telt el. Egy nap, talán kettő. Összepiszkította magát. Nem evett, nem ivott. Aludt egy kicsit, de még ha ébren van is, mintha aludna: a környezet sötét, semmit nem lát. Két csuklója az ellentétes bokájához van bilincselve, így X-alakot formál az acéllánc, amely minden mozdulatára megcsörren, és lehetetlenné teszi, hogy a durva szövésű zsákot levegye a fejéről. Ez végül úgy sikerül, hogy fejét a kőfalnak dörzsöli, és nyelvével felfelé tolja az anyagot. Miután sikerül lehámoznia, látja, hogy félhomályos folyosó végén van. A padló fekete homok. A falak mentén LED-csíkok világítanak, amitől a légtér víz alatti világnak tűnik.

Bordás felületű lávakürtő húzódik előtte vagy húszméternyire, aztán balra kanyarodik. Gyanítja, hogy valahol mélyen a föld alatt van – a levegő állott, párás, sár-és kénszaga van –, a hely kiterjedt föld alatti járatrendszer része.

Néhányszor segítségért kiáltott, de nem kapott választ. Ezúttal azonban úgy tizenöt perc elteltével megjelenik valaki. Előbb a futyörészést hallja meg. Mély hangú dallam, ami előbb messziről hallatszik; nem ismeri fel, míg közelebb nem ér. „Tüskés szederbokor körül kergetett majom meny étet.” A dal lassúsága őrjítő. Vibrál a félelmetes visszhang zatban; úgy szól, mintha egynél sokkal több futyörésző tartana felé.,Jó móka, gondolta a majom.” Azzal a férfi megjelenik. Teste lassan felbukkan a kanyarban, ahogy az utolsó hangokat fütyüli. „Hopp, ugrik a menyét.”

Haja olyan hirtelenszőke, mintha áramütés érte volna. Ez az első, amit Claire észrevesz rajta. Azt, hogy furcsán ragyog a LED-ek vetette fényben. Aztán a mérete tűnik szembe. Kicsi és izmos, mint egy tornász. Fekete csizmát, fekete farmernadrágot, fekete bőrdzsekit visel. A férfi keze a zsebében, haladtában rúgja maga előtt a port; Claire-re is rúg egy adagot, amikor tőle néhány lépésre megáll.

– Helló, kis kisasszony – mondja; hangja éles és enyhe akcentusa van, talán brit.

– Kicsi – szólal meg Claire. – Nocsak, ki beszél!

A férfi humortalanul mosolyog.

– Nagy szád van, ugyebár? Mint annak a céda nagynénikédnek. – Jobb kezét kiveszi a zsebéből. Kis keze van, még kisebbnek tűnik attól, hogy gyűrűs-és kisujja hiányzik; helyüket heg szövet nőtte be. De egy pillanat múlva sokkal nagyobbnak tűnik, amikor ökölbe szorul, és gyorsan, egyenesen Claire felé tart. Betölti a látóterét.

Claire tompa puffanást hall, de még rájön, hogy feje koppant a barlang falához.

Amikor magához tér, orra lüktet és véresen feldagadt. Nem tud levegőt venni rajta. A földön fekszik, feje alatt homok, az arcáról is homok pereg le, ahogy megmozdul. Három férfit lát maga előtt.

Az, aki megütötte, inkább koboldnak tűnik, mint férfinak; mintha valami meséből lépett volna elő. Olyan alak, aki sötét erdei ösvényeken toppan az ember elé, hogy kirabolja vagy megkéselje. Mellette áll az, aki elrabolta. Az óriás. Amilyen hihetetlenül magas, olyan széles is; feje kis híján a járat mennyezetét éri. Hosszú, vörös haja és szakálla van, alig látszik valami az arcából: két kis szem, ami mintha sehová nem nézne, de mindent látna. Fekete bőrkabát lóg rajta, lazán, mintha bő denevérszárny lenne. Keze akkora, hogy egy egész kosárlabda elférne a markában. Claire pontosan tudja, milyen erős az a kéz, amelyik megmarkolta, leszorította, zsákot húzott a fejére, a vállára kapta, és ő a nap nagy részében ott zötykölődött az erdőn át.

A harmadik férfit felismeri, de először nem tudja, hova tegye. Széles arcát barna fürtök keretezik. Borostás képe mocskosnak tűnik. Farmernadrág van rajta, flanelingjének feltűrt ujja alatt kilátszik tetovált alsókarja; a kép rohanó farkasokat ábrázol, egymásba olvadó testük szőrzet, mancsok és fogak hullámzó tömege. A férfi erősen liheg, ujjaival a hajába túr.

– Te nem vagy eszednél.

A hidrogénezett hajú hím keze karba fonva. Magas, rekedtes hangon válaszol:

– Vannak, akik ugyanezt mondják rólad.

A tetovált karú ember mond valamit, amit Claire nem ért; valamit a meleg forrásokról és arról, hogy milyen ostobán és kiszámíthatatlanul cselekszik, amivel mindenkit veszélybe sodor. Aztán a lányra néz.

– Egy ujjal se merj hozzáérni!

– Meg se szorongathatom? Egy pillantás a kis puncijára?

Claire most már tudja, ki a tetovált karú férfi. A fotó A forradalom hátsó borítóján! Jeremy. Miriam férje. A nagybátyja. Szemében alig titkolt düh villan.

– Egy ujjal sem, Puck.

– És ha mégis?

– Akkor visszakapod. Tőlem – mondja, és hirtelen oldalra mozdítja a karját, amitől a tetovált farkasok mintha ugrani készülnének.

Ekkor az óriás, aki eddig olyan mozdulatlan volt, mintha a barlang része lenne, hirtelen életre kel: több ezer éve csöpögő méregből összeállt sztalagmit. Puck és Jeremy közé lép. Jeremy pedig – a nagybátyja? tényleg képes lenne így gondolni rá? – hirtelen kicsinek tűnik.

Akkor, félúton lefelé a pincelépcsőn és felkészülve arra, hogy azonnal visszarohanjon, Patrick nem tudta, hogy tizenhat évvel ezelőtt egy hajléktalan férfi a John Muir erdőség kirándulóösvényén nekirontott éppen ott kiránduló anyjának, és meg harapta. A hajléktalanról kiderült, hogy gyógyszerezetlen likán. Az ilyen találkozások manapság olyan ritkák, mint a medvetámadások, de akkoriban, amikor ez történt, kiemelt hírnek számított; mindenkiből a legrosszabb félelmeket hívta elő, és két napig szinte csak arról lehetett hallani a tévében, olvasni az újságokban, hogy szigorúbb szabályozásra és ellenőrzésre van szükség.

Patrick azt sem tudta, hogy a szülei emiatt váltak el, hogy a fertőzöttség jobban eltávolította őket egymástól, mint a politika vagy a vallás. Anyjának egyre jobban elszürkült a bőre a Volpexxtől, idővel mániás depresszióba süllyedt, olyannyira, hogy egyszer lesöpörte Patrick gabonapelyhes tálkáját az asztalról, a cumisüvegét a falhoz csapta, mert nem tudta elviselni a sírást, ezért döntött úgy, hogy a gyerek élete könnyebb és biztonságosabb lesz, ha ő egyszerűen elmegy. Mostanára már jobban van. Természetesen még mindig fertőzött, de mentálisan kiegyensúlyozottabban érzi magát, és sikerült elérnie, hogy csak ellenőrzött körülmények között alakuljon át. így tudta, hogy Patrick biztonságban lesz mellette, különben nem engedte volna, hogy odaköltözzön hozzá egy évre.

Azt sem tudta, hogy a férfi, akivel az utóbbi két évben jár, orvos; a lobosfertőzést egy páciensétől kapta, aki lázas delíriumában meg harapta őt. Az interneten ismerkedtek össze az egyedülálló likánok chatszobájában, aztán egymásba szerettek. Az orvos úgy szabadította meg Patrick anyját a Volpexxtől, hogy hamis adatokat közölt a vérvizsgálatok eredményéről.

A fiú mindezt csak később tudja meg.

Miután Patrick kirohan a Juniper Creek-i házból, végiglohol a havas erdőn, beugrik a dzsipjébe, a gázra lép és órákig vezet céltalanul. Sehová nem tart, csak száguld, el attól, amit fölfedezett. Folyton a visszapillantó tükörbe néz, mintha azon aggódna, mi ugorhat elő az árnyékból a háta mögött. Addig megy, amíg már alig ver a szíve, amíg görcsös izmai ki nem lazulnak. Amikor a kimerültségtől csaknem lecsukódik szeme, beáll egy kamionparkolóba, ahol végre megadja magát a sötétségnek.

Arccal a kormánykerékre borulva ébred, aztán hazavezet; a szélvédő belseje teljesen bepárásodik a leheletétől. Anyja a nappali kanapéján vár rá. Pulóver van rajta és farmernadrág. Arcáról furcsán hiányzik a smink, így szokatlannak tűnik, duzzadt, és horzsolások látszanak rajta.

Patrick igyekszik leküzdeni a remegését.

– Nem nézel ki valami jól – mondja végül.

– Mindig így nézek ki. – Úgy érti, smink nélkül. Álarc nélkül. – Te sem nézel ki valami jól – próbál mosolyogni, és Patrik megpróbál visszamosolyogni rá.

– Nem sokat aludtam.

– Elhiszem.

Arca gyűröttnek és sápadtnak tűnik. Megpaskolja a párnát maga mellett, int a fiának, hogy menjen oda, üljön le, mindent megmagyaráz.

Patrick nem megy iskolába. Képtelen lenne koncentrálni. Képtelen lenne bárkinek is a szemébe nézni. Nem tudna elvegyülni a nyüzsgésben, végigszenvedni a zsongítóan unalmas órákat, a matekfeladatokat és az ebéd közbeni beszélgetést Max társaságában, amikor néhány óra leforgása alatt elvesztette minden valóság érzékét, hogy kicsoda is ő.

A délelőttöt anyjával tölti, a délutánt egyedül. Autózik egyet; a motor rázkódásától egész teste remeg; szájában átható keserű íz, mint az egyhetes kávé. A nap olyan korán nyugszik mostanában! Old Mountainben, a sűrűsödő homályban elhalad egy új telep építkezése mellett. Generátoros kamionok és hidraulikus emelőkre szerelt erős lámpák világítják meg a csontvázárnyékot vető, félig kész házakat. Mindenki túlórázik, november végi hajrá.

A város közepén magas tanúhegy áll: a Lava Butte. Patrick az utolsó pillanatban rántja el a kormányt, és elindul a csonka kúptetőre felvezető szerpentinen, mert a fenébe is, ha az embernek perspektívára van szüksége, akkor jó magasra kell menni. Az utat nem tisztították, a kerekek megcsúsznak a jégbordákon.

Leparkol, a dzsip motorháztetejére ül, nézi a naplementét, a holdfelkeltét, az életre pislákoló csillagokat. Alatta a város úgy csillog, mint az eget tükröző tó; a magányos, lapos tetejű hegy olyan, mintha a megfulladtakra lenéző sziget lenne.

Amikor megkérdezte anyját, milyen érzés átváltozni, nyugtalanítóan borzongó mosollyal válaszolt. Azt mondta, jó érzés. Az első néhány alkalom nem. Az első néhány alkalom után úgy ocsúdik az ember, hogy kapkodja a levegőt, csupasz és kék a szája, összegömbölyödik, csupa seb és horzsolás, és zavartan pislog a reggeli fényben. Másnaposságot érez, nem is igazán tudja, mi történt, hol járt, mit csinált. Aztán… hoppá… beugrik az emlék az elmúlt éjszakáról.

De később, amikor már irányítani tudja, olyan, mintha megint gyerek lenne; csak ilyenkor él igazán, korlátok nélkül, az éhségtől vezérelve.

Nem messze, odalent látja az építkezést; kéken ragyog, mint valami föld alatti város. Hallja a vontatók és a teherkocsik moraját, a körfűrészek vijjogását, a kalapácsütéseket, a művezetők kiáltásait és a tolatásjelzők sípolását. Újabb parcellázás. A város napról napra kevésbé hasonlít önmagára. A város, ahol Max felnőtt – ahol az apja és előtte a nagyapja felnőtt –, új település, ahol malmok helyett lakóparkok vannak, kereszteződések helyett körforgalmak, fehérek és mexikóiak és ázsiaiak és feketék és likánok. Mindent befalnak, és minden másképpen néz ki, amikor kiköpik. Patrick most először látja, milyen kis porszem Max, mennyire lehetetlen ellenállni a változásnak.

Patrick nem igazán szeret olvasni, különösen nem szereti azokat a színdarabokat, amiket az angoltanárnő nyom le a torkukon, de a legutóbbi, amit olvastak, akárki is a szerző, nagyon ott van. Semmi idegesítő szimbolika, szájbarágós mondanivaló, csak egy halom okostojás olyanokat mond, amitől forogni kezdett vele a világ. Például: „A jövő: rendezetlenség. A lehető legjobb ilyenkor élni, amikor szinte minden téves, amiről azt hittük, hogy tudjuk”[4] Ezt szövegkiemelővel jelölte meg.

Cseng a telefonja. Gyorsan megnézi; reméli, hogy apja üzent, akiről még mindig nem hallott. Nincs szerencséje. Max írt sms-t.

Hüvelykujja tétovázik a telefon felett. A szél hideg és nagyon fuj. Magasan van, és egy pillanatig arra gondol, vajon leesik-e, és ha igen, lágyan, spirálvonalban-e, mint a könnyű falevél. Megnyitja az üzenetet. „Vadászidény van. Hajnalban legyél készen. Érted megyünk.”