13. FEJEZET

A szürke szemű, Max nevű fiú az óvárosban lakik. Old Mountainnek ezt a részét nem érintették az ingatlanfejlesztések, az utca minden háza egyszintes cipősdoboz, betonlap tornáccal, a repedezett behajtó mellett öreg juharfával. Három kocsi parkol a ház előtt, mindegyik Chevy. Utcai lámpák zümmögnek, telefonkábelek szelik át a holdfényes eget. Patrick még nem is kopog, amikor az ajtó kinyílik, és egy férfi érdes arca jelenik meg a résben. Max apja, gondolja, aki int, hogy menjen be, a fiúk az alsó szinten vannak.

A lambériával burkolt alagsorban enyhe naftalinszag terjeng. A falon három szarvastrófea, egy lakkozott szivárványpisztráng és egy polc, amelyik tele van söröskriglikkel és a kortól megfakult softballérmekkel, kupákkal. A fal mellett fegyverszekrény áll, tele puskákkal. Az ősrégi minihűtő tetejére tett laptopból a Minor Threat zenéje szól. Amikor Patrick a lépcsőn lábal lefelé, tucatnyi arc fordul felé; némelyek bólogatnak a zenére, mások nem mozdulnak, arcuk kifejezéstelen. Mindenkinek borotvált a feje, így először nehéz megkülönböztetni őket, aztán egyikük előrelép. Max.

– Örülünk, hogy eljöttél – mondja.

Patrick most először látja rajta a légcsőmetszés helyét; nyaka tövénél húzódik a heg, mint egy élénkvörös kukac. A levegő száraz, a műszálas szőnyeg bolyhos, így elektromos szikra képződik közöttük, ahogy kezet ráznak; az összerándulástól Patrick gyorsan pislog és köszönetét mond. Mindenki bemutatkozik; az egyiknek nincs álla, a másik csupa pattanás, a harmadik félelmetesen izmos, inai úgy kifeszülnek a nyakán, mint a zongora húrjai. Zoknijuk serceg a szőnyegen, kézujjaikon kis kék fénygömbök jelennek meg.

Nem szánnak rá sok időt, folytatják, amit a bemutatkozás miatt abbahagytak: dartstáblára dobálnak, csocsóznak, számítógépes játékokkal foglalják el magukat. A sarokban faburkolatú tévéállvány, a készülék képernyőjén vicsorgó fogú katona képe kimerevítve. Kábelek fekete kötegében videojáték-konzol fészkel. Két fiú megnyomja az indítógombot, a képernyő életre kel. Patrick felismeri a Call of Duty: Likán háború játékot. A lövöldözős játék Likánia Köztársaságban játszódik, szintről szintre az a küldetés, hogy a lehető legtöbb likán lázadót öljenek meg, közben energiát, fegyvereket gyűjtsenek: ezüst láncfűrészt, Gatling puskát, amely úgy dobja ki az elhasznált töltényhüvelyeket, mintha kártyát kevernének.

Max azt mondja, hogy havonta néhányszor igyekeznek összejönni. Semmi formaság, ilyesmi. Csak az a lényeg, hogy együtt lehetnek. Erősítik az összetartozás érzését. Patrick nem tudja, mit mondjon – nem tudja, megkérdezheti-e, pontosan mi az, ami összetartja őket, mitől alkotnak egy csoportot –, ezért egyszerűen azt mondja, hogy ez cool Aztán az iskoláról kezdenek beszélni, hogy Patricknak tetszik, hogy Max szerint az egyik tanár semmit nem ér, a másik viszont okos, de elhomályosítja a tudatát a liberális neveltetés. Folyamatos szemkontaktust tart. Középső ujjával a másik tenyere közepét érintve hangsúlyozza mondatait.

– Jut eszembe, kérsz egy italt? – kérdi Max, mire Patrick igent mond, és egy pillanatig azon tűnődik, ez vajon sört jelent-e, aztán észreveszi, hogy a helyiségben mindenki üdítőt iszik; Coke, Squirt, Dr Pepper van a kezükben. A minihűtő tele van, Patrick felbont egy Coke-ot, aztán Max felemeli a mutatóujját.

– Mielőtt elfelejtem – szól mindenkihez. – Fiúk! Figyeljetek! – A zene elhalkul, a videojáték szünetel, fejek fordulnak felé. – Jövő szerdán, négy órakor, ne feledjétek, a Desert Flower idősek otthonába megyünk, az 0. B. Riley-n. Előbb kerti munkák, aztán kártyajátékok. És Dán, a vacsoránál te zongorázol.

Mindenki bólint, aztán a csocsóasztal újra megcsörren és rázkódik, újra hallani a videojáték hangját, a beszélgetés moraját. Max felvonja szemöldökét, halkabbra fogja a hangját és azt mondja:

– Nem az, amire számítottál, ugye?

Patrick nem is tudja, mire számított. Üvöltésre talán. Horog keresztes zászlóra.

– Ti valami straight edge[2] csoport vagytok? Jó fiúk? Semmi drog, semmi alkohol, becsületkódex, ilyesmi?

– Nem egészen.

– Hanem?

– Mi amerikaiaknak nevezzük magunkat.

A bevándorlásról beszélgetnek. A puskákról. Arról, hogy Chase Williams megfelelő elnökjelölt lehetne-e. A beszélgetés során Max mintha minden mondatra meg erősítőn rákérdezne – „igaz?”, „rendben?” „egyetértünk?” –, mintha meg akarna győződni arról, hogy azonos nézeteket vallanak.

A támadások is szóba kerülnek, és amikor Patrick azt mondja, nem érti, miért most, miért ilyen hirtelen nőtt meg az ellenállás ereje, ezt Max mintha sértésnek venné.

– Nem hirtelen. Ez már évek óta így megy. Már akkor is folyt, amikor a szüléink annyi idősek voltak, mint mi most. A küzdelem óta tart.

Ujján számolja: a meghiúsult Times Square-i bombamerénylet, az anthrax-fenyegetés, a levélbombák, a bevásárlóközpontban folytatott lövöldözés, a metróban történt gáztámadás.

– Ezek viszonylag kudarcnak számítanak. Néhány főcím, néhány halott, aztán mindenki rátér a következő földrengés vagy szökőár okozta tragédiára. Csak ez az első alkalom, hogy ezeknek a balfékeknek sikerült nagy durranást csinálni. És te, barátom, ott találtad magadat az egésznek a közepén, és valahogy élve megúsztad. Ami elég elképesztő. A történelem része vagy. Te vagy az ő kudarcuk két lábon járó jelképe, a mi reményünk.

Max hangja mintha minden mondattal hangosabb lenne, feje inog a vállán, mint zsinóron a léggömb.

Patrick utálja, amikor az emberek úgy beszélnek róla, mintha fogalom lenne. Ezért nem találkozik már riporterekkel. Igyekszik témát váltani, azt kérdezi Maxtól, hogy szerinte az átlagos likán veszélyes-e, hogy tisztességes-e mindegyiküket egy kalap alá venni, feltételezni róluk, hogy az ellenállás tagjai.

– Nem mondhatnám, hogy sok likánt ismerek, de úgy tűnik, elég normális életet élnek. Nem igazán elégedetlenkednek. Elég boldognak tűnnek, viszonylag biztonságban vannak.

Max csalódottan ingatja a fejét. Patrick vállára teszi kezét.

– Figyelj, ezek közegészségügyi kockázatot jelentenek, és biológiai szennyezők. Ezt soha ne feledd, jó?

– Jó.

Max elengedi, Patrick kiissza maradék italát, és megrázza a palackot, hogy jelezze, kér még egyet. Max a hűtőhöz kíséri.

– Szeretném, ha mesélnél apádról.

Patrick felbontja az italt, leszürcsöli a habját.

– Mit akarsz tudni?

– Mindent.

Patrick nem is tudja, mit mondjon. Az apja Levi’s farmert hord, motoroscsizmát, áttetsző nejloncsomagolásból feltépett fehér pólókat. Ujjai mindig sebesek, körme alatt mindig félhold alakú koszcsík van. Néhány hetente hajat vág, a tükör előtt hajnyíró géppel egyformára nyesi, aztán kétoldalt katonásan felnyírja. Az egyetemen biokémia volt a főszakja, tehetségesen kerülte az iskolát. Ott ismerkedett meg Neallel a UC Davis kampuszán, ahol a Kirk és Spock[3] nevet aggatták rájuk. Keith motorozott és mindig tőrt hordott az oldalán; unatkozott a laboratóriumban, jobban izgatták a nagy ötletek, mint a megvalósításuk; míg Neal khaki ruhában járt és zoknit viselt a szandálhoz, ő volt a részletekre adó, szorgalmasan dolgozó ember, aki az állatbetegségek kutatójaként szerzett magának nevet.

Apja a rossz jegyeit és vegyészeti zsenijét az Anchor Steam sörgyárban hasznosította. Dodge Rammel és Indián motorral közlekedik. Homlokán gyémánt alakú heg van; egyik karácsonyon szerezte, amikor beverte a fejét egy nyitott szekrénybe. Döbbent arccal esett a linóleumra, ujjai közül vér szivárgott; ez volt Patrick életének egyik legborzalmasabb pillanata, amikor először látta apját sebesülten és zavartan; emberek hajoltak föléje.

Az egyetemi tanulmányainak körülbelül a felénél – hat év alatt végzett – elfogyott a pénze, erre belépett a Nemzeti Gárdába, hogy ki tudja fizetni a tandíját; most a California National Guard törzsőrmestere, a Köztársaság keleti részén, Tuonela közelében egy harcoló alakulatnál szolgál. Egy szakasz emberért felel, huszonöt katonáért a hétezres kaliforniai kontingensből. Évekkel ezelőtt is behívták – amikor Patrick nagyszülei még éltek –, de az még a konfliktus eldurvulása előtt volt, a tüntetések és az amerikai megszállás ellen kődobálással tiltakozók fellépése előtt, mielőtt az újságok címlapjait a házi robbanószerektől meghalt katonák vérével írták volna, még az előtt, hogy a vérre menő utcai csatározások kezdődtek.

Apja skype-on, e-mailben, chaten viccel, hogy egyetlen ősz hajszála sem volt, amíg az egységét nem rendelték küldetésre, de most rohamosan őszül. Azt írja, hogy öregembernek érzi magát azok között a kölykök között, akiknek a többsége nem sokkal idősebb Patricknél. Vegyes érzelmeiről ír, hogy azt kívánja, bárcsak otthon lenne, de tudja, hogy jó ügyet szolgálnak. „Csak néhány záptojás van a sok jó között. Ők kerülnek be a hírekbe. A polgárok többi része – és ők alkotják a túlnyomó többséget – örül, hogy itt vagyunk. Ne feledd, az, hogy valaki likán, még nem jelenti azt, hogy szörnyeteg. Ezt tényleg ne feledd!”

Azt írja, hogy járőrözés közben fegyverropogást hall, és éjszakánként likánok ólálkodnak a tábor körül. Azt írja, hogy nemrégiben bomba robbant a Humvee mellett, amiben utazott. A kocsi kétszer megpattant, ahogy erős jobbkanyart vett be, és legurult a töltésről, de különben néhány karcoláson és fülcsengésen kívül senkinek nem esett baja. „Kis híján kiugrott a szívem a helyéből. Túl sok kemény helyzetük volt a srácoknak, akikért felelős vagyok. Maradj biztonságban, kölyök. Szeretlek.”

Ezért szabadságot vett ki sörfőző segédmesteri állásából az Anchor cégnél, ahol ideje nagy részét fehér overallban tölti, a hatalmas hasú rézüstök között, élesztős gőzben járkálva; ellenőrzi és újra ellenőrzi az erjedési folyamatot, tartályokat csapol le, hordókat mozgat, füzetbe jegyzi fel a hőmérséklet és az élesztősejt-koncentráció adatait, időnként övtáskás, fehér tornacipős gyárlátogatókat vezet körbe. Haja malátaszagú. Gyakran beszél sörtörkölyről és tölgyfa hordókról, és a mindennapi beszédben olyan szavakat használ, mint hidrométer, glükol bekeverővíz-zsilip.

Olyan sok mindent mondhatna az apjáról, de mielőtt Patrick néhány mondatnál többet rakhatna össze, nyílik az ajtó, léptek dongnék a falépcsőn, és elhal a hangja, amikor meglátja, ki az: a vörös hajú lány, Malerie.

Ekkor úgy érzi, lyuk nyílik a gyomrában, amin át mintha minden vére kiszökne.

A lány nem néz Patrickre, legalábbis először nem, hanem egyenesen Maxhez lép, átfonja a nyakát és hangos, cuppanó csókot nyom az arcára. Max megborzong és elvörösödik. Lerázza magáról a lány karját, láthatóan zavarban van a vonzalomtól. Elektromos gitár sikít, ez az egyetlen hang a helyiségben, mialatt Max bemutatja a lányt Patricknek.

– A barátnőm, Malerie.

Malerie csak ekkor néz rá – üres tekintettel –, és azt mondja:

– Örülök, hogy találkoztunk – azzal kelletlen intésre emeli a kezét. Körmei vörösek, mint egy stoptábla.