8. FEJEZET

Patrick néha ezt játssza, ha unatkozik. Valami formát skiccel. Mondjuk kezet. Aztán átalakítja, fölfedezi, mit lehet még belőle; pulyka vagy belőtt ablak csillagszerűen repedő üvege. A harmadik órán, angolon, füzete margójára kört rajzol. Ez a kör lesz a hold… árnyékolt krátereket firkant bele. A holdból arc lesz, vad tekintetű, van orra, szája. Aztán éles fogakat rajzol a szájra és szűk fekete folttal sötétíti a szemet.

Az osztályterem közepén folyosó van, mindkét oldalon három asztal. Patrick a jobb hátsó sarokban húzódik meg. Mellette egy lány ül – amikor mellé telepedett, észrevette, hogy eperszaga van –, és ez a lány most éppen felé hajol, a noteszét bámulja. Tenyerével gyorsan letakarja a rajzot, amitől még jobban kitűnik, milyen üres a lap; nem írt rá semmit, nem jegyzetelt, csak a darab címét írta fel: Othello. A táblára is fel van írva.

A tanár, Mrs. O’Neil bandzsa, zavart mosolyú nő; haja mint szürke bukósisak. Ujjait összefonva sétál fel-alá a tábla előtt, és amit mond – valami megcsalásról és a másikról beszél –, mindenki gondosan jegyzeteli a füzetébe. Valahányszor kimondja a másik szót, kérdőjellé görbíti ujját.

Patrick próbál figyelni, de a lányra pillant, és figyelme megint teljesen elkalandozik az óráról. A lány haja rövidre nyírt, fülénél göndörödő, elkeskenyedő tincsben végződik a frizura, amely úgy keretezi arcát, mint két kis vörös szárny. Nem mozdítja a fejét, de oldalra pillant és meglátja őt. Apró mosolyra húzódik az ajka, és még akkor is somolyog, amikor figyelmet mímelve újra előrenéz.

Mrs. O’Neil a filmről duruzsol, amelyet a következő héten együtt fognak megnézni; Kenneth Branagh rendezte, aki a mórt likánként játssza.

– Hát nem érdekes? – kérdi.

Megszólal valakinek a mobiltelefonja, és ugyanolyan hirtelen elhallgat. Mrs. O’Neil úgy mosolyog, hogy arcán még több ránc jelenik meg; olyanok, mint a repedések. Azt mondja, mindenki lapozzon a második felvonás első jelenetére.

Akkor, amikor a teremben a lapozás zizegése és mocorgás nesze hallatszik, a lány csikorgó székkel közelebb húzódik Patrickhez. A fiú megint epres sampon illatát érzi rajta – vörös szagot, a haja színének szagát –, és mélyen belélegzi ezt az illatot; lélegzete is eláll, amikor az asztal alatt a lány keze ránehezedik a combjára.

Iszonyú súlya van. Patrick nem mozdul. Mintha az összes vére a teste közepébe dőlne. Nem tud a lányra nézni, és a tanárnőre sem, ezért inkább az osztályterem keletre néző ablakára mered. Csupa fény.

A lány ujjai megmoccannak. Finom kaparászás, kíváncsi puhatolózás, mintha a leglágyabb részét igyekezne megtalálni, hogy tovább nyomuljon. Patrick szája megtelik nyállal, nagyot nyel. A kréta megcsikordul, amikor Mrs. O’Neil nyomtatott nagybetűkkel a KÉJ szót vési a táblára.

Az ablakok. Patrick igyekszik az ablakokra koncentrálni. Aranyszínű fénnyel ragyognak, mintha tűzből lennének, mintha a nap sugarainak az osztályterem lenne a gyújtópontja, és a nap nagyítóüvegen át akarná lángra lobbantam. Meleg van odabent, szörnyű meleg. És a lány ügyes ujjai kigombolják a farmernadrágját, megragadják… még sosem érezte ilyen keménynek; mintha kettérepedne a bőre, amikor a lány először elismeréssel megmarkolja, aztán végig simítja.

Körülöttük a diákok szorgalmasan róják a sorokat, jegyzetelnek, és Mrs. O’Neil krétája ismét megcsikordul, miközben az árnyéka táncoló hollóként repked a falon. Porszemcsék kavarognak az ablakon beáradó fénypászmákban, és a lány már gyorsabban mozgatja a kezét, aztán még gyorsabban, de egyenesen előrenéz, felkarja mozdulatlannak látszik, csak az ujjai dolgoznak meg a csuklója, és Patrick érzi az egyre növekvő nyomást, érzi, hogy elveszti az uralmat maga felett, testében szétárad a nap heve, az a csodálatos hő, majd hirtelen feszítő érzés tör rá, amely végül feloldódik a hullámzó lüktetésben, a megkönnyebbülésben.

Amikor végez, markába köhög. Nem tudja megállni, hogy valamilyen hangot ne adjon ki.

Ahogy ott ül – görnyedten, orrán keresztül sípolón szuszogva –, a lány Patrick nadrágjába törli tenyerét, aztán újra kézbe veszi a tollát és jegyzetelni kezd. Patrick vagy öt percig nézi a lány kezét; a fényes körmöket, a kékeszöld vénákat, aztán csengetnek, és a lány szó nélkül feláll, vissza sem pillant rá, csak kimegy.

Patrick az edzőterembe viszi csomagolt ebédjét; tükörfalú, gumipadlójú terem, a kosárlabdapálya mellett. Apja a garázsban edzőpadot és néhány súlyt tartott; délutánonként együtt edzettek. Ilyenkor nem sokat beszéltek, legfeljebb biztatták egymást az utolsó néhány ingatag felülésnél; egyszerűen élvezték egymás társaságát. Legalábbis ezt szokták meg. A bevonulás előtti hónapokban apja egyre több időt töltött a házi serfőzdéjében, egyre többet telefonált barátjával, Neallel, akivel még az egyetemen ismerkedett össze, és aki most az Oregon Állami Egyetem kutatója. Együtt dolgoztak valamin; csak ennyit mondott apja, amikor rákérdezett. Biokémiai probléma. Patrick úgy gondolta, arról lehet szó, hogy jobb sört készítsenek.

A középiskola edzőtermének tükreiben Patrick végtelen sorban látja magát, és elképzeli, hogy valamelyik távoli alak az apja, miközben edz – felhúzódzkodás, nyújtópad, fekvőtámasz, súlyzózás –, amennyi harminc percbe belefér; a gyakorlatok között rövid szüneteket tart és az almájába harap.

Soha nem kérdezte, szabad-e itt lennie. Akkor érzi először, hogy valaki van a teremben, amikor felül az edzőpadon, aztán meghallja a halk lépteket, szeme sarkából mozgást lát, és sejti, hogy óra kezdődhet. Elképzeli, ahogy a tanár csípőre tett kézzel azt mondja: „Itt nem tartózkodhatsz felügyelet nélkül.” Vagy: „Sosem fogsz beilleszkedni, ha így elszigeteled magadat.”

Patrick az állványra teszi a súlyokat; felül. Nem tanárt lát, hanem egy fiút. Magas és telt, babaarcú, így nehéz megállapítani, hogy hány éves. Tizenöt? Tizenkilenc? Feje borotvált, fejbőrét barna borosta borítja. Khakiszínű nadrágba tűrt fehér póló van rajta, lábán katonai bakancs. Kézfején golyót ábrázoló tetoválás.

A fiú csak nézi, szeme tágra nyílt, nedvesen csillogó és szürke. Nem szólal meg. Egy pillanattal előtte Patrick a lányra gondolt; vajon mi vitte rá, hogy hozzá nyúljon, és hogy még soha nem történt vele ilyesmi, és hogy egyáltalán megtörtént-e vagy csak képzelte, és mit mondjon neki, ha legközelebb találkoznak… És most ez; azokat a jó, mély gondolatokat most egy rezzenéstelen tekintetű skinhead szakítja félbe.

Patrick nem tudja, mire számítson. Talán megint egy verekedés? De a verekedések általában közönség előtt történnek. A verekedések a tömeg energiájából táplálkoznak. Ők pedig, több száz tükörképüket leszámítva, csak ketten vannak a teremben. Mi van? Patrick elunja a bámulóversenyt; feláll, újabb tíz kilót illeszt a rúdra, és azt mondja:

– Nektek valami bajotok van velem?

– Nekünk nincs bajunk veled, Patrick.

A fiú hangja meglepően tisztán rezonál. Mint egy rádióbemondó. Felnőtthang.

– Akkor?

Azt mondja, ő Max, és van néhány barátja, akiknek szeretné Patricket bemutatni.

– Hadd kérdezzek tőled valamit – szól Max, és zsebre teszi a kezét, mintha fegyvert tenne zsebre, tűzszünetet ajánlana. – Mit csinálsz most pénteken?

Semmit. Semmit nem csinál, de ezt nem akarja elmondani. Lehet, hogy ez gesztus akar lenni, de az is lehet, hogy valami csapda; bemegy valami ajtón, és odabent egy egész csapat srác van, ólomcsöveket, baseballütőket lengetnek feléje.

– Pénteken… – tűnődik Patrick.

Pénteken nincs iskola. Teliholdszünet van. Olyan régen érvényes ez a szabály, hogy már senki nem tudja, honnan ered: senki nem dolgozik, senki nem megy sehová, csak ha nagyon muszáj. Ennyi.

– Te nem vagy likán – mondja Max. – Akkor mi a probléma?

– Nincs probléma.

Sosem tudott könnyen beszélgetni lányokkal. Néha a bevásárlóközpontban, a bowlingpályán, az étteremben rossz szövegeket talál ki: „Már találkoztunk, ugye?” vagy: „Ha még egyszer meghallom ezt a zenét, letépem a fülemet.” Ezek arra jók, hogy a lányok felfigyeljenek rá, beszédbe elegyedjenek vele, de Patrick ezután semmire sem használható; csak mosolyog, bólogat, a cipőjét nézi. így általában nem is strapálja magát.

Ez a lány megkönnyíti a beszélgetést; vele könnyű; meglepte aznap délután, hogy hirtelen megjelent a folyosón hömpölygő diákok áradatában. Válla a vállához ért.

– Hallottál akár egy szót is abból, amit Mrs. O’Neil mondott ma? – kérdi.

Patrick először nem talál szavakat. Csak a lány kezére tud gondolni, arra, hogy milyen forró, milyen határozott volt.

– Nem igazán.

– Én is így gondoltam.

Patrick igyekszik uralkodni zavart mosolyán. Igyekszik megszólalni, kitalálni valamit, de túlságosan el van foglalva azzal, hogy a lányt nézi; a sárga V-kivágású pólót és sötét farmernadrágját, ami olyan alacsony szabású, hogy látja a csípőcsontját.

– Elolvastad a darabot? – kérdi a lány.

– Nem. – Behunyja a szemét. Ez segít. – El akarom. Csak nem tudtam koncentrálni.

– Amiatt, ami történt veled. – Ez nem kérdés.

– Igen..

Patrick várja, hogy a lány együtt érzőn nézzen rá, megérintse a vállát, millió kérdést tegyen fel, hogy milyen volt hallani, ahogy mindenki meghal körülötte, miközben ő egy hulla takarója alatt rejtőzött. A lány nem kérdez. Patrick úgy érzi, ez jó jel.

– Szóval ismersz?

– Mindenki ismer téged, akkor is, ha úgy tesznek, mintha nem ismernének.

Öltözőszekrény-ajtók csapódnak. Hangok hallatszanak körülöttünk. Testek lökik őket közelebb egymáshoz. Minden második ember kezében mobiltelefon van. Patrick nem is tudja, hova megy… csak megy.

A lány mond valamit, de nem hallja.

– Tessék?

A lány közelebb hajol a füléhez, annyira, hogy Patrick a leheletét is érzi.

– Híresség vagy – mondja túlhangsúlyozva, mintha sok szóból állna.

Patrick kis híján megszólal: „Bárcsak ne lennék az” – de nem akar majrésnak tűnni.

– Te ismersz engem, de én nem ismerlek téged.

A lány megmondja a nevét, kezet nyújt, ugyanazt a kezét.

– Malerie? – kérdi Patrick.

– Malerie.

– Malerie.

– Igen.

Patrick háromszor megismétli a nevet, dallamot csinál belőle.

– Valami baj van?

– Semmi, csak még nem ismertem Malerie nevű lányt.

Még vagy egy percig beszélgetnek, Patrick nem is tudja, hogy miről, talán az iskoláról, talán a városról. Mozog a szája, szavak hangzanak belőle. Aztán csengetnek.

Patrick sosem szeretett búcsúzkodni. Ha telefonál, és valaki azt mondja neki, hogy „Rendben, azt hiszem, nekem most…”, ő bedob egy kérdést, hogy tovább folyjék a beszélgetés. Személyes beszélgetésben, ha felemeli a kezét és búcsút int, csak néhány lépést tud tenni anélkül, hogy visszanézne. Mindig meglepőnek találja, hogy mások milyen könnyen sietnek el, arcuk már megváltozik, falat húznak maguk köré, és gondolatban már a következő helyen járnak, ahova menniük kell, a következő személyre gondolnak, akivel találkoznak.

De ez a lány más. Patrick öt lépést halad, aztán sarkon fordul – nem a lány fenekét nézi, csak őt. Szereti nézni őt. És a lány, mintha megérezné, lassít és megfordul és rámosolyog, de lesüti szemét, mintha Patrick valami tilalmas dolgon kapta volna.

– Tudod, ez egy francia szó – kiáltja utána. – A nevem. Rossz szerencsét jelent.